Michael Finkel: Igaz történet

Michael Finkelt, a New York Times újságíróját 2002-ben kirúgták a laptól, miután meghamisította egy oknyomozó riport bizonyos részleteit. Miközben arra várt, hogy elbocsátását az újság nyilvánosságra hozza és karrierje végleg romba dőljön, nyugtalanító hírt kapott. Egy Christian Longo nevű fiatalembert, akit saját családja meggyilkolásáért köröztek, elfogtak Mexikóban, ahol új személyazonosságot vett fel: azt állította, ő Michael Finkel a New York Timestól. Finkel természetesen azonnal felkereste Longót, hogy megismerje az igaz történetet – ezzel bizarr és bensőséges kapcsolat vette kezdetét, az újságírói munka pedig szép lassan hátborzongató macska-egér játékká alakult.

Részben emlékirat, részben krimi, részben mea culpa: az Igaz történet mélyen személyes történet gyilkosságról, szeretetről, megtévesztésről és az igazság bizonytalan természetéről. A könyvből 2015-ben játékfilm készült James Franco és Jonah Hill főszereplésével.

________

Amikor először hallottam erről a történetről, azonnal tudtam, hogy el kell olvasnom. Tudtam azt is, hogy nem lesz könnyű, mert a téma annyira ijesztő, nyomasztó, vagy inkább hátborzongató, de még inkább végtelenül szomorú, azonban tudni szerettem volna, milyennek írja le, milyennek ismerte meg a New York Times (volt) újságírója azt az embert, akiben (ahogy ő fogalmaz) a legijesztőbb az - ismerve a tetteit -, hogy egyáltalán nem tűnik ijesztőnek. 
Elmondása szerint kedves, udvarias, intelligens, higgadt embernek látszik (a higgadtság itt nem pozitív jelző, hiszen minden pozitív érzelmet nélkülöző, hidegvérű, kegyetlen gyilkosról van szó), aki szinte mindenkit levesz a lábáról - és még olyan emberekhez is közel tudott kerülni (már a letartóztatása után, a börtönben), akik tudták róla, hogy mit tett!
Mindenképpen szerettem volna tudni - Finkel szemüvegén keresztül -, hogy hogyan csinálja; miért; mi az a személyiségében, amivel le tudja nyűgözni az embereket, miközben tudják róla, hogy a világ legborzalmasabb tettét követte el.

Néhol nem könnyű olvasmány, éppen a fent említett tettek súlya és mérhetetlen borzalma miatt, hiszen egy ilyen történetet nem lehet érzelmek nélkül olvasni, mint egy szimpla krimit, mert amikor az ember tudja, hogy ez megtörtént, amikor tudja, hogy ez az ember a társadalom része volt, ez az ember egy család része volt... Hát, akkor nem nagyon maradnak szavak.

Részben Michael Finkelről is szól ez a történet, az ő életútjának alakulásáról és főként személyiségfejlődéséről, azonban sokkal inkább szól egy olyan hidegvérű, mindent érzelmet, bűntudatot és megbánást nélkülöző emberről, akiről az ügyvédei, a bíró és a hozzá közel álló emberek is mind azt mondták, hogy még nem láttak olyat soha, hogy valaki ilyen érzelemmentesen hajtson végre ilyen cselekedetet. És nem a pillanat hevében volt érzelemmentes vagy higgadt; hanem mindvégig azután is! Soha nem bánta meg a tettét. Egyszerűen nem érdekelte az egész. Ez tényleg értelmezhetetlen egy normális ember számára. És jobb is, hogy nem értjük, ebben egészen biztos vagyok. Fejtegetni sem akarom, mert erre tényleg nincsenek szavak. 

A könyv nagyon érdekes, nagyon olvasmányos (ha lehet ilyet mondani egy ilyen nehéz történetre), és - amennyire ez megítélhető - tényszerű, azonban nem ad mindenre egzakt választ. 

Nem tudjuk meg, hogy "miért". 

Persze válaszokat várnánk, de ahogy belegondolok, tulajdonképpen erre egyszerűen nem kaphatunk választ - 

legalábbis ennél mélyrehatóbbat, pontosabbat nem. Mert egy ilyen ember vajon meg tudná mondani, miért tette? És ha ő nem, akkor hogyan mondhatná meg bárki más? Legyen az pszichológus, szülő, sógor vagy barát. És minél közelebb áll hozzá valaki, nyilván annál értetlenebbül áll a történtek előtt - és annál nagyobb fájdalmat érez.

Nem is tudom, mi ennek a könyvnek a tanulsága, nem is tudom, hogy kell-e levonni tanulságot belőle. Pl. hogy "ilyen emberek is vannak, és teljesen normálisnak tűnnek" vagy "nézd meg, kik vannak körülötted, mert sosem tudhatod..." - de ezek üres frázisok lennének. Az ilyesmire nyilvánvalóan nem lehet rájönni, felkészülni, ezeket nem lehet előre látni. Sajnos ez a sajátosságuk. Ezért történhetnek meg ezek a dolgok.

Az íróról sem tudom pontosan, milyen kép alakult ki bennem. "Őszinteség és mea culpa..." És nem is az a bajom vele, amit a New York Times-nál csinált... Hanem nem tudom hova tenni azt a kettős érzést - mármint annak a pozitív részét -, amit érez ezzel az emberrel kapcsolatban. Mert nem csak a sztorit látta benne. De nem tudom megérteni, hogyan kerülhetett mégiscsak valamennyire közel hozzá, hogyan láthat benne jót is, hogyan volt képes a szemébe nézni, hogyan volt képes arra, hogy bármiféle kommunikációt kialakítson vele. 

Csak részigazságok azok, amelyeknek a birtokában letesszük ezt a könyvet - márpedig a részigazság az igazságot illetően nem sokat ér. Mégis: talán jobb is nem tudni, hogy mi történt pontosan, hiszen már az is, amit az ember tud erről a történetről, fojtogató és nehezen emészthető.

Az Igaz történet lényege talán az, hogy vannak olyan emberek, akik azt hiszik, hogy megvan a maguk igazsága, csakhogy - tudjuk - az annyira ártalmas mások számára, hogy abban bízunk, az ő igazságuk soha nem tud érvényre jutni. Nem hiszem, hogy létezik egyetlen egyetemes igazság, de azt igen, hogy vannak olyan emberek, akiknek az ""igazsága"" olyan ártó, káros és gonosz, hogy csak remélni lehet: soha nem lesz módjuk arra, hogy az ""igazság(uk)"" birtokában legyenek.


A Gabo Kiadótól megrendelhető ITT.

Ken Follett: Teherán

"Idő: 1979-80 tele, a színhely Teherán, illetve Texas, aztán még Isztambul és Törökország isten háta mögötti vidékei. A téma egy nem mindennapi akció: egy amerikai milliomos, az EDS cég vezetője elhatározza, hogy ha kell, tűzön-vízen át hazahozatja két beosztottját, akiket minden elfogadható indok nélkül börtönbe zártak Iránban. Hiába kéri a hadsereg, az állam, az elnök segítségét, hiszen ők azzal vannak elfoglalva, hogyan küldjék haza több ezer más emberüket a forrongó ázsiai országból, ahol a sah napja leáldozott, s Khomeini készül átvenni a hatalmat. Az akcióra tucatnyi terv születik, végül mégis egy tizenharmadikat kell megvalósítani, mert a forradalmi helyzet napról napra változik. A mentőcsapat lázas sietséggel röpköd Iránból az Egyesült Államokba, onnan Törökországba és vissza, állandó feszültségben – amelyben persze az olvasó is részesül. Follett megannyi kitalált sztori után most azt bizonyítja, hogy a dokumentumregény műfaját is mesteri szinten műveli."

____

Ken Follett kap tőlem egy nagy-nagy piros pontot, ez a könyve nagyon jól sikerült - azért, mert megtörtént eseményeket dolgoz fel.
Így, hogy a történet szálai nem rá voltak bízva, nem lehetett azt mondani, hogy jaa, peersze, nemáár... Pedig voltak hajmeresztő részek, amik ha kitalált dolgok lettek volna, akkor bizony valószínűleg ezt mondja az ember. De, ugye, a valóság mindig képes olyat produkálni, amit kevésbé fogadnánk vagy hinnénk el, ha kitalált sztori lenne.

Nagyon-nagyon izgalmas, jól megírt, letehetetlen, szórakoztató, olvasmányos könyv, és a történet tényleg borzasztó érdekes, és számomra nagyon megindító, hogy ez a milliomos cégvezető tényleg mindent megtett azért (a saját maga biztonságát is kockára téve, és a legkevésbé sem kalandvágyból), hogy hazahozza két beosztottját, egyszerűen azért, mert felelősséget érzett értük.
Jó érzés tudni, hogy vannak ilyen emberek, akik a felelősséget ennyire komolyan veszik, szívükön viselik - főleg ha tartoznak felelősséggel valakiért (ez esetben kötelességüknek tekintik és eltántoríthatatlanok); de még ha nem tartoznak, akkor is.

Ross Perotnak hívták azt az embert, aki megszervezte ezt a lehetetlennek tűnő mentőakciót, álljon itt a neve, mert megérdemli. És Simons ezredes is, aki már visszavonult, abszolút nem lett volna ez dolga, semmiféle fizetséget nem fogadott el, mégis elvállalta a mentés megszervezését és vezetését csupán azért, hogy segítsen két amerikainak hazajutni.
Vannak ilyen emberek, és már azért érdemes elolvasni ezt a könyvet, hogy tudjunk erről!

Ajánlom mindenkinek ezt a könyvet, annak is, aki könnyed kikapcsolódásra, izgalmas történetre, folyamatosan pörgő cselekményre vágyik, de annak is, akit a történelmi, politikai helyzetek érdekelnek - ez a kettő mindkettőben bővelkedik.

Elleston Trevor: A vihar ereje

"Az Atlantic Whipper nevű angol hajó gabonát szállít Dél-Amerikából Angliába. Az angol partok közelében – ahol már annyi tengeri katasztrófa történt – viharba kerül. A vihar következtében megdől a hajó egyensúlya és a rakomány ide-oda hintázik a hajótérben. Itt már hiába minden emberi erőfeszítés, munka és hősiesség; a vihar az úr és a hajó elsüllyed. Az olvasó bizonyára ifjúsági könyv-élményeire gondol, romantikus tragédiákra, de csalódik. Trevor kimért tárgyilagossággal, pontosan úgy, ahogy ez a valóságban is történik, írja le a hajó pusztulását, az elemeknek és embereknek egy hetes küzdelmét. A könyvnek az a legnagyobb érdekessége, hogy hőse maga a tengeri vihar, mégpedig egy tudományos tárgyilagossággal megfigyelt és pontos realizmussal ábrázolt vihar. De talán még ennél is érdekesebbek az emberi sorsok, a hajó utasai és személyzete; egy távirász és egy orvos életén keresztül bepillanthatunk az angol társadalmi életbe is – ezt az életet az író az angolokra jellemző maliciózus társadalomkritikával ábrázolja. A könyvhöz Paczolay Lajos tengerészkapitány írt utószót, melynek az az érdekessége, hogy a magyar tengerész leírja az Atlanti-óceánnak ugyanazon a pontján, ugyanolyan átélt tengeri kalandját."

Remek könyv, olyan igazi régi típusú regény (a szó legjobb értelmében): tekinthető kalandregénynek, útikönyvnek, drámának; de a lényeg, hogy letehetetlen, pontos, hiteles, izgalmas, és az emberi vonal, az emberi szál (tehát nem csak a vihar és a hajó süllyedése) is nagyon érdekes és elgondolkodtató.
És hogy mit jelent az, hogy "igazi régi típusú"? Azt jelenti, hogy semmi manír, semmi mesterkéltség, semmi kitűnni akarás.
Ami nem azt jelenti, hogy az eredeti hangot nem szeretem, lásd két bejegyzéssel lejjebb (Haas). Hanem hogy létezhet magával ragadó hangvétel anélkül is, hogy valaki magára venne egy direkt megteremtett vagy kreált hangot.
Ebben a regényben nyomon követhetjük a vihar erejét és 'viselkedését', a hajón dolgozók döntéseit, és hogy hogyan viselik a veszélyt, valamint az utasok miként emésztik meg, hogy az életükről nem ők rendelkeznek ezekben az órákban-napokban.
A hajót és a vihart is szinte megszemélyesíti az író, ami jót tesz a könyvnek; vagyis figyelmeztet arra, hogy tiszteld a tengert, és tudd, hogy a vihar egyetlen pillanat alatt romba dönthet mindent, bármilyen hajón utazol és bármilyen döntéseket hozol.
A tenger és a vihar együtt - szemben a hajóval és az utasaival. Nem kétséges, hogy melyik az erősebb. De mégis: az ember ember marad, és - Hemingway óta tudjuk - "az ember nem arra született, hogy legyőzzék". Így hát küzd a fennmaradásért, és mindent megtesz a saját és társai épségéért, igenis megpróbálja legyőzni a tenger és a vihar együttes, pusztító erejét.
És hogy sikerrel jár-e? Sokszor nem; sajnos sokszor nem, bármit is tesz. De hogy az Atlantic Whipper sorsa hogyan alakult, azt nem mondom el; a könyvből mindenre fény derül.

Rebecca Skloot: Henrietta Lacks örök élete

"Az orvosok sejteket vettek le tőle, az engedélye nélkül. Ezek a sejtek sosem pusztultak el, és forradalmasították az orvostudományt. Több millió dolláros üzletág épült rájuk. Minderről Henrietta gyermekei csak húsz év múlva értesültek. Életük egyszer s mindenkorra megváltozott. Rebecca Skloot tudományos ismeretterjesztő szerző, írásaiért számos jelentős díjban részesült. A Henrietta Lacks örök élete az első könyve. Eddig több mint húsz nyelven jelent meg, az HBO filmet készít belőle. "Halott nő többet még nem tett az élőkért. Szívszorító történet, fontos könyv." - (The Guardian)"

James Herriot könyvei óta az első könyv, amely olyan hangulatot áraszt, hogy valóban elrepít abba a korba, abba a világba, amelyről szól. Miközben olvasod, ott vagy. A húszas-negyvenes évek Amerikájában, ahol a feketék még nem mehettek bármelyik kórházba, nem ülhettek bárhol a moziban, amikor már nem voltak rabszolgák, de még legtöbbjük tanulatlan és a társadalom nagyobbik része által megvetett emberként élte az életét.
A fekete bőrű gyermekekre pedig hatványozottan igaz volt a kiszolgáltatottság - hiszen kiszolgáltatottjai voltak a fehéreknek, a világnak - a fehér ember világának -; de a saját családjaiknak is, akik gyakran nem kímélték őket; és olykor kegyetlenebbül bántak velük, mint "a világ".
Ahogy Rebecca Skloot ír Henrietta Lacks és családja otthonáról, a kisvárosi utcákról, a vegyesboltról, a dohányszüretről - mintha ott lennék. Pedig nem akarok ott lenni! Nem akarok! Mégis magába szippant. Szorongást kelt. Mert annyira valóságos. Mert valóság.
Nagy hatású mű, még a tartalmától függetlenül is - pedig amiről szól, az megváltoztatta a világot.
És miközben arról olvasol, milyen nagyszerű, hogy valakinek a sejtjei emberéleteket mentettek meg, óhatatlanul tudomást szerzel etikátlan, törvénytelen és szörnyű kísérletekről is, amelyekről azt mondod, megengedhetetlenek, valaki más viszont azt mondja: márpedig léteztek.
És akkor behunyod a szemed, hogy nee, ilyenek nem lehettek! De, voltak, és ha elolvasod ezt a könyvet, akkortól már mindig tudni fogsz róla. Ennélfogva ez a könyv nemcsak orvosi esetekről és egy család életéről szól, hanem emberi jogi kérdéseket is felvet, amelyek mélyen elgondolkodtatnak - és nincs kész válasz, nincs egyetlen egyetemes igazság.
Ez a könyv nem hagyja homályba veszni ennek a nőnek az életét, létét, hiszen oly sok mindent és oly sok mindenki életét megváltoztatta a világon.
Azt gondolom, tudni kell arról, hogy igen, ilyenek is vannak. Ilyen emberek, ilyen történetek, ilyen szörnyűséges és csodálatos dolgok, amelyeket Rebecca Skloot megír ebben a valóban nagyon fontos könyvben.

Ferdinand von Schirach: Bűnös? - 11 meglepő bűnügyi eset

"Ferdinand von Schirach hírességek, politikusok és az alvilág védőügyvédje, aki saját praxisából válogatta össze a kötetben szereplő tizenegy meglepő jogi esetet. A hihetetlen, de igaz történetek szereplői a mai társadalom látszólag hétköznapi figurái. Bűntettük hátterében a bosszú, a jogos önvédelem és a szerelemféltés mellett személyiségzavar okozta kannibalizmus – vagy csupán az önzetlen testvéri szeretet áll. Von Schirach személyében nemcsak a bűnperek szakértőjét, hanem egy elegáns stílusú debütáló szerzőt is üdvözölhetünk. Az író újra és újra lebontja a bűnüldözéssel és az elkövetőkkel kapcsolatos sztereotípiákat, így jut az olvasó a történetek végén a puszta elképedésnél mélyebb, katartikus élményhez."

"Bámulatos debütálás. Egy könyv, amely az első oldaltól fogva tart, és egyetlen szava sincs, ami ne lenne a helyén."
Frankfurter Allgemeine Zeitung

Két részletben olvastam el ezt a könyvet, pedig nem így terveztem. De egyszerűen - akármilyen közhelyesen hangzik is ez ma már - másodszorra már nem tudtam letenni, amíg be nem fejeztem. Tényleg nem tudtam.

Én "visszafelé" olvastam Schirachot, mert először olvastam a Collini nem beszél című regényét, utána az Ártatlan?-t, majd a Bűnös?-t, holott a megjelenésük sorrendje pont ellentétes ezzel.

Nagyon sok minden jut eszembe egyszerre, szóval elképzelhető, hogy csapongani fogok, de igyekszem valamilyen rendszert felállítani a gondolatok között.
Először is: ha valaki megkérdőjelezné, hogy ezek valóban megtörténtek-e - márpedig szerintem legalább egyszer ez a kérdés mindenkiben feltevődik -, akkor, attól tartok, az erre a kérdésre adott válasz (sajnos) mindig az, hogy ilyen borzalmak csak a valóságban tudnak megtörténni. Mármint: ilyeneket egyszerűen nem lehet kitalálni.
Lehet, hogy ezt már az Ártatlan? című könyvnél is leírtam, de ezt gondolom.
Aztán a fentiekből adódik a kérdés: de hogyan tudnak ilyen borzalmak megtörténni a valóságban??
Azok az emberek, akik ilyen dolgokat elkövetnek, miért teszik mindezeket? Mi viszi rá őket? Mi nem működik jól az agyukban, vagy milyen trauma érte őket, hogy ilyeneket megtesznek?
Ezt a kérdést az ember nem kerülheti meg, viszont amilyen egyszerű a kérdés, olyan sokrétű, bonyolult és megmagyarázhatatlan a válasz. Nagyon sokszor megválaszolhatatlan ez a kérdés. Nyilván most nem az önvédelemre gondolok, bár ebben a könyvben éppen az az egyik legbizarrabb történet.
Mert miket sorolunk fel általában indokként? Van a sanyarú gyermekkor, a különféle bántalmazások következtében kialakult személyiségzavar, a pszichés betegségek, a bosszú, a féltékenység... De ez nem írható le ilyen egyszerűen. "Pszichés betegségek." Ez egy fogalom, de mit jelent? Mit takar? Millióféle megfoghatatlan és megmagyarázhatatlan dolgot.
Olykor szörnyűségeket, borzalmakat. És nem és nem akarom tudni (pedig nyilván az ilyen "tudás" elvileg hasznos lehet, de elég őrjítő, hogy általában csak akkor derül fény rá, ha megtörténik valami borzalom), hogy ilyen emberek élnek, élhetnek köztünk. Nem akarom elhinni. Nem akarom elhinni, hogy létezhet ez. Nem akarom, hogy létezzen.
Szóval az ember, az olvasó keresi a választ - meg a védőügyvéd, meg a rendőr, meg a pszichiáter, meg mindenki más -, hogy miért... És gyakran a konkrét válasz erre nem található meg. Mert nem olyan könnyen megfogható. És ha megvan is a miért, tehát az indok, akkor sem mindig szolgál megfelelő vagy kielégítő magyarázattal. Magyarázattal arra, hogy hogyan. Hogyan képes az ember ilyen tettekre? Az ember! Hogyan?

Aki szereti a krimiket, semmiképp ne hagyja ki ezt az olvasmányt; aki a borzongást keresi egy könyvben, az főleg ne; az se, aki tudni akarja, mi mindenre képes az ember, és aki netán meg akarja fejteni vagy legalább gondolkodni akar azon, hogy valaki miért lesz gonosszá, valaki miért nem... Akit érdekel a valóság, akkor is, ha az hátborzongató és olykor szinte elviselhetetlen, az olvassa el; aki pedig a szépirodalmat részesíti előnyben, az is, mert Schirach nagyon tud írni; ahogy a Frankfurter Allgemeine Zeitung fogalmaz: minden szava a helyén van.
De nem lesz könnyű, ezt előre megmondom.

Nem teszi feldolgozhatóbbá az olvasottakat az, hogy Schirach szépirodalmat csinál a történeteiből, de a könyvnek jót tesz - sokkal jobbat, mint ha sima krimiket gyártott volna belőlük.
És szerintem nagy erénye a könyvnek, hogy Schirach nem úgy építi fel a történeteket, mint a hagyományos krimik, hogy "elvárás, hogy izgulj azon, ki a tettes". Van, hogy már az elején tudod, és akkor a lelki mozgatórugó a megfejtendő; van, hogy tényleg csak a végén derül fény arra, hogy ki tette és miért; és van, hogy nincs meg ez a fajta feloldás, mert egyszerűen nem tudod meg azt, hogy ki tette, vagy azt, hogy miért, vagy egyiket sem. (És ha a csattanót keresed elsősorban egy krimiben, akkor elég nagy pofánvágásként tud hatni, ha nem tudod meg, hogy ki tette és miért, vagy ha egyszerűen a jogrendszer vagy a körülmények olyanok, hogy az illető simán elsétálhatott.) Egyszerűen Schirach úgy építi fel a történteket, olyan egymásutánban, ahogyan ő vagy a rendőrség az eseményeket fokról fokra megismerte vagy felderítette. Szóval nem mindig van meg a történet végén a feloldozás, de közben szépirodalmat olvasol, és tudod, hogy a valóság nem úgy működik, mint a tévésorozatokban. Aztán viszont jó leülni egy tévésorozat elé - és ezt teljesen komolyan gondolom -, mert nem mindig akarja az ember tudomásul venni, vagy ha tudja is, nem feltétlenül akarja realizálni, hogy a világ, az ember olykor hogyan működik. Szeretnénk elbújni kicsit a valóság elől, és jó, ha ezt időnként megtehetjük. Mert ha a szörnyű valósággal szembesülsz, akár csak egy könyvben is, az súlyként nehezedik a hátadra, és cipelned kell. Márpedig a terhet jó lerakni magunkról.
De ha szépirodalmi stílusban íródik valami - bármi -, úgy látszik, valamiért ezt a terhet időnként önként a vállunkra vesszük.
Itt megrendelhetitek a kiadótól.

Ferdinand von Schirach: Ártatlan? - Újabb meglepő bűnügyi esetek

 



















"Egy férfi börtönbüntetés helyett új fogakat kap karácsonyra. Egy fiút majdnem halálra kínoznak az illuminátusok társasága nevében. Egy fúvószenekarban játszó kilenc derék polgár tönkreteszi egy lány életét, és egyiküknek sem kell megbűnhődnie.
Ferdinand von Schirach 1994 óta védőügyvédként dolgozik Berlinben. Védelmük ellátására iparmágnások, hírességek és az alvilág tagjai kérik fel, de egészen átlagos emberek is. Magyar nyelven "Bűnös? 11 meglepő bűnügyi eset" címen megjelent bemutatkozó könyvével 2009-ben egycsapásra Európa-szerte ismert író lett, 2011-ben az amerikai közönség is felfedezte. Ferdinand von Schirach keze alatt irodalommá lesz a büntetőeljárás. Csendesen, de határozottan teszi fel a kérdéseit jóról és rosszról, bűnről és ártatlanságról, s valamennyiünk közös erkölcsi felelősségéről. Ferdinand von Schirach, német sztárügyvéd magyarul Bűnös? címen megjelent első elbeszéléskötete nem mindennapi lelkesedést és izgalmat váltott ki az olvasók körében. Nem egész egy év elteltével most 15 újabb izgalmas bűnügyi esetet vehetünk kézbe."
 
Mindig azok a leghátborzongatóbb történetek, amelyeket a valóság szült.
Amiket, tudjátok, ha filmen látnánk, akkor azt mondanánk: 'ja, persze... miért kell ilyet beletenni egy filmbe? Amúgy egész jó lett volna, miért kell ilyennel elrontani a végét?' Na, tipikusan ezek az 'ilyenek' azok, amik tényleg megtörténnek. Mert én nem állítom, hogy az írói fantázia nem tud olyat produkálni, amit a valóság nem - de a valóság is tud olyat produkálni, amit az írói képzelet nem. Ez persze olykor jó is lehet, hiszen ez azt jelenti, hogy vannak csodák.
De vannak szörnyűségek is, olyan borzalmak, olyan véletlenek, amelyek felülírják a logikát, az ember - lelki, szellemi - befogadóképességét és minden várakozást, és ezért azt mondod: jaj, bárcsak azt mondhatnám, hogy "ez csak egy könyv, nyugi, ez nem történt meg". Ilyenkor nincs meg az a feloldás a történet végén, amikor ez az embernek vigaszul szolgálhat. Hogy tulajdonképpen az író írhat neki egy másik befejezést is, ha akar.
Oldalanként felteszi az olvasó a kérdés: hogyan történhetnek meg ilyenek? Miért? És valahogy - totálisan szembemenve a logikával - meg akarod változtatni a történteket. Egyszerűen azért, mert fáj, és nem akarod, hogy így legyen.

Én nem tudom, hogy Ferdinand von Schirach milyen ügyvéd, de hogy kitűnő író, azt újra - sőt, most még inkább - meg tudom erősíteni. Irodalmi értékeket alkot - igazság szerint például az Ártatlan? fülszövegéből nem is gondolná az ember, hogy mennyire.
Ugyanis szerintem ez - az írás minőségét, az irodalmi eszközöket tekintve - messze felülmúlja a regényét (Collini nem beszél).
Teljesen helyükön vannak a mondatok; az írásmód tömör, lényegre törő, tárgyszerű, és éppen ettől (!) olyan hatásos. Mert nem sulykol beléd érzelmeket - tudja, hogy bőven elég a valóság objektív ábrázolása ahhoz, hogy beléd szoruljon a levegő.
Leteszed a könyvet, kimész a friss levegőre, hogy oxigénhez jusson a tüdőd.
Aztán egy óra múlva megrendeled a következő könyvét.
És miközben azt olvasod, újra azt reméled, hogy a történetek befejezése megváltoztatható.
Mert az ember ilyen.
Olykor értelmetlenül, minden logika ellenére mássá akarja tenni a világot.
És ha nagyon akarja, talán egy kicsit meg is teheti.
Valaki megtanított engem arra, hogy a hit - mindenfajta hit - éppen erről szól: hogy a logika ellenében is hiszed, hogy képes vagy megtenni bizonyos dolgokat. Talán igen, talán nem.  Olykor igen, olykor nem. De hogy a dolgok megváltoztatásában való hit nélkül nem fog menni, abban viszonylag biztos lehetsz. Miért? Hát alapvetően azért, mert akkor neki sem kezdesz. Akkor máshogy állsz hozzá. Ha nem hiszel benne, nem fektetsz bele elég energiát. Akkor legyintesz, és elfogadod a - szerinted - megváltoztathatatlant. Miközben lehet, hogy változtathatnál rajta. Csak a hited nélkül meg se próbálod. És ez időnként szerintem borzalmas nagy vétek. Csak hát baromi nehéz, elképesztően nehéz, ismerjük el.
Ezért miután letette ezt a - vagy egy ehhez hasonló - könyvet az ember, remélhetőleg akkor sem feledkezik el arról, hogy elhatározta: jobbá, igenis jobbá, legalább csak egy picit jobbá szeretné tenni a világot, a helyet, az embereket, ahol/akik között él. Remélhetőleg nem feledkezik el arról, miután az utolsó oldalt is elolvasta, hogy 150 oldalon keresztül hitt abban, hogy ezt megteheti. És akkor már az esélyt megteremtette rá.

A könyvet ITT megrendelhetitek.