Katie Nicholl: Harry - Életút, veszteségek, szerelmek

"Mióta alig tizenkét évesen elveszítette édesanyját, Harry herceg mindannyiunk szíve csücske. Ezért is nyert bocsánatot az összes sokat taglalt ballépéséért - kezdve a barátja születésnapján viselt náci jelmezen, az éjszakai klubokban való lazításon át, egészen a Las Vegas-i közjátékig. Mára a herceg leszámolt múltja démonaival, kialakította szerepkörét a királyi családban, sőt, megtalálta jövendőbelijét. Szerelmük Meghan Markle amerikai színésznővel valóságos forgószélnek minősül a királyi családban, ám Harryről még soha nem sütött így a boldogság.

A windsori kastélyban 2018 májusában kötendő frigy révén Meghan az első színes bőrű, elvált asszony, aki beházasodik a királyi családba. Nem is különbözhetne jobban a kékvérű arisztokratáktól, akikkel a herceget korábban összeboronálták. Harry édesanyját, Diana hercegnét bizonyára felvillanyozná, hogy kisebbik fia túllép a királyi sablonokon, éppen úgy, ahogyan ő. Diana megmondta a fiainak, hogy szerelemből házasodjanak, és Harry követi a tanácsát. Ahogy a bátyja, Vilmos herceg, ő is közrendű feleséget választott: házassága remélhetőleg éppen olyan szerencsés lesz, mint Vilmosé. Történelem íródik a királyi házban, és mi közvetlen tanúi lehetünk."

____________________________

Mennyire más egy ilyen könyvből, életrajzból tájékozódni egy híresség (legyen az rocksztár vagy herceg) mindennapjairól, mint a bulvársajtóból!
Milyen más képet mutat az egész!
Hiszen a bulvársajtó leközöl egy tényt, amit megítélünk valahogyan, netán mélységesen felháborodunk rajta, vagy empátiát érzünk, vagy megbocsátást, de a mögöttes okok sejtése nélkül alkothatunk-e véleményt reálisan?

Nyilván egy könyv is vajmi kevés egy ember megismeréséhez, mégis mást mutat a kép. 

Más, amikor arról is ír a szerző, hogy valami miért történt vagy hogyan történt valójában, na főleg ha még meg is kérdezi az illetőt, hogy elmondhassa a saját álláspontját, védekezhessen, érvelhessen, elmagyarázhasson, megértethessen. 

Lehet, hogy akkor sem fogunk egyetérteni vele, de legalább megismertük mindkét fél véleményét, és akkor máris van lehetőség objektívebben ítélni.

Mint minden életrajznál, ennél is ez a helyzet - azonnal árnyaltabb lesz az eddig ismert kép, hiszen megláthatjuk az embert, esendőségeivel, gyengeségeivel, sérüléseivel, fájdalmaival együtt, és nemcsak egy arcot egy magazin hasábján, egy csalóka főcímmel és leaddel, néhány felületes sorral; 

ítélkezni alighanem így sincs jogunk, de már közelebb járhatunk az igazsághoz, amikor kialakítjuk a véleményünket. 

Mindig szerettem az életrajzokat, és ahogy ebbe belekezdtem, döbbentem rá, hogy milyen régóta nem olvastam már egyet sem.

Tetszett, hogy az író és a "főszereplő" betekintést engedett olyan dolgokba is, amiket a bulvársajtó nem közöl, de túlzásba sem vitte a "feltárást", kitárulkozást. 

Tetszett, hogy megmutatta az emberi oldalakat, azok hibáival, vétségeivel együtt, nem szégyellve vagy elfedve azokat, hanem rámutatva, hogy vannak hibák, de azok helyrehozatala a lényeg.

Tetszett, hogy nem próbált hamis képet kialakítani senkiről, nem átallotta leírni azt sem, ha valami bizony nem volt hízelgő valakire nézve, de úgy, hogy

az nem sértette az illető méltóságát! 

Tetszett, hogy végig szórakoztató volt, fenntartotta az érdeklődésemet, úgy, hogy nem is tudtam róla, hogy ennyire érdekel ez a téma. :)

Tetszett, hogy nem vájkál senki magánéletében, múltjában, mégsem kendőzi el azokat a dolgokat, amelyek a nyilvánosságra is tartoznak (abból eredően, hogy a királyi család élete óhatatlanul a nyilvánosság előtt és az emberek érdeklődésére számot tartva, figyelmének középpontjában zajlik, ami tulajdonképpen rendjén is van).

Az író empatikus, jó megfigyelő, toleráns, tiszteletben tartja a magánszférát, de leírja mindazt, amire az emberek kíváncsiak.

Nagyon érdekes olvasmány, ajánlom mindenkinek.


A Kiadótól megrendelhető ITT.

Katherine Arden: A ​medve és a csalogány – Az északi erdő legendája 1. rész

"Gyilkos szél fúj a vad orosz vidéken, messze északon; nagyon rég nem volt ilyen fogcsikorgató hideg. A fák között suttogások, léptek zaja hallatszik. A medve ébredezik, egyre erősebb, és ha eltépi köteleit, talán senki sem állíthatja meg többé.
Vaszilisza zöld szemű, vadóc kislány, aki egy faház kemencéjének melegénél dadája régi időkről szóló meséire alszik el. Napközben lovagol, fára mászik, az erdőket járja; ott érzi igazán otthon magát, az állatok és növények között. De Vászja nem fiú, az a sorsa, hogy nővé érve gyermekeket szüljön és ellássa urát. A kislány már egészen fiatal kora óta tudja, hogy neki nem ezt írták meg, édesanyja nem ezért hozta a világra, mielőtt belehalt volna a szülésbe. Életével együtt különleges tudást adott a kislánynak, olyat, amely megváltoztathatja egész népe sorsát. Katherine Arden első regénye az orosz mítoszok és népmesék varázslatos világába viszi az olvasót, ahol a csodák mindennaposak, a démonok és manók jelenléte megszokott, ahol ember és természet olyan összhangban élhet együtt, ahogy csak a legendákban lehetséges." „Ragyogó… sötét és varázslatos tündérmese, de nem csak azoknak, akik szeretik a meséket.” Library Journal

____________________

Igazán különleges hangulatával elvarázsol minden mese-, mítosz-, monda- és varázskedvelő olvasót ez a regény. 

Az orosz mondavilágba egyébként is igen ritkán nyerünk bepillantást, hiszen nem sok - főként kortárs - regény íródik e témában... És ez ráadásul még könnyen fogyasztható is - bátran állíthatom, hogy nem csak a mesekedvelők, nem csak a mondavilág iránt érdeklődők, nem csak a szórakoztató irodalmat és nem csak a szépirodalmat szeretők számára.

Önmagában persze már az is kuriózummá teszi ezt a történetet, hogy - amint említettem - erről a témáról csak népmesékben olvashatunk, regényekben szerintem egyáltalán nem (főként amerikai szerző tollából), így hát egy - regényekben - teljesen ismeretlen terepre vezeti a szerző az olvasókat.

De nem csupán a mondavilág és a népmesék szereplőiről szól ez a történet, hanem legalább ugyanannyira az emberi összetartásról vagy éppen széthúzásról, a szeretetről (kérlek, ne kezeljétek ezt közhelyként - ennek az ábrázolása szerintem nagyon is érdekes egy könyvben; a nem közhelyes, eredeti módon való, fontos ábrázolása!), az erőről és a bátorságról (a hitről!), a családtagok közötti kapcsolatokról. 

Katherine Ardennek ez az első könyve, szóval akkor nem gyakorlat során szerzett tapasztalatának, hanem ösztönös tudásának köszönhető az, hogy a jellemeket ennyire kiválóan ábrázolja (érti?!), ilyen részletes alapossággal ki tudja dolgozni, azzal együtt, hogy milyen okok (történések, döntések...) vezetnek el a tetteikhez, és hogy a tulajdonságaik vagy a múltjuk milyen következményekkel jár együtt.

Az író ösztönös tehetséggel ábrázolja az ösztönös jóságot, azt a kitartást és elkötelezettséget a jó és a bátorság mellett, amelyről még olvasni is igazán ösztönzően hat.

És hogy a családi kapcsolatrendszerek miként hatnak ki mindenre, (nem eltúlozva!) a világ működésére, annak ez a könyv is egy remek értelmezését nyújtja, jól példázva, hogy ahogyan hozzáállsz a világhoz, az befolyásolni fogja annak működését, hiszen a körülötted lévőkre hatással vagy, a világot pedig ők és a körülötted lévők körül lévők (és így tovább) alkotják.

És akkor most nem beszélünk az energiákról (most az mindegy, hogy hogyan nevezzük ezt) mint felszabadító erőkről, mozgatórugókról, megoldásokról vagy bajokozókról, pedig e kettő szorosan összefügg.

Tudom, ez így nagyon leegyszerűsített megfogalmazás, de ha kíváncsiak vagytok, mit is jelent ez, akkor ahhoz a könyvet kell elolvasnotok. :)


Az Alexandra Kiadótól megrendelhető ITT.

Camilla Läckberg: Jéghercegnő

"A fiatal nő a kádban feküdt. Körülötte a vízen jéghártya csillogott. Csuklói felvágva, a kövezeten vérfoltok. Így találnak rá a holtan is gyönyörű Alexre, akiről csakhamar kiderül, hogy nem magával végzett, hanem gyilkosság áldozata lett. Vajon kinek lehetett útjában ez a kiskorától fogva különösen viselkedő, visszahúzódó nő, akit férfiak és nők egyaránt csodálattal vettek körül? Arra lehet számítani, hogy hamar meglesz a tettes, hiszen a színhely egy tengerparti kisváros, ahol mindenki mindenkit ismer. Vagy csak úgy tűnik… Patriknak, a rendőrtisztnek és Ericának, az írónőnek azzal kell szembesülnie, hogy fogalmuk sem volt, kikkel élnek együtt, milyen titkokat rejtegetnek a takaros házak, s hogy ki volt valójában az áldozat, akit pedig gyerekkoruktól ismerni véltek."
______________________

Camilla Läckberg első könyve a Jéghercegnő, és ami elsőként eszembe jut róla, az az, hogy abszolút, teljes mértékben kiszámíthatatlan és megjósolhatatlan a vége, pedig az író felcsillant - de csak nagyon óvatosan - lehetőségeket, hogy ki lehet a gyilkos, de nem terelgeti az olvasót semerre, nem vezeti (félre se) azzal, hogy valakire rátereli a gyanút, és az összefüggéseket, az indítékokat sem láttatja egészen a végkifejletig.

Nagyon izgalmas, olvasmányos stílusú és olyan "igazi" skandináv krimi - amilyet vár ettől a műfajtól az ember.

Läckberg pályafutása azóta is töretlenül ível felfelé, talán ennél a regényénél még kicsit látszik - ha nem is a stílusát kereső író, mert nem, a stílusa már itt is rendben van, hanem - az, hogy ez egy igazi első könyv, annak minden előnyével természetesen, nevezetesen arra gondolok, hogy úgy adott bele mindent a történetbe, a kidolgozásba, ahogy - amilyen lelkesedéssel, hévvel, szenvedéllyel, energiával - jellemzően nekiáll egy író az első könyvének.

Egy kérdést nem bontott ki ugyan, ami engem nagyon érdekelt volna, de mivel ennek a történethez egyébként nem volt köze, ez igazán megbocsátható. Egyszerűen arról van szó, hogy felkeltette az érdeklődésemet egy gondolat, és szívesen olvastam volna róla többet.

A krimiszálon kívül fontos kérdésekkel foglalkozik (gyermekvédelem, családon belüli erőszak), és nagyon tetszik, hogy időt szánt a szereplők családi viszonyainak a kibontására is. Én ezeket kimondottan fontosnak tartom és kedvelem bármilyen típusú könyvben.

Örültem, hogy "skandináv volta" ellenére nem gyomorforgató, nem az ingerküszöböt feszegető, más hasonló jellegű könyvekhez e téren felzárkózni akaró regény, hanem megmarad egy olyan szinten, ami teljesen belefér mindenkinek, és teljes mértékben az indítékra, a mozgatórugókra, a múltban történtekre, a történésekhez vezető okokra és a nyomozás izgalmaira helyezi a hangsúlyt.


Az Animus Kiadótól megrendelhető ITT.

Harlan Coben: Ne engedj el!

"Napoleon „Nap” Dumas New Jersey-i kisvárosi detektív egész világa romba dől, amikor gimnazista korában ikertestvérét, Leót és Leo barátnőjét, Dianát holtan találják a vasúti síneken, majd szerelme, Maura szakít vele, hogy aztán minden magyarázat nélkül kámforrá váljon. Mi történhetett ezen a tragikus napon? Lehetséges, hogy a két sötét rejtély összefügg, vagy csupán a vak véletlen tette tönkre Nap életét? 

Tizenöt évvel később Nap megdöbbentő jelre bukkan, amikor egy rendőrgyilkosság helyszínén megtalálja Maura ujjlenyomatát. Az áldozat, Rex Canton ráadásul nemcsak közös osztálytársuk volt, de Leóval együtt egy titkos diákkör tagja is. A szálak mindinkább összekuszálódnak, amikor a társaság egy újabb tagjának vész nyoma. Napben gyanú ébred: talán csak nem ahhoz az elhagyatott katonai bázishoz van köze a szörnyűségeknek, amely iránt a kör tagjai élénken érdeklődtek?

Ahogy Nap egyre mélyebbre ás a múltba, válaszok helyett újabb és újabb nyugtalanító kérdések buknak a felszínre. Valakik mindenáron meg akarják akadályozni, hogy fény derüljön ama bizonyos nap titkára – talán mert hátborzongatóbb, mint azt Nap legrémesebb álmaiban gondolta volna…

Szerelem, gyilkosság, összeesküvés: Harlan Coben a tőle megszokott bravúrossággal szövi a Ne engedj el! cselekményének szálait, miközben az emberi lélek legsötétebb bugyraiba kalauzolja olvasóját.

HARLAN COBEN napjaink egyik legnépszerűbb krimiírója. Eddig megjelent több mint húsz regényét, köztük a méltán népszerű Myron Bolitar-sorozatot a műfaj gyöngyszemeiként tartják számon: könyveit eddig negyven különböző nyelvre fordították le, és közel ötvenmillió példányt adtak el belőlük világszerte."

_______________________

Mint azt már sokszor leírtam itt, jelenleg a kedvenc krimiíróm Harlan Coben, aki ezúttal sem okozott csalódást.

A már tőle megszokott (várt és elvárt) színvonalat hozta most is, azonban most egy komolyabb témát vett elő.

Érdekessége a könyvnek, hogy Coben egy saját gyerekkori emlékéből, egy akkor legendának gondolt - később aztán kiderült, hogy mégsem az volt - történetből bontotta ki a cselekményt, természetesen utána már a saját kénye-kedve szerint csűrve-csavarva azt. 

A téma elgondolkodtató és mindenképpen érdemes arra, hogy komolyabban vegyük, mintsem egy szimpla krimit, 

ugyanakkor a nehéz momentumokat és a feszültséget szokásához híven az író humorral és remek párbeszédekkel oldja.

Nagyon bírtam a könyvben Myron Bolitair megjelenését, szuper ötlet volt Cobentől.

A csattanó természetesen nem marad el, és nemcsak abban a tekintetben, hogy ki(k) is áll(nak) a bűncselekmények mögött, hanem rendkívül érdekes az indíték (nem gondolnál rá), és az, hogy tényleg végig ötleted sincs, hogy hogyan is függenek össze egymással a dolgok (a történetbeli nyomozónak is ez okozza a legnagyobb fejtörést - hát te sem fogod megfejteni, biztosíthatlak róla).

Coben minden regényében jól érzékelhető a profizmus, a zsigerből írás, az ösztönös tehetség, ugyanakkor a kemény munka is, miközben olyan gördülékenyek a mondatai, mintha oda sem figyelt volna, úgy vetette volna papírra mindet. 

Ez csak látszólag ellentmondás, de valójában egyáltalán nem az. Igazi tehetség, aki nem sajnálja a ráfordított energiát, kutatómunkát, és nem sajnálja belefeccölni a melórészt a könyveibe, nem akarja letudni a lezárásokat valami könnyebb, kényelmesebb megoldással. Nem tudom, hogy sokat agyal-e a végkifejleteken és a csavarokon vagy ezek is jönnek neki könnyedén.

Viszont érdekes az, hogy ez a kiforrott stílus nem csupán az időnek, az eltelt éveknek és a sok megírt könyvnek köszönhető, hanem ez már az első könyveinél is megfigyelhető volt. 

Tehát a színvonal maradt, de mindig tud valami újat, valami pluszt beletenni.

A Jaffa Kiadótól megrendelhető ITT!

Jane Corry: Vértestvérek

"Három kislány iskolába indul egy napsütéses, májusi napon. Egy óra múlva az egyikük halott.

Tizenöt évvel később találkozunk a két túlélővel, Alisonnal és Kittyvel. Nagyon különböző életet élnek. Kitty egy otthonban lakik, nem képes beszélni, és nincsenek emlékei a balesetről, sem a tragédia előtti múltról. Alison rajztanár, első ránézésre teljesen normális nő. Ám ez csupán a látszat, ami megtévesztő lehet. Amikor állást vállal egy börtönben, végre fény derülhet az igazságra.

Valaki figyeli őket, és bosszúra készül… Vajon kit akar megölni?

Jane Corry ismert angol újságíró, az Oxford University kreatívírás-tanára."

____________________________

Ez megint az a könyv volt, amit 2 nap alatt olvastam ki, mert egyszerűen nem lehetett letenni. Pedig van más dolgom is, nem csak olvasni, higgyétek el :), de inkább olvastam hajnalig, mintsem hogy félrerakjam 1-2 napra.

Remek, gördülékeny, olvasmányos stílusban íródott, és külön pozitívumnak tartom, hogy emészthető formában írja meg az egyébként emészthetetlent az író.

Hiszen rendkívül nehéz életeket, élethelyzeteket, sorsokat tár elénk, de úgy, hogy ne vesszünk el abban, hogy milyen borzalmas lehet így nélkül, mert az a cselekmény rovására menne. Ez pedig elsősorban mégiscsak egy krimi. Nem is akármilyen. 

Mindenképpen erőssége a könyvnek, hogy nemcsak a jelenlegi helyzetekhez vezető okokat boncolgatja, hanem a személyiségek alakulását is, és hogy a különböző személyiségjegyek, a másokhoz való hozzáállás mikéntje hogyan vezette el ahhoz az élethez a szereplőket, amelyet jelenleg élnek. 

Jane Corry tudja, hogyan kell úgy írni, hogy az olvasót magába szippantsa a történet:

bőven vannak benne fordulatok, meglepőek az indítékok, és az utolsó lapokon még egy nagy csavarral tetézi az unalmasnak már addig sem nevezhető könyvet.

Érdekes - bár szörnyű - belepillantani egy olyan ember életébe, akinek hézagosak az emlékei, de amik vannak, még azokat sem tudja szavakkal kifejezni. Márpedig valaki egyre csak arra vár, hogy hátha egyszer csak ez az ember szavakba tudja önteni a gondolatait, hogy fény derülhessen a titokra, más pedig éppen az ellenkezőjéért szurkol...

Érdekes az is (és becsülendő, hogy az író ennek utánajárt), hogy miként változnak meg valakinek akár az alaptulajdonságai is egy fejsérülés után; illetve külön érdekessége a könyvnek, hogy bepillantást nyerhetünk abba, milyen új technikai-orvosi vívmányok állnak már rendelkezésre arra, hogy olykor megoldják annak a problémáját, ha valakinek józan gondolatai vannak, "csak" a beszédkészsége veszett el.

Tehát egyfelől megrázó könyv azért, mert borzasztó nehéz élethelyzetekről szól; másrészt megrázó könyv azért, mert megmutatja, hogy egyetlen aprócska, másodpercnyi döntés - de még csak döntés sem kell hogy legyen, csak egy pillanatnyi indulat, egy villanásnyi düh! - hány ember életét változtathatja meg végzetesen és örökre. Ijesztő és gondolatébresztő. 

Maradjunk higgadtak és toleránsak. Ne engedjünk a dühnek. Örüljünk az életünknek. Ne hagyjuk, hogy elragadjon az indulat, egy pillanatra se. Becsüljük meg azt, amink van. 

Olvassunk jó könyveket. És legyünk boldogok, hogy ezek a történések csak a regényeinkben vannak, amiket utána feltehetünk a polcra, és azt mondhatjuk: ez egy nagyon jó krimi volt, de hála az égnek, hogy most már várhatom a kiadó következő könyvét. :)


A 21. Század Kiadótól megrendelhető ITT.

Nógrádi Gábor: PetePite; Papa, ne már!

"A tizenegy és fél éves Pete Péter arra ébred, hogy alig fér el az ágyon. A takarója alól két szőrös láb kandikál ki, a keze óriási, a hangja mély és reszelős. Úgy tűnik, Pete Péter, azaz Pite egyetlen éjszaka alatt felnőtt, és pont olyan lett, mint az apja. Ráadásul apukája, dr. Pete Ádám is átváltozott, és a megszólalásig hasonlít a fiára. Sőt a megszólalás után is. Így aztán apa és fia egy cipőben járnak. Illetve egymás cipőjében. Pite suli helyett munkába indul. Ádámot pedig várja az iskolapad. De vajon helyt tud-e állni Pite egy komoly munkahelyen? És hogyan boldogul Ádám a gyerekek között? Egyszer majd jót nevetnek ezen az egészen, ha már visszaváltoztak. De vajon visszaváltoznak-e valaha?

A kötet elnyerte AZ ÉV GYEREKKÖNYVE címet (2000), valamint Nemzetközi IBBY-díjat kapott (2002). A NAGY KÖNYV versenyében a 100 legkedveltebb regény közé került!"

Nógrádi Gábor: „Valóban ez a könyv volt a legsikeresebb, a legtöbb díjjal jutalmazott. No, meg benne van néhány tankönyvben, és kötelező számos iskolában. Mégsem vagyok biztos abban, hogy ez a legjobb regényem. Egyébként is: egy regényről nemigen lehet kimondani halálos biztonsággal, hogy ez a legjobb. Ádámnak ez a legjobb, Zsuzsának az, Aninak amaz. Én például a Petepite lányos változatát, Az anyu én vagyok című könyvet jobban kedvelem.

A Petepitét, és ezt már sokszor elmondtam, azért írtam meg, mert gyerekkoromban szerettem volna felnőtt lenni gyorsan. Ma pedig inkább gyerek szeretnék lenni. Persze mai gyerek!

Az apa-fiú vagy az anya-lány cseréjének a történetét nem én írtam meg először, és még utánam is sokan meg fogják írni. A sztorit könyvről könyvre adják az írók, s meg lehet írni újra tízszer, hússzor, százszor is. Ez nem számít lopásnak. Egyetlen feltétel van csak: jól kell megírni. Remélem, ez nekem sikerült…”

"Samu szereti Papát. Szereti, ha háromszáz kilométerre van tőle, de megőrül, ha csak három méterre. Mert a Papát nem lehet kibírni. A Papa mindenbe beleszól. A Papa mindent jobban tud. A Papa fontoskodik. A Papa vénember létére csajozik. A Papa ölelget. A Papa gyógyít. A Papa Samu elé megy az iskolába. A Papa botrányt csinál a múzeumban. A Papa árulkodik. A Papa nem kopogtat. A Papa egyszerűen CIKI! Mióta a Papa Samuékhoz költözött, szerencsétlen Samunak egyetlen nyugodt pillanata sincsen. Még a fürdőszobában sem. Ezt nem lehet kibírni! Segítség, a Papa jön… A Papa itt van… És itt marad örökre. Papa, ne már!"

Nógrádi Gábor: „Természetesen magamról mintáztam a Papát is, aki Nyíregyházáról, a szülővárosomból költözik fel a lánya családjához Pestre, és magamról mintáztam Samut is, aki voltam valamikor, gyerekkoromban. Mert bizony ilyen gátlásos, szorongó, mindentől félő kiskamasz voltam. És ilyen erőszakos, mindenkinél okosabb, mindenkinek tanácsot adó Papa vagyok most. Nem mondhatom, hogy nehéz volt megírni ezt a könyvet. Csak beszélgetni kellett magammal. A mai magamnak a régi magammal. Elárulom a titkot: minden könyvem így készül. Minden szereplő én vagyok. Beszélgetünk, vitatkozunk, veszekszünk, verekszünk. Sőt, még gyilkolászunk is, mint a Marci könyvekben. Remélem, a Papa, ne már! főszereplőiben sok nagypapa és sok unoka magára ismer. És ezek a kis humoros helyzetek segítenek abban, hogy még jobban megszeressék egymást minden hibájukkal együtt.”

________________________

Gergő "régen" (1-2 éve) nagyon sok regényt kiolvasott, ami engem nagyon elégedetté tett. :)
Mostanában inkább képregényeket szeret olvasni (Garfield a nagy kedvenc, amit abszolút megértek egyébként), illetve a kicsi korában olvasott meséket olvassa újra, amiket még én olvastam neki, és amiket mindketten nagyon szerettünk. Ezek jó része még az én gyerekkoromból való: Pitypang, a hiú oroszlán; A három kiscica; A világ leggazdagabb verebe stb.; de vannak köztük olyanok is, amiket már én vettem neki: Pettson és Findusz-könyvek, Kung Fu Panda stb. Ezt sem bánom - csak olvasson.

A múltkor viszont úgy érzékeltem, hogy kicsit túl sokat pötyög a telefonján, és rászóltam, hogy most már aztán tessék letenni azt a telefont és olvasni!
Erre letelepedett a kanapéra a PetePitével, és nagy "megsértődésében" csak akkor kelt fel onnan, amikor véget ért a könyv. (Minden túlzás nélkül.)
Hurrá!
Teljesen magával ragadta Nógrádi stílusa.
Aztán jött a Papa, ne már!, és azzal is ugyanez volt a helyzet.

A nagyobbik gyerkőcöm, Dávid tavaly szintén kiolvasott kb. 6 Nógrádi-könyvet, neki is nagyon tetszik a stílusa, az olvasmányossága, a humora és a mondanivalója. Azt, hogy

úgy közöl fontos dolgokat, hogy látszólag nem akarja ezt tenni. Csak mesél. 

Úgyhogy ifjúságiregény-fronton Gergőnél ezek mennek mostanában.

A. J. Finn: Nő az ablakban

"Anna Fox egyedül él New York-i otthonában, egy üresen kongó nagy házban, ami egykor boldog családi élete színtere volt. Férje és lánya nincsenek már vele, agorafóbiával küzd, napjait azzal tölti, hogy idegenekkel csetel a laptopján, régi filmeket néz, túl sokat iszik, és a szomszédjait figyeli.
Amikor Russellék beköltöznek a szemközti házba, még inkább felerősödik benne a vágy, hogy újra együtt legyen szeretteivel. Aztán Anna meglát valamit az ablakból, amitől ingatag világa omladozni kezd. Tényleg látott valamit, vagy csak a képzelete játszott vele? És milyen következményekkel jár, ha megvádolja új szomszédjait? A Nő az ablakban feszült és fordulatos hitchcocki thriller a Hátsó ablak stílusában. A könyv jogait negyven országban adták el szerte a világon, és a 20th Century Fox készít belőle filmet. Megjelenése után egy héttel egyből a New York Times bestsellerlistájának élére ugrott. „Finn megalkotta az új évezred noirját, igéző karaktereivel, megdöbbentő fordulataival, gyönyörű stílusával és egy mesélővel, akivel szívesen elkortyolgatnék egy üveg pinot noirt. Talán kettőt - nagyon sok kérdésem lenne hozzá.” Gillian Flynn

______________________

Ez A. J. Finn első könyve, de máris nagyon várom a következőt!

A stílusa magával ragadó, már-már szépirodalmi.

A Nő az ablakban ugyanannyira a lélek mélységeit boncolgató regény, mint krimi keszekusza szálakkal és csavarokkal, nagy kérdésekkel, kételyekkel, elgondolkodtató mondatokkal és értelmezésekkel. 

Vajon mi az, ami tényleg az, ami; és mi az, ami csak annak látszik? Vajon mi a valóság és mi a képzelet? Mi a mozgatórugó itt és ott? Mi az, ami megtörtént, és mi az, ami csak "akár meg is történhetett volna"?

Mint krimi rengeteg kérdést vet fel a történet, ugyanakkor ennél is sokkal többet a háttérszál, ami valójában szerintem mellékszálból fő sodronnyá lépett elő, ami akár tudatos döntés az író részéről, akár csak "a véletlen műve" (így adódott? hozta magával egyik sor a másikat?), de rendkívül megrendítő az egész könyv, nem könnyű, azt már most el kell mondanom.

Az író stílusa elsősorban az, ami teljesen magával sodort: azok a pontos mondatok! Azok a tűéles megfogalmazások! Az a látásmód! Azok az ívek és kanyarok a gondolatmenetekben! Ami mindvégig életszerű és következetes, és megrázó és szomorú. Túlságosan is az.

Az az érzékenység, az a vesébe látás, az az emberismeret, az a lélektani tudás és az az ösztönösség, amellyel Finn rendelkezik... 

Te jó ég, ki ez az ember, és hol volt idáig? Tudom persze, olvastam, hogy mely lapokban ír, tehát gyakorlata van e téren, nem a semmiből pottyant az irodalom világába, mégis: nem kellett volna a regényírással eddig várnia, igazán nem kellett volna.

Engem elsodort ez a könyv két perc alatt (túlzás nélkül, mert már a második oldalra kiderült, hogy a stílusa milyen eredeti, kiforrott és lenyűgöző), és aztán egyre csak sodort tovább.

Ilyen mélységekre, ilyen gyönyörű stílusra, ilyen hátborzongatóan szomorú történetre, ilyen megrázó fordulatokra, ilyen hemingwayi pontosságú és érzékenységű mondatokra nem számítottam - nem számíthattam -, olykor nehéz is volt megküzdeni vele. 

Kíváncsian várom, hogy a következő regényeiben tudja-e majd tartani (esetleg fokozni?) ezt a szintet, színvonalat, de biztos vagyok benne, hogy igen. Remélem, hogy már írja a következő regényét.

A fordító munkáját is meg kell említenem, minden elismerésem Babits Péternek. Végig azt éreztem, hogy azonnal ráhangolódott Finn stílusára, és pontosan úgy ültette át magyarba a mondatait, ahogy azokat Finn, ha tudná, magyarul megfogalmazta volna.


A regény az Alexandra Kiadótól megrendelhető ITT.