Leslie L. Lawrence: Holdanyó fényes arca (A harikrisna-gyilkosságok)

"Leslie L. Lawrence, a rovartudós és keletkutató ismét úton van: célja ezúttal a hajdani fejvadászok birodalma, Nágaföld. Hősünket most is titokzatos események veszik körül: kegyetlen gyilkosok irtják az őserdőbe menekült harikrisna szekta tagjait; megmagyarázhatatlan jelenségek rémítgetik a dzsungelba települt szeretetotthon lakóit; egy nága kobrát dob az öregasszonyokat ápoló orvosokra; felbukkan a bolond lány, és furcsa énekével megváltoztatja tudósunk terveit. És ismét feltűnik a Gonosz, Leslie L. Lawrence örök ellenfele…" 
__________________________

Csak azért olvastam végig, mert nem szeretek félbehagyni könyvet. Szeret(t)em Lőrincz L. László stílusát, ez a könyv mégsem jött be. Túl van írva, 400 oldalon ragozva a semmi, látszólag történnek benne az események, de valójában mégsem, mert ami például az első 200 oldalban van leírva, az beleférne 10-be is. Könnyed hangvétele egyébként megfogja az embert, viszont néha már túlzásnak éreztem ezt a könnyedséget: szerintem vannak azok a tragikus dolgok, amiket nem lehet, nem helyes könnyeden egy sorban papírra vetni.
Ezen a könyvön nagyon nehezen rágtam át magam. Gyorsan ugyan, mert nagyon olvasmányosan van megírva, mégsem jó érzéssel, mert amikor száz és száz oldalon keresztül csak ugyanaz lett ragozva így meg úgy, de tulajdonképpen érdemi történések nélkül, már elfogyott a türelmem.
Untam. Először. Utána pedig már kimondottan idegesített.
Reméltem, hogy a megoldásai majd kompenzálják ezt, de a végkifejlet és a magyarázat sajnos kimondottan erőltetett. Szóval ez egy olvasmányosan megírt unalmas történet bugyutaságokkal és idegesítő befejezéssel. Kár, mert ebből a történetből - Lőrincz L. László könnyed stílusával - sokkal többet ki lehetett volna hozni.

Ken Follett: Kulcs a Manderley-házhoz

"A nagy sikerű Follett-regény a II. világháború idején játszódik Egyiptomban. 
Mint valamennyi tábori felderítőtiszt, von Mellenthin is lefitymálta a kémek jelentéseit. A diplomáciai pletykákon, az újsághíreken és a puszta találgatásokon alapultak, és legalább olyan gyakran voltak tévesek, mint helyesek, ami azt jelentette, hogy lényegében használhatatlanok voltak. De kénytelenek voltak beismerni. hogy ez a kémjelentés másnak látszik. A kém, akinek a hívójele Szfinx volt, így kezdte az üzenetét: Aberdeen hadművelet. Megadta a támadás időpontját, a benne részt vevő dandárok számát és szerepét, megjelölte a helyeket, ahol támadni fognak, és elárulta a tervezők taktikai elgondolásait."

________

Annak a könyvnek a hátulján, amit én olvastam, egyáltalán nem ez a fülszöveg van, szóval abból semmi nem derül ki se a történetről, se a műfajról, se semmi másról. Az arra enged csak következtetni, hogy ponyva lesz a javából. Hát, végül is az is, de a jobbik fajtából. Mindenesetre olvasható.

Follett már többször okozott nekem csalódást, mint ahányszor nem, de ez a könyve szórakoztató, olvasmányos, izgalmas, és mindezt úgy, hogy nem olyan idegesítő. Kevesebb benne a közhely, a "jaj, ne már"-rész, több az eredetiség, jobb a karakterek kidolgozottsága, mint úgy általában, és még a szálak is egészen kiszámíthatatlan módon bonyolódnak.

Ezzel együtt, asszem, én befejeztem a Follett-könyvek olvasását, mert annyira azért nem volt jó, hogy továbbiakat akarjak olvasni tőle. Laza, egyszerű könyv, többé-kevésbé leköt, de nem olyasmi, amiből többet akarnál.

Leslie L. Lawrence: A megfojtott viking mocsara

"Leslie L. Lawrence, a nemzetközi biológuskonferencia résztvevője béka helyett megfojtott vikingre lel a kristiansandi mocsárban, s egy hullára a feje felett a fán. Később a hulla eltűnik, hogy máshol bukkanjon fel. A mocsár szélén elszabadulna a pokol, de ekkor Leslie L. Lawrence vízhatlan fóliába csomagolja 38-as Smith and Wessonját, zsebre vágja pipáját, s egy porszívócsővel a szájában lemerül a mocsár mélyére, hogy elkapja a megfojtott vikinget."
____

Erős közepes. Izgalommal, humorral, kalandos történésekkel, talányokkal, misztikumnak álcázva a lényegi részeket, hogy legyen min törni a fejünket, és némi történelmet belecsempészve.

A legjobban azt szeretem, hogy úgy izgalmasak Leslie L. Lawrence könyvei, hogy a durvább részeket mindig feloldja humorral, poénokkal, ezért azok bár izgalmasak maradnak, de tulajdonképpen sosem érzi durvának az ember még a legbizarrabb részeket sem. Pedig egyébként vannak minden könyvében abszolút durva leírások, események, és nagy tehetségre vall, hogy ezeket úgy tudja megírni, ábrázolni, feloldani, hogy mégsem érzi annak az ember. De legalábbis a súlyukból mindenképpen veszítenek ezek, mert az író számára nem az a lényeg, hogy rettegj vagy borzongj meg hogy folyjon a vér, hanem az, hogy szórakoztasson a regényeivel.

"- Bejelentést szeretnék tenni.
- Tegyen.
- Láttam a mocsár partján a vikinget.
- Gratulálok. Ez minden?
- Kötél volt a nyakán.
- Mint rendesen. Azzal fojtották ugyanis a mocsárba. Úgy látszik, azóta sem tud megszabadulni tőle. Viseli, mint maguk a becsületrendet.
- Bocsánat - mondtam -, az francia kitüntetés.
- Biztos Angliában is van valami, amit ünnepnapokon magukra vesznek, nem?
- Általában a nagykabátunkat. Legalábbis hidegebb időben."

Sophie Jackson: Egy font hús

"Wes Carter vérbeli nehézfiú. Az Arthur Kill Büntetés-végrehajtási Intézet fegyenceként három éve ül kokainbirtoklásért. Tartozott valakinek, és a tartozása fejében vállalta a büntetést. Látszólag kemény, mint a beton, és hideg, mint a vas, ami elválasztja a külvilágtól. Gyönyörű, veszélyes, titokzatos és okos. Carter 16 éve (pontosabban 5844 napja) vár arra a lányra, akit a sors hozzá vezetett, és akinek a haja illatos, mint a barack. Csak ő mentheti meg a pokoltól
Kat Lane még csak kilencéves volt, amikor egy banda agyonverte az apját egy esős éjszakán Bronxban. A védtelen kislányt egy nála nem sokkal idősebb srác mentette ki. Kat sosem tudta meg, ki volt az a kapucnis idegen, akinek a karjaiban átvészelte a szörnyű éjszakát. 
Kat magánórákat ad Wesnek, de a múlt mély sebei nem tűnnek el nyomtalanul, és az állatias szenvedély sem gyógyíthatja be őket, hacsak a szerelem nem segít.
Sophie Jackson trilógiája a tiltott szerelem édességéről és veszélyéről az interneten lett szenzációs siker. Jodi Ellen Malpas, Jamie McGuire, Katy Evans és Samantha Young rajongóinak kötelező."

4,5 millió eladott példány.
Hát, ha erre van igény...

A 230. oldalig jutottam. Ami baromi nagy dolog, tekintve, hogy már húsz oldal után abba akartam hagyni. Aztán mindig azt mondtam magamnak, de, olvasom, majd csak jobb lesz, majd csak túl leszek rajta, igenis végigolvasom. Hát nem. Nem!

Arra számítottam, hogy valami jól szőtt sztori lesz, rejtélyekkel, de ez egy habhabkkönnyű romantikus regény! Áááá! De még ez se lenne baj, csak sajnos hibákkal, következetlenségekkel, és nagyon rosszul megírva.

"Teljes erejéből beszaladt a műhelybe"?

És a börtönben tényleg így beszélnek egymással a rabok: "Gazember!"? Ez komoly?
És ez a szó kb. minden 2. oldalon szerepel.
És amikor dühösek, akkor olyan szavakat használnak, hogy "basszus"? Nanee, ennyire azért ne már... Bizonyos téren Sophie Jackson annnnnyira szókimondó tud lenni, akkor miért nem fektetett nagyobb hangsúlyt a többi területen is a hitelességre? Az összes többi területen.

Az egész történet hiteltelen.

Mocskos szájú szabadult rab mondja a börtönbeli angoltanárnőről:
- Legszívesebben egész nap csókolgatnám azt a két virgácsot...
Virgácsot??????? KOMOLYAN????? NEMÁÁÁÁR!
Meg hogy milyen jól néz ki a nő abban a "ceruzaszoknyában". Egy pasi használ ilyen szót?? Tudja, hogy mi az a ceruzaszoknya??????

Folyamatosan olyan mondatok, történések vannak, amik egyszerűen nem következnek egymásból, annyira logikátlanok, hogy azt már nem lehet betudni az írói szabadságnak, mert annyira idegesítőek...
Az egész könyv baromi idegesítő!

Az ajánlóban sorolják a neveket, hogy mely szerzők rajongóinak kötelező - hát csak rajta!

Hosszan sorolhatnám még, hogy miért voltam képtelen elolvasni, de inkább nem vesztegetnék rá időt.

Viszont biztos vagyok benne, hogy nagyon sok mindenkinek tetszene, hiszen nem véletlenül adtak el belőle több millió példányt - szóval ITT megrendelhető.
Lehet próbálkozni.

Fejős Éva: Dalma

"A Cuba Libre hősnője is volt gyerek…:) Miután megírtam a Cuba Librét, a regény egyik hősnőjétől, Havasi Dalmától nem tudtam elszakadni. Kíváncsi voltam, milyen lehetett a gyerekkora, ezért megírtam. Alighogy befejeztem a Cuba Librét, azonnal belevetettem magam ebbe a történetbe, és éjszakákon át ki sem szálltam belőle, addig, míg Dalma gyerekkora ki nem bontakozott a monitoron. Ajánlom ezt a könyvet minden felnőttnek, aki még emlékszik rá, milyen volt gyereknek lenni (azoknak is, akik már kezdik elfelejteni), illetve minden tininek, aki még az út elején jár… Külön ajánlom a facebookos csapatomnak a Dalmát, azoknak a nőknek-férfiaknak, akik folyamatosan megmutatják ezen az internetes oldalon, hogy a virtuális ismeretségek hogyan alakulhatnak barátságokká, akik mindig tudják, mikor kell a mélyponton lévőknek néhány jó szóval segíteni. Remek érzés, hogy ilyen támogató, elfogadó, segítőkész csapat vesz körül és nem csupán virtuálisan!"

Elég nehéz jellemezni ezt a könyvet, próbálom röviden letudni.
1. Bevallom, eleve igen negatív előítélettel álltam hozzá Fejős Éva könyveihez. Még nem olvastam tőle semmit.
2. Szerintem többet nem is fogok. Annak ellenére, hogy ahhoz képest, amit vártam, tulajdonképpen meglepetés ért: el lehetett olvasni.
3. Voltak benne tök jól eltalált mondatok.
4. És voltak benne hiteltelen mondatok, gondolatok, részek, amelyek egy 8-9 éves gyerek szájából nem valószínű, hogy elhangzanak.
És hát, nem is tudom, annyira nem illett bele az egészbe, hogy aztán elviszi az egyéves (!) öccsét egyedül szánkózni, az anyja jóváhagyásával, engedélyével, sőt az anyja ötlete, hogy vigye el tök egyedül az 1 éves gyereket a dombra, ahol siklanak százszámra a gyerekek, szánkózni... Mi vaan?
Szóval, röviden: el lehetett olvasni; és ennyi elég is volt belőle.

Irwin Shaw: Ha meghal a szeretet

"Egy jómódú amerikai polgári család széthullásának hihetetlenül izgalmas regénye. A főhős, Lucy lázadása a magabiztos, önmagát tévedhetetlennek tartó férje ellen – tönkreteszi, halálba kergeti a férfit és száműzetésre ítéli fiát, Tonyt. Az ő élete is boldogtalan, de sok szenvedés árán legalább megismeri, megtalálja önmagát és a végén talán újra rátalál fiára is. A sebek még mindig égnek mindkettőjükben, de lassan-lassan felülkerekedik bennük a szeretet: anya és fia hosszas szócsaták után végül is kibékülnek. 
A könyv a világhírű szerző megszokott színvonalán íródott meg: remek, pergő cselekménybonyolítás, érzelmek, romantika, fájdalmas bonyodalmak, s mindez sziporkázó stílusban…"

Nem mondom, hogy ez Shaw legjobban sikerült regénye, de nagyjából nyújtja a tőle megszokott színvonalat.
Kár, hogy ugyanazt a szálat szinte mindegyik könyvébe beteszi, és ennél a regénynél már, amikor felbukkant ugyanez, azt gondoltam, hogy sajnálom, hogy akkor is ezt jeleníti meg mozgatórugóként, amikor az adott személyiségtől ez annyira idegen... Ha felruház egy szereplőt bizonyos személyiségjegyekkel, vonásokkal, akkor utána hogyan lehet, hogy mégis ő is ugyanazt teszi, amit a többi könyvében a főszereplők?
Aztán elgondolkodtam, hogy van-e jogom bírálni azért, hogy egy szereplőnek milyen döntéseket és cselekvéseket ad, ha azt a szereplőt ő találta ki - nem is csak azért, mert néha tényleg máshogy cselekszünk, mint ahogy az logikusan következne a személyiségünkből (jelent egyáltalán valamit a logika ez esetben? van létjogosultsága?), hanem mert ha ő megteremt egy karaktert, akkor szíve joga úgy mozgatni őt, ahogy akarja.
Viszont - hiába "csak" szórakoztató irodalom - egy mély dráma húzódik meg ebben a regényben is, olyan, ami tényleg összeszorítja az ember gyomrát.
És a fiú alakját remekül kidolgozta (szerintem); örültem, hogy nem ment el a szélsőségek irányába e tekintetben legalább (ha már a többi vonalon igen).
Olvasmányos, nehéz letenni, és ha hagyod, akkor - mint mondtam - képes ez is a szívedbe markolni, úgy rendesen.

James Ellroy: Perfídia

"1941. december 6. Amerika a második világháború küszöbén áll. A béke reménye végképp szertefoszlik, amikor japán repülőgépek bombázzák Pearl Harbort. Los Angeles sokáig biztonságos menedéket nyújtott az Amerikába áttelepült első és második generációs japánoknak – de a háború kitörésével fellobban a gyűlölet lángja, és megkezdődik a japánok internálása.
Brutális kegyetlenséggel meggyilkolnak egy japán családot Pearl Harbor előestéjén. A gyilkosság három férfit és egy nőt idéz meg a háborús lázban égő városból. William H. Parker a Los Angeles-i Rendőrség századosa. Parker rendkívül tehetséges, könyörtelenül ambiciózus, alkoholista és bizonytalan ideológiák megszállottja. Legnagyobb riválisa Dudley Smith őrmester – ír származású, az IRA egykori katonája, aki igyekszik hasznot húzni a háború kitöréséből. Hideo Asida rendőrségi helyszínelő, az egyetlen japán a Los Angeles-i Rendőrség állományában. Kay Lake huszonegy éves dilettáns, aki ki van éhezve a kalandra és az izgalomra. A nyomozás egymás mellé sodorja négyüket, és örökre megváltoztatja mindnyájuk életét. A bűncselekmény politikai vihart kavar, amely választás elé állítja őket, és átértékeli egymáshoz fűződő viszonyukat – elvtársak, riválisok, szeretők, a történelem bábjai."


308 oldalnyi esélyt adtam Ellroynak. Azt is nehezen. De a 308. oldalon nem bírtam tovább. Értetlenül állok Ellroy népszerűsége előtt. Bátorkodom azt mondani, hogy ez a közízlést minősíti, remélve, hogy ezzel nem haragítok senkit magamra.
Tudom, hogy van, aki dicséretként írja róla, hogy kegyetlen és trágár. Szerintem szörnyű, hogy mennyire kegyetlen és trágár. Aki vevő erre a fajta szórakoztató irodalomra, az kockáztassa meg; én, azt hiszem, egy életre végeztem James Ellroy-jal.
A szinte soronkénti, folyamatos (!), öncélú (!) trágárság, az a brutalitás, amiről folyamatosan (!) ír, és ahogyan ír a brutális tettekről, eseményekről, az számomra emészthetetlen, és semmiképpen sem szórakoztató.
Nem az én műfajom, nem az én stílusom. Obszcén, nagyon 'bulváros', untatott is, és csak azt vártam, hogy túl legyek rajta. Aztán a 308. oldalnál azt éreztem, hogy olyan mértékű időpocsékolásnak tartom ennek a könyvnek az olvasását, hogy most, itt, azonnal abbahagyom.
Dühítő volt, hogy mindenki, az összes szereplő rossz, romlott, korrupt... Mindenki? (Pedig nem kevés szereplő van!) Ez társadalomkritika vagy társadalomkarikatúra akar lenni nyilván, mégis: Ellroy ennyire rossznak látja az egyes embert? Mert a társadalom mégiscsak egyes emberekből tevődik össze. Ha így látja, az elég kiábrándító...
Aki a szépirodalom vagy az igényes szórakoztató irodalom híve, annak nem ajánlom ezt a könyvet. Több szót nem vesztegetnék rá.

Harlan Coben: Az idegen

 

"Az idegen a semmiből bukkan fel. Talán egy bárban, talán egy parkolóban, talán egy élelmiszerboltban. Kiléte ismeretlen. Indítékai homályosak. A birtokában lévő információ tagadhatatlanul hiteles. Néhány szót súg az ember fülébe, aztán magára hagyja meghökkent áldozatát, aki kétségbeesetten próbálja összerakni darabokra tört élete szilánkjait. Adam Price-nak van mit veszítenie. Élete maga az amerikai álom: jól fizető állása van, és látszólag harmonikus házasságban él gyönyörű feleségével, akivel két csodálatos fiúgyermeket nevelnek egy hatalmas kertvárosi családi házban.
Aztán összeakad az idegennel. Amikor Adam tudomást szerez felesége, Corinne szörnyű titkáról, kérdőre vonja az asszonyt, és a tökéletes élet délibábja úgy foszlik szét, mintha sosem létezett volna. Ám Adam hamarosan még sötétebb machinációk hálójában találja magát, és egy idő után felismeri: elég egy apró kis hiba, és az összeesküvés, amelybe belesodródott, nem csupán az életüket dönti romba, de végez is velük…

Harlan Coben napjaink egyik legnépszerűbb krimiírója. Regényeit meghökkentő humora és a váratlan csavarok miatt a műfaj gyöngyszemeiként tartják számon. Könyveit eddig mintegy negyven nyelvre fordították le, és közel ötvenmillió példányt adtak el belőlük világszerte. Az idegen Harlan Coben eddigi legsokkolóbb regénye, amely márciusi megjelenése után szinte azonnal az amerikai sikerlisták élére került."

Én nagyon szeretem a jó krimiket - és amikor azt mondom, hogy "jó", akkor nemcsak a csattanókra, a kiszámíthatatlan fordulatokra gondolok, hanem ugyanannyira arra is, hogy milyen színvonalon van megírva.
Harlan Cobennel azóta elfogult vagyok, hogy az első könyvét olvastam. Már sok könyve megjelent magyarul is, és a legtöbbet még mindig nem olvastam, de amit igen, azok mind lehengereltek. Azonban a legújabb, Az idegen, hát ez a könyv leírhatatlan. (Még ha ez most paradox módon hangzik is.) Egyszerűen nem bírtam letenni, nem érdekelt, hogy hány órát fogok aludni, vagy hogy épp mi egyéb dolgom lenne, ez a könyv annyira magába szippantja az embert - és itt újra fontos hangsúlyozni azt, hogy ez "csak egy krimi"! -, mint kevés más könyv.
Némelyik mondata annyira betalál, hogy azt mondod: te jó ég, hogyan tudja ennyire pontosan megfogalmazni néhány szóval azt, amit már hetek/hónapok/évek óta érzek, vagy gondolok, de sosem tudtam kimondani, szavakba önteni eddig?
Éleslátás, nem mindennapi tehetség, és nemcsak a figyelem, de az izgalom folyamatos fenntartása jellemzi. És tehetség, tehetség, tehetség.
Vannak olyan írók, akik azt mondják magukról, hogy ők csak krimit tudnak írni; mások azt, hogy ők csak szépirodalmat; megint mások mondjuk csak ifjúsági regényt; aztán némelyikük megpróbálkozik más műfajjal is, de aztán visszatér az eredeti témájához, mert rájön, hogy ő abban jó; vagy hogy egyszerűen nem tud írni semmi mást ugyanolyan színvonalon. Vagy sehogy.
Én nem tudom, hogy Coben tudna-e szépirodalmat írni, de valahogy azt érzem, hogy nincs szükség rá. (Karin Fossum az, akinél még ezt éreztem.) Mert a krimijébe, ami tényleg színtiszta krimi, beletesz olyan magvas gondolatokat, hogy azokkal tulajdonképpen el is mond mindent; mindent, néhány mondattal, egy bűnügyi regénybe ágyazva, amit egy szépíró olykor háromszáz oldalon át sulykol, magyaráz.
Mert Cobennek megy ez, és kész. Ösztönösen, akaratlanul. Én nem gondolom, hogy ő szántszándékkal nevelni akarná az olvasót, amikor fajsúlyos mondatokat csak úgy mellékesen odavet ötven oldalanként egyszer. Szerintem ő pusztán szórakoztatni akar. Mégis ráébreszt olyan dolgokra, kimond olyan mondatokat, gondolatokat, amelyek miatt érdemes elolvasni, amit ír, még akkor is, ha nem vagy oda kimondottan ezért a műfajért.
És amikor olvasod és élvezed a könyvét, akkor közben elkezded értékelni az életedet. Vagy - ha kell - átértékelni. Máshogy élni. Máshogy tekinteni rá.
Na, ilyen hatást elérni nem kis dolog. Egy történettel vagy egyetlen mondattal olyat "ütni", amitől másként akarod élni az életedet. Mármint mindezt komolyan. "Igaziból".
És ha mindez nem érdekel egy krimikedvelőt, és pont azért olvas krimit, mert lazítani akar, és nem foglalkozni semmiféle fajsúlyos gondolattal, az sem fog csalódni - Coben olyan finoman hinti el ezeket a mondatokat, hogy akinek nincs szeme rá, az nem fogja észrevenni; ha át akarsz siklani ezek fölött, megteheted; de nem biztos, hogy érdemes.
Ha szórakozni akarsz, olvass Cobent.
Ha az izgalmat szereted egy könyvben, olvass Cobent.
Ha fontos számodra, hogy tartalmas gondolat is legyen egy könyvben, olvass Cobent.
Ha nem akarsz mély gondolatokat egy krimiben, csakis kikapcsolódni akarsz, olvass Cobent.
Tök mindegy igazából, hogy mit keresel egy könyvben - olvasd el Cobennek csak egyetlen könyvét (Az idegen nem rossz kezdetnek), és a következőt már követelni fogod.

Itt közvetlenül a kiadótól megrendelheted.

Gayle Forman: Csak egy nap; Csak egy év

"Allysont, a burokban nevelt amerikai lányt érettségi ajándékként a szülei befizetik egy nyugat-európai körútra. Londonban, egy szabadtéri Shakespeare-előadáson találkozik Willemmel, a lezser holland színésszel, és azonnal kipattan közöttük a szikra. Amikor a sors másodszor is összehozza őket, Allyson rá nem jellemző módon letér a járt útról, és követi Willemet Párizsba. A szikrából egyetlen nap alatt fellobban a láng…

A sorsfordító napot az önmegismerés éve követi: Allyson megszabadul a belé nevelt korlátoktól, hogy megtalálja igazi szenvedélyeit és talán az igazi szerelmet."

 

"Amikor kinyitja a szemét, Willem nem tudja, hol van – Prágában? Dubrovnikban? Vagy visszakerült Amszterdamba? Annyit tud, hogy ismét egyedül van, és meg kell találnia egy lányt, akinek Lulu a neve, és akivel egy varázslatos napot töltött Párizsban. Volt abban a napban – abban a lányban – valami, amitől Willemnek azt kell gondolnia, hogy a sors is egymásnak szánta őket, így Lulut keresve beutazza a világot Mexikótól Indiáig. Ám ahogy telnek a hónapok, és Lulu még mindig utolérhetetlen, a fiú kezd kételkedni benne, hogy a sors keze olyan erős lenne, mint képzeli…
A Csak egy nap romantikus, érzelmes párdarabja a döntésekről szól, amelyeket hozunk, a véletlenekről, amelyek csak úgy jönnek – meg a boldogságról, ott, ahol ezek találkoznak."

Na jó, ne eresszük bő lére: 

Felejtsétek el. Időpocsékolás. Olvassák 16 éves lányok, nekik biztos tetszeni fog. Én már kinőttem ebből. És ennyi.
(Mindenesetre Gayle Forman fejlődik, érik írói stílusát tekintve, mert az eddigi utolsó könyve letehetetlen volt - ezért bíztam annyira a korábbiakban is.)

Ken Follett: A harmadik iker

 
"Az egyik neves amerikai egyetem pszichológiai tanszékén azt vizsgálják, hogy a származás vagy a nevelés határozza-e meg inkább az ember jellemét. Ehhez olyan egypetéjű ikreket keresnek a különféle nyilvántartásokban, akik valamilyen oknál fogva külön családoknál nevelkedtek. Eközben olyan ikertestvérekre is rábukkannak, akik valószínűtlen módon különböző anyáktól születtek. Mikor az egyik kutató megpróbál utánajárni a dolognak, hirtelen rádöbben: nagyon veszélyes kalandba kezdett."

Hú, mekkora csalódás volt ez a könyv... Pszichológiai vonatkozású, tudományos tényekkel, kutatásokkal, adatokkal is alátámasztott, izgalmas könyvre számítottam. Ehelyett egy szimpla krimi, de annak is gyatra. Könnyed nyári szórakoztató olvasmánynak is annyira gyenge, hogy több szót nem is vesztegetek rá. Pedig a téma mekkora lehetőségeket rejt magában!

Agatha Christie: Az ABC-gyilkosságok

 

Dávid már valami komolyabb olvasmányra vágyott így majdnem 11 évesen. Valami krimire. Úgy gondoltam, hogy ebből a műfajból a leglájtosabb mindenképpen Agatha Christie. Közösen kiválasztottuk Az ABC-gyilkosságokat, úgy gondoltam, az jó átmenet lesz az ifjúsági regényekből a felnőtteknek szóló krimik világába.

"A ndoverben Alice Ascher az áldozat...
B exhillben a bájos Betty Barnard...
C hurstonban Sir Carmichael Clarke-ra csap le ABC, a titokzatos gyilkos!
D e ki lesz a következő?...
E setleg mégis megakadályozza a bűnténysorozatot Hercule Poirot, a zseniális magándetektív?
F antasztikus fordulatok; egyre fokozódik az izgalom;
G yilkosság a trafikban, a tengerparton, a parkban és a moziban...
H ány betűje van az ABC-nek?
I deje volna már, hogy a rendőrség tegyen valamit!
J öhet-e még ezek után újabb meglepetés?
K i keríti kézre a titokzatos ABC-t?
L egyen nyugodt a Nyájas Olvasó:
M ég mielőtt az ABC elfogy,
N yugvópontra ér a nyomozás is!
O olyan eredménnyel, amilyet senki más nem produkál, mint
P oirot, a zseniális magándetektív!"

Azt hiszem, Dávidnak már önmagában az is tetszett,  hogy egy 'komoly', felnőtteknek szóló könyvet olvashat (ez az első), és az is, hogy garantáltan nincs benne semmi bugyutaság, ami, lássuk be, az ifjúsági krimikben (már ha van ilyen kategória) bizony gyakran előfordul.
Azt mondta, meglepő volt, hogy ki a gyilkos (ez nekünk, felnőtteknek még egyértelmű lehet, de egy ifjúsági regénynél tényleg ritkán lepődünk meg a könyv végén azon, hogy ki követte el a bűntényt), és hogy szerinte jó, hogy ez volt az első krimi, amit olvasott - hiszen egy jó választás megalapozza a későbbi, műfajhoz való hozzáállásunkat, az iránti érdeklődésünket.
Tetszett neki, fog még olvasni ilyet. Azt mondta, jó volt a történet, és 'kicsit izgalmas' volt.
Hát igen, 'túl izgalmas' krimit még nem szeretnék a kezébe adni.

Jane Austen: Meggyőző érvek

"Anne Elliot huszonhét éves korára már beletörődött, hogy körülményei a vénlányok sorsára kárhoztatják. Annak idején családja és barátai lebeszélték arról, hogy egy bizonytalan jövőjű, összeköttetések híján csak saját tehetségére utalt fiatal tengerésztiszt felesége legyen. Az egykori szerelmesek nyolc év után találkoznak ismét, véletlenül. Wentworth kapitány azóta fényes pályát futott be, meggazdagodott, s most, hogy a napóleoni háborúk befejeződtek, le akar telepedni, családot alapítani. Leendő feleségével szemben mindössze egy követelményt támaszt: bárki lehet, csak Anne Elliot nem...
A Meggyőző érvek nem pusztán az utolsó, hanem a legérettebb és számtalan kritikusa és olvasója által a legjobbnak tartott Austen-regény."

Eredetileg nem akartam elolvasni - nem az én műfajom -, de mivel 3 nap egymás után a legkülönbözőbb módokon, helyeken belefutottam, megadtam magam, hogy úgy látszik, valamiért ez a könyv rám akar találni.
122 oldalt bírtam. Nem, én nem akarok rátalálni. Képtelen vagyok végigolvasni. Körülményeskedő, szájbarágós, unalmas...
Kizárt, hogy végigolvassam, időpocsékolás, feladom.

Gayle Forman: Itt voltam

"Codyt óriási megrázkódtatás éri, amikor a legjobb barátnője, Meg öngyilkosságot követ el egy motelszobában.
Mindent megosztott Meggel, és Meg is vele – hogy tehetett ilyet minden előzetes figyelmeztetés nélkül? Amikor Cody elutazik az egyetemi városba, ahol Meg tanult és szobát bérelt, és összeszedi a holmiját, rájön, mennyi minden titokban maradt előtte. Beszűkült kisvárosi életébe zárkózva alig tudott valamit Meg lakótársairól, ahogy a színpadon vadnak és lehengerlőnek tűnő, de közben fájdalmas titkokat őrző rockgitárosról, Ben McCallisterről sem. Sejtelme sem volt a jelszóval védett mappáról Meg laptopján, de miután váratlanul sikerül megnyitnia, lassan mindent kétségbe von, amit korábban a legjobb barátnőjéről tudott.
A világhírű írónő most sem okoz csalódást a Ha maradnék és a Hová tűntél? rajongóinak."

Nem érdekelt, hogy nem szépirodalom, nem érdekelt, hogy "young adult" kategória - annyi jót írtak róla a neten, hogy el kellett olvasnom. Egy nap alatt végeztem vele. 

A nyelvezete könnyed, de nagyon nehéz témát boncolgat. 

Sok mindenen elgondolkodik az ember: ne ítélkezz; ne ítélj a felszín alapján; soha nem tudhatod, mi van a másik emberben; figyelj a körülötted lévőkre; ne higgy mindig a látszatnak, a szemednek; figyelj jobban; figyelj még jobban.

Aki szereti E. Lockhartot, az Gayle Formant is szeretni fogja. (Egyébként amint a könyv végén, a köszöneteknél kiderül, Lockhart és Forman barátnők.) (De A hazudósok már az Itt voltam olvasása közben is eszembe jutott, mert mindkét könyvben ugyanúgy hívják a főszereplőt.)

Ami plusz: nagyon jónak tartottam, hogy a könyv végén leírták, hol kaphat segítséget az, aki úgy érzi magát, mint a könyvben szereplő lány; arról nem is beszélve, hogy a kiadó ezt nem egy az egyben átvette, hanem leírta, hogy mindez Magyarországon hol tehető meg. Ezt egy jó dolognak tartom - a legjobb értelemben véve jónak. Mert valóban, sosem lehet tudni, kinek lesz szüksége rá - és ha csak egyetlen ember a könyv hatására igénybe veszi ezt a segítséget, akkor máris csodálatos dolog, hogy ez a könyv megszületett. 

Forman stílusa könnyű, olvasmányos, ami nemcsak azért jó, mert élvezet olvasni és nem lehet letenni, hanem azért fontos dolog, mert a tizenéves korosztálynak szóló könyvek nyelvezetének mindig könnyednek (de persze egyúttal színvonalasnak) kellene lennie - hiszen ez viszi rá később a gyerekeket az olvasásra. Élvezzék, amit olvasnak, könnyű legyen azt a nyelvet olvasniuk, amely hozzájuk szól - és igen, ha egy könyv egy gyerekhez szól, akkor a szerző tisztelje meg azt a gyereket azzal, hogy az ő nyelvén beszél hozzá!

(Már ha az a célja, hogy az a gyerek olvasson. Persze ha egy író célja az, hogy egy gyerek első és utolsó olvasmánya az ő könyve legyen, vagy ha semmilyen célja nincs a könyve megírásával, az más kérdés...) 

Nekem felnőttként is (mondanám, hogy 'remek', de ezt nem mondhatom a téma súlyossága miatt) kikapcsolódást nyújtott ez a könyv - ha valaki (felnőttről beszélünk) könnyed, de igényes olvasmányra vágyik, akkor nyugodtan vegye kézbe; ha pedig a tizennégy-tizenhat éves lányával szeretné megszerettetni az olvasást, akkor adja az ő kezébe. 

De szerintem a legjobb, ha Anya és gyermeke is elolvassa (Apa úgyse fogja) - mert ha utána dumálni tudnak róla, talán a legjobb része az lesz a dolognak.

E. Lockhart: A hazudósok

"Egy gyönyörű és előkelő család.
Egy magánsziget.
Egy ragyogó lány, akinek baja esett; egy szenvedélyes fiú, aki a társadalmi igazságot keresi.
Egy négyfős baráti kör - a Hazudósok, akiknek a barátsága pusztító fordulatot vesz.
Egy forradalom. Egy baleset. Egy titok.
Hazugságok hazugságok hátán.
Igaz szerelem.
Az igazság.

A többszörös díjnyertes író, E. Lockhart új, modern, intelligens, titokzatos regénye.
Olvasd el!
És ha valaki megkérdezi, mi történik a végén, egyszerűen HAZUDJ!"

Ódákat zengenek erről a könyvről a neten, így el kellett olvasnom, nyilván.
Én nem érzem benne azt a bizonyos hazugságáradatot; hacsak nem számít ide a retrográd amnézia, amit ha nem védekezőmechanizmusnak tekintünk, akkor tekinthetünk egyfajta hazugságnak is.
Szóval nem a hazugságok következtében előálló elképesztő szövevényes történet az, ami lebilincselő - mert olyan nincs. Nincsenek nagy csavarok és fordulatok, csak egy. De az tényleg letaglóz. Tényleg felkapod a fejed, hogy miii? naneee...
Bár állítólag ez ifjúsági regény, én nem érzem tipikusan annak. Simán megállja a helyét a felnőtteknek szóló irodalom világában. De ha az angolban használatos "young-adult fiction" kifejezést nézzük, akkor persze más a helyzet - hiszen azért mást tud és másnak szól mondjuk egy ilyen könyv, mint egy Geronimo Stilton.
A hazudósok valóban sokkal inkább a fiatal felnőtteknek (-hez) szólhat, mintsem nagy gyerekeknek.

A stílus pont olyan, amilyet én szeretek. Laza, tömör megfogalmazások, semmi túlzott körülírás, és az érzelemábrázolás is éppen jó: szimbólumokkal fejezi ki az érzéseket, nem nagy szavakkal.
Nem tudom, a mondanivalót érdemes-e fejtegetni: vigyázz arra, amid van, legyél kedves, becsüld meg, ami adatott, gondolkodj, mielőtt cselekszel stb., mert ez a könyv azért többet mond ennél. Egyáltalán nem klisékben gondolkodik, nem manipulál, és kerüli a didaktikát. Szerencsére - mert így célt is ér.
Nagyon bírtam a rajzot a szigetről és a családfát az elején.
Kedveltem Cadence-et, Gatet és a többieket. Szerethetők, elfogadhatók, megérthetők. A vívódásuk, a szerelmük... A döntéseik nem biztos. De a döntések, főleg a hirtelen meghozott döntések gyakran tényleg elementáris erővel elsodornak, és utána csak kapkodod a fejed, hogy te jó ég, ez meg hogy történt? Mert észre se vetted. És nem gondoltad volna. És nem akartad. És mégis.
Ez a regény valami ilyesmiről szól. Döntésekről, többek között. Hogy - bár nem mondja ki se az író, se Cadence, se Gat, se Mirren, se más, de - igenis gondolkodj, mielőtt elszánod magad a cselekvésre. Mert mondhatnánk, hogy "sosem lehet tudni", de van, hogy annyit azért lehet tudni, hogy "ennek nem lesz jó vége". És akkor az örökre veled marad.
Szóval szerintem ki kell hallani a történetből azt, hogy vigyázz! Vigyázz magadra! Vigyázz arra, amid van; és ha amid van, az nem jó neked, akkor is gondold át, hogy mit teszel vele.

Markus Zusak: A könyvtolvaj

"1939. A náci Németország. Az ország visszafojtja lélegzetét. A halálnak sohasem volt még ennyi dolga.
Liesel, egy kilencéves kislány a nevelőszüleivel él a Himmel utcában. A szüleit koncentrációs táborba vitték. Liesel könyveket lop. Ez az ő története meg a Himmel utca többi lakójáé, amikor a bombák hullani kezdenek.
FONTOS INFORMÁCIÓK
ez a kis történet
egy lányról
egy harmonikásról
néhány fanatikus németről
egy zsidó bokszolóról
és egészen sok lopásról szól.
MÉG VALAMI, AMIT TUDNOTOK KELL:
A HALÁL HÁROMSZOR FOGJA
MEGLÁTOGATNI A KÖNYVTOLVAJT."

Pár nap alatt elolvastam ezt a könyvet (600 oldalas), de szerintem nem mérhető a filmhez. Bár a történet szívbemarkoló, a megközelítésmód sem hétköznapi, és vannak benne nagyon értékes gondolatok, de a színészek játéka - és nem mellesleg a magyar szinkron - nagyon sokat hozzátettek az értékéhez.
Én arra gondoltam többször is, miközben olvastam, hogy valahogy túl van írva... Meg arra, hogy a nagyon eredetinek szánt hasonlatok gyakran erőlködősre sikeredtek.
A stílus sajátos, ami általában előnyt jelent, mégis... mégsem... értitek, na... Ez esetben sokszor pont az eredetinek tűnni akarás miatt nem volt zökkenőmentes a mondat... Az egyediségben nem éreztem a kellő könnyedséget. Viszont ez az egész nem változtat azon, hogy milyen hasba rúgás a vége. De tényleg az. Kemény. És ezért nem is kritizálom tovább ezt a könyvet. Nem akarom.

Brian McGilloway: Határvidék

"Észak- és Dél-Írország határán, néhány nappal karácsony előtt megtalálják Angela Cashell, egy helyi kamaszlány holttestét. A nyomozást a kétgyerekes családapa, Benedict Devlin felügyelő vezeti, és mindössze két nyom áll rendelkezésére: egy aranygyűrű az áldozat ujján és egy régi fénykép. Nem sokkal később újabb tinédzsert gyilkolnak meg, és a helyzet még tovább bonyolódik, amikor Devlin rájön, hogy aktuális esetének köze van egy prostituált huszonöt évvel korábbi eltűnéséhez. Miközben a havazás egyre erősödik, nemcsak az észak és dél, hanem a jó és rossz, a bosszú és igazságszolgáltatás közötti határ is elmosódik.

Az ír Brian McGilloway első regénye nem véletlenül nyűgözte le hazai közönségét: fordulatokban bővelkedő cselekménye és árnyalt karakterei kötelező olvasmánnyá tették a krimirajongók számára."

Az első, ami nagyon vonzóvá tette ezt a könyvet, a borító. Az szerintem profi, hívogató, olyan, hogy tutira leveszed a polcról.

A másik: érdekelt azért is, mert  ír szerző írta. 

Ezt a könyvet szerintem nem a pörgő események jellemzik, hanem - ha mondani kell valamit - a kifinomult fogalmazásmód. Szóval nem mondom, hogy nem ír jól McGilloway, de rengeteg dolgot hiányoltam mégis.

Mondjuk szerintem nagyon éles volt most a kontraszt az előző könyv (Milyen anya az ilyen?) és e között. Mert Paula Daly tényleg magasra tette a lécet.

Nem azzal volt problémám, hogy nem volt izgalom izgalom hátán, hanem a jellemrajzok hiányzottak, de azok nagyon. Ha nincsenek nagy fordulatok egy krimiben, akkor a lélekrajzot várnám: ő a gyilkos, oké, és megvan az indíték, de ha már leírja az író elég naturálisan, hogy mit és hogyan tett, akkor abban lehessen érezni, hogy miért úgy. Kétségbeesés? Bosszúvágy? Gyermekkori traumák? Értem, persze, vagy ez, vagy az, de tudni szeretném, hogy mégis, melyik; melyik vitte rá arra - a lelkében mi vitte rá -, hogy ezt megtegye. 

Az író a nyomozó érzelmi életébe némileg bepillantást enged, de azt is csak a felszínen. Pedig ott is voltak események. Szerettem volna tudni, hogy a felesége hogy a csudába tud egy nap alatt átlépni dolgokon; vagy hogy a főfelügyelő bizonyos dolgokban miért döntött úgy, ahogy - na szóval, a miértekről egy kicsit többet. Ha már a gyilkos lelkét nem láttatja, akkor a többi szereplőét - vagy legalább valamelyikét. 

Értem: ő a gyilkos, ő meg elkapta, ő meg szerelmes volt ebbe, ő meg csalódott amiatt, de nem volt kiformálva egyik jellemábrázolás sem, ami ahhoz kellett volna - és ahhoz kellene minden könyvnél -, hogy bele tudjak helyezkedni az eseményekbe.

Pedig McGilloway egy jó író, így szerintem képes lenne rá. 

Ha lesz következő könyve, el fogom olvasni, mert szerintem ő tud fejlődni e téren. Meglátjuk. Tőlem megkapja a második esélyt.

Paula Daly: Milyen anya az ilyen?

"A barátod gyereke.
 A te felelősséged.
 A te hibád.
Mit tennél, ha eltűnne a legjobb barátod gyereke, és erről te tehetnél? Pontosan ez történik egy fagyos decemberi napon a Tóvidéken élő Lisa Kallistóval, a három gyermeket nevelő, túlhajszolt édesanyával. Csak egy pillanatig nem figyel, és rémálommá válik az egész élete. Eltűnik a legjobb barátnője tizenhárom éves lánya, Lucinda, és Lisa, akit megvisel, hogy mindenki őt hibáztatja, megpróbálja jóvátenni, amit elrontott. De miközben egyre mélyebbre ás Lucinda eltűnésének ügyében, Lisának rá kell jönnie, hogy a csendes városka, ahol él, nem az, aminek látszik, és talán a barátai sem azok, akiknek eddig hitte őket.
„A Milyen anya az ilyen? letehetetlen. Beszippantott, és észre sem vettem, hogy fél napot olvasással töltöttem. Érdemes minden egyes oldalt kiélvezni, mert könnyen lehet, hogy ez az idei év könyve. A szereplőkről nehezen hittem el, hogy nem valós személyek. Kiváló, izgalmas történet barátságról, családról és arról a rettenetes árulásról, amit csak a hozzánk legközelebb állók követhetnek el ellenünk."
Elizabeth Haynes, A lélek legsötétje írója"

Az egyik legjobb - ha nem a legjobb - krimi, amit valaha olvastam. Paula Daly zseniális író. És bár ez az első könyve - profi. Mintha már sokadjára csinálná, és ezért menne neki olyan könnyedén. De talán éppen azért 'követte el' - legalábbis látszólag - olyan lazán ezt a remekművet, és vitte végig olyan remekül a történetet, mert ez az első könyve.
Én tudom, hogy nem lehet összehasonlítani mondjuk Nesbot, Agatha Christie-t, Karin Fossumot és más krimiírókat, de valahol mégis - mert ha pontozni kéne, hogy melyik tartja fenn leginkább az érdeklődést, az izgalmat, melyik viszi a legtöbb csavart a történetbe stb., akkor mégiscsak felállna egy rangsor. De én nemcsak ez alapján "pontozom" a krimiírókat. Azok tudnak a legjobban - szép szóval - elvarázsolni, vagy - kevésbé szép szóval, de ez esetben ezt is pozitív jelzőnek szánom - 'kiütni', akiknél azt érzem, hogy szépírók és krimiírók egyszerre. (Mint pl. Fossum.) Hogy bármit írhatnának, az jó lenne. Mit jó!? Remekmű. Paula Daly ennek a kívánalomnak tökéletesen megfelel. Profi a javából, és nyilván nem a tapasztalataiból következően - hiszen elsőkönyves -, hanem ösztönösen az.
Ahogy Elizabeth Haynes is írta: mindaz, amit leír, valóságosnak tűnik. Kételyek nélküli valóságnak. És ez nagyon nagy dolog. Nem mondod azt, miközben olvasod, hogy 'á, ez a valóságban nem így lenne', vagy 'hát, azért a hétköznapi beszédben ilyen mondat ritkán hagyja el a szánkat', nem, az ő mondatai és párbeszédei tökéletesen a helyükön vannak. Ilyen pontos és ennyire a helyükön lévő mondatokkal eddig csak Shaw-nál és Hemingwaynél találkoztam.
Minden kifogástalan: a cselekmény szálainak szövése, az apró, éppen hogy elhelyezett utalások, amelyekkel kételyeket ébreszt, a jellemábrázolás. És realista ábrázolás végig, kétszeres hurrá!
Úgy döfi beléd a tőrt, hogy meg sem érzed, amikor a húsodba vág.
Nem magyaráz, nem érzeleg, nem csapong. Csak elmondja, mi van.
A fordítás pedig tökéletes. Nem tudom, hogy hozzá is adott valamit a könyvhöz, vagy "csak" visszaadta azt, amit kellett, de hogy jobb nem lehetne, abban biztos vagyok.
Szeretem a jó krimiket, és egyébként az igazán jó krimi nem túl gyakori. De most, most aztán Paula Daly nagyon magasra tette a mércét.
Nem érdekelt, hogy hajnalodott, és tudtam, korán reggel szólni fog az óra.
Úgy mondja el a dolgokat, hogy érzed, ez így nem maradhat. Le nem fekszel, amíg valahogy helyre nem jönnek a dolgok.
(Egyébként a könyvet ITT  tudjátok megrendelni. Túl jó könyv ahhoz, hogy ezt az információt ne osszam meg veletek.)

Irwin Shaw: A nyár hangjai

"Emlékképek, suttogó hangok kísérik a sikeres, középkorú amerikai üzletembert, Benjamin Fedorovot magányos tengerparti sétáján. A hangok a múltból szólítják: gyermekkorából, amikor a nyári táborban először ismerkedik meg a pénz és a hatalom másokat tönkretevő erejével, kamaszkorából, amikor vágyódni kezd a gazdagok és a hatalmasok közé, akik fájdalmasan megalázták őt és a családját..."

A Shaw-val szemben támasztott elvárásaimnak és a tőle megszokott színvonalnak ez a könyv abszolút nem felelt meg. Könnyed szórakoztató olvasmány, maximum, semmi több. Nem találom benne a megszokott igényességet, azt a tiszta fogalmazásmódot és azokat a tökéletesen pontos párbeszédeket, amelyeket annyira szeretek a könyveiben. Még az elfogultságom ellenére sem találtam most ezeket. Kár.

Skandináv krimik 1.

Håkan Nesser: A gonosz arcai

Laza, könnyed, jól megírt, gyorsan elolvasható krimi, amin egy nap alatt túl van az ember. Annyit nyújt, amennyit egy kriminek kell, nem többet, nem kevesebbet. Kivételesen a vége nekem lelkileg kicsit megterhelő, ennek ellenére mégis tipikus krimi: élvezhető és/de felejthető.
Dosztojevszkij után mindenesetre kábé ilyesmire vágyik az ember.
Ne várjon tőle az olvasó többet, mint amit tud; vesse bele magát, élvezze, aztán lapozzon.

Lektűr és más

Most olvastam egy irodalmi lapban egy véleményt, amely szerint igen mély a szakadék az ún. szórakoztató irodalom és a magas irodalom között, amely (ez utóbbi) sokak részéről egy mérce: ha ezt olvasod, közéjük tartozol; ha nem - az téged minősít...
A cikk arról szól, hogy kevés az olvasmányos, ugyanakkor minőségi irodalom.
Én is pont erről írtam a minap - valamiért engem is foglalkoztat ez a kérdés. Erre említettem jó példaként Shaw-t, akinek a könyveit a lektűr kategóriájába sorolják, ugyanakkor én azt gondolom, igen magas minőséget képvisel.
Néha pofonegyszerű eldönteni, hogy hova tartozik egy könyv; néha viszont szerintem pengeélen táncol a besorolandó irodalom a két kategória között.
Egy másik cikk szerzője megkérdőjelezi: irodalom-e az, ami nem szépirodalom??
És adódnak ebből a további kérdések: lehet-e akkor ez alapján értékes az, ami nem magas irodalom? És ha nem tekintjük értéknek a szórakoztató irodalmat, akkor értelme sincs? Na de ha nincs különösebb mondanivalója, irodalmi értéke, de szórakoztat bizonyos olvasókat, akkor mi van? Mert mindegyik kategóriája az irodalomnak megtalálja a maga olvasórétegét. (Vagy akkor a könnyed műfajú könyveket most tényleg ne merjük irodalomnak nevezni??)
És továbbmenve: van a szórakoztató irodalom: romantikus, krimi stb., de mi van például az ezoterikus könyvekkel? A spirituális témájúakkal? Azok sem sorolhatók be egy kalap alá attól, hogy ugyanazon kategóriába tartoznak, hiszen egy adott kategórián belül is van minőség, és van, ami nem az.
És feladata-e egy szépírónak - nevelési célzattal - a saját közönségén kívül megpróbálni megszólítani egy másik közönséget is, megkísérelve, hogy "szebb és magasabb" irodalmat olvassanak?
Vagy önző érdekből: azért tenni olvasmányosabbá a művét, hogy nagyobb tömegek is fogadókészek legyenek rá?
Egyáltalán: mi a feladata egy írónak? Gondolkodott ezen már valaki?
És: magáért (a komfortérzetéért, az önmegvalósítás miatt) ír vagy a közönségéért??
Arról nem is beszélve, hogy azért legyünk őszinték (ezt a kérdést egy sznob társaságban alighanem nem tenném fel, egyszerűen mert nem lenne értelme, és vagy valódi vagy megjátszott értetlenséget szülne): van olyan, aki nem olvasott még élvezettel, örömmel végig egyetlen lektűrt sem? És aki még egyetlen "ezt-illene-elolvasni (állítólag)" kategóriájú magas irodalomra se mondta azt, hogy na jó, engem nem érdekel, hogy ki mit szól, én ezt száz százalék, hogy nem olvasom végig, mert már húsz oldal után üvölteni tudnék (az unalomtól, vagy csak mert szimplán fáj...)?
Meg kéne kérdezni ezekről a dolgokról (úgymint: ki mit olvas és miért azt és miért nem mást és ez változtatható-e és kell-e változtatni és mi az író és az irodalom feladata, célja és és és és) egy irodalmárt, egy szépírót, egy olyan írót, aki a tömegízlést igyekszik kielégíteni - vagy nem igyekszik, csak behódol neki -, és sok olvasót; és tartok tőle, hogy akkor se lenne sokkal tisztább a kép. Mert a vélemények különbözőek, ez van, nincs egy egyetemes igazság. Mások az ízlések és mások az elvárások. Máshogy szocializálódtunk. Netán az értékválasztásainkkal mást-mást akarunk kompenzálni. Ki tudja... Pillanat! Kompenzálás? Akkor a megkérdezendők listájára egy pszichológust is fel kell venni.
Ki mondja meg, mi az érték? És az érték (az igazi) az vajon olyasmi, ami vagy az, vagy nem az (tehát fekete vagy fehér), vagy pedig lehet valami érték valaki számára, más számára pedig értéktelen, jelentéktelen? Nem a felszínről beszélek, hanem a valódi értékekről. Azok mégiscsak egyetemesek, nem?
Lássuk csak: a listára továbbá egy szociológus, egy néprajzkutató, egy...
Jaj, nem tudom.
Érdemes egyáltalán feltenni ezeket a kérdéseket?

(Szerintem igen. De mint mondtuk: nincs egy egyetemes igazság.)
((Vagy mégis?))
(((Vagy mégsem?)))