Joyce Maynard: Függőség

"Néha csak egy erős ember hiányzik valakinek az életéből, aki bátorítja és utat mutat neki... Ezért vagyok én itt - mondta Ava."

A függőség veszélyes - akár az alkoholtól, akár mástól függ az életünk.

Jól tudja ezt Helen is, aki ittas vezetés miatt elveszíti a jogosítványát és nyolcéves fiának, Olivernek a felügyeleti jogát is. A magába roskadt Helen azonban életének mélypontján megismerkedik Ava és Swift Havillanddel, akik gazdagok, nagyvilági életet élnek és szívesen segítenek másokon. Helent is felkarolják: nem pusztán munkát adnak neki, de a barátjukká fogadják, sőt megígérik, hogy segítenek, hogy Helen visszakaphassa Ollie-t. Mindezért az álomvilágért Helen szívesen lemond a régi barátokról.
Alkoholfüggősége már a múlté, ám észrevétlenül egy másik függőség rabjává válik, és ahogy az alkohol nyújtotta bódulatból, úgy ebből is keserű az ébredés.

"Történet a felemésztő barátság erejéről, arról, hogy a saját életünk elől mások életébe menekülünk; a birtoklási vágyról és a látszat hatalmáról. Egészen magával ragadó." (Megan Abbott)

"Ahányszor csak felkerestem a Folger Lane-en, Ava mindig megetetett, én pedig mindig az utolsó morzsáig felfaltam, amit elém tett. Korábban, a hosszú évek alatt, anélkül, hogy tudatosult volna bennem, valahogy elvesztettem az ízek iránti érzékemet. Ízetlen lett maga az élet is. Ezt kaptam vissza Havillandéktól: az élet ízét. Minden alkalommal, mikor végigmentem a kaputól a házig vezető feljárón, a nyitott ajtón át mindig valami finom illat úszott felém. A tűzhelyen gyöngyöző levesé. A sütőben piruló csirkéé. A minden szobában megtalálható, üvegtálban úszó gardéniák illata. Odakintről Swift kubai szivarjának a füstje kanyargott felém.
Aztán az a nevetés. Swift harsogó kacagása, mint az arapapagáj kiáltása a dzsungelben, amikor párzani készül. "Lefogadtam volna, hogy Helen az!" - kiáltotta.
Már attól fontosnak éreztem magam, hogy egy olyan férfi, mint Swift, a nevemen szólít. Olyan fontosnak, mint még soha életemben." (részlet a könyvből)

Ha valaki ismeri Joyce Maynard bármely könyvét, és főként ha hallotta őt beszélni, a könyveiről, az életéről, történetekről, elnökjelölti vitáról, bármiről, aki látta őt mosolyogni, tapasztalta a kedvességét, az mindörökre elfogult marad vele kapcsolatban.

De.

Aki mindezt nem tapasztalta, az is azt fogja mondani, hogy a Függőség egy remekmű Maynardtól.

Hihetetlen érzékenységgel közelíti meg és boncolgatja ezeket a borzasztó nehéz témákat, nem csak a függőségeket (a „csak” persze idézőjelben, mert ez már önmagában sem könnyű téma), hanem az egyéb élethelyzeteket és érzéseket – a csalódást, az elvált nőként a férjjel a gyerekért való küzdést, a gyerek szeretetéért való küzdést, a reményt, a próbálkozásokat, a tehetetlenséget…

És aztán jön valaki, és felkarolja – vagy ha úgy tetszik: átöleli – ezt a nőt. És ő boldogan omlik az óvó karokba – ki ne tenné? És most nem egy férfiról beszélünk, hanem egy idősebb házaspárról, aki családot ad Helennek, a főszereplőnek.

És ez jó neki. És valószínűleg ők sem akarnak rosszat neki. De megtalálja náluk, bennük azt, ami a család lényege? Ugyanazt jelenti mindannyiuk számára a család? És tudsz-e egyáltalán családtagként kezelni, szeretni valakit, aki nem az? Talán úgy érzed, hogy igen; mindaddig, amíg nem kerül szembe a családtagként kezelt barát vagy rokon érdeke a családtagodéval.

Nehéz helyzetekről ír Maynard, és megküzdési mechanizmusokról (de nem direktben és nem így kimondva) – hogy vajon mit teszünk ezekben a helyzetekben, hogyan kezeljük ezeket. Önállóan, magabiztosan? Bizakodva, remélve? Ragaszkodva a rosszhoz, mert függünk valami módon tőle? Vagy elengedve azt, de egy másik függőségbe menekülve? És mit teszünk kockára? Van elég erőnk, vagy talán önmagunkba vetett hitünk a helyes utat választani? Ühüm… És mi is a helyes? Kinek mi?

Ki így, ki úgy. Nincs válasz, nincs recept.

Joyce sugall persze egyfajta értékrendet, értékválasztást felénk, de azért a véleményalkotást ránk hagyja. Az a mi dolgunk. Az ő feladata az, hogy ezeket a kérdéseket feltegye – vagy inkább feltetesse, megfogalmaztassa velünk.

A karakterek is élnek, amelyeket megteremt, nem csak a szituációk. Olyan különböző személyiségekkel, olyan különböző árnyalatokkal, színekkel, olyanfajta harmóniával és diszharmóniával találkozunk ebben a könyvben, amelyek emészthetők olvasóként, de ha beleképzeljük magunkat az egyes karakterek helyébe, már nem tűnnek annak, mert rádöbbenünk, hogy ez a kellemes, olvasmányos és emészthető tálalás milyen hihetetlen erőfeszítéseket, nehézségeket, küzdelmeket takar.

Ne okoskodjunk, hogy a főszereplőnek „mit kéne csinálnia”, mert „mi kívülállóként tudjuk”. Nem tudjuk. Nincs ilyen. Nincs ilyen, hogy kívülállóként, külső megfigyelőként tudom, mit kellene tennie neki, mert én nem érzem azt, amit ő, ő pedig nem érzi azt, amit én, innentől kezdve ez az egész, hogy neki ezt kéne tennie, értelmetlen. Mert nem tudja megtenni. És ha nem tudja megtenni, mert máshogy érez, akkor mindegy, hogy „ezt kellene-e”. Teljesen mindegy.

Szárnyakat kéne növesztenünk, és akkor könnyebben eljutnánk A pontból B-be.

Nem kéne siratnunk a múltat, hogy tovább tudjunk lépni.

Nem kéne elérhetetlennek tűnő dolgokért küzdenünk.

De nincsenek szárnyaink. Nem tudnak nem hiányozni bizonyos dolgok. Más dolgok nélkül pedig egyszerűen nem tudunk élni. Ez van.

Innen megint oda jutok, ahova az előző regényről írt blogbejegyzésben, hogy ne ítélkezzünk, mert az egy tévút.

Ha ítélkezünk, az minket abba a téveszmébe ringat, hogy mi (bezzeg!) tudjuk, mi lenne a helyes. Mi mennyivel jobban tudjuk, látjuk, ítéljük… Nem. Nem tudjuk jobban. Vagy ha ragaszkodunk ahhoz, hogy „jobban tudjuk”, akkor legalább őszintén gondoljunk bele abba, hogy pontosan abban a helyzetben vajon ugyanolyan „jól tudnánk-e”.

Na, szóval Maynard megint egy érdekes, izgalmas témát bont ki, hol könnyedebben, hol kicsit szívszorítóbban, de mindig tartva az egyensúlyt, a kezeidnél fogva vezetgetve téged, mert ha nem tudod megcsinálni azt, amit kéne, akkor talán az a legjobb, ha melletted van egy barát, aki fogja a kezed, hogy óvatosan legalább egy irányt próbáljon szabni neked – és ha ez nem megy, akkor az általad választott úton is kitartóan fogja a kezed.

És ez nagyon sokat tud segíteni, de csak akkor, ha az a barát tényleg fogja a kezed; csak néha elhomályosítja a látásunkat az, hogy mellettünk van vagy valami csábító dolgok ajánl (megértést? szeretetet?) valaki, akihez tartozni akarunk, és tárt karokat kínál – miközben nem tudjuk, hogy érdemes-e rá, és netán emiatt hátrahagyunk olyat, akinek meg a kezéből, észre se vesszük, de erőnek erejével rántjuk ki a kezünket.
Erről szól ez a regény: legyél körültekintő, kicsit óvatos is, bízz is persze, de előbb ismerd fel, hogy érdemes-e a bizalmadra az, akire rábízod magad, a titkaid, a jövőd, az álmaid.

Mint mondtam, Maynard nem ad receptet, mert a tények, a tapasztalások és az érzések is félrevihetnek. Főleg ha olyan a hátterünk, hogy ezekre nem támaszkodhatunk.

Nem is tudom, talán arról szól ez a dolog, hogy akkor viszont tanulj a hibáidtól, állj fel, és legközelebb máshogyan csináld. 

Az Alexandra Kiadótól megrendelhető!

J. K. Rowling: Harry Potter és a Félvér Herceg

"A Voldemort elleni harc állása igencsak aggasztó; a baljós jeleket már a mugli kormányok is észlelik. Szaporodnak a rejtélyes halálesetek, katasztrófák. A Főnix Rendjét is veszteségek érik. Ron egy ideje a Reggeli Próféta halálozási rovatát üti fel elsőként, félve, hogy ismerős névre bukkan. Dumbledore időről időre eltűnik Roxfortból. Senki nem tudja, hogy ilyenkor hol tartózkodik. Az élet azonban a háborús időkben sem csak harcból áll… A hatodévesek az átváltozást gyakorolják, olykor rendkívül „érdekes” eredménnyel. A Wesley-ikrek üzleti tevékenysége egyre kiterjedtebb. Szerelmek szövődnek a felsőbb évesek között, a Roxfort házai – és egyes lakói – továbbra is kíméletlen versenyben állnak. Harry értékes segítséget kap a titokzatos Félvér Hercegtől. A jó és a gonosz közti frontvonal immár a Roxfortban húzódik. Harry igyekszik minél alaposabban megismerni Voldemort múltját, ifjúságát, hogy rátaláljon a Sötét Nagyúr sebezhető pontjára."

Ez a rész is megvolt.
Minden résszel egyre nagyobb népszerűségre tesz szert Harry és J. K. Gergőnél, de ezen a részen konkrétan ki volt akadva a végén, hogy mik történtek, nem tud napirendre térni a dolgok fölött, és már olvassa a 7.-et, és már aggódik, hogy a 7. után mit fog olvasni, mert Harry Potternek semmi a nyomába nem érhet...

JOYCE MAYNARD BUDAPESTEN

Felejthetetlen élményben lehetett része azoknak, akik ma 18 órakor az Alexandra Könyvesházban, a Párisi Nagyáruház Lotz-termében részt vettek a Joyce Maynard Függőség című regényének magyarországi megjelenése alkalmából rendezett könyvbemutatón.

A Nyárutó, a Lány a hegyen, az Otthon a világban és a Baby Love című könyvek népszerű írója új könyvéről - és annak kapcsán élete jelentős állomásairól - beszélgetett az Alexandra Kiadó vezetőjével, Gyuricza Eszterrel és dr. Almási Kitti klinikai szakpszichológussal.



Joyce Maynard személyében egy rendkívül szimpatikus, kedves, szerény, ugyanakkor az életről és a világról határozott elképzelésekkel rendelkező, bár közben mindig kérdező, újabb kérdéseket feltevő és boncolgató s az emberi viselkedést és kapcsolatokat elemző, megismerni akaró nőt ismerhettünk meg.

Az írónő már jóval a bemutató előtt a helyszínen volt, tortát evett, beszélgetett azokkal, akik odamentek hozzá, dedikált, mosolygott, fesztelenül viselkedett, és láthatóan jól érezte magát.

Joyce elmondta, hogy bár beutazta már a világot, ez a legszebb könyvesbolt, amelyet valaha látott. Nagyon ízlett neki a Magyarország Tortája is, amit a könyvbemutató előtt kóstolt meg.

Azt mondta, nagyon különleges érzés, hogy itt lehet, szereti Budapestet, a magyar borokat, és kedves emlékek fűzik hazánkhoz már évekkel ezelőttről is.

Függőség című könyve kapcsán elmondta, hogy a könyv arról szól egy mondatban összefoglalva: mi történik akkor, amikor egy barátság sötét oldala is felszínre bukkan.
Elmondta továbbá, hogy mindig a valós életből meríti a témáit: "Ha elolvassák az összes regényemet, akkor nagyon sok mindent megtudhatnak rólam." 
Magát romantikus alkatnak nevezte, és beszélt arról, hogy nagyon érdekli, hogyan működnek a családok; a regényeiben a kiindulási pont mindig személyes tapasztalat (például az egyedülálló anyaság), de a folytatás már nem a személyes életéről szól, hanem mindig arról, hogy "mi történhetett volna".

Egy barát elvesztése is - mondta - annyira lesújtó lehet, mint egy szerelem elveszítése. A most megjelent könyve éppen ezt a problémát feszegeti.
Mindig a valódi emberi viselkedést próbálja megjeleníteni a regényeiben, annak minden hibájával együtt.
Mindig úgy gondolta, hogy ő a pszichológiáról: az emberi viselkedésről ír, és mindig a hű ábrázolásra törekszik.

Dr. Almási Kitti a függőség kapcsán kifejtette, hogy a függőség mindig egy belső hiány: bármilyen szerről van szó, az ember elkezd hozzászokni ahhoz, hogy kívülről megkap valamit, ami belül nincs meg.
Ha már funkciója van az adott szer használatának (pl. nem tud anélkül ellazulni vagy elaludni valaki), akkor már arról beszélhetünk, hogy kialakult egy függőség.

Maynard ennek kapcsán elmondta, hogy e regényének főszereplője nem minősül alkoholistának, éppen ettől izgalmas a téma: hogy annyira rejtve marad, és a társadalom által - ezáltal - tulajdonképpen elfogadott függőségről van szó.
Megfogalmazása szerint a szellemiség, amellyel az ember közelít ahhoz a pohár borhoz, az, ami mindent eldönt.



Ezt követően egy másik függőségre átevezve, a társas kapcsolattól való függőség kérdéskörére, Almási Kitti elmondta, hogy az embernek újra kell definiálnia magát, ha kártyavárként összeomlanak körülötte a dolgok - a párkapcsolati függőségnél ugyanaz a mechanizmus működik, mint az egyéb függőségeknél: amikor a másik ember által (tehát minden függőség esetében valaki vagy valami által) akar valakivé válni az ember.

Joyce a kapcsolati függőség kapcsán beszélt Salingerrel való kapcsolatáról is (!), arról, hogy nemcsak beleszeretett Salingerbe, hanem feladta önmagát abban a kapcsolatban.
Elmondta, hogy 18 éves volt, amikor az író levelet küldött neki, és ő eleinte csupán barátként, mentorként, spirituális vezetőként tekintett rá, és nem mint a szerelmére. Majd levelezni kezdtek, amelynek során rendkívüli levelekről volt szó, hiszen ezekben a levelekben "egy csodálatos ember azt írta neki, hogy ő a legtökéletesebb lény a világon". Ez egy rendkívül erőteljes drog volt a számára, ezért ezen a ponton búcsút mondott az egyetemnek, a barátainak, a jövőről alkotott elképzeléseinek, és egy évre eltűnt a saját életéből - fogalmazott. Ebben az időszakban egyetlen cél vezérelte: az a személy szeretett volna lenni Salinger számára, akinek az író látni akarta őt.
Majd Salinger egyszer csak azt mondta neki, hogy elég volt, menjen el.
És ő, Joyce, ahelyett, hogy arra gondolt volna: Salinger nem érdemelte meg az ő szerelmét (ma már így gondolja), arra gondolt, hogy ő egy értéktelen ember, ha Salinger elküldi őt.

Mert ha valaki nem rendelkezik egy biztos önképpel, nem tudja, hogy kicsoda ő valójában, akkor nagyon sérülékeny, nagyon könnyen átadja magát valakinek, és annak a valakinek az elvárásainak akar megfelelni.


fotó: Alexandra Kiadó

Nagyon megindító és torokszorító volt, amikor Joyce őszintén beszélt férjéről, akivel mintegy 5 évvel ezelőtt találtak egymásra, hatalmas szerelem volt az övék, legutóbb együtt jártak Budapesten is, és végre ráköszöntött a boldogság - majd a férjénél rákot diagnosztizáltak, és idén júniusban elveszítette őt.

Az emberben ilyenkor bennrekednek a szavak, miközben az érzéskavalkád megindul (szomorúság, félelem, hála...), és csodálattal, tisztelettel nézi ezt a fantasztikus nőt, akinek annyi mindennel kellett megküzdenie az életben, és aki oly méltósággal, erővel viseli mindezt, kedvességét, gyermeki báját még mindig őrizve, mosollyal az arcán, megölelve azokat, akik a beszélgetés után odamennek hozzá, mindenkihez szólva néhány jó szót, őszinte kíváncsisággal és szeretettel, pozitív kisugárzással, csinosan, fiatalosan, hittel a tekintetében.
Az ember felteszi magában a kérdést: miközben Joyce azon van, hogy megfejtse az emberi viselkedés titkait, és miközben őt már annyi fájdalom érte, hogyan tud ilyen gyermeki tisztasággal tekinteni a világra és mindarra, ami körülveszi őt?

Joyce Maynard csodálatos asszony és zseniális író, aki a mai beszélgetés során tartalmas gondolatokat, nagy becsben tartandó útravalót és őszinte mosolyt adott mindazoknak, akik felbecsülhetetlen értékeit ismerve és tisztelve ellátogattak ma új könyvének magyarországi bemutatójára.

És ami külön öröm: itt, Budapesten fejezte be most éjszaka az új könyvét, amely a férjével való szerelméről szól.
Reméljük, hogy annak bemutatója kapcsán újra ellátogat Budapestre. Szeretettel és izgatottan várjuk őt.

A Függőség az Alexandra Kiadótól megrendelhető!

Harlan Coben: Nem versz át

"A repülőoktató Maya Burkett férjét brutálisan meggyilkolják – ráadásul ugyanazzal a fegyverrel, amely pár hónappal korábban nővére életét oltotta ki. Az asszony még fel sem ocsúdik a megrázkódtatásból, amikor a temetés után nem sokkal hátborzongató dologra figyel fel bébimonitorán. A felvétel tanúsága szerint a halott Joe tért vissza kislányukkal játszani…

Maya elszántan igyekszik felgöngyölíteni a rejtélyt, ám rövidesen rá kell döbbennie, hogy a nyomok tulajdon bűnökkel és csalásokkal terhelt múltjába vezetnek. Mi történt azon a végzetes afganisztáni bevetésen, ami miatt az egykori pilótát szüntelenül rémálmok gyötrik? Kinek áll érdekében sötét titkaival sakkban tartani a repülőoktatót, és miért? Mi köze Joe testvére, Andrew halálához a két gyilkosságnak?

A Nem versz át világában semmi sem az, aminek látszik, a tulajdon szemünknek sem hihetünk, és az áldozatokról könnyen kiderülhet, hogy valójában gyilkosok. Vajon elkendőzhető az igazság, vagy előbb-utóbb mindenkinek el kell számolnia tetteivel?

HARLAN COBEN napjaink egyik legnépszerűbb krimiírója. Eddig megjelent több mint húsz regényét, köztük a méltán népszerű Myron Bolitar-sorozatot a műfaj gyöngyszemeiként tartják számon: könyveit eddig negyven különböző nyelvre fordították le, és közel ötvenmillió példányt adtak el belőlük világszerte."

Harlan Coben megint remekművet alkotott a krimi kategóriában. Elfogultságom vele kapcsolatban ismert, de ez a könyve tényleg, tényleg letehetetlen. Végig izgalmas, érdekes, fordulatos, nagyon jól van megírva, a szálak abszolút kiszámíthatatlanul bonyolódnak, a karakterek felépítése kifogástalan, néhol megmutatkozik benne Coben humora (ami a többi regényében nagyobb szerepet kap, és elképesztően jó), a stílus pedig időnként az eddigi könyveiben megismertet - és a tőle elvártat - is felülmúlja.

Ha valaki jó valamiben, az bizonyos szempontból valószínűleg tényleg teher is, hiszen onnantól kezdve vele szemben már nem csupán igény, hanem kimondottan elvárás, hogy minimum az eddigi szintet hozza - de ha lehet, inkább szárnyalja túl azt. Újra és újra.

Coben ezt általában megteszi. Ő remek író, így ha "csak" az előző könyvében megszokott formáját hozza, az is éppen elég; csalódást sosem okoz; de most megint túllépett eddigi önmagán, megszokott teljesítményén. Ebben a műfajban valóban ő ma az egyik legjobb, szóval aki nem ismerte eddig, mindenképp ismerkedjen meg a könyveivel, aki pedig ismeri, az minél előbb szerezze be a Nem versz át című művét, mert kihagyhatatlan az izgalmas krimik sorában.
(Érdekesség: Julia Roberts produkciós cége forgat filmet belőle, Julia Robertsszel a főszerepben.)

A végét pedig még csak nem is sejtheted.

A Jaffa Kiadótól megrendelhető ITT!

Harlan Coben – fotó: harlancoben.com

Scott Spencer: Végtelen szerelem

„Tizenhét ​​éves voltam, szívem legsürgetőbb parancsainak hű követője, amikor letértem a mindennapi élet ösvényéről, s egyetlen pillanat alatt leromboltam mindent, amit szeretek.” 

"Így kezdődik David és Jade, két kamasz mindent felemésztő, érzéki szerelmének tragikus története. A hatvanas évek Amerikájában járunk. Jade szabad szellemű szülei nem bánják, ha lányuk korán kezdi a nemi életet, de amikor a fiatalok olyannyira egymásba feledkeznek, hogy senki és semmi mással nem foglalkoznak, Jade apja kitiltja Davidet a házból. David ekkor kétségbeesésében arról kezd ábrándozni, hogy mekkora szeretettel és hálával fogadják majd vissza, ha megmenti a családot valamilyen szörnyűségtől… 

Ami ezután következik, az maga a legsötétebb rémálom, névtelen telefonhívásokkal, őrült levelekkel és szörnyű következményekkel, David számára ugyanis a Jade iránt érzett szerelme immár valóságosabb, mint bármilyen egyéb világ, valóságosabb, mint az idő és mint a halál.

A Végtelen szerelem társadalmi és politikai témákban bővelkedő, sok rétegű regény, immár klasszikusnak számító irodalmi csemege, amelyben a szerelem és megszállott keresésének ürügyén a lélek sötét mélységei tárulnak föl az Olvasó előtt."

Csalódott vagyok e miatt a könyv miatt. Sok mindenre számítottam. Végtelen szerelemről szóló regényre, krimiszerű szálakra, a hippilétbe való betekintésre, családi szövevényekre... Hát nem. Semmi ilyesmiről szó sincs. 

Szerelemről némiképp van, meg őrületről is, jól felépített karakterek is vannak benne, de olyan gyomorforgató részletek is, amiket az én érzékeny lelkem már nem bírt el... Pedig higgyétek el, simán végigolvasok egy durva svéd krimit vagy észt drámát, de ez... Az öncélú gusztustalanságot nem nagyon bírom. Na mindegy. 

Szerintem nagyon megtévesztő a fülszöveg, ugyanis itt nincs szó se társadalmi, se politikai témákban való bővelkedésről, pedig az tényleg külön csemege lett/lehetett volna, de e téren aztán végképp csak a felszínt kapargatja a szerző. Lehet, hogy ez a regény nagy szám volt a megjelenése idején, de közel sem arról szól, amit sugall az ajánló. De tényleg, közel sem. Pedig nagy lehetőségek rejlettek a témában - ezért is ugrottam rá a könyvre azonnal, de igazság szerint a felszínesség (és némi gusztustalanság) mellett még ami eszembe jut, az az unalom. Untam ezt a könyvet. Túlbeszél, túlragoz, túlmagyaráz, és végig csak kapiskálja a hámot, és egyszer sem megy a rétegek közé, alá, hogy megvizsgálja a cselekmények mozgatórugóit, mélyét is. Kár. Pedig akár egy nagyon jó könyv is lehetett volna.

Bár egyébként az "őrült" srác (valóban őrült??) jellemvonásait, kényszeres (??) gondolatait, reakcióit Scott Spencer nagyon jól írja le - kérdés, hogy miért ítéljük mégis őrültségként (ha akként ítéljük) a tetteit anélkül, hogy biztosak lehetnénk benne, nem valóban pusztán végtelen szerelemről van szó...
Ezt a szálat kellett volna még jobban kibontania, és akkor ez egy remek regény lenne.
De azért, biztos, ami biztos, amíg nem látunk a dolgok mélyére, ne ítélkezzünk.

Arne Svingen: Magas cé és jobbhorog

"A Magas cé és jobbhorog arról szól, hogy üssünk – és hogy ne üssünk. Hogy mit lehet tenni, ha az ember csak úgy tud énekelni, amikor senki más nem hallja. De leginkább a tizenhárom éves Bartról szól, aki szerint az élet attól egy cseppet sem lesz jobb, ha negatívan állunk hozzá. Pedig neki aztán nincs könnyű dolga: egy öreg, koszos bérházban lakik, csupa fura szomszéddal, és az anyjától sem számíthat sok segítségre... Mellészegődik még a titoktartásra képtelen , de gyönyörű Ada, és Geir, akinek mindig olyan furcsán roggyant a térde. 

Ez a könyv olyan fontos napok históriája, amelyeken egyszerre történik minden, és utána már semmi sem lesz olyan, mint volt. 

Felemelő és kegyetlen. Pont mint az élet."

Dávid az én ösztönzésemre olvasta el ezt a könyvet, mert a borító nem volt szimpatikus neki, de - most csak röviden és lényegretörően - nagyon tetszett neki! Pár óra alatt kiolvasta, abszolút pozitív véleménnyel van róla, a történetről és a stílusról is, tehát ajánlja/ajánljuk mindenkinek.