"Egy ember életébe annyi szeretet, boldogság és szomorúság belefér.
Ha időt szánunk rá, hogy meghallgassuk. Doris 1928 óta ugyanazt a címes füzetet használja. Ebben szerepelnek mindazok, akikkel élete során találkozott. Most egyedül él Stockholmban, a bastugatani lakásában. A füzetben szereplő legtöbb ember neve áthúzva, mellette ott áll: meghalt. Doris magányát mindössze a szociális gondozók látogatása, valamint húga unokájával, az Atlanti-óceán túloldalán lakó Jennyvel való beszélgetései szakítják meg. Egy szép napon Doris elkezd írni a címes füzetben szereplő barátairól, hogy Jenny, az egyetlen ember, aki emlékezni fog rá, örökölhesse az emlékeit is. Az elveszett nevek füzete megható történet, amely mély érzelmekkel írja le mindazokat az élettapasztalatokat, amelyeket egy idősebb ember magában hordoz. A történet átível egy hosszú, megpróbáltatásokkal teli életen, elrepíti az olvasót a tovatűnt idők Párizsába, New Yorkba és Stockholmba."
Egy őszinte és bátor könyv, ez jutott eszembe elsőként róla. Aztán az, hogy megható és szomorú. Szorongást és reményt keltő egyszerre.
Ez a regény az elmúlásról szól, az élet kuszaságáról, bonyolultságáról, a teljes és nem teljes, szomorú életekről, a búcsúzás nehézségeiről. Nemcsak az itt maradók szemszögéből láttatja ezt a nehézséget és fájdalmat, hanem bátran beszél arról a félelemről és szorongásról, amit az kelt, hogy az ember tudja: elmegy, és mindaz, ami utána marad, ami hozzá tartozott, ami ő volt, a semmibe veszik. Az emlékek - az emlékek is a semmibe vesznek. És ez ijesztő, sosem gondolkodtam még ezen.
Az ember tudja, de nem mélázik el ezen. Hogy mindaz a megélt esemény, érzés, minden, amin keresztülmentünk, ami végtelenül fontos volt, ami az élet volt maga, az egyszer megsemmisül, és más számára semmit sem fog jelenteni. Az emlékek örökre a semmibe vesznek. Más tudni sem fog róluk, mert aki igen, az is semmivé válik egyszer. (Arról nem is beszélve, hogy több ember közt megélt esemény valószínűleg más-más emlékként marad meg mindenkiben. Két ember számára egy dolog, egy nap, egy érzés korántsem feltétlenül ugyanaz az emlék.)
Hát ez az, amit a könyv főszereplője, Doris nem tud elengedni - hogy ami az ő élete volt, azt magával vigye, és az emlékei, amik voltak, soha többé ne legyenek.
Nem tudom, hogy valóban oldhatja-e a szorongást, a félelmet, ha az ember átad mindebből valamit annak, aki itt marad. Mert akkor azt érezheti, hogy nem vész el ő maga teljesen - valami itt marad belőle. Nem tudom, hogy ez könnyebbé teszi-e a dolgot. De hogy ezt a gondolatot érdemes bogozgatni, abban biztos vagyok. Még akkor is, ha az agyunk számára felfoghatatlan, hogy mit is jelent mindez, hiszen nem tudjuk, hogy hova megyünk, mi lesz velünk, erre szolgál a hit, de talán életünk legfélelmetesebb, legbizonytalanabb pillanatában egy pici biztonságérzetet adhat, ha valamit itt hagyunk magunkból.
Ha az ember továbbfűzi ezt az egészet, valóban ijesztő, ha jobban belegondolunk. De ez a regény helyettünk gondolta ezt végig, és úgy tette, hogy azt el tudjuk fogadni.
És hogy ne tudjuk letenni a könyvet. Együtt érezzünk. Tépelődjünk. Elfogadjunk vagy elvessünk gondolatokat. Szórakoztatni is akar a szerző, de azért nem annyira. Inkább
rávesz, hogy olyanokon gondolkodj, amiken magadtól nem szeretnél.
Egyébként az író a kisebb dolgokban is őszintén beszél. Ki mer mondani olyan dolgokat, hogy a szépség gyakran megkönnyíti a dolgokat. Nem mondja azt, hogy ugyan már, a szépség semmi. Épp az ellenkezője: azt mondja, hogy a szépség valami. Utakat nyit meg. Kényelmet biztosít.
De a végkövetkeztetés mégsem meglepő: egy gyönyörű nő, akit hiába csodáltak, nem lehetett boldog. Ez nem azt jelenti, hogy valaki vagy szép, vagy boldog! Hanem hogy a kettőnek semmi köze egymáshoz.
Igen, ki meri mondani, hogy bizony, ha szép vagy, kitárulnak előtted a kapuk. De hozzáteszi, hogy ha belépsz azokon, az az égvilágon semmit sem jelent.
(Sőt...?? De ez a gondolat újabb irományokat érne meg, amit viszont hagyjunk máskorra, bár az is hordoz magában mély tartalmakat, és abból is milliónyi elméletet lehet felállítani, de alapvetően ez a könyv azért mégsem erről szól. Nem ilyen egyszerű a dolog.)
A megbánás nagyon megindító a könyvben. És nem is csak azt bánhatja az ember, amit ő maga megtett vagy nem tett meg. Hanem végtelenül bánhatja azt, ha az élet nem tett meg valamit, ami őt boldoggá tette volna.
És a döntések, jaj, mindig a döntések... Hogy mi minden múlik egy-egy apró döntésen. És hogy gyakran semmi sem múlik rajta.
Hogy egyetlen rossz döntés, és minden romba dől.
Vagy csupa jó döntés, és azok mit sem számítanak.
Ijesztőbbnél ijesztőbb gondolatok.
És miközben ez egy bátor könyv, aközben egy romantikus hangvételű regény, ami nagyrészt a szerelemről szól.
Most esetleg valaki legyint: jaj, ne, már megint, ez olyan közhelyes...
Pedig nem az.
Ki meri azt állítani, hogy az nem határozza meg az ember életét?
Gyakran a legfontosabb, életre szóló döntéseket az alapján hozzuk meg.
Hát akkor hogyan lehetne ennek kisebbíteni a jelentőségét?
És az utolsó pillanatokban hogyne gondolna arra az ember, akit talán a legjobban szeretett?
Sokféle gondolatra sarkall és sokféle érzést ébreszt ez a regény, amelyekkel - bár alighanem magunktól ezt nem tennénk meg - kár lenne nem szembenézni.
A regény ITT megrendelhető.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése