A kedvenc

A "lektűrkedvencről" (bár hiába állítja sok irodalomkritikus, hogy Shaw lektűrt írt, nekem erről más a véleményem) már tettem fel képet; hát hogyan hagyhatnám ki ezek után A kedvencet?

Aki olvasta, az szerintem tudja, hogy ide most minden szó (magyarázat, győzködés) fölösleges lenne. Aki pedig még nem olvasta, az gyorsan (de - mivel erre figyelmet kell és érdemes szánni - lassan...) pótolja!

Lektűr és más

Most olvastam egy irodalmi lapban egy véleményt, amely szerint igen mély a szakadék az ún. szórakoztató irodalom és a magas irodalom között, amely (ez utóbbi) sokak részéről egy mérce: ha ezt olvasod, közéjük tartozol; ha nem - az téged minősít...
A cikk arról szól, hogy kevés az olvasmányos, ugyanakkor minőségi irodalom.
Én is pont erről írtam a minap - valamiért engem is foglalkoztat ez a kérdés. Erre említettem jó példaként Shaw-t, akinek a könyveit a lektűr kategóriájába sorolják, ugyanakkor én azt gondolom, igen magas minőséget képvisel.
Néha pofonegyszerű eldönteni, hogy hova tartozik egy könyv; néha viszont szerintem pengeélen táncol a besorolandó irodalom a két kategória között.
Egy másik cikk szerzője megkérdőjelezi: irodalom-e az, ami nem szépirodalom??
És adódnak ebből a további kérdések: lehet-e akkor ez alapján értékes az, ami nem magas irodalom? És ha nem tekintjük értéknek a szórakoztató irodalmat, akkor értelme sincs? Na de ha nincs különösebb mondanivalója, irodalmi értéke, de szórakoztat bizonyos olvasókat, akkor mi van? Mert mindegyik kategóriája az irodalomnak megtalálja a maga olvasórétegét. (Vagy akkor a könnyed műfajú könyveket most tényleg ne merjük irodalomnak nevezni??)
És továbbmenve: van a szórakoztató irodalom: romantikus, krimi stb., de mi van például az ezoterikus könyvekkel? A spirituális témájúakkal? Azok sem sorolhatók be egy kalap alá attól, hogy ugyanazon kategóriába tartoznak, hiszen egy adott kategórián belül is van minőség, és van, ami nem az.
És feladata-e egy szépírónak - nevelési célzattal - a saját közönségén kívül megpróbálni megszólítani egy másik közönséget is, megkísérelve, hogy "szebb és magasabb" irodalmat olvassanak?
Vagy önző érdekből: azért tenni olvasmányosabbá a művét, hogy nagyobb tömegek is fogadókészek legyenek rá?
Egyáltalán: mi a feladata egy írónak? Gondolkodott ezen már valaki?
És: magáért (a komfortérzetéért, az önmegvalósítás miatt) ír vagy a közönségéért??
Arról nem is beszélve, hogy azért legyünk őszinték (ezt a kérdést egy sznob társaságban alighanem nem tenném fel, egyszerűen mert nem lenne értelme, és vagy valódi vagy megjátszott értetlenséget szülne): van olyan, aki nem olvasott még élvezettel, örömmel végig egyetlen lektűrt sem? És aki még egyetlen "ezt-illene-elolvasni (állítólag)" kategóriájú magas irodalomra se mondta azt, hogy na jó, engem nem érdekel, hogy ki mit szól, én ezt száz százalék, hogy nem olvasom végig, mert már húsz oldal után üvölteni tudnék (az unalomtól, vagy csak mert szimplán fáj...)?
Meg kéne kérdezni ezekről a dolgokról (úgymint: ki mit olvas és miért azt és miért nem mást és ez változtatható-e és kell-e változtatni és mi az író és az irodalom feladata, célja és és és és) egy irodalmárt, egy szépírót, egy olyan írót, aki a tömegízlést igyekszik kielégíteni - vagy nem igyekszik, csak behódol neki -, és sok olvasót; és tartok tőle, hogy akkor se lenne sokkal tisztább a kép. Mert a vélemények különbözőek, ez van, nincs egy egyetemes igazság. Mások az ízlések és mások az elvárások. Máshogy szocializálódtunk. Netán az értékválasztásainkkal mást-mást akarunk kompenzálni. Ki tudja... Pillanat! Kompenzálás? Akkor a megkérdezendők listájára egy pszichológust is fel kell venni.
Ki mondja meg, mi az érték? És az érték (az igazi) az vajon olyasmi, ami vagy az, vagy nem az (tehát fekete vagy fehér), vagy pedig lehet valami érték valaki számára, más számára pedig értéktelen, jelentéktelen? Nem a felszínről beszélek, hanem a valódi értékekről. Azok mégiscsak egyetemesek, nem?
Lássuk csak: a listára továbbá egy szociológus, egy néprajzkutató, egy...
Jaj, nem tudom.
Érdemes egyáltalán feltenni ezeket a kérdéseket?

(Szerintem igen. De mint mondtuk: nincs egy egyetemes igazság.)
((Vagy mégis?))
(((Vagy mégsem?)))

Addig is...

Nem mondom, hogy A félkegyelművel szélvész módjára haladnék, pedig ez még "pörgősebb" is, mint Dosztojevszkij többi könyve - de azért oda kell figyelni rá rendesen, na. Meg kell adni neki a megfelelő figyelmet és időt (bár én ezt hajlamos vagyok három metrómegálló erejéig is megtenni, az utolsó pillanatban ugorva le a szerelvényről, mielőtt bezáródik az ajtó).
Bár ez kategóriáját tekintve korántsem "szórakoztató irodalom" - szerintem szórakoztató irodalom.
Csak másképp, mint sokszor a szórakoztató irodalom kategóriájú könyvek, amik egyébként engem gyakran nem szórakoztatnak.
Na mindegy.
(Egyébként a neten a következő értelmezés is fellelhető: "lektűr: könnyű, szórakoztató szépirodalmi mű; szórakoztató irodalom." Szerintem nem ugyanaz a kettő, de - mint mondtam - nyitott vagyok a véleménycserére...)
Szóval arra gondoltam, hogy addig is megosztom veletek egy közelmúltbeli könyvélményemet.
Irwin Shaw iránt elfogult vagyok a Gazdag ember, szegény ember óta, és nemrég A jótevő volt az a könyvei közül, amelyik teljesen lenyűgözött. 
Olyan pontosak benne a párbeszédek, semmi fölösleges körülírás, semmi ömlengés, semmi túlrészletezés, túlmagyarázás; csak a tiszta, világos, mindig helyénvaló és helyükön lévő mondatok.
Ez számomra a "letehetetlen" kategória, legyen bármi is a műfaja; és sokszor eszembe jut azóta is, hogy ilyen tiszta megfogalmazásokkal és leírásokkal ritkán találkozik az ember. Mindenkinek jó szívvel ajánlom; én nagyon szerettem.
És a nagy kedvenc, amint említettem: 

"Ők" azok...

Az elsős gyermekem most ezt olvassa...

  ...ez pedig jelenleg a negyedikes kisfiam kedvenc sorozata.

  Róla majd később nyilatkozom.

Miért is olvasunk?

Üdv. a könyvbirodalomban. Az irodalombirodalomban. A (b)Irodalomban. Vagy (B)irodalomban. Ahogy tetszik. 
A férjem azt mondja, nem szereti a szójátékokat. Én igen. Mert a magyar nyelv lehetőséget ad rá, és gondoltam, akkor én élnék ezzel a lehetőséggel. 
Amúgy meg van egy másik oka is annak, hogy a birodalom szó eszembe jutott (sőt, ez volt az elsődleges ok), még ha ezt gyakran negatív értelemben használjuk is. A birodalom: hatalom. Az olvasás pedig: szellemi hatalom. 
Szóval üdvözöllek az irodalom (és nemcsak könyvekről alkotott vélemények, hanem bármilyen idevágó téma és/vagy eszmecsere) birodalmában. Magyarul: a (B)irodalomban.
De persze az olvasás nem "csak" szellemi hatalom, tudás; van kevésbé fellengzős funkciója is... Úgymint szórakozás, élmény, kikapcsolódás, miegymás. 
A férjem azt mondja: van, akinek a birodalomból a sztárvórsz fog az eszébe jutni. 
1. Szerintem azért asszociált erre, mert a gyerekeinknek mostanság erre jár az agya. 
2. Szeretjük a sztárvórszt. 
Ellenérvek kilőve. Vagy legalábbis megválaszolva.A vita lezárva mindenesetre.
Ha netán másnak se tetszik a cím, ez van. 
Szerintem úgysem az a lényeg. 

És akkor a könyvekről egy kis magánvélemény: 
azon gondolkodtam, hogy nagyjából mindegy-e, hogy mit olvas az ember, csak olvasson. De nem tudtam dönteni a kérdésben. 
Szerintetek? 
Kíváncsi lennék a pró és kontra érvekre, de tényleg. 
Én úgy gondolom, hogy majdnem (!) mindegy, mit olvasunk, ha örömet szerez, jó érzéssel tölt el, pihentet vagy megnyugtat, tehát eléri a célját  - azt a célt, amiért mi kézbe vettük az adott olvasmányt. Másrészt viszont a minőségi irodalom elkötelezett híve vagyok. A gagyit nem bírom elviselni. 
(Itt persze meg kell jegyeznem, hogy az ízlés, ugye, szubjektív dolog, ennélfogva lehet, hogy kapom majd a kritikákat, hogy némelyik általam olvasott könyv is 'gagyi', még ha én úgy érzem is, hogy Gagyit Nem Olvasok. De lehet, hogy jönnek majd az úgynevezett magas irodalom kedvelői - és minden egyéb 'alacsonyabb rendű' írás kíméletlen kritikusai -, és akkor vitába kell bocsátkoznunk... Majd meglátjuk; de ha kell, ergo: ha jó a vitaalap, ennek is állok elébe.)
Szerintem szórakoztató irodalom terén is van minőségi, és az ugyanúgy szerethető. Miért is ne? Miért kéne csupán Csehovot és Mészölyt olvasni, miért ne lehetne baromi jó például egy divatos skandináv krimi vagy egyéb színvonalas lektűr? Nemcsak szórakoztatás céljából! (Bár az se másodlagos!) Hanem, higgyétek el, olykor igen magvas gondolatokkal. 
Olvastam már olyan krimit, amelynek a stílusát sok szépíró megirigyelhetné. 
De később majd erről is bővebben írok, és a jó értelemben vett vitákat illetően, ha nem értetek egyet valamiben, tényleg nyitott vagyok. 
Szóval ott tartottam, hogy olyan szempontból mindegy, mit olvas valaki, ha az a könyv a vele szemben támasztott elvárásnak megfelel, vagy ha az például a családjában tartja (nem megy el helyette mondjuk inni), vagy megnyugtatja (és nem üvölti le a családtagok fejét), vagy mittudomén. Vagy egyszerűen csak jól érzi magát tőle, és kész.
Másrészt viszont azért mégsem teljesen mindegy, hogy mit olvasunk, mert én is igényes olvasóvá szeretném nevelni a gyermekeimet. 
Hogy olyan könyvet, amely hemzseg a helyesírási hibáktól, vagy amelyik tele van közhelyekkel, na meg főleg amelyik 'megmondja a tutit', azért olyan túl gyakran ne vegyenek le a polcról. Persze az ő dolguk, az ő döntésük - de hogy (e téren is) jó döntést hozzanak, azt hiszem, abban nekem van most feladatom. 

És akkor vágjunk bele. 
Jelenleg Dosztojevszkijtől A félkegyelműt olvasom - eddig valahogy kimaradt.
A nagyobbik gyermekem - a kötelező olvasmány mellett - az Idődetektívek sokadik részét, amiért rajong, az elsősöm pedig Geronimo Stilton Cin Cityjét. 
Én a magam részéről mindegyikkel elégedett vagyok. 
De hogy maradjon időnk ma is az olvasásra (az ágyban, együtt, összekucorodva), a kifejtés későbbre marad. 

Üdv. Mindenkinek!

Nos, arra gondoltam, hogy olvassunk együtt. Tudom, távoli cél, hogy mindenki olvasson, de higgyétek el, hogy a könyv megszépíti az ember életét.
Semmiféle küldetéstudatom nincs ezzel kapcsolatban, és nem is unaloműzésből kezdem írni ezt a blogot. Sőt, igazából alig van időm, és ha mégis akad, akkor olvasok, szóval még magam sem tudom, hogy jó ötlet lesz-e olvasás helyett arról írni, hogy olvasok.
Vagy mégiscsak valami hivatástudat lenne? Mert elmondhatatlanul szeretem a könyveket? Az érzést, amellyel egy regény olvasása eltölt? Vagy mert fontosnak tartom, hogy a gyermekeink olvassanak? Vagy mert eredetileg művelődésszervező vagyok? Vagy mert a magyar nyelv olyan nagyon gazdag, és sajnálom, hogy ezt csak kevesen veszik észre? Vagy mert látom, a gyermekeim is mennyire bele tudnak feledkezni egy jó olvasmányba? Vagy mert szerintem sokszor feledteti a bút-bajt? (Nyilván nem mindegyiket, de ha a korlátait figyelembe vesszük, és nem várunk el tőle többet, mint amire képes, akkor nagyon jó búfelejtő tud lenni. Mennyivel jobb, mint megannyi más búfelejtő... De ezt csak mellékesen szúrtam be ide.) Mert hiszek abban, hogy sokkal hasznosabb, ha könyvet olvasunk, mint ha naponta hússzor ugyanazokat a híreket (főleg a "trendi" fészbúkos időrabló bejegyzéseket) olvassuk el a neten?
Mindegy igazából, nem? A lényeg, hogy olvassunk. Ha meg kéne fogalmaznom, hogy miért is jó az, azonkívül, hogy csodás érzés, olyasmiket tudnék írni, hogy fejleszti az empátiát, szárnyalhat a fantázia, pihentet, megnyugtat, kikapcsol, és még annyi minden másra képes a jó könyv!
(Egyszer majd ezt is bővebben kifejtem.)
Ha nem is korlátlanok a határai, de igen széles a mezsgye, amelyen (a jó könyvélménynek köszönhetően) mozoghat az olvasó ember.
Szóval szerintem olvassunk együtt, hátha kedvet kap az is a regényolvasáshoz, aki jelenleg csak blogokat olvas... (Bár az is igen jó szórakozás...) Ha nem, akkor nem; akkor legyen csak kedvcsináló, könyvismertető, ötletadó, könyvkritika - mindegy, minek nevezzük. Akkor csak azért írom, mert fontosnak tartom, hogy elmondjam: szerintem olvasni jó.