Szvetlana Alekszijevics: Csernobili ima

"Halál rejtőzött mindenütt, de ez valamilyen más halál volt. Új maszkokat viselt, korábban ismeretlen külsőt öltött." 

"Mi ez - a múlt vagy a jövő?"

"1986. április 26-án kezdődött Csernobilban minden idők legnagyobb atomerőmű-katasztrófája. Az akkori szovjet vezetés titkolózása miatt a világ napokig szinte semmit sem tudott róla...

A Nobel-díjas fehérorosz írónő két évtizedet szánt a téma feldolgozására. Beszélt olyan emberekkel, akiket rögtön a katasztrófa után a helyszínre rendeltek, és a legveszélyesebb munkákat végeztették velük. Beszélt az özvegyekkel, akiknek csak a kitüntetések és az oklevelek maradtak. Beszélt azokkal, akik az erőmű közelében, a paraszti Atlantisszá vált Poléziában éltek - aztán bedeszkázták a kútjukat, és kitelepítették őket, vagy maradhattak a házukban, de eztán már úgy éltek, mint egy rezervátum lakói. Megismerjük az áldozatokat, a felelősöket és a szovjet virtusba belerokkant vakmerő önkénteseket. Megismerjük azokat, akik számára Csernobil filozófiai probléma, az atomkorszak utáni ember alapító mítosza, és azokat is, akik a szovjethatalom ellenségeit, a Nyugatot és az árulókat okolják érte.

Csernobil nemcsak egyéni, családi, hanem nemzeti tragédia is. Nem szovjet, nem orosz, nem is ukrán, hanem fehérorosz nemzeti tragédia. A tízmilliós nemzetből több mint kétmillióan élnek szennyezett területen. Mert amikor a szovjet híradókban örömhírként közölték, hogy szerencsére nem Kijev felé szállt a radioaktív felhő, azt nem közölték, hogy Minszket és Fehéroroszországot borította el. Mivel a birodalom itt többször is erőszakkal állította meg a nemzetté válás folyamatát, sokan csak ekkor döbbentek rá, hogy az ő sorsuk más, maguknak kell kitalálniuk, hogyan menthetik meg az életüket. A gyarmati sorban élő nemzet a csernobili katasztrófával lépett be a világtörténelembe. Mert az afganisztáni háború és az atomkatasztrófa a birodalmat is romba döntötte.

Csernobil minden szereplő számára korszakhatár. A boldog tudatlanság elvesztését jelenti, ahonnan csak hosszú idő után lehet eljutni a rezignált, keserű bölcsességig. Vannak, akik már eljutottak ide, és vannak, akik most csak most indulnak el, mint a Szolzsenyicint olvasó falusi párttitkár. Egyesek menekülnek a zónából, másokat meg vonz az a terület, amelyet lassan visszahódít a természet.

Csernobil nemcsak katasztrófa volt, hanem figyelmeztetés is. És Alekszijevics szerint minden nemzedéknek olvasnia kell a jövőnek hagyott jelekből.

Csernobil ma is aktuális. És aktuális lesz még 48 ezer évig."

________________

Nehéz szavakat találni erre a könyvre - pedig muszáj. Muszáj beszélni arról, ami történt, ez tényleg fontos - ezért íródott ez a könyv. Hogy a kimondatlan szavak, érzések felszínre kerülhessenek; hogy megszólalhassanak, akikbe eddig bele lett fojtva a szó; hogy ne történhessen meg újra ilyen szörnyűség; hogy tudásunk, információnk legyen arról, hogy min mentek keresztül az emberek, akiket csak hétköznapi hősöknek hívunk, de valójában nincs igazi ismeretünk arról, hogy mit szenvedtek - és szenvednek - el a mindennapokban. Beszélni kell arról, hogy mi történt, és itt nemcsak a felelőskeresésről van szó, és nem is csak arról, hogy ez soha többé ne történhessen meg (arról is persze), hanem egyszerűen nem szabad múlttá, köddé, elfeledetté válnia mindazoknak, akik ott élnek vagy éltek, a azoknak, akiknek a tetteinek köszönhetően más emberek életben maradhattak. Tartozunk ennyivel nekik. Tartozunk, mindannyian.

Nagyon nehéz könyvről van szó, hiszen erről a témáról nem lehet könnyed hangvételben írni, erre készüljön fel mindenki.

Megrázó, mély, letaglózó, erős, csontig hatoló - de hát ennek annak kell lennie, ez nem lehet máshogy. 

Végtelenül megrázó, ahogy az író módot ad arra, hogy az elbeszélők saját szavait olvashassuk: engedi, hogy ők meséljék el a történetüket, hogy az a lehető leghitelesebb formában juthasson el az olvasóhoz. És hát ezekben benne van minden tragédia, ami csak lehet. Nem írom le, hogy mi minden;

ezt olvasni kell. És hogy valóban "kell"-e? Abban biztos vagyok, hogy megérdemlik ezek az emberek. Ez a minimum, ami jár nekik - hogy meghallgatja őket a világ.

A felelősökről és arról, hogy valójában az erőműben pontosan mi is történt, viszonylag keveset lehet megtudni a könyvből, inkább az áldozatok szószólója Alekszijevics, azonban amit a felelősségről, tehát magukról az eltusolásokról, elhallgatásokról tudni lehet (nem menve el nagyon a legfelsőbb vezetésig - csak a felszínt súrolva -, inkább az alsóbb szintű felelősöknél maradva), már az is vérlázító. Hogy elmaradt a tájékoztatás, a segítségnyújtás, az információátadás, és úgy lett téve, mintha minden rendben lenne. Ez egyszerűen döbbenetes. Megmenthetők lettek volna ezrek! Bárki is adta ki az utasításokat és bármiért (de miért??), erre sem nagyon lehet szavakat találni. Mert mekkora volt az ár?! És ki viseli ennek a felelősségének a súlyát? És hogyan?

Az egyéni tragédiák oly sokfélék, annyi óriási és annyi apró mozzanatból tevődnek össze, amitől az embernek tényleg, szó szerint elszorul a torka, fojtogatja valami, nehezen jut levegőhöz. Ahogy az író a háziállatok sorsáról ír; a pocsolyákban játszó gyermekekről; a kirabolt házakról; a nem tudásról és a tudásról; arról, amikor egy feleségnek és egyben kismamának választani kellett (a legelső történet és ami a legjobban szíven ütött); és a reménytelenségről, a kilátástalanságról, a múlt cipeléséről, terheiről, amelyek a mai napig kísérik és kísértik az ott élőket és azokat is, akik elköltöztek onnan; mindarról, ami örökre beléjük égett, a részükké vált, és nem engedi el őket soha. Borzasztó nehéz szembesülni azzal, hogy min mentek keresztül ezek az emberek, és hogy szinte senki nem segített rajtuk. Aki segíteni akart, annak sem hagyták.

Egy idézet a könyvből:

"Csernobillal az ember kezet emelt mindenre, Isten egész világára, ahol az emberen kívül még sok ezer más lény, állat és növény él. Amikor eljártam a likvidátorokhoz... Hallgattam a történeteiket arról, hogyan végezték (elsőként és először!) új emberi, nem emberi munkájukat: földbe temették a földet, vagyis különleges betonbunkerekbe földelték el a fertőzött rétegeket, minden lakójával - bogarakkal, pókokkal, lárvákkal  együtt. Különféle rovarokat temettek el, melyeknek még a nevét sem tudták. Nem emlékeztek rá. Ők egész másképp fogták föl a halált, náluk ez a madártól a pillangóig mindenre kiterjedt. Az ő világuk már egy másik világ volt - az élet új jogával, új felelősséggel és új bűntudattal. Állandóan jelen volt az idő témája a történeteikben, azt mondták, "először", "soha többé", "örökre". Emlékezetükbe idézték, hogyan utaztak át az elhagyatott falvakon, ahol találtak néha egy-egy magányos öregembert, aki nem akart elmenni a többiekkel, vagy visszatért később az idegen tájakról, ott ültek esténként, gyújtóssal világítva, kaszáltak, sarlóval arattak, fejszével vágták a fát az erdőben, imádkoztak az állatokhoz és a szellemekhez. Istenhez. Olyan volt minden, mint kétszáz évvel azelőtt, miközben valahol a magasban űrhajók repültek. A farkába harapott az idő, összeért a kezdet és a vég. Akik ott voltak, azok számára Csernobil nem ért véget Csernobilban. Nem  háborúból, hanem mintha egy másik világból jöttek volna haza. Megértettem, hogy teljesen tudatosan alakították át a szenvedésüket új tudássá, és megajándékoztak minket vele: nézzétek, valamit kezdenetek kell ezzel a tudással, valahogy hasznát kell vennetek."

A fehérorosz emberek szenvedéséről, a történelem egy meghatározó tragédiájáról, az új korról, annak veszélyeiről és a régi, az örök értékekről - családról, bátorságról, hősiességről, szeretetről, szerelemről, hűségről, önzetlenségről, odaadásról stb. - szól ez a könyv.

És hasznát kell vennünk annak a tudásnak, amelyet Csernobil borzalmas módon ránk szabadított, valamint annak, amellyel Szvetlana Alekszijevics megajándékozott minket. Valamit kezdenünk kell vele.

Sally Rooney: Normális emberek

"Az év regénye." Times

Bámulatos és bölcs fejlődésregény, egy magasfeszültséggel lesújtó első szerelem története. 

Az iskolában Connell és Marianne szinte kerülik egymást. Connell igazi közösségi ember, az iskolai focicsapat sztárja, Marianne magányos, büszke és visszahúzódó lány. Amikor Connell elmegy a Marianne-ék házában dolgozó édesanyjáért, különös, megmásíthatatlan kapcsolat jön létre a két tinédzser között, amelyet eltökélten titkolnak. Érettségi után mindketten ugyanarra az egyetemre kerülnek, és a későbbi években sem sodródnak el egymás mellől. Kapcsolatuk egyre összetettebbé és ellentmondásosabbá válik, kimondatlan feszültségekkel telítődik.

Sally Rooney szűkszavú, visszafogott prózájában briliáns pszichológiai érzékkel, olykor kegyetlen, máskor gyengédebb jelenetekben mutatja be a vidéki kisvárosból származó, eltérő vagyoni helyzetű két fiatal társadalmi beágyazottságát, családi hátterét és baráti körét.

A fiatal brit írónő másfél éve robbant be (nem túlzás a kifejezés!) Baráti beszélgetések című könyvével, ami azóta is sikerlistás a világ sok-sok országában, 2017-ben pedig elnyerte vele a Sunday Times legjobb fiatal írónak járó díját. (Ez is megjelenik magyarul, még az idén ősszel). A Normális emberekkel azután végleg befutott Rooney-t már nem az irodalom legnagyobb reménységei, hanem legnagyobb alakjai közt tartják számon sok-sok országban.

Egy klasszikus love story – ha a klasszikus szó alkalmazható egyáltalán ebben az esetben. Mert ebben a történetben sosem az történik, amit várnál, elfelejthetsz minden irodalmi klisét – Sally Rooney igazi 21. századi író.

A regényt Man Booker-díjra jelölték, a Times az év regényének nevezte, ahogyan a Waterstones, Anglia legnagyobb bolthálózata is megválasztotta az év legjobb könyvének. A magyar fordítás Dudik Annamária Éva munkája.

____________________________

A személyiségfejlődések csodás világa ez a könyv. A társadalmi beágyazottságból fakadó egymáshoz való emberi viszonyulások regénye - előbbi formálja az utóbbit (többek között) -, a kamaszkori önazonosság-keresésé és annak meg(vagy meg nem)találásáé, az igazodásé és az autonómiáé, az önfeláldozásé és az önérdek elvetéséé, az útkeresésé és az idomulásé. 

A karakterek épp oly jól kiforrottak, mint amennyire az írói stílus: mindkettő kidolgozott és érett, és alighanem Rooney biztosabb talajokon álló identitástudattal és önismerettel rendelkezik, mint regényének főszereplői - bár ebben sem vagyok teljesen biztos. 

Érdekes megfigyelni, mint oszt sebet egyik ember a másiknak - és miként ejt sebet saját magán a véletlen közjátéka folytán akkor, amikor a másik épp nem is óhajtotta megsebezni őt.

Torokszorító figyelemmel kísérni a helyes, normális élet keresését, miközben esetleg az olvasó rádöbben, hogy maga is az útkeresés kellős közepén jár. Ahogy alighanem mindenki, mert hogy is lehetne ezt valaha is befejezettnek tekinteni?

Rooney boncolgatja a családhoz való viszonyulásunkat, vagy inkább a család hozzánk való viszonyulásának eszméletlen súlyát, végtelen erejét, amely csaknem mindent felülír; nem mindent ugyan, de mindenhez köze van, ami létrejön később. 

Ideológiákról is értekezik, és arról, hogy miképpen álljunk kortársaink különbözőségéhez meg a világ nagy egészéhez; vagy miképp álljunk egy szilárd értékrend talapzatán, amikor a kortársaink úgy állnak hozzánk, ahogy.

És beszél arról is - vagy tulajdonképpen csak arról beszél? -, hogy a mellettünk élő ember döntései, érzései milyen mértékben befolyásoló tényezők, miközben "normálisan" azt hinnénk, hogy alapvetően tőlünk függ, hogy mit érzünk - de nem. Nem csak. A másik ember cselekedetei meghatároznak, netán gúzsba kötnek minket, kiszolgáltatottjai vagyunk a világnak, a körülöttünk élőknek és önmagunknak is (annak is, hogy mivé formál minket a környezet s a család), kiszolgáltatottjai mindannak, ami összességében körülvesz minket - és hát ne felejtsük már el, hogy ezzel együtt jár annak a felelőssége is, hogy mindez fordítva is igaz: a körülöttünk élők meg nekünk vannak kiszolgáltatva teljes mértékben. Viseljük ennek a súlyát. Mármint felszólítómódban. Viseljük!

A fejlődés és az érettség kudarca és sikere, a fékek és szárnypróbálgatások mikéntje figyelhető meg ebben a regényben, és gyönyörűen vonatkoztatható önmagunkra, legalább azért, hogy a nagy út- és identitáskeresés során, amikor egy pillanatra megpihenünk, érezzük a nyomasztó terhét annak, hogy nem kizárólag "elszenvedői", hanem formálói is vagyunk annak, hogy kivé válunk és kikké válnak a velünk kapcsolatban lévő emberek.


A regény ITT megrendelhető.

Mark Twain: Ádám és Éva naplója

"Ez a hosszú hajú, új teremtmény nagyon útban van nekem. Mindig itt lóg körülöttem, és állandóan a sarkamban van. Nem szeretem; nem szoktam hozzá a társasághoz. Azt szeretném, ha a többi állat közt maradna.

Férfi és nő örök ellentétének, ugyanakkor elválaszthatatlanságának derűs, szívmelengető, humoros krónikája e kis könyv, az íróra oly jellemző mély humanizmussal átitatva. "
_____________________


Gyönyörű könyv, nehéz rá szavakat találni.

Ötvözi a hitrendszert, az alapértékeket, a fantáziát és a szépirodalom elemeit, oly módon, hogy a végletekig megindító és értékes, elgondolkodtató és inspiráló, megkönnyezed és hálát adsz azért, amid van, imádságra és tiszteletre buzdít, és együttérzésre és gondolkodásra is.

Hálára és önzetlenségre sarkall, és jóságra; szeretetet ébreszt, és oly módon hatol velőig és mondja ki a leglényegesebb dolgokat (és csak azokat), aminek során minden egyes szó a helyén van. 

Olyan empátiát tanúsít az író, és két olyan oldallal fejezi be a történetet, aminek köszönhetően az olvasót, a nőt, a hívőt, az embert örökre rabul ejti. 

Harlan Coben: Szökevények

"Simon menő pénzügyi tanácsadó, felesége orvos, három tehetséges gyerekük van. Ám egyszer csak összeomlik a világuk: nagylánya rákap a drogra, csöves lesz, a Central Parkban él. Simon itt talál rá, megpróbálja hazacipelni. A lány barátja útját állja, és a verekedésről készült okostelefon-videók vírusként terjednek az interneten. Simonnak és családjának bujkálnia kell, de leginkább a lányának. Végképp nyoma vész.

Hónapok múlva nyomozó állít be Simon munkahelyére. A férfi megretten, hogy a lányával történt valami, de ennél is nagyobb a baj. A lánya gyanúsított. Sőt Simon és felesége is. Az áldozat ugyanis lányuk drogos barátja.

Ki találja meg előbb a szökésben lévő lányt? A szülők a letartóztatás árnyékában egy lépéssel a rendőrség előtt járnak. Saját szakállukra nyomozni kezdenek. Feleségét lelövik, Simon kénytelen egyedül folytatni a kutatást – már nemcsak lányuk, hanem halott barátja után is. Segítségére lesz egy magánnyomozónő, és a hajszába az alvilág is bekapcsolódik. De a kirakós darabjai nem akarnak összeállni, újabb és újabb holttesteken át vezet az út a meghökkentő megoldáshoz.

A SZÖKEVÉNYEK AZT BIZONYÍTJA, HOGY A VILÁG EGYIK LEGJOBB KRIMISZERZŐJE A PÁLYÁJA CSÚCSÁRA ÉRKEZETT. – Peter James

COBENBEN SOSEM CSALÓDIK AZ EMBER, DE EZ A KÖNYV EGÉSZEN KÜLÖNLEGES. – Lee Child

Harlan Coben napjaink egyik legnépszerűbb krimiírója. Eddig megjelent több mint húsz regényét, köztük a méltán népszerű Myron Bolitar-sorozatot a műfaj gyöngyszemeként tartják számon: könyveit eddig negyven különböző nyelvre fordították le, és közel ötvenmillió példányt adtak el belőlük világszerte.

Simon keze ökölbe szorult. Elöntötte a düh, egész teste égett tőle. Narkós, drogos, betépett, akármi – ezt még valahogy tudta kezelni vagy a tudatából kirekeszteni. De valaki kezet emelt az ő kislányára."

_______________________________

Coben megint mesterművet alkotott, amely lélegzetelállítóan okos és pörgős, letehetetlen, szövevényes, és mindeközben eredeti történettel állt elő, hajmeresztő végkifejlettel.

Hadd osszak meg két idézetet a könyvből:

"A pénz nem boldogít satöbbi... hát, ez elég nagy hülyeség. Az összes közül, amit az ember irányítani tud, bizony a pénz tudja messze leginkább előidézni és növelni azt a tünékeny eszmét, amit boldogságnak nevezünk. A pénz oldja a szorongást. Biztosítja a jobb oktatást, jobb élelmet, jobb orvosokat - bizonyos fokú lelki békét. A pénz kényelmet és szabadságot ad. Pénzen élmények és jólét vehető, és legfőképpen idő, aminek a család és az egészség tekintetében van közvetlen jelentősége."

Engem ebben az idézetben nem "a pénz boldogít" eszméje fogott meg, hanem amit még a legelején ír: "az összes közül, amit az ember irányítani tud..."

Mert ez a mondat nagyon jól példázza ennek a könyvnek a cselekményét - és az élet folyását úgy általában véve. Mert mit irányítunk valójában? Irányítunk valójában bármit is? (És tulajdonképpen érdekes elmélázni, hogy ha mellétesszük, hogy "pénz birtokában", illetve "pénz nélkül", az mennyiben másítja meg a választ.) Mennyire? Bizonyos fokig, aha - de csak ha a körülmények is a kezünkre játszanak. Ha a Gondviselés is úgy akarja. Akkor. Ez ijesztő és felemelő gondolat egyszerre. És az ember elfutna néha az erős és ijesztő gondolatok elől - de hova is?

Talán egy jó könyvbe, átmenetileg.

A másik idézet pedig:

"...miért tűnik úgy, hogy az idő gyorsabban megy különböző életkorokban. Gyerekfejjel az élmények újak, és ezáltal az emlékek frissek és erőteljesek - úgyhogy az idő megint lassulni látszik. Ahogy valaki öregszik, különösen, ha belefásult egy életritmusba, nagyon kevés új vagy élénk emlék rakódik le, és ezáltal az idő szinte repül. Ezért van az, hogy amikor egy gyerek visszagondol a nyárra, az mintha örökké tartott volna. A felnőtteknek alig egy szemvillanás."

Szeretem, hogy Coben erős gondolatokat tesz a laza krimijeibe. Kemény szál egy könnyed sztoriba - az súlyt ad az események megítélésének. 

Ez is egyébként egy elég nyomasztó gondolat tud lenni: amikor ráeszmélünk, hogy elrepül az idő, és mi mindent szeretnénk még megtenni, vagy mi mindent nem tehetünk meg már. Ijesztő, az ember vehemensen fordítana hátat a gondolatnak, és futna előle, vissza se nézve. Ezt csak bizonyos mértékben korrigálhatja. 

Ha pedig az erőteljes élmények segítenek abban, hogy kevésbé röpüljön az idő, ne csak olvassunk; utazzunk is!

Coben azonban - lévén krimiíró -

elsősorban mégsem a magvas gondolatokkal, hanem lehengerlő, sziporkázó stílusával vesz le minket a lábunkról, 

de az kétségtelen, hogy mélyíti a történetet olyan eszmefuttatásokkal, amelyek a család fontosságáról szólnak vagy arról (nem akarom lelőni a poént), ami a csattanója ennek a regénynek. Ennek apropóján két igen érdekes momentumra is kitér, és rávilágít (milyen jól is jön néha a figyelmeztetés), hogy mennyire esendő az ember, és - pénz ide vagy oda - mennyire ki van szolgáltatva a Felsőbb Erőknek.


ITT megrendelhető.

Sofia Lundberg: A kérdőjel egy fél szív

"Elin Boalsnak mindene megvan. Sikeres fényképész New Yorkban, hosszú évek óta házasságban él Sammel, és van egy tizenhét éves lánya, Alice. Ám egy nap levelet kap gyerekkori barátjától, Fredriktől, aki valaha nagyon fontos volt neki. A levél emlékezteti a múltjára, mindarra, amit egész életében nagy gonddal igyekezett eltemetni magában."
_______________________________________________

Sofia Lundberg előző regénye is az a fajta történet volt, amelynek hatása sokáig az emberrel marad. Azt hiszem, ez is ilyen lesz.

Egy amerikai sztárfényképész és egy svéd tanya lakóinak életével indul a történet - mindkettő rendkívül érdekes már önmagában is, de a párhuzamos vonalvezetés és az éles kontraszt teszi igazán különlegessé az egészet. Ugyanazok a szereplők életük két korszakában - kik voltak, és kivé váltak? Milyenek voltak, és mi tette őket másmilyenné? Honnan indultak, és hova jutottak?
És miért?

A könyv kb. kétharmadánál nagyon mély dráma bontakozik ki előttünk, ami tényleg megrázza az embert. (A könyv utolsó mondata pedig felrázza. Nagyon. Szerintem nagyot üt, és rendkívül elgondolkodtató az a néhány befejező mondat. De erről nem akarok szólni, mindenki maga fejtse le a héjat a történetről és jusson el a végkövetkeztetéshez.) Olyan, amibe valóban beleborzongsz. És rengeteg kérdést vet fel. Hogyan lehet együtt élni azzal, ami történt? Hogyan lehet tovább élni - normálisan - bizonyos dolgok után? Lehet? Mi van, ha a múlt utánad nyúl? Mi van, ha nem teszi, és ezzel elveszítesz olyan lehetőségeket, amelyeket nem pótolhat más?

Ezernyi kérdés, és tényleg, higgyétek el, tényleg nagyon fontos dolgok, amiken érdemes elgondolkodni. De nem is lehet nem tenni ezt, mert olyan kőkemény igazságok és ébresztő mondatok vannak a könyvben, amik mellett nem lehet szó (vagy továbbgondolások) nélkül elmenni.

Lundberg nagyon tehetséges író, aki nem pörgeti az eseményeket, hanem hagyja, hogy a saját tempójában folyjon a történet, nem sietteti, de nem is húzza az időt, és olyan jól eltalálja a megfelelő ritmust, hogy azt érzed, mintha tényleg megtörtént volna az egész.

A tájleírásai is kiválóak, akár a lüktető nagyvárosról, akár a partot nyaldosó hullámokról vagy a mezei virágokról ír, látod a színeket, érzed az anyagok tapintását, látod a barázdákat az arcokon, 

szánakozol az életükön, segíteni akarsz rajtuk, próbálod kitalálni, hogy ez volt-e a helyes döntés, aztán rájössz, hogy - mivel az ember ember - alighanem nincs olyan.


A regény megrendelhető ITT.

Ha június, akkor KÖNYVHÉT!

Június 13-án nyit a 90. (jubileumi) Ünnepi Könyvhét.

Budapesten az idén izgalmas, új helyszínen, a Duna-korzón rendezik meg a legnagyobb múltú könyves eseményt.

A Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése az idén 90. alkalommal rendezi meg a kortárs magyar irodalom legnagyobb szabadtéri rendezvényét, az Ünnepi Könyvhetet, melyhez a 2001-es Olvasás Éve óta 18. alkalommal kapcsolódnak a Gyermekkönyvnapok eseményei. Az év egyik legfontosabb irodalmi rendezvénysorozata ebben az évben június 13. és 17. között a tavaly megújult, friss arculattal és változatos programokkal színesíti Budapest és az ország kulturális életét.

Az elmúlt másfél évtizedben a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése a szépirodalom ünnepéhez kapcsolta a Gyermekkönyvnapokat, hogy a korábban szerényebb médiafigyelmet élvező gyermekirodalomra irányítsa a szakma és az olvasók érdeklődését, ezáltal a digitális információ­hordozókon felnőtt fiatal generáció tagjai újból felfedezzék az olvasás örö­­mét, és tudatos könyvvásárlóvá váljanak. A könyvkiadást is sújtó gazdasági vá­lság ellenére a magyar szerzők és illusztrátorok műveinek piaca látványosan fejlődött.

A hagyományos helyszín, a Vörösmarty tér felújítása miatt az Ünnepi Könyvhét szervezői és a kiadók idén a Dunakorzón, a Vigadó tér és a Március 15. tér közötti területen várják a könyvbarátokat. A színpad a Március 15. téren helyezkedik majd el.

A könyvhét központi helyszínén másfélszáz, egységes kiállítású könyvárusító pavilon épül, ezekben összesen több mint kétszáz hazai és határon túli kiadó kínálja könyveit.

Supka Géza álma az irodalom, a könyvkiadás, író és olvasó találkozásáról 2019-ben is egy öt napon át tartó, majdnem kétszáz kiállítót mozgató, könyvbemutató beszélgetésekkel, dedikálásokkal, zenés programokkal tarkított, hétvégi kavalkád.

Az Ünnepi Könyvhét a kortárs magyar irodalom, a magyar könyv ünnepe.

Könyvheti mű lehet minden kortárs magyar szerző első kiadású műve, illetve a klasszikus magyar irodalom új kiadásai. 2019-ben több mint háromszáz új könyv jelenik meg erre az alkalomra, köztük verseskötetek, prózakötetek, esszégyűjtemények, irodalomtudományi és történelmi munkák.

A könyvheti újdonságokat tartalmazó, 20.000 példányban kiadott, színes prospektus nem csupán a könyvheti helyszínekre, hanem az ország több száz könyvesboltjába is eljut. A könyvheti prospektus címlapját és az esemény kreatívjait Tabák Miklós grafikus tervezte.

A Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése az olvasást népszerűsítő szlogenje (Olvasó vagyok) szellemében az egész országban szeretne programjaival minél több embert megnyerni az olvasás és a magyar irodalom ügyének.

Budapesten és sok vidéki városban (pl. Győrben, Kecskeméten, Szegeden, Nagykőrösön, Balatonfüreden, Ózdon, Esztergomban, Szolnokon, Hódmezővásárhelyen, Nyíregyházán, Miskolcon, Dunaújvárosban, Nagykátán, Székesfehérváron, Debrecenben, Kiskunfélegyházán) a kiadók több száz dedikálást szerveznek szerzőiknek, az érdeklődők pódiumbeszélgetéseken, könyvbemutatókon ismerhetik meg az új műveket, melyeket ezúttal is jelentős kedvezményekkel vásárolhatnak meg a kiadók standjainál.

Az Ünnepi Könyvhét ünnepélyes fővárosi megnyitóján a díszegyen­ruhába öltözött Tűzoltózenekar hagyományos koncertje után Gál Katalin, az MKKE elnöke és Simon Márton költő mondanak beszédet a Március 15. téren június 13-án, csütörtökön 16 órakor. A vidéki eseményeket Miskolcon Szőcs Géza nyitja meg. A Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése és Miskolc önkormányzata emléktáblát avat Supka Géza tiszteletére.

Immár nyolcadik éve tartják meg májusban az Ünnepi Könyvhetet Kolozsváron.

A magyar kulturális élet Budapest-központúságát tovább oldotta, hogy 2013-ban Székesfehérvár, egy évvel később Szeged, 2015-ben Győr, 2016-ban pedig Gyula városa adott lehetőséget arra, hogy az adott város legszebb közösségi pontja a budapestihez hasonló, gazdag könyves programsorozat helyszínévé váljon. 2017-ben a város polgármesterének kezdeményezésére Debrecen volt az országos vidéki megnyitó helyszíne. 2018-ban Szekszárd vállalta ezt a szerepet, 2019-ben pedig Miskolc.

Június 13-án 17 órától kerül sor a Petőfi Irodalmi Múzeumban a könyvhéttel majdnem egyidős, több évtizedes múlttal rendelkező hagyomány, a Szép Magyar Könyv Verseny díjainak átadására 5 kategóriában, valamint a köztársasági elnök, a miniszterelnök és a főpolgármester különdíjának átadására.

Az Ünnepi Könyvhéttel egy időben zajlik a Margó Irodalmi Fesztivál, melynek az elmúlt évekhez hasonlóan a Petőfi Irodalmi Múzeum ad helyet. Az ingyenes fesztivál célja, hogy rendhagyó szerzői estekkel, színházi produkciókkal és koncertekkel tegye közösségi élménnyé az irodalmat és teremtsen kapcsolatot az irodalom és társművészetei között. A Margó Fesztivál az idén június 12-től 16-ig várja programokkal az érdeklődőket. http://www.margofeszt.hu/hu

Teresa Driscoll: Jóbarát

"Sophie vonaton ül a férjével, messze otthonától és négyéves kisfiától, Bentől. Rémisztő telefonhívást kap. Tragikus baleset történt, két kisfiú kórházba került. Az egyikük Ben.

Sophie Emmát kérte meg, hogy távollétében vigyázzon a kisfiára. A két nő nemrég ismerkedett meg egymással. Annak ellenére, hogy a faluban rosszindulatú pletykák keringtek Emmáról, Sophie őszinte volt hozzá, és megbízott benne. Most, hogy értesült a tragédiáról, attól fél, szörnyű hibát követett el, amivel az egész családját veszélybe sodorta.

Fogytán az idő. Sophie retteg, hogy nem tud segíteni a gyermekén. Még órákba telik, míg hazaér. Lassan kiderül az igazság, az élete pedig örökre megváltozik."
___________________________

Nagyon olvasmányos, letehetetlen, izgalmas, feszültséggel teli regény. Egyrészt a krimiszálat is nagyon okosan szövi az író, másrészt a személyiségek mozgatórugói, fejlődései, a miértek kibontatkoztatása külön izgalmakat rejt magában.

Szerintem még jobban sikerült, mint az előző könyve, érettebb - mintha itt profibban tudta volna kezelni az adott szituációkat, hogy mikor mit kell kezdeni azokkal, hogy a gördülékenységet semmi se törje meg.  

A csattanó (mindkettő...) nagyon-nagyon tetszett. Remek az egész regénynek az íve is, és már a háttértörténet is épp elég érdekes, de amilyen megoldást és választ nyújt az író a számtalan kérdésre, az nagyon elgondolkodtató; aztán megfejeli még egy csavarral, ami pedig egy egyáltalán nem várt fordulat. 

Már éppen azt hiszed, hogy elvarrt minden szálat, amikor bedob egy új aspektust, és rádöbbensz, hogy sokkal színesebbek, szürkébbek - a fekete és a fehér között - a dolgok. Az emberek. A válaszok. De még a feltehető, létjogosultsággal rendelkező kérdések is. 

Először csak egy "sima" krimire számítottam, de az író mélyebbre hatolt: boncolgatta, elemezte a családi viszonyokat, a gyermek utáni vágyat, a szülés utáni depressziót, a baráti kötelékeket, az anyaság-karrier témakörét, és még sok egyéb fontos témát körüljárt, így sokrétűbb lett a regény az alapszituáció kínálta lehetőségeknél.

Érdekes volt végigtekinteni a főszereplő életének különböző állomásain, amelyek során találkozni lehetett olyan fontos és értékes gondolatokkal, amik egy-egy riasztó szituáció vagy élethelyzet során vetődtek fel, és ilyenkor mindig örül az ember annak, hogy mindezekkel csak könyvek hasábjain találkozik.

De a legnagyobb erénye Driscollnak - már említettem, de vissza kell térnem rá - a dupla csavar, mert se erőltetettre nem sikeredett, se űrt nem hagyott maga után; csupán szembesítette az embert azzal, hogy nagyon kell vigyáznia az ítélkezéssel és a véleményalkotással, mert nem tudhatja, hogy ki milyen inger vagy helyzet kiváltotta cselekedetekbe kényszerül, és ijesztő, hogy az mennyi ember életére kihatással lehet.

Szerintem a minőségi krimiknél mindig érdemes elgondolkodni a mélyebb mondanivalón és tartalmon is, amit az író közölni akar, meglátni a sorok között az üzenetet, mert ha ez sikerül, akkor csodálkozva ismerjük fel, hogy még egy laza szórakoztató könyv is képes arra, hogy a világlátásunkon csiszoljon valamelyest. 

A regény megrendelhető ITT.

Michel Bussi: Emilie vagy Lyse-Rose?

"Kicsoda valójában a százhatvannyolc emberéletet követelő repülőszerencsétlenség egyetlen túlélője, a háromhónapos csecsemő, akit a média Szitakötőnek nevezett el 1980 karácsonyán? Két család harcol érte foggal-körömmel, az egyik dúsgazdag, a másik szegény. 
Tizennyolc évvel később mozgásba lendülnek az események: egy nagyvonalúan megfizetett magándetektív azt állítja, rájött az ügy végső megoldására. De golyót repít a fejébe. Vagy meggyilkolták? Éveken át írott füzetében részletesen összefoglalja az egész nyomozást. Párizsban, Normandiában, a Jura hegységben és Törökországban bonyolódik az izgalmas történet, míg végül lehull minden álarc. Kik keresztezik Szitakötő útját? Miért történik körülötte annyi rejtélyes haláleset, gyilkosság, öngyilkosság? 


Michel Bussi hatodik, nagy sikerű, számos díjjal kitüntetett krimije tavaly jelent meg hazájában, máig 275 000 eladott példánnyal büszkélkedhet, és hamarosan film is készül belőle, eddig tizenkilenc nyelvre fordították már le."

______________________

Bussi korábban olvasott regénye után nem volt kérdés, hogy ezt a könyvét is el kell olvasnom - bár a olvasás sorrendje fordítva történt, mint a könyv megírásáé. De tulajdonképpen teljesen mindegy, hogy az írónak melyik regényét olvassa először az ember - ez is kiforrott és hihetetlen alapossággal, részletességgel megírt, ami végig fenntartja az érdeklődést, és persze a csattanó sem marad el a végén.

Ne csak egy krimiszálra, rejtély kibogozására számítson, aki olvassa - ennél sokkal többről van szó. Az író bepillantást enged két - gyötrődő, elkínzott - család életébe, kételyeibe, vívódásaiba, amiből remélik, hogy van kiút, de ez csak nagyon sokára jön el számukra, és nem is úgy, ahogy szeretnék; a katarzis elmarad, főleg mivel olyan végkifejlet nem is lehetséges, ami mindenki számára kielégítő lenne.

Sajnos ebben a történetben eleve kódolva van már a legelején a szereplők (legalábbis nagy részük) boldogtalansága, ami az olvasó számára is kínzó - ami rámutat Bussi nagy írói erényére. Úgy ír, hogy elkerülhetetlen legyen az olvasás közbeni empátia, annak a vágya, hogy bárcsak ne történt volna ez meg. Mint amikor többedszer nézel meg egy filmet, tudod, hogy mi lesz a vége, és mégis azt kívánod, sőt reméled is, hogy hátha ezúttal más lesz a befejezés... Itt az író nem hagy kétséget afelől már a legelső oldalakon sem, hogy mindenki számára nem lesz hepiend - és mégis reméled, hogy van...

Szereplői ebben a könyvében is élők és hitelesek, a történések letaglóznak, a csattanó megdöbbent, az emberi esendőség rabul ejt, és szeretnéd, hogy mégis, mégis valahogy mindenki boldog legyen. 

Érdekes és torokszorító megfigyelni azt, hogy kiből mit váltott ki a sokkoló dráma - hogy hányan lehettek volna mások, másmilyenek, hányan lehettek volna boldogok, hány ember élhetett volna jobb életet... Ennélfogva pszichológiai elemzésekben is bővelkedik ez a regény, és a jellemfejlődések bemutatása is olyan pozitívum, ami az élvonalba emeli Bussi művét.

A regény értékét még tovább növeli az, hogy Bussi műveltsége, tudása és tehetsége okán olyan szerző, aki krimiíróként és szépíróként egyaránt megállja a helyét - és minthogy e két műfajt ötvözi regényeiben, a minőség garantált. 

A könyv megrendelhető ITT.

Sissel-Jo Gazan: A dinoszaurusz tolla

"Kutatni egy rég kihalt faj után vagy nyomozást folytatni egy rejtélyes módon meggyilkolt kolléga ügyében – egy tudós számára sem egészen ugyanaz a feladat… Előbbi teljesen megszokott és nyugalmas tevékenység, míg az utóbbi meglehetősen veszélyes terep.

Anna Bellának, a koppenhágai egyetem végzős biológusának a váratlan haláleset nélkül is épp elég nehéz az élete. Egyedül neveli hároméves kislányát, állandó idő- és pénzzavarban van, társasági és szerelmi élete a nullával egyenlő. Nem csoda, hogy dühös az egész világra, főleg a témavezetőjére, Helland professzorra, akitől – úgy érzi – semmilyen segítséget nem kap szakdolgozatához, amelyben a madarak és a dinoszauruszok rokonságát kutatja. Amikor a professzort meggyilkolják, a rendőrök azt feltételezik, hogy bosszút álltak rajta valamiért. De vajon miért? És ki lehet az elkövető? Helland tanártársa? Vagy egy diákja? Esetleg valamelyik riválisa? Még Anna is a gyanúsítottak listájára kerül. Az ügyben nyomozó Søren Marhauge mégis úgy dönt, megbízik a lányban, és a segítségét kéri.

Anna hirtelen egy rémálom kellős közepén találja magát. Lehet, hogy a borzalmas bűneset a kutatásával függ össze? A kétségbeesett lány a természettudományi múzeum sötét folyosóinak labirintusában, a madár- és dinoszauruszcsontokat rejtő szekrények mélyén, a laborokban, természettudományos folyóiratok vitacikkeiben és saját múltjában keresi a választ a kérdésekre.

A kutatóbiológusként és kulturális újságíróként is dolgozó dán írónő, Sissel-Jo Gazan több díjat is elnyert, hátborzongató atmoszférájú, váratlan fordulatokat tartalmazó regényében különleges kalandozásra hívja az olvasót a dinoszauruszok és a modern tudományok világába."

_______________________________

Nagyon szeretem az olyan könyveket, amelyek túlmutatnak a műfajukon, a műfaji sajátosságokon, a műfaj megkövetelte normákon. Ez a könyv pontosan ilyen.

Sissel-Jo Gazan nem olyan író, aki amatőrként ássa bele magát a szakirodalomra, hanem biológus végzettségű, továbbá dolgozott is olyan körökben és pozíciókban, intézményekben, amelyek hátteréül szolgálnak ennek a könyvnek. Ezért művében 

remekül ötvöződik a képzelet és a tudás, stílusában kifogástalanul megmutatkozik a tehetség és a hozzáértés, 

és úgy tudja tálalni a dinoszauruszokkal kapcsolatos kutatási eredményeket és a paleontológia tudományának világát, hogy annak is felkelti az érdeklődését, akinek eszébe nem jutott ez iránt érdeklődni.

Engem teljesen lekötött ez a regény, olyannyira, hogy alváshiányom alakult ki miatta. Komolyan. Ugyanis amikor úgy alakult a napom, hogy éjfélig voltak tennivalók, akkor is muszáj volt még olvasnom, és nem csak - sőt: nem elsősorban - a krimiszál miatt! Kimondottan érdekeltek azok a hozzáadott tények, amelyekről egyébként sehol semmit nem olvasok.

Mindig lenyűgöznek azok a regények, amelyeknél látszik, hogy az író komoly tudással rendelkezik - vagy akár a könyv kedvéért komoly tudásra tesz szert - egy adott tárgykörben, legyen az festészet, paleontológia, politikai szál vagy más egyéb; egyszerűen inspiráló, az érdeklődésemet teljes mértékben felkeltő és - jó esetben - fenntartó és tiszteletre méltó az, amikor valaki ilyen mértékben tudja ötvözni a tudományos megalapozottságú tényeket a fikcióval, és persze elegendő tehetséggel rendelkezik ahhoz, hogy ezt megfelelőképpen tálalni is tudja.

Az is erénye a könyvnek (számomra legalábbis), hogy dán írótól nem olvas nap mint nap az ember, és egészen másfajta, sajátos szemléletmóddal rendelkezik minden egyes nemzet írója, ami akkor érdekes igazán, amikor egyfajta társadalomkritikaként is szolgál egy mű, vagy pl. a politikai helyzetet (és annak a társadalomra, a gondolkodásra való hatását) bemutató céllal, netán a mélylélektanba is bepillantást engedve készül, tehát - ahogy az elején is utaltam rá - túlmutat a műfajjal szemben támasztott elvárásoknak.

Tetszett az is, hogy az író alapos részletességgel belemegy az egyes szereplők életének taglalásába, noha annak semmi köze nincs a fő szálhoz, a bűntény elkövetéséhez! Egyszerűen hangsúlyt helyez arra is, hogy megismertesse velünk a szereplőit, hús-vér emberekként, holott múltjuk, jelenlegi életvitelük nem játszik szerepet az ügy, a rejtély megoldásában - abban azonban igen, hogy szereplőit közelebb érezzük magunkhoz; ezáltal a könyvet is, úgy, ahogy van. Arról nem is beszélve, hogy

a karakterei nagyon jól kidolgozottak, hitelesek, jellemrajzait pedig szépen és érzékenységgel, empátiával alkotta meg. 

Persze - ahogy az egy krimitől elvárható - a csattanó sem marad el, és Sissel-Jo Gazan ebben sem a szokványos megoldáshoz fordul; hihetetlenül érdekes az ügy kimenetele és a "miért"; nem csupán meghökkentő, hanem rendkívül megrázó és elgondolkodtató is. 

Ha jól tudom, ez egy sorozat első része, szóval nagyon kíváncsian várom a folytatást.


A regény a kiadótól megrendelhető ITT.

Mattias Edvardsson: Látszólag normális

"Stella látszólag egy átlagos tinédzser, aki éli felhőtlen hétköznapjait, amíg egy nap meg nem vádolják egy nála jóval idősebb férfi meggyilkolásával. Mi köze lehet az üzletember halálához a kifogástalan hírű családból származó lánynak? 
Stella apja az egyházközösség elismert lelkipásztora, aki odaadó férj és rajong egyetlen gyermekéért. Az igazság és az őszinteség bajnokaként ismert Adam elvei ellenére hazudik is a nyomozóknak, hogy alibit biztosítson a letartóztatott lányának, hiszen Stella úgyis ártatlan - de visszapillantva később a gyerekkorára kiderül, hogy a szeretett gyermek bonyolultabb eset, mint amilyennek az apja elsőre lefesti őt. A nyomozás lélekölő terhe alatt Adam kezdi elveszíteni a kontrollt, és már nem tudja leplezni személyiségének sötét oldalát. 
A nyomozás során Stella szavaiból kiderül, hogy közelről ismerte a meggyilkolt férfit, és nem ez az egyetlen titok, amit a szülei előtt rejteget. A thriller legvégén Ulrika, az anya vall a család életéről. A védőügyvédként praktizáló nő egyedülálló perspektívát tár a nyomozók elé, és lassan felsejlik az a szövevényes terv, amivel a lányát akarja megmenteni. Ám az elképzelése csaknem bajba sodorja, mert igen nagy kockázatot vállal...
A lebilincselő pszichothrillerben Mattias Edvardsson olyan hálót sző, amely mindenkit csapdába ejt, és semmi sem az, aminek látszik."
____________________________

Egy tehetséges, intelligens író nagyon okos könyvét olvashattam, amit nem tudtam letenni, tényleg nem: nekikezdtem, olvastam hajnalig, belealudtam, másnap újra kézbe vettem, és befejeztem.

Hihetetlenül izgalmas, nagyon-nagyon érdekes kérdéseket feszegető könyv, és külön értéke és különlegessége is egyben, hogy alaposan bemutatja az általunk ismeretlen svéd jogrendszert, annak sajátságait, kiskapuit, működését, erkölcsi alapköveit, márpedig, ugye, az nyilvánvaló, hogy a miénktől eltérő jogi és erkölcsi norma csakis érdekfeszítő lehet, és persze rengeteget izgalmat magában hordozó. Nemcsak a krimi műfajjal járó izgalmakra gondolok, hanem arra, hogy mennyire érdekes az, amikor egy másfajta jogrendszerből adódóan futnak ki máshova a szálak, mint amit várnánk.

El kell hogy mondjam, hogy bár az ember a krimik végére - főleg ma, és hát egyre inkább, amikor már egyre feljebb teszik a lécet az írók, és egyre magasabb az ingerküszöbünk nekünk, olvasóknak (ezek oda-vissza hatnak egymásra) - hatalmas csattanót vár, ebben a könyvben a hatalmas csattanó egy normál méretű csattanó, ugyanis nem ezen van a fő hangsúly, hanem azon, hogy egy nagyon okos és életszerű (!) megoldást tárjon elénk a szerző a végére.

Rengeteg gondolatom támadt, miközben olvastam a könyvet, mégpedig többek között az, hogy Edvardsson, aki tanárként dolgozik, nagyon jól teszi, hogy tanárként dolgozik, mert kreatív gondolkodása, intelligenciája alighanem rengeteget ad a gyerekeknek; aztán az, hogy ez a pasi szépíró is lehetne - márpedig nekem nagy kedvencem az, amikor a szépírói stílus megjelenik a krimi műfajában -; és lehetne pszichológus is, mert hihetetlenül érdekes gondolatmeneteket és lehetséges mozgatórugókat villant fel, és olyan esetleges következményeket, amelyekkel számolnunk kellene, de nem számolunk; látja a lelki háttereket, azokat az összefonódásokat, amelyek a felszínen nem üvöltenek, és amelyeket csak az vesz észre, akinek van elég érzelmi intelligenciája és jól működő ösztöne ahhoz, hogy elég mélyre hatoljon; és hogy tarthatna előadást hitről és vallásról, érveket és ellenérveket sorakoztatva fel amellett, hogy miért is jó hinni - ami nagyon furcsán, még akár megbotránkoztatón is hangozhat most, de ha elolvassátok ezt a könyvet, akkor megértitek, hogy mire gondolok.

De remekül ír a gyereknevelés buktatóiról, nehézségeiről, szépségeiről és aggodalmairól is, valamint a szeretetről, a tiszteletről, a határok be nem tartásának következményeiről és - igen, bizony! - előnyeiről is (de hát miért is lenne baj, hogy nem feketén vagy fehéren látja - és láttatja - a dolgokat?); és szól újra és újra a hitről, méghozzá nem akárhogyan.

És nyugodtan tarthatna írói kurzusokat is a létező legpontosabb kifejezés- és látásmódról, a gondolatok hű megjelenítésének módjairól.

A fordító, Bándi Eszter munkája is rengeteget hozzátesz a könyvhöz; azt hiszem, pont úgy sikerült magyarul szavakba öntenie a szereplők mondatait, megragadni a gondolataikat, ahogyan azt az író elmondta a saját nyelvén, és ahogy értette és megértetni akarta az olvasókkal.

Szeretnék néhány idézetet kiragadni a regényből, eklektikusan, minden vezérelvet nélkülözve, csak úgy innen-onnan szemezgetve, hogy lássátok, milyen stílusra és gondolatokra számíthattok ebben a történetben:

"Az évek során gyakran futottam bele abba a félreértésbe, hogy az istenhitem természetes módon összefügg az eleve elrendeléssel, hogy a szabad akaratomat Isten befolyásolni akarja. Semmi sem áll távolabb az igazságtól. Hiszek abban, hogy az embert Isten képére formálták. Hiszek az emberben.
Néha, amikor olyan emberekkel találkozom, akik azt mondják, nem hisznek Istenben, megkérdezem, melyik istenben nem hisznek. Olyankor többnyire egy olyan istent írnak le, akiben én sem hiszek."

"- Tényleg csak egyetlen ember van a világon, aki hozzánk tartozik, apa? (...)
- Nem, az elég rémes lenne. Akkor az egész életünket annak szentelhetnénk, hogy azt az egy embert megkeressük. (...)
- Szóval anya bárkivel együtt lehetne?
- Dehogy. Kevés olyan dolog van, ami egyértelműen fehér vagy fekete. A szürke részen kell keresgélni."

"Egy másik emberi lény szívverését érezni a mellkasunkon ugyanaz, mint érezni Istent."

"Még Isten is vágyakozásra tanít minket."

"Két ember, akik végigmentek mindenen, amin mi együtt végigmentünk, akik átvészeltek minden kínt, azok összetartanak, még ha mások nem is értik, miért."

"Miért nem gondolunk soha arra, milyen gyorsan telik az idő, amikor éppen telik?"

"Soha többé nem leszek képes annak az embernek látni magamat, akiről azt hittem, hogy én vagyok."

"Az egyre növekvő irányításmánia nem volt más, mint egy kétségbeesett, ámde logikus módszer arra, hogy életben tartsa az álmot az életről, ami szerinte neki jár. Az, hogy ezt megértettem, nem jelenti egyben azt is, hogy elfogadtam."

"...azt mondják, a repedt vázák tartanak ki legtovább."


A regény a kiadótól ITT megrendelhető.

Cara Hunter: Sötétben (Adam Fawley-sorozat 2.)

"Egy félholt nőt és egy gyereket találnak egy alagsori szobába zárva. Senki se tudja, kik ők – a nő nem tud beszélni, és nem jelentették be olyan személyek eltűnését, akiknek a személyleírása illik rájuk. A ház tulajdonosa egy idős férfi, aki azt állítja, még sosem látta őket.

Oxford csendes város. A környékbeliek nem értik, hogyan történhetett meg mindez az orruk előtt. De Adam Fawley detektívfelügyelő tudja, hogy semmi nem lehetetlen. És senki nem olyan ártatlan, mint amilyennek látszik…

A Sötétben egy új detektívsorozat második darabja, mely lázban tartja a brit krimiolvasókat. Az Egy közeli ismerős sikert sikerre halmoz, a széria új kötete pedig megjelenése óta előkelő helyen szerepel Anglia sikerlistáin.

Cara Hunter az angliai Oxfordban él a férjével és a macskáival. Gyerekkora óta szenvedélyes krimirajongó."

__________________________

Miután elolvastam az író Egy közeli ismerős című bemutatkozó kötetét, nem volt kérdés, hogy a sorozat további megjelenő részeit is el kell olvasnom.

Eleve nagyon szeretem, amikor van egy folyamatos háttérszál több, egymástól különálló, teljesen különböző történeteket felvonultató könyv között; az mindig valahogy közelebb hozza az emberhez az egészet. Akkor is, ha nincs benne rejtély, talány, titok - egyszerűen "csak" egy ember életútját követheti az olvasó napokon, családi tragédián, megoldandó bűnügyeken, felcsillanó reményeken keresztül. És akkor is, ha egyébként a könyvben megjelenő érzésektől távol akarja tartani magát. 

Ráadásul ha a sorozat első része olyan jól sikeredett, mint az Egy közeli ismerős, akkor muszáj beszerezni a következő részt. 

Hiszen ha az első részben akkora csattanó várta az olvasót a történet végén, akkor erre a következő részeknél is számítani lehet. És pontosan így is lett. Vagy még ígyebb...

A csattanó a Sötétben című regényben is eredeti, olyan, amely valahogy - pozitív értelemben - kilóg a sorból; olyan, amire nemcsak nem számítasz (elvégre ezért csattanó a csattanó), de olyan módon is meglep, hogy úgy érzed, ezzel a befejezéssel nem élne más szerző. 

És aztán az író - ahhoz képest, amit vársz - a következő könyvében rátesz még egy lapáttal: az utolsó oldalon még bedob egy olyan meghökkentő részletet, amitől elhatározod - ha addig nem tetted volna; de valószínűleg ez már korábban is megtörtént -, hogy mindenképpen elolvasod majd a sorozat harmadik részét is. 

A cselekmény több szálon fut, és egészen a végéig nem lehet tudni, hogy a szálak majd összeérnek-e.

Adott két bűntény, és bizonyos pontokon úgy tűnik, hogy közük van egymáshoz, máskor úgy, hogy nincs. De amikor úgy látszik, hogy összefüggenek, akkor is kérdés, hogy hogyan; ki áll a bűntények mögött; miért; és egyáltalán: mi is ez az egész. Ugyanis - szégyen vagy sem - az embernek a "miért, mi értelme" kérdésekre ezekre egyszerűen ötlete sincs.

Aztán persze minden értelmet nyer. Nem is akárhogyan. Rendkívül érdekes, talányos, szövevényes a szálak csavarodása, de a végkifejlet...

Persze természetes, hogy mindig a befejezés, az ügy megoldása a hab a tortán, de Hunternek nemcsak hogy jó ötletei vannak, hanem azokat mindig meg tudja még fejelni valami egészen meghökkentővel. 

Aminek egyébként van realitása, ha az ember figyeli a szereplők jellemvonásait; de mégsem jön rá, mert olvasás közben nem erre figyel. Más szemszögből nézi a történteket; mert Cara Hunter

átejt, de rendesen, mert - azzal, ahogy kifuttatja a történetet - így lesz igazán teljes az élmény.

A regény a kiadótól megrendelhető ITT.

Jane Harper: A természet ereje

"Öt nő egy céges túra keretein belül kénytelen-kelletlen nekivág az ausztrál bozóterdőnek. Az egyikük, Alice Russell azonban nem tér vissza, és a kollégái mind máshogyan számolnak be a történtekről.

A szövetségi rendőrként dolgozó Aaron Falkot különösen foglalkoztatja a nő eltűnése, Alice ugyanis korábban informátorként segítette a munkáját. A természet elszigetelt sarkaiba vezető nyomozás során Falk különböző titkokra bukkan, belegabalyodik a túrázók viszonyrendszerének pókhálójába, és próbál rájönni, hogy a belső viszályok elég komolyak lehettek-e ahhoz, hogy gyilkossághoz vezessenek.

Jane Harper 13 évig dolgozott nyomtatott lapok újságírójaként Ausztráliában és Angliában egyaránt. Jelenleg Melbourne-ben él."

___________________

Nem lehet letenni ezt a könyvet, és nemcsak azért, mert hihetetlenül izgalmas és érdekfeszítő, hanem mert ezenkívül is számtalan erénye van.

Először is, szerintem nagyon jó a cím és a borító is, rögtön felkeltette az érdeklődésemet, és tulajdonképpen azt mondhatom, hogy a témakör és a végkifejlet is az átlagostól eltérő, ami mindig kiemelendő.

Ami a legjobban tetszett, az a szerző nagyon könnyed, laza profizmusa, a nagyon pontosan, tűélesen megfogalmazott párbeszédei (ez számomra mindig releváns), az a magabiztosság, amellyel a szöveget kezeli. 

Úgy gondolom, ehhez a fordító is sokat hozzátett, hiszen az olvasóhoz eljutó szöveg milyensége hatalmas részben rajta múlik. Ez jelen esetben Roboz Gábor munkáját dicséri.

Jane Harper karakterei jól formáltak, stílusa érzékletes, érezhető, hogy könnyen, "erőlködés nélkül" ír jól, nem esik nehezére gördülékenyen alakítani a csavarokat és létrehozni feszült helyzeteket. Márpedig a feszültségteremtés ebben a könyvben néhol egészen kiemelkedő; voltak olyan részek, amikbe beleborzongtam, és nem esett jól egyedül lenni az olvasás közben...

Mindamellett pedig, hogy izgalmas, és nem lehet sejteni, hogy melyik szálat fogja kifuttatni megoldásként a végén, vannak benne egészen torokszorító, illetve elgondolkodtató helyzetek, gondolatok is.

Harper nem mellőzi a szülő-gyermek kapcsolat bemutatását, a barátságok alakulását, milyenségét, a bizalom s az egymásra utaltság jelentőségét és erejét (tulajdonképpen ez adja az alapját a történetnek), de szól arról is, hogy múltbéli sérelmek milyen indulatokat gerjeszthetnek hosszú-hosszú évek után is, és hogy az aggodalom vagy a pattanásig feszülő idegek mit képesek kihozni az emberből, amire egyébként soha nem vetemedne.

A fordulatokat egyáltalán nem vitte túlzásba, sőt (és ezt pozitívumként mondom), inkább az emberi viszonyokra helyezte a hangsúlyt:

Hogyan reagálunk váratlan helyzetekre? Megmutatkozik-e az emberség a vészhelyzetben? (Vagy épp ellenkezőleg?) Az észszerű döntés mindig a helyes? 

Netán meglepjük magunkat a saját viselkedésünkkel, nem várt szituációkra adott reakcióinkkal? 

Rá merjük-e bízni magunkat valaki másra? És ha abban a valakiben már csalódtunk egyszer? És ha nincs más választásunk, mert a saját döntéseinkben sem bízunk? 

Bizalom vagy önérzet? 

Közérdek vagy önérdek?

Észszerűség vagy ösztönösség?

Sérelmek és indulatok vagy megbocsátás?

Ők vagy én?

És a fontos kérdések és a feszült helyzetek mellett az a természetes stílus és könnyed elegancia, amellyel az író a helyzeteket formálta, lehetetlenné tették, hogy letegyem a könyvet; ez az a regény, amit olvas az ember végkimerülésig.


A regény ITT megrendelhető.

Luke Delaney: Hideglelés

"Sean Corrigan, a londoni rendőrség tapasztalt nyomozója, karrierje legbrutálisabb ügyén dolgozik. Az áldozat egy fiatal férfi, akivel a saját lakásában, több késszúrással végeztek, ráadásul a különös kegyetlenséggel végrehajtott gyilkosság elkövetője minden nyomot eltüntetett maga után. Corrigan nyomozó sötét árnyakkal teli gyermekkorát is segítségül hívja, hogy bele tudja képzelni magát a gyilkos bőrébe, és az ő szemével lásson. Az ügy azonban egyre szövevényesebbé válik, és a rendőrök hamarosan egy halálos játszma szereplőivé válnak, amelyben egy bomlott elméjű sorozatgyilkos az ellenfelük, aki minden egyes áldozatával más és más módszerrel végez. Corrigan feladata, hogy a látszólag összefüggéstelen ügyek közt megtalálja a kapcsokat, és elkapja a gyilkost, mielőtt az újabb áldozatokra csapna le. 
Luke Delaney, a londoni gyilkossági csoport egykori nyomozója, fordulatokban bővelkedő első regényében bebizonyítja, hogy a nyomozói munka hiteles bemutatása és a thrillerek feszültsége nem zárja ki egymást. A szerző, hús-vér főszereplőjéhez hasonlóan, tökéletesen ismeri a regényben ábrázolt világot. A hatalmas sikert arató Hidegleléssel Delaney rögtön a thrillerírók elitjébe került. A regény a harmadik részénél tartó Sean Corrigan-sorozat első darabja."

_____________________________

Azzal kezdeném, hogy valóban igaz az, megerősíthetem, hogy a nyomozói munka hiteles bemutatása és az izgalmakban, fordulatokban bővelkedő krimi nem zárja ki egymást; sőt!

A szerző nagy hangsúlyt helyez egy olyan munka és olyan világ bemutatására, amelyre egyébként az átlagembernek nincs rálátása. Bepillantást engedett az ezzel a munkával járó hihetetlen feszültségbe, a nyomás mibenlétébe, a kételyekbe és vívódásokba - márpedig számtalan ilyen van: mi van, ha nem találják meg az elkövetőt; mi van, ha nem a megfelelő embert tartóztatják le; mi van, ha túl későn; és eközben folyamatos a nyomás, nagyok - persze jogosak - az elvárások, úgy a főnökeik, mint a társadalom részéről; mi van, ha megoldatlan marad az ügy; mi van, ha túljár az eszükön az, aki életekről dönt; mi van akkor, ha aprócska kis hibák másokat életveszélybe sodornak; és mi van akkor, ha minden olyasmi az ilyen hibák körébe sorolandó, ami nem tárja fel azonnal (!) a teljes igazságot.

Egyszerre mások életére akár végzetesen kiható hiba és egyszerre teljesen természetes emberi tulajdonság lehet az, hogy az ember lassan jön rá a dolgokra, nem azonnal látja meg a teljes képet, vagy elveszik a részletekben, vagy rossz irányban indul; csakhogy vannak olyan munkák - nyomozó, orvos, védőügyvéd, ügyész stb. -, ahol egyszerűen nem lehet hibázni, semekkorát, mert az más életébe kerülhet. Ugyanakkor ez életszerűtlennek tűnik, igaz? Másfelől jogos társadalmi elvárás, igaz? Mindkettő, pontosan. Na most, aki az egyik végén áll a dolognak - jelesül a társadalom -, annak a részéről teljesen jogos elvárás, hogy akin életek múlnak, az ne hibázzon; annak nincs joga hibázni! A másik feléről nézve pedig: nem irracionális egy kicsit az, hogy elvárjuk, hogy valaki soha, de soha ne kövessen el hibát? Attól függ, hogy melyik oldalon állunk, ugye?

Ettől ennyire borzasztó nehéz ez a kérdés, ettől olyan nagy ezeken az embereken a nyomás és a felelősség - főleg a felelősség! -, és ettől annyira érdekes, hogy valaki végre beszélni, írni mert erről!

És szólni mert még másról is ezenkívül, ugyanis a kísértéseket sem titkolja el (amelyek sokszor nem maradnak meg puszta kísértés vagy gondolat vagy ötlet szintjén), amikor egy rendőrnek lehetősége van arra, hogy ha egyértelmű az ügy, de kevés a bizonyíték, akkor kreáljon egyet...

Fontos kérdés a regényben és az életben is ennek a megítélése: jó ez vagy rossz? Jót tesz vagy rosszat az, aki ennek a lehetőségével él?
Bizonyos szemszögből jót, persze, kétségtelenül, ha életeket ment!
a) De ha téved??
b) És hát ez önbíráskodás... amelyben meddig mehet el valaki? Elmehet bármeddig? Hiszen ha rá nem vonatkoznak a szabályok, akkor másra sem; viszont akkor meg nincs megállás ebben.

Csakhogy a kérdést nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy "de ha életeket ment meg vele??".

Tehát egy szimpla krimi is tud felvetni rendkívül komoly morális kérdéseket.

És Luke Delaney mer beszélni erről.

Az is nagyon érdekes gondolat, amikor a sajnálatról ír - mármint a sajnálatról a "gonosz" ember iránt, csakhogy ő erről sem a szokásos értelemben és kontextusban gondolkodik. Már az is eleve merész gondolat szerintem, hogy egyáltalán felveti, fel meri vetni nyilvánosan a sajnálatot mint érzést egy olyan emberrel kapcsolatban, aki a legsúlyosabb bűnöket követi el. De megmagyarázza aztán, hogy mire gondol. Azt mondja, hogy nem az elkövetőt sajnálja, hanem azt a gyereket, akit olyan atrocitások értek, amelyek miatt ez az ember lett belőle.

Szóval e szempontokat tekintve ez egy más típusú regény, mint a hagyományos krimik, hiszen végig bemutatja a történéseket és a vívódásokat a nyomozók szemszögéből is, azonban ezzel párhuzamosan a gyilkos oldaláról is láttatja a dolgokat, az ő gondolatait is közvetíti, vagy megpróbálja közvetíteni. Ez a párhuzam rendkívül érdekes - ugyanakkor elég megrázó is egyben.

A szerző egy olyan rendőrt tesz meg főszereplőnek, aki át tudja érezni a gyilkos érzéseit, azonban ennél a momentumnál nekem egyértelműen lejön, hogy ez fikció, mert bár a szerző nyomozói múlttal rendelkezik, én nem éreztem az írásából átsütni lelketlenséget vagy gyilkos indulatokat. Ezt egyébként pozitívumként mondom, és semmiképpen sem írói hiányosságként. De ám legyen - nevezzük írói hiányosságnak is akár, hogy nem tudja teljes hitelességgel a gyilkos kegyetlenséget éreztetni egyes szám első személyben, hiszen ez közben egyúttal az emberi jellemet mutatja.

Persze nem marad(nak) el a csattanó(k) sem a regény végén, de én mégis úgy érzem, hogy jelen kriminél nem a csattanó vagy a cselekmény vagy az indíték volt a motor, a leglényegibb elem, ahogy az más krimiknél lenni szokott, hanem a - valódi - nyomozói döntések, bakik, "kényszerek", megoldási módok stb., az, hogy hogyan hatnak az életükre a borzalmak, hogyan látják a gyilkosokat, és hogyan látják a saját valóságukat és életüket a rengeteg borzalommal járó munkájuk tükrében. Tehát a végtelenül embertelen helyzetekben megmutatkozó emberi oldal.

A regény ITT megrendelhető.

Holly Goldberg Sloan: 7esével

"Willow Chance egy tizenkét éves zseni, megszállottja a természetnek és diagnosztizálásnak. Nehezen kommunikál az emberekkel, de a fejszámolás mindig megnyugtatja. Williow-t még csecsemőkorában örökbe fogadták, és nevelőszülei mellett minden könnyűnek tűnt, boldog, csendes életet élt egészen mostanáig. Willow világa tragikusan megváltozott, amikor nevelőszülei meghaltak egy autóbalesetben. Így a lánynak egyedül kell szembenéznie egy számára érthetetlen világgal. Szerencsére Willow hamar pártfogókra talál, ám a körülmények nem engedik, hogy új otthonra és új családra is találjon. Elindul az embert próbáló harc, melynek hajtóereje az őszinte szeretet. Megrendítő és egyben felemelő történet arról, hogyan illeszkedhet be egy különc gyerek a világba, és hogyan fogadhatja be őt saját környezete."

______________________

Azt hiszem, ez a könyv nemcsak arról szól, hogy valaki hogyan illeszkedik be a világba, mit tehet azért, hogy elfogadja őt a környezete, és hogyan evickél leküzdhetetlen hullámok között, hanem arról is, hogy a hullámokat gerjesztő vihar közepette, a hajótörés után arra jár-e egy hajó, ami megmenti, van-e mentőmellény, ami fenntartja a vízen, van-e mentőcsónak, amelybe beszállhat, amíg valaki érte jön. Magyarul: nemcsak az a kérdés, hogy be tud-e illeszkedni valaki, hanem az is, hogy a környezete elfogadja-e, befogadja-; közönnyel szemléli, netán óvatosan háttérbe húzódik, mert az nem jár felelősséggel, ha más segít - vagy pedig magához öleli.

Nagyon szép nyelvezettel megírt regény, helyükön vannak a mondatok, a gondolatmenetek, de igen torokszorító olvasmány. 

Holly Goldberg Sloan nagy érzékenységgel nyúl a témához, életszerű szereplőket teremt életszerű reakciókkal, és

bár lehet, hogy a szituáció és a megoldási mód nem tűnik annyira hitelesnek - de hát minden annak tűnik, ami a valóságban tényleg megtörténik??

Hányszor mondjuk azt, hogy ilyen nincs, ilyenek csak a könyvekben meg a filmekben történnek!?

Attól még vannak azok a dolgok. És nagyon is életképesek és saját útjukra indulnak, így egy idő után muszáj hinni bennük meg a szemünknek. 

Egy nagyon szomorú eseményt dolgoz fel az író úgy, hogy a történet végén felcsillantja az öröm, a boldogságra való képesség esélyét. Nem hisz a reménytelenségben, és szükségesnek látja elmondani, hogy aki a reménytelenségben hisz, még az elé is gördülhetnek az akadályokon túl olyan lehetőségek, amelyekkel lehet is, kell is élni, de ha erre az ember képtelennek érzi magát, akkor is fennáll annak az esélye, hogy a remény ölel magához téged, és ha ki is akarsz szabadulni a karjaidból, mert nem akarod már ezt az életet, akkor sem ereszt. 

Michel Bussi: Fekete vízililiomok

"Adott egy kivételesen tehetséges, tizenegy éves festőpalánta kislány, egy szédítően vonzó tanítónő és egy bagolyszemű, idős hölgy, aki mindent tud és mindent lát, a helyszín pedig a Claude Monet-nak oly kedves, normandiai falu, Giverny.

Az Epte folyó partján találnak rá Jérôme Morval helybéli szemész holttestére. A férfit meggyilkolták. Laurenç Sérénac, a toulouse-i rendőrakadémián frissen végzett nyomozó veszi kezébe az ügyet: a szép tanítónő, Stéphanie férjét tartja első számú gyanúsítottnak.

Egyedül az idős hölgy ismeri az igazságot, ő kalauzolja elbeszélőként az olvasót. De vajon milyen igazságra gondol? Hiszen a híres festménysorozat, a Vízililiomok tükörképeiben is összemosódik múlt és jelen, újraélednek gyilkosságok és szenvedélyek…

Bussi regénye is olyan, mint egy lenyűgöző, impresszionista festmény, melynek minden részlete felkelti a kíváncsiságunkat. Apránként fedezzük fel a hol élesen megrajzolt, hol halványan derengő színfoltok mögött rejtőző szereplőket. De ne feledjük: egy kép üzenete akkor tárul fel előttünk, ha kellő távolságból szemléljük a remekművet…  

Michel Bussi 1965-ben született. Jelenleg a legolvasottabb francia krimiszerző. Civilben politológus és a roueni egyetem földrajztanszékének oktatója. 

A Fekete vízililiomok megjelenését követően öt elismerést kapott, többek között a Normandiai Írók Társaságának Gustave Flaubert Nagydíját. Egy csapásra az olvasók és a kritikusok kedvence lett."

 _________________________

Minden soráért rajongtam ennek a könyvnek!

Csodás, különleges, egyedülálló regény, kiviláglik a krimiirodalomból eredeti stílusával, különleges hangvételével és a teljesen páratlan, kiszámíthatatlan, zseniális befejezésével!

Nem is tudom, hol kezdjem, annyi jót tudok sorolni róla!

Hatalmas várakozásokkal kezdtem bele az olvasásba, mert elkötelezett Monet-rajongó és az impresszionista festészet nagy csodálója vagyok. De simán felülmúlta a várakozásaimat is ez a regény, két vonalon is.



Egyrészt, hihetetlenül érdekes információkat oszt meg Bussi Givernyről és Monet-ról, a festő életrajzáról, családjáról, inspirációiról, és arról, hogy mindehhez akkor hogyan viszonyultak a helyiek, akik közül voltak, akik zseninek, mások pedig egyszerűen csak különcnek tartották - és nem értették - őt. Csodásan vezeti végig ezt az ívet, Monet festészetének nagy állomásait, a festményeit övező rejtélyeket, a helybeliek véleményét, a festmények születésének körülményeit. Látszik, hogy Michel Bussi tisztelettel tekint Monet munkásságára, és ezzel a megbecsüléssel szőtte bele a festményeit és a lakóhelyét egy modern remekműbe, méghozzá úgy, hogy

impresszionizmus és kortárs krimi találkozásából egy egészen csodálatos alkotás született. 

Másrészt pedig ott van a cselekmény, a szereplők, a történetvezetés, a szinte élő karakterek, az a világ, amelyben élnek, az a motivációs halmaz, amely vezérli őket, azok az érzések és belső késztetések, amelyek hajtják őket valami felé, ami hol jó, hol rossz, hol fékezhetetlen, hol pedig a tudatalatti mélyére nyomható, a zegzugos padlásra száműzhető, a feledés homályába vesző.

Bussi nem használ nagy szavakat, mégis beleremegnek a falak az erejükbe. Gyakran teljesen jelentéktelen mondatokkal zárja le a fejezeteit, ami szintén ritka megoldás – nem akar mindig nagy hatást elérni, mindenhol nagy várakozásokra késztetni vagy valami csattanót bedobni; tudja, hogy a kevesebb néha több, és ennek megfelelően írja a könyvét, ehhez tartja magát az egész történeten át. A végére hagyja a Nagy Döbbenetet - ami nem marad el... Nagyon nem.

Megmondom őszintén, kicsit tartottam tőle, hogy sejtem, ki a gyilkos és mi az indíték, de még csak a közelében sem jártam az igazságnak. Mindenesetre próbáltam nem elfelejteni, hogy a borítón a Sunday Times mondata azt ígéri: "A modern detektívregény történetének legötletesebb csattanója."

De hogy ekkora csattanó lesz, és hogy egy ennyire intelligens, nívós befejezést választ, az tényleg minden várakozáson felüli.

Megdöbbentő a végkifejlet, bár az egész történet egyébként több szempontból is mélységesen elszomorító. Ugyanakkor nagyon elgondolkodtató is; az ember olvasás közben gyakran leteszi a könyvet, hogy elmélázzon azon, mi hova vezethet, és óhatatlan, hogy a saját életére ne vetítse ki ezeket a gondolatokat és kérdéseket.

Bussi nagy gondolkodó, nagy író, és biztosan állíthatom, hogy aki elolvassa a könyvét, örökre az olvasójává és feltétlen hívévé válik.

Nagy köszönet a 21. Század Kiadónak, hogy ezt a könyvet elhozta hozzánk.

A könyv megrendelhető ITT.

Erlend Loe: A nagy fogás

"Kurt targoncás. Minden áldott nap felül a targoncájára és emelgeti a súlyos ládákat lenn a rakparton. Kurt elégedett, imád targoncát vezetni, igazán élvezi a munkáját. Néha az utcán megtapsolják az emberek, és úgy gondolják, neki van a városban a legszebb targoncája. Kurt egyébként bajuszos, és van egy nagyon aranyos felesége, meg három különc gyereke. Egy nap aztán Kurt talál valamit a parton. Valamit, amit soha életében nem látott még. Valamit, ami igazán hatalmas nagy. Valamit, ami változásokat hoz kis családja életében. Útra kelnek… 
A nagy fogás egy trilógia első része, melyből megismerhetjük Kurt és családja életének vidám és szomorkás pillanatait. A gyermekek és felnőttek számára egyaránt szórakoztató történet Kim Hiorthøy illusztrációjával jelent meg. A szereplők oly népszerűek Norvégiában, hogy a szerző külön színpadi változatot írt, illetve hamarosan elkészül a Kurt-történetekre épülő animációs játékfilm is."

__________________________

Bosszantott ez a könyv.
És nem is értem, hogy mit akart ezzel az író.
A könyv népszerűségének okát sem értem.
Szóba se jöhet, hogy a többi részét elolvassam.
Lapozzunk.

Cara Hunter: Egy közeli ismerős (Adam Fawley-sorozat 1. rész)

"Az Egy közeli ismerős egy új detektívsorozat első kötete, mely lázban tartja a brit krimiolvasókat, és megjelenése óta előkelő helyen szerepel Anglia minden sikerlistáján.

Hogyan tűnhet el egy gyerek nyom nélkül?

A nyolcéves kislány, Daisy Mason eltűnik egy egyszerű családi vacsoráról. A csendes kertvárosban senki nem látott semmit – legalábbis ezt mondja mindenki.

Adam Fawley detektív ugyanakkor tudja, hogy tíz ilyen esetből kilencben csak olyan ember lehet a tettes, akit az áldozat ismert. Vagyis valaki hazudik.

Az óra ketyeg, könnyen kifuthatnak az időből…

Az Egy közeli ismerős egy új detektívsorozat első darabja, mely lázban tartja a brit krimiolvasókat, és megjelenése óta előkelő helyen szerepel Anglia minden sikerlistáján."

_____________________

Az elején szeretném leszögezni: nagyon tetszett ez a könyv, nagyon! 

Annyi minden eszembe jut róla így hirtelen, hogy nem is tudom, hol kezdjem. 

Engem megvett az író az első csattanónál, ugyanis már akkor kiderült, hogy annyira nem szokványos megoldásokhoz nyúl, amiről csakis elismerősen és felsőfokban tudok szólni. Ezek a megoldások életszerűek, ugyanakkor meghökkentőek voltak, olyanok, amikről az ember azt gondolja, igen, hát ezek a dolgok valószínűleg valahogy így szoktak lenni az életben, de mégis mindegyik egy nem várt, kiszámíthatatlan, krimibe illő fordulat. És megjegyzem, ez az első csattanó kb. a 70. oldal környékén következett be, vagyis már ekkor megmutatkozott, hogy nem egy klisés csavarokkal megtűzdelt regényről van szó. 

A nem sablonos megoldások és csavarok nem sablonos végkifejlethez vezettek, ami megint csak elévülhetetlen érdeme a könyvnek: ugyanis két olyan csattanó van a végén, amelyek ötvözete (az egyik rendkívül életszerű és hihető, a másiktól meg csak kapkodod a levegőt, hogy na neeee) remek kombináció és kitűnő példa arra, hogy igen, így is lehet krimit írni, igen, így is lehet megoldani a történetbefejezést, igen, igen, lehet nem sablonmegoldásokkal élni!

A karakterei is nagyon valóságosak, tök jól megteremtette a szereplőket, éppen jól ruházta fel őket a megfelelő tulajdonságokkal, mert ettől azonnal élni kezdtek és hétköznapivá váltak, ugyanakkor túlzásokba sem esett azzal, hogy agyonmagyarázza, milyenek is ők; inkább egy-egy mondatot a szájukba adva vagy egy-egy cselekedetet tulajdonítva nekik érzékeltette a lelki világukat, értékrendjüket vagy akár régi sebeiket, és ez többet mondott annál, mint ha alaposan körülírta volna, hogy milyen emberek. 

A családi viszonyok ábrázolásában is megtalálta az arany középutat, hiszen egyaránt foglalkozott a gyermeki lélek vizsgálatával és sebezhetőségével, valamint a felnőtt ember múltjával, amely azzá tette, aki. A családtagok egymáshoz való viszonyulásának okai is alaposan ki lettek bontva a történetben, és úgy érzem, minden éppen akkora hangsúlyt kapott, ami arányos volt a jelentőségével. 

A párbeszédek is rendben vannak, a drámák a könyv jellegénél fogva sajnos elkerülhetetlenek, a magyarázatok nem hiányoznak, de a fantáziánkra is bízva vannak dolgok, hiszen az összefüggések mélyebb értelmezése már nem az író, hanem az olvasó feladata. 

ITT megrendelhető.