Lionel Shriver: A Mandible család 2029–2047

"A közeljövő Amerikájában játszódó, sugárzóan szellemes, éleslátó regény egy valamikori jómódú család négy generációját követi nyomon, amint keresztülbotorkálnak a – nagyon is ijesztően valóságosnak tűnő – országos méretű adósságválságtól romokban heverő amerikai gazdaságot megrázó utórengéseken.

Az Egyesült Államok 2029-ben vérontás nélküli világháborúba keveredik, amely idővel amerikai családok millióinak megtakarítását teszi semmivé. A nemzetközi devizatőzsdén a „mindenható dollár” értéke egyik napról a másikra óriásit zuhan, és helyét egy új globális fizetőeszköz, a bancor veszi át. Az elnök megtorlásul bejelenti, hogy Amerika nem tesz eleget hitel-visszatérítési kötelezettségeinek. Számlái fedezésére a kormány pénzt nyomtat. Ami kevés tényleges valuta a takarékoskodóknál megmarad, azt egykettőre elnyeli az elszabadult infláció.

A Mandible család kilencvenhét éves pátriárkájuk halála után jókora örökségre számított. Miután szülői jussuk semmivé porlad, a kezdeti szimpla csalódás a puszta túlélést jelentő kihívásba torkollik.

Avery ingerült, amiért nem vásárolhat olívaolajat, Florence nővére viszont földönfutóvá lett családtagokat kénytelen befogadni szűkös háztartásába. Nollie nénikéjük, a külföldön élő írónő hetvenhárom évesen egy olyan országba tér haza, amelyre rá sem ismer.

Nollie fivére, Carter azon füstölög, hogy megtébolyodott mostohaanyjukról neki kell gondoskodnia, mert idősek otthonára immár nem telik. Az egykor jobb napokat látott amerikai családot csupán Florence csodabogár tinédzser fia, Willing, a közgazdasági autodidakta menti meg az utcára kerüléstől.

Lionel Shriver többek között a Nagytestvér, a The New Republic, a National Book Award-döntős Ennyit erről, a New York Times bestseller Születésnap után és az Orange-díjat nyert Beszélnünk kell Kevinről szerzője. Újságcikkei jelennek meg a Guardianben, a New York Timesban, a Wall Street Journalben és számos egyéb sajtótermékben. Londonban és a New York-i Brooklynban él."

_________________________


Lionel Shriver legújabb regényében megint olyan gondolatokkal játszik el, amelyek másnak sosem jutnának eszébe. Amikor az ember olvas, időnként megfordul a fejében, hogy a gondolatokkal - és szavakkal - való játszadozás által az írók néha veszélyes játékot űznek. Hiszen az írásaikkal ötleteket is adnak... Néha jókat, néha viszont elég bizarrakat. És nem csak értékeket közvetítenek, hanem a gondolatokat a kimondott szó ereje által úgymond "legalizálják" is. Létjogosultságot adnak nekik.

Ami Shriverről azonnal eszembe jut, az az, hogy elképesztően okos. Egyfelől művelt, tájékozott, széles látókörű nő. Másfelől pedig kreatív, eredeti gondolatokkal, nagyon gazdag fantáziával rendelkező - nagybetűs - Művész. 

Egyszerre provokatőr*, egyszerre Alkotó ember, és egyszerre racionalista, két lábbal a földön álló nő. 

*Csakhogy ő nem férfit, nőt, népet, fajt vagy szimplán emberi tulajdonságokat állít pellengérre, hanem kormányokat, össztársadalmi problémákat, államok működési módját, jól észrevehető félresiklásokat, és finoman (vagy nem is olyan finoman) szól, hogy hé, figyeljetek már oda, nagyokosok, nem látjátok, hogy milyen pocsék irányba mentek?? Ha pedig látjátok: ne legyen kétségetek afelől, hogy mi is látjuk ám!! És nem vesszük jó néven az általatok választott és számunkra diktált irányt.

Fogalmam sincs, hogy közgazdász végzettséggel rendelkezik-e, de egyszerűen hihetetlennek tartom - bár látom, hogy egy-egy könyve írása során milyen mélyen beleássa magát az adott témába -, hogy ilyen szintű ismeretekkel rendelkezzen a közgazdaságtanról, a mikro- és makroökonómiáról, ha csupán autodidakta módon "némi" kutatómunkát végzett.

Shriver minden könyvével kirí a többi író közül azzal, hogy egy jelentős társadalmi problémát vizsgál (de nem akármilyen alapossággal ám!), és annak a társadalmi jelenségnek az emberi személyiségre való hatását. Jelen regényében jelesül azt, hogy a társadalmi és anyagi helyzet jelentős megváltozása miként változtatja meg a személyiséget, az emberek egymáshoz - és önmagukhoz - való viszonyulását, értékrendjét; hogy hogyan éled meg az új élethelyzetet, meg tudsz-e birkózni vele (egyrészt mint létfenntartás, másrészt mint az ép ész megőrzése); hogy kiforgat-e önmagadból; hogy legmélyebb (szerencsés esetben nemes) énedet hozza elő - akinek a létezéséről magad sem tudtál -, vagy egy teljesen más emberré tesz.

Nyilván a körülmények, a körülöttünk élők, a minket körülvevők hatnak ránk, persze, ezt tudja az ember - csak nem túl sokat gondolkodik rajta. Shriver pedig kimondja ezeket a dolgokat, felhívja rájuk a figyelmet, és elgondolkodtat: figyelj - ki is vagy te igazán!? És ez nem mindig az ideális körülmények között mutatkozik meg. 

Érdekes aspektusokra hívja fel a figyelmet, és olyan gondolatokat ír le, amelyek egy-egy fajsúlyos kérdésre is ráébresztenek (vagy legalábbis elmélázol rajtuk), illetve rengeteg olyan mondata van, egy-egy "lényegtelen" mozzanat, amelyek közül kit ez érint meg, kit az; de az a néhány (vagy sok) mondat, ami megragad, egészen mélyre tud hatolni.

Én nagyon élvezem azt, amikor szociológiai kérdéseken át közelíti meg egy író a személyiségfejlődést, ennél kevés izgalmasabb olvasmány van. Néha érdekes, néha meg persze ijesztő teret engedni azoknak a gondolatoknak, amelyekkel Shriver játszadozik; és hát gyakran igen megnyugtató a visszatérés a valóságba. Miközben nehéz kizökkenni a történeteiből.

Komló Zoltán fordítása ismét csak hozzáad a történethez - nem tudom elképzelni, hogy lenne bárki, aki alkalmasabb Shriver könyveinek a fordítására. Minden elismerésem.

E könyvében Shriver újabb elképesztő ötletei megint elrepítenek egy másik világba - és a dolgot az teszi igazán érdekessé és izgalmassá, hogy azt lebegteti a fejed fölött: ez bizony könnyen a te világoddá válhat.


A Gabo Kiadótól megrendelhető!

Lionel Shriver: Ennyit erről

"Shep Knacker már régóta kuporgat a „Másvilágra": az akciós árfekvésű harmadik világba való idilli elvonulásra, ahol a dugipénze egy örökkévalóságig kitart.

Ahol a Brooklyn és Queens közötti autópálya dugóit majd felváltja a „beszélgetés, a gondolkodás, a látás és a létezés" – na meg az elegendő alvás. Amikor váratlanul egymillió dollárért sikerül eladnia lakásjavításokkal foglalkozó cégét, álma végre karnyújtásnyi közelségbe látszik kerülni. Glynis viszont, aki már huszonhat éve a felesége, végeláthatatlan kifogásokat eszel ki arra vonatkozóan, hogy éppen miért nem alkalmas az idő az utazásra. Belefáradván az általa alapított cégnél végzett rabszolgamunkába, Shep bejelenti, hogy ő bizony – vele vagy nélküle – nekivág, és egy tanzániai szigetre költözik. Az épp egy orvosi vizsgálatról érkező Glynisnek is vannak hírei: Shep nem mehet sehová, neki ugyanis feltétlenül szüksége van a férfi egészségbiztosítására. Egykettőre kiderül azonban, hogy a biztosításuk csak részben fedezi az asszony kezelésének horribilis költségeit, és Shep Másvilágra tartogatott pénzmagja hamarosan fogyatkozni kezd. Az amerikai egészségügyi rendszer emberéletekben mérhető költséges voltát feltáró, három mellékszállal gazdagított Ennyit erről nyomon követi egy házasság fenekestül való felfordulását, melynek során a halálos betegség váratlan lehetőségnek bizonyul a gyengédségre és az újra fellángoló intimitásra. A gyászos témára fittyet hányva Shriver lapozásra késztető energiával és száraz humorral ír, miközben azt a kérdést is feszegeti: mennyit ér egy emberélet?"

____

Shriver megint elgondolkodtató, torokszorító, merész, provokatív és egyedi hangvételű könyvvel állt elő. 

Kimond olyan dolgokat, amelyeket másnak nincs mersze, és beszél olyan érzésekről, amiket nem tudom, hogy honnan ismerhet, mégis olyan egyértelműen és világosan ír róluk, mintha vele történtek volna meg azok az események, amelyek ezeket az érzéseket kiváltják.

A megfogalmazásmódja mindig tiszta, minden kétséget kizáró, mégis ott van benne az empátia, de közben kíméletlen is, a maga őszinteségével, szókimondásával - azzal, hogy nem tűri a mellébeszélést. 

A végefelé elég nagy arculcsapások érik az embert, van a regényben egy olyan mozzanat, ami abszolút nem várt, kiszámíthatatlan, és hát eléggé mellbe vág, ugyanakkor Shriver ettől az, aki - hogy ha eszébe jut valami, nem hinném, hogy egy percig is habozik kimondani (leírni) azt. Nem érdekli, hogy ha megteszi, ki mit gondol majd róla. A szereplőit ő teremti meg, így a sorsukról, a gondolataikról, érzésvilágukról, kimondott szavaikról, meghozott döntéseikről kizárólag neki áll jogában döntéseket hozni. És hát merész döntéseket hoz, nagyon merészeket; gyanítom, hogy a saját életét is valahogy így éli. Merészen, kockázatokat vállalva (de sejtésem szerint nem fölöslegeseket és nem értelmetleneket), nem szorongva, hanem megélve mindazt, amit lehet - és nem akarva megélni azt, amit szerinte nem érdemes. És talán nem félve attól, hogy közben elszalaszt valamit. Persze ez csak teória, nem tudhatom.

Shriver nyers, és értem, hogy ez sokakat riaszt. Engem is néha. Valahogy azt érzem, hogy bátornak kell lenni ahhoz, hogy az ember szembenézzen az írásaival, mármint hogy alámerüljön a mélyére azoknak. És akkor mekkora bátorság kellhet leírni ezeket! Kigondolni, és utána nem lesöpörni az asztalról, hanem világgá kürtölni!

Shriver nem fél beszélni arról, hogy "a cselekvés kockázatát néha néha felülmúlja a nem cselekvés kockázata"; hogy valakinek, aki körül éjjel-nappal azon igyekeznek, hogy meglegyen a kényelme, a leginkább talán az hiányozhat, hogy ő maga teremtse meg ezt a kényelmet; hogy lehetnek olyan dolgok, amik egyszerre testesítik meg a változást és jelképezik a változatlanságot; hogy van, amikor egyszeriben minden egyforma jelentőséggel bír, így tehát olyasmi sem létezik többé, hogy "jelentőség"; hogy a gondolatoknak energiára van szükségük;
és beszél a családról, a család fontosságáról, de ezt sem hétköznapi módon teszi; sőt, a lehető "legnemhétköznapibb" módon.

Meg vagyok győződve arról, hogy Shriver korunk egyik legnagyobb írója, eredeti tehetség, kiváló, zseniális szerző, aki nem csak bátor és szókimondó, hanem szabad szellemű gondolkodó, aki megfelelő szavakba is tudja önteni mindazt, amit kigondol (éppen a megfelelő szavakat és mondatokat használja - ez fontos!), és rá tud venni arra, hogy olyanokon gondolkodj, amiken - valljuk be - nem nagyon szeretnél. 

Lionel Shriver: Nagytestvér

"A Beszélnünk kell Kevinről szerzőjének legújabb, ütős regénye testvérekről, házasságról és elhízásról.

Amikor Pandora kimegy a bátyja, Edison elé az iowai belföldi reptérre, szó szerint nem ismeri meg őt. A négy év alatt, amióta a testvérek utoljára találkoztak, az egykoron karcsú, menő New-York-i jazz-zongorista elképesztő módon elhízott. Mi történhetett?

És nem is csak a testsúlyról van itt szó. A magát Pandora világára rászabadító Edison összetöri az asszony férjének, Fletchernek egyik saját kezűleg készített bútorát, irgalmatlan mennyiségű reggelit készít a családnak, és nem csupán arra veszi rá Pandora mostohafiát, hogy ejtse a főiskolát, de arra is, hogy maradjon ki a középiskolából.

Miután a sógora már enyhén szólva túl sokáig élt vissza a vendégszeretetével, Fletcher ultimátumot intéz a feleségéhez: vagy ő, vagy én. Pandora a házasságát és fogadott családját is kockára téve a bátyját választja – aki az ő fogyás terén nyújtott segítsége nélkül holtbiztosan a korai sírba enné magát.

A Shriverre jellemző szellemességekben és dühödt energiában gazdag Nagytestvér a kövérségről – erről az össztársadalmi, ugyanakkor gyötrelmesen személyes problémáról – szól. Felteszi a kérdést, hogy mennyi áldozatot vagyunk hajlandóak hozni azért, hogy egy-egy családtagunkat megmentsük, és hogy vajon a szeretteinket lehetséges-e egyáltalán megóvni önmaguktól.

Lionel Shriver többek között a National Book Award-döntős Ennyit erről, a New York Times-bestseller Születésnap után és az Orange-díjat nyert Beszélnünk kell Kevinről szerzője. Újságcikkei jelennek meg a Guardianben, a New York Timesban, a Wall Street Journalben és számos egyéb sajtótermékben. Londonban és a New York-i Brooklynban él."

Lionel Shriver meghökkent, mint mindig.
Először is a témaválasztásával. Ki választja egy szépirodalmi mű alaptémájának az amerikaiak elhízásproblémáját? Hát ő. Simán. És nála ez nem lesz erőlködéssé, hanem gyönyörű történetet kreál belőle. Nem csak az elhízásról. Hanem a választásról, a családról, aztán az újabb választásokról. Mert dönteni kell, újra és újra. Gondoljunk bele: ezernyi döntés, folyamatos döntések sora, és ha csak egyetlenegy rossz, és amiatt elcsúsznak a dolgok... Hát erről szól ez a könyv, nagyjából. Hogy milyen következményei lehetnek bizonyos döntéseknek - és hogy mekkora felelősséggel járhat, amennyiben mások is a szereplői annak a dolognak, amelyben döntést kell hoznunk. És hát az ember dönt, úgy, ahogy a saját és a családja érdeke kívánja. De ha azok szemben állnak egymással? Shriver alaposan körüljárja és kivesézi ezt a témát.

És hogy mivel hökkent még meg? Azzal, ahogyan kezeli az egész témakört. Hogy úgy beszél erről a társadalmi problémáról, hogy nem igazán veszed észre, hogy ő most egy társadalmi problémáról beszél. Mert a körítés nagyon jól sikerül. Nem erőlteti rád a gondolatot, hogy "fogyj le, ha elhíztál"; hanem arra figyelmeztet, hogy próbálj jó döntéseket hozni.

Nem tudom, hogy ösztönzésnek, figyelmeztetésnek vagy inkább csak tükörnek szánja ezt a könyvét; de Shriver mindig érzékeny témákat feszeget a regényeiben. Társadalmi Torz Tükör?

És hogy mivel lep még meg? Hát a befejezéssel, természetesen. Na arra nem számítasz. Tényleg nem. Nem is tudom, hogy csalódott voltam-e a végén (mert ugye az ideális és az ember által titkon remélt befejezés a "minden jó, ha vége jó" - de ez is relatív: kinek jó?), vagy azt gondoltam, hogy milyen "remek" (ez persze az ötletre vonatkozik, nem happy endre) fordulat! (De még egyszer: nem biztos, hogy minden szereplőnek ugyanaz a "happy".) Talán mindkettő.

Shriver úgy tudja befejezni a könyveit, hogy azt érezd, elkezded elölről az egészet, abban a buta, gyermekes reményben, hogy hátha ezúttal más lesz a vége. Miközben díjazod az ötletet, azt a slusszpoént, amit bedobott - újfent. És talán csalódott lennél, ha más lenne a vége. Mert az elvárásaink gyakran ellentmondásosak.

És az ételektől mit várunk? Az evéstől? A zabálástól? Hát Shriver erre keresi a választ. A saját szereplője esetében meg tudja találni. De vajon a motiváció milyen százalékban az a társadalomban, mint ami Edison esetében?

A boldogságot próbáljuk hajszolni vele? Az élvezeteket, ha másfajta nem jut osztályrészül?
Erre nem egyszerű a válasz, de Shriver ad egyfajtát - és megint csak úgy, hogy rád bízza, utána mihez kezdesz vele.

A könyv a Gabo Kiadónál megvásárolható.

Lionel Shriver: Beszélnünk kell Kevinről

"Eva soha nem akart igazán anya lenni. Egy olyan fiú anyja semmiképpen, aki hét iskolatársát, egy menzai alkalmazottat és egy tanárt gyilkol meg két nappal a tizenhatodik születésnapja előtt.

Most, két évvel a történtek után, elérkezett az idő Eva számára, hogy egy ijesztően egyenes és őszinte levélsorozatban szembenézzen házassággal, karrierrel, családdal, szülőséggel és Kevin szörnyűséges tombolásával.

A regény egy magával ragadó, érdekfeszítő és visszhangokat keltő történetet mesél el, amely robbanásszerű, kísérteties végkifejletbe torkollik."

Kérdések és kérdések tolulnak fel bennem egyre, megállíthatatlanul.

Lionel Shrivernek van gyereke?? (A neten talált információk alapján nincs.) Akkor "honnan tud dolgokat"? Mármint anyai érzéseket és ambivalenciákat honnan ismer?
Hogyan lehet teljesen ismeretlen érzésekről a környezetünkben látottakra, hallottakra hagyatkozva írni?

És ha van is gyereke: azokkal a helyzetekkel nem találkozhatott - nem élhette át azokat -, amelyekről ír. Akkor hogyan láthatja át ennyire pontosan ezeket a lehetséges szituációkat (hiába a képzelet műve a könyv, kell hozzá hatalmas bölcsesség, rálátás és - a képzelőerőn felül - igenis "ismeretanyag": tapasztalat, akár ha a környezetből vett is az), és az azok által kiváltott érzéseket, és az érzések hatására születő döntéseket? (Vagy a döntések hatására születő érzéseket?)
Hogyan tudhatja, vagy akár csak sejtheti, mit érezhet az anya, akinek olyan a 2-3-4-5-6-10-14 éves gyermeke, mint a történetbeli Kevin?

Honnan ismeri ezeket az ambivalenciákat, az erőfeszítést, a küzdést azzal, hogy "mit kéne éreznem" és hogy "mit érzek"; hogy "milyennek kéne lennie ennek a gyereknek" és hogy "milyen"; s azzal, hogy "milyennek kéne lennem nekem vele" azzal, hogy "milyen tudok lenni - mert nem vagyok más"...? Honnan, honnan találja ki ezeket?

Zseniális író; de még arra nagyon kíváncsi lennék, hogy milyen ember ő. Ezt sajnos nem tudhatom. ("Sajnos"?)

Ilyen pontos megfogalmazásokat még soha nem olvastam senkinél. (Kivéve Lionel Shriver Születésnap utánját... - ahol egyébként orosz a főszereplő, a Beszélnünk kell Kevinről-ben pedig örmény; van valami ilyen kötődése Shrivernek?)

Egyébként - ellentétben azzal, amit a fülszöveg ír, hogy Eva a maga hiányosságát és felelősségét keresi - én úgy gondolom, hogy a mentségeket keresi és találja meg gyönyörűen - hogy miért nem tehetett mást ő maga az évek során; hiszen a fia eleve "más" volt, így nem neki, Evának kellett volna "másnak" lennie.

Én úgy érzem, hogy Eva teljes meggyőződéssel hisz a maga igazában - és hát nem hiszem, hogy bárki is felülbírálhatja őt, hogy bárkinek is lenne joga hozzá; hiszen csak ő tudhatja. De inkább ő sem. (Mert a "mi lett volna, ha"-t sosem tudhatjuk.)
Akkor hogy tudhatná bárki más? Honnan tudhatná bárki más jobban nála?

De azért hiányolom a mélyebb magába nézést - Evából! Nem Shrivertől! Nem Shrivertől hiányolom ezt az eszközt, ez nem írói hiány. Ő remekül megteremtett egy karaktert, aki nem néz mélyebben önmagába. Vagy ha igen, akkor odabenn azokat az emlékeket keresi, amelyek felmentik őt, és nem az esetleges elkövetett hibákat, amelyek elvezethettek odáig...

A kisgyermek Kevin reakcióinak, tetteinek leírása néhol számomra kicsit erőlködősre sikeredett - jóval kevésbé hitelesre, mint például az anya karakterének megformálása. Talán éppen azért, mert Shriver ez utóbbi szerepbe tud belehelyezkedni, valamint az anya mellett teszi le a voksát. Ahhoz, hogy mentségeket találjon Eva számára (mert kitartóan keres és keres, mind újabb érvekkel támasztja alá Eva igazát, hogy az olvasó meg tudja érteni őt; Shriver már előre mintegy védelembe veszi őt az olvasói ítélkezésekkel szemben), állást kell foglalnia mellette, a gyermekkel szemben. Ez azonban, úgy érzem, időnként Kevin személyisége hitelességének a rovására ment.

Huhh, annyi mindent lehetne mondani erről a könyvről, ezekről a karakterekről, de van-e joga bárkinek mondani bármit a kérdésfeltevéseken túl? A kérdéseken, amelyekre viszont nem adható meg válasz. Csak elméletek vannak. Egyelőre a tudomány nem képes többre.

Shriver korunk egyik legnagyobb és legeredetibb írója, fantasztikus írói eszköztárral, és hatalmas intelligenciával, tájékozottsággal a birtokában.

Az embert elgondolkodtatja, megpiszkálja szunnyadó érzéseit, felbirizgálja azokat, annyira, hogy szóra nyitod a szád, hogy ítéletet mondj. De ha bölcs vagy, elhallgatsz idejében. Mert Shriver éppen arra akar ráébreszteni, hogy nem olyan egyszerű ez, hogy csak úgy ripsz-ropsz véleményt mondj. Megteheted; de semmire sem mész vele. Az csak egy frázis lesz, és az is marad.
Míg pont az igazságot, hogy miért történnek úgy a dolgok, ahogy, nem valószínű, hogy tutira kiderítheted.

P. S.: A fenti bejegyzés után aztán néhány fontos kérdésre megtaláltam a választ a Magyar Narancs Lionel Shriverrel készített interjújában. Pl. van-e gyermeke Shrivernek. És az itt olvasható nyilatkozata aztán választ ad többek között arra a fontos kérdésre is, hogy miért keres Eva a maga számára mentségeket - és miért keres mégiscsak Eva számára mentségeket vehemensen és meggyőződéssel Shriver; és már tudjuk azt is, honnan erednek Eva igencsak ambivalens érzései. Így már érthetőbbé válik az is, hogy hogyan tudta ilyen alaposan ábrázolni Eva karakterét.

Mindenkinek ajánlott az interjú - de inkább a könyv elolvasása után. (És továbbfűzve: így már érthetőbb az is, hogy Irinának miért nem születik gyermeke a Születésnap utánban. Irina és Eva esetében is állásfoglalásnak tűnik - és ezek szerint tehát az is - a gyermektelen lét, tudatos döntésnek, akkor is, ha mindkét regényben "a helyzet hozta úgy, ahogy".) Persze ettől még borzasztó nehéz lehet elképzelni a Beszélnünk kell Kevinről című könyv szituációját még az írónak is; de így némileg érthetőbb, hogy egyáltalán miért kísérli meg.

Aztán a könyv utolsó tíz oldala minden addigi véleményedtől megfoszt, az ítéleteidet megsemmisíti, elakad a szavad, és egyszerűen csak csöndben maradsz - nem marad szó arra, hogy azt a helyzetet is korrekt és magabiztos jellemzéssel lásd el.

Lionel Shriver: Születésnap után

"Irina McGovern, az amerikai gyermekkönyv-illusztrátor Londonban éli biztonságos, megállapodott életet értelmes, hűséges és fegyelmezett partnere, Lawrence mellett – mindaddig, amíg egy este megmagyarázhatatlan vágyat érez, hogy megcsókoljon egy másik férfit, a szenvedélyes, extravagáns, elsőrangú snookerjátékost. Két, egymással versengő, alternatív jövő függ ettől az egyetlen csóktól, hiszen Irina döntése – hogy behódol-e a kísértésnek, vagy megmarad a Lawrence-szel való, látszólag biztonságos partnerkapcsolatában – nagy horderejű változásokat fog hozni a karrierjében, a baráti körében, a családi kapcsolataiban és mindennapi életének szövedékében is.

„Shriver komplex, pimasz és szellemes elmélkedése mindenkiben kíváncsiságot fog kelteni, aki valaha is eltűnődött már azon, hogyan alakultak volna a dolgai, ha követett – vagy semmibe vett – volna egy-egy sorsfordító sugallatot.”

People"

Aztaaaa! Hát ez a nő aztán tud írni! És polgárpukkasztani. Úgy, hogy azt semmiképpen se róhasd fel neki. Mert ő csak ráirányítja a figyelmet dolgokra, amelyekkel úgy egyébként nem vagy nem szívesen foglalkoznál.
Szókimondásával, bámulatra méltó szókincsével, provokativitásával, egyedi hasonlataival úgy ír le egy átlagos és éppen átlagosságánál, hétköznapiságánál fogva törékeny életet, annak minden velejárójával, nevezetesen például a többi, hozzá kapcsolódó, azzal összefonódó, attól függő, azzal kölcsönhatásban álló élettel együtt, hogy közben nem jut eszedbe olyan szavakat használni vele kapcsolatban, hogy érzelemgazdag vagy szívbemarkoló, miközben felettébb az, csak épp a nyíltsága - és nem a manpulatív jellege - okán.
Nem kis falat ez a könyv, és ezt nem a maga 602 oldalára értem, hanem arra a volumenre, amellyel felboncolja a témát, az élet legapróbb rezdüléseiig, a legköznapibb tettekig, addig, hogy miért főzöl órákon át valakinek, akit szeretsz, miközben mégis képes vagy aztán mindent otthagyni; hogy miért szaladsz utána az esőben zokniban, és aztán ezt miért érzed jelentéktelennek, miközben ezek fejezik ki a legvelősebben az érzéseidet; hogy hogyan hezitálsz hónapokig, majd döntesz a másodperc törtrésze alatt, miközben egyszerűen fogalmad sincs arról, hogy a hosszú tépelődés vajon azt a gyümölcsöt hozza-e, amelyre számítasz; hogy amikor felnyúlsz a fejed fölé, és leszakítasz egy almát a fáról, meglepve bámulj a tenyeredbe, hogy egy körtét téptél le onnan. Pedig te teljesssssen biztos voltál abban, vagy legalábbis minden reményed beleölted, hogy ennyi tétovázás után a lehető legmosolygósabb almát fogod a kezedben tartani.
Shriver mindent megkérdőjelez, és mindenre ad egy választ, de úgy, hogy ne vedd komolyan, mármint vedd komolyan, persze, a lehető legkomolyabban, de ne hidd, hogy mindez nem lehet másképp. Mert csak egy tekinteten, egy esőcseppen, egy szikrán, egy pillantáson, egy pohár boron múlik, hogy minden másképp alakuljon, úgyhogy ne vedd készpénznek, hogy ha hónapokig ömbölygetsz valamit magadban, és úgy érzed, totál megemésztetted, akkor az feltétlenül úgy is van.
Shriver talán nem is kérdőjelez meg mindent, hanem azt éri el (miközben ő maga talán abszolút biztos a válaszokban), hogy benned szülessenek kérdőjelek, és felkiáltójelek, és aztán ezek jól összekutyulódjanak, hogy aztán - már az ő segítsége nélkül - ezeket a helyükre pakold.
Nagyon hatásos, nagyon sírnivaló, nagyon elgondolkodtató, talán túlságosan is az, ha lehet ilyet mondani.
Lionel Shriver tud olyat mondani, amit eddig nem tudtatok. De nem ez a legjobb; hanem hogy úgy tálalja, hogy eltátsd a szád oldalanként.
De ne vacakolj sokat, mert a következő oldalon megint fejbe talál valamivel, szóval nem lesz túl sok időd a mélyen szántó gondolatok magadban való átforgatására, hacsak nem teszed félre mindig fél órára a könyvet - ugyanis ha nem ezt teszed, lemaradsz valamiről, amiről, hidd el, nem kéne lemaradnod.
És a párbeszédei! A legjobbak Irwin Shaw óta. Amiben bizonyára nagy szerepe van a fordítónak is, akié szintén minden elismerésem.
Egyébként utánanézve Shriver életútjának (cikkek, írások, fotók stb.), szerintem - amennyire ezt meg lehet ítélni ennyiből - ő valóban egy igen provokatív személyiség. Azt gondolom, hogy ő szeret megosztó lenni, megbotránkoztatni, mert ezáltal fel tudja hívni a figyelmet fontos (bár olykor aprónak tűnő) dolgokra, amelyeket hajlamosak elbagatellizálni az emberek. Ő nem hagyja a szőnyeg alá söprést. Kirángatja az oda behajigált dolgokat, magasba emeli, és hangosan kiáltva hívja fel rájuk a figyelmet. Nem tűri az elhallgatást. Ezért olyan hitelesek az írásai - mert olyanok, mint ő maga. A könyvei nem egy álcául szolgálnak, ami mögött egy szerény, prűd, csöndes személyiség lakozik. Nem; ő kitárulkozik, és világgá kiáltja a véleményét. Ami éppen attól, hogy ő tényleg ilyen, válik hitelessé és sodró erejűvé, és nem marad csak egy hangos szó a sok más hangos szó között.

A GABO-nál megrendelhető.