Szvetlana Alekszijevics: Csernobili ima

"Halál rejtőzött mindenütt, de ez valamilyen más halál volt. Új maszkokat viselt, korábban ismeretlen külsőt öltött." 

"Mi ez - a múlt vagy a jövő?"

"1986. április 26-án kezdődött Csernobilban minden idők legnagyobb atomerőmű-katasztrófája. Az akkori szovjet vezetés titkolózása miatt a világ napokig szinte semmit sem tudott róla...

A Nobel-díjas fehérorosz írónő két évtizedet szánt a téma feldolgozására. Beszélt olyan emberekkel, akiket rögtön a katasztrófa után a helyszínre rendeltek, és a legveszélyesebb munkákat végeztették velük. Beszélt az özvegyekkel, akiknek csak a kitüntetések és az oklevelek maradtak. Beszélt azokkal, akik az erőmű közelében, a paraszti Atlantisszá vált Poléziában éltek - aztán bedeszkázták a kútjukat, és kitelepítették őket, vagy maradhattak a házukban, de eztán már úgy éltek, mint egy rezervátum lakói. Megismerjük az áldozatokat, a felelősöket és a szovjet virtusba belerokkant vakmerő önkénteseket. Megismerjük azokat, akik számára Csernobil filozófiai probléma, az atomkorszak utáni ember alapító mítosza, és azokat is, akik a szovjethatalom ellenségeit, a Nyugatot és az árulókat okolják érte.

Csernobil nemcsak egyéni, családi, hanem nemzeti tragédia is. Nem szovjet, nem orosz, nem is ukrán, hanem fehérorosz nemzeti tragédia. A tízmilliós nemzetből több mint kétmillióan élnek szennyezett területen. Mert amikor a szovjet híradókban örömhírként közölték, hogy szerencsére nem Kijev felé szállt a radioaktív felhő, azt nem közölték, hogy Minszket és Fehéroroszországot borította el. Mivel a birodalom itt többször is erőszakkal állította meg a nemzetté válás folyamatát, sokan csak ekkor döbbentek rá, hogy az ő sorsuk más, maguknak kell kitalálniuk, hogyan menthetik meg az életüket. A gyarmati sorban élő nemzet a csernobili katasztrófával lépett be a világtörténelembe. Mert az afganisztáni háború és az atomkatasztrófa a birodalmat is romba döntötte.

Csernobil minden szereplő számára korszakhatár. A boldog tudatlanság elvesztését jelenti, ahonnan csak hosszú idő után lehet eljutni a rezignált, keserű bölcsességig. Vannak, akik már eljutottak ide, és vannak, akik most csak most indulnak el, mint a Szolzsenyicint olvasó falusi párttitkár. Egyesek menekülnek a zónából, másokat meg vonz az a terület, amelyet lassan visszahódít a természet.

Csernobil nemcsak katasztrófa volt, hanem figyelmeztetés is. És Alekszijevics szerint minden nemzedéknek olvasnia kell a jövőnek hagyott jelekből.

Csernobil ma is aktuális. És aktuális lesz még 48 ezer évig."

________________

Nehéz szavakat találni erre a könyvre - pedig muszáj. Muszáj beszélni arról, ami történt, ez tényleg fontos - ezért íródott ez a könyv. Hogy a kimondatlan szavak, érzések felszínre kerülhessenek; hogy megszólalhassanak, akikbe eddig bele lett fojtva a szó; hogy ne történhessen meg újra ilyen szörnyűség; hogy tudásunk, információnk legyen arról, hogy min mentek keresztül az emberek, akiket csak hétköznapi hősöknek hívunk, de valójában nincs igazi ismeretünk arról, hogy mit szenvedtek - és szenvednek - el a mindennapokban. Beszélni kell arról, hogy mi történt, és itt nemcsak a felelőskeresésről van szó, és nem is csak arról, hogy ez soha többé ne történhessen meg (arról is persze), hanem egyszerűen nem szabad múlttá, köddé, elfeledetté válnia mindazoknak, akik ott élnek vagy éltek, a azoknak, akiknek a tetteinek köszönhetően más emberek életben maradhattak. Tartozunk ennyivel nekik. Tartozunk, mindannyian.

Nagyon nehéz könyvről van szó, hiszen erről a témáról nem lehet könnyed hangvételben írni, erre készüljön fel mindenki.

Megrázó, mély, letaglózó, erős, csontig hatoló - de hát ennek annak kell lennie, ez nem lehet máshogy. 

Végtelenül megrázó, ahogy az író módot ad arra, hogy az elbeszélők saját szavait olvashassuk: engedi, hogy ők meséljék el a történetüket, hogy az a lehető leghitelesebb formában juthasson el az olvasóhoz. És hát ezekben benne van minden tragédia, ami csak lehet. Nem írom le, hogy mi minden;

ezt olvasni kell. És hogy valóban "kell"-e? Abban biztos vagyok, hogy megérdemlik ezek az emberek. Ez a minimum, ami jár nekik - hogy meghallgatja őket a világ.

A felelősökről és arról, hogy valójában az erőműben pontosan mi is történt, viszonylag keveset lehet megtudni a könyvből, inkább az áldozatok szószólója Alekszijevics, azonban amit a felelősségről, tehát magukról az eltusolásokról, elhallgatásokról tudni lehet (nem menve el nagyon a legfelsőbb vezetésig - csak a felszínt súrolva -, inkább az alsóbb szintű felelősöknél maradva), már az is vérlázító. Hogy elmaradt a tájékoztatás, a segítségnyújtás, az információátadás, és úgy lett téve, mintha minden rendben lenne. Ez egyszerűen döbbenetes. Megmenthetők lettek volna ezrek! Bárki is adta ki az utasításokat és bármiért (de miért??), erre sem nagyon lehet szavakat találni. Mert mekkora volt az ár?! És ki viseli ennek a felelősségének a súlyát? És hogyan?

Az egyéni tragédiák oly sokfélék, annyi óriási és annyi apró mozzanatból tevődnek össze, amitől az embernek tényleg, szó szerint elszorul a torka, fojtogatja valami, nehezen jut levegőhöz. Ahogy az író a háziállatok sorsáról ír; a pocsolyákban játszó gyermekekről; a kirabolt házakról; a nem tudásról és a tudásról; arról, amikor egy feleségnek és egyben kismamának választani kellett (a legelső történet és ami a legjobban szíven ütött); és a reménytelenségről, a kilátástalanságról, a múlt cipeléséről, terheiről, amelyek a mai napig kísérik és kísértik az ott élőket és azokat is, akik elköltöztek onnan; mindarról, ami örökre beléjük égett, a részükké vált, és nem engedi el őket soha. Borzasztó nehéz szembesülni azzal, hogy min mentek keresztül ezek az emberek, és hogy szinte senki nem segített rajtuk. Aki segíteni akart, annak sem hagyták.

Egy idézet a könyvből:

"Csernobillal az ember kezet emelt mindenre, Isten egész világára, ahol az emberen kívül még sok ezer más lény, állat és növény él. Amikor eljártam a likvidátorokhoz... Hallgattam a történeteiket arról, hogyan végezték (elsőként és először!) új emberi, nem emberi munkájukat: földbe temették a földet, vagyis különleges betonbunkerekbe földelték el a fertőzött rétegeket, minden lakójával - bogarakkal, pókokkal, lárvákkal  együtt. Különféle rovarokat temettek el, melyeknek még a nevét sem tudták. Nem emlékeztek rá. Ők egész másképp fogták föl a halált, náluk ez a madártól a pillangóig mindenre kiterjedt. Az ő világuk már egy másik világ volt - az élet új jogával, új felelősséggel és új bűntudattal. Állandóan jelen volt az idő témája a történeteikben, azt mondták, "először", "soha többé", "örökre". Emlékezetükbe idézték, hogyan utaztak át az elhagyatott falvakon, ahol találtak néha egy-egy magányos öregembert, aki nem akart elmenni a többiekkel, vagy visszatért később az idegen tájakról, ott ültek esténként, gyújtóssal világítva, kaszáltak, sarlóval arattak, fejszével vágták a fát az erdőben, imádkoztak az állatokhoz és a szellemekhez. Istenhez. Olyan volt minden, mint kétszáz évvel azelőtt, miközben valahol a magasban űrhajók repültek. A farkába harapott az idő, összeért a kezdet és a vég. Akik ott voltak, azok számára Csernobil nem ért véget Csernobilban. Nem  háborúból, hanem mintha egy másik világból jöttek volna haza. Megértettem, hogy teljesen tudatosan alakították át a szenvedésüket új tudássá, és megajándékoztak minket vele: nézzétek, valamit kezdenetek kell ezzel a tudással, valahogy hasznát kell vennetek."

A fehérorosz emberek szenvedéséről, a történelem egy meghatározó tragédiájáról, az új korról, annak veszélyeiről és a régi, az örök értékekről - családról, bátorságról, hősiességről, szeretetről, szerelemről, hűségről, önzetlenségről, odaadásról stb. - szól ez a könyv.

És hasznát kell vennünk annak a tudásnak, amelyet Csernobil borzalmas módon ránk szabadított, valamint annak, amellyel Szvetlana Alekszijevics megajándékozott minket. Valamit kezdenünk kell vele.