Sofia Lundberg: A kérdőjel egy fél szív

"Elin Boalsnak mindene megvan. Sikeres fényképész New Yorkban, hosszú évek óta házasságban él Sammel, és van egy tizenhét éves lánya, Alice. Ám egy nap levelet kap gyerekkori barátjától, Fredriktől, aki valaha nagyon fontos volt neki. A levél emlékezteti a múltjára, mindarra, amit egész életében nagy gonddal igyekezett eltemetni magában."
_______________________________________________

Sofia Lundberg előző regénye is az a fajta történet volt, amelynek hatása sokáig az emberrel marad. Azt hiszem, ez is ilyen lesz.

Egy amerikai sztárfényképész és egy svéd tanya lakóinak életével indul a történet - mindkettő rendkívül érdekes már önmagában is, de a párhuzamos vonalvezetés és az éles kontraszt teszi igazán különlegessé az egészet. Ugyanazok a szereplők életük két korszakában - kik voltak, és kivé váltak? Milyenek voltak, és mi tette őket másmilyenné? Honnan indultak, és hova jutottak?
És miért?

A könyv kb. kétharmadánál nagyon mély dráma bontakozik ki előttünk, ami tényleg megrázza az embert. (A könyv utolsó mondata pedig felrázza. Nagyon. Szerintem nagyot üt, és rendkívül elgondolkodtató az a néhány befejező mondat. De erről nem akarok szólni, mindenki maga fejtse le a héjat a történetről és jusson el a végkövetkeztetéshez.) Olyan, amibe valóban beleborzongsz. És rengeteg kérdést vet fel. Hogyan lehet együtt élni azzal, ami történt? Hogyan lehet tovább élni - normálisan - bizonyos dolgok után? Lehet? Mi van, ha a múlt utánad nyúl? Mi van, ha nem teszi, és ezzel elveszítesz olyan lehetőségeket, amelyeket nem pótolhat más?

Ezernyi kérdés, és tényleg, higgyétek el, tényleg nagyon fontos dolgok, amiken érdemes elgondolkodni. De nem is lehet nem tenni ezt, mert olyan kőkemény igazságok és ébresztő mondatok vannak a könyvben, amik mellett nem lehet szó (vagy továbbgondolások) nélkül elmenni.

Lundberg nagyon tehetséges író, aki nem pörgeti az eseményeket, hanem hagyja, hogy a saját tempójában folyjon a történet, nem sietteti, de nem is húzza az időt, és olyan jól eltalálja a megfelelő ritmust, hogy azt érzed, mintha tényleg megtörtént volna az egész.

A tájleírásai is kiválóak, akár a lüktető nagyvárosról, akár a partot nyaldosó hullámokról vagy a mezei virágokról ír, látod a színeket, érzed az anyagok tapintását, látod a barázdákat az arcokon, 

szánakozol az életükön, segíteni akarsz rajtuk, próbálod kitalálni, hogy ez volt-e a helyes döntés, aztán rájössz, hogy - mivel az ember ember - alighanem nincs olyan.


A regény megrendelhető ITT.

Paula McLain: Szerelmünk romjai

1937-ben a huszonnyolc éves Martha Gellhorn egyedül utazik Madridba, hogy tudósítson a spanyol polgárháború szörnyűségeiről; írásai a hétköznapi emberek küszködését tükrözik e rettenetes konfliktus fogságában. Munkájával sikerül elismerést kivívnia a férfiak uralta újságíró szakmában. Mindeközben váratlanul, és önmaga számára is meglepetésszerűen, beleszeret az akkor már élő legendává váló íróba, Hemingwaybe.
A második világháború előestéjén, Madrid és Kuba zűrzavaros díszletei között, Martha és Ernest kapcsolata és szakmai karrierje fellángol. Ám amikor Ernest publikálja élete legnagyobb sikerét, az Akiért a harang szólt, megbillen az egyensúly, és Marthának választania kell; aláveti magát a híres ember feleségét jelentő korlátozott szerepnek, vagy kockáztatja Ernest elveszítését azzal, hogy mind nőként, mind íróként alakítja a saját útját...

_______________________________

Paula McLain már előző két könyvében is csodálatosat alkotott, nem is tudom, melyik könyve tetszett eddig a legjobban.

Első regényében Hemingway első házasságáról írt, első felesége gyötrelmeiről, amikről vagy amik ellen nem tehetett. Most, harmadik regényében pedig a harmadik feleségről ír, aki belép az író életébe akkor, amikor Hemingway még házas, ily módon a második feleség is szereplője - bár nem főszereplője - e könyvnek.

Torokszorító azt olvasni, hogy e mellett a férfi mellett egy idő után mindegyik felesége szenvedett, miközben ő megélt mindent, amit szeretett volna (kalandnak tekintve talán a házasságot, a szerelmet, a háborút is, valahogy úgy, mint a vadászatot vagy azt, amikor szelte a hullámokat Pilar nevű hajójával), és akárhány életrajzot olvastam, vagy akárhány regényét, egyikből sem derült ki számomra, hogy vajon mennyire gyötrődött ő maga a szenvedés miatt, amit (akarva-akaratlanul) okozott. Gyötörte bűntudat? Tisztában volt a tetteinek a súlyával? Erről nem találtam még hiteles forrást. A saját boldogságát előbbre valónak tekintette a családtagjaiénél. Biztos szenvedett volna, ha nem eszerint hozza meg a döntéseit; így viszont mindenki szenvedett, aki ideig-óráig vele élt. Ők nem dönthettek, csak viselték Hemingway döntéseinek a következményét.

Hemingway csodálatos, inspiráló, nagyszerű, utánozhatatlan író volt, de biztos, hogy nagyon nehéz ember, aki sokakat megbántott, és sokaknak okozott fájdalmat; tulajdonképpen minden róla szóló könyv kénytelen ezt bemutatni, hiszen ez annyira velejárója volt a napjainak, az életének, hogy az erről szóló történeteket nem lehet kihagyni, megkerülni akkor, amikor valaki róla (is) ír.

Érdekes, amikor ezt az életrajzot olvassa az ember, újra és újra eszébe jut tudat alatt, hogy mégis mintha Hadley lett volna az "igazi" feleség; és Hemingway is nyilatkozott egyszer olyat, amiből az derül ki, ő is így érezte. Ez persze nem csökkenti további feleségei fájdalmát, kétségbeesését, tehetetlenségét. Ők nyilván magukat tartották-remélték az "igazi" feleségnek, és ugyanúgy szenvedtek, ahogy az első - ki tudja, talán még jobban is.

És mégis, mégis elérte a kétségbeesés, a tehetetlenség Hemingwayt is - bár még nem ekkor, még nem Martha Gellhorn mellett; nem tudom, negyedik házasságáról fog-e könyv születni McLain tollából.

Paula McLain úgy tudja leírni a helyszíneket, az érzéseket, a karaktereket, hogy az ember úgy érzi, benne van a történetben - ami néha nem is olyan jó, hiszen vannak dolgok, amelyeken jobb kívül maradni. Könnyebb. Biztonságosabb. Hiszen a hatása alá kerülni valaminek, valakinek fájdalommal járhat.

Ebben a regényében például ahogy ír kubai otthonukról, tényleg szinte ott érzi magát az ember; látja a teniszpályát, az erős karcsapásokat a medencében, hallja az írógép kopogó hangját, érzi az avokádó ízét. Tényleg, higgyétek el, jelen lehettek egy pillanatra Kubában, ha elolvassátok ezt a könyvet.

De tanúi lesztek sok másnak is, ami nem ilyen kellemes. Hiszen McLain ír például a háború borzalmairól is, és azt is olyan élethűen teszi, hogy gyakran beleborzong az ember.

Furcsamód bár Gellhorn szeméből látjuk a dolgokat, mégis a háttérben lévő - remélő, váró, bízó - második feleség, Pauline fájdalma, kétségbeesése ugyanannyira, sőt talán még erősebben átsüt a regényen, mint az elbeszélőé. A háttérben várakozó nő árnyéka rávetül az új kapcsolatra - de hát ő a feleség, övé kellene hogy legyen a napfény! Sütkéreznie kellene benne. Az embert elfogja a mély szánalom, együttérzés, ahogy róla olvas, valahogy remélni kezdi az olvasó, hogy jóra fordul minden, és valahogyan mindhárman boldogok lesznek - pedig tudja, hogy nem így volt, és hogy ez egyébként is lehetetetlen.

Aki könnyed formában szeretne bepillantani a történelem egy szeletébe, akár a háború eseményeibe, akár Hemingway életébe, az feltétlenül vegye a kezébe ezt a könyvet, mert garantálom, hogy letenni nem fogja tudni.


A regény ITT megvásárolható.

Liane Moriarty: Kilenc idegen

"Kilenc ember a legkülönfélébb okoknál fogva úgy dönt, hogy befizet egy tíznapos gyógyüdülésre. Van, aki fogyni akar, van, aki a válságba jutott házasságát reméli helyrehozni, de olyan is akad, aki egyszerűen csak pihenni akar, kiszakadva a hétköznapok taposómalmából. Az isten háta mögötti Oltalom Háza minden tekintetben megfelelő helynek tűnik céljuk eléréséhez, hogy tudniillik tíz nap múlva felfrissülve, megújulva térjenek vissza régi életükhöz. Ám a rekreációs program kissé eldurvulni látszik, és a kilenc idegen azon kapja magát, hogy valamiféle őrült kísérlet alanyaivá lesznek, melynek során a legmélyebb szorongásaikkal és eltitkolt vétségeikkel, elfojtott vágyaikkal és elhazudott kudarcaikkal kell szembenézniük. No meg a kísérlet eszelős kitalálójának hatalmával...

Liane Moriarty új könyvében a lélek legmélyére kalauzolja olvasóit, akik maguk is úgy érezhetik olvasás közben, hogy radikális megújuláson esnek át, mire a végére érnek ennek a regénynek."

_________________

Liane Moriarty elkötelezett híve lettem, amikor elolvastam a Hatalmas kis hazugságokat, mert ritka tehetséges író és üde színfolt a kortárs irodalomban. Egyébként is igyekszem minél több nemzet szerzőinek könyveit megismerni, az ausztrál irodalmi világsiker pedig nem olyan gyakori.

Ez a regény egészen más jellegű, mint Moriarty előző könyve, de mindkettőben

a főszerep a személyiségfejlődésé, a cél pedig mindannak a bemutatása, ami különös személyiségformáló erővel bírhat az ember életében. 

A szerző mindkét regényében foglalkozik azzal, hogy a sorsközösségnek vajon milyen hatása van az egyén életére és személyiségére; egy közösen átélt esemény megváltoztatja-e az ember látásmódját, átértékeli-e a jövőképét vagy akár a múltját valaki annak hatására, vagy a korábbi megszokott életébe való visszatérése után mindenki újra olyan lesz, amilyen korábban volt, mert erőteljesebb hatása van az átélt (teljes) múltnak, mint egy közösen átélt (rövidebb) epizódnak.

Érdekes kérdés az is, hogy egy szuggesztív személyiségnek a hatása alá kerülve vajon mennyiben hozunk olyan döntéseket, amelyek a személyiségünktől teljesen idegenek (hozunk??);

hogyan hat ránk az erő. 

Vagy a különbözőség. Vagy a különbözőségben, a másságban rejlő vonzerő, az az iránti kíváncsiság vagy ellenszenv.

Vajon mi határozza meg azt, hogy valakit vakon követni kezdünk akkor is, ha az értékrendünk nem egyezik? (Vagy ilyen nincs, hanem akkor bennünk is ott van rejtetten az, amiről addig nem tudtunk?) Mi teszi azt, hogy vakon követünk valakit pusztán a személyisége, az abból áradó erő/energia/kisugárzás/nem is tudom, hogy mi miatt, miközben ugyanazokat az elveket, ha más vallaná, zsigerből elutasítanánk?

Azután kijózanodunk.

És mi van a kijózanodás után?

És annak hiányában?
Ha nem jön el a nagy felismerés?

Mi történik olyankor, amikor töretlenül, kritikátlanul, vakon hiszünk valakiben vagy egy elvben?
Akár másé, akár a miénk az az elv.

Vagy ha - hiszünk vagy sem - elkezd az ember végrehajtani? Engedelmeskedni? Alávetni magát egy "nemesebb célnak"? Vagy egyszerűen ezt hazudni magának...
És mi a jobb: ha mindezt hittel vagy ha anélkül teszi? Melyiknek mi lehet a következménye?
Vagy teljesen mindegy - a végeredmény ugyanaz?
És mi van, ha az ember elhiszi, hogy ő maga is hiszi azt, amit? Ha hiszi, hogy hisz - miközben csak behódol egy magasabb rendűnek gondolt célnak. (De még ez sem kell hozzá; talán néha elég ehhez a valahová tartozni akarás vágya is.) Akármekkora hiba vagy tévedés vagy bűn is az.

És hát szól még ez a regény a félelmekről, a gyengeségekről, az önmagunkkal való szembenézésről, a múlt elfogadásáról, a jövő megváltoztatásáról, az alázatról, a korlátainkról, a hitünkről, az eltévelyedéseinkről, azokról az élethelyzetekről, amikbe olyan könnyű belepottyanni - mert Liane Moriarty igyekszik ezekre felhívni a figyelmet, de úgy, hogy a lényeg ne vesszen el: mindenki maga találja meg a maga útját és a saját válaszát, amivel kikecmereg a nehézségekből, és a hitét, amivel tovább tud menni, az erejét, amivel fenn tud maradni, és azokat az embereket, akik segítenek neki ebben.


A regény megrendelhető ITT.

Sofia Lundberg: Az elveszett nevek füzete

"Egy ember életébe annyi szeretet, boldogság és szomorúság belefér.
Ha időt szánunk rá, hogy meghallgassuk. Doris 1928 óta ugyanazt a címes füzetet használja. Ebben szerepelnek mindazok, akikkel élete során találkozott. Most egyedül él Stockholmban, a bastugatani lakásában. A füzetben szereplő legtöbb ember neve áthúzva, mellette ott áll: meghalt. Doris magányát mindössze a szociális gondozók látogatása, valamint húga unokájával, az Atlanti-óceán túloldalán lakó Jennyvel való beszélgetései szakítják meg. Egy szép napon Doris elkezd írni a címes füzetben szereplő barátairól, hogy Jenny, az egyetlen ember, aki emlékezni fog rá, örökölhesse az emlékeit is. Az elveszett nevek füzete megható történet, amely mély érzelmekkel írja le mindazokat az élettapasztalatokat, amelyeket egy idősebb ember magában hordoz. A történet átível egy hosszú, megpróbáltatásokkal teli életen, elrepíti az olvasót a tovatűnt idők Párizsába, New Yorkba és Stockholmba."

_________________________

Egy őszinte és bátor könyv, ez jutott eszembe elsőként róla. Aztán az, hogy megható és szomorú. Szorongást és reményt keltő egyszerre. 

Ez a regény az elmúlásról szól, az élet kuszaságáról, bonyolultságáról, a teljes és nem teljes, szomorú életekről, a búcsúzás nehézségeiről. Nemcsak az itt maradók szemszögéből láttatja ezt a nehézséget és fájdalmat, hanem bátran beszél arról a félelemről és szorongásról, amit az kelt, hogy az ember tudja: elmegy, és mindaz, ami utána marad, ami hozzá tartozott, ami ő volt, a semmibe veszik. Az emlékek - az emlékek is a semmibe vesznek. És ez ijesztő, sosem gondolkodtam még ezen. 

Az ember tudja, de nem mélázik el ezen. Hogy mindaz a megélt esemény, érzés, minden, amin keresztülmentünk, ami végtelenül fontos volt, ami az élet volt maga, az egyszer megsemmisül, és más számára semmit sem fog jelenteni. Az emlékek örökre a semmibe vesznek. Más tudni sem fog róluk, mert aki igen, az is semmivé válik egyszer. (Arról nem is beszélve, hogy több ember közt megélt esemény valószínűleg más-más emlékként marad meg mindenkiben. Két ember számára egy dolog, egy nap, egy érzés korántsem feltétlenül ugyanaz az emlék.)


Hát ez az, amit a könyv főszereplője, Doris nem tud elengedni - hogy ami az ő élete volt, azt magával vigye, és az emlékei, amik voltak, soha többé ne legyenek. 
Nem tudom, hogy valóban oldhatja-e a szorongást, a félelmet, ha az ember átad mindebből valamit annak, aki itt marad. Mert akkor azt érezheti, hogy nem vész el ő maga teljesen - valami itt marad belőle. Nem tudom, hogy ez könnyebbé teszi-e a dolgot. De hogy ezt a gondolatot érdemes bogozgatni, abban biztos vagyok. Még akkor is, ha az agyunk számára felfoghatatlan, hogy mit is jelent mindez, hiszen nem tudjuk, hogy hova megyünk, mi lesz velünk, erre szolgál a hit, de talán életünk legfélelmetesebb, legbizonytalanabb pillanatában egy pici biztonságérzetet adhat, ha valamit itt hagyunk magunkból. 


Ha az ember továbbfűzi ezt az egészet, valóban ijesztő, ha jobban belegondolunk. De ez a regény helyettünk gondolta ezt végig, és úgy tette, hogy azt el tudjuk fogadni. 
És hogy ne tudjuk letenni a könyvet. Együtt érezzünk. Tépelődjünk. Elfogadjunk vagy elvessünk gondolatokat. Szórakoztatni is akar a szerző, de azért nem annyira. Inkább 

rávesz, hogy olyanokon gondolkodj, amiken magadtól nem szeretnél. 

Egyébként az író a kisebb dolgokban is őszintén beszél. Ki mer mondani olyan dolgokat, hogy a szépség gyakran megkönnyíti a dolgokat. Nem mondja azt, hogy ugyan már, a szépség semmi. Épp az ellenkezője: azt mondja, hogy a szépség valami. Utakat nyit meg. Kényelmet biztosít. 
De a végkövetkeztetés mégsem meglepő: egy gyönyörű nő, akit hiába csodáltak, nem lehetett boldog. Ez nem azt jelenti, hogy valaki vagy szép, vagy boldog! Hanem hogy a kettőnek semmi köze egymáshoz. 
Igen, ki meri mondani, hogy bizony, ha szép vagy, kitárulnak előtted a kapuk. De hozzáteszi, hogy ha belépsz azokon, az az égvilágon semmit sem jelent. 
(Sőt...?? De ez a gondolat újabb irományokat érne meg, amit viszont hagyjunk máskorra, bár az is hordoz magában mély tartalmakat, és abból is milliónyi elméletet lehet felállítani, de alapvetően ez a könyv azért mégsem erről szól. Nem ilyen egyszerű a dolog.)

A megbánás nagyon megindító a könyvben. És nem is csak azt bánhatja az ember, amit ő maga megtett vagy nem tett meg. Hanem végtelenül bánhatja azt, ha az élet nem tett meg valamit, ami őt boldoggá tette volna. 

És a döntések, jaj, mindig a döntések... Hogy mi minden múlik egy-egy apró döntésen. És hogy gyakran semmi sem múlik rajta. 

Hogy egyetlen rossz döntés, és minden romba dől. 

Vagy csupa jó döntés, és azok mit sem számítanak.

Ijesztőbbnél ijesztőbb gondolatok.

És miközben ez egy bátor könyv, aközben egy romantikus hangvételű regény, ami nagyrészt a szerelemről szól. 

Most esetleg valaki legyint: jaj, ne, már megint, ez olyan közhelyes...

Pedig nem az. 

Ki meri azt állítani, hogy az nem határozza meg az ember életét? 

Gyakran a legfontosabb, életre szóló döntéseket az alapján hozzuk meg. 

Hát akkor hogyan lehetne ennek kisebbíteni a jelentőségét?

És az utolsó pillanatokban hogyne gondolna arra az ember, akit talán a legjobban szeretett? 

Sokféle gondolatra sarkall és sokféle érzést ébreszt ez a regény, amelyekkel - bár alighanem magunktól ezt nem tennénk meg - kár lenne nem szembenézni. 

A regény ITT megrendelhető.

Amy Lloyd: The Innocent Wife – Az ártatlanság börtönében

"Szereted.
Bízol benne. Miért félsz hát tőle ennyire? Húsz évvel ezelőtt Dennis Dansont letartóztatták és bebörtönözték egy fiatal lány brutális meggyilkolásáért és több lány rejtélyes eltűnéséért. Most egy dokumentumfilm készül róla, hogy felderítse a valóságot, és kiszabadítson egy ártatlanul elítélt embert. A film hatalmas vihart kavart az interneten. Ezer mérföldnyire, Angliában, Samantha az eset megszállottja lesz. Levelezni kezd Dennisszel, és egykettőre elvarázsolja a férfi vonzereje és a felé irányuló kedvessége. Hátrahagyva régi életét, hamarosan hozzámegy, és kampányolni kezd férje szabadon bocsátásáért. Amikor azonban a kampány sikert hoz, és Dennis kiszabadul, Sam olyan dolgokra jön rá, melyek gyanakvással töltik el. Lehet, hogy a férfi nem is olyan ártatlan? De vajon akarja-e tudni az igazat egy szerető feleség? Vajon akarunk-e szembesülni a brutális valósággal mi, olvasók? A Daily Mail első regényekhez kiírt versenyének győztese, Amy Lloyd The Innocent Wife című könyve briliánsan megírt, lebilincselő pszichológiai thriller"
____________________

Rendkívül izgalmas krimi az elsőkönyves Amy Lloydtól, aki - ez azonnal kiderült - mestere a feszültségteremtésnek és a kiváló, döccenők nélküli, következetes történetvezetésnek. 

Az író egyaránt ért az élethű karakterek megteremtéséhez, a feszültség folyamatos fenntartásához, a jókor jó helyen bevitt ütésekhez, és ahhoz, hogy a minden logikát nélkülöző tettek leírásakor a szálak mégis logikusak maradjanak, már ha lehetséges az ilyesmi.

Hiszen teljesen kiszámíthatatlan, hogy bizonyos dolgokra ki hogyan reagál, de ebben a könyvben sosem éreztem azt, hogy egy adott reakció ne illene bele a sztoriba. Mert a feltétlen bizalomért lehet-e hibáztatni bárkit? És ha a bizalom meginog, akkor lehet-e azért kárhoztatni bárkit, hogy onnantól kezdve mindig, mindenben kételkedik? Árulásnak tekinthető-e a bizalmatlanság? Egyáltalán: mi tekinthető árulásnak? Mármint a maguktól értetődő dolgokon kívül. Az elhallgatás? A hazugság? A bizalmatlanság? De ha a bizalom csak önámítás vagy tévedés? És még továbbfűzve a gondolatot: mi van, ha a bizalmatlansággal eláruljuk a másikat, a kapcsolatot, ugyanakkor esetleg az oktalan bizalommal meg önmagunkat vagy az értékrendünket? És közben nem tudhatjuk, hogy mi az igazság... És: hova vezet az igazságkeresés? Erre nincs egyfajta, egyértelmű, minden esetben érvényes válasz. Nem is tudom, talán ez a legrosszabb az egészben - hiszen borzasztóan megnehezíti a döntést.

És a döntések, igen... Ez a kérdés újra és újra előkerül a különböző könyvek kapcsán. Hogy mennyire ijesztő, hogy soha nem tudhatjuk, mi a helyes döntés. Mivel jár. Mit okoz. Mit okozna vagy mit okozott volna egy másfajta döntés. Ez már önmagában is egy olyan kérdés, amit a végtelenségig lehetne továbbgondolni, és mégis csak elméletekre futná...

Amy Lloyd több fontos témát is taglal egyszerre, bár a hangsúlyt végig az alapszituációra helyezi (bűnös-e a férfi), de azért a házasságról, a családi kötelékekről, a barátságokról, a bizalomról, a döntésekről, a bűnről, a kitartásról, a hűségről, az alapértékekről is fontos kérdéseket vet fel.

Mellékesen érinti a bírósági tárgyalások, az ítélkezés és a halálbüntetés kérdését is, és bár csak érintőlegesen nyúl hozzá ezekhez a témákhoz, mégis rendkívül egyedin és elgondolkodtatón. 

Az eredeti cím már maga is gondolkodásra késztet, hiszen igencsak kétértelmű... Mert hát ki(k)re is vonatkozik? Ki(k) is a megszállott(ak)?  Ki(k) az ártatlan(ok)? És ki(k) nem az(ok)? Vagy senki sem az?

A bizalom kérdésével sok könyv foglalkozik, rendszerint nem direktben, csupán egy fő téma köré fonva, de mindig kulcskérdés, ha jobban belegondolunk. És mennyire nehéz kérdés! Sokszor nem is olyan magától értetődő, és nehéz, nagy kérdéseket vet fel a megingása. A helyessége vagy helytelensége. Bízni jó. Bízni fontos. Bízni talán létfontosságú. De mi van, ha - és ez többféleképpen is értelmezhető, azonban most jelen könyvnél maradva - valakinek az életébe vagy a létbiztonsága vagy önazonossága elvesztésébe kerül? Borzasztó nehéz kérdés, és azt hiszem, hatalmas dolgoknak, erőknek és tetteknek a mozgatórugója, kiváltó oka. Életeket eldöntő dolgoknak. Ne becsüljük alá a jelentőségét.

Összességében Az ártatlanság börtönében egy letehetetlenül izgalmas krimi, és közben egy torokszorító olvasmány többféle fájdalomról, felfoghatatlan fájdalmakról és kezelhetetlen helyzetekről, kiszámíthatatlan végkifejlettel és csattanókkal, megválaszolhatatlan kérdések nyitva hagyásával, és valamifajta furcsa érzéssel, ami az elolvasása után a gyomrunkban marad.


A regény ITT megrendelhető.

Katherine Arden: A ​medve és a csalogány – Az északi erdő legendája 1. rész

"Gyilkos szél fúj a vad orosz vidéken, messze északon; nagyon rég nem volt ilyen fogcsikorgató hideg. A fák között suttogások, léptek zaja hallatszik. A medve ébredezik, egyre erősebb, és ha eltépi köteleit, talán senki sem állíthatja meg többé.
Vaszilisza zöld szemű, vadóc kislány, aki egy faház kemencéjének melegénél dadája régi időkről szóló meséire alszik el. Napközben lovagol, fára mászik, az erdőket járja; ott érzi igazán otthon magát, az állatok és növények között. De Vászja nem fiú, az a sorsa, hogy nővé érve gyermekeket szüljön és ellássa urát. A kislány már egészen fiatal kora óta tudja, hogy neki nem ezt írták meg, édesanyja nem ezért hozta a világra, mielőtt belehalt volna a szülésbe. Életével együtt különleges tudást adott a kislánynak, olyat, amely megváltoztathatja egész népe sorsát. Katherine Arden első regénye az orosz mítoszok és népmesék varázslatos világába viszi az olvasót, ahol a csodák mindennaposak, a démonok és manók jelenléte megszokott, ahol ember és természet olyan összhangban élhet együtt, ahogy csak a legendákban lehetséges." „Ragyogó… sötét és varázslatos tündérmese, de nem csak azoknak, akik szeretik a meséket.” Library Journal

____________________

Igazán különleges hangulatával elvarázsol minden mese-, mítosz-, monda- és varázskedvelő olvasót ez a regény. 

Az orosz mondavilágba egyébként is igen ritkán nyerünk bepillantást, hiszen nem sok - főként kortárs - regény íródik e témában... És ez ráadásul még könnyen fogyasztható is - bátran állíthatom, hogy nem csak a mesekedvelők, nem csak a mondavilág iránt érdeklődők, nem csak a szórakoztató irodalmat és nem csak a szépirodalmat szeretők számára.

Önmagában persze már az is kuriózummá teszi ezt a történetet, hogy - amint említettem - erről a témáról csak népmesékben olvashatunk, regényekben szerintem egyáltalán nem (főként amerikai szerző tollából), így hát egy - regényekben - teljesen ismeretlen terepre vezeti a szerző az olvasókat.

De nem csupán a mondavilág és a népmesék szereplőiről szól ez a történet, hanem legalább ugyanannyira az emberi összetartásról vagy éppen széthúzásról, a szeretetről (kérlek, ne kezeljétek ezt közhelyként - ennek az ábrázolása szerintem nagyon is érdekes egy könyvben; a nem közhelyes, eredeti módon való, fontos ábrázolása!), az erőről és a bátorságról (a hitről!), a családtagok közötti kapcsolatokról. 

Katherine Ardennek ez az első könyve, szóval akkor nem gyakorlat során szerzett tapasztalatának, hanem ösztönös tudásának köszönhető az, hogy a jellemeket ennyire kiválóan ábrázolja (érti?!), ilyen részletes alapossággal ki tudja dolgozni, azzal együtt, hogy milyen okok (történések, döntések...) vezetnek el a tetteikhez, és hogy a tulajdonságaik vagy a múltjuk milyen következményekkel jár együtt.

Az író ösztönös tehetséggel ábrázolja az ösztönös jóságot, azt a kitartást és elkötelezettséget a jó és a bátorság mellett, amelyről még olvasni is igazán ösztönzően hat.

És hogy a családi kapcsolatrendszerek miként hatnak ki mindenre, (nem eltúlozva!) a világ működésére, annak ez a könyv is egy remek értelmezését nyújtja, jól példázva, hogy ahogyan hozzáállsz a világhoz, az befolyásolni fogja annak működését, hiszen a körülötted lévőkre hatással vagy, a világot pedig ők és a körülötted lévők körül lévők (és így tovább) alkotják.

És akkor most nem beszélünk az energiákról (most az mindegy, hogy hogyan nevezzük ezt) mint felszabadító erőkről, mozgatórugókról, megoldásokról vagy bajokozókról, pedig e kettő szorosan összefügg.

Tudom, ez így nagyon leegyszerűsített megfogalmazás, de ha kíváncsiak vagytok, mit is jelent ez, akkor ahhoz a könyvet kell elolvasnotok. :)


Az Alexandra Kiadótól megrendelhető ITT.

A. J. Finn: Nő az ablakban

"Anna Fox egyedül él New York-i otthonában, egy üresen kongó nagy házban, ami egykor boldog családi élete színtere volt. Férje és lánya nincsenek már vele, agorafóbiával küzd, napjait azzal tölti, hogy idegenekkel csetel a laptopján, régi filmeket néz, túl sokat iszik, és a szomszédjait figyeli.
Amikor Russellék beköltöznek a szemközti házba, még inkább felerősödik benne a vágy, hogy újra együtt legyen szeretteivel. Aztán Anna meglát valamit az ablakból, amitől ingatag világa omladozni kezd. Tényleg látott valamit, vagy csak a képzelete játszott vele? És milyen következményekkel jár, ha megvádolja új szomszédjait? A Nő az ablakban feszült és fordulatos hitchcocki thriller a Hátsó ablak stílusában. A könyv jogait negyven országban adták el szerte a világon, és a 20th Century Fox készít belőle filmet. Megjelenése után egy héttel egyből a New York Times bestsellerlistájának élére ugrott. „Finn megalkotta az új évezred noirját, igéző karaktereivel, megdöbbentő fordulataival, gyönyörű stílusával és egy mesélővel, akivel szívesen elkortyolgatnék egy üveg pinot noirt. Talán kettőt - nagyon sok kérdésem lenne hozzá.” Gillian Flynn

______________________

Ez A. J. Finn első könyve, de máris nagyon várom a következőt!

A stílusa magával ragadó, már-már szépirodalmi.

A Nő az ablakban ugyanannyira a lélek mélységeit boncolgató regény, mint krimi keszekusza szálakkal és csavarokkal, nagy kérdésekkel, kételyekkel, elgondolkodtató mondatokkal és értelmezésekkel. 

Vajon mi az, ami tényleg az, ami; és mi az, ami csak annak látszik? Vajon mi a valóság és mi a képzelet? Mi a mozgatórugó itt és ott? Mi az, ami megtörtént, és mi az, ami csak "akár meg is történhetett volna"?

Mint krimi rengeteg kérdést vet fel a történet, ugyanakkor ennél is sokkal többet a háttérszál, ami valójában szerintem mellékszálból fő sodronnyá lépett elő, ami akár tudatos döntés az író részéről, akár csak "a véletlen műve" (így adódott? hozta magával egyik sor a másikat?), de rendkívül megrendítő az egész könyv, nem könnyű, azt már most el kell mondanom.

Az író stílusa elsősorban az, ami teljesen magával sodort: azok a pontos mondatok! Azok a tűéles megfogalmazások! Az a látásmód! Azok az ívek és kanyarok a gondolatmenetekben! Ami mindvégig életszerű és következetes, és megrázó és szomorú. Túlságosan is az.

Az az érzékenység, az a vesébe látás, az az emberismeret, az a lélektani tudás és az az ösztönösség, amellyel Finn rendelkezik... 

Te jó ég, ki ez az ember, és hol volt idáig? Tudom persze, olvastam, hogy mely lapokban ír, tehát gyakorlata van e téren, nem a semmiből pottyant az irodalom világába, mégis: nem kellett volna a regényírással eddig várnia, igazán nem kellett volna.

Engem elsodort ez a könyv két perc alatt (túlzás nélkül, mert már a második oldalra kiderült, hogy a stílusa milyen eredeti, kiforrott és lenyűgöző), és aztán egyre csak sodort tovább.

Ilyen mélységekre, ilyen gyönyörű stílusra, ilyen hátborzongatóan szomorú történetre, ilyen megrázó fordulatokra, ilyen hemingwayi pontosságú és érzékenységű mondatokra nem számítottam - nem számíthattam -, olykor nehéz is volt megküzdeni vele. 

Kíváncsian várom, hogy a következő regényeiben tudja-e majd tartani (esetleg fokozni?) ezt a szintet, színvonalat, de biztos vagyok benne, hogy igen. Remélem, hogy már írja a következő regényét.

A fordító munkáját is meg kell említenem, minden elismerésem Babits Péternek. Végig azt éreztem, hogy azonnal ráhangolódott Finn stílusára, és pontosan úgy ültette át magyarba a mondatait, ahogy azokat Finn, ha tudná, magyarul megfogalmazta volna.


A regény az Alexandra Kiadótól megrendelhető ITT.

Emma Donoghue: A csoda

A 19. századi Írország kellős közepén, az ingoványos, tőzegszagú lápvidéken a burgonyavész és a tömeges kivándorlások miatt megfogyatkozott lakosság életét a katolikus vallás, a helyi hiedelemvilág és a csekély élelem megszerzése határozza meg. Ezt a kilátástalanságot ragyogja be egy tizenegy éves kislány, aki valódi látványosságnak számít a környékbeliek szemében. Anna O'Donnell négy hónapja nem vett magához táplálékot. Szülei és orvosa állítják, hogy a kislány nem csaló, hanem maga a csoda. Lib Wright egykor a krími háborúban szolgált ápolónőként. Az ott tapasztaltak megkeményítették őt, gyakorlatias, szkeptikus és cinikus nőként érkezik az aprócska ír faluba, ahol azt a feladatot kapja, hogy leleplezzen vagy minden kétséget kizáróan alátámasszon egy égbekiáltó szélhámosságot. Két hétig kell megfigyelnie Annát. Emma Donoghue legújabb mesterműve két nagyon különböző ember története, akik visszafordíthatatlanul részesei lesznek egymás életének. Érzékenyen megírt pszichológiai thriller a szeretet küzdelméről a gonoszsággal szemben.

______________

Emma Donoghue előző, nagy sikerű regényét csak filmen láttam, de ismerve azt a történetet és elolvasva ezt a könyvet az megállapítható, hogy mindkét történetben egy nagyon zárt világról, annak részeseiről, nagyon különös élet- és családi helyzetekről van szó. 

A kicsit sem szokványos színterek és élethelyzetek adják a cseppet sem szokványos karaktereket, főszereplőket, akik ebben a könyvben is - csakúgy, mint az előzőben - szenvednek. Szenvedésük egyenesen következik abból, hogy olyan helyzetben vannak, amelyből nem tudnak kimenekülni; vagy ha előbb-utóbb sikerül is nekik, sérülések nélkül nem úszhatják meg, nem folytathatják úgy az életüket, mintha mi sem történt volna. Kezdhetnek új lapot, új életet, de olyan sebeket hordoznak, amelyek mindig el fogják kísérni őket.

Kezdetben nem tudtam, hogy hova fog kifutni a történet, olvasva a könyv hátulján, hogy "pszichológiai thriller" és "a szeretet küzdelme a gonoszsággal szemben", hiszen annyira nem így indult. Korrajznak tűnt (persze valamelyest az is), amelyben első látásra "csak" az a különleges, hogy számunkra idegen világban és években játszódik a regény, de aztán kiderült, hogy ennél sokkal többről van szó. 

Nem csupán korrajz, nem csupán thriller, nemcsak jellemfejlődés vagy történelem, hanem a spiritualitás és a hit kérdéseit is feszegeti a szerző, 

mindvégig kritikusan, mindvégig kérdéseket feltéve, kételyeket ébresztve, minden és mindenki iránt, ami és aki a történetben szerepel, ráirányítva a figyelmet olyan dolgokra, amelyek elől és olyanokra, amelyekbe menekülhetünk.

A menekülési útvonalak különbözőek, és nem (vagy nem kizárólag) abból fakadnak, hogy miből menekül az ember. Nem is tudom, hogy mi alapján választja ki az ember a menekülőutat (neveltetés? értékrend? jellem? környezet? lehetőségek? hit?...), és hogy egyáltalán választja-e. Vagy adódik. Az első dologba kapaszkodunk, amibe tudunk? Vagy az utolsóba, amikor már nincs más? Mi alapján dönt az ember?

Emma Donoghue egy választ kínál erre, a milliónyi közül. Nem mondja azt, hogy ez az út a jó vagy az egyetlen, és azt sem, hogy ez az út hibás. Csak megmutat egyet a sokból, és azt mondja, ez is az lehet. Nem is tudom, hogy keres-e válaszokat, vagy csak ösztönöz a válaszkeresésre. De nem lehet anélkül végigolvasni ezt a könyvet, hogy az ember feltegyen magának ezernyi kérdést, miközben a válaszok is csak elméletiek, mert azt, hogy valaki miért egy bizonyos utat választ egy élethelyzetben, csak az az egyetlen ember tudja, de az az érzésem, hogy nagyon gyakran még ő maga sem.


Az Alexandra Kiadótól megrendelhető ITT.

Liane Moriarty: Hatalmas kis hazugságok

„Hadd fogalmazzak egyértelműen. Ez nem ingyencirkusz, hanem nyomozás. Gyilkosság történt.”

Egy iskola valahol Ausztráliában, ahová a szépek és gazdagok hordják a gyerekeiket. A felső középosztály paradicsoma ez, ahol a látszat az úr, ahol azonban a csillogó külsőségek mögött sötét titkok rejlenek…
A történet másik oldalán pedig az ártatlan gyermekek állnak, akik tisztaságukban és naivitásukban szándéktalanul is visszatükrözik szüleik világát, mindazt, amit azok elrejteni igyekeznek. Vajon a zaklatónak a gyermeke is zaklatóvá válik? Vajon az önző kivagyiság gátjai átszakíthatóak? Vajon van esély az őszinte barátságra, érzelemteli emberi kapcsolatokra a felszínes magamutogatás mögött?

„Pokolian jó könyv. Vicces és félelmetes.”
Stephen King

Liane Moriarty (1966) a Hatalmas kis hazugságok című regényével az első ausztrál szerző, aki a New York Times sikerlistájának első helyén debütált. A könyvből készült HBO-sorozat, amely olyan neves színészek főszereplésével készült, mint Nicole Kidman, Reese Whiterpoon vagy Laura Dern, a 2017-es gálán nyolc Emmy-díjat nyert.
_____________

Először a könyvből készült 6 részes sorozatot láttam, de ez a könyv azon kevesek közé tartozik, amelyek a film megnézése után, a történet befejezésének tudatában (hmm...) is ugyanannyira izgalmasak; mintha másodszorra olvasnál egy jó könyvet - másfajta érzésekkel, mint először, hiszen már tudod a végét, mégis újonnan felfedezve dolgokat, más szemszögből tekintve az eseményekre, új összefüggéseket látva meg.

Sőt, lehet, hogy még izgalmasabb ez a fajta felfedezés, az új megvilágításba helyezett kontextusok, szereplők megismerése, amikor az összefüggések más értelmet nyernek, hiszen más szemmel olvassuk a sorokat úgy, hogy már tudjuk, mi következik ezután.

Az írónő végig ébren tartja a feszültséget, ami pedig nem kis dolog akkor, amikor az olvasó már ismeri a sztori végét. De ezt a könyvet egyszerűen nem lehet letenni; annyira jól megírt, olyan hajszálpontosan kidolgozottak a karakterek, és - én erre tekintek mindig a legnagyobb csodálattal egy könyv esetében - olyan pontosak a mondatok, amit időnként még Hemingway is megirigyelhetne.

A könyv mélyre akar hatolni, nem csupán a felszínt kapargatja. Liane Moriarty olyanokat mond ki - vagy mondat ki a szereplőkkel -, amelyek csak motoszkáltak eddig az ember tudatalattijában, és most, hogy szavakká váltak, kifejezést nyertek, ráébredünk a gondolat mélységére, tartalmára, jelentésére és jelentőségére, és annak tudatossá válásával lehetőséget kapunk a változtatásra is.
És ez mindig egy nagy Lehetőség. Nem csupán egy sztori vagy egy jól sikerült regény. Sokszor egy regény sokkal több annál, mint hogy szimplán csak egy regény legyen.

A könyv főként a családon belüli erőszak témáját járja körül, ugyanakkor azért ennél szélesebbre tárja a kaput az olvasó előtt, hiszen ezzel összefüggésben ír a nevelésről, az otthon látott minták hatásáról, a hűségről, a házasságok és a barátságok működéséről, az elköteleződésről, arról, hogy mit teszünk meg egymásért (olykor egymás ellen), az - elsősorban érzelmi - egymásra utaltságról, annak minden előnyével és hátrányával együtt.

Óhatatlanul az ember a filmhez hasonlítgatja a könyvet, és hát vannak eltérések, amelyek a könyv első felében még nem derülnek ki, viszont a második felében azért van egy-két olyan fontos momentum, amelynek esetében nem értettem, hogy miért kellett ennyire eltérni az eredeti történettől. Volt egy jelentéktelenebb szál is, amit szerintem tök fölösleges volt megváltoztatni, de az nem oszt, nem szoroz, viszont az egyik főszereplő esetében igen fontos dolgot változtattak meg a filmben, és nem bírom felfedezni, hogy arra mi szükség volt, mit próbáltak érzékeltetni ezzel - főleg, hogy olyan jellemvonásokkal ruházták fel ezáltal, amelyek miatt egy másik emberré tették.
A végén is van eltérés a cselekményben, de az még belefér - így legalább a könyv meglepetést tartogatott úgy is, hogy a filmből már elvileg tudtam, hogy mi a befejezés.

Egy nagy utazás ez a könyv, amely biztos, hogy mindenkinek mond és ad valamit. Valami olyat, aminek köszönhetően átértékelheti a körülötte vagy benne zajló dolgokat, és így esélyt kap a korrigálásra - a saját és a mások érdekében, ha kell.

Naomi Wood: Mrs. Hemingway

"A párizsi feleség csupán a történet kezdete volt...

Hadley, Pauline, Martha és Mary. Ernest Hemingway feleségeként mind a négyen tudták, milyen generációjuk leghíresebb, legvonzóbb íróját szeretni, és általa szeretve lenni. Mindannyian azt gondolták, hogy szerelmük örökké tart majd, és mindannyian tévedtek: egyik nő sem volt képes megtartani őt.
A négy részben elmesélt, valódi szerelmes leveleket és táviratokat a történetbe szövő Mrs. Hemingway feltárja a drámai szerelmi háromszögeket, amelyek tönkretették Hemingway házasságait. Az 1920-as évek bohém Párizsától az 1960-as évek hidegháborús Amerikájáig ívelő, a híres "elveszett nemzedék" alakjaival teli regény a szenvedély, szerelem és szívfájdalom lebilincselő története.

Naomi Wood alapdiplomáját Cambridge-ben, mesterdiplomáját és doktorátusát a Kelet-angliai Egyetemen szerezte. A Mrs. Hemingwayt megalapozó kutatása során eljutott a londoni British Librarytől a washingtoni Kongresszusi Könyvtárig, valamint felkereste Ernest Hemingway otthonait és törzshelyeit Chicagóban, Párizsban, Antibes-ban, Key Westben és Havannában. A Mrs. Hemingwayt jelölték Dylan Thomas Díjra, amely az egyik legrangosabb, fiatal íróknak járó elismerés."

"A maguk módján és a maguk idejében Hadley, Pauline, Martha és Mary mind szerették Ernest Hemingwayt. Mindannyian megtapasztalták az udvarlás szenvedélyes napjait, a nyarak letargiáját, a jeges daiquiriket, amelyek a nap egyre koraibb szakaszában kerültek a pohárba. Mindannyian ismerték az árulás fullánkját, ahogy Hemingway közismerten ábrándozó tekintete egy másik nő felé fordult, és mindannyian ismerték az ölelése nyújtotta biztonságot. Tudták, hogyan viseljék el kreativitásának árapályszerű hullámzását, hogyan támogassák, gondozzák, gyógyítsák és segítsék őt. (…) A Mrs. Hemingway finoman szövi össze a tényeket és a fikciót, s magával ragadó, gyengéd bepillantást enged a Hemingwayhez legközelebb állók életébe." (Sephanie Turza)

"Rendkívüli szakértelmet igényel, hogy bárkit rávegyünk egy történet elolvasására úgy, hogy az illető azt gondolja, ismeri a végkifejletet. Ám a Mrs. Hemingway olyan szépen megírt és hatásos, hogy egyszerűen képtelen voltam letenni." (Jojo Moyes)

"Naomi Wood lebilincselő és megvilágító erejű regénye négy különleges nő és az őket szerető, meggyötört irodalmi zseni portréját rajzolja meg. Tévedtek, ha azt gondolták, hogy mindent tudtak Ernest Hemingway feleségeiről, szenvedélyükről és szívet tépő fájdalmukról." (Jennifer Chiaverini)
____

Szomorú történet, és hiába ismeri az ember a végkifejletet, Naomi Wood tud újat mondani róla.
Nagyon egyetértek Jojo Moyes-szal, aki azt mondja, hogy nagy szakértelem kell ahhoz, hogy egy író rávegyen valakit (sokakat!) egy olyan történet elolvasására, amelynek ismerjük a végét. De azért vannak örökzöld témák, amelyekre mindig vevők vagyunk - Hemingway és a feleségeinek élete is ilyen.

Nem hétköznapi történetek, és hiába hisszük, hogy már annyi mindent tudunk róluk, azt gondolom, hogy az a tudás, amellyel erről rendelkezünk, csak a jéghegy csúcsa. 

Mások érzéseit nem lehet megismerni igazán (időnként jobb is), és mások hétköznapjait sem. Csak a látszólagos lényeget, de a hangsúly mégiscsak a mindennapokon van. 

Amikor a feleségek vártak Hemingwayra, amikor vártak arra, hogy az övék legyen, majd amikor már az övék volt - mármint házasságban éltek -, akkor pedig arra vártak, hogy hazatérjen hozzájuk (valaki mástól). Szörnyű lehetett. Reméltek, hittek, bizakodtak, féltek. És én elhiszem, hogy közben Hemingway is remélt, hitt, bizakodott és félt, de közben megbántott másokat (időnként a feleségei is - mármint amíg még csak a szeretői voltak, igen, ők is nagymértékben hozzájárultak az "aktuális" feleség bántásához) (már az is szörnyű, hogy egy ilyen mondatban az "aktuális" szónak helye van, de sajnos attól még igaz), viszont nem hiszem, hogy ő boldog volt eközben.
Tudjuk, hogy szorongott, elismerésre vágyott - még többre és többre -, önbizalomhiánnyal küzdött, pedig tulajdonképpen megkapott mindent és mindenkit, amit és akit csak lehetett. De ez is kevés volt ahhoz, hogy boldog és elégedett legyen.
Vajon a gyerekkora miatt? Az volt akkora visszahúzó erő, ami nem hagyta, hogy valóban örömét lelje az életben?

Az utolsó felesége a könyvben azt mondja valakinek Hemingwayről: "Sajnálom, hogy maga mindig is a kegyetlenebb oldalát látta. És le vagyok nyűgözve attól, hogy ennek ellenére is szerette." Ez egy fontos dolog.

Hemingwayt szinte mindenki szerette. Azok is - sőt: főleg azok -, akikkel pedig egyáltalán nem bánt jól. 

Aki eleget olvasott már Hemingway életéről, az megtalálja a magyarázatokat a viselkedésére. Hogy miért bánt úgy a nőkkel, a feleségeivel, ahogy; hogy miért volt neki fontos, hogy részt vegyen a háborúban; hogy verekedjen; hogy minél férfiasabb tevékenységekben vegyen részt (pl. pamplonai bikafuttatás stb.) és bizonyítson; hogy vadásszon, és minél nagyobb vadat terítsen le.
Aki olvasott már Hemingway gyerekkoráról, az tudja, hogy mit próbált kompenzálni vagy pótolni ezzel. Vagy hogy mi miatt alakult úgy a személyisége, hogy ezek váltak a legfontosabbakká neki.
De a magyarázat nem egyenlő a mentséggel.
Borzasztó mély sérüléseket okozott másoknak, és ezeket nem tudta - és valószínűleg nem is próbálta - jóvátenni.

Ki tudja, ezek közrejátszottak-e abban, hogy ilyen remekműveket alkotott? És fontos-e ez egyáltalán?
A művészet - a valóban maradandó alkotások létrehozása - felmentést adhat? Valaki szerint igen.
De kérdezzük meg erről azokat, akik Hemingwaynek vagy a művészetének az áldozataivá váltak. Miközben, azt gondolom, ő maga is az volt.

Az kétségtelen, hogy zseniális, egyedülálló tehetséggel megáldott író volt, a feleségei pedig hihetetlenül erős és bátor nők voltak. Meghozták a maguk áldozatát, és nem hiszem, hogy elég jutalom volt számukra ezért az, hogy Hemingway feleségei lehettek néhány éven át. Az áldozat, amit hoztak, valószínűleg akkor érte volna meg, ha a feleségük is maradtak volna. De ebben már önmagában benne van a paradoxon, tekintve, hogy több nőről, több feleségről beszélünk. És onnantól kezdve, hogy Hemingway az elsőt elhagyta, és jött a következő, már lehetetlenné vált az, hogy mindenki boldog legyen.

Joyce Maynard: Lány a hegyen

"1979 nyara. Rachel és húga, Patty előtt ott az egész vakáció, a forró, száraz kaliforniai nyár. A tizenegy éves Patty nyakigláb kiskamasz, aki imád kosárlabdázni, és bármit megtenne a nővéréért. Rachel szenvedélye az írás: ezernyi történetet talál ki, és meg van győződve arról, hogy olvasni tud mások gondolataiban. A két testvér a közeli erdőket járja, s lemezborítók nézegetésével meg a szomszédok életéről szőtt fantáziákkal üti agyon az időt. Kedvenc helyük a házuk mögött emelkedő hegyoldal; nem is sejtik, hogy milyen veszélyes helyen játszanak.

Amikor aztán egymás után több fiatal nő is gyilkosság áldozata lesz a környéken, a lányok apjára, a jóképű nyomozóra vár a feladat, hogy elfogja a gyilkost, akit a helybeliek Alkonyi Fojtogatóként emlegetnek. A feladat azonban kifog a detektíven; múlnak a hónapok, újabb fiatal nők válnak áldozattá. Rachel minden addiginál veszélyesebb játékba kezd: önmagát használja csaléteknek, hogy segítsen apjának, és lépre csalja a gyilkost.

A Lány a hegyen megírását valós események ihlették. Az 1970-es évek végén a kaliforniai Marin megye lakosságát valóban rettegésben tartotta egy sorozatgyilkos, Maynard műve mégis több egyszerű thrillernél: lélegzetelállítóan izgalmas és egyben megrendítő regény a családi kötelékekről és a legmélyebb érzésekről."

____

Hihetetlenül izgalmas, letehetetlen krimi, szépirodalomba ágyazva. 

Joyce Maynard sosem hazudtolja meg önmagát - mindig remekművet alkot.

A Lány a hegyen története valós eseményeken alapul, azonban Maynard kiegészítette azokat képzeletbeli szereplőkkel, akiket felruházott olyan jellemvonásokkal, amelyek erőteljesen tudják érzékeltetni az akkori események által kiváltott közhangulatot és egyéni félelmeket.

Minden részletet úgy fejt ki, hogy azok remekül kiegészítik és erősítik egymást - a testvérek egymáshoz fűződő kapcsolatát, a szüleikhez fűződő (és azok egymással való) viszonyát, jellemüket, a kamaszkori barátságokat, vágyakat, terveket, amelyeket beárnyékol (ha nem eléggé árnyékolná be már önmagában a szülők válása) az a borzalmas eseménysorozat, amely a kezdetét veszi életükben. Azáltal, hogy a környékükön történnek mindezek, maguk is érintettjeivé válnak az egésznek, hiszen érzelmileg nem maradhatnak kívül az olyan történéseken, amelyek az életterük határmezsgyéjén zajlanak. Ám a vakmerő és meggondolatlan kamasz ennél messzebbre merészkedik...

Örültem neki, hogy Maynard a könyv végén utószóban írt a valós eseményekről és arról, hogy mennyiben fikció azokhoz képest a regény, de bevallom, addigra már utánanéztem a neten is annak, hogy hogy is történtek a dolgok, mert nagyon érdekelt a valódi sztori.

Nagyon megrendítő, megrázó történet, ne hagyományos krimire számítsatok. Ez jóval több annál, hiszen a történet középpontjában - annak ellenére, hogy végig a bűntények határozzák meg az események folyását, és a gyilkos utáni hajsza van a felszínen - a család, a családi kötelék, az egyes családtagok közötti kapcsolat áll; és hát sajnos Maynard ebben sem teremt heppiendet.

Nem könnyű olvasmány, ugyanakkor letenni sem lehet. Azt hiszem, mindig nehezebbé teszi egy történet megemésztését az, ha tudod, hogy a valóság ihlette azt; de annál jobban érdekel a dolgok kimenetele.

És ha olyan szerző tollából ismerheted meg a történetet, mint Joyce Maynard, akkor garantált, hogy torokszorító, egy szuszra végigolvasandó, izgalmas és értékes olvasmányban lesz részed.

Jennifer McVeigh: Afrikai akác

"Frances Irvine, a középosztálybeli angol úrilány egyetlen fillér nélkül marad apja hirtelen halála után, és kénytelen választani: vagy rosszindulatú nagynénje házába költözik dadának, vagy elfogadja az ellenszenves fiatal orvos, a Fokföldön dolgozó Edwin Matthews házassági ajánlatát. A kétségbeesett lány végül úgy dönt, férjhez megy, s követi a férfit Dél-Afrikába. A hajóúton azonban megismerkedik a rendkívül vonzó, ambiciózus William Westbrookkal, s szenvedélyes viszonyba bonyolódik vele.
Frances a két egymástól nagyon különböző férfi közt őrlődik; míg Williamet a becsvágy és a pénz utáni vágy hajtja, addig Edwin az eszményeit akarja megvalósítani, s méltóbb körülményeket szeretne kiharcolni a dél-afrikai gyémántbányákban agyongyötört őslakosoknak.
Francesnek döntenie kell. Vajon képes lesz-e a sok hányattatás után meghozni a megfelelő döntést és meglelni a boldogsághoz vezető utat?

"Az elsőkönyves McVeighnek sikerül teljességgel valósághű és érzékletes képet teremtenie a 19. századi Dél-Afrikáról. Olvasás közben magunk is érezzük a homokvihar tombolását, a hideg kukoricakása ízét, halljuk a kabócák reszelős hangját és Frances keserű zongorajátékát. A reménytelen történet hátterében pedig megismerhetjük a szenvedély viszontagságait, a gyarmatosítás kegyetlenségét és a gyémántkereskedelem mélyen fajgyűlölő kezdeteit. Letehetetlen olvasmány." (Oprah.com)

"Az Elfújta a szélhez hasonlítható, letehetetlen olvasmány. Teljesen lebilincselt." (Katharine McMahon)

"Elbűvölő mese veszteségekről, árulásról és szerelemről." (Vouge)

Jennifer McVeigh 2002-ben évfolyamelsőként szerzett diplomát az Oxford Universityn angol irodalomból. Filmekben, televízióban, rádióban és a könyvkiadásban dolgozott, míg fel nem hagyott mindennel, hogy regényírásba fogjon. Az Afrikai akác az első regénye."

________

Romantikus, könnyed olvasmány, mégis végigizgulja az ember, hogy vajon mi lesz a főszereplők sorsa.

Egy regény emberismeretről, gazdagságról és szegénységről, jó és rossz emberekről, döntésekről, hibákról és megbocsátásról, a társadalmi rangok szerepéről, és ami számomra külön érdekessé tette (bár nem ez a legjobb szó, hiszen elborzasztott) a történetet: a gyémántért folyó hajsza, az az embertelenség, amellyel sokak képesek voltak a gyémántért, a pénzért mindent sutba dobni. Nem akarom áltatni magam, nyilván ma sincs ez másként, mégis mellbevágó a részleteket olvasni arról, hogy tényleg mindent és mindenkit feláldoztak emberek azért, hogy egy (vagy sok) darab gyémántjuk legyen. Bár tud erről az ember, mégis torokszorító és hihetetlen.

A regény középpontjában mégis az egyes ember áll, az az asszony, akinek mindent maga mögött kell hagynia, hogy egy új földrészen, új emberek, új körülmények között, ismeretlen terepen megállja a helyét. Feltehetném a kérdést, hogy "vajon sikerül-e neki", de ez bonyolult: mert mit jelent a "siker", miután mindent maga mögött hagyott? Azt, hogy egy új világban helytáll? Azt, hogy alkalmazkodni képes? Azt, hogy boldog is lesz?
Olvassátok el a könyvet, és megtudjátok, hogy mi lesz az ő sikere.

Joyce Maynard: Függőség

"Néha csak egy erős ember hiányzik valakinek az életéből, aki bátorítja és utat mutat neki... Ezért vagyok én itt - mondta Ava."

A függőség veszélyes - akár az alkoholtól, akár mástól függ az életünk.

Jól tudja ezt Helen is, aki ittas vezetés miatt elveszíti a jogosítványát és nyolcéves fiának, Olivernek a felügyeleti jogát is. A magába roskadt Helen azonban életének mélypontján megismerkedik Ava és Swift Havillanddel, akik gazdagok, nagyvilági életet élnek és szívesen segítenek másokon. Helent is felkarolják: nem pusztán munkát adnak neki, de a barátjukká fogadják, sőt megígérik, hogy segítenek, hogy Helen visszakaphassa Ollie-t. Mindezért az álomvilágért Helen szívesen lemond a régi barátokról.
Alkoholfüggősége már a múlté, ám észrevétlenül egy másik függőség rabjává válik, és ahogy az alkohol nyújtotta bódulatból, úgy ebből is keserű az ébredés.

"Történet a felemésztő barátság erejéről, arról, hogy a saját életünk elől mások életébe menekülünk; a birtoklási vágyról és a látszat hatalmáról. Egészen magával ragadó." (Megan Abbott)

"Ahányszor csak felkerestem a Folger Lane-en, Ava mindig megetetett, én pedig mindig az utolsó morzsáig felfaltam, amit elém tett. Korábban, a hosszú évek alatt, anélkül, hogy tudatosult volna bennem, valahogy elvesztettem az ízek iránti érzékemet. Ízetlen lett maga az élet is. Ezt kaptam vissza Havillandéktól: az élet ízét. Minden alkalommal, mikor végigmentem a kaputól a házig vezető feljárón, a nyitott ajtón át mindig valami finom illat úszott felém. A tűzhelyen gyöngyöző levesé. A sütőben piruló csirkéé. A minden szobában megtalálható, üvegtálban úszó gardéniák illata. Odakintről Swift kubai szivarjának a füstje kanyargott felém.
Aztán az a nevetés. Swift harsogó kacagása, mint az arapapagáj kiáltása a dzsungelben, amikor párzani készül. "Lefogadtam volna, hogy Helen az!" - kiáltotta.
Már attól fontosnak éreztem magam, hogy egy olyan férfi, mint Swift, a nevemen szólít. Olyan fontosnak, mint még soha életemben." (részlet a könyvből)

Ha valaki ismeri Joyce Maynard bármely könyvét, és főként ha hallotta őt beszélni, a könyveiről, az életéről, történetekről, elnökjelölti vitáról, bármiről, aki látta őt mosolyogni, tapasztalta a kedvességét, az mindörökre elfogult marad vele kapcsolatban.

De.

Aki mindezt nem tapasztalta, az is azt fogja mondani, hogy a Függőség egy remekmű Maynardtól.

Hihetetlen érzékenységgel közelíti meg és boncolgatja ezeket a borzasztó nehéz témákat, nem csak a függőségeket (a „csak” persze idézőjelben, mert ez már önmagában sem könnyű téma), hanem az egyéb élethelyzeteket és érzéseket – a csalódást, az elvált nőként a férjjel a gyerekért való küzdést, a gyerek szeretetéért való küzdést, a reményt, a próbálkozásokat, a tehetetlenséget…

És aztán jön valaki, és felkarolja – vagy ha úgy tetszik: átöleli – ezt a nőt. És ő boldogan omlik az óvó karokba – ki ne tenné? És most nem egy férfiról beszélünk, hanem egy idősebb házaspárról, aki családot ad Helennek, a főszereplőnek.

És ez jó neki. És valószínűleg ők sem akarnak rosszat neki. De megtalálja náluk, bennük azt, ami a család lényege? Ugyanazt jelenti mindannyiuk számára a család? És tudsz-e egyáltalán családtagként kezelni, szeretni valakit, aki nem az? Talán úgy érzed, hogy igen; mindaddig, amíg nem kerül szembe a családtagként kezelt barát vagy rokon érdeke a családtagodéval.

Nehéz helyzetekről ír Maynard, és megküzdési mechanizmusokról (de nem direktben és nem így kimondva) – hogy vajon mit teszünk ezekben a helyzetekben, hogyan kezeljük ezeket. Önállóan, magabiztosan? Bizakodva, remélve? Ragaszkodva a rosszhoz, mert függünk valami módon tőle? Vagy elengedve azt, de egy másik függőségbe menekülve? És mit teszünk kockára? Van elég erőnk, vagy talán önmagunkba vetett hitünk a helyes utat választani? Ühüm… És mi is a helyes? Kinek mi?

Ki így, ki úgy. Nincs válasz, nincs recept.

Joyce sugall persze egyfajta értékrendet, értékválasztást felénk, de azért a véleményalkotást ránk hagyja. Az a mi dolgunk. Az ő feladata az, hogy ezeket a kérdéseket feltegye – vagy inkább feltetesse, megfogalmaztassa velünk.

A karakterek is élnek, amelyeket megteremt, nem csak a szituációk. Olyan különböző személyiségekkel, olyan különböző árnyalatokkal, színekkel, olyanfajta harmóniával és diszharmóniával találkozunk ebben a könyvben, amelyek emészthetők olvasóként, de ha beleképzeljük magunkat az egyes karakterek helyébe, már nem tűnnek annak, mert rádöbbenünk, hogy ez a kellemes, olvasmányos és emészthető tálalás milyen hihetetlen erőfeszítéseket, nehézségeket, küzdelmeket takar.

Ne okoskodjunk, hogy a főszereplőnek „mit kéne csinálnia”, mert „mi kívülállóként tudjuk”. Nem tudjuk. Nincs ilyen. Nincs ilyen, hogy kívülállóként, külső megfigyelőként tudom, mit kellene tennie neki, mert én nem érzem azt, amit ő, ő pedig nem érzi azt, amit én, innentől kezdve ez az egész, hogy neki ezt kéne tennie, értelmetlen. Mert nem tudja megtenni. És ha nem tudja megtenni, mert máshogy érez, akkor mindegy, hogy „ezt kellene-e”. Teljesen mindegy.

Szárnyakat kéne növesztenünk, és akkor könnyebben eljutnánk A pontból B-be.

Nem kéne siratnunk a múltat, hogy tovább tudjunk lépni.

Nem kéne elérhetetlennek tűnő dolgokért küzdenünk.

De nincsenek szárnyaink. Nem tudnak nem hiányozni bizonyos dolgok. Más dolgok nélkül pedig egyszerűen nem tudunk élni. Ez van.

Innen megint oda jutok, ahova az előző regényről írt blogbejegyzésben, hogy ne ítélkezzünk, mert az egy tévút.

Ha ítélkezünk, az minket abba a téveszmébe ringat, hogy mi (bezzeg!) tudjuk, mi lenne a helyes. Mi mennyivel jobban tudjuk, látjuk, ítéljük… Nem. Nem tudjuk jobban. Vagy ha ragaszkodunk ahhoz, hogy „jobban tudjuk”, akkor legalább őszintén gondoljunk bele abba, hogy pontosan abban a helyzetben vajon ugyanolyan „jól tudnánk-e”.

Na, szóval Maynard megint egy érdekes, izgalmas témát bont ki, hol könnyedebben, hol kicsit szívszorítóbban, de mindig tartva az egyensúlyt, a kezeidnél fogva vezetgetve téged, mert ha nem tudod megcsinálni azt, amit kéne, akkor talán az a legjobb, ha melletted van egy barát, aki fogja a kezed, hogy óvatosan legalább egy irányt próbáljon szabni neked – és ha ez nem megy, akkor az általad választott úton is kitartóan fogja a kezed.

És ez nagyon sokat tud segíteni, de csak akkor, ha az a barát tényleg fogja a kezed; csak néha elhomályosítja a látásunkat az, hogy mellettünk van vagy valami csábító dolgok ajánl (megértést? szeretetet?) valaki, akihez tartozni akarunk, és tárt karokat kínál – miközben nem tudjuk, hogy érdemes-e rá, és netán emiatt hátrahagyunk olyat, akinek meg a kezéből, észre se vesszük, de erőnek erejével rántjuk ki a kezünket.
Erről szól ez a regény: legyél körültekintő, kicsit óvatos is, bízz is persze, de előbb ismerd fel, hogy érdemes-e a bizalmadra az, akire rábízod magad, a titkaid, a jövőd, az álmaid.

Mint mondtam, Maynard nem ad receptet, mert a tények, a tapasztalások és az érzések is félrevihetnek. Főleg ha olyan a hátterünk, hogy ezekre nem támaszkodhatunk.

Nem is tudom, talán arról szól ez a dolog, hogy akkor viszont tanulj a hibáidtól, állj fel, és legközelebb máshogyan csináld. 

Az Alexandra Kiadótól megrendelhető!

JOYCE MAYNARD BUDAPESTEN

Felejthetetlen élményben lehetett része azoknak, akik ma 18 órakor az Alexandra Könyvesházban, a Párisi Nagyáruház Lotz-termében részt vettek a Joyce Maynard Függőség című regényének magyarországi megjelenése alkalmából rendezett könyvbemutatón.

A Nyárutó, a Lány a hegyen, az Otthon a világban és a Baby Love című könyvek népszerű írója új könyvéről - és annak kapcsán élete jelentős állomásairól - beszélgetett az Alexandra Kiadó vezetőjével, Gyuricza Eszterrel és dr. Almási Kitti klinikai szakpszichológussal.



Joyce Maynard személyében egy rendkívül szimpatikus, kedves, szerény, ugyanakkor az életről és a világról határozott elképzelésekkel rendelkező, bár közben mindig kérdező, újabb kérdéseket feltevő és boncolgató s az emberi viselkedést és kapcsolatokat elemző, megismerni akaró nőt ismerhettünk meg.

Az írónő már jóval a bemutató előtt a helyszínen volt, tortát evett, beszélgetett azokkal, akik odamentek hozzá, dedikált, mosolygott, fesztelenül viselkedett, és láthatóan jól érezte magát.

Joyce elmondta, hogy bár beutazta már a világot, ez a legszebb könyvesbolt, amelyet valaha látott. Nagyon ízlett neki a Magyarország Tortája is, amit a könyvbemutató előtt kóstolt meg.

Azt mondta, nagyon különleges érzés, hogy itt lehet, szereti Budapestet, a magyar borokat, és kedves emlékek fűzik hazánkhoz már évekkel ezelőttről is.

Függőség című könyve kapcsán elmondta, hogy a könyv arról szól egy mondatban összefoglalva: mi történik akkor, amikor egy barátság sötét oldala is felszínre bukkan.
Elmondta továbbá, hogy mindig a valós életből meríti a témáit: "Ha elolvassák az összes regényemet, akkor nagyon sok mindent megtudhatnak rólam." 
Magát romantikus alkatnak nevezte, és beszélt arról, hogy nagyon érdekli, hogyan működnek a családok; a regényeiben a kiindulási pont mindig személyes tapasztalat (például az egyedülálló anyaság), de a folytatás már nem a személyes életéről szól, hanem mindig arról, hogy "mi történhetett volna".

Egy barát elvesztése is - mondta - annyira lesújtó lehet, mint egy szerelem elveszítése. A most megjelent könyve éppen ezt a problémát feszegeti.
Mindig a valódi emberi viselkedést próbálja megjeleníteni a regényeiben, annak minden hibájával együtt.
Mindig úgy gondolta, hogy ő a pszichológiáról: az emberi viselkedésről ír, és mindig a hű ábrázolásra törekszik.

Dr. Almási Kitti a függőség kapcsán kifejtette, hogy a függőség mindig egy belső hiány: bármilyen szerről van szó, az ember elkezd hozzászokni ahhoz, hogy kívülről megkap valamit, ami belül nincs meg.
Ha már funkciója van az adott szer használatának (pl. nem tud anélkül ellazulni vagy elaludni valaki), akkor már arról beszélhetünk, hogy kialakult egy függőség.

Maynard ennek kapcsán elmondta, hogy e regényének főszereplője nem minősül alkoholistának, éppen ettől izgalmas a téma: hogy annyira rejtve marad, és a társadalom által - ezáltal - tulajdonképpen elfogadott függőségről van szó.
Megfogalmazása szerint a szellemiség, amellyel az ember közelít ahhoz a pohár borhoz, az, ami mindent eldönt.



Ezt követően egy másik függőségre átevezve, a társas kapcsolattól való függőség kérdéskörére, Almási Kitti elmondta, hogy az embernek újra kell definiálnia magát, ha kártyavárként összeomlanak körülötte a dolgok - a párkapcsolati függőségnél ugyanaz a mechanizmus működik, mint az egyéb függőségeknél: amikor a másik ember által (tehát minden függőség esetében valaki vagy valami által) akar valakivé válni az ember.

Joyce a kapcsolati függőség kapcsán beszélt Salingerrel való kapcsolatáról is (!), arról, hogy nemcsak beleszeretett Salingerbe, hanem feladta önmagát abban a kapcsolatban.
Elmondta, hogy 18 éves volt, amikor az író levelet küldött neki, és ő eleinte csupán barátként, mentorként, spirituális vezetőként tekintett rá, és nem mint a szerelmére. Majd levelezni kezdtek, amelynek során rendkívüli levelekről volt szó, hiszen ezekben a levelekben "egy csodálatos ember azt írta neki, hogy ő a legtökéletesebb lény a világon". Ez egy rendkívül erőteljes drog volt a számára, ezért ezen a ponton búcsút mondott az egyetemnek, a barátainak, a jövőről alkotott elképzeléseinek, és egy évre eltűnt a saját életéből - fogalmazott. Ebben az időszakban egyetlen cél vezérelte: az a személy szeretett volna lenni Salinger számára, akinek az író látni akarta őt.
Majd Salinger egyszer csak azt mondta neki, hogy elég volt, menjen el.
És ő, Joyce, ahelyett, hogy arra gondolt volna: Salinger nem érdemelte meg az ő szerelmét (ma már így gondolja), arra gondolt, hogy ő egy értéktelen ember, ha Salinger elküldi őt.

Mert ha valaki nem rendelkezik egy biztos önképpel, nem tudja, hogy kicsoda ő valójában, akkor nagyon sérülékeny, nagyon könnyen átadja magát valakinek, és annak a valakinek az elvárásainak akar megfelelni.


fotó: Alexandra Kiadó

Nagyon megindító és torokszorító volt, amikor Joyce őszintén beszélt férjéről, akivel mintegy 5 évvel ezelőtt találtak egymásra, hatalmas szerelem volt az övék, legutóbb együtt jártak Budapesten is, és végre ráköszöntött a boldogság - majd a férjénél rákot diagnosztizáltak, és idén júniusban elveszítette őt.

Az emberben ilyenkor bennrekednek a szavak, miközben az érzéskavalkád megindul (szomorúság, félelem, hála...), és csodálattal, tisztelettel nézi ezt a fantasztikus nőt, akinek annyi mindennel kellett megküzdenie az életben, és aki oly méltósággal, erővel viseli mindezt, kedvességét, gyermeki báját még mindig őrizve, mosollyal az arcán, megölelve azokat, akik a beszélgetés után odamennek hozzá, mindenkihez szólva néhány jó szót, őszinte kíváncsisággal és szeretettel, pozitív kisugárzással, csinosan, fiatalosan, hittel a tekintetében.
Az ember felteszi magában a kérdést: miközben Joyce azon van, hogy megfejtse az emberi viselkedés titkait, és miközben őt már annyi fájdalom érte, hogyan tud ilyen gyermeki tisztasággal tekinteni a világra és mindarra, ami körülveszi őt?

Joyce Maynard csodálatos asszony és zseniális író, aki a mai beszélgetés során tartalmas gondolatokat, nagy becsben tartandó útravalót és őszinte mosolyt adott mindazoknak, akik felbecsülhetetlen értékeit ismerve és tisztelve ellátogattak ma új könyvének magyarországi bemutatójára.

És ami külön öröm: itt, Budapesten fejezte be most éjszaka az új könyvét, amely a férjével való szerelméről szól.
Reméljük, hogy annak bemutatója kapcsán újra ellátogat Budapestre. Szeretettel és izgatottan várjuk őt.

A Függőség az Alexandra Kiadótól megrendelhető!

WM. Paul Young: Éva

"A 22 millió példányban elkelt sikerkönyv, A Viskó szerzőjének új, minden eddiginél felforgatóbb regénye.

John, a Begyűjtő különös helyen él; szigete a világok határán fekszik, egy dimenziók közti redőben.
Egy nap az óceán hatalmas konténert sodor a partra, melyben tizenkét holttest hever. A roncsok közt kutatva John egy fiatal lányra bukkan, aki csodával határos módon túlélte a tragédiát. A sziget Gyógyítói és Tudósai hamarosan felfedezik, hogy a lány genetikai adottságai nem mindennapiak: teste minden egyes sejtjében ott hordozza az egész emberiséget...
Lilly felépülése lázálmokkal és hallucinációkkal terhes, látomásai során Éva, Minden Élők Anyja látogat el hozzá, hogy felfedje előtte az elfeledett igazságot a teremtésről és a bűnbeesésről. Álom és ébrenlét, mitológia és valóság fonódik szorosan egymásba, Lilly pedig ráeszmél, hogy neki is óriási szerepe van az események alakulásában, a tét pedig nem más, mint Ádám és Éva leszármazottainak múltja és jövője.

Az Éva a mindenki által jól ismert teremtéstörténet példátlanul merész újraértelmezése, különleges munka, ami vélhetőleg egész generációkat fog inspirálni."

Én nem annyira a teremtés újraértelmezésének, mintsem mesébe (és itt a mesénél természetesen nem a teremtéstörténetre gondolok, hanem a könyvben írt helyszínekre és szereplőkre) ágyazott alternatívának érzem ezt a regényt. Young nem próbálja azt megmagyarázni, hogy valószínűleg miért is történt máshogy az ember elfordulása Istentől; inkább arról beszél, hogy máshogy is történhetett. Legyünk nyitottak (nyitott szem, nyitott szív), hogy láthassunk, érezhessünk, megérthessünk.

Ez a könyv egyfelől az író nézőpontja, ha úgy tetszik, állásfoglalása a hitről, másfelől pedig egy érdekes, spirituális regény, amely nem hagyja, hogy ne gondolkodj el arról, Te miben hiszel.

Arra biztosan képes ez a regény, hogy felébressze a reményt, és hogy egy gondolatlavinát indítson el benned. Olyan érzelmeket mozgat meg, amelyeknek nem is tudtál a létezéséről.
Arra figyelmeztet, hogy fogadjuk kétkedéssel a minket megkörnyékező kísértést és gonoszt, azt, amely a világgal vagy önmagunkkal akar minket szembeállítani. (Akkor is, ha az bennünk van.)
Viszont fogadjuk kétkedés nélkül a Szeretetet, kitárt szívvel, mindig és mindig.
És bízzunk. Bízzunk!

Aki hisz, annak a számára ez a könyv sem megerősítést, sem elbizonytalanodást nem fog jelenteni; mert a Hit erről szól.
De aki nem hisz, azt talán közelebb viszi a Hithez, a Bizalomhoz, azt talán elvezeti oda, hogy a régi, kitaposott ösvényei helyett egy új úton induljon el. Egy igaz úton.

Néhány idézet a könyvből, amelyik különösen megragadott engem, vagy amelyiken érdemes egyszer úgy igazán elgondolkodni:

"Ha egy hazugság túl nagy figyelmet kap, megnövekedhet."

"A megfelelő könyv, mint a megfelelő dal vagy a megfelelő szeretet, az egész világot megváltoztathatja, na persze a megfelelő ember számára."

"Sosem lehetsz túl öreg, túl rigolyás vagy túl dühös ahhoz, hogy fogj egy könyvet, és mesélj egy gyermeknek."

"Az igaz szeretethez kitárt kezek kellenek. Ha nincs hatalmadban nemet mondani, a szeretet sosem lesz valódi, csak illúzió."

"Az igaz szeretet nem a másik választásairól szól, hanem arról, hogy tudod, ki ő."

"Bizalom az, amikor önmagad adod át másnak; gyenge, mezítelen és szégyentelen vagy."

"- Isten miért hagyta, hogy elfordítsd az arcod?
- Istenben több tisztelet van irántam, mint bennem magamban, Isten elfogadja a választásaimat, hogy szabad akaratom, hogy nemet mondjak és elfordítsam az arcom, sarkalatos abban, hogy a szeretet szeretet legyen."

Young leírja, hogy Isten sosem fordította el az arcát az embertől, és az Édenkertben azt sem rejtegette, hogy mi lesz az ember választásának következménye. Ezért átkozza annyi ember Isten arcát és nevét. Ám Isten nem hajlandó olyanná válni, mint amilyenné mi lettünk, és erővel és hatalommal élni. Megvan benne a bátorság, hogy elfogadja, sőt hagyja minden döntésünket.
De a sötétségben, amelyet az ember hoz elfordulása által, sem hagyja magára őt.

Olvassátok el az Évát, vagy olvassátok a Bibliát - ezt akarja mondani a szerző. Nem azt, hogy pontosan mit is gondolj - csak azt, hogy sose feledkezz el a szeretetről, a bizalomról, és akkor te is jobb leszel, a világ is és a helyzeted is.
Ezek nehéz dolgok. Nehéz dolog bízni. Hinni. De ha sikerül, jobb lesz úgy nekünk.

Az Alexandra Kiadótól megrendelhető!

Neil Abramson: Ki nem mondott szavak

"Helena állatok tucatjait segítette át könyörületességből a túlvilágra állatorvosként. Most, hogy maga is meghalt, nem képes továbblépni élet és halál határmezsgyéjéről - ideláncolják el nem végzett feladatai, jóvá nem tett bűnei, rettegése a büntetéstől, és egy elfecsérelt, kisszerű élet rémképe. Lelke odaszegődik egykori élete legfontosabb szereplői mellé - sikeres ügyvéd férje, David mellé; egykori kutatótársa, Jaycee mellé, aki a főemlősök kommunikációs képességét vizsgálja, és különös kapcsolatot alakított ki egy Cindy nevű csimpánzzal, aki - Jayce állítása szerint - egy négyéves gyermek értelmi szintjén képes az emberi kommunikációra.
Amikor Jaycee kutatását leállítják, és Cindyt az a veszély fenyegeti, hogy halálos kimenetelű, kegyetlen orvosbiológiai kísérletek alanya válik belőle, Helena túlvilági küldetése értelmet nyer David, Jaycee és még néhány humánus ember összefogásában. A Cindy megmentésére tett erőfeszítéseik választ adnak Helena kínzó kérdéseire a földi lét értelméről, és váratlan módon elhozzák a megváltást is.

"Rendkívüli történet állatokról, halandóságról és a szeretet hatalmáról. Mindenkinek el kellene olvasnia." (Garth Stein)

"Jelentős alkotás." (Susan Wilson, A táncoló kutya című regény szerzője)

"Ez a rendkívül cselekményes és izgalmas történet gyönyörűen ábrázolja az ember-állat kapcsolat megrendítő erejét. Feltétlenül el kell olvasnia annak, aki tart otthon állatot, de még inkább annak, aki nem!" (Gene Baur, a Farm Sanctuary állatmenhely elnöke és társalapítója)

"A Ki nem mondott szavak komolyan elgondolkodtatja az olvasót ember és állat kapcsolatáról. Nem tudtam letenni, egyes részeit kétszer is elolvastam." (Temple Grandin, az Animals Make Us Human szerzője)

"Neil Abramson kiváló és rendkívül magával ragadó könyvet írt. Nagyon megérintett, ahogy az állatok világát ábrázolja." (Meredith Brokaw, a Penny Whistle-könyvek és a Big Sky Cooking társszerzője)

"Borzasztóan élveztem az elejétől a végéig." (Jeffrey Masson, a Mit éreznek az állatok? című könyv szerzője)

"Izgalmas, szívmelengető történet az élet nagy kérdéseiről, halálról, érzésekről, az állati jogokról, könyörületességről, jogos felháborodásról és arról, hogy mindez miért van egyáltalán. A regény a meghökkentő fordulatok hullámvasútjára ültet fel. Olvassuk el, könnyezzük meg, miközben a szék karfájába kapaszkodunk, és nyerjünk bepillantást a nagy miértbe!" (Allen M. Schoen, állatorvos)

" A ki nem mondott szavak megható történet arról, miként vezet az ember útja az árulástól az állatrokonainkkal való baráti kapcsolatig. Gyönyörű, szívhez szóló hitvallás." (G. A. Bradshaw, a Kerulos Center alapítója és igazgatója)

Neil Abramson egy manhattani ügyvédi iroda társtulajdonosa, gyakorló ügyvéd, emellett több állatjogvédő civil és szakmai szervezet vezetőségi, illetve alapító tagja. Munkásságáért az ASPCA (az állatokkal szembeni erőszak megelőzéséért küzdő legpatinásabb amerikai egyesület) díjával tüntették ki. Neil Abramson állatorvos feleségével, két lányával és számos állatukkal él a New York állambeli Westchesterben.
A Ki nem mondott szavak az első regénye, mely komoly szakmai elismerést és népszerűséget hozott számára Amerika-szerte."


Nem tudtam, hogy mire fog kifutni a történet - az állatok védelméről lesz szó? az állatorvosi etikáról? házastársak egymás iránti ragaszkodásáról, hűségéről, szeretetéről? túlvilági létről? mindez nyilván boldog végkifejlettel? -, de a könyv nem várt módon mozdít meg érzéseket, ébreszt fel lelkiismeretet az emberben, és tesz fel (vagy tetet fel önmagunkkal) olyan kérdéseket, amelyeket egyébként sosem tennénk fel. Pedig jó tisztában lenni azzal, hogy kik vagyunk, és hogyan gondolkodunk bizonyos dolgokról.

Akinek van valamilyen háziállata - különösen, ha kutyája, macskája vagy lova -, az biztosan bele fog feledkezni ebbe a történetbe.
Azt hittem, egy laza regény lesz, amely nem feszeget igazán fontos kérdéseket, de tévedtem. És bevallom, kicsit meg is ríkatott a végén.
Nagyon is fontos dolgokra világít rá.
Arra (még ha ez közhelyesen hangzik is, de sajnos egyáltalán nem egyértelmű mindenki számára), hogy hogyan bánjunk az állatokkal. A ránk bízott, ránk szoruló lényekkel, akik nem hozhatnak döntéseket önmagukról; akik a mi szeretetünkre, jóindulatunkra, könyörületességünkre vannak bízva, és az ember kényének-kedvének kitéve, amivel soha, de soha nem szabadna visszaélni.
Szól ez a könyv állat és ember kapcsolatáról, arról az elmondhatatlanul szoros kötődésről, amelyet nem lehet leírni, csak megtapasztalni. Hogy mit jelent egy kutya gazdájának lenni. Mekkora felelősséget és áldást jelent egyben.
Az állatok hihetetlenül sokat tudnak adni az embernek, és képesek olyan érzéseket megmozdítani bennünk, amelyeknek addig a létezéséről sem tudtunk - éppen azáltal, hogy védtelenek, ki vannak téve a mi hangulatunknak, érzéseinknek, és azáltal, hogy tényleg, higgyétek el, tényleg jobban szeretnek minket önmaguknál. És ezt mindig meg kellene hálálnunk nekik. Nem ők tartoznak nekünk hálával, hanem mi nekik. Higgyétek el.

Csakhogy ez a könyv továbbmegy ennél. Pró és kontra érveket is bemutat egy, az állatok védelméről és az állatkísérletekről folytatott bírósági per tárgyalótermi jeleneteiben. És ez az, ami igazán tartalmassá teszi a könyvet - hogy bemutatja a másik szemszöget is; és nemcsak úgy "tessék-lássék", hanem valódi, megfontolandó, komoly érvekkel. Olyanokkal, amiket még gazdiként sem hagyhatunk figyelmen kívül.
Ez tölti meg igazán tartalommal ezt a regényt.

Egyébként is nagyon kedvelem az - inkább filmekben, mint könyvekben megjelenő - tárgyalótermi pengeváltásokat, és ebben ez a könyv, ez az író nagyon profi és erős.
Valószínűleg Neil Abramson az ügyvédi hivatás megkövetelte fegyelmezettségnek köszönhetően tudott ilyen briliáns, fegyelmezetten végigvitt és kidolgozott ügyész-ügyvéd párbeszédet, tanúvallomásokat megjeleníteni - nagyon élvezetes, izgalmas, elgondolkodtató módon, ami rákényszerít bennünket arra, hogy a dolgok mélyére nézzünk.
Nagyon élveztem, hogy a kontra érveket is hallhatom - mennyire más megvilágításba kerül akkor minden! Még akkor is, ha a véleményünk az adott esetről alapvetően nem változik meg. Akkor is.

Elgondolkodtató, remekül megírt, kényes kérdéseket is felvető mű, a védtelenek, védelemre szorulók nevében szót emelő író tollából, ami rávilágít arra, mik is az igazán fontos dolgok az életben, és mindezt nem szájbarágósan, hanem egy olyan témán át megközelítve teszi, aminél nem maradhatsz elfogulatlan vagy pártatlan, miközben süket vagy közönyös sem az ellenérvek hallatán.

Nem akarok túl nagy szavakat használni, hogy talán még arra is képes ez a könyv, hogy picit jobb emberré tegyen; de arra biztosan, hogy jobb gazdájává az állataidnak.
És e kettő végül is ugyanaz, nem?

Az Alexandra Kiadótól megrendelhető ITT!