Joyce Maynard: Ez az élet

"Eleanor és Cam a hetvenes évek végén szeretett egymásba, és az álmukat követve három gyermeket nevelnek egy New Hampshire-i farmon. Az életük látszólag idilli: softballmeccsek, kandalló mellett töltött havas délutánok, házi sütemények, barkácsolás, a szokásos sírás-nevetés. De amikor a család legkisebb gyermekét tragikus baleset éri, Eleanor a férjét vádolja, és nem képes a megbocsátásra. Ez végül csúf áruláshoz vezet: egy olyan viszonyhoz, amely véget vet a házasságuknak.

A következő években, évtizedekben a széttöredezett család öt tagja - valamint az életük más résztvevői - meglepő felfedezéseket tesznek és felkavaró döntéseket hoznak, amelyek hol összehozzák, hol elszakítják őket egymástól. Miközben követjük a szereplők történetét, mintha időutazáson vennénk részt: illegális abortuszok, vietnámi háború, a számítógépes korszak kezdete, a Challenger katasztrófája, az AIDS felbukkanása, a #MeToo korszak ébredése. Láthatjuk, ahogy egy család kénytelen szembenézni a múlt alapvető és fájdalmas igazságaival, s végül egy váratlan csapás közepette talál rá a megbékélésre.
Joyce Maynard kíméletlen őszinteséggel és megkapó érzékenységgel írta meg ezt a fájdalmasan gyönyörű regényt, melyben elvegyül a fájdalom és az öröm, sőt még a humor is. Mert az életben ez valóban így van."

_________________________

A legjobb könyv, amit valaha olvastam. A leghatásosabb, legérzékletesebb, legszívbemarkolóbb, legvalóságosabb.

Joyce Maynard fantasztikus tehetség, ezt mindig tudtam, de most állítom, hogy megalkotta élete fő művét. Legalábbis nem tudom elképzelni, hogy ezt a könyvet überelni lehessen. Se általa, se bárki más által. Olyan alkotás született, amely maga is és amelynek szerzője is páratlan és utolérhetetlen. 

Torokszorító olvasmány egy családról, amelynek minden tagja a boldogságot keresi, várja, a sorstól és egymástól, de az élet közbeszól, és azok a bizonyos kifürkészhetetlen utak olyan helyekre, emberekhez és vágányokra terelik őket, amiket korábban elképzelni se tudtak.

Soha nem éreztem még ilyen szomorúságot szereplőkért, ilyen együttérzést egy regény olvasásakor. Fájt a szívem értük, szorongtam értük, drukkoltam nekik, sirattam őket. 

Esendőségük, elesettségük, tragédiáik megríkatják az olvasót, sebzettségük sebet ejt azon, aki a távolból figyeli, mi történik velük.

Különleges könyv, amely kiemelkedik más regények közül azzal, hogy olyan élő, oly eleven benne minden és mindenki, és azzal, hogy olyan atmoszférát teremt meg az író, amelyben sosem kételkedsz semminek a valódiságában és valóságosságában.

Joyce csodálatos író és nagyszerű ember, és ahogy papírra vetette ezeket a sorokat, ahogy gondolkodik, ahogy ki tudja fejezni a legmélyebb érzéseket és a legmélyebb emberi drámákat is a maguk "egyszerűségében", ha lehet így mondani, mindenféle sallang nélkül, arra nehéz szavakat találni. 

Korunk egyik legnagyobb írója, tehetsége, sőt gondolkodója, zseniális művész, eredeti gondolatokkal és egyedi hanggal, és mindaz sajátja, ami egy kivételes, páratlan tehetségnek sajátja kell hogy legyen.

Nehéz elhinnem, hogy a szereplők kitalált személyek és a történet is fikció (bár tudom, hogy az), mert Joyce annyira valóságos életeket teremtett, hogy csakis azt tudom elképzelni, hogy a szereplők jelenleg is folytatják az életüket, küzdelmeiket.

Joyce inspiráló ember, és bár nem csekély fordulatokat is tartalmaz a műve, mégsem csak a kiválóan megírt történet miatt maradandó és kimagasló alkotás, hanem jellemábrázolása és -fejlődései miatt, árnyalt karakterteremtése és megfogalmazásai okán, és mert a könyv elkísér minket, velünk marad, nem tudjuk elengedni, bennem azóta is forognak a történtek, amióta kiolvastam, és aggódom azért, hogy most már minden szereplő így vagy úgy, de békére leljen. 

Féltem őket, tépelődöm miattuk, végtelenül sajnálom az elveszett dolgaikat és lehetőségeiket, és kívánom, ó, mennyire kívánom, hogy jobbra forduljon a soruk! Igenis élnek, igenis valóságosak, ezért most már meg kell hogy adasson számukra a nyugalom; valóságosak, mert Joyce olyan családot teremtett, amelynél élőbb, elevenebb, esendőbb családot elképzelni sem lehet. 

Joyce Maynard: Lány a hegyen

"1979 nyara. Rachel és húga, Patty előtt ott az egész vakáció, a forró, száraz kaliforniai nyár. A tizenegy éves Patty nyakigláb kiskamasz, aki imád kosárlabdázni, és bármit megtenne a nővéréért. Rachel szenvedélye az írás: ezernyi történetet talál ki, és meg van győződve arról, hogy olvasni tud mások gondolataiban. A két testvér a közeli erdőket járja, s lemezborítók nézegetésével meg a szomszédok életéről szőtt fantáziákkal üti agyon az időt. Kedvenc helyük a házuk mögött emelkedő hegyoldal; nem is sejtik, hogy milyen veszélyes helyen játszanak.

Amikor aztán egymás után több fiatal nő is gyilkosság áldozata lesz a környéken, a lányok apjára, a jóképű nyomozóra vár a feladat, hogy elfogja a gyilkost, akit a helybeliek Alkonyi Fojtogatóként emlegetnek. A feladat azonban kifog a detektíven; múlnak a hónapok, újabb fiatal nők válnak áldozattá. Rachel minden addiginál veszélyesebb játékba kezd: önmagát használja csaléteknek, hogy segítsen apjának, és lépre csalja a gyilkost.

A Lány a hegyen megírását valós események ihlették. Az 1970-es évek végén a kaliforniai Marin megye lakosságát valóban rettegésben tartotta egy sorozatgyilkos, Maynard műve mégis több egyszerű thrillernél: lélegzetelállítóan izgalmas és egyben megrendítő regény a családi kötelékekről és a legmélyebb érzésekről."

____

Hihetetlenül izgalmas, letehetetlen krimi, szépirodalomba ágyazva. 

Joyce Maynard sosem hazudtolja meg önmagát - mindig remekművet alkot.

A Lány a hegyen története valós eseményeken alapul, azonban Maynard kiegészítette azokat képzeletbeli szereplőkkel, akiket felruházott olyan jellemvonásokkal, amelyek erőteljesen tudják érzékeltetni az akkori események által kiváltott közhangulatot és egyéni félelmeket.

Minden részletet úgy fejt ki, hogy azok remekül kiegészítik és erősítik egymást - a testvérek egymáshoz fűződő kapcsolatát, a szüleikhez fűződő (és azok egymással való) viszonyát, jellemüket, a kamaszkori barátságokat, vágyakat, terveket, amelyeket beárnyékol (ha nem eléggé árnyékolná be már önmagában a szülők válása) az a borzalmas eseménysorozat, amely a kezdetét veszi életükben. Azáltal, hogy a környékükön történnek mindezek, maguk is érintettjeivé válnak az egésznek, hiszen érzelmileg nem maradhatnak kívül az olyan történéseken, amelyek az életterük határmezsgyéjén zajlanak. Ám a vakmerő és meggondolatlan kamasz ennél messzebbre merészkedik...

Örültem neki, hogy Maynard a könyv végén utószóban írt a valós eseményekről és arról, hogy mennyiben fikció azokhoz képest a regény, de bevallom, addigra már utánanéztem a neten is annak, hogy hogy is történtek a dolgok, mert nagyon érdekelt a valódi sztori.

Nagyon megrendítő, megrázó történet, ne hagyományos krimire számítsatok. Ez jóval több annál, hiszen a történet középpontjában - annak ellenére, hogy végig a bűntények határozzák meg az események folyását, és a gyilkos utáni hajsza van a felszínen - a család, a családi kötelék, az egyes családtagok közötti kapcsolat áll; és hát sajnos Maynard ebben sem teremt heppiendet.

Nem könnyű olvasmány, ugyanakkor letenni sem lehet. Azt hiszem, mindig nehezebbé teszi egy történet megemésztését az, ha tudod, hogy a valóság ihlette azt; de annál jobban érdekel a dolgok kimenetele.

És ha olyan szerző tollából ismerheted meg a történetet, mint Joyce Maynard, akkor garantált, hogy torokszorító, egy szuszra végigolvasandó, izgalmas és értékes olvasmányban lesz részed.

Joyce Maynard: Függőség

"Néha csak egy erős ember hiányzik valakinek az életéből, aki bátorítja és utat mutat neki... Ezért vagyok én itt - mondta Ava."

A függőség veszélyes - akár az alkoholtól, akár mástól függ az életünk.

Jól tudja ezt Helen is, aki ittas vezetés miatt elveszíti a jogosítványát és nyolcéves fiának, Olivernek a felügyeleti jogát is. A magába roskadt Helen azonban életének mélypontján megismerkedik Ava és Swift Havillanddel, akik gazdagok, nagyvilági életet élnek és szívesen segítenek másokon. Helent is felkarolják: nem pusztán munkát adnak neki, de a barátjukká fogadják, sőt megígérik, hogy segítenek, hogy Helen visszakaphassa Ollie-t. Mindezért az álomvilágért Helen szívesen lemond a régi barátokról.
Alkoholfüggősége már a múlté, ám észrevétlenül egy másik függőség rabjává válik, és ahogy az alkohol nyújtotta bódulatból, úgy ebből is keserű az ébredés.

"Történet a felemésztő barátság erejéről, arról, hogy a saját életünk elől mások életébe menekülünk; a birtoklási vágyról és a látszat hatalmáról. Egészen magával ragadó." (Megan Abbott)

"Ahányszor csak felkerestem a Folger Lane-en, Ava mindig megetetett, én pedig mindig az utolsó morzsáig felfaltam, amit elém tett. Korábban, a hosszú évek alatt, anélkül, hogy tudatosult volna bennem, valahogy elvesztettem az ízek iránti érzékemet. Ízetlen lett maga az élet is. Ezt kaptam vissza Havillandéktól: az élet ízét. Minden alkalommal, mikor végigmentem a kaputól a házig vezető feljárón, a nyitott ajtón át mindig valami finom illat úszott felém. A tűzhelyen gyöngyöző levesé. A sütőben piruló csirkéé. A minden szobában megtalálható, üvegtálban úszó gardéniák illata. Odakintről Swift kubai szivarjának a füstje kanyargott felém.
Aztán az a nevetés. Swift harsogó kacagása, mint az arapapagáj kiáltása a dzsungelben, amikor párzani készül. "Lefogadtam volna, hogy Helen az!" - kiáltotta.
Már attól fontosnak éreztem magam, hogy egy olyan férfi, mint Swift, a nevemen szólít. Olyan fontosnak, mint még soha életemben." (részlet a könyvből)

Ha valaki ismeri Joyce Maynard bármely könyvét, és főként ha hallotta őt beszélni, a könyveiről, az életéről, történetekről, elnökjelölti vitáról, bármiről, aki látta őt mosolyogni, tapasztalta a kedvességét, az mindörökre elfogult marad vele kapcsolatban.

De.

Aki mindezt nem tapasztalta, az is azt fogja mondani, hogy a Függőség egy remekmű Maynardtól.

Hihetetlen érzékenységgel közelíti meg és boncolgatja ezeket a borzasztó nehéz témákat, nem csak a függőségeket (a „csak” persze idézőjelben, mert ez már önmagában sem könnyű téma), hanem az egyéb élethelyzeteket és érzéseket – a csalódást, az elvált nőként a férjjel a gyerekért való küzdést, a gyerek szeretetéért való küzdést, a reményt, a próbálkozásokat, a tehetetlenséget…

És aztán jön valaki, és felkarolja – vagy ha úgy tetszik: átöleli – ezt a nőt. És ő boldogan omlik az óvó karokba – ki ne tenné? És most nem egy férfiról beszélünk, hanem egy idősebb házaspárról, aki családot ad Helennek, a főszereplőnek.

És ez jó neki. És valószínűleg ők sem akarnak rosszat neki. De megtalálja náluk, bennük azt, ami a család lényege? Ugyanazt jelenti mindannyiuk számára a család? És tudsz-e egyáltalán családtagként kezelni, szeretni valakit, aki nem az? Talán úgy érzed, hogy igen; mindaddig, amíg nem kerül szembe a családtagként kezelt barát vagy rokon érdeke a családtagodéval.

Nehéz helyzetekről ír Maynard, és megküzdési mechanizmusokról (de nem direktben és nem így kimondva) – hogy vajon mit teszünk ezekben a helyzetekben, hogyan kezeljük ezeket. Önállóan, magabiztosan? Bizakodva, remélve? Ragaszkodva a rosszhoz, mert függünk valami módon tőle? Vagy elengedve azt, de egy másik függőségbe menekülve? És mit teszünk kockára? Van elég erőnk, vagy talán önmagunkba vetett hitünk a helyes utat választani? Ühüm… És mi is a helyes? Kinek mi?

Ki így, ki úgy. Nincs válasz, nincs recept.

Joyce sugall persze egyfajta értékrendet, értékválasztást felénk, de azért a véleményalkotást ránk hagyja. Az a mi dolgunk. Az ő feladata az, hogy ezeket a kérdéseket feltegye – vagy inkább feltetesse, megfogalmaztassa velünk.

A karakterek is élnek, amelyeket megteremt, nem csak a szituációk. Olyan különböző személyiségekkel, olyan különböző árnyalatokkal, színekkel, olyanfajta harmóniával és diszharmóniával találkozunk ebben a könyvben, amelyek emészthetők olvasóként, de ha beleképzeljük magunkat az egyes karakterek helyébe, már nem tűnnek annak, mert rádöbbenünk, hogy ez a kellemes, olvasmányos és emészthető tálalás milyen hihetetlen erőfeszítéseket, nehézségeket, küzdelmeket takar.

Ne okoskodjunk, hogy a főszereplőnek „mit kéne csinálnia”, mert „mi kívülállóként tudjuk”. Nem tudjuk. Nincs ilyen. Nincs ilyen, hogy kívülállóként, külső megfigyelőként tudom, mit kellene tennie neki, mert én nem érzem azt, amit ő, ő pedig nem érzi azt, amit én, innentől kezdve ez az egész, hogy neki ezt kéne tennie, értelmetlen. Mert nem tudja megtenni. És ha nem tudja megtenni, mert máshogy érez, akkor mindegy, hogy „ezt kellene-e”. Teljesen mindegy.

Szárnyakat kéne növesztenünk, és akkor könnyebben eljutnánk A pontból B-be.

Nem kéne siratnunk a múltat, hogy tovább tudjunk lépni.

Nem kéne elérhetetlennek tűnő dolgokért küzdenünk.

De nincsenek szárnyaink. Nem tudnak nem hiányozni bizonyos dolgok. Más dolgok nélkül pedig egyszerűen nem tudunk élni. Ez van.

Innen megint oda jutok, ahova az előző regényről írt blogbejegyzésben, hogy ne ítélkezzünk, mert az egy tévút.

Ha ítélkezünk, az minket abba a téveszmébe ringat, hogy mi (bezzeg!) tudjuk, mi lenne a helyes. Mi mennyivel jobban tudjuk, látjuk, ítéljük… Nem. Nem tudjuk jobban. Vagy ha ragaszkodunk ahhoz, hogy „jobban tudjuk”, akkor legalább őszintén gondoljunk bele abba, hogy pontosan abban a helyzetben vajon ugyanolyan „jól tudnánk-e”.

Na, szóval Maynard megint egy érdekes, izgalmas témát bont ki, hol könnyedebben, hol kicsit szívszorítóbban, de mindig tartva az egyensúlyt, a kezeidnél fogva vezetgetve téged, mert ha nem tudod megcsinálni azt, amit kéne, akkor talán az a legjobb, ha melletted van egy barát, aki fogja a kezed, hogy óvatosan legalább egy irányt próbáljon szabni neked – és ha ez nem megy, akkor az általad választott úton is kitartóan fogja a kezed.

És ez nagyon sokat tud segíteni, de csak akkor, ha az a barát tényleg fogja a kezed; csak néha elhomályosítja a látásunkat az, hogy mellettünk van vagy valami csábító dolgok ajánl (megértést? szeretetet?) valaki, akihez tartozni akarunk, és tárt karokat kínál – miközben nem tudjuk, hogy érdemes-e rá, és netán emiatt hátrahagyunk olyat, akinek meg a kezéből, észre se vesszük, de erőnek erejével rántjuk ki a kezünket.
Erről szól ez a regény: legyél körültekintő, kicsit óvatos is, bízz is persze, de előbb ismerd fel, hogy érdemes-e a bizalmadra az, akire rábízod magad, a titkaid, a jövőd, az álmaid.

Mint mondtam, Maynard nem ad receptet, mert a tények, a tapasztalások és az érzések is félrevihetnek. Főleg ha olyan a hátterünk, hogy ezekre nem támaszkodhatunk.

Nem is tudom, talán arról szól ez a dolog, hogy akkor viszont tanulj a hibáidtól, állj fel, és legközelebb máshogyan csináld. 

Az Alexandra Kiadótól megrendelhető!

JOYCE MAYNARD BUDAPESTEN

Felejthetetlen élményben lehetett része azoknak, akik ma 18 órakor az Alexandra Könyvesházban, a Párisi Nagyáruház Lotz-termében részt vettek a Joyce Maynard Függőség című regényének magyarországi megjelenése alkalmából rendezett könyvbemutatón.

A Nyárutó, a Lány a hegyen, az Otthon a világban és a Baby Love című könyvek népszerű írója új könyvéről - és annak kapcsán élete jelentős állomásairól - beszélgetett az Alexandra Kiadó vezetőjével, Gyuricza Eszterrel és dr. Almási Kitti klinikai szakpszichológussal.



Joyce Maynard személyében egy rendkívül szimpatikus, kedves, szerény, ugyanakkor az életről és a világról határozott elképzelésekkel rendelkező, bár közben mindig kérdező, újabb kérdéseket feltevő és boncolgató s az emberi viselkedést és kapcsolatokat elemző, megismerni akaró nőt ismerhettünk meg.

Az írónő már jóval a bemutató előtt a helyszínen volt, tortát evett, beszélgetett azokkal, akik odamentek hozzá, dedikált, mosolygott, fesztelenül viselkedett, és láthatóan jól érezte magát.

Joyce elmondta, hogy bár beutazta már a világot, ez a legszebb könyvesbolt, amelyet valaha látott. Nagyon ízlett neki a Magyarország Tortája is, amit a könyvbemutató előtt kóstolt meg.

Azt mondta, nagyon különleges érzés, hogy itt lehet, szereti Budapestet, a magyar borokat, és kedves emlékek fűzik hazánkhoz már évekkel ezelőttről is.

Függőség című könyve kapcsán elmondta, hogy a könyv arról szól egy mondatban összefoglalva: mi történik akkor, amikor egy barátság sötét oldala is felszínre bukkan.
Elmondta továbbá, hogy mindig a valós életből meríti a témáit: "Ha elolvassák az összes regényemet, akkor nagyon sok mindent megtudhatnak rólam." 
Magát romantikus alkatnak nevezte, és beszélt arról, hogy nagyon érdekli, hogyan működnek a családok; a regényeiben a kiindulási pont mindig személyes tapasztalat (például az egyedülálló anyaság), de a folytatás már nem a személyes életéről szól, hanem mindig arról, hogy "mi történhetett volna".

Egy barát elvesztése is - mondta - annyira lesújtó lehet, mint egy szerelem elveszítése. A most megjelent könyve éppen ezt a problémát feszegeti.
Mindig a valódi emberi viselkedést próbálja megjeleníteni a regényeiben, annak minden hibájával együtt.
Mindig úgy gondolta, hogy ő a pszichológiáról: az emberi viselkedésről ír, és mindig a hű ábrázolásra törekszik.

Dr. Almási Kitti a függőség kapcsán kifejtette, hogy a függőség mindig egy belső hiány: bármilyen szerről van szó, az ember elkezd hozzászokni ahhoz, hogy kívülről megkap valamit, ami belül nincs meg.
Ha már funkciója van az adott szer használatának (pl. nem tud anélkül ellazulni vagy elaludni valaki), akkor már arról beszélhetünk, hogy kialakult egy függőség.

Maynard ennek kapcsán elmondta, hogy e regényének főszereplője nem minősül alkoholistának, éppen ettől izgalmas a téma: hogy annyira rejtve marad, és a társadalom által - ezáltal - tulajdonképpen elfogadott függőségről van szó.
Megfogalmazása szerint a szellemiség, amellyel az ember közelít ahhoz a pohár borhoz, az, ami mindent eldönt.



Ezt követően egy másik függőségre átevezve, a társas kapcsolattól való függőség kérdéskörére, Almási Kitti elmondta, hogy az embernek újra kell definiálnia magát, ha kártyavárként összeomlanak körülötte a dolgok - a párkapcsolati függőségnél ugyanaz a mechanizmus működik, mint az egyéb függőségeknél: amikor a másik ember által (tehát minden függőség esetében valaki vagy valami által) akar valakivé válni az ember.

Joyce a kapcsolati függőség kapcsán beszélt Salingerrel való kapcsolatáról is (!), arról, hogy nemcsak beleszeretett Salingerbe, hanem feladta önmagát abban a kapcsolatban.
Elmondta, hogy 18 éves volt, amikor az író levelet küldött neki, és ő eleinte csupán barátként, mentorként, spirituális vezetőként tekintett rá, és nem mint a szerelmére. Majd levelezni kezdtek, amelynek során rendkívüli levelekről volt szó, hiszen ezekben a levelekben "egy csodálatos ember azt írta neki, hogy ő a legtökéletesebb lény a világon". Ez egy rendkívül erőteljes drog volt a számára, ezért ezen a ponton búcsút mondott az egyetemnek, a barátainak, a jövőről alkotott elképzeléseinek, és egy évre eltűnt a saját életéből - fogalmazott. Ebben az időszakban egyetlen cél vezérelte: az a személy szeretett volna lenni Salinger számára, akinek az író látni akarta őt.
Majd Salinger egyszer csak azt mondta neki, hogy elég volt, menjen el.
És ő, Joyce, ahelyett, hogy arra gondolt volna: Salinger nem érdemelte meg az ő szerelmét (ma már így gondolja), arra gondolt, hogy ő egy értéktelen ember, ha Salinger elküldi őt.

Mert ha valaki nem rendelkezik egy biztos önképpel, nem tudja, hogy kicsoda ő valójában, akkor nagyon sérülékeny, nagyon könnyen átadja magát valakinek, és annak a valakinek az elvárásainak akar megfelelni.


fotó: Alexandra Kiadó

Nagyon megindító és torokszorító volt, amikor Joyce őszintén beszélt férjéről, akivel mintegy 5 évvel ezelőtt találtak egymásra, hatalmas szerelem volt az övék, legutóbb együtt jártak Budapesten is, és végre ráköszöntött a boldogság - majd a férjénél rákot diagnosztizáltak, és idén júniusban elveszítette őt.

Az emberben ilyenkor bennrekednek a szavak, miközben az érzéskavalkád megindul (szomorúság, félelem, hála...), és csodálattal, tisztelettel nézi ezt a fantasztikus nőt, akinek annyi mindennel kellett megküzdenie az életben, és aki oly méltósággal, erővel viseli mindezt, kedvességét, gyermeki báját még mindig őrizve, mosollyal az arcán, megölelve azokat, akik a beszélgetés után odamennek hozzá, mindenkihez szólva néhány jó szót, őszinte kíváncsisággal és szeretettel, pozitív kisugárzással, csinosan, fiatalosan, hittel a tekintetében.
Az ember felteszi magában a kérdést: miközben Joyce azon van, hogy megfejtse az emberi viselkedés titkait, és miközben őt már annyi fájdalom érte, hogyan tud ilyen gyermeki tisztasággal tekinteni a világra és mindarra, ami körülveszi őt?

Joyce Maynard csodálatos asszony és zseniális író, aki a mai beszélgetés során tartalmas gondolatokat, nagy becsben tartandó útravalót és őszinte mosolyt adott mindazoknak, akik felbecsülhetetlen értékeit ismerve és tisztelve ellátogattak ma új könyvének magyarországi bemutatójára.

És ami külön öröm: itt, Budapesten fejezte be most éjszaka az új könyvét, amely a férjével való szerelméről szól.
Reméljük, hogy annak bemutatója kapcsán újra ellátogat Budapestre. Szeretettel és izgatottan várjuk őt.

A Függőség az Alexandra Kiadótól megrendelhető!