Abdulrazak Gurnah: Paradicsom

 

"Az Ezeregyéjszaka meséi keverednek a Koránból és a Bibliából ismert József történetével az irodalmi Nobel-díjas Abdulrazak Gurnah nagy sikert aratott varázslatos elbeszélésében - ahogy jelen van benne a 20. századi eleji Afrika gyarmatosítókkal és erőszakkal teli szörnyű és kíméletlen valósága is.

A tizenkét éves Yusufot az apja, adóssága fejében zálogba adja a dúsgazdag Aziznak, aki a kontinens keleti partvidékéről indul újra és újra kalmárkodni az ország szívébe, a dzsungel borította hegyek közt lakó vadállatok és vademberek közé. A kalandos expedíciók alaposan megedzik az időközben fiatalemberré serdülő fiút, de a legnagyobb megpróbáltatások mégis a kereskedő fallal körülzárt, paradicsomi idillt idéző kertjében várnak rá. Innen nyílik ugyanis ajtó a házban titokzatos módon rejtőzködő nők szobájához, ahová egy nap Yusuf is bebocsátást nyer."

Abdulrazak Gurnah 1966-ban tizennyolc évesen menekült el szülőföldjéről, Zanzibárról, az arab lakosságot ért üldöztetés elől. 1968-ban az Egyesült Királyságban telepedett le, itt végezte tanulmányait és lett az irodalomtörténet professzora a Kenti Egyetemen. Kutatási szakterülete a gyarmati irodalmak.

Könyveit többször jelölték a Booker- és a Whitebread-díjakra. Az Utóéletek, a tizedik regénye, 2020 októberében jelent meg, és rá egy évre kapta meg az irodalmi Nobel-díjat „a gyarmatosítás következményeinek és a menekültek sorsának megalkuvást nem ismerő és együttérző bemutatásáért, a kultúrák és a kontinensek közötti szakadék feltárásáért”.

_______________________

Ez a regény egy kisfiúnak a szüleitől való kényszerű elválásával - elválasztásával - kezdődik, és az én torkom már ennél a pontnál elszorult. Először meg sem fordul a fejében... aztán a rádöbbenés... majd a remény, és végül a beletörődés. Hogy őt odaadták, hogy lemondtak róla. 

Ebben a történetben nem igazán vannak választások, döntési lehetőségek, szabadságjogok. Vagy ha ezek mutatkoznak is, akkor olyanformán, hogy mások döntenek az egyes szereplőkről, mások döntései határozzák meg a szereplők életét, anyagi javak, szokások, hagyományok, az út során rájuk leselkedő veszélyek, hatalmaskodó emberek kénye-kedve...

Ők döntenek az életekről. 

E hatalmaskodóknak, mások bíráinak egyike-másika később maga is megismeri azt az érzést, kiszolgáltatottságot és ezáltal a számkivetetté válást, amikor nem ők hozzák meg önmagukról a döntést; vannak, akik pedig mindig mások életének urai maradnak. 

Még egy mondat erejéig elidőznék a kezdő pillanatnál, bár a regény cselekménye alapvetően nem erről szól, mégis a főszereplő fiú jellemét és sorsát nyilvánvaló módon meghatározza: a szülők lemondása gyermekükről. A fiú sem hiszi, hogy ez megtörténhet (nem csak én); azonban az évek során szürkülni kezdenek emlékképei, és végül - ha nem is a jótékony feledés, de - az idő elkezdi gyógyítani a sebeit. És talán eljön az a pont egyszer az életében, amikor már visszacsinálni sem akarja. Már nem érdekli. Akarná a múltat, de nem akarja azokat az embereket, akik más embereknek odaadták őt. Számomra ez rettenetes része a könyvnek, a szülőknek a gyermekükről való lemondása, bár érzékelteti az író, hogy ez - főleg az édesanyának - mennyire nehéz (de beleegyezik, beletörődik), ám utána nem tudjuk meg, mi lett vele (például: volt választása?), mert az ő sorsát innentől kezdve nem követjük nyomon. Láttatja tehát az író a tehetetlenséget, mégis... van az a tehetetlenség, az az anyagi helyzet, amiért ez megtörténhet? Tudom, más kultúra, más szokások, más idők... Nekem mégis innentől kezdve egy olyan olvasmányt jelentett ez, amelynek során, bár a fiú lassan felcseperedett, ez nem merült feledésbe.

Aztán találkozik ez a gyermek a borzalmakkal, és azt vesszük észre - ő is észreveszi vajon? -, hogy ezeknek a látványa, ténye - mondhatni - természetessé válik az életében. Újabb szörnyűség.

És aztán megismeri az első szerelmet - de érzéseinek engedelmeskedve mindenáron megküzd a beteljesülésért? Vagy a lemondást tanulta meg életében, és ez a tanulási folyamat határozza majd meg ezt is az életében?

Gurnah írásmódja és mondanivalója is tiszta és világos, elbeszélése tárgyilagos, mégis csakúgy az események megjelenítése, ahogy a szereplők érzéseinek bemutatása is igen érzékletes.

Váltakozva jelenik meg a történetben - a különböző szereplők életét figyelemmel kísérve - a beletörődés, belenyugvás, a remény és reménytelenség, a megadás és fellázadás, a múlt és jövő felé tekintés, illetve egy elveszett kontinens hangjai. Egy korrajz, melynek egyes részei tények, más része fikció, amely azonban valószínűleg akár valóság is lehetne; egy dokumentumregény, mely elnyomottak hangjának szócsöve, ám ha a szavak célba is érnek, azok minden bizonnyal már csak az emlékezetnek szólhatnak.

A regény ITT megrendelhető.

F. Scott Fitzgerald: Szépek és átkozottak

 

"A dzsesszkorszak nagy írójának legismertebb regénye az azóta is mesterműként emlegetett A nagy Gatsby. Második regénye 1921-ben jelent meg, nem kisebb sikerrel, az olvasók és a kritika egyaránt az első perctől rajongott a szerzőért. A Szépek és átkozottak a tehetséges, művészi hajlamú Anthony Patch és az imádatra méltó, gyönyörű Gloria Gilbert szerelmének története. A szerelemből házasság lesz, szerelmük pedig az évek múlásával megkopik. 

„Amit elveszítünk, az sokkal édesebbnek tűnik utólag – jegyzi meg Fitzgerald, aki saját csalódását is beleírta könyvébe. – Tudom, hogy így van, mert egyszer nagyon akartam valamit, és meg is szereztem. Ez volt az egyetlen dolog, amit igazán akartam életemben… Aztán amikor az enyém lett, porrá omlott a kezeim között… És ebből megtanultam, hogy az ember nem szerezhet meg magának semmit, egyáltalán semmit. Mert a vágyaink becsapnak.” 

Mint valamennyi ihletett Fitzgerald-könyv, a Szépek és átkozottak is a kiábrándulás szívszorítóan hiteles krónikáját nyújtja."

_______________________

Olvastam A nagy Gatsbyt is, és lehet az a legismertebb, leghíresebb, legjobbnak kikiáltott regénye Fitzgeraldnak, engem mégis sokkal jobban lenyűgözött ez a történet.

A Szépek és átkozottak egészen kivételes minőségű irodalmi mű, olyannyira, hogy tartok is tőle, nem fogok megfelelő szavakat találni annak kifejezésére, hogy mi mindentől olyan csodálatos, és miért van az, hogy az ember csak keresgélheti a megfelelő kifejezéseket, de nem valószínű, hogy elmondható, leírható ennek a regénynek minden erénye.

Hiteles, torokszorító, az embert fojtogatják a könnyek, érzi a kínt, mardossa a kétely, szétfeszíti a remény, és letaglózza a bánat, amit ezekért az emberekért érez...

Nagyon megrendítő, ahogy hatalmas igazságokat mond ki teljesen magától értetődően; egyszerűen olyan éleslátással bír, hogy nem tudom eldönteni, ennyire alapos és jó megfigyelő, oly sok időt áldozott az emberek megfigyelésére, aminek köszönhetően erre a tudásra szert tett, vagy ösztönösen érzi a személyiségek működését, ugyanis teljesen különböző karaktereket, személyiségjegyeket olyan hibátlanul jelenít meg, ami előtt csak mélységes csodálattal és elismeréssel adózhat az ember. 

"...végleg megadta magát a férjének, teljesebben és visszavonhatatlanabbul, mint a legelső alkalommal - ettől fogva odahallgatott arra, amit mondott. Ő azt gondolta magában, ez azért van, mert az évek során megtanulta, hogy toleráns legyen, valójában az évek kiölték belőle azt a csekély erkölcsi bátorságot is, amely valaha megvolt benne."

Nagyon érzékletesen írja le a főszereplő szerelmét, vágyódását, reményeit, epekedését, félelmeit - úgy, ahogyan csak az tudja leírni (illetve általában még az sem), aki már maga is átélte ezt; és utána csalódását és a választott, imádott nő boldogtalanságát is úgy foglalja szavakba, hogy az ember nehezen tud mit kezdeni a megrendültségével...

Kívánod, tiszta szívedből kívánod, hogy kapja meg a nőt, akibe szerelmes - de ki láthatná előre, hogy ez hova vezet majd?

Tűéles helyzetfelismerése mellett zsenialitásának köszönhető az, hogy meg tudja ragadni a pillanatot, mondatokat, zeneiséget, intuíciókat, meg tudja látni a kapcsolatok mozgatórugóit és buktatóit, felismeri azt, amit más nem, és papírra is tudja úgy vetni, ahogy - szintén - más nem. Totális összhang és a teljes igazság. Nincsenek kétségek. Nincs hiba. 

Egyedülálló tehetség!

"- ...Ha megbántottalak valamivel, beszéljük meg. Nem szeretem ezt a "csókolj meg és felejtsük el" felfogást.

- De én nem akarok vitatkozni. Szerintem csodálatos, hogy képesek vagyunk rá, hogy megcsókoljuk egymást, és elfelejtsük az egészet. Ráérünk majd vitatkozni, ha ez már nem megy."

Egyébként nagyon érdekes, hogy mennyire nem látunk az emberek lelkének mélyére - még egy olyan regényben sem, ahol pedig megkapunk minden részletet, adalékot ehhez az írótól. Mégis lassan egyre mélyebbre látunk, szimpátiát vagy ellenszenvet kezdünk érezni, vagy együttérzést, vagy korholunk, hogy ezt miért így csinálja, miért nem úgy... És lehet, hogy végül rájövünk, hogy csakúgy, mint a való életben, itt is rengeteg előítélettel rendelkeztünk a kezdetekkor, és nem is olyanok az emberek, amilyennek láttuk - akartuk látni - őket. Máshogy kezdünk tekinteni rájuk, szeretnénk kioktatni vagy legalább figyelmeztetni őket, mert mi jobban tudjuk, mi látjuk, hogy mit is kéne... És az is csodálatos Fitzgeraldnál, hogy ráébreszt minket, hogy mi is tévedhetünk. Azt hisszük, valami csakis tévútra viheti őket, és aztán mégis jól alakul... Vagy fordítva... Meghagyja a szereplőinek és az olvasóknak is a hibázás lehetőségét... De a jóvátételét, a javításét is! Vajon élnek vele?

Még két idézet - nem kell mindennel egyetérteni, amit Fitzgerald mond vagy gondol, de nem lehet nem elgondolkodni rajta!

"Annak a nőnek, akit nem szeretnek, nincs életrajza, csak története."

"A boldogság nem több, mint egy különösen elviselhetetlen nyomorúság megszűnését követő egy óra."

Hatalmas tehetség, hatalmas gondolkodó, engem rabul ejtett, letaglózott, szíven ütött, elgondolkodtatott, könnyekre fakasztott, és segített, hogy felismerjek dolgokat, amiket eddig nem tudtam megfogalmazni magamnak.

A kiadótól megrendelhető ITT.

Lina Areklew: Hamu és korom

 

"Fredrik Fröding Európa legszörnyűbb hajókatasztrófájának, a M/S Estonia komp 1994-es tragédiájának túlélője, akinek egész további életére árnyékot vet, hogy szüleivel együtt öccsét, Niklast is elvesztette a hajószerencsétlenségben. Felelősnek érzi magát, mert képtelen volt megakadályozni, hogy egy hullám elragadja a fiút, ám a lelke mélyén úgy érzi, testvére mégis túlélte a katasztrófát. Felnőtt életét végigkíséri ez a trauma. Folyamatos, gyógyszeres pszichiátriai kezelésben részesül, kevés sikerrel – bár rendőrtisztnek készült, csak adminisztrátorként kap munkát, és időnként „megpillantja” Stockholm forgatagában a testvérét. A történet is egy ilyen találkozással indul. Az utcán meglátja Niklast, amint a híres Ceder szállodalánc tulajdonosával, Adammal tárgyal, majd eltűnik a szállodában. Fredrik Ceder nyomába ered, egészen Ulvö szigetére követi, majd egyre nagyobb bajba keveredik. A szálak egy régi gyilkossághoz, a sziget sötét múltjába vezetnek."

__________________________

Végre egy skandináv krimi, ami nem a minél több vérről, erőszakról és brutalitásról szól, hanem 

az ottani életérzést átadva higgadt és mérsékelt tud maradni, miközben okos, rengeteg kérdést felvető, talányos, izgalmas, elgondolkodtató, és hatalmas csattanót tartogat.

Tudjuk, hogy a skandináv krimiknek sajátja a mértéktelen kegyetlenség (bár megjegyzem, a legdurvább krimit nem skandináv, hanem angol szerző tollából olvastam), de ez a könyv nem ilyen, és ettől valósággal megkönnyebbül az ember: lám, lehet úgy is letehetetlen krimit írni, hogy nem a minél több vér a könyv központi eleme! Sőt!

Lina Areklew elsőkönyves író, de máris tudja, hogy mi tesz jót egy könyvnek: megválaszolja a megválaszolandó kérdéseket, de néhányat nyitva hagy, és az olvasóra bízza annak továbbgondolását, hogy azok a szálak vajon hova vezetnek. 

Nyilván találgat az ember, hogy ki a gyilkos, ki mit miért tesz, és persze vannak sejtései, sőt teljesen biztos benne, hogy jó helyen tapogatózik - de ekkora meglepetésre nem számít a végén. Akár jó helyen keresgélte a megoldást, akár nem, tulajdonképpen mindegy, mert az író mindenkit félrevezet.

Nagyon tetszik ezen túlmenően, hogy 

továbblép a krimisíkon, és a szereplők személyiségjegyeit is boncolgatja, továbbá hogy árnyalja a képet, több szemszögből láttatja az eseményeket, 

és hogy a gyanúsítottak és a rendőr ugyanannyira fontos tényezők számára, nem helyezi egyiket sem a másik elé, amikor magánéletükről, nehézségeikről van szó, melyekkel az események sodrában meg kell küzdeniük.

Van tehát hatalmas csattanó, de nincs olyan lezárás, amely mindent szépen elrendezne: a szereplőkre van bízva a hogyan tovább. Érdekes lenne tudni, hogy bizonyos olvasók hogyan képzelik el egyes könyvek folytatását: nyilván ki így, ki úgy, de vajon valaki miért így és más miért úgy? De az erről való találgatás messzire vezetne.

Mindenesetre ez egy kiválóan megírt regény, nagyon izgalmas, fordulatos, eredeti ötletekkel és megoldásokkal - skandináv krimit kedvelőknek és nem kedvelőknek egyaránt a tetszésére lesz, szóval mindenképpen ajánlom elolvasásra.

A regény megrendelhető ITT.

Szvetlana Alekszijevics: Csernobili ima

"Halál rejtőzött mindenütt, de ez valamilyen más halál volt. Új maszkokat viselt, korábban ismeretlen külsőt öltött." 

"Mi ez - a múlt vagy a jövő?"

"1986. április 26-án kezdődött Csernobilban minden idők legnagyobb atomerőmű-katasztrófája. Az akkori szovjet vezetés titkolózása miatt a világ napokig szinte semmit sem tudott róla...

A Nobel-díjas fehérorosz írónő két évtizedet szánt a téma feldolgozására. Beszélt olyan emberekkel, akiket rögtön a katasztrófa után a helyszínre rendeltek, és a legveszélyesebb munkákat végeztették velük. Beszélt az özvegyekkel, akiknek csak a kitüntetések és az oklevelek maradtak. Beszélt azokkal, akik az erőmű közelében, a paraszti Atlantisszá vált Poléziában éltek - aztán bedeszkázták a kútjukat, és kitelepítették őket, vagy maradhattak a házukban, de eztán már úgy éltek, mint egy rezervátum lakói. Megismerjük az áldozatokat, a felelősöket és a szovjet virtusba belerokkant vakmerő önkénteseket. Megismerjük azokat, akik számára Csernobil filozófiai probléma, az atomkorszak utáni ember alapító mítosza, és azokat is, akik a szovjethatalom ellenségeit, a Nyugatot és az árulókat okolják érte.

Csernobil nemcsak egyéni, családi, hanem nemzeti tragédia is. Nem szovjet, nem orosz, nem is ukrán, hanem fehérorosz nemzeti tragédia. A tízmilliós nemzetből több mint kétmillióan élnek szennyezett területen. Mert amikor a szovjet híradókban örömhírként közölték, hogy szerencsére nem Kijev felé szállt a radioaktív felhő, azt nem közölték, hogy Minszket és Fehéroroszországot borította el. Mivel a birodalom itt többször is erőszakkal állította meg a nemzetté válás folyamatát, sokan csak ekkor döbbentek rá, hogy az ő sorsuk más, maguknak kell kitalálniuk, hogyan menthetik meg az életüket. A gyarmati sorban élő nemzet a csernobili katasztrófával lépett be a világtörténelembe. Mert az afganisztáni háború és az atomkatasztrófa a birodalmat is romba döntötte.

Csernobil minden szereplő számára korszakhatár. A boldog tudatlanság elvesztését jelenti, ahonnan csak hosszú idő után lehet eljutni a rezignált, keserű bölcsességig. Vannak, akik már eljutottak ide, és vannak, akik most csak most indulnak el, mint a Szolzsenyicint olvasó falusi párttitkár. Egyesek menekülnek a zónából, másokat meg vonz az a terület, amelyet lassan visszahódít a természet.

Csernobil nemcsak katasztrófa volt, hanem figyelmeztetés is. És Alekszijevics szerint minden nemzedéknek olvasnia kell a jövőnek hagyott jelekből.

Csernobil ma is aktuális. És aktuális lesz még 48 ezer évig."

________________

Nehéz szavakat találni erre a könyvre - pedig muszáj. Muszáj beszélni arról, ami történt, ez tényleg fontos - ezért íródott ez a könyv. Hogy a kimondatlan szavak, érzések felszínre kerülhessenek; hogy megszólalhassanak, akikbe eddig bele lett fojtva a szó; hogy ne történhessen meg újra ilyen szörnyűség; hogy tudásunk, információnk legyen arról, hogy min mentek keresztül az emberek, akiket csak hétköznapi hősöknek hívunk, de valójában nincs igazi ismeretünk arról, hogy mit szenvedtek - és szenvednek - el a mindennapokban. Beszélni kell arról, hogy mi történt, és itt nemcsak a felelőskeresésről van szó, és nem is csak arról, hogy ez soha többé ne történhessen meg (arról is persze), hanem egyszerűen nem szabad múlttá, köddé, elfeledetté válnia mindazoknak, akik ott élnek vagy éltek, a azoknak, akiknek a tetteinek köszönhetően más emberek életben maradhattak. Tartozunk ennyivel nekik. Tartozunk, mindannyian.

Nagyon nehéz könyvről van szó, hiszen erről a témáról nem lehet könnyed hangvételben írni, erre készüljön fel mindenki.

Megrázó, mély, letaglózó, erős, csontig hatoló - de hát ennek annak kell lennie, ez nem lehet máshogy. 

Végtelenül megrázó, ahogy az író módot ad arra, hogy az elbeszélők saját szavait olvashassuk: engedi, hogy ők meséljék el a történetüket, hogy az a lehető leghitelesebb formában juthasson el az olvasóhoz. És hát ezekben benne van minden tragédia, ami csak lehet. Nem írom le, hogy mi minden;

ezt olvasni kell. És hogy valóban "kell"-e? Abban biztos vagyok, hogy megérdemlik ezek az emberek. Ez a minimum, ami jár nekik - hogy meghallgatja őket a világ.

A felelősökről és arról, hogy valójában az erőműben pontosan mi is történt, viszonylag keveset lehet megtudni a könyvből, inkább az áldozatok szószólója Alekszijevics, azonban amit a felelősségről, tehát magukról az eltusolásokról, elhallgatásokról tudni lehet (nem menve el nagyon a legfelsőbb vezetésig - csak a felszínt súrolva -, inkább az alsóbb szintű felelősöknél maradva), már az is vérlázító. Hogy elmaradt a tájékoztatás, a segítségnyújtás, az információátadás, és úgy lett téve, mintha minden rendben lenne. Ez egyszerűen döbbenetes. Megmenthetők lettek volna ezrek! Bárki is adta ki az utasításokat és bármiért (de miért??), erre sem nagyon lehet szavakat találni. Mert mekkora volt az ár?! És ki viseli ennek a felelősségének a súlyát? És hogyan?

Az egyéni tragédiák oly sokfélék, annyi óriási és annyi apró mozzanatból tevődnek össze, amitől az embernek tényleg, szó szerint elszorul a torka, fojtogatja valami, nehezen jut levegőhöz. Ahogy az író a háziállatok sorsáról ír; a pocsolyákban játszó gyermekekről; a kirabolt házakról; a nem tudásról és a tudásról; arról, amikor egy feleségnek és egyben kismamának választani kellett (a legelső történet és ami a legjobban szíven ütött); és a reménytelenségről, a kilátástalanságról, a múlt cipeléséről, terheiről, amelyek a mai napig kísérik és kísértik az ott élőket és azokat is, akik elköltöztek onnan; mindarról, ami örökre beléjük égett, a részükké vált, és nem engedi el őket soha. Borzasztó nehéz szembesülni azzal, hogy min mentek keresztül ezek az emberek, és hogy szinte senki nem segített rajtuk. Aki segíteni akart, annak sem hagyták.

Egy idézet a könyvből:

"Csernobillal az ember kezet emelt mindenre, Isten egész világára, ahol az emberen kívül még sok ezer más lény, állat és növény él. Amikor eljártam a likvidátorokhoz... Hallgattam a történeteiket arról, hogyan végezték (elsőként és először!) új emberi, nem emberi munkájukat: földbe temették a földet, vagyis különleges betonbunkerekbe földelték el a fertőzött rétegeket, minden lakójával - bogarakkal, pókokkal, lárvákkal  együtt. Különféle rovarokat temettek el, melyeknek még a nevét sem tudták. Nem emlékeztek rá. Ők egész másképp fogták föl a halált, náluk ez a madártól a pillangóig mindenre kiterjedt. Az ő világuk már egy másik világ volt - az élet új jogával, új felelősséggel és új bűntudattal. Állandóan jelen volt az idő témája a történeteikben, azt mondták, "először", "soha többé", "örökre". Emlékezetükbe idézték, hogyan utaztak át az elhagyatott falvakon, ahol találtak néha egy-egy magányos öregembert, aki nem akart elmenni a többiekkel, vagy visszatért később az idegen tájakról, ott ültek esténként, gyújtóssal világítva, kaszáltak, sarlóval arattak, fejszével vágták a fát az erdőben, imádkoztak az állatokhoz és a szellemekhez. Istenhez. Olyan volt minden, mint kétszáz évvel azelőtt, miközben valahol a magasban űrhajók repültek. A farkába harapott az idő, összeért a kezdet és a vég. Akik ott voltak, azok számára Csernobil nem ért véget Csernobilban. Nem  háborúból, hanem mintha egy másik világból jöttek volna haza. Megértettem, hogy teljesen tudatosan alakították át a szenvedésüket új tudássá, és megajándékoztak minket vele: nézzétek, valamit kezdenetek kell ezzel a tudással, valahogy hasznát kell vennetek."

A fehérorosz emberek szenvedéséről, a történelem egy meghatározó tragédiájáról, az új korról, annak veszélyeiről és a régi, az örök értékekről - családról, bátorságról, hősiességről, szeretetről, szerelemről, hűségről, önzetlenségről, odaadásról stb. - szól ez a könyv.

És hasznát kell vennünk annak a tudásnak, amelyet Csernobil borzalmas módon ránk szabadított, valamint annak, amellyel Szvetlana Alekszijevics megajándékozott minket. Valamit kezdenünk kell vele.

Agatha Christie: A titokzatos stylesi eset; Függöny

"Anglia ​kies zöld mezőinek közepén kicsiny falu Styles St. Mary. A nagy parkban álló stylesi kastély lakóit megkímélte a háború – mégsem boldogok. Vasakarattal kormányozza háza népét a kastély úrnője, aki a környék – és a család – bőkezű jótevőjének szerepében tetszeleg, de a zsebpénzt bizony szűken méri szeretteinek. Gőgös szívét azonban egy szép napon ostrommal veszi be a faluba vetődő szakállas idegen, és a kastély úrnője készségesen nyújtja kezét (és pénztárcáját) a nála vagy húsz esztendővel fiatalabb „drága Alfred”-nek. Persze, az ilyesminek ritkán jó a vége… A stylesi kastélyban bekövetkező titokzatos bűnügyet azonban végül sikeresen deríti fel a menekült belga detektív: Hercule Poirot – aki A titokzatos stylesi eset című Agatha Christie-regényben lépett első ízben az olvasók elé, hű tisztelője, Arthur Hastings kapitány társaságában. 

Az első világháború alatt játszódó regény színhelyére, a stylesi kastélyba hívja barátját sok-sok év elteltével az elaggott, de korántsem szenilis Poirot a Függöny-ben; és az őszbe csavarodott, de változatlanul romantikus lelkű Hastings, mint mindig, most is hűségesen engedelmeskedik dicső barátjának. Stylesban most sem honol boldogság; más a tulajdonos, mások az életkörülmények – a hajdani kastély ma fizetővendégek lakhelye –, de az ódon falak között megint csak bűntény történik, és természetesen megint csak Poirot az, aki mindent kiderít – végül, de ezúttal utoljára…"

______________________


Másodszor olvastam ki ezt a könyvet, de már nagyon régen olvastam először, így nem emlékeztem rá. Vagyis emlékeztem: csak nem arra, hogy az a vége, ami. Sőt, nagyon érdekes, mert "emlékeztem", hogy a végén ki öl meg kit, és pont fordítva történt. Furcsa, hogy miért ez a kép élt bennem.

Szerintem a Függöny A. C. legjobb regénye, a csavar miatt egyfelől, másrészt mert megindít a vége, amivel kilóg rendesen a sorból. Megdöbbentő a fordulat, bárhogy akarod kitalálni, nem fog menni, hidd el, szóval ne is próbálkozz vele. Az indíték, a gyilkos kiléte, a mód... Totál rejtély, végig homályban marad minden, ami közelebb vihetne a megoldáshoz.

És hát az olvasmányosság, a karakterek jól ábrázoltsága és a szerethető stílus pedig az A. C.-től jól megszokott, elvárt, jóleső színvonalat nyújtja.

J. R. R. Tolkien: A hobbit – vagy: Oda-vissza

"Smaug kétségkívül mélyen aludni látszott, jóformán halottnak és sötétnek rémlett, egy-egy láthatatlan gőzpamatnál több a hortyogására sem utalt, amikor Bilbó ismét bekukucskált az ajtónyíláson. Már éppen lelépett volna a padlóra, amikor megpillantotta a Smaug petyhüdt bal szemhéja alól feléje lövellő vékony, átható fénysugarat. Csak színlelte az alvást! Az alagút bejáratát figyelte!...

Amikor gondtalan, minden becsvágy nélküli életéből, meghitt kis zsáklaki hobbitüregéből Gandalf, a mágus és egy csapat törp elragadja, Zsákos Bilbó egy kaland kellős közepébe csöppen: "betörési szakértőként" kell közreműködnie a kincs visszaszerzésében, amitől Smaug, a Rettenetes, egy igen nagy és veszedelmes sárkány fosztotta meg hajdanában a Hegymély Királyát. Noha nem szívesen vállalkozik erre a kellemetlen feladatra, Bilbó maga is lépten-nyomon meglepődik tulajdon ügyességén és leleményességén!

J. R. R. Tolkien a gyermekeinek írta ezt a meseregényt, de amikor 1937-ben megjelent, azonnal óriási sikert aratott. Később megszületett monumentális folytatása is, és azóta "a világ két részre oszlik: azokra, akik már olvasták A HOBBIT-ot és A GYŰRŰK URÁ-t, és azokra, akik eztán fogják elolvasni őket." (Sunday Times)

A kötéstáblán J. R. R. Tolkien rajza látható."

____

Megint a gyerkőceimtől kértem kölcsön egy könyvet - olyan jó regényeik vannak! :)

Szerintem abszolút érzékelhető A hobbit és A gyűrűk ura közti stíluskülönbség - valahogy A hobbit meseszerűbb, látszik, hogy ezt célzottan a gyermekeinek írta a szerző; A gyűrűk urát pedig valószínűleg már a nagyközönségnek, amelynek a felnőttek is részesei.
Szerintem ezért érdemes a gyerekeknek A hobbittal kezdeni, bár nekem A gyűrűk ura jobban tetszett, de hát én azt is felnőttfejjel olvastam.

A hobbit valahogy "mesélősebb", érzékelhetően a kisgyermekekhez szólva, az ő nyelvükön beszélve íródik a történet. Ami sem előnyt, sem hátrányt nem jelent, csupán ízlésbeli különbséget és/vagy a különböző korosztályok elvárásainak, igényeinek (mármint hogy mit várnak egy regénytől, milyen történetet, milyen nyelvezetet stb.) különféleségét. Engem pl. a sok "de ne feledjétek, hogy..." inkább kizökkentett, ugyanakkor egy kisgyermek számára szerintem ez teszi közelebbivé, személyesen neki szólóvá a történetet, mert ezekből érzi azt, hogy az író ezt Neki meséli el, és ez segíti az átélést, azt, hogy beleélje magát a történetbe, mert a szöveg 'szárazságát' (ez nem túl jó szó ide, de nem jut most jobb eszembe) megtöri az író azzal, hogy "képzeld csak el" vagy "ha hiszitek, ha nem"; vagyis olyasféle hangot választ a mesélésre, amilyennel a szülők mesélnek a gyermekeiknek. És ez közelebb hozza a gyermekhez a történetet is.

Megvan az a sajátos tolkieni hangulata, ami miatt elkezdtem olvasni, de megmondom őszintén, hogy nekem A gyűrűk ura sokkal jobban tetszett. 

Scott Spencer: Végtelen szerelem

„Tizenhét ​​éves voltam, szívem legsürgetőbb parancsainak hű követője, amikor letértem a mindennapi élet ösvényéről, s egyetlen pillanat alatt leromboltam mindent, amit szeretek.” 

"Így kezdődik David és Jade, két kamasz mindent felemésztő, érzéki szerelmének tragikus története. A hatvanas évek Amerikájában járunk. Jade szabad szellemű szülei nem bánják, ha lányuk korán kezdi a nemi életet, de amikor a fiatalok olyannyira egymásba feledkeznek, hogy senki és semmi mással nem foglalkoznak, Jade apja kitiltja Davidet a házból. David ekkor kétségbeesésében arról kezd ábrándozni, hogy mekkora szeretettel és hálával fogadják majd vissza, ha megmenti a családot valamilyen szörnyűségtől… 

Ami ezután következik, az maga a legsötétebb rémálom, névtelen telefonhívásokkal, őrült levelekkel és szörnyű következményekkel, David számára ugyanis a Jade iránt érzett szerelme immár valóságosabb, mint bármilyen egyéb világ, valóságosabb, mint az idő és mint a halál.

A Végtelen szerelem társadalmi és politikai témákban bővelkedő, sok rétegű regény, immár klasszikusnak számító irodalmi csemege, amelyben a szerelem és megszállott keresésének ürügyén a lélek sötét mélységei tárulnak föl az Olvasó előtt."

Csalódott vagyok e miatt a könyv miatt. Sok mindenre számítottam. Végtelen szerelemről szóló regényre, krimiszerű szálakra, a hippilétbe való betekintésre, családi szövevényekre... Hát nem. Semmi ilyesmiről szó sincs. 

Szerelemről némiképp van, meg őrületről is, jól felépített karakterek is vannak benne, de olyan gyomorforgató részletek is, amiket az én érzékeny lelkem már nem bírt el... Pedig higgyétek el, simán végigolvasok egy durva svéd krimit vagy észt drámát, de ez... Az öncélú gusztustalanságot nem nagyon bírom. Na mindegy. 

Szerintem nagyon megtévesztő a fülszöveg, ugyanis itt nincs szó se társadalmi, se politikai témákban való bővelkedésről, pedig az tényleg külön csemege lett/lehetett volna, de e téren aztán végképp csak a felszínt kapargatja a szerző. Lehet, hogy ez a regény nagy szám volt a megjelenése idején, de közel sem arról szól, amit sugall az ajánló. De tényleg, közel sem. Pedig nagy lehetőségek rejlettek a témában - ezért is ugrottam rá a könyvre azonnal, de igazság szerint a felszínesség (és némi gusztustalanság) mellett még ami eszembe jut, az az unalom. Untam ezt a könyvet. Túlbeszél, túlragoz, túlmagyaráz, és végig csak kapiskálja a hámot, és egyszer sem megy a rétegek közé, alá, hogy megvizsgálja a cselekmények mozgatórugóit, mélyét is. Kár. Pedig akár egy nagyon jó könyv is lehetett volna.

Bár egyébként az "őrült" srác (valóban őrült??) jellemvonásait, kényszeres (??) gondolatait, reakcióit Scott Spencer nagyon jól írja le - kérdés, hogy miért ítéljük mégis őrültségként (ha akként ítéljük) a tetteit anélkül, hogy biztosak lehetnénk benne, nem valóban pusztán végtelen szerelemről van szó...
Ezt a szálat kellett volna még jobban kibontania, és akkor ez egy remek regény lenne.
De azért, biztos, ami biztos, amíg nem látunk a dolgok mélyére, ne ítélkezzünk.

Francois Mauriac: A szerelem sivataga

"Szellemének szülötteit, ezeket a mind vakmerőbb és vétkesebb élvezőket, tartózkodó büszkeséggel, szerelmes irigységgel kíséri, ki-ki esve, szándékosan, a szenvtelen elbeszélő elegáns és egyhangú szerepéből, hol buzdítva, hol fenyegetőn, hol gúnyosan, hol lelkendezőn, s mindig egész lelkével küzdve egy lélek egész üdvösségéért…
Minden hősét és hősnőjét egy-egy nagy szenvedély fűti, ami nemcsak azt jelenti, hogy az ilyen szenvedély, éppen kizárólagossága révén, minden kisebb indulatot, vágyat és érdeket magába olvaszt, hanem hogy végletességénél fogva az egész embert megrendíti, kitágítja és felfokozza, más szóval, s minden értelemben, kivetkőzteti magából."

Igazi mauriacos mű, ha lehet így nevezni. Engem nagyon emlékeztet a Viperafészekre - csak túl szomorú... (Na nem mintha az vidám lenne.) Nagyszerű személyiségrajzok; valahogy olyan pontosan és élesen lát helyzeteket, amelyek bár fontosak, mégis hajlamosak vagyunk elsiklani fölöttük... Ő nem siklik el. Ő észreveszi, és meg is tudja nevezni. Ez lehetőséget ad a felismerésre, a szembesülésre és - ami fontos - ezáltal a változásra; de néha talán könnyebb homokba dugni a fejünket. Mindenki döntse el maga; de a könyv mindenkinek tetszeni fog, ebben biztos vagyok.

Marc Dugain: Óriások útja

"A hazájában rendkívül sikeres francia író, Marc Dugain új regénye valós eseményeken alapul. A főhős, Al Kenner alakját egy amerikai sorozatgyilkos, az 1948-ban született Ed Kemper figurája ihlette, aki legalább nyolc embert ölt meg, köztük apai nagyszüleit és végül a saját anyját. A cselekmény nagy vonalakban követi az 1960-as évek botránykrónikáiból ismert történetet, melyet azóta több könyvben és filmben is feldolgoztak.
A borzalmas történet egy valódi óriásról szól: Kenner 2 méter 20 centi magas és 130 kilós, de nem csak fizikailag emelkedik a többiek fölé: IQ-ja nagyobb, mint Einsteiné. A történet során, melyet Kenner egy egykori hippilány áldozatjelöltjének a börtönben mesél, lépésről lépésre követhetjük egy boldogtalan szörnyeteg sorsának alakulását. A gyerekkori traumákat a kamasz fiú kezelését vállaló pszichiáterrel folytatott beszélgetések tárják elénk; az olvasó pedig együttérzéssel, már-már rokonszenvvel kénytelen követni Al Kenner történetét. A fiút öt év intézeti kezelés után gyógyultnak minősítik, és visszaengedik a normális életbe. A beilleszkedés olyannyira sikeresnek látszik, hogy Kennert - és épp egy sorozatgyilkos utáni hajsza során - a rendőrség is foglalkoztatni kezdi. Skizofrén végzete azonban végül is legyűri őt...
A regény krimiként is olvasható, de jóval több is annál. Az olykor humort sem nélkülöző szöveg egyszerre társadalom- és lélekrajz, de persze mindenekelőtt vérfagyasztó történet - lebilincselő stílusban megírva."

Utánaolvastam, informálódtam, értem én, hogy szörnyű gyerekkor, lelki megnyomorítás stb., de semmi, semmi, SEMMI nem menthet fel egy ilyen embert az én szememben a tettei alól.
Lehet, hogy az anyját sem az alól, ahogy "nevelte" őt; de ez más téma
Biztos van pszichológiai magyarázat az ilyen tettekre (bár... tényleg biztos? ezek inkább csak elméletek); de mentség? Én nem hiszek ebben.
Az író ugyanis a sorozatgyilkos szemszögéből láttatja (vagy legalábbis kísérletet tesz rá, de bizonyára ez messze jár a valóságtól) az eseményeket, az ő érzéseit mutatja be, anélkül, hogy mentegetné, de mégis: a gyilkos lehetőséget kap az olvasótól az író tollán keresztül a megértésre - de hát nem tudom, erre vajon hányan képesek, ha őszinték akarunk lenni.
Úgyhogy én inkább úgy tekintem ezt, hogy tárgyilagosságra törekvedve Dugain megpróbálja bemutatni az érem másik oldalát - anélkül, hogy állást foglalna.
Nem könnyű a helyzete.
De azé sem, aki olvassa ezt a történetet.
Mert az ember önkéntelenül is ítéletet, véleményt alkot magában, amikor olvas; szerintem legalábbis anélkül nem lehet semmifajta kultúrát fogyasztani, hogy ne társítanánk ahhoz érzéseket, gondolatokat - pedig lehet, hogy olykor ez lenne a helyes. Pusztán tudomásul venni vagy megismerni a tényeket, és nem fűzni hozzájuk semmit önmagunkban.
Csakhogy minél fajsúlyosabb a téma, ez annál inkább lehetetlenné válik.
Ezenkívül borzasztó ijesztő mindig azzal szembesülni, hogy ilyen emberek léteznek - és abból a szempontból, hogy a világ veszélyben van tőlük, irreleváns, hogy miért lettek olyanná, hogy ilyen cselekedeteket hajtanak végre.

Gerald Durrell: Családom és egyéb állatfajták

"Mit lehet tenni, ha Angliában mindig esik az eső, köd van, mindenki náthás, és Margo pattanásai nemhogy elmúlnának, hanem egyre sokasodnak? A megoldás: át kell költözni melegebb ég alá, pontosabban a görög szigetvilág paradicsomi fészkébe: Korfura. A nem is kissé excentrikus Durrell család tagjai - a gondterhelt konyhaművész mama, és gyermekei: a kiterjedt baráti körrel rendelkező és rosszkedvű író, Larry; a fegyvergyűjtő és -szakértő Leslie; a szerelmes hajlandóságú Margo, végül pedig (de nem utoljára!) minden rendű és rangú élőlény szenvedélyes barátja: Gerry - mind megtalálják a hajlamaiknak legjobban megfelelő éghajlatot és elfoglaltságot ezen a gyönyörű szigeten, ahol csodával határos módon mindig sikerül emberi és nem emberi állatseregletüket újabb, egyre érdekesebb példányokkal gyarapítani..."


Durrellel kapcsolatban mindig ambivalens érzéseim vannak.
Hol vicces, hol viszont számomra nem elfogadható dolgokat tesz - és ez alól a szememben nem mentesíti őt szenvedélyes érdeklődése az állatok iránt. Mert a természet és az állatok szeretete és az abba való olyasfajta beavatkozás, mint amikor ellopja a fészekből és kalitkába zárja a madárfiókákat, vagy egy teknőstől - aki anya, és féltve őrzi a tojásait, amelyekből majd a gyermekei kikelnek - ellopni a tojását, nekem nagy ellentmondás.
Az állatok szeretete, védelme nem azt jelentené, hogy azt fölé helyezzük az egyéni kíváncsiságnak?

Ugyanakkor azt el kell ismerni, hogy Durrell kiváló író, nagyon jó humorral és éleslátással ír a környezetéről és főként a családjáról, az őt körülvevő emberekről, továbbá rengeteg érdekes részletet közöl növényekről, állatokról, az állatok életéről, szokásairól olvasmányos formában. Tehát akit érdekelnek az állatok, azoknak érdekes csemege bármely Durrell-könyv; aki gyűlöli az állatkerteket, az viszont szintén ellentmondásos érzésekkel fog viseltetni iránta.
Ja, és ki mit gondol a cirkuszról? Én ki nem állhatom; azonban Durrell e könyvében nemcsak az állatokat idomítja, hanem a saját családját jellemzi - joggal - cirkuszként, és ír a velük megesett kalandokról - na ezek viszont tényleg nagyszerű történetek.

És most néhány részlet a Családom és egyéb állatfajták című könyvből:

"Larry a második reggelen igen ingerült lelkiállapotba került, mert egy paraszt pontosan a sövény oldalához kötötte ki a szamarát. A dög szabályos időközökben felvetette a fejét, és elnyújtott, gyászos ordítást hallatott.
- Hát most kérdezem, nem nevetséges, hogy az eljövendő generációk meg lesznek fosztva a műveimtől csak azért, mert egy bütykös kezű idióta pont az én ablakom alá kötötte ki azt a büdös teherhordó dögöt? - kérdezte Larry.
- Igen, drágám - mondta mama. - Miért nem viszed odébb, ha zavar?
- Drága anyám, senki sem kívánhatja tőlem, hogy arra pazaroljam az erőmet, hogy szamarakat kergessek az olajfaligetben. Hozzávágtam egy keresztény szektákról szóló brosúrát, mi mást tehetnék?"

"Leslie közben kicsomagolta pisztolyait, és véget nem érő durranássorozatokkal rémítgetett bennünket, mert célba lövöldözött egy ócska konzervdobozra a hálószobája ablakából. Egy különösen fülsiketítő reggel után Larry kirobbant a szobájából, és azt mondta, senki se kívánhatja tőle, hogy egy olyan villában dolgozzon, mely ötpercenkint megrendül alapjaiban. Leslie sajnálkozva leszögezte, hogy neki gyakorolnia kell. Larry erre azt felelte, ez nem gyakorlásnak hangzik, hanem úgy, mint az indiánok zendülése. Mama, akinek az idegeit szintén meglehetősen megviselték a dörrenések, azt ajánlotta, hogy Leslie gyakoroljon töltetlen pisztollyal. Leslie-nek félórájába került, amíg meg tudta értetni mamával, hogy ez miért lehetetlen."

"Mama egyik délután elindult, hogy kiválasszon egy kiskutyát. (...) Hóna alatt szorongatva a félig öntudatlan, kolbászhoz hasonlatos kutyakölyköt, bekászálódott a kocsiba, és diadalmasan indult haza, hogy bemutassa nekünk a család új tagját. (...)
- Mama! Ez már sok! - mondta Larry megvetéssel szemlélve Dodót. - Hol szedted föl ezt a kutya-Frankensteint? (...) És mindentől eltekintve, ugyan nézz rá! Nézd az alakját! Mitől lett az ilyen? Valami baleset érte, vagy ilyennek született?
- Ne csacsiskodj, drágám. Ilyen fajta. Ilyennek kell lennie.
- Ez lehetetlen, mama. Ez egy szörnyszülött. Ki akarna szándékosan ilyesmit létrehozni?
Bizonygattam, hogy a tacskó is hasonló alakú, és szándékosan tenyésztették ilyenre, hogy be tudjon bújni a lyukakba a borzok után. Talán a Dandy Dinmontot is hasonló célra tenyésztették ki.
- Ez olyan, mintha arra tenyésztették volna, hogy be tudjon bújni a kanálisba az ürülék után - mondta Larry.
- Ne ízléstelenkedj, drágám. Nagyon helyes kis kutyák, és azt mondják, nagyon hűségesek.
- Azt el tudom képzelni, hogy hűségesek ahhoz, aki érdeklődést tanúsít irántuk, mert alig hiszem, hogy sok csodálójuk van a világon.
- Úgy érzem, nagyon rosszindulatú vagy iránta, pedig te sem dicsekedhetsz a szépségeddel. Végtére a szépség csak látszat, és mielőtt mást megdobnál kővel, lásd meg a gerendát a saját szemedben - mondta Margo diadalmasan.
Larry bosszankodva nézett rá.
- Ez közmondás akar lenni, vagy valami idézet az építők lapjából?"

Bármely korosztálynak ajánlott. 

Jó szórakozást!

Agatha Christie: Az ABC-gyilkosságok

 

Dávid már valami komolyabb olvasmányra vágyott így majdnem 11 évesen. Valami krimire. Úgy gondoltam, hogy ebből a műfajból a leglájtosabb mindenképpen Agatha Christie. Közösen kiválasztottuk Az ABC-gyilkosságokat, úgy gondoltam, az jó átmenet lesz az ifjúsági regényekből a felnőtteknek szóló krimik világába.

"A ndoverben Alice Ascher az áldozat...
B exhillben a bájos Betty Barnard...
C hurstonban Sir Carmichael Clarke-ra csap le ABC, a titokzatos gyilkos!
D e ki lesz a következő?...
E setleg mégis megakadályozza a bűnténysorozatot Hercule Poirot, a zseniális magándetektív?
F antasztikus fordulatok; egyre fokozódik az izgalom;
G yilkosság a trafikban, a tengerparton, a parkban és a moziban...
H ány betűje van az ABC-nek?
I deje volna már, hogy a rendőrség tegyen valamit!
J öhet-e még ezek után újabb meglepetés?
K i keríti kézre a titokzatos ABC-t?
L egyen nyugodt a Nyájas Olvasó:
M ég mielőtt az ABC elfogy,
N yugvópontra ér a nyomozás is!
O olyan eredménnyel, amilyet senki más nem produkál, mint
P oirot, a zseniális magándetektív!"

Azt hiszem, Dávidnak már önmagában az is tetszett,  hogy egy 'komoly', felnőtteknek szóló könyvet olvashat (ez az első), és az is, hogy garantáltan nincs benne semmi bugyutaság, ami, lássuk be, az ifjúsági krimikben (már ha van ilyen kategória) bizony gyakran előfordul.
Azt mondta, meglepő volt, hogy ki a gyilkos (ez nekünk, felnőtteknek még egyértelmű lehet, de egy ifjúsági regénynél tényleg ritkán lepődünk meg a könyv végén azon, hogy ki követte el a bűntényt), és hogy szerinte jó, hogy ez volt az első krimi, amit olvasott - hiszen egy jó választás megalapozza a későbbi, műfajhoz való hozzáállásunkat, az iránti érdeklődésünket.
Tetszett neki, fog még olvasni ilyet. Azt mondta, jó volt a történet, és 'kicsit izgalmas' volt.
Hát igen, 'túl izgalmas' krimit még nem szeretnék a kezébe adni.