MŰFAJOK szerinti bontás:

2015. december 29., kedd

Jenny Rogneby: Leona - Pókerjátszma



"Sokkoló bankrablás Stockholm belvárosában. Az elkövetők eszköze egy hétéves kislány, aki hatalmas összeggel távozik a helyszínről. De hová megy? Kinek viszi a pénzt, ki fundálta ki ezt az elképesztő bűntényt? Az óriási közfigyelmet kiváltó eset Leona Lindberg nyomozó asztalára kerül. Hamarosan kiviláglik, hogy nem a „rabló” életkora az egyetlen különös körülmény az ügyben. A nyomozás nem várt irányt vesz, amiben persze közrejátszhat, hogy maga a nyomozó sem egyszerű eset. Elismert és nagy munkabírású szakember ugyan, de különc is, aki, ha szükséges, nem riad vissza a vakmerő lépésektől sem. Az sem véletlen, hogy a második hasonló rablás után már ő az első, aki a helyszínre érkezik…"

Mindig úgy tervezem, hogy szépen, összeszedetten fogok írni az adott könyvről, de aztán időnként keresztbe húzza a számításaimat a befejezés. Mert van, amikor nem lehet összeszedettnek maradni. Vagy lehet, de minek... Ha felzaklat és szétzilál egy regény, miért maradjak fegyelmezett az írás közben? Hát nem maradok. Szóval összeszedetlenül és fegyelmezetlenül ezennel az alábbi észrevételeket tenném a Leona - Pókerjátszma című skandináv krimiről, annak az előrebocsátásával, hogy olvassátok el!
Pusztán a címe alapján nem választottam volna, de hurrá-hurrá, hogy ezt az olvasmányt most nem én választottam, hanem kaptam, mert kár lett volna kihagyni.
Profi, hiteles, izgalmas és nívós krimi! (Mondtam már, hogy mennyire bírom a skandináv írókat, még ha ez így, tudom, túl erős általánosítás is? Hiszen olvastam egy interjúban, hogy valaki felrótta, van-e értelme így, összességében 'skandináv' írókról beszélni - tudjuk-e, hány ország hány írójáról beszélünk ilyenkor... Aha, tudjuk. De ha egyszer tényleg szinte mind jó??!!)
A sztori és a stílus is remek, a szálak egymástól függetlenül is érdekesek; és a legjobb benne az, hogy valami újat tud nyújtani! Szerintem mindig ez egy könyv egyik legnagyobb és legelvitathatatlanabb érdeme.
Ha elárulnám, hogy miben mutat újat, azzal a történetből kellene elárulnom valamennyit, így ezt nem teszem, de annyit mondhatok, hogy rendkívül érdekes módszerhez folyamodik a szerző a történetvezetéskor. (Akinek egyébként ez az első könyve.)
A főszereplő és a mellékszereplők karaktere árnyalt, és rendkívül érdekes figyelni a személyiség alakulását; fejlődését?; változását. Érdekes elidőzni annál a gondolatnál egy kicsit, hogy mások döntése hogyan befolyásolhatja az életünket. Na főleg, ha az egy családtagunk; de még akkor is, ha egy idegen. Ez nyomasztó és ijesztő, ezért én, bevallom, szeretek erről a gondolatról továbbugrani.
De ezt ennél a könyvnél nem igazán teheted meg.
Olvasd el, és hidd el, azon fog járni az eszed: kik azok az emberek, akik közöttünk élnek, és fogalmunk sincs róla, hogy mi lakozik bennük? Kik azok? Vajon ismerünk ilyet? És hát a válaszban nagyjából biztos lehetsz...
Aztán rendeld meg a következő skandináv krimit, hogy megszabadulj ettől a gondolattól, és legyen valami új, amin a fejed törheted.

A kiadótól megrendelhető.

2015. december 23., szerda

Ulf Blanck: CTP Trió Kids. 1.: Pánik a Paradicsomban

Ulf Blanck: Pánik a Paradicsomban - CTP trió - Kids 1. - CTP trió - Kids 1.

"Larson kapitány állatai veszélyben forognak. Charlie, Peter és Tom, a három ifjú detektív Rocky Beach-ből hamarosan izgalmas nyomra bukkan. Nagyon kalandszaga van a dolognak..."

Ezt a könyvet is Gergő olvasta, tetszett neki, bár úgy tűnik, ő is kritikus olvasó lesz. (Hurrá!)
Mivel 'nyomozós' könyv, ezért érdekelte a téma, és azt mondja, mindig izgalmas is volt a történet. Azonban hiányérzete maradt amiatt, hogy bár két rejtély volt a könyvben, de az egyiket nem oldották meg. Az ő szavaival élve: 'ezzel nem lett volna baj', a probléma azzal volt, hogy beleraktak egy térképet a sztoriba, amely elvileg elvezetett volna a második rejtély megoldásához, de aztán azt a fonalat nem folytatták, és így ez az értelmét vesztette. Így nem kellett volna beletenni, mert aztán nem foglalkoztak vele.
Az viszont tetszett neki, hogy az izgalom közepette is beletett az író egy-két poént, továbbá a grafikák is elnyerték a tetszését, valamint az, hogy ha valami "gyanús" volt, de nem egyértelmű, akkor a grafikával tették azt érthetővé és egyértelművé.

A véleménye alapján tehát ajánljuk a 8-10 éves korosztálynak.

Sinikka Nopola, Tiina Nopola: Risto Rapper és a rettenetes kolbász


"Risto Rapper egy tíz év körüli fiú, akinek  kedvenc időtöltése a dobolás és a rappelés. Sorozatunk második kötetében Risto bohókás nagynénjével Budapestre utazik. Ha kíváncsiak vagytok az előzményekre, melegen ajánljuk a Risto-sorozat első kötetét is, melynek címe: ÜTÖTT AZ ÓRA, RISTO RAPPER! 
Létezik egy olyan kolbász, amelynek láttán az ember különös állapotba kerül. Kiabálni kezd, remegés fogja el, végül ellenállhatatlan kényszert érez a menekülésre. Risto és Regina egy ilyen élmény következtében jutnak el életükben először külföldre, mégpedig Budapestre. A nagyvárosban sokféle kalandba keverednek: szélhámosságra kényszerülnek, Regina kénytelen éttermi mosogatást vállalni, amikor pedig meg akar szökni, letartóztatják... Mi lesz Ristóval Budapest forgatagában? Vajon meg tudja menteni a híres zongorista, Reino Rubinstein? Sikerül-e kiszabadítani Reginát?
Sinikka és Tiina Nopola a mai finn gyermekirodalom legkedveltebb szerzői közé tartoznak, több sikeres gyermekkönyvsorozat fűződik a nevükhöz. Risto Rapper-sorozatuk rendkívüli népszerűségre tett szert Finnországban, több történetből színdarab, illetve film is készült. A könyvet a magyar gyerekek által is kedvelt Tatu és Patu-sorozat szerzői, Aino Havukainen és Sami Toivonen illusztrálták."

Vegyes vélemények következnek hármunktól, ömlesztve.

Alapjában véve jó volt a könyv hangulata, időnként vicces volt, de a sztoriban voltak következetlenségek és logikai bukfencek, amikről azt hittem, hogy csak engem zavarnak, és direkt nem is mondtam a gyerekeknek, hogy ne befolyásoljam őket, ezért meglepett, amikor a könyv befejeztével ők maguk is megfogalmazták ezt.
Voltak benne bugyutaságok, Dávid szerint a rajzok is 'jók, csak kicsit idétlenek', de a problémánk nem ezzel volt; inkább az említett következetlenségek voltak zavaróak.
Eljön a finn kisfiú a nagynénjével Budapestre (bizony, Budapestre, igazából ez teszi számunkra igazán csemegévé ezt a kis történetet!) kolbászt venni a vásárcsarnokba, aztán kolbász nélkül térnek haza, úgy, hogy még a bőröndjüket se veszik magukhoz, és el se köszönnek senkitől - szerintünk indokolatlanul.
A cím és a fülszöveg arra utal, hogy egy olyan kolbászról fog szólni a történet, amitől mindenki retteg, de ez sem így van.
Gergő szerint a könyv legnagyobb erénye az, hogy sosem volt unalmas: hol izgalmas volt, hol vicces, hol érdekes, tehát mindig történt benne valami. Az érdeklődésüket tehát fenntartotta.
Szóval a hiányosságai ellenére is jól szórakoztak a történeten, de nem ez lesz a kedvenc olvasmányuk. Mindenesetre úgy gondolom, hogy számunkra, magyarok számára már azért érdemes elolvasni, mert ritka, hogy egy mesekönyv cselekménye éppen Budapesten játszódjon.

A könyv a kiadótól megrendelhető.

Kate McMullan: Sárkányvadász Akadémia 2. - A sárkánylédi visszavág



"Kanócfalvi Wiglaf, a sokgyermekes szegény parasztcsaládban nevelkedett, kedves, szelíd fiú, aki irtózik a vérontástól, a híres-nevezetes Sárkányvadász Akadémiára kerül diákként, és már az első napokban óriási hőstettet visz véghez: legyőzi Gorzilt, a rettegett sárkányt. Csakhogy Gorzil a legkedvesebb volt Seetha, a sárkánylédi 3684 fia közül, így az anya rettenetes bosszúra készül! Vajon a varázsló bátorságot adó varázsigéje elég-e ahhoz, hogy Wiglaf szembeszálljon vele?"
"Kanócfalvi Wiglaf akár Harry Potter kisöccse is lehetne." (Mary Pope Osborne)

Ezt már régebben olvasta Gergő, de ma jöttünk rá, hogy nincs fenn a blogon, úgyhogy feltesszük, ugyanis nagyon tetszett ez a 2. rész is neki. 
Az első önállóan olvasott könyvei egyike, és egyben az egyik kedvence.
Azt mondta a második részről: Kapcsolódott az első részhez, de nem arról szólt - és ez jó.

Szóval Gergő ajánlja mindenkinek. 

Lena Andersson: Jogtalan elbirtoklás


"A szerelem vak. A szerelmes ember kritikai érzék – vagy inkább szándék – híján újra és újra becsapja önmagát. Képtelen helyesen értelmezni szerelme viselkedését, objektíven látni gesztusait. Régi történet, ki nem élt át hasonlót.
A harmincéves költő és esztéta Ester Nilssonnak is ez a sors jut. Előadást kell tartania egy híres művészről, és ahogy egyre többet tud meg róla és műveiről, beleszeret még azelőtt, hogy találkoznának. Megismerkedésük után érzelmei csak mélyebbé válnak, az első együtt töltött éjszaka után pedig úgy gondolja, a férfi számára is ő az igazi testi-lelki-szellemi partner.
A svéd kiadók szövetségének díját elnyerő regény kíméletlen őszinteséggel mutatja be a szerelmes nő vergődését ebben a mindent felülíró érzelmi csapdában, s mintha a férfi sem látná, ami nyilvánvaló – ha nem is a szerelem vakította el."

Lena Andersson az egyik legokosabb író, aki a hangját hallatja ma.
Mindig meghökkent és ámulatba ejt, amikor valaki ennyire tisztán látja az emberi viszonyokat.
Úgy tűnik, ő megdöbbentően pontosan látja ezeket, és mégis, ami lenyűgöző az egészben: szerintem csak az tud ennyire tisztán látni, aki sosem járt ilyen cipőben.
Ha járt volna, elhomályosítaná a látását és homályossá tenné az ítéletét a szubjektivitás.
Viszont ha nem ismeri ezeket az érzéseket, akkor honnan tudja, hogy ezek léteznek és hogyan működnek?? Márpedig tudja, pontosan tudja!
Elképesztő, hogy ehhez milyen jó megfigyelőnek kell lennie, és milyen magas fokú érzékenységgel és emberismerettel kell rendelkeznie.
De emellett Lena Andersson nemcsak az ember, hanem a társadalom és a társadalmi viszonyok ismeretében, annak működése, mikéntje láttatásában is jeleskedik.
Objektív, lényegre törő mondatok, tiszta, világos, rendezett gondolatok - és sosem siklik el a lényeg fölött. Nem beszéli túl, nem akarja megmagyarázni, csak tényeket közöl - és ez az, ami feszegeti azokat a határokat, amelyek az önmagunknak való beismerés és az önmagunk előtti elhallgatások között feszülnek.
Ha ismered az érzést, de sosem tudtad megfogalmazni, sőt talán még felismerni sem, ő most megteszi helyetted.
Ha nem ismered, akkor felnyitja a szemed, hogy mások szempontjait is meglásd.
Kritikus hangon ír a szenvedő félről - azáltal, hogy nem hallgatja el a hibákat, amelyeket elkövet -, miközben nyíltan látszólag a szenvedést okozót bírálja.
Nem vezet félre, nem akarja megmondani a tutit, sosem rág szájba, és nem adja a megoldás kulcsát a kezedbe. Csak elmondja, hogy ilyen is van.
Lena Andersson nagy tehetség, nagy gondolkodó, és mindegy, hogy mi a téma, mert az emberi viszonyok állandóak. Mi magunk azonban mindig találkozunk új érzésekkel, némelyekkel pedig sosem, mert azok másokéi. Mások béklyói vagy kiváltságai.
De a megértést segítheti ez az írás - még akkor is, ha a reakcióinkon, a cselekedeteinken nem változtat. Persze az ideális az lenne, ha tudnánk és mernénk a felismerés után változtatni is, és nem ragaszkodnánk a téves elképzeléseinkhez. De hát, tudjuk, ez nem mindig így működik.
Tudnék idézeteket kiszedni ebből a könyvből, de nem teszem, mert tartok tőle, hogy önmagukban állva nem mondanának annyit, mint a környezetükben. Ez mindig így van.
Régen olvastam ennyire okos hangon megírt könyvet, pedig - mondhatnátok - "csak" a szerelemről szól. És, kérdezhetitek, lehet arról újat mondani? Hát persze hogy lehet, mindig lehet mindenről újat mondani.
És az új nagy meglátásokból, belátásokból tanulunk vagy nem tanulunk, és azok tudnak előrevinni minket, ha hajlandók vagyunk nem folyton elfelejteni az újfajta tudást, amely szembejött velünk.

A kiadótól megrendelhető.

2015. december 22., kedd

Clara Sánchez: Lépj be az életembe

Clara Sánchez: Lépj be az életembe

"A tízesztendős Verónica szülei holmija közt talál egy fényképet egy kislányról, akit korábban még sosem látott, de ösztönösen nem faggatózik. Az eset után úgy érzi, hogy az otthoni szomorúság, a viták és csendek mögött valami komoly titok, mély fájdalom lappang, amiről senki sem akar beszélni. Évek múltán a kamasz Verónica elhatározza, kideríti, ki lehet az a kislány."

"Clara Sánchez sajátja az elbűvölő stílus és az üde hangnem. Ironikus látásmódjában a melankólia és a kíméletesség elveszi a kegyetlenség élét." (La Nouvel Observateur)


Clara Sánchez iránt elfogult vagyok, amióta olvastam A láthatatlanokat.
De ez a könyv sokkal jobban tetszett annál is.
Miközben olvastam, folyton az motoszkált a fejemben, hogy hogyan lehet ennyire derűs hangnemben megírni egy ekkora drámát?
Ez a könyv semmiképpen sem, a legkevésbé sem krimi, pedig tulajdonképpen bűntényt dolgoz fel - olyat, amelyet az egyén nem tud feldolgozni.
Nem is klasszikus családregény, pedig egy család történetét, életének legfontosabb mozzanatát beszéli el.
Történet egy családról, melyet akaratuk ellenére szétválasztottak.
Sánchez a család minden tagja szemszögéből megjeleníti a drámát, mégis - ahogy az Observateur fogalmaz - megőrzi az üde hangnemet. Hogy csinálja??
Furcsa, mert az ember az egyik családot nézve azt mondja: bízz a társadban! Hidd el, hogy ha úgy érzi, akkor az igaz! Akkor az úgy is van!
De aztán jön a másik család, ahol minden hazugság, és akkor azt kéne mondanod: kételkedj... De nem szeretnéd ezt mondani.
Mert az ember alapvetően bízni és hinni akar - mert az a jó neki.
Mindenki valakinek a gyermeke, de ha szülő is vagy, akkor már nem a gyermek szempontjából szemléled a kérdést, hanem az anya, az apa nézőpontjából.
És az megemészthetetlen.

Aztán a könyv végén elolvastam az utószót, és akkor döbbentem rá, hogy ez a regény az egykori valóságot írta le - amely 'egykori' valóság, de minden egyes történetnek máig tartó és még hosszasan gyűrűző hatása van. Borzalmas. Tudom, hogy a világon sok helyen történtek ilyenek, ezerszámra, de mindig megdöbbent, amikor újabb és újabb ilyen történetekkel szembesülök.
Hogyan képesek emberek ilyesmire? Hogyan győzhetik meg magukat, hogy jót tesznek? Akár a pénzért, akár az erkölcs, akár bizonyos eszmék nevében. Tudom, van, amikor a pénz beszél. Olyankor a közöny az, ami igazán megrázó. De amikor valaki nem pénzért tesz rosszat, hanem mert hiszi, hogy az jó, akkor felmerül a kérdés: hogyan keveredhetnek össze valakiben ennyire a fogalmak, hogyhogy valaki ennyire ne tudja szétválasztani egymástól a jót és a rosszat, a helyest és a helytelent, az erényt és a bűnt?
És hogyhogy egyesek más ember felett állónak képzelik magukat, és eszerint élnek?
Ez a könyv jól példázza azt, amikor a közöny vagy az egymás felett állás téveszméje jóvátehetetlen és feldolgozhatatlan emberi tragédiákhoz vezet.
Nem akarok nagy dolgokat mondani, de tényleg, tényleg vigyázzunk egymásra!
És ne higgyük, ne higgye senki, hogy mások felett állhat, mások életéről dönthet, mert ahhoz csak Egyvalakinek van joga.
Clara Sánchez tanít, figyelmeztet, pedig alighanem nem is ez a célja. Csak láttatni, megmutatni akar valamit, ami létező, és amiről nem tudunk - vagy nem is akarunk tudni.

A kiadótól megrendelhető.

100 magyar népmese




"A Magyar népmesék sorozat valódi kulturális kincsünk: ezeken a meséken több generáció felnőtt már, a sorozat zenéje, a főcím ágról ágra szálló madara mindannyiunk közös élménye és emléke. A történetek valódi családi mesék, amelyek tökéletesen alkalmasak arra, hogy közelebb vigyék a gyerekekhez népmesei hagyományunkat. A 100 magyar népmese kötet egyedülálló gyűjtemény, amelyben a sorozat valamennyi darabja helyet kapott, s amelynek éppen ezért ott a helye minden család könyvespolcán.

A Magyar népmesék sorozat 1977-ben született Mikulás Ferenc ötletéből. A Kecskeméti Filmstúdió vezetője és a sorozat rendezője, tervezője, Jankovics Marcell elhatározták, hogy az egyes epizódokban az adott tájegység népművészeti motívumait, viseletét és tájnyelvét jelenítik meg. A sorozat zenéjét az autentikus népdalelemeket saját dallamokkal elegyítő Kaláka együttes írta. Az így létrejövő képi, zenei és szövegvilágnak köszönhetően a Magyar népmesék népszerűsége több mint három évtized múltán is töretlen."


Ma egy gyönyörűséges mesekönyvet szeretnék ajánlani nektek. Ritka szép kiadvány, már kézbe venni is jó.

A borító hívogat a polcról.

Aztán a lapok nem eresztenek.

Ki ne szeretné a népmeséket? És igen, hallom a főcímdalt, és látom a madarat magam előtt...

Ez a könyv visszarepít a múltba - de amikor gyermekünk van, akkor újra jelenné válik. A dal, a mesék, a múlt.

Találkozik a múlt a jelennel, és ez jó érzés.

Csodaszépek az illusztrációk, és szép emlékeket idéz minden mese.

A kötet kb. 90 mesét tartalmaz, és szerintem a szöveg és a képek aránya tökéletesen el van találva. Olyan, amilyet a gyerekek szeretnek.

Külcsín és belbecs, múlt és jelen találkozása. Köszönet érte.


A kiadótól megrendelhető.

2015. december 20., vasárnap

Mészöly Ágnes: Hanga és Várkony-sorozat 1.: Hanga és a lényegrablók



"A HANGA ÉS VÁRKONY-regényekben a klasszikus ifjúsági kalandregények és a krimi legjobb, legnemesebb hagyományai elevenednek meg, olyan remek ötvözetben, ahogy azt például Erich Kästner Emil-könyveiben már megtanulhattuk.
A kiskamasz főhősök, Hanga és Várkony alakja köré szerveződő történetekben kitalált, mégis nagyon ismerős, könnyen (meg)szerethető hazai helyszíneken játszódnak az események.
A két főhősnek dupla rejtélyt kell megfejteni: mi okozza az iskolában levő természetellenes nagy hőséget és a gyerekek kedvenc tárgyainak elértéktelenedését. A történet soha nem lesz túlzottan ijesztő, és bár mindvégig izgalmas, alapvetően derűs hangvételű marad.
Különlegessé teszi a szövegeket a szerző remek humora, mely a korosztály tökéletes ismeretéről árulkodik."

Mindkét gyerkőcömnek nagyon tetszett ez a könyv, végig nagyon élvezték, és amikor befejeztük, akkor is rögtön mondták, hogy hát ez nagyon jó volt!
Engem a cím ragadott meg elsőként; valamiért a 'lényegrablók' rögtön felkeltette az érdeklődésemet, úgy véltem, ez valami "fontos dologról szólhat". Így is lett.
Mészöly Ágnes krimibe ágyazva beszél arról, hogy mik az igazán fontos dolgok az életben. Nem rágja a gyerekek szájába, mégis elmondja nekik. Az ő nyelvükön, az ő hangjukon.
A kisebb gyerekem szerint nagyon vicces volt, hogy Hanga mindig valami állathoz hasonlította Várkonyt. :) A nagyobbnak pedig a nagyon könnyed tudományos magyarázatok tetszettek (egy-két mondatról beszélünk), és az a logikus gondolkodásmód, amelynek köszönhetően Hanga mindig mindenre rájött: például ahogy kitalálta Várkony öltözékéből, hogy mi a hobbija, hány testvére van, mivel foglalkozik délutánonként stb. Tetszett neki, hogy ezek nem voltak annyira meseszerűek - akár a valóságban is működhetnének, amihez csupán az kell, hogy az ember nyitott szemmel járjon és gondolkodjon.
Továbbá nagyon tetszett neki az ötlet (de nem akarom elmondani a könyv lényegét, inkább olvassátok el!), úgy fogalmazott, hogy neki ilyen sosem jutna eszébe - érdekes gondolatra épült fel az egész történet.
És mi is egy krimi lényege, ha nem ez?

A könyv a kiadótól megrendelhető ITT.

2015. december 10., csütörtök

Camilla Läckberg: A hableány



"Christian Thydell régi álma válik valóra, amikor megjelenik első regénye, A hableány, és ő egycsapásra országszerte ismert író lesz. A hirtelen jött népszerűség azonban lerántja a leplet Christian féltve őrzött titkáról is: a férfi másfél éve fenyegető leveleket kap. Ezzel egy időben egyik legközelebbi barátja nyomtalanul eltűnik, a rendőrség azt sem tudja, él-e, hal-e, mígnem három hónap múlva a jég alól húzzák ki a holttestét. Patrik Hedström nyomozó összefüggést sejt a két eset között, de támpontok híján a nyomozás igencsak döcögősen halad. Felesége, Erica Falk, aki jól ismeri Christiant, hiszen ő fedezte fel írói tehetségét, a saját szakállára kezd kutakodni, és tárja fel az igazságot, ami szörnyűbb, mint valaha is gondolta."

Nos, eléggé vegyes érzésekkel mondom el erről a könyvről a véleményemet.
Nagyjából az első harminc oldalt olvasva hiányoltam - viszonyítva az előző skandináv krimihez, amelyet olvastam - azt a komoly, igényes, szépirodalmi stílust, amelyhez olyan könnyen hozzá tud szokni az ember. Kicsit sérelmeztem, hogy ezúttal lazább, szórakoztatóbb, kicsit - jó szó ez ide? - "bulvárosabb" stílusban íródik a szöveg. (Mert ha valami tetszett, azt utána már elvárjuk, hát igen, így van ez...) Ugyanis én naggyon szeretem a szépirodalmi stílusban papírra vetett jó krimiket. De aztán mintha az író "belejött" volna, és a történet is izgalmas, eseménydús lett, a stílusa is finomodott.
Ráadásul szinte végig másra gyanakodtam - "ki a gyilkos?", ez általában egy fontos kérdés, na meg a mozgatórugó -, és csak a vége felé kezdtem gyanakodni arra, ami aztán valóban a megoldás, a kulcs lett. Némely ponton úgy éreztem, hogy kicsit nagyvonalúan bánt egy-egy szállal a szerző, lehetett volna mélyebbre is menni, de ez megbocsátható volt, tekintve, hogy elég pörgős és "színes" volt a történet.
A csattanót illetően - ha kritikával kell illetni a könyvet - úgy gondolom, hogy jobb lett volna tényleg az utolsó oldalakig teljesen elterelni a figyelmet arról, hogy miről is van itt szó, hogy azt még az utolsó 40 oldalt olvasva se sejthessem. De szerintem alapvetően jó irányokat és jó megoldásokat választott az egyes szálak kibontására az író.
Viszont... Ezt nem tudom szó nélkül hagyni.
Az utolsó fél oldal annyira mellbevágó volt, hogy az az én ingerküszöbömet is meghaladta.
Értem én, hogy kellett a végére valami nagy dobás, de ezt annyira durvának - és nem odaillőnek - éreztem (nyugalom, nem fogom elárulni, hogy mi az, és ne aggódjon senki, bármit is írok most, abból nem lehet kitalálni), hogy a nagy csattanó - "aztaa!" - helyett azt éreztem: na neee, ezt neee, EZT NEEE, pedig igen sok krimit olvastam már.
De lehet, hogy csak én vagyok túl érzékeny?
Az mindenesetre kétségtelen, hogy izgalmas és szórakoztató olvasmány, és minden krimikedvelő élvezni fogja.

A kiadótól megrendelhető.

2015. december 7., hétfő

Vulkánok és földrengések

Vulkánok és földrengések
(Szemtanú sorozat)



"Légy tanúja nyughatatlan bolygónk erejének a pusztító vulkánkitörésektől a félelmetes cunamikig.
Tudd meg, mi történik földrengéskor, és hogyan mérik a tudósok a rengés erősségét.
Nézd meg, hogyan árad ki a tűzforró vörös lávafolyam a vulkán kráteréből.
Derítsd ki, hogyan befolyásolják a vulkánok az időjárást."

Ez mind nagyon érdekes és lenyűgöző - itthonról, a fotelből. Mert tényleg döbbenetes a Föld ereje, hatalma, és mindig megkérdőjelezhetetlen.
Ezt a könyvet gyönyörűséges illusztrációk teszik színessé, és lenyűgöznek mindenkit, korosztálytól függetlenül.
Egyetlen fotó is megmutatja az embernek, mekkora porszem a világban, és milyen hatalmas ereje van a természetnek.
Például a Pompejiről készült fotók annyira hátborzongatóak, amire az ember hiába keres, mert úgysem találna szavakat - a kép fogva tart, pedig azt érzed, hogy azonnal tovább kell lapoznod.
Egy könyv olvasásakor - legyen az ismeretterjesztő vagy regény, útkönyv vagy életrajz - mindig a hatása, az ereje az, ami eldönti annak a könyvnek a milyenségét, minőségét, értékét.
Azt gondolom, hogy ez a Szemtanú-rész mindent elmond egy gyermeknek ebben a témakörben, amit el lehet mondani, és amit egy gyermeknek erről tudnia kell. És ezt tárgyilagosan, mégis hatásosan teszi - ami valójában szerintem csak látszólag ellentmondás, mert én mindig úgy érzem, hogy az az igazán hatásos, ami tényszerű és csak megmutatja a valóságot, de annak a befogadását, megemésztését már rád bízza.
Ez a könyv láttat, ismereteket közöl, vonz, meghökkent, nem ereszti a figyelmedet, és azt sem, hogy közömbös maradj - szóval pontosan olyan, amilyennek lennie kell.

A kiadótól megrendelhető.

Richard Parkinson: Az egyiptomi hieroglifák zsebkönyve



"Ha követjük a könyvben leírt példákat, hamarosan bárkit lenyűgözhetünk azzal, hogy könnyedén el tudjuk olvasni az ókori egyiptomi műemlékeken a neveket és a társadalmi rangokat. Sőt, további gyakorlással még titkos üzenetet is küldhetünk, amit hieroglifákkal írunk."

Az ötödik osztályos gyermekemet lenyűgözi az ókori egyiptomi, görög és római világ - mondák, mítoszok, istenek, fáraók, piramisok... Nem csodálkozom: engem is, pedig már 36 éves vagyok. Mindig is lenyűgözött. 
A titokzatosság, a rejtély, a mesevilág, a misztikum, fantázia és képzelet keveredése a valósággal, a múlt máig fennmaradó történelmi emlékeivel, építészeti és egyéb művészeti remekeivel - kit hagyna ez hidegen?
Hiszen az egyik legnagyobb talány máig a piramisépítések kérdésköre, rejtélye - hát hogyne nyűgözne le ez a témakör - mindaz, ami ehhez kapcsolódik - bárkit, legyen az felnőtt vagy gyerek?
Az egyiptomi hieroglifák zsebkönyve egy nagyon igényes kivitelezésű könyv, és egyúttal könnyed, emészthető, befogadható. Elő lehet venni a délutáni játszás során, vagy amikor csak tíz perce van olvasni az embernek.
Richard Parkinson - aki egyébként az óegyiptomi írás szakértője és a British Múzeumban az  Ókori Egyiptomi és Szudáni Részleg helyettes kurátora - nemcsak szárazon, tényszerűen azt írja le, hogy az egyiptomi írás hogyan olvasható, hanem eközben néhány művészeti remeket is bemutat, melyek nagyon szép fotókkal vannak illusztrálva.
Bármelyik korosztálynak ajánlom, aki érdeklődik az egyiptomi kultúra iránt.

A könyv a kiadótól megrendelhető itt.

2015. december 6., vasárnap

Méhes György: Leleplezem a családomat

TN6_B1348058

"- El van intézve! - jelentette ki biztató mosollyal Vilmos atya -, a költözködést én fogom megszervezni.
Ebből rögtön tudtuk, hogy rémes dolgok következnek."

Miután Öcsi és barátai porrá zúzzák Apu könyvtárát, és néhány szaki (meg a titokzatos rauhenpikk) segítségével berendezik az új lakást - némi vendégriasztó, takarékossági, autóvezetési és férjnevelési túlélőlecke után -, azt hihetnénk, megnyugszanak a kedélyek. De nem!
Apu és Anyu inkább nyakába veszi a világot, azaz hátára a zsákot, és meg sem áll az Adriáig. Egészen addig lubickolnak gondtalanul, ameddig Vilmos atya...

Méhes György, a nagy mesélő vidám családi regényeinek újabb kötetében minden mozgásba lendül sok­-sok kalandból, hétköznapi bosszúságból valódi leleplező, szórakoztatóan tanulságos példatár született."


A gyerekeknek olvastam fel, és azt mondhatom, hogy egy 8 és 11 éves gyermek számára ugyanannyira szórakoztató olvasmány, mint egy felnőtt embernek.
A gyermekeim azt mondták a végén erre a könyvre, hogy nagyon jó és nagyon vicces.
Volt egy rész, az, amikor Komolyékról ír, hát azon tényleg mindannyian hangosan nevettünk, néha alig tudtam olvasni a nevetéstől...
A könyv többi része inkább megmosolyogtató, de Komolyéknál annyira ütős poénok vannak, amiket utána aztán én már - éppen azért, mert ott olyan magasra került a léc a humort tekintve - mindvégig hiányoltam.
Az, ahogyan az író a családjáról, a házasságáról ír, öniróniával, humorral, nagyon tetszik, és szerintem példaértékű. A másik megbecsülése, önmagunk kifigurázása, miközben azért fontos persze az önérzet, a büszkeség, a gyermekek humoros kritizálása, mély szeretettel - ez adta szerintem a könyvnek a keretét. Ez volt az, amihez az író mindig visszatért, ez képezte az egységet a történetek között, és fűzte egybe, egy kerek egésszé a teljesen különböző sztorikat.
Remek, könnyed stílusban íródik az egész könyv, inkább szórakoztatni, mint valamire tanítani akar.
Persze külön érdekessége a történetnek, amikor ma, a mobiltelefonok és e-mailek korában arról olvasunk, hogy valaki öt és fél órát vár a nyaralása során a postahivatalban arra, hogy hazatelefonálhasson, majd mivel otthon nem veszik fel a családtagok a telefont, kénytelenek megszakítani az utazást, és azonnal hazaindulni.
Az jut eszembe a könyvről, ha röviden kell fogalmazni, hogy kiszínezett valóság - vagyis pont az, amit az ember, ha szórakozásra vágyik, olvasni akar.

A kiadótól  megrendelhető.

2015. december 1., kedd

Arnaldur Indriđason: Kihantolt bűnök




 
"Egy külvárosi építkezésen rejtélyes csontvázat találnak. Erlendur, a nyomozó először arra gondol, hogy csupán az Izlandon szokásosnak mondható történet áll a haláleset hátterében: valaki eltűnik egy hóviharban, s évek, évtizedek múltán rátalálnak. Ám a körülményekben van valami nyugtalanító. Ott van először is a csontváz különös testtartása... Aztán nem messze tőle az a négy, szabályosan ültetett ribiszkebokor, a semmi közepén. Mintha egyszer már laktak volna itt... Erlendur nem is sejti, milyen mélyre kell ásnia a múltban, hogy fény derüljön a rég elhantolt igazságra.
Arnaldur Indriđason ezzel a regényével elnyerte a brit krimiírók szövetségének (Crime Writers' Association) Gold Dagger (Arany Tőr) nevű díját. A több évtizedes múltra visszatekintő, tekintélyes elismerés történetében ő az első, nem angolszász szerző."


Nehéz bármit is mondani ennek a könyvnek az elolvasása után... Nem nagyon vannak szavak, amelyek kifejezhetik az érzéseket, amiket ez a történet ébreszt...
Bizonyos részeknél - ilyenkor érzi, érti meg az ember, hogy mit is jelent ez - valóban tapintható a feszültség. De nemcsak a feszültség, nem, nemcsak az. Hanem a félelem. Az igazi, leküzdhetetlen félelem. A rettegés a zsarnok férjtől-apától, akiben nincs irgalom.
Sok szó esik ma a családon belüli erőszakról, beszélnek róla pszichológusok, politikusok - művészek ritkábban -, és amikor szó esik róla, akkor általában az okok keresése zajlik, és a jogi út lehetőségének a felvetése.
Ebben a történetben nem erről van szó. Hanem arról, amikor nincs menekvés. Hogy mit él át az áldozat, milyen leküzdhetetlen - és folyamatos - rettegést.
A Kihantolt bűnökben a családon belüli erőszaknak olyan ábrázolásmódjával találkozik az olvasó, ami nem didaktikus, nem tipikus, de az ereje - éppen ezért - elképesztő.
Indridason egyszer sem magyarázza el, hogy "a másikat bántani csúnya dolog". Nem beszél arról, hogy a másik embert agyba-főbe verni a gyengeség vagy az eszköztelenség jele, leképeződése. Csak megmutatja, hogy mit érez az áldozat - akkor, amikor nincs menekvés. Amikor tudja, hogy újra és újra be fog következni az, ami már olyan apróvá tette őt, hogy szinte semmi sem maradt belőle.
Nem mentegeti a sérült léleknek effajta megnyilvánulását; épp csak megemlíti, hogy oka van annak, amiért ilyenné lett, de nem keres mentséget a számára.
És ezt jól teszi.
Csak az áldozatokkal törődik. És nemcsak azzal, aki elszenvedi az ütéseket, hanem azokkal is, akik tehetetlenül végignézik azt.
Nem nagyon vannak szavak, amelyek ezt kifejezhetnék...
És eközben az utolsó oldalig ott a talány, a kérdés, hogy ki a gyilkos - és ki az áldozat?!
Mert ezt sem tudjuk, miközben a feszültség lapról lapra fokozódik.
Jóval több ez egy izgalmas kriminél; olyan lélektani regény, amely mindenfajta mércét megüt olyan könyvek tekintetében, amelyek az emberi lélek tűrőképességét, fejlődését vagy megrekedését boncolgatják.
És mindeközben az olvasó szeme elé tárul Izland, az izlandi faluközösség, a számunkra elképzelhetetlen hóviharok, és mindaz, ami az ottani élettel és sajátosságokkal együtt jár.
Ajánljam e könyvet mindenkinek? Megteszem. És azért teszem, mert borzasztó nehéz témát körüljáró, nagyon igényes regény, ami mindent elmond arról a témáról, amelyről nem lehet eleget elmondani.

A regény itt megrendelhető.