MŰFAJOK szerinti bontás:

2016. február 28., vasárnap

Elmore Leonard: Tishomingo Blues

100. bejegyzés:



"A kaszinókkal, drogbarlangokkal, alvilági figurákkal és egzotikus éjjeli pillangókkal teli Tunicában mindig van valami zűr. Ezt Dennis Lenahan, a mutatványos fenegyerek a saját bőrén tapasztalja meg, amikor a helyi maffia tagjai a szeme láttára nyírják ki egy munkatársát. 
A gyilkosság színhelyéről menekülő Dennist egy titokzatos fickó, a dúsgazdag, nagydumás, bluesrajongó Robert Taylor veszi pártfogásába. Rövidesen kiderül azonban, hogy a védelemnek ára van…"

"Lámpafénynél olvasott, és közben nem tudta eldönteni, vajon az ugrástól csöng a füle - folyamatosan, ha jobban belegondolt -, vagy az udvaron ciripelő bogaraktól. Néha egy kocsi hűtőjéből szivárgó gőz hangjára emlékeztette. Elolvasott egy-két cikket, éppen befejezte a Jennifer Lopez: El a kezekkel Puff Daddytől címűt, és már kezdte volna a Jane Fonda megtért Istenhezt, amikor Charlie lépett ki a verandára. (...)
- Gondolkodtam a történteken... odafent voltam a létrán... Lehetséges, hogy nem vettek észre, amikor kijöttek a szállodából?
- Kizárt dolog.
- Szóval egyszerűen csak nem érdekelte őket, hogy látja-e valaki. A jelenlétem nem akadályozta meg őket abban, hogy agyonlőjék Floydot. (...) Minél többet gondolkodom rajta, annál jobban feldühít ez az egész - mondta Dennis. - Semmiféle problémát nem láttak bennem. (...) Amikor Arlen megfenyegetett a telefonban, téged nem dühített fel?
- Dehogynem.
Dennis látta, ahogy Charlie lenéz hatalmas mancsaira, a balra, amelyik évekkel ezelőtt képes volt százhatvan kilométer per órás sebességgel elhajítani egy labdát.
- Gondolhatod, hogy feldühített.
- Nagyobb vagy nála - jegyezte meg Dennis.
- Igen, az vagyok. - Charlie felemelte a tekintetét. - Bagóért megvettem, amikor még zsaru volt, én pedig piát szállítottam.
Dennis a kerti széken ült, ölében egy kupac National Enquirer.
- Tudtad, hogy Tom és Nicole már jóval azelőtt elhidegültek egymástól, hogy Tom beadta a válókeresetet?
- Sejtettem, de nem voltam biztos benne - felelte Charlie. - Kérsz egy sört?"

Őszinte leszek: magamtól nem valószínű, hogy megvettem volna ezt a könyvet – távol áll tőlem ez a műfaj. Távol állt. Eddig. Most ráéreztem az ízére; most megláttam, hogy ebben is lehet nagyszerűt alkotni. Pedig nem vonzanak az ilyen témájú könyvek, filmek, de pont ez teszi naggyá Elmore Leonardot: hogy közel hozza hozzád azt, ami messze van. Ettől jó író egy író; ez emeli ki a többi író közül.
Nálam az egyik legfőbb vonzerő egy könyvnél a pontos, tömör megfogalmazás: amikor nincs túlbeszélve az sem, ami látszólag agyonmagyarázásért kiált. Azok a művek maradnak meg bennem, vagy érintenek meg valami módon, ahol a szerző pontosan fogalmaz, és nem tesz hozzá semmi olyat, amit nem kell. Egyébként szerintem kevés író képes erre, kevesen vannak, akik meg tudják állni, hogy ne tegyenek hozzá „csak még egy kicsit”, „a biztonság kedvéért”, hogy „biztos érthető legyen”, aminek igen ritkán van haszna – de Leonard ennek mestere, be kell vallani.
Pontos mondatok, pontos párbeszédek – minden tömör, két-három szavas mondatocska a javára válik a műnek, míg ha ezeket mondjuk ötszavassá bővítené, azzal csak elrontaná a tökéletes mondatot. Ez pedig szerintem az egész mű (élvezeti) értékéből vonna le – és néha észre sem vesszük, hogy mi az, aminek nincs helye egy mondatban, ha már egymás mellé került az a bizonyos öt szó. Csak akkor érezzük, mennyire a helyén van a mondat, ha eleve háromból áll.
Ehhez persze neki tévedhetetlenül éreznie kell, hogy melyik az a három szó, amelyikre éppen szükség van.
Tudnék példákat sorolni arra, amikor egy műfaj abszolút nem izgat, de valaki képes úgy alkotni benne, hogy az kedvenccé váljon. Ilyen Rowling a Harry Potterrel, vagy például Hemingway vadásztörténetei. Úgy tálalják a tőled fényévekre lévőt, hogy a szívedig hatol. Na ez a zsenialitás.
És Leonard is ezt pedzegeti – legalábbis nálam, mert nyilván teljesen más a helyzet a műfaj elkötelezett hívei esetében.
Nálam el tudta érni azt, hogy én, aki eddig idegenkedtem a „hard boiled”-tól, ezután ellenérzés nélkül, várakozva a kezembe vegyem azt. És a humorérzéke még hozzátesz ahhoz, hogy nyitottan fogadjam ezután e műfaj egyéb képviselőinek szerzeményeit is.

A Jaffa Kiadótól megrendelhető.

2016. február 23., kedd

J. K. Rowling: Harry Potter és a bölcsek köve



"A Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolában töltött első tanév kemény erőpróba a diákok számára. Harry Potternek nem csupán a vizsgákon kell megfelelnie, de egy életre-halálra szóló küzdelemnek is részese lesz. A tizenegy éves varázslójelölt története meghódította az egész világot."

Dávid (11 éves) most olvasta el a Harry Potter 1. részét. Én is olvastam felnőttfejjel, 26 évesen.
Neki - mivel sok jó könyvet olvas, de azért mégiscsak az olvasásélmények megtapasztalásának valahol az elején jár - ez egyelőre csak egy a sok jó könyv között; és ez így van rendben, amíg nem olvassa a többi részét... De azért letenni nem tudta. Most olvassa a 2. részét, és megint azt látom, hogy - mint a jó könyvekkel az lenni szokott - még este 9-kor, tök fáradtan se bírja ki, hogy ne olvasson legalább néhány oldalt belőle. Ismerős az érzés...
Az első részről azt mondta, tetszett neki, nagyon, és meglepő volt a vége.
De szerintem ő még nem tudja, hogy mit tud Rowling. Úgy gondolom, hogy ez igazán nagyjából a 4. rész körül derül ki - amikor már magába szippantott a történet (és talán magát Rowlingot valamikor akkortájt), és alig várod, hogy a következő részt olvashasd, pedig még ezzel sem végeztél; és amikor már úgy igazán ráhangolódsz és ráérzel Rowling stílusára. Azt hiszem, ő is a néhányadik résznél találta meg a tökéletes hangot, amit aztán - szerencsére - végig meg tudott őrizni.
Én úgy gondolom, hogy Rowling a Harry Potter-sorozattal remekművet alkotott, és fantasztikus dolgot hozott létre: gyerekek olvasóvá válását.
Zseniális, kivételes írónak tartom.
Nekem semmi bajom a klasszikusokkal, szeretem őket, de miért nem lehet akár egy Harry Pottert kötelező olvasmánynak kijelölni 4. vagy 5. osztályban? Most az a cél, hogy egy gyerek elolvassa a 4-5 év alatt a 4-5 kötelező olvasmányt, és aztán soha semmi mást, vagy az, hogy ráérezzen az olvasás ízére, és utána majd magától is a kezébe vegye a "kötelezőket"?
Tudom, ez a vita messzire vezet.
Mindenesetre én hálás vagyok Rowlingnak, szerintem nagyszerű dolgot tett azzal, hogy megírta ezt a szériát. Asszem, én is újra fogom olvasni az összes részt. Tuti. És már alig várom.

Az Animustól megrendelhető.

2016. február 16., kedd

Robert Galbraith: Kakukkszó

Robert Galbraith: Kakukkszó

"Amikor egy zűrös életű modell lezuhan londoni lakása erkélyéről és meghal, mindenki azt gondolja, öngyilkos lett. A bátyjának azonban kétségei támadnak, és felfogadja Cormoran Strike magánnyomozót, hogy nézzen rá az ügyre.
Strike háborús veterán, aki megsérült Afganisztánban, ráadásul az élete is romokban van. Az ügy pénzügyi mentőövet dob neki, de ennek megvan az ára – minél mélyebben ássa bele magát a fiatal modell életébe, annál sötétebbnek tűnnek a dolgok, és ő maga is annál szörnyűbb veszélynek teszi ki magát…"

Kakukkszó J.K. Rowling Robert Galbraith írói álnéven írt nagysikerű első bűnügyi regénye.

Érdekes, hogy a Harry Potter pörgő eseményei után Rowling az egyéb könyveiben mennyire "le tud lassulni". Ez valószínűleg egyáltalán nem furcsa annak, aki nem olvasta a Harry Potter-sorozatot; mert ha viszonyítasz, mindig másnak tűnnek a dolgok.
Már az Átmeneti üresedés is sokkal lassúbb, nyugisabb volt, annak minden előnyével (bőven kifejtett események és karakterek) és hátrányával (a Harry Potterben is alaposan körülírtak a karakterek és a cselekmények, mégis folyamatosan "zajlik az élet") együtt.
Tetszett ez a könyv, de - megint a viszonyítás - a Harry Potterrel ellentétben nem nyújtott semmi újat. Egy jó krimi, a stílusa is rendben van, az ábrázolásmód is, de nem nyűgözött le annyira, mint... De ezt már kb. háromszor leírtam.
Nincs semmi gond ezzel a könyvvel, szóval krimikedvelőknek jó szívvel ajánlom, de szerintem annyira nem is nagy horderejű a maga műfajában... (Nincs "mint"...).
A Selyemhernyót is el fogom olvasni, mert szeretem Rowling stílusát - amit írtam, az inkább arról szólt, hogy vonatkoztassatok el, és ne várjátok tőle ugyanazt, amit a jól ismert könyvsorozatában nyújtott. Ez más. Várjatok tőle mást, ítéljétek meg másként. Valószínűleg éppen e célból választott ehhez álnevet magának. Tiszteljük meg azzal, hogy ezt figyelembe vesszük, és nem hasonlítgatjuk a korábbi könyveivel úgy, mint...

2016. február 9., kedd

Per Petterson: Megtagadom


"Megtagadom, hogy alkut kössek.
Megtagadom, hogy megbocsássak.
Megtagadom, hogy felejtsek.
Egy kora reggelen Oslo külvárosában két férfi véletlen találkozásának vagyunk tanúi. Tommy és Jim harmincöt éve nem látták egymást, de valaha a legjobb barátok voltak. Együtt nőttek fel egy apró kelet-norvégiai faluban – Jimet mélyen vallásos édesanyja nevelte, Tommy pedig testvéreivel együtt magára maradt szadista apjával, miután anyja megszökött a családtól.
Egy napon elege lesz a folyamatos bántalmazásból, és egy baseballütővel eltöri apja lábát. Az apa ezután eltűnik, ő és testvérei pedig pár felhőtlen hét után nevelőszülőkhöz kerülnek.
Tommy mára meggazdagodott, vadonatúj Mercedesszel jár, míg Jim szociális segélyen tengődik.
Per Petterson szikár, hajszálpontos prózája szilánkonként eleveníti fel a múltat, és az olvasó szinte sorról sorra jön rá, hogyan és miért alakult úgy a szereplők élete, ahogy, és mi történik a sorsdöntő találkozás után." 
„A Megtagadom szívbe markolóan szomorú regény a barátok és rokonok között szövődő, illetve elszakadó szálakról.” (The Independent)
„Prózája olyan, mint az északi fény, keményen tiszta, mint az északi telek.” (The Guardian)
„Remekmű… van olyan jó, mint a Lótolvajok. Nagyszerű, mesterien felépített regény: bepillantást enged szereplői legmélyebb érzéseibe, megdöbbentő, nyers olvasmány.” (Morgenbladet)
Az év könyve (The Times, The Guardian)

Az általam olvasott első Petterson-könyv, de meg kell hogy mondjam, biztos nem az utolsó. Lényegre törő, pontos megfogalmazásmód, semmi sallang, semmi érzelem-ráddumálás, csak a velő, a mag, de az hatékonyan és megfoghatóan kifejezve. 
Hogy nyers-e (ahogy a Morgenbladet fogalmaz), azt nem tudom - az attól függ, hogy hogyan értelmezzük ezt a szót: pozitív vagy negatív vetületét nézve. 
Én szeretem az egyszerű szóhasználatot és megfogalmazásmódot egy könyvben (szépirodalomban különösen), és ebben az értelemben nyers, igen. Mégis finom, prózai, és cseppet sem drasztikus, semmilyen tekintetben. 
Már a címe is szerintem rögtön megfogja az embert, én erre figyeltem fel elsőként. 
Jöhet a Lótolvajok, majd arról is beszámolok.