Heidi Swain: Életreceptek a Nightingale térről

 

"Heidi Swain új regényében visszatérünk A napsütötte Nightingale térből ismert imádnivaló Nightingale térre és a lakókat összetartó társasággá kovácsoló közösségi kertbe. Az első részből már ismerős Poppy nagy álma válik valóra, amikor beköltözik a téren álló házak egyikébe. Még az sem zavarja, hogy a környék legmogorvább és legmodortalanabb szomszédját nyerte meg a mellette lakó férfi személyében. A lány savanyúságok és befőttek készítésével foglalkozik, így a közösségi kerthez való hozzáférés lehetősége végtelen boldogsággal tölti el, a környék lakói pedig hamar befogadják maguk közé. Anyjával való rossz kapcsolata miatt az öccsével, Ryannel sem jönnek ki jól, de az mégis kapva kap az alkalmon, amikor Poppy felajánlja, hogy ideiglenesen költözzön hozzá a fiú. Ez az új helyzet mindkettejük számára tartogat kihívásokat, és az is hamar kiderül, hogy Poppy szomszédjának, a Morcos úrként emlegetett Jacobnak humora és érzései is vannak, és még talán némi kertészkedésre is rávehető. A kis csapat nagy reménnyel indul a közösségi kertek versenyén, de vajon van esélyük megnyerni a díjat?"

____________________

A legcsodálatosabb a Nightingale térről szóló könyvekben az, hogy az író olyan atmoszférát teremt, hogy pillanatok alatt eléri: az olvasó is ott akarjon lenni, részese lenni a közösségnek, tagja a baráti társaságnak, lakója a bájos helynek.

Ez a hangulat végig meghatározó és magával ragadó, ez az alapja az egész történetnek. És a szereplők szerethetősége, hiszen még a mogorvaságuk mögött is egy történet és mindig érző lélek lakozik.

Adott egy hely, mely otthon és kikapcsolódás, kemény munka és örömforrás, és amely sikerélményeket, bár igaz, kudarcok lehetőségét is magában rejti. Van egy összeszokott csapat, melyben mindenkinek megvannak a maga rigolyái és szeszélyei, de nyitottak arra, hogy befogadjanak új embereket és segítő kezet nyújtsanak a bajba jutottaknak. Elfogadók és lelkesek, odaadók, akik hajlandók éjt nappallá téve dolgozni a közös ügyért, és mindegyikük a maga hibájával, gyengeségével, esendőségével lesz éppen az, aki.

Nem a másik embert akarják megváltoztatni, hanem a körülményt, mely azt az embert morózussá vagy megkeseredetté tette.

Utópisztikus világ? Igen. Utópisztikus történet? Hát persze! Na de a szerző éppen ezzel éri el azt a hatást, hogy ott akarj lenni, részese akarj lenni, ki akarj szakadni 1-2 órára abból a másikfajta világból, ahol esetleg nem pont ilyenek az emberek.

Nagyszerűen bemutatja a családi, rokoni kapcsolatok örömeit és nehézségeit, az azokban rejlő csodákat és fájdalmakat; azt, hogy a szeretet milyen elképzelhetetlen boldogsággal jár, és milyen fájdalmakkal, ha nem jól gondozzák.

Heidi Swain elmondja, hogy még egy utópisztikus világban, egy szuper közösségben sem mindig fenékig tejfel az élet, és nem mindig úgy mennek a dolgok, ahogy menniük kellene. Mert egy anya, egy testvér vagy egy vadidegen közbeszól. Egy vihar (lehet ez konkrét vagy jelképes) elsodorhatja azt, amiért dolgoztál, vagy egy ember, aki nem azt akarja, hogy a közösségednek jó legyen. De jöhet egy új szomszéd, egy új lakó és a napsütés is, amely aztán mindent megváltoztat.

Téli napokon ez a regény jó kedvre derít, fénnyel tölti be a szobát. Nyári napokon színeket hoz a verőfényes napsütésbe, ha akkor olvasod, amikor melletted hullámzik a tenger. Ha a kertben olvasod és érzed a fű illatát, kicsit olyan, mintha a Nightingale téren lennél. 

Bármikor jó olvasmány, jó vagy jobb kedvre derít, fellelkesít, ötleteket ad olyan tevékenységekhez, melyek esetleg eddig távol álltak tőled, de ha ezután is távol állnak, hát akkor pedig megmutat másik lehetőségeket, módokat arra, hogy más embereket mi tesz boldoggá. Új perspektívákat láttat, új utakat nyithat, ösztönözhet, de ha akarod, akkor egyszerűen csak kikapcsol pár óra erejéig. A lényeg, hogy az élmény és a hatás pozitív érzésekkel tölt el, és hosszasan veled marad.

A regény megrendelhető ITT.

A könyv előzményéről az ajánló ITT olvasható.

Bagó Tünde: Ella háborúja

 

"Történelem és szerelem a Bodeni-tó mellett.

A restaurátor Ella és orvos férje 1944 tavaszán a svájci határ mellett fekvő német kisvárosba, Singenbe költöznek. Lukas a kórházi munkát választotta a frontvonal helyett.

Ellát kétségek gyötrik, tétován botorkál a Gestapo fenyegetésében élő város feszült csendjében.

A háború és a diktatúra éveiben elveszítette munkáját, családját, barátait. Úgy érzi, Lukas cserbenhagyta azzal, hogy belépett a náci pártba és kiszolgálja a politikai hatalmat.

Villájuk teraszáról kilátás nyílik a Hohentwiel várának romjaira. Ella itt üldögélve várja a férjét esténként. A hegytetőn egy nap különös fény villan. A nő a nyomába ered, ezzel olyan kalandba keveredik, amely az egész életét megváltoztatja.

Ella menekül válságba jutott élete és a háború zűrzavarából. Hova vezet az útja ebben a bénult, pusztulásra ítélt világban?"

_________________________

Egy könyv, amely fogyaszthatóbb, emészthetőbb formában tálalja a történelem legborzalmasabb korszakát. 

Egy könyv, amely nem ítélkezik az ember csapongó és olykor ambivalens érzelmei fölött, ha ezek közepette mégis ember tud maradni.

Egy könyv, amelynek írója tudja, hogy emberek vagyunk és időnként tévedünk vagy megalkuszunk, és emiatt nem tör pálcát a fejünk fölött, amennyiben esendőségünk, hibáink és tévedéseink egy határon belül maradnak.

A második világháború eseményeit nem lehet könnyeden megírni, tálalni, befogadása mindenképpen nehéz, traumatikus élmény, és kihívásokat állít az olvasó elé. Azonban vannak fokozatai és különböző vetületei annak, hogy egy író hogyan írja le, mennyire részletezi és kiknek a szemszögéből láttatja az eseményeket.

Bagó Tünde regényének szereplői átlagemberek, akik hirtelen a történelem zűrzavarában találják magukat, és a legnagyobb gonoszságot és bűnöket kell végignézniük, amelyek megtörténhetnek a világon. Vétlenek, akik cinkosnak érzik magukat, mert úgy gondolják, némaságukkal asszisztálnak a szörnyűségekhez; buzog bennük a tettvágy, az, hogy segítsenek más embereken, ám eközben mindent felülír az élni akarás ösztöne is, amely mindannyiunkban ott lakozik. Nem akarnak hallgatásukkal a hatalom mellé állni, de nem tudják, mit tehetnének. Így végül aztán teszik, ami módjukban áll, amit hagynak nekik vagy amit tudnak tenni úgy, hogy ne kockáztassák (nagyon) közben az életüket.

Aztán megismerjük azokat a szereplőket és azoknak a gondolkodását is, akik viszont mindent kockára tesznek azért, hogy ellenálljanak a pusztításnak; hogy segítsék a rengeteg ártatlan és magára hagyott embert; akik feláldoznak bármit azért, mert úgy érzik, szembe kell menniük a viharral, a kegyetlenséggel, a hatalommal, és úgy tartják, egy ilyen helyzetben egyszerűen nem tehetnek mást.

És miközben látjuk, hányféle sors, gondolat, lehetőség, esély és kiútkeresés létezik, elkerülhetetlenül elmélkednünk kell azon, hogy ki teszi jól, kinek az álláspontja érthető jobban, kiébe tudunk belehelyezkedni, de persze nem mindig fekete és fehér minden, vannak a kettő közti árnyalatok, amikor tudod, hogy mi a helytelen és a bűn, tudod, hogy mi a tiszta és az erényes, de a kettő között egy olyan utat kell találnod, ami nemcsak helyes, de meg is tehető. Mert - ahogy az egyik szereplő mondja - aki feláldozza magát bármilyen nemes célért, az onnantól kezdve már másokon sem segíthet. 

Rendkívül elgondolkodtató eszmefuttatásokkal találkozunk, melyeken hosszasan elmélázik az olvasó, és közben hálás azért, hogy mindezt egy olyan regény kapcsán teheti, amely nem ecseteli hosszan és részletekbe menően a legszörnyűbb, befogadhatatlan, leírhatatlan dolgokat, melyeknek a megtörténtéről tudunk, de olyan szorongással töltenek el minket, hogy igyekszünk azokat távol tartani magunktól.

Bagó Tünde nagyon tehetséges szerző, gyönyörűen formált mondatai, leírásai és életképei könnyűvé teszik azt, hogy lásd, amit láttatni és érezd, amit érzékeltetni akar. Nagyon imponáló, hogy teret hagy a véleményednek, nem akarja rád erőltetni a sajátját: megmutatja egy adott szereplő tetteinek negatív és pozitív vetületeit is, bemutat különböző útkereséseket és álláspontokat, és megengedi, hogy minden szereplő tetteiről te magad döntsd el, szerinted melyik válik embertársai hasznára, lehetne-e más út, amit választhat, és becsületesnek s észszerűnek vagy gyávának tartod azt, amit tesz.

A helyszíneket nem ismerem, ahol a történet játszódik, de látom magam előtt; a szereplők által érzett kétségbeesést és kilátástalanságot lehetetlen érezni, de megérthetjük, milyen őrült belső konfliktusokat kellett feloldaniuk magukban; és az író rámutat arra is, milyen tehetetlen az ember, amikor mások döntenek a sorsa felől, és maradhat-e jó akkor is, ha mindent megtesznek azért, hogy erről az útról letérítsék. 

Rámutat az ember esendőségére, kiszolgáltatottságára és sebezhetőségére, és elgondolkodtat afelől, hogy felmenthetők vagyunk-e egyes bűnök alól akkor, ha azért követtük el azokat, mert élni akarunk.

A regény megrendelhető ITT.

Sarah Adams: Csalóka szerelem

 

"Örökre barátok maradunk?

Bree Camden titkolja, hogy reménytelenül szerelmes legjobb barátjába, Nathan Donelsonba, aki mellesleg az NFL, az észak-amerikai futball liga legendás játékosa.

De ez Bree legkisebb problémája. Egy autóbaleset következtében már soha nem lehet belőle balerina, úgyhogy táncstúdiót nyitott – és továbbra is nyitva tartaná, ha sikerül kiköhögnie a bérleti díjat.

Amikor Nathan a segítségére siet, és megvásárolja az egész épületet, Bree örülhetne, de ő még mindig nem boldog. Felhajt egy-két tequilát – jó, talán többet, mint kettő –, és legmélyebb, legsötétebb titkait elkotyogja egy TMZ riporternek.

Miután a videó virális lett, az egész világ azt hiszi, Nathan és Bree egy párt alkotnak. Ők a tökéletes pár. És Nathan sajtósának támad egy ötlete, ami Bree-nek is anyagi biztonságot jelenthet.

Mi a bökkenő? Úgy kell tenniük, mintha szerelmesek lennének egymásba. Három. Teljes. Hétig.

 Most van itt a pillanat, hogy Bree végre előálljon titkolt érzelmeivel?

Lehetséges, hogy Nathan is palástolt valamit?"

__________________________

Szerettem ezt a könyvet! Meglepő módon, mivel eredendően nem vagyok a romantikus irodalom legelkötelezettebb rajongója, szerettem, és le se tudtam tenni!

Ez pedig elsősorban a szerző érdeme, nem feltétlenül a történeté, ugyanis Sarah Adams remek író! Ismeri az érzelmeket, amelyekről ír, papírra tud vetni mindent, amit el akar mondani, pont megfelelően, se többet, se kevesebbet nem mond a kelleténél!

Erőssége a hangsúlyok tökéletes kezelése és a gyönyörű metaforák használata! 

Mindig éppen jókor, éppen úgy és éppen azt hangsúlyozza, amit és ahogyan kell - nem lehet belekötni! 

Megindító, ahogy a gyengédséget kezeli, és ahogy megteremt két olyan szereplőt, akik mintapéldáját mutatják be a másikra való önzetlen odafigyelésnek. Ami persze akkor mesébe illően tökéletes, akkor működik harmonikusan és kifogástalanul, ha kölcsönös - de hát miért is ne lehetne ilyen a valóságban? Emberek vagyunk, tökéletlenek, igen, ugyanakkor éhezzük a szeretetet, és hogy megkapjuk, jók is tudunk lenni! Aki pedig kételkedik, hitetlenkedik egy ilyen idealizált szerelem és a mindig a másik jóllétét kereső önzetlenség s emberi tulajdonságok valóságosságában, annak mondom, hogy sebaj, elvégre ez mégiscsak egy romantikus regény lenne, hát hadd ríkasson, hadd nevettessen, hadd idealizáljon, elvégre erre lett kitalálva!

Ez egy nagyon is szerethető történet, nem csupán könnyedsége okán, aminek köszönhetően kikapcsol, eltávolít a hétköznapi gondoktól és jó kedvre derít, mosolyra fakaszt, hanem mert akarjuk hinni - és jól tesszük, igen, HIGGYÜNK BENNE -, hogy léteznek tündérmesék, amikbe akár kisebb-nagyobb malőrök még bele is férhetnek, de a happy end akkor is garantált!

Eddig azt hittem, hogy nem az én műfajom a romantikus regény, de most kiderült, hogy talán mégis. Szükségem volt erre a könnyed kikapcsolódásra. Be kell vallanom: élveztem a 350 oldalon tartó ügyetlenkedést (eredetileg más szó jutott erre eszembe), teljesen kikapcsolt, Adams tehetsége pedig megkérdőjelezhetetlen.

Frappáns párbeszédeit kimondottan élveztem, ahogy az éppily remekül megírt monológokat is. 

Minden mondat a helyén volt, ahogy a szereplők szíve is, miközben nem túl csöpögős, megmarad életszagúnak, 

oké, egy picit a valóságtól elrugaszkodott, mégis mindvégig a talaj közelében marad. Azt pedig, hogy a történet és a szereplők olykor túlidealizáltak, könnyedén megbocsáthatjuk, hiszen éppen azért veszünk ilyen könyveket a kezünkbe, hogy ennek tanúi és boldog megfigyelői legyünk.

A regény megrendelhető ITT.

Heidi Swain: A napsütötte Nightingale tér

"Kate férje menteni akarja a házasságot, de a nő már döntött: elválik, és most megtalálta a tökéletes búvóhelyet is Norwichben, egész pontosan egy bájos kis otthont a Nightingale téren, távol addigi londoni életétől.

De a Nightingale téren nem olyan könnyű rejtőzködni, a szomszédoknak hiába is próbál nemet mondani, bevonják társasági életükbe. Különösképpen igaz ez Lisára, Kate akaratos, de végtelenül szeretetreméltó szomszédjára, aki a fejébe veszi, hogy Kate lesz a barátnője.

Kate hamarosan azon kapja magát, hogy nyakig merül a szomszédok tiltakozó akciójába: ők parkot szeretnének, miközben egy ingatlanfejlesztő rá akarja tenni a kezét a tér túloldalán álló viktoriánus kori villára."

 

---

Heidi Swain megannyi Sunday Times bestseller szerzője, Norwich megyében él családjával és Storm nevű macskájukkal. Kertészkedik, túrázik, és vintage használati tárgyakat gyűjt. Az éjjeliszekrényén óriási kupacban tornyosulnak az elolvasandó könyvek.

____________________ 

Nagyszerű és lelkesítő olvasmány; nyáron, amikor szikrázó napsütésben, hőségben, madárdal közepette olvas az ember, éppen erre van szüksége! Semmi nyomasztó, sötét, lelombozó vagy ijesztő történet, ami kedvét szegné az embernek vagy egy nagy terhet rakna a vállára, éppen ellenkezőleg: jó hangulatú, kiválóan megírt, vidám olvasmány, miközben az igényességből egy pillanatra se enged.

Nagyon kedveltem az összes karaktert, a főszereplővel az élen, nagyon jól megalkotott társaság, némi humorral, sok romantikával, barátsággal, rejtélyekkel; szerelem és család, párkapcsolat és szülőség, újrakezdés és kitartás áll a középpontjában ennek a remek történetnek.

Bőven van bonyodalom is benne, de úgy, hogy az író sosem viszi túlzásba, a cselekmény mindvégig életszagú marad, és amikor aggódni kezdesz úgy a szereplők sorsáért, mint a történetért (nehogy az író ezt vagy azt meglépje, az már nem lenne életszerű), egy idő után rájössz, hogy nincs okod az aggodalomra, nagyszerűen egyensúlyoz titkok és két lábbal a földön állás között. 

Nagyon bírom a letehetetlen krimiket, de most nagyon jólesett lazítani, nem szorongani olvasás közben, drukkolni a szereplőknek úgy, hogy közben, sejted, bízhatsz a legjobb befejezésben.

Nagyon jóleső érzés volt olyan történetet olvasni, olyan szereplőkkel, olyan kerttel a középpontban, ahol az ember legszívesebben maga is ott lenne. Gondozná a veteményest (még ha nem is egy nagy kertész), részt venne a tereferében, az ünnepi partikban, enni adna a csirkéknek (holott egy cseppet sem vágyik baromfiudvarra) - egyszerűen részese akar lenni a megteremtett idillnek, ahol egy családdá vált összetartó baráti társaság éli a mindennapjait szövetségben, egymást hol ugratva, hol segítve, közös célért küzdve. De mivel ez lehetetlen, 

a legjobb, amit tehet, hogy egy szuszra végigolvassa a könyvet, vagy éppen lassan, kényelmesen, hogy minél tovább tartson, mert ezáltal mégis kicsit benne lehet a történetben, amely rabul ejtette őt. 

Romantikakedvelőknek muszáj elolvasniuk, akinek pedig nem kedvence a műfaj, az adjon egy esélyt neki, hátha ez a könyv őt is leveszi a lábáról!

A regény ITT megrendelhető.

Pamela Terry: A szőlő édes íze

 

"Lila Bruce Breedlove igazán soha nem érezte otthon magát szülővárosában, Wesleyanben - különösen nem édesapja korai halála után. Hiszen Lila akkor még csak kislány volt. Gimnázium után ő is és a fivére, Henry is északra mentek, élték a saját életüket. A húguk, Abigail ellenben otthon maradt, hogy támogassa erős, beszédes, kicsattanó és végtelenül szeretetteljes édesanyjukat. A szívük mélyén Lila és Henry mindig is tudták, hogy egyszer még napirendre fog kerülni a gyerekkorral és kisvárosukkal.

Amikor idős édesanyjuk hirtelen - és gyanús körülmények között - életét veszti a ház mögötti szőlőlugasban, Lila és Henry hazautaznak. Miközben Geneva halálának körülményeit vizsgálják, döbbenetes titkokra derül fény. Ezek alapjaiban rengetik meg a család múltját, további kutakodásra késztetve őket, ami által további életük egészen más irányt vesz."

________________

Ó, egy kis romantika! Egy kis könnyedség! Egy kis tejszínhab és méz a zűrzavarban, a durvább, ingerküszöböt egyre és egyre emelni kénytelen regények után.

Nagyon tetszett ez a könyv. És ne valami csöpögős szerelmesregényt képzeljetek el, nem! Korántsem! Nem voltam benne biztos, hogy kedvemre való lesz, most viszont alig várom, hogy újra valami hasonlót olvassak. 

A megelevenedő Dél hangulata, kiválóan megrajzolt karakterek, izgalmas történet, rejtélyek, titkok, a múlt keresése, a jövő kilétének bizonytalansága, valódi érzések, valódi emberek, kiszámíthatatlan fordulatokkal!

Igényes szellemi munka, kiváló minőségű írói teljesítmény, az olvasót minden oldalon lekötő váratlan események, gyönyörű tájleírások!

Ó, és azok a csodásan formált mondatok! Azok az őszinte, cseppet sem mesterkélt hasonlatok! Felüdülés volt ez a regény, egy kis finomság a hétköznapokban.

És ami a legnagyobb meglepetés és a legnagyobb erénye a könyvnek: ritka eredeti gondolatokat vonultat fel az író - mindezt hihetetlenül bátran -, rendkívül elgondolkodtató ötleteket, erényeket, mentségeket a bűnökre (bűnök?), magyarázatokat a tettekre, és olyan, régóta mélyen bennünk rejtőző, kimondatlan dolgokat, amelyeket eddig nem tudtunk megfogalmazni magunkban, nem tudatosítottunk, de az író kimondja ezeket a létező kérdéseket vagy igazságokat, ami által rengeteget ad nekünk. 

Többször is egy villámcsapás erejével ért fel a döbbenet, a felismerés, a ráébredés, hogy te jó ég, pontosan ezt éreztem, pontosan ez volt bennem, de eddig sosem mondtam ki (sosem akartuk? sosem mertük kimondani?) magamnak. Ezzel rögtön rabul ejti az olvasóit, és elkötelezetté teszi, elkötelezetté és kíváncsivá már előre az összes ezután jövő könyve iránt. 

Eredetisége, gondolatisága, mondatformálása, történetszövése csak néhány erénye a sok közül ennek a könyvnek.

Remélem, hamarosan Terry újabb regénnyel jelentkezik.

A regény megrendelhető ITT.

Sofia Lundberg: Az elveszett nevek füzete

"Egy ember életébe annyi szeretet, boldogság és szomorúság belefér.
Ha időt szánunk rá, hogy meghallgassuk. Doris 1928 óta ugyanazt a címes füzetet használja. Ebben szerepelnek mindazok, akikkel élete során találkozott. Most egyedül él Stockholmban, a bastugatani lakásában. A füzetben szereplő legtöbb ember neve áthúzva, mellette ott áll: meghalt. Doris magányát mindössze a szociális gondozók látogatása, valamint húga unokájával, az Atlanti-óceán túloldalán lakó Jennyvel való beszélgetései szakítják meg. Egy szép napon Doris elkezd írni a címes füzetben szereplő barátairól, hogy Jenny, az egyetlen ember, aki emlékezni fog rá, örökölhesse az emlékeit is. Az elveszett nevek füzete megható történet, amely mély érzelmekkel írja le mindazokat az élettapasztalatokat, amelyeket egy idősebb ember magában hordoz. A történet átível egy hosszú, megpróbáltatásokkal teli életen, elrepíti az olvasót a tovatűnt idők Párizsába, New Yorkba és Stockholmba."

_________________________

Egy őszinte és bátor könyv, ez jutott eszembe elsőként róla. Aztán az, hogy megható és szomorú. Szorongást és reményt keltő egyszerre. 

Ez a regény az elmúlásról szól, az élet kuszaságáról, bonyolultságáról, a teljes és nem teljes, szomorú életekről, a búcsúzás nehézségeiről. Nemcsak az itt maradók szemszögéből láttatja ezt a nehézséget és fájdalmat, hanem bátran beszél arról a félelemről és szorongásról, amit az kelt, hogy az ember tudja: elmegy, és mindaz, ami utána marad, ami hozzá tartozott, ami ő volt, a semmibe veszik. Az emlékek - az emlékek is a semmibe vesznek. És ez ijesztő, sosem gondolkodtam még ezen. 

Az ember tudja, de nem mélázik el ezen. Hogy mindaz a megélt esemény, érzés, minden, amin keresztülmentünk, ami végtelenül fontos volt, ami az élet volt maga, az egyszer megsemmisül, és más számára semmit sem fog jelenteni. Az emlékek örökre a semmibe vesznek. Más tudni sem fog róluk, mert aki igen, az is semmivé válik egyszer. (Arról nem is beszélve, hogy több ember közt megélt esemény valószínűleg más-más emlékként marad meg mindenkiben. Két ember számára egy dolog, egy nap, egy érzés korántsem feltétlenül ugyanaz az emlék.)


Hát ez az, amit a könyv főszereplője, Doris nem tud elengedni - hogy ami az ő élete volt, azt magával vigye, és az emlékei, amik voltak, soha többé ne legyenek. 
Nem tudom, hogy valóban oldhatja-e a szorongást, a félelmet, ha az ember átad mindebből valamit annak, aki itt marad. Mert akkor azt érezheti, hogy nem vész el ő maga teljesen - valami itt marad belőle. Nem tudom, hogy ez könnyebbé teszi-e a dolgot. De hogy ezt a gondolatot érdemes bogozgatni, abban biztos vagyok. Még akkor is, ha az agyunk számára felfoghatatlan, hogy mit is jelent mindez, hiszen nem tudjuk, hogy hova megyünk, mi lesz velünk, erre szolgál a hit, de talán életünk legfélelmetesebb, legbizonytalanabb pillanatában egy pici biztonságérzetet adhat, ha valamit itt hagyunk magunkból. 


Ha az ember továbbfűzi ezt az egészet, valóban ijesztő, ha jobban belegondolunk. De ez a regény helyettünk gondolta ezt végig, és úgy tette, hogy azt el tudjuk fogadni. 
És hogy ne tudjuk letenni a könyvet. Együtt érezzünk. Tépelődjünk. Elfogadjunk vagy elvessünk gondolatokat. Szórakoztatni is akar a szerző, de azért nem annyira. Inkább 

rávesz, hogy olyanokon gondolkodj, amiken magadtól nem szeretnél. 

Egyébként az író a kisebb dolgokban is őszintén beszél. Ki mer mondani olyan dolgokat, hogy a szépség gyakran megkönnyíti a dolgokat. Nem mondja azt, hogy ugyan már, a szépség semmi. Épp az ellenkezője: azt mondja, hogy a szépség valami. Utakat nyit meg. Kényelmet biztosít. 
De a végkövetkeztetés mégsem meglepő: egy gyönyörű nő, akit hiába csodáltak, nem lehetett boldog. Ez nem azt jelenti, hogy valaki vagy szép, vagy boldog! Hanem hogy a kettőnek semmi köze egymáshoz. 
Igen, ki meri mondani, hogy bizony, ha szép vagy, kitárulnak előtted a kapuk. De hozzáteszi, hogy ha belépsz azokon, az az égvilágon semmit sem jelent. 
(Sőt...?? De ez a gondolat újabb irományokat érne meg, amit viszont hagyjunk máskorra, bár az is hordoz magában mély tartalmakat, és abból is milliónyi elméletet lehet felállítani, de alapvetően ez a könyv azért mégsem erről szól. Nem ilyen egyszerű a dolog.)

A megbánás nagyon megindító a könyvben. És nem is csak azt bánhatja az ember, amit ő maga megtett vagy nem tett meg. Hanem végtelenül bánhatja azt, ha az élet nem tett meg valamit, ami őt boldoggá tette volna. 

És a döntések, jaj, mindig a döntések... Hogy mi minden múlik egy-egy apró döntésen. És hogy gyakran semmi sem múlik rajta. 

Hogy egyetlen rossz döntés, és minden romba dől. 

Vagy csupa jó döntés, és azok mit sem számítanak.

Ijesztőbbnél ijesztőbb gondolatok.

És miközben ez egy bátor könyv, aközben egy romantikus hangvételű regény, ami nagyrészt a szerelemről szól. 

Most esetleg valaki legyint: jaj, ne, már megint, ez olyan közhelyes...

Pedig nem az. 

Ki meri azt állítani, hogy az nem határozza meg az ember életét? 

Gyakran a legfontosabb, életre szóló döntéseket az alapján hozzuk meg. 

Hát akkor hogyan lehetne ennek kisebbíteni a jelentőségét?

És az utolsó pillanatokban hogyne gondolna arra az ember, akit talán a legjobban szeretett? 

Sokféle gondolatra sarkall és sokféle érzést ébreszt ez a regény, amelyekkel - bár alighanem magunktól ezt nem tennénk meg - kár lenne nem szembenézni. 

A regény ITT megrendelhető.

Jennifer McVeigh: Afrikai akác

"Frances Irvine, a középosztálybeli angol úrilány egyetlen fillér nélkül marad apja hirtelen halála után, és kénytelen választani: vagy rosszindulatú nagynénje házába költözik dadának, vagy elfogadja az ellenszenves fiatal orvos, a Fokföldön dolgozó Edwin Matthews házassági ajánlatát. A kétségbeesett lány végül úgy dönt, férjhez megy, s követi a férfit Dél-Afrikába. A hajóúton azonban megismerkedik a rendkívül vonzó, ambiciózus William Westbrookkal, s szenvedélyes viszonyba bonyolódik vele.
Frances a két egymástól nagyon különböző férfi közt őrlődik; míg Williamet a becsvágy és a pénz utáni vágy hajtja, addig Edwin az eszményeit akarja megvalósítani, s méltóbb körülményeket szeretne kiharcolni a dél-afrikai gyémántbányákban agyongyötört őslakosoknak.
Francesnek döntenie kell. Vajon képes lesz-e a sok hányattatás után meghozni a megfelelő döntést és meglelni a boldogsághoz vezető utat?

"Az elsőkönyves McVeighnek sikerül teljességgel valósághű és érzékletes képet teremtenie a 19. századi Dél-Afrikáról. Olvasás közben magunk is érezzük a homokvihar tombolását, a hideg kukoricakása ízét, halljuk a kabócák reszelős hangját és Frances keserű zongorajátékát. A reménytelen történet hátterében pedig megismerhetjük a szenvedély viszontagságait, a gyarmatosítás kegyetlenségét és a gyémántkereskedelem mélyen fajgyűlölő kezdeteit. Letehetetlen olvasmány." (Oprah.com)

"Az Elfújta a szélhez hasonlítható, letehetetlen olvasmány. Teljesen lebilincselt." (Katharine McMahon)

"Elbűvölő mese veszteségekről, árulásról és szerelemről." (Vouge)

Jennifer McVeigh 2002-ben évfolyamelsőként szerzett diplomát az Oxford Universityn angol irodalomból. Filmekben, televízióban, rádióban és a könyvkiadásban dolgozott, míg fel nem hagyott mindennel, hogy regényírásba fogjon. Az Afrikai akác az első regénye."

________

Romantikus, könnyed olvasmány, mégis végigizgulja az ember, hogy vajon mi lesz a főszereplők sorsa.

Egy regény emberismeretről, gazdagságról és szegénységről, jó és rossz emberekről, döntésekről, hibákról és megbocsátásról, a társadalmi rangok szerepéről, és ami számomra külön érdekessé tette (bár nem ez a legjobb szó, hiszen elborzasztott) a történetet: a gyémántért folyó hajsza, az az embertelenség, amellyel sokak képesek voltak a gyémántért, a pénzért mindent sutba dobni. Nem akarom áltatni magam, nyilván ma sincs ez másként, mégis mellbevágó a részleteket olvasni arról, hogy tényleg mindent és mindenkit feláldoztak emberek azért, hogy egy (vagy sok) darab gyémántjuk legyen. Bár tud erről az ember, mégis torokszorító és hihetetlen.

A regény középpontjában mégis az egyes ember áll, az az asszony, akinek mindent maga mögött kell hagynia, hogy egy új földrészen, új emberek, új körülmények között, ismeretlen terepen megállja a helyét. Feltehetném a kérdést, hogy "vajon sikerül-e neki", de ez bonyolult: mert mit jelent a "siker", miután mindent maga mögött hagyott? Azt, hogy egy új világban helytáll? Azt, hogy alkalmazkodni képes? Azt, hogy boldog is lesz?
Olvassátok el a könyvet, és megtudjátok, hogy mi lesz az ő sikere.

Sophie Jackson: Egy font hús

"Wes Carter vérbeli nehézfiú. Az Arthur Kill Büntetés-végrehajtási Intézet fegyenceként három éve ül kokainbirtoklásért. Tartozott valakinek, és a tartozása fejében vállalta a büntetést. Látszólag kemény, mint a beton, és hideg, mint a vas, ami elválasztja a külvilágtól. Gyönyörű, veszélyes, titokzatos és okos. Carter 16 éve (pontosabban 5844 napja) vár arra a lányra, akit a sors hozzá vezetett, és akinek a haja illatos, mint a barack. Csak ő mentheti meg a pokoltól
Kat Lane még csak kilencéves volt, amikor egy banda agyonverte az apját egy esős éjszakán Bronxban. A védtelen kislányt egy nála nem sokkal idősebb srác mentette ki. Kat sosem tudta meg, ki volt az a kapucnis idegen, akinek a karjaiban átvészelte a szörnyű éjszakát. 
Kat magánórákat ad Wesnek, de a múlt mély sebei nem tűnnek el nyomtalanul, és az állatias szenvedély sem gyógyíthatja be őket, hacsak a szerelem nem segít.
Sophie Jackson trilógiája a tiltott szerelem édességéről és veszélyéről az interneten lett szenzációs siker. Jodi Ellen Malpas, Jamie McGuire, Katy Evans és Samantha Young rajongóinak kötelező."

4,5 millió eladott példány.
Hát, ha erre van igény...

A 230. oldalig jutottam. Ami baromi nagy dolog, tekintve, hogy már húsz oldal után abba akartam hagyni. Aztán mindig azt mondtam magamnak, de, olvasom, majd csak jobb lesz, majd csak túl leszek rajta, igenis végigolvasom. Hát nem. Nem!

Arra számítottam, hogy valami jól szőtt sztori lesz, rejtélyekkel, de ez egy habhabkkönnyű romantikus regény! Áááá! De még ez se lenne baj, csak sajnos hibákkal, következetlenségekkel, és nagyon rosszul megírva.

"Teljes erejéből beszaladt a műhelybe"?

És a börtönben tényleg így beszélnek egymással a rabok: "Gazember!"? Ez komoly?
És ez a szó kb. minden 2. oldalon szerepel.
És amikor dühösek, akkor olyan szavakat használnak, hogy "basszus"? Nanee, ennyire azért ne már... Bizonyos téren Sophie Jackson annnnnyira szókimondó tud lenni, akkor miért nem fektetett nagyobb hangsúlyt a többi területen is a hitelességre? Az összes többi területen.

Az egész történet hiteltelen.

Mocskos szájú szabadult rab mondja a börtönbeli angoltanárnőről:
- Legszívesebben egész nap csókolgatnám azt a két virgácsot...
Virgácsot??????? KOMOLYAN????? NEMÁÁÁÁR!
Meg hogy milyen jól néz ki a nő abban a "ceruzaszoknyában". Egy pasi használ ilyen szót?? Tudja, hogy mi az a ceruzaszoknya??????

Folyamatosan olyan mondatok, történések vannak, amik egyszerűen nem következnek egymásból, annyira logikátlanok, hogy azt már nem lehet betudni az írói szabadságnak, mert annyira idegesítőek...
Az egész könyv baromi idegesítő!

Az ajánlóban sorolják a neveket, hogy mely szerzők rajongóinak kötelező - hát csak rajta!

Hosszan sorolhatnám még, hogy miért voltam képtelen elolvasni, de inkább nem vesztegetnék rá időt.

Viszont biztos vagyok benne, hogy nagyon sok mindenkinek tetszene, hiszen nem véletlenül adtak el belőle több millió példányt - szóval ITT megrendelhető.
Lehet próbálkozni.