Könyvajánlók az eklektika jegyében 6.

Hol is hagytuk abba? Ja igen, a romantikánál...

Anne Brontë: Agnes Grey

"Agnes elszegényedett papcsalád gyermeke, aki nővére férjhez menetelekor elhatározza, hogy beáll nevelőnőnek. Egy Blomfield nevű újgazdag család kedélytelen otthonába kerül, ahol az asszony sznob és fukar, a férfi iszik, a gyerekek pedig teljesen nevelhetetlenek. Később a Horton-kastélyban jut álláshoz, ahol a kezére adott két kamaszlányt, Matildát és Rosalie-t főleg az öltözködés, a bálok, a kacérkodás, később pedig a minél előkelőbb házasság érdeklik. Ezalatt Agnes megismerkedik Weston úrral, az új segédlelkésszel, s bár magának sem akarja bevallani, fülig beleszeret. Hamarosan elveszíti szeretett édesapját, hazaköltözik, majd édesanyjával egy tengerparti kis fürdőhelyen nyit iskolát. Egy látogatás során még módja van látni, milyen szerencsétlenné tette Matildát a házassága, majd újra felbukkan Weston úr, és Agnes előtt felcsillan egy reménybeli házasság lehetősége. 

A híres Bronte nővérek közül a legfiatalabb, Anne is megírta a maga nevelőnő-regényét, hiszen ő is a szegény papkisasszonyok szokásos útját járta. Az 1846-ban írott mű teli van önéletrajzi elemekkel, és "a boldogság ígéretének" vágyával, hiszen Anne sem ment soha férjhez, és őt is fiatalon elvitte a családi "átok", a tüdőbaj."

Nem egy tipikus romantikus regény, mert - már mondanom sem kell, ugye - semmi csöpögés és modern kori giccses érzelgősség nincs benne. (Én szóltam: modern kori nincs benne...!)

Nem a történet az, ami miatt elsősorban szeretem ezt a könyvet, hanem a hangulata. Anne Brontë kitűnően tudta érzékeltetni, ábrázolni a miliőt, a korra jellemző - emberi és társadalmi - vonásokat, a tájat, az akkori szokásokat, elvárásokat, életmódot - úri és nem úri családból származókét egyaránt -, a társadalmi rétegek közti áthidalhatatlan szakadékot, azt az oly jellemző átjárhatatlanságot, amely annyira különbözik korunktól, melyben ezek a szakadékok kis szerencsével/pénzzel/ismeretségekkel/szépséggel/tanulással/és sok egyéb mással igenis - hol könnyedén, hol kicsit nehezebben, de - átugorhatók.

Az olvasó érzi az áthidalhatatlan szakadék okozta tehetetlenséget, és - bár az író ezt már nem akarja feltétlenül éreztetni, szájba rágni meg végképp - érzi az ezzel járó dühöt vagy elkeseredést; ki-ki melyiket, vérmérsékletétől, habitusától függően. 

Nehéz leírni egy ajánlót akkor, amikor hangulatról beszélünk, hiszen még egy táj, egy arc, egy jellem is nehezen írható le, de egy hangulat...? Nem tudom, érdemes-e rá egyáltalán kísérletet tenni.
Amikor olvastam ezt a könyvet, akkor a közhelyes 'én is ott vagyok'-érzés fogott el. És nekem az fontos és alapelvárás egy könyvnél, hogy ahol ők vannak, ott - akkor - én is jelen lehessek. 

____________________________

És hát Colleen McCullough-tól a Tövismadarak. 

Ha romantika, akkor hogy is maradhatna ki?

"A mondabeli tövismadár csak egyetlenegyszer énekel életében, de akkor szebben, mint a Föld bármilyen más teremtménye. Egyetlen csodálatos dal, az élete árán. De akkor az egész világ elnémul, őt hallgatja, és Isten mosolyog az égben. Mert a legeslegjobbnak mindig fájdalom az ára. Legalábbis a monda szerint.
Colleen McCullough ausztrál írónő világsikert aratott regényét a mondabeli tövismadár történetével kezdi. A tövismadár jelkép: a történet hősei asszonyok és férfiak, a Cleary család tagjai hasonlóképpen csak egyszer szeretnek, életüket egyetlen szenvedélyes szerelem tölti be, amely meghatározza sorsukat. A Clearyek története Új-Zélandon kezdődik és Ausztráliában folytatódik, ahonnan csak a második világháború szörnyű eseményei sodornak el egy-egy családtagot a jó öreg Európába. A Cleary család a gyönyörű ausztrál tájakon küzd a boldogulásért az anya vezetésével. Fee erős egyénisége szilárd erkölcsi alapon áll, mindent megtesz a családjáért, élete a kötelességteljesítés mintaképe. Gyermekeit mégsem tudja megóvni a keserves csalódásoktól, és a ragyogó napsütötte táj is kiszámíthatatlanul szeszélyes hirtelen támadt, kegyetlen bozóttűz ragadja el egyik fiát. A két női főszereplő: Fee és Maggie anya és leánya élete a sors különös játéka folytán hasonlóvá válik egymáshoz, mindketten olyan férfit szeretnek, akitől a társadalom elválasztja őket, s a szerelmükből született gyermekek feje fölött a tragédia sötét árnya lebeg. Colleen McCullough regénye, a Tövismadarak, az elmúlt évtizedek egyik legnagyobb könyvsikere volt világszerte, s a belőle készült televíziósorozat, amely elénk varázsolja a fordulatos eseményeket, csak növelte a könyv iránti érdeklődést."

Nem tudom, hogy újra a hangulatot említsem-e. Most így elsőre a film zenéje jutott eszembe erről... 

Mert ennél a könyvnél nem kerülhető meg a film. Nem azért, mintha x Oscar-díjat kapott volna, ahogy például az Elfújta a szél, hanem mert ez esetben a film tette világhírűvé a könyvet, az írót, és ismertté a történetet. Ralph atya és Meggie szívbe markoló szerelme. 

A film persze mindig más. Ott már a rendező dolgozik (még ha nem is manipulál) azért, hogy minél nagyobb hatást érjen el a filmje. És persze más eszközökkel teszi ezt, mint az író. 

Bár én a tárgyilagosságot szeretem az irodalomban, nekem a Tövismadarak mégis belefér. Belátom, hogy egy férfinak nyilván kevésbé... (Vagy sehogy sem. Hmm...) De egy nő szereti a romantikát, most mit szépítsük a dolgot?

Én is a filmnek köszönhetően figyeltem fel a könyvre; de nem bánom. Nem biztos, hogy szépirodalmi mű, de kit érdekel? Azt a hatást elérte, amit el akart érni, és egy író ennél nem kívánhat többet. (Na jó, a világhírt, de ez esetben az is megvolt.) 

Könyvajánlók az eklektika jegyében 5.

Most nézzünk meg néhány romantikus könyvet!

És hát ezt a kategóriát mivel is kezdhetnénk, ha nem az Elfújta a széllel?

Margaret Mitchell: Elfújta a szél

"Scarlett O'Hara, Észak-Georgia ünnepelt szépsége tizenhat esztendős, amikor e monumentális regény első lapjain találkozunk vele, és huszonnyolc, amikor elbúcsúzunk tőle. A közben eltelt tizenkét esztendő nem csak Scarlett életében sorsformáló időszak: átalakul szűkebb környezete, de tágabb pátriája, az amerikai Dél is - mert közben lezajlik az amerikai polgárháború, Észak és Dél harca, amely mindkét félnek mérhetetlen szenvedést okoz. Margaret Mitchell, maga is a Dél szülötte, tízévi gondos kutatómunka után részletes és hű képet fest a háborús Dél megrázó hétköznapjairól s a vereség utáni újrakezdés megpróbáltatásairól. A regény 1936-ban jelent meg Amerikában, s addig ismeretlen szerzőjét egy csapásra világhírűvé tette, néhány év alatt több millió példány kelt el művéből, s elnyerte a legrangosabb amerikai irodalmi kitüntetést, a Pulitzer-díjat. 1939-ben azóta is nagy sikerrel játszott filmet forgattak belőle Vivien Leigh, Clark Gable és Leslie Howard főszereplésével. A szép Scarlett O'Hara viharos szerelmeiről és örök szenvedélyéről, a családi birtokról szóló regény lebilincselő olvasmány."

Őszintén szólva: én (legalábbis kezdetben) nem szerettem Scarlettet. Idegesített. De persze részben ez volt a cél - egy idegesítő, nyafka, felületes lány képét lefesteni, hogy aztán láthassuk, a háború és a nehézségek során hogyan fejlődik a személyisége.
Egyik szereplővel sem tudtam teljesen azonosulni, szóval nem azért szeretem ezt a könyvet, mert valamelyikük annyira közel került volna hozzám, nem.
Hanem mert Margaret Mitchell nagyjából 1200 oldalon mindenről úgy tudott írni, hogy az lehengerlő volt, és ahogy minden oldalt (!) érdekessé és izgalmassá tett, azért a legmélyebb tiszteletem az övé. Tudom, hogy a férfiak körében kötelező, de még nők esetében is szokásos a fanyalgás, mert, mondják - sokan anélkül, hogy olvasták volna -, ez 'valami nyálas cucc...' Hát, szerintem nem az, a legkevésbé sem. Romantikus, igen. De igényesen formálva meg a karaktereket és írva le az eseményeket hadd legyen csak romantikus egy történet! Miért lenne baj az? A nyálasat én sem bírom, a legkevésbé sem. Szóval higgyétek el, ez a könyv nem csöpög. Arról nem is beszélve, hogy én nagyon érdekesnek tartottam, ahogyan Mitchell a háborúról írt; felkeltette az érdeklődésemet annyira, hogy utána alaposabban is utánaolvassak, más szemszögből is megismerve, meghallgatva az eseményeket.
A film nekem egyáltalán nem tetszett - na azt már sokkal inkább csöpögősnek tartom -, szerintem túlságosan felületesen ábrázol úgy nagyjából mindent, amit a könyv olyan alaposan, szépen és finoman kibont. De a könyvet többször elolvastam - pedig nem szeretek könyveket újraolvasni -, és többedszerre is ugyanúgy tetszett.
Mitchellnek olyan stílusa van, ami szerintem kuriózum - gondolom, egyetértünk abban, hogy 1200 oldalt izgalmassá tenni nem egyszerű feladat.
Ha elolvastátok, jöhet a hab a tortán: olvassátok el Margaret Mitchell életrajzát. Szerintem a Scarlett és Margaret élete közti hasonlóságok titeket is meg fognak döbbenteni.
Scarlettet pedig ne ítéljétek meg túl szigorúan elsőre. Először én is elhamarkodottan ítéltem ('milyen felületes, milyen önző ez a lány!'), de most már azt gondolom, a tizenéveseknek valóban az a dolguk, hogy lazák, olykor könnyelműek és folyton vidámak legyenek, drámázzanak akár apróságokon, ha az jólesik nekik, és mindenekelőtt higgyék el, tényleg higgyék csak el, hogy övék a világ, ha abból önbizalmat és energiát nyernek! Itt persze nem a felelőtlenségre és az önzésre gondolok, hanem arra, hogy gondtalanok és boldogok legyenek! Higgyék csak el, hogy bármit elérhetnek, amit akarnak! Nem azért, mert utána úgyis észhez kell majd térniük. Hanem mert szerintem fontos ezt hinniük ahhoz, hogy aztán - ismét csak jó értelemben persze - tényleg bárki lehessen belőlük, akik lenni akarnak.

Könyvajánlók az eklektika jegyében 4.

Piers Paul Read: Életben maradtak

"Négyezer méternél is magasabban az Andok kietlen hómezején. Élelem, meleg ruha, orvosi segítség sehol. Egy rádiót sikerül rendbe hozniuk. Éppen híreket mond: mivel már semmi remény sincs, hogy a Fairchild uruguayi repülőgép szerencsétlenségét bárki is túlélhette, a roncs keresését nem folytatják tovább… 1972 októberében az uruguayi Keresztény Öregfiúk rögbicsapata bérelt repülőgépen ötfőnyi személyzettel és számos szurkolóval útnak indul Chilébe, hogy néhány meccsen megmérkőzzék az ottani Öregdiákok csapatával. A rossz látási viszonyok miatt a gép az Andok egyik csúcsába ütközött, szárnya, farka letörött, a roncs pedig lefele száguldott a havas lejtőn, majd nagy zökkenéssel megfeneklett a hómezőn. A pilóta és több utas szörnyethalt. Néhányan súlyosan megsérültek. Élelmük mindössze ennyi maradt: pár tábla csokoládé, némi gyümölcsíz és néhány tubus fogpaszta. Vizet a napon olvasztottak a hóból. Tizenhatan mégis megmenekültek hetven napi szörnyű szenvedés árán. A páratlan eset híre 1973-ban az egész világot bejárta, és az erről készült, drámai feszültséggel teljes könyv számos nyelven eljutott az olvasókhoz."

Ami eszembe jutott erről a könyvről így elsőre: csak erős idegzetűeknek! Aztán másodszorra: mindenkinek...
Miért? Jöhetek közhelyekkel, hogy ebből aztán tényleg megismerszik, mi az a bátorság, életösztön, kitartás stb; ugyanakkor azért nem ennyire egyszerű a dolog. Mert itt valóban élet-halál volt a tét. És nemcsak az erőről meg a gyengeségről volt szó. Nemcsak a csapatszellemről. Nemcsak a zord időjárásról. Hanem olyan alapvető elvek feladásáról, amelyeket ha megteszel, örökre megváltozol - és úgy, ahogyan nem szerettél volna -, de megvan az esélyed, hogy életben maradj; ha nem, akkor biztos meghalsz - csak hát itt az élet olyan döntés elé állította őket, amelyben valójában nem hagyott választást. És innentől kezdve egyfelől kőkemény borzalom következett, amit még végigolvasni is nehéz, mert teljesen naturális a leírás (ami így helyes), másfelől viszont a pszichológiai vonatkozása baromi érdekes a dolognak. Mert az egy dolog, hogy ki hogyan birkózik meg a hideggel, a reménytelenség érzésével, az időjárási viszonyokkal, a sérülésekkel-fájdalmakkal; de az már egy másik, hogy hogyan birkózik meg a saját lelkiismeretével, és azzal a mélyről jövő, ösztönös ellenállással, amelyet az életben maradásért le kell győznie.

Linn Ullmann: Kegyelem

"Linn Ullmann harmadik – és eddigi legsikeresebb – regénye lebilincselő szerelmi történet, amely az élet–szerelem–halál hármasának bonyolult kérdéseit feszegeti. Főhőseink, Johan és Mai számára a szerelem – a szó legmélyebb értelmében – élet-halál kérdése.

A Kegyelem magával ragadó története antik mintára épül: a két főhős szenvedélyesen szereti egymást, jól tudván, hogy a végső búcsú pillanata közeleg. A házaspár egyezséget köt. Mai megígéri súlyosan beteg férjének, hogy átsegíti a halálba, ha majd eljön az idő. Ám ahogy közeleg a vég, Johan meginog elhatározásában. Amint az élet és a halál közötti határvonal elhalványul, a szerelmespárt cserbenhagyják a szavak. Ki dönti el, mikor jön el az idő? Johan vagy a szerető felesége, Mai? A halál valóban megkönnyebbülést hozhat, de kinek? Mai szerelmi zálogként tett ígérete lehet-e számukra a kegyelem forrása?
Linn Ullmann hétköznapi könnyedséggel tárja elénk az élet fájdalmas szépségeit, Johan reményekkel, álmokkal, apró titkokkal és jelentéktelen hazugságokkal átszőtt emlékeit és esetlenségükben is elragadó emberi kapcsolatait. A drámai történetet némi humorral és iróniával teszi felejthetetlen olvasmánnyá a mai norvég irodalom élvonalába tartozó írónő.
Linn Ullmann a New York Egyetemen szerzett diplomát angol irodalomból, és doktori kutatásait is ott kezdte el. 1990-ben visszaköltözött szülővárosába, Oslóba, ahol rövid idő alatt elismert újságíró lett. Ma már neves irodalomkritikus, külön rovattal Norvégia vezető napilapjában. Regényei a hazai díjakon túl meghozták számára a nemzetközi hírnevet is, műveit több mint 30 országban adták ki. Jelenleg is Oslóban él férjével és gyermekeivel."

Linn Ullmann bármelyik könyvét ajánlhatnám, mindegyik baromi jó. 

Nem elsősorban a témaválasztás - egyébként szerintem sosem az a fontos egy regénynél -, hanem a stílus. 

Nyilván Linn Ullmannra sokan azért kíváncsiak, mert Liv Ullmann lánya. Nem baj. A lényeg, hogy elkezdjék olvasni - mert azután már úgysem tudják abbahagyni.

Amikor 2012-ben Magyarországon járt a Szemem fénye bemutatóján, akkor én is elmentem a könyvbemutatóra. Horváth Gergely beszélgetett vele a Toldi moziban, és Linn Ullmann nagyon szimpatikus és jófej volt. 

Ültem kb. a tizedik sorban, amikor a mellettem ülő férfi elővette a mobiltelefonját, hogy megnézze rajta az időt, és ekkor vettem észre, hogy a képernyőjén Linn Ullmannról és a gyermekeikről van egy fotó. Ránéztem a pasira - Niels Fredrik Dahl ült mellettem, Linn férje, gyermekeinek apja, szintén író. És ez miért volt különösen érdekes élmény számomra?

Mert amikor a beszélgetés közben időnként Linnt megtapsolta a közönség, megindító volt látni, hogy a legnagyobb tapsot a férjétől kapja. Szóval nemcsak a könyveihez jár a gratuláció, hanem azért is, mert olyan férjet választott-talált magának, aki - bár ő maga kevésbé sikeres - ennyire örül a felesége sikerének. Jó érzéssel töltött el, hogy egy nagyon jó írót hallgathattam, miközben azt éreztem, hogy egy jó ember - és jó férj - ül mellettem. 

Illetve kettő - mert a másik oldalamon az én férjem ült.

Könyvajánlók az eklektika jegyében 3.

Avery Corman: Kramer kontra Kramer

"– Billy, ugye tudod, hogy a mami is New Yorkban lakik? – Igen. – Szóval, amikor egy anya és egy apa elválik, néha vitatkozni szoktak arról, hogy melyiküknél lakjon a gyerekük, az anyánál vagy az apánál. No most, van egy ember, aki nagyon-nagyon okos. Úgy hívják, hogy bíró. Ez a bíró nagyon sokat tud a válásokról, az anyákról, az apákról és a gyerekekről. Ő dönti el, hogy kinél lakjon a gyerek, mi lesz jobb neki. – És miért dönti el? – Hát, mert ez a feladata. Tudod, ő igen hatalmas ember. – Olyan, mint az igazgató? – Még az igazgatónál is nagyobb. Talárban ül egy nagy széken. Ez a bíró sokat gondolkodott rólunk, terólad meg énrólam meg a mamiról, és úgy döntött, hogy az lesz a legjobb, ha te ezután a maminál laksz. Én pedig nagyon szerencsés vagyok, mert ha a maminál fogsz is lakni, azért minden vasárnap meglátogathatlak.” Ez a mára már klasszikussá érett regény – egy válás története, egy ambiciózus fiatal anya karriervágyáé, a négyéves kisfiukkal egyedül maradó apáé, Billyé, a kisfiúé, akinek a maga módján szintén meg kell küzdenie azzal a helyzettel, hogy a szülei később marakodnak érte és fölötte – a kritikusok szerint új irányt szabott a társadalmi gondolkodásnak Amerikában. Része volt ebben a felejthetetlen filmváltozatnak is, amelyben Dustin Hoffman és Meryl Streep játszotta a főszerepeket."

Megindító, torokszorító, és ha szülő vagy, akkor tudod, hogy miről beszélek.

Vagy ha gyerek. 

Vagy ha átélted. 

Minden rajtunk múlik. Két emberen. Együtt. Egyedül nem tudod 'éppen elég jól' csinálni a dolgokat. Az csak együtt lehetséges. Tegyük meg. Ez fontos. Nagyon-nagyon fontos, azt hiszem. 

Irwin Shaw: Pap, katona, kondás

"A Pap, katona, kondás ott folytatja a Jordache család történetét, ahol az előző könyvben abbamaradt: a három testvér boldog egymásra találását a francia Riviérán tragikus fordulat szakítja félbe - a kisebbik fiút, a zaklatott évek után végre révbe érkező Thomast meggyilkolják. Innen kísérhetjük nyomon két testvére további sorsát. Rudolph gazdag és tekintélyes ember lesz, csak éppen nemigen tud mit kezdeni az életével, jobb híján családtagjait igyekszik tapintatosan támogatni. Gretchen viszont magára talál: elkészíti élete első filmjét, boldog szerelembe esik, és filmjének cannes-i bemutatója alkalmával rég látott fiával is közel kerülnek egymáshoz. Gretchen filmje a harmadik Jordache nemzedék másik tagjának, a meggyilkolt Thomas fiának életébe is beleszól: ő játssza ugyanis a film férfi főszerepét. Ez a két fiú, Billy és Wesley a könyv tulajdonképpeni hősei. Billy ugyan a legkevésbé sem hősies: meglehetősen cinizmussal szemléli a világot, passzívan sodródik az eseményekkel – végül is életveszélyes kalandokba. Wesley későn megtalált és hamar elvesztett apjának bűvöletében él, az ő múltját nyomozza hajdani ismerősei közt, majd eltökéli, hogy bosszút áll a gyilkosán. A szálak megint a francai Riviérán futnak össze, de a tragikus végkifejlet – nem kevés izgalom után – ezúttal elmarad."

Tudjátok, nekem nagy kedvencem Irwin Shaw. Olyan pontosak és annyira a helyükön vannak a mondatai  - a párbeszédek meg különösen -, hogy ez teljesen életszerűvé teszi a történetet, ugyanakkor rám nagyon inspirálólag hat.
A Gazdag ember, szegény ember a kedvenc könyvem - ez annak a folytatása.
Őszinte leszek: nem közelíti meg az első részt, sem a cselekmény, sem a jellemábrázolások, sem a személyiségfejlődés, sem pedig az elért hatás tekintetében.
De ki tudna ellenállni annak, hogy elolvassa a kedvenc könyve folytatását?
És egyébként érdemes - ha nem méritek, hasonlítjátok folyton kíméletlenül az első részhez, hanem önmagában tekintetek rá, akkor már kevésbé szigorú lesz a végső értékítélet.
Csak nem tudom, hogy lehetséges-e ez.

Ayse Kulin: Az utolsó vonat Isztambulba

"Selva, egy ottomán pasa lánya szerelembe esik Rafaellel, egy fiatal zsidó férfival, ám családjaik ellenzik a házasságukat és kitagadják őket. A szerelmesek Franciaországba utaznak, hogy ott telepedjenek le, de a II. világháború kitörésekor fennakadnak Hitler rettenetes hálóján. A nácizmus markának szorításában együtt kell élniük a félelemmel, hogy begyűjtik és koncentrációs táborba küldik őket. Ugyanebben az időben Törökország kilátástalan harcot folytat, hogy elkerülje a háborúba sodródást, veszélyes kötéltáncot lejtve a Szövetségesek és a Tengelyhatalmak között. 

E regényében Ayse Kulin érzékletesen írja le az országában a II. világháború során történteket, párhuzamosan Selva és Rafael európai életének megörökítésével. A történet időben és térben ugrál Isztambul és Marseille, Ankara, Kairó és Párizs között, hogy aztán Berlinből visszatérjen Isztambulba. Teszi ezt úgy, hogy közben bemutatja a török diplomaták bátorságát, akik életüket kockáztatták, hogy Európában rekedt zsidók százait mentsék meg a náci lemészárlástól. Ayse Kulin regénye szól szerelemről és menekülésről, összefonódva Európa történelmének legviharosabb időszakával."

Zseniális írás, és nagyon érdekes - sokunk számára eddig ismeretlen vagy kevéssé ismert - képet fest Törökország II. világháborúbeli  helyzetéről.

Én nem tudtam letenni, csak ha már nagyon muszáj volt. 

J. K. Rowling: Átmeneti üresedés

"Nagyregény egy kisvárosról. Az alig negyven-egynéhány éves Barry Fairbrother halála szó szerint felforgatja Pagford városka lakóinak életét. Pagford színleg maga az angol idill, macskaköves piactérrel, ódon apátsággal, ám az elbájoló homlokzat mögött számos viszály dúl. Gazdagok civódnak a szegényekkel, kamaszok a szülőkkel, feleségek a férjekkel, tanárok a tanítványokkal. Hamar kiderül, hogy Pagford nem az a háborítatlan, békés angol kisváros, aminek látszik. Barry átmenetileg megüresedett önkormányzati helye némelyekben szenvedélyes indulatokat kelt, másokat köpönyegforgatásra késztet... 

Az Átmeneti üresedés az első olyan regény, amelyet Rowling felnőtteknek írt."

Én odavoltam a Harry Potterért. Hát, ez egészen más - ne keressetek közöttük azonos pontokat; nincsenek.
Kicsit lassú, nem is túl könnyű, de hatás tekintetében a végeredmény pozitív.
Most vetíti az HBO a könyvből készült filmsorozatot; én eddig az első részét láttam, az nekem tetszett.
Szerintem érdemes elolvasni; és ne indulj ki abból, hogy tetszett-e a Harry Potter vagy sem, mert a kettőnek semmi köze nincs egymáshoz.

Könyvajánlók az eklektika jegyében 2.

Jan Otčenášek: Rómeó, Júlia és a sötétség

"A cseh szerző regénye vallomás az elvadult világ farkastörvényei közepette továbbélő emberségről, szeretetről, önfeláldozásról, a tiszta, gyöngéd érzésekről. A megejtő szépségű szerelmi történet a németek megszállta Prágában játszódik, szereplői Pavel, az érettségiző cseh diák és Eszter, az üldözött zsidó lány."

"Tizenhét nyelven jelent meg eddig Otcenáseknek ez a regénye. Pavel, az érettségiző diák és Eszter, az üldözött zsidólány szerelmének története a németek megszállta  Prágában - világsiker lett. A régi motívum oly tömör, kikristályosodott formába sűrítve jelenik meg a kisregényben, szembeállítva a két fiatal életre és örömre vágyó gyöngéd és tiszta szerelmét az elvadult világ embertelenségével, ahogy az a legnagyobbaknak is csak ritkán sikerül. Az elnyomás, megszállás fojtogató légkörét kevés regény ábrázolta még ilyen egyszerű és mégis megrendítően hatásos írói eszközökkel. És a megejtő szépségű szerelmi történetet éppen az író eszközeinek rendkívüli egyszerűsége és tisztasága emelte valójában szenvedélyes tiltakozássá az életet színeitől megfosztó, örömet, emberséget kilúgozó elnyomás ellen."

Ehhez most nem tennék hozzá semmit. Ez az a kötet, amiről nem beszélni kell. Itt minden - a cím, a borító, és az ember tudásanyaga a témáról - magáért beszél. 

Natsuo Kirino: Kín

   

"Kirino többszörös díjnyertes regénye egy csendes tokiói kertvárosban elkövetett gyilkossággal kezdődik. Jamamoto, a kisgyermekes anya, aki éjszakai műszakban dolgozik egy gyárban, megfojtja erőszakoskodó férjét, majd kolléganőitől kér segítséget, hogy megszabaduljon a holttesttől és eltüntesse a gyilkosság nyomait. Az intelligens és hidegvérű Maszako veszi a kezébe az irányítást, de hamar rájön, hogy ez a gyilkosság csupán a kezdete egy félelmetes útnak, amely a japán társadalom legsötétebb bugyraiba vezet... Kirino regénye egyszerre irodalmi remekmű, mely megindítóan idézi fel a japán társadalomban alávetett szerepre kárhoztatott nőket és a velük szemben támasztott elvárásokat, ugyanakkor oly sötét, oly kegyetlen és oly nyomasztó, hogy szédelegve tesszük le a könyvet. Nincs az a véres amerikai nagyvárosi erőszaktörténet, amely fölvehetné a versenyt a Kín iszonyatával. Felejtsük el a virágrendezést meg a gésákat... A Kín izgalmas bepillantást nyújt a japán alvilág könyörtelen mindennapjaiba, miközben szétzúzza a japán nőkről alkotott sztereotípiákat. Natsuo Kirino 1951-ben született, saját hazájában gyorsan hírnevet szerzett mint zseniális krimiíró, akinek munkái messze túlmutatnak a szokványos bűnügyi regényeken. Ezt a tényt támasztja alá, hogy nemcsak a Japán Bűnügyiregény-írók Nagydíját nyerte el - 1998-ban a Kínnal -, hanem a rákövetkező évben az ország egyik legrangosabb irodalmi kitüntetését, a Naoki-díjat is a Hamvas arc című regényével"

Csak annyit mondhatok: tényleg nagyon sötét, nagyon kegyetlen és nagyon nyomasztó. De nagyon. Tényleg. Kirino zseniális író, de őszintén szólva én egyelőre nem vágyom arra, hogy újabb könyvét olvassam, mert annyira, de annyira nyomasztó, ami már nekem is sok volt, pedig én általában jól viselem az ilyen típusú regényeket is.

Könyvajánlók az eklektika jegyében 1.

Most olyan könyveket fogok nektek ajánlani, amiket az elmúlt húsz év során olvastam valamikor (ennek teljesítéséhez valószínűleg jó néhány napra lesz szükségem), és - különböző okok miatt - hatással voltak rám, nyomot hagytak bennem.
Lesz köztük szépirodalom, krimi, szórakoztató irodalom, életrajz, tényirodalom, útikönyv, sőt még ifjúsági regény is. (Ez utóbbi esetében az igényelte a "sőt"-öt, hogy felnőttfejjel olvastam ezeket.)
Csapongani fogok a műfajok, ajánlott korosztályok, nemzetek, korok között - éljen az eKleKtiKa!
A közös bennük "csupán" az, hogy igényes, minőségi irodalom a felsoroltak mindegyike.

A fotók után a könyv fülszövegét olvashatjátok, ezt követően pedig az én személyes ajánlómat, véleményemet a kötetről - vagy némi érdekes adalékot a történetről vagy a szerzőről. 

J. Spillmann: A gyónási titok áldozata

"Maga az élet szolgáltatta eset a legbecsesebb bizonyítéka, hogy milyen szigorú kötelességet ró a papra a gyónási titok megtartása. Még életének veszélyeztetésével is meg kell azt őriznie. A címlap regénynek mondja ezt a történetet, mert feldolgozásában, egyes részletek kiszínezésében költői módon jártam el. Hangsúlyozom azonban, hogy a történet magva, a főcselekmény valódi, megtörtént eset. A múlt század vége felé játszódott le, tehát még élő tanúi vannak s a világsajtó sokat foglalkozott vele annak idején."

Realista ábrázolás, semmi sallang, nem akarja rád tukmálni, hogy mit érezz. Mégsem tény-, hanem szépirodalom. Szeretem, ha egy író így oldja meg a valóság ábrázolását.


Richard Llewellyn: Hová lettél, drága völgyünk? (I., II.)

"Richard Llewellyn nevét a Hová lettél, drága völgyünk? című regénye és a belőle készült film tette népszerűvé Magyarországon, majdnem olyan népszerűvé, mint Margaret Mitchellét az Elfújta a szél.

A helyszín Llewellyn regényében Anglia, a régi jó, puritán Anglia, a szereplők – mint annyi sikeres angol regényben – egy bányászcsalád tagjai. A könyv arról szól, hogyan válik pokollá az ő elégedett, harmonikus életük; arról szól, hogyan tűnik el az a drága Völgy, mely az életet széppé tette."

Bevallom: én elfogult vagyok az Elfújta a  széllel szemben. Tőlem aztán lehet lektűr, vagy jellemezzék bárhogy a kritikusok, én nem tudtam letenni. Egyszer sem... Szerintem kiváló helyzetleírások és jellemábrázolások vannak benne, és úgy gondolom, hogy azért a Hová lettél, drága völgyünk? sikere és népszerűsége nem tudta megközelíteni. Mindemellett nagyon érdekes olvasmány, és egy olyan világot tárt elém, amelybe én csak ebből a könyvből nyertem betekintést.

Joyce Maynard: Baby Love

"Joyce Maynard sajátos élethelyzetet ír le ebben a könyvben: azokét a kismamákét, akik még maguk is éppen csak kiléptek a gyerekkorból, de már gyerekük van vagy gyereket várnak – mégpedig egy olyan kisvárosi környezetben, ahol mindenki mindenkit ismer, az élettér szűk, a napi rutinból kitörni jóformán lehetetlen. A gyerek szoptatása, etetése, fürdetése, öltöztetése; a mosoda; a használtruha-bolt; a gyorsbüfé; az otthon: televízió, lemezek, no meg a szex – ezek egy átlagos nap eseményei és színterei. És minden nap átlagos. Mígnem Sandy, Tara, Wanda, Jill és a többiek életében érni kezd a fordulat – ha másfajta is, mint amilyet szeretnének. Mert az anyaszerepre vágyó Mrs. Ramsay, Wanda gyerekének nagymamája és az abortusz esküdt ellensége kidolgozza tervét, hogyan kaparinthatja meg magának a kicsit és akadályozhatja meg egy másik megölését – csakhogy ennek végül emberélet esik áldozatul. És mert a zavart elméjű Wayne, a szadista gyilkos, szintén kidolgoz egy tervet, amelynek első lépéseit: az újsághirdetést, majd az elmegyógyintézetből való szökést sikerrel végre is hajtja…"

Hát, nem egy vidám könyv, azt meg kell hagyni. De nem is azért olvasunk, hogy felviduljunk... Én találomra vettem le a könyvtárban a polcról, és csak később tudtam meg, hogy Maynard Salinger szeretője, élettársa volt egy darabig - erről írt is Maynard egy könyvet -, sokan innen ismerik; azt pedig nemrég olvastam, hogy az utóbbi években írt könyveiből sorra nagyon sikeres amerikai filmek születnek.

Norman Mailer: A hóhér dala (I., II.)

"Megtörtént eseményeket, az 1977. január 17-én Utahban kivégzett kétszeres rablógyilkos Gary Gilmore történetét dolgozza fel Norman Mailer regénye, amely egyik percről a másikra az elmúlt évtizedek legnagyobb amerikai könyvsikere lett, és meghódította Európát is. Egy olyan ember története – mondja egy interjúban a szerző –, aki felnőtt éveit egyvégtében börtönben tölti, aztán kiszabadul, megismerkedik egy szép lánnyal, szenvedélyes szerelem szövődik közöttük; a kapcsolat szinte tökéletesnek indul, de aztán kudarcba fullad. Szakítanak. A férfi annyira elviselhetetlennek érzi a szakítást, hogy egy hétre rá két embert gyilkol meg két egymást követő éjszakán. Amikor visszakerül a börtönbe, újra egymásba szeretnek. Nos, úgy éreztem, ez a tragikus szerelmi történet annyira végletes, hogy a mai lélek számára már-már hihetetlen – hacsak nem rögzítünk minden apró részletet. A valóság – ha tüzetes vizsgálódásnak vetjük alá – titokzatos és megfoghatatlan. Azt hiszem, ez az, amihez a festészet már eljutott… úgy, ahogy van, lefesti a realisztikus jelentet, hiszen már azáltal, hogy megmutatja, aláhúzza, benne a titokzatosságot. Ezért kell a fesztelen, kommentár nélküli bemutatás – csakis ezért. Az esztétikai parancs, ha létezett egyáltalán, arra korlátozódott: legyen életszerű a könyv. Hasonlítson jobban az amerikai életre, mint bármi, amit valaha létrehoztak. Nem hiszem, hogy jó író számára gyakran kínálkozik ilyen alkalom. Az efféle jó nyersanyag rendszerint az újságírók martaléka lesz. Szerencsém volt, mert egy velejéig amerikai és emellett Dosztojevszkij tollára kívánkozó figurával volt dolgom. S ha mindez nem lett volna elég, ez a férfi olyan lányba volt szerelmes, aki – nem félek kimondani – vérbeli amerikai hősnő. Ezért hát egy csöppet sem akartam regényesíteni. Az ilyen könyvtől rendszerint nem elsősorban a kínos precizitást várják el, de itt ez írói életösztön kérdése lett. Azt akartam, hogy az olvasó higgyen nekem. Tudtam, aranyat tartok a kezemben, de csak ha van annyi eszem, hogy be nem aranyozzam."

 

Ez egy érdekes helyzet volt: az állam előszeretettel ítélt halálra gyilkosokat akkoriban azzal, hogy az elítélt ügyvédje mindig fellebbezett az ítélet ellen, az állam pedig azt minden egyes alkalommal életfogytiglanra enyhítette. Most is ez volt az állam részéről a szándék. Csakhogy Gary Gilmore meglepte őket: nem engedte az ügyvédeinek, hogy fellebbezzenek az enyhítésért. Ragaszkodott a halálbüntetéshez. Mindenki kétségbeesett - az állam is: most akkor ki kell végezniük?? Mindenki fellebbezni akart, csak Gilmore nem. Voltak, akik meg is tették. Civil szervezetek küzdöttek az életéért. Most gondoljatok bele: küzdeni valaki helyett az életéért, miközben ő ragaszkodik a halálhoz.
Rengeteg erkölcsi kérdést vet fel a könyv: mi a helyes? Hagyni meghalni? Miközben esetleg megmenthetnék? De hát az élet szentsége, amit csak Isten vehet el... Igen ám, de Gilmore is életeket vett el. Viszont ha erre alapozva hagyják őt meghalni, akkor olyanná válnak, mint ő... Vagy nem? Megmenthető valaki, ha ő maga nem akar megmenekülni? Szabad egyáltalán megpróbálkozni ezzel? Ha ő maga a legsúlyosabb bűnt követte el?
Nem árulom el a könyv végét, itt nem fogtok spoilerekkel találkozni.
Lebilincselő olvasmány, ez kétségtelen (és ezt most nem szóviccnek szántam), nagyon elgondolkodtató, megrázó, és labdázik az ember érzelmeivel: amikor Mailer arról ír, hogy Gilmore milyen intelligens és művelt ember, mennyire szereti a lányt, akkor megsajnálod, aztán az ügyész felhívja a figyelmet arra, hogy lelőtt két embert néhány dollárért, és azt mondod: a pokol tüzére vele.
De a kérdés az: mondhatod-e ezt??