Ivana Trump: Így éltünk mi

"Ivana Trump, az Amerikai Egyesült Államok 45. elnökének exfelesége, az egykori cseh síelő és gyönyörű modell Csehszlovákiából menekült el a kommunista rezsim és egy szerelmi bánat elől, míg végül New Yorkban telepedett le. Ivana itt ismerte meg Donald Trumpot, akitől három gyermeke született: az ifjabb Donald, Ivanka és Eric. A gyerekeire és cseh családi örökségére büszke nőből az évek során céltudatos üzletasszony lett, aki képes volt a pénz csillogó világában, a szenzációhajhász média állandó kereszttüzében állva magabiztos, kiegyensúlyozott és ambiciózus gyerekeket nevelni.

A személyes hangvételű, színes képekkel illusztrált könyv őszinte, hiteles és politikától mentes visszaemlékezés anyaságról, szerelmi csalódásokról, karrierről és kitartásról."

______________________________

Minden egyes sorát élveztem ennek a könyvnek. Pedig Ivana Trump oldalanként verte ki a biztosítékot. :) De rajongok az életrajzokért, és azoknak pont az a lényege, hogy akármilyen is az ember, akiről szól, az abban a könyvben világosan megmutatkozzék. Hát ez a könyv kétséget sem hagy Ivana személyisége felől. De ő büszkén vállalja magát, ambícióit, törekvéseit, és ezt nagyon bírtam benne.

Nem olvastam még olyan életrajzot, amelyben valaki ennyit dicséri magát, és ez máris érdekessé és egyedülállóvá tette ezt a könyvet. Ennyi önfényezés... hát, jóból (önbizalomból) is megárt a sok, de végül is tényleg - szinte - mindig elérte, amit akart; és szerintem a "szinte" az, amit ezzel az öntömjénezéssel kompenzálnia kell.

Például rengetegszer hangsúlyozza, hogy ő mennyire szuper anyuka, és ez biztosan így is van, hiszen valószínűleg remek a kapcsolata a - már felnőtt - gyerekeivel, és a szeretetteljes, bizalmas kapcsolat őt igazolja. Ugyanakkor más mércék szerint jó anya egyik vagy másik édesanya - mert nem ugyanazt tartjuk helyesnek vagy követendőnek. (Egyébként azzal a világon semmi problémám nincs, hogy ő jó anyukának tartja magát, biztosan az is; némi ellenérzést az vált ki, hogy ezt minden oldalon leírja. "Bezzeg én!", "Bezzeg az én gyerekeim!")

A különböző mércéknél mire gondolok? Egy napig volt "szülési szabadságon". (Egy napig, igen.) Utálta a terhességet. Soha nem szoptatott. (Nem volt összeegyeztethető a munkarendjével...) A Ferrarijába a gyerekeknek tilos volt beülni. Külön reggelizőhelyiség volt a szülőknek és a gyerekeknek, és a gyerekeknek tilos volt a szüleikébe belépni...
Hát oké...
A fene se akar ítélkezni, de - mondom - az a probléma, hogy ő minden oldalon elmondja, hogy az a tuti, ahogy ő csinálja... És akkor az ember önmagában lázadozni kezd.

Viszont rendkívül érdekes azokról az elképzelhetetlenül pazar körülményekről olvasni, amelyek között élt, amelyekbe belecsöppent, és arról a kontrasztról, amilyen körülmények közül jött. Kiválóan megmutatja mindkettőt, bár azért a luxust egy kicsit jobban... Részletesen ír több ezer négyzetméteres otthonaikról, jachtjáról, nyaralásaikról, ami igencsak másfajta világ, mint amilyenben élünk, és amibe - bár az ember nem vágyik rá - mindenképpen érdekes ily módon belepillantani. És ahogy erről a luxusról ír (és ahogy elmagyarázza, hogy miért is járt neki ez, hiszen ő főállásban dolgozott!!!!), az adja a könyv élvezeti értékét, és roppantmód szórakoztató. 

Nem vagyunk egyformák. Szerencsére. A körülményeink sem azok. És nem minden önéletrajzíró szerény vagy álszerény. Ivana kimondja (lépten-nyomon), hogy ő egyszerűen mindenben szuper. És higgyétek el, ez tényleg nagyon szórakoztató! Szóval feltétlenül érdemes elolvasni ezt a könyvet!

Főleg, hogy azért nemcsak az ő kiválóságáról szól, hanem betekintést enged egy olyan életbe, amelybe egyébként senki sem láthat bele.

Például hogy mennyire mást jelent az ő körülményei között az iskolába indulás logisztikája! Azt mondja, el sem tudjuk képzelni, mekkora logisztikát követel, amikor a három gyerek három különböző iskolába jár.
Oké, gondoltam, ebben igaza van.
Majd leírja: minden reggel három külön sofőrrel három különböző limuzinnak kellett iskolába vinnie őket! El tudjuk képzelni ezt??
Nem, nem tudjuk elképzelni, Ivana...

A nevelési elvein is jókat derültem. Hogy a gyerekei tisztában legyenek azzal, hogy mindenért meg kell dolgozni, és hogy a jacht anyué (nem közös), a Ferrari anyué (nem közös) stb., nehogy azt higgyék, hogy valami munka nélkül az övék, anyu első osztályon utazott ugyanazon a gépen, amin a gyerekei a turistaosztályon, hiszen ők nem dolgoztak meg az első osztályra szóló jegyért!
Nekem ez baromságnak (fölöslegesnek, értelmetlennek) tűnik, miközben több ezer négyzetméteres házakban, privát óceánpartokon nőttek fel és limuzin hordta őket iskolába, de lehet, hogy egyszerűen ilyen körülmények között nem volt más módja arra, hogy érzékeltesse velük, nem minden adatik meg csak úgy. Nem tudom.

Érdekes (és talán törvényszerű, hiszen mi más módon tegye?), hogy mivel a gyerekei ilyen elképesztő gazdagságban és luxusban nőttek fel, hogyan próbálta őket a földön tartani, milyenfajta szigorú szabályokkal. Viszont azt tényleg becsülöm benne, hogy mindent megtett ezért, és hogy igyekezett tartani az egyensúlyt a nem szokványos körülmények között. Nem sok lehetősége volt rá, hiszen amiben éltek, az már eleve behatárolta az ő szigorkodásának a lehetőségeit is. 

De amikor ezután leírja, hogy ő másfajta értelmet adott a "helikopterszülőnek" - helikopterrel hordta a gyerekeit... (Nem poénnak szánja.)

Nagyon, de tényleg nagyon szórakoztató!!!!!!!! (Nincs irónia abban, amit írok, komolyan így gondolom, rendkívüli módon élvezhető könyv!)

De tulajdonképpen úgy tűnik, működött a módszere (szigor a luxusban), le a kalappal, hiszen a gyerekei egyetemet végeztek, és bár az apjuk mellett, de dolgoznak, családot alapítottak, és nem azzal volt tele a bulvársajtó kamaszkorukban, hogy drogoznak vagy szállodai szobákat törnek össze, mint más sztárcsemeték esetében.

Mindenesetre a nevelésről szóló fejezetcím is beszédes: "Így nevelj Trumpokat!"
Mit is jelent ez? Milyen nevelési elveket? Milyen célokat? Hogy mit is tartott szem előtt a gyermekei nevelésekor, és mit akart elérni?

Ja, és a könyvnek külön sava-borsa, hogy amikor magát dicséri, akkor utána a (már felnőtt) gyerekei is mindig leírják pár sorban, hogy "anyu tényleg szuper"! Hát ettől kész voltam, fantasztikus.

Büszke a következetességére, de közben egy bekezdésen belül keveredik önellentmondásokba. Akartam példákat hozni erre, de inkább nem, mindenki olvassa el maga!

Nem hiszem, hogy lehetne különbözőbb a világképünk, de azt gondolom, hogy talán (talán, de nem biztos) az életkörülmények is alakítják a világnézetet. Vagyis biztos, hogy alakítják, de talán nem törvényszeűen ennyire. Bár fogalmam sincs. Hogy mennyire változik a személyiség a luxus hatására. Nem tudom. Nem is akarom tudni.

Megjegyzem:

Ivana Trump nem provokatőr. 

Ő teljesen komolyan gondolja minden kimondott szavát.

Viszont hihetetlenül erős nő, hatalmas céltudatossággal, becsvággyal, önbizalommal, és úgy gondolom, valóban jól kommunikálta az elképzeléseit (a gyerekei, a beosztottjai, a sajtó stb. felé), és tett is azért, hogy ő legyen "Ivana", nem ártott senkinek, nem vett el senkitől semmit, és saját ambícióin kívül, sajátos körülményei közepette a jóra, a maximumra törekedett.

Ereje, méltósága és életigenlése (sopánkodás helyett) példátlan. 

Elismerés illeti érte.

Ezt muszáj idéznem tőle, annyira tetszik! "Minden sikeres nő mögött van egy sokkos állapotban lévő férfi."
Ő ebben látja a válása okát.
Hát nem tudom.
Viszont mivel a sajtóból szerzett ismereteim szerint a válás részleteiről nem beszélhet (ez része a megállapodásuknak), ezzel kapcsolatban csak találgathatunk.
Itt valóban szürke folt van, a megállapodásukról egy szót sem szól a könyvben, és volt férjéről egyetlen negatív szót sem ejt. Biztos nem véletlenül.

A könyv megírásában Valerie Frankel segített neki; nem tudom, hogy ez a briliáns stílus melyikük munkáját dicséri, de remekül sikeredett!
László Zsófia fordítása pedig csak hozzátesz ahhoz, hogy a könyv stílusa kifogástalan legyen, és hűen tükrözze Ivana Trump cseppet sem hétköznapi személyiségét.


A Partvonal Kiadónál megrendelhető!

Jostein Gaarder: A narancsos lány

"Szerelem, világmindenség, élet és halál - olyan dolgok, melyekről egy apának beszélgetnie illik tizenöt éves, már-már felnőtt gyermekével. Georg azonban négyéves sem volt, amikor elvesztette apját. A beszélgetésre különös módon mégis sor kerül közöttük. Hol az apa, hol a fia szólal meg az élet nagy kérdéseiről, homályba vesző családi emlékek és jelen idejű események felelevenítése közben. A Sofie világa szerzőjének újabb világsikerét 37 nyelvre fordították le."

_________________________

Egy eredeti hangon megírt könyv az elmúlásról, az emlékekről, az embereket egymáshoz fűző dolgokról, a félelmekről, annak a nehézségéről, amikor nincsenek együtt azok, akiknek együtt kellene lenniük.

Torokszorító, szívbemarkoló, ahogy a fiú olvassa az apa hozzá írt szavait, akire alig emlékszik. Ahogy az apa hangját halljuk, aki fél elmenni, és nem akarja itt hagyni a fiát.

Ebben a könyvben is megmutatkozik az, hogy milyen apróságokon múlnak nagy dolgok. Az ember fel sem fogja, nem is gondolkodik rajta - pedig akkor talán jobban figyelne a történésekre. Bár aminek meg kell történnie, így is megtörténik. Azok a véletlen találkozások, azok a csekélynek tűnő elhangzó szavak vagy epizódok úgyis megtörténnek, ha így kell hogy legyen. Akár elmélázunk ezen, akár nem.

A tanulság inkább az, hogy használjuk ki az időt, jól használjunk ki minden egyes másodpercet, ami megadatik. Nincs ennél fontosabb, amit tehetnénk.

Így is hiányozhatnak dolgok, de ne kelljen bánnunk semmit, amit mi nem tettünk meg, ne mulasszuk el azt, ami utána úgy fog hiányozni, hogy közben csak rajtunk múlt...

Gayle Forman: Eltévedtem

"A Ha maradnék szerzőjének újabb New York Times bestseller-listás műve.

Megrendítő… ha készen állsz egy újabb érzelmi K.O-ra, ez a te könyved!

Egy kis híján végzetes baleset egyetlen nap leforgása alatt sorsközösséget teremt három idegen között.

Freya a hangját vesztette el első önálló albumának felvétele közben.

Harun szökni készül, menekül mindentől és mindenkitől, akit szeret.

Nathaniel egyetlen hátizsákkal és szörnyű tervvel érkezett New Yorkba, mert már nincs vesztenivalója.

Telnek az órák, és egyre-másra lepleződnek le a titkaik, és lassan ébredezik bennük, hogy saját veszteségeikből, bánatukból egyvalami jelenthet kiutat: ha osztoznak a másik fájdalmában, ha segítenek a másik kiútját megtalálni.

Gayle Forman legújabb regénye, az Eltévedtem megrázó, sőt katartikus történet a szerelem elvesztéséről, a szerelem megtalálásáról, az önismeretről és az önámításról."

“Csodásan megkomponált szerelmes dal minden fiatalhoz, aki valaha keresztülgázolt a félelem vadonján, és végül a tisztáson találta magát.”

Jacqueline Woodson, a Brown Girl Dreaming többszörös díjnyertes szerzője

________________________

Gayle Forman megint egy elgondolkodtató, talán inspiráló, de mindenképpen nagy kérdéseket feszegető regényt írt a 16-20 éves korosztály számára. (Nyilván elsősorban a lányok lesznek fogékonyak a témára.)

De azt hiszem, a szülőkhöz is szól, ha meg tudjuk hallani a hangját. Hiszen elég egyértelműen - de nem szájbarágósan - taglalja a családból hozott muníciók és terhek milyenségét, lehetséges következményeit, beszél arról, hogy visszük, vinnünk kell magunkkal az otthon kapott fékeket, sérelmeket, bántásokat, félelmeket (és persze a stabilitást, a békét, a pozitív gondolkodást is), nem tudunk szabadulni ezektől. 

Beszél az ellensúlyokról, és arról, hogy nem mindig tudjuk magunkban megteremteni a dolgok kiegyensúlyozásához szükséges érzéseket, vagy magunk körül az ehhez szükséges feltételeket.

Beszél a magányról, és a közösségi média korában a lájkok jelentőségéről - és arról, hogy hogyan függ össze ez a kettő. Hogy aki magányos, az a lájkokból próbálja megszerezni a pozitív sztrókot (ajánlom az erre vonatkozó szakirodalmat vagy szakcikkeket), vagy éppen ellenkezőleg: hogy miként vezet elszigetelődéshez az, ha az életünket, a kapcsolatainkat a közösségi médiában akarjuk megélni.

Ennek okán talán nem is helyes az a megfogalmazás, hogy Forman szól a lájkok "jelentőségéről", találóbb az a kifejezés, hogy a lájkok "funkciójáról". De én azt gondolom, hogy a funkciót, amire elvileg szolgálnának, sem töltik be a lájkok, nem képesek rá (mert nem arra használjuk őket, amire kellene, illetve sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonítunk nekik, mint szabadna vagy mint indokolt lenne); és szerintem nem is arra lettek kitalálva, hogy boldoggá tegyenek minket.

Irreális elvárásokat támasztunk a lájkokkal és a lájkot nyomókkal szemben. Nem dolguk boldoggá tenni minket! Ez nem így működik. Azt hiszem, mi értelmezzük félre azt, hogy minek mi a funkciója.

Nem minden értünk van. Nem minden rólunk szól. És nem ennyire egyszerű megtalálni a boldogságot, de még csak az örömöt sem, ahhoz nem elég egyetlen gombnyomás. (Mikor fogjuk fel végre, hogy "a dolgok nem gombnyomásra működnek"?)

Persze ez a könyv nem csak erről szól. Hanem szól a másságról, az elfogadásról, még a vallási meggyőződéseket is érintve, de nagyon emészthető, könnyed formában. De hát nem árulok el mindent, tessék elolvasni!

Néhány idézet, kedvcsinálónak:

"A gyávaság és az önzés néha annyira fárasztó."

"Ugye, mindenki ismeri azt a szólást a békáról a fazékban? Hogy ha a békát forró vízbe dobjuk, nyomban kiugrik, de ha langyos vízbe tesszük és fokozatosan melegítjük a vizet, addig-addig alkalmazkodik, míg elpusztul.
Apa úgy döntött, elvégzi ezt a kísérletet, hogy lássa, igaz-e. Fogott egy békát a patakban, beletette egy fazék vízbe, és egészen takarékra állította a lángot. A tűzhely mellett állt, és beszélt a békához. Meg volt róla győződve, hogy a béka kiugrik a fazékból, ha a víz kényelmetlenül fölmelegedett számára, de az csak ült ott jámboran, és úszkált körbe-körbe.
Amikor abbahagyta az úszást, apa kivette a fazékból és kivitte a szabadba, de már elpusztult. Apa nagyon csodálkozott, hogy megölte. A víz nem is forrt fel, csak nagyon meleg volt. Apa nagyon elcsendesedett, és hosszú órákra a szobájába zárkózott, töprengve. Amikor előjött, hamuszürke volt az arca. - Nem akartam - suttogta.
Rájöttem, én vagyok a béka a fazékban. Az egész életem volt a példa erre, felismerhettem volna, de csak az egyedül töltött két hét ébresztett rá, hogy megfőttem."

ITT megrendelhető.

Bill Clinton, James Patterson: Az elnök eltűnt

"Amit csak egy elnök tudhat.

Amit csak egy elnök tehet meg.

Amikor az egyetlen lehetőség – elképzelhetetlen…

Az elnök eltűnt.

Thriller, amit csak egy elnök képes megírni.

 2018 egyik legjelentősebb könyves szenzációja Bill Clinton és James Patterson könyve, Az elnök eltűnt. A nagyszerű thriller egy olyan eseményről szól, ami bármikor megtörténhet, és amelyet nem hagyhatunk figyelmen kívül.

A szerzők egy olyan fenyegetést vázolnak fel, amely nem csupán a Fehér Házat érinti, hanem egész Amerikát. A nemzetet elborítja a félelem és a kétségbeesés. Kiberterrorizmusól suttognak, kémkedésről, árulóról a kabinetben. Maga az elnök is gyanúsított, nem sokkal később pedig egyszerűen eltűnik…

A regény döbbenetes módon világít rá az Egyesült Államok belső működésére és sebezhető pontjaira. Ez az utóbbi évek legautentikusabb, leghátborzongatóbb története, tele olyan információkkal, melyekről csak egy egykori főparancsnok tudhat. Ugyanakkor naprakész, hiteles olvasmány is, melyről még évekig fognak beszélni"

"Az álomcsapat összeállt… Clinton belső titkai és Patterson ragyogó történetmesélése teszik ezt a regényt az évtized politikai thrillerévé." – Lee Child

 

A kiadó szerint „sajátos elegye lesz intrikának, feszültségnek, globális drámának, olyan színfalak mögötti titkokkal elegyítve, melyekről csak egy amerikai elnök tudhatott – eddig.

Maga Clinton elragadtatással beszélt a közös munkáról: „Leírni, milyen az élet a Fehér Házban, hogyan mennek a dolgok valójában – igazán remek szórakozás. Jimmel pedig csodás együtt dolgozni, mindig is ő volt a kedvencem.”

 ________________

Az első könyv, amit James Pattersontól olvastam, de hogy felcsigázta az érdeklődésemet, az kétségtelen - úgy a regényei, mint a kiberterrorizmus általi fenyegetettség témája, a nemzetbiztonsági munka sokrétűsége, a döntéshozatal hatalmas jelentősége, nyomása és lelki terhe (nehéz helyzetekben!) és a politikai manipulációk iránt egyaránt.

Rendkívül jó könyv, mert egyfelől hihetetlenül izgalmas krimi, másfelől nagyon fontos és nagy horderejű kérdéseket feszeget, a nem megszokott oldalról, ezenkívül pedig olyan gondolatokat ad át, amelyeket megéri továbbszőni, olyan szemszögeket láttat, amelyek politikai irányultságtól függetlenül tényleg érdemesek a továbbgondolásra. 

Hogy Clinton mennyiben vett részt a regény megírásában, és hogy ki fogalmazta meg a könyvben fellelhető politikai érveléseket és beszédeket, azt nem tudom, de hogy kiválóak a maguk terén, az megint csak elvitathatatlan.

Ijesztő egyébként, amiket felvetnek ebben a regényben, fogalmam sincs, hogy mennyire járnak a realitás talaján, de az tuti, hogy hatalmas munkája van a nemzeteknek abban, hogy az ilyen dolgoktól
- a "középkortól" - megóvják az embereket; mindazt, amit elért eddig az emberiség, a technikai vívmányokat, a kényelmet, a betegellátást, a jólétet, az együttérzést, a biztonságot, a rendet stb. A legfontosabb dolgokat. Persze, persze, ez egyébként sincs meg maradéktalanul, oké, de nem is erről van szó. Hanem hogy megvan ezeknek a lehetősége. És a könyv eljátszik azzal a gondolattal (bár azért ez nem egy önfeledt, csupa móka játék), hogy mi lenne, ha magát a lehetőséget, ennek az esélyét venné el valaki tőlünk. Hátborzongató már csak a gondolat végigvezetése is, hogy mindez hova vezethetne.

Egy idézet a könyvből:

"A modern kor egyik leginkább ironikus aspektusa, hogy az emberi faj fejlődése milyen erőssé és egyben mennyire sebezhetővé tett minket. Minél nagyobb a hatalom, annál több a sebezhető pont is. Önök teljesen jogosan azt gondolják, hogy hatalmuk csúcsán vannak, hogy sokkal több mindent megtehetnek, mint annak előtte. Én azonban a sebezhetőségük csúcsán látom magukat. Ennek oka a függőség. Társadalmunk teljes mértékben a technológiától függ."

"...függünk valamitől, aminek nincs alternatívája."

Teljesen el tudtam vonatkoztatni egyébként attól, hogy mi a véleményem vagy miket olvastam eddig Bill Clintonról, semmilyen irányban nem befolyásolt a regény olvasásakor az ő személye; de talán ez azért van, mert bevallom, úgy gondolom, hogy azért a történet megírásában Pattersonnak volt oroszlánrésze. Persze lehet, hogy tévúton járok, és Clinton zseniális történetmesélő, ezért is sajnálom, hogy nem lehet arról tudni semmit, hogy melyiküknek mekkora része van a regény elkészültében.

Letehetetlen könyv, helyükön lévő párbeszédekkel, értékes gondolatokkal, különböző szemszögek megmutatásával, csavarokkal, fordulatokkal, az érzelmi és politikai szálakra is hangsúlyt helyezve. Teljes mértékben a szórakoztató irodalom legminőségibb vonalát képviseli. Ajánlom mindenkinek, aki kedveli a krimiket és a politikai témákat csűrő-csavaró történeteket.

Megrendelhető ITT.

Sofia Lundberg: Az elveszett nevek füzete

"Egy ember életébe annyi szeretet, boldogság és szomorúság belefér.
Ha időt szánunk rá, hogy meghallgassuk. Doris 1928 óta ugyanazt a címes füzetet használja. Ebben szerepelnek mindazok, akikkel élete során találkozott. Most egyedül él Stockholmban, a bastugatani lakásában. A füzetben szereplő legtöbb ember neve áthúzva, mellette ott áll: meghalt. Doris magányát mindössze a szociális gondozók látogatása, valamint húga unokájával, az Atlanti-óceán túloldalán lakó Jennyvel való beszélgetései szakítják meg. Egy szép napon Doris elkezd írni a címes füzetben szereplő barátairól, hogy Jenny, az egyetlen ember, aki emlékezni fog rá, örökölhesse az emlékeit is. Az elveszett nevek füzete megható történet, amely mély érzelmekkel írja le mindazokat az élettapasztalatokat, amelyeket egy idősebb ember magában hordoz. A történet átível egy hosszú, megpróbáltatásokkal teli életen, elrepíti az olvasót a tovatűnt idők Párizsába, New Yorkba és Stockholmba."

_________________________

Egy őszinte és bátor könyv, ez jutott eszembe elsőként róla. Aztán az, hogy megható és szomorú. Szorongást és reményt keltő egyszerre. 

Ez a regény az elmúlásról szól, az élet kuszaságáról, bonyolultságáról, a teljes és nem teljes, szomorú életekről, a búcsúzás nehézségeiről. Nemcsak az itt maradók szemszögéből láttatja ezt a nehézséget és fájdalmat, hanem bátran beszél arról a félelemről és szorongásról, amit az kelt, hogy az ember tudja: elmegy, és mindaz, ami utána marad, ami hozzá tartozott, ami ő volt, a semmibe veszik. Az emlékek - az emlékek is a semmibe vesznek. És ez ijesztő, sosem gondolkodtam még ezen. 

Az ember tudja, de nem mélázik el ezen. Hogy mindaz a megélt esemény, érzés, minden, amin keresztülmentünk, ami végtelenül fontos volt, ami az élet volt maga, az egyszer megsemmisül, és más számára semmit sem fog jelenteni. Az emlékek örökre a semmibe vesznek. Más tudni sem fog róluk, mert aki igen, az is semmivé válik egyszer. (Arról nem is beszélve, hogy több ember közt megélt esemény valószínűleg más-más emlékként marad meg mindenkiben. Két ember számára egy dolog, egy nap, egy érzés korántsem feltétlenül ugyanaz az emlék.)


Hát ez az, amit a könyv főszereplője, Doris nem tud elengedni - hogy ami az ő élete volt, azt magával vigye, és az emlékei, amik voltak, soha többé ne legyenek. 
Nem tudom, hogy valóban oldhatja-e a szorongást, a félelmet, ha az ember átad mindebből valamit annak, aki itt marad. Mert akkor azt érezheti, hogy nem vész el ő maga teljesen - valami itt marad belőle. Nem tudom, hogy ez könnyebbé teszi-e a dolgot. De hogy ezt a gondolatot érdemes bogozgatni, abban biztos vagyok. Még akkor is, ha az agyunk számára felfoghatatlan, hogy mit is jelent mindez, hiszen nem tudjuk, hogy hova megyünk, mi lesz velünk, erre szolgál a hit, de talán életünk legfélelmetesebb, legbizonytalanabb pillanatában egy pici biztonságérzetet adhat, ha valamit itt hagyunk magunkból. 


Ha az ember továbbfűzi ezt az egészet, valóban ijesztő, ha jobban belegondolunk. De ez a regény helyettünk gondolta ezt végig, és úgy tette, hogy azt el tudjuk fogadni. 
És hogy ne tudjuk letenni a könyvet. Együtt érezzünk. Tépelődjünk. Elfogadjunk vagy elvessünk gondolatokat. Szórakoztatni is akar a szerző, de azért nem annyira. Inkább 

rávesz, hogy olyanokon gondolkodj, amiken magadtól nem szeretnél. 

Egyébként az író a kisebb dolgokban is őszintén beszél. Ki mer mondani olyan dolgokat, hogy a szépség gyakran megkönnyíti a dolgokat. Nem mondja azt, hogy ugyan már, a szépség semmi. Épp az ellenkezője: azt mondja, hogy a szépség valami. Utakat nyit meg. Kényelmet biztosít. 
De a végkövetkeztetés mégsem meglepő: egy gyönyörű nő, akit hiába csodáltak, nem lehetett boldog. Ez nem azt jelenti, hogy valaki vagy szép, vagy boldog! Hanem hogy a kettőnek semmi köze egymáshoz. 
Igen, ki meri mondani, hogy bizony, ha szép vagy, kitárulnak előtted a kapuk. De hozzáteszi, hogy ha belépsz azokon, az az égvilágon semmit sem jelent. 
(Sőt...?? De ez a gondolat újabb irományokat érne meg, amit viszont hagyjunk máskorra, bár az is hordoz magában mély tartalmakat, és abból is milliónyi elméletet lehet felállítani, de alapvetően ez a könyv azért mégsem erről szól. Nem ilyen egyszerű a dolog.)

A megbánás nagyon megindító a könyvben. És nem is csak azt bánhatja az ember, amit ő maga megtett vagy nem tett meg. Hanem végtelenül bánhatja azt, ha az élet nem tett meg valamit, ami őt boldoggá tette volna. 

És a döntések, jaj, mindig a döntések... Hogy mi minden múlik egy-egy apró döntésen. És hogy gyakran semmi sem múlik rajta. 

Hogy egyetlen rossz döntés, és minden romba dől. 

Vagy csupa jó döntés, és azok mit sem számítanak.

Ijesztőbbnél ijesztőbb gondolatok.

És miközben ez egy bátor könyv, aközben egy romantikus hangvételű regény, ami nagyrészt a szerelemről szól. 

Most esetleg valaki legyint: jaj, ne, már megint, ez olyan közhelyes...

Pedig nem az. 

Ki meri azt állítani, hogy az nem határozza meg az ember életét? 

Gyakran a legfontosabb, életre szóló döntéseket az alapján hozzuk meg. 

Hát akkor hogyan lehetne ennek kisebbíteni a jelentőségét?

És az utolsó pillanatokban hogyne gondolna arra az ember, akit talán a legjobban szeretett? 

Sokféle gondolatra sarkall és sokféle érzést ébreszt ez a regény, amelyekkel - bár alighanem magunktól ezt nem tennénk meg - kár lenne nem szembenézni. 

A regény ITT megrendelhető.

CRISTINA DE STEFANO: Oriana - Egy nő (Az újságíró, a lázadó, a legenda.)

"Oriana Fallaci hírhedten rossz természete sokszor beárnyékolta azt a tehetséget és elkötelezettséget, ami a 20. század második felének leghíresebb olasz újságírójává tette. A törékeny termetű, mégis hatalmas belső erőkkel bíró Oriana antifasiszta érzületű, szegény családban született, Firenzében. A középiskola után már egy napilap szerkesztőségében dolgozott, és pár év múlva elfoglalta helyét az akkoriban még férfiak uralta újságírói szakmában.
Az ötvenes években felfedezte Amerikát, s hamarosan a hollywoodi dívák és a NASA űrhajósainak köreiben forgolódott. 1967-ben Vietnamba utazott, ahol ő volt az egyetlen olasz haditudósító nő. Bár korának temérdek hírességét mikrofonvégre kapta, és a világ legfontosabb politikai személyiségeivel készített interjút, mindig is írónak tartotta magát. Tabuk nélkül, szabadon élt.

Cristina De Stefano kiadatlan feljegyzések, levelek és temérdek interjú segítségével rekonstruálta e korát megelőzően modern, bátor és szabad nő izgalmas és megható élettörténetét."
______________________

Rendkívül érdekes, izgalmas, szívszorító, olvasmányos életrajz ez Oriana Fallaciról. Aki elolvassa ezt a könyvet, azonnal megrendeli Fallaci regényeit, mert Cristina De Stefano kielégíthetetlen kíváncsiságot ébreszt az olvasóban Fallaci életútja iránt.

Nagyon elgondolkodtató könyv, amely bepillantást enged abba, hogy Oriana mennyire színes és különleges életet élt, de folyton felveti a kérdést az olvasóban: vajon boldog volt-e? Vajon hányszor tudta a magánéletében megkapni és megélni azt, amit szeretett volna? Vajon szakmai sikerei mennyire tudták kárpótolni azért, hogy oly sokszor egyedül volt?

A pályafutása egészen egyedülálló, amelyhez tehetsége, eredetisége és talán a kor is hozzásegítette, amelyben fiatal volt, ugyanakkor érzékelhető a belőle áradó magány, és az ember újra és újra felteszi magának a kérdést, hogy vajon ő úgy zárta-e le az életét, hogy azt mondhatta magának: ez így volt teljes. Azonban jól látható az életrajzból, hogy nem dönthetett. Ahogy ez általában így van az életben. Nem dönthetett, és ez végtelenül szomorú. Nem dönthetett arról, hogy magányos lesz-e, mert amikor szerelmes volt, és odaadta volna mindenét azért az emberért és egy másfajta életért, és talán mindenről lemondott volna, akkor a döntést a másik ember vagy az élet hozta meg. És ez mélységesen elszomorító.

Végig ámulattal és sokszor nehéz szívvel olvastam az életrajzát. Szerelmének tragédiáit, útkeresését, elképesztő pályafutását és sikereit, bátorságát, határozottságát, céltudatosságát, erejét. 

A talentum, amelyet kapott, rendkívüli, és jól is tudta használni, kamatoztatni tehetségét és lehetőségeit. Ebben is profi és maximalista volt. 

Egyedi látásmódja és az, hogy meg is merte fogalmazni gondolatait, csak még különlegesebbé teszik őt. 

Ahogy a nőkről és a nőket érintő kérdésekről gondolkodott (nem a klasszikus emancipációs felfogás szerint), ahogy a vallásról gondolkodott, és ahogy hangot mert adni ezeknek, az mindig figyelemfelkeltő, azonban 30-40 évvel ezelőtt még jobban felhívta magára ezzel a figyelmet.

Kivívta sok ember haragját is. Talán gyakran joggal. De azt gondolom, soha nem rossz szándékból mondta, amit mondott, hanem mert nem értette, hogy miért ne mondhatná el az ember, amit gondol - főleg, ha jót akar vele.

Amiket a Távol-Keletről ír, a nők ottani helyzetéről, és amiket mondani mert nagyhatalmak vagy diktatúrák vezetőinek - azt nem hiszem, hogy sokan meg merték volna tenni. És tulajdonképpen megtehette mindezt úgy, hogy bármiféle következménnyel járt volna. Azt hiszem, ez is a tehetségére világít rá - hogy kőkemény, ellentmondást nem tűrő kritikákat tudott megfogalmazni úgy, hogy abból ne legyen baj. (Na jó, egy-két apróbb malőr, például diplomáciai incidens előfordult, de ezek megoldhatók, feloldhatók voltak. És nem is biztos, hogy rosszat tettek az akkori helyzetnek.)

Olyan helyzetekbe pillantott be és általa az olvasói is, amilyenekbe - főleg akkor - még kevesen: háborús helyzetekbe - éles helyzetekbe is haditudósítóként! -, diktátorok gondolatmeneteibe, elnyomott nők sorsába, gazdagok privilégiumaiba, politikai foglyok elviselhetetlen gyötrelmeibe. 

Nem hiszem, hogy mindez nem hatott ki a személyiségére - nyilván hatott rá, formálta őt. De senki sem tudja megmondani, hogy ez tette-e olyan emberré, amilyen volt, vagy magánéleti kudarcai, fájdalmai; netán a kettő felerősítette vagy éppen kiegyensúlyozta egymást?!

A szavai és az élete egyaránt megrendítőek, egyéni látásmódja időnként lelkesítő és inspiráló, dühe nagy erőket gerjesztő, szomorúsága lehangoló, életútja felejthetetlen, szívbe markoló, hagyatéka - írásai, gondolatai és előrejelzései - ámulatba ejtők, írói pályájának érdemei pedig elvitathatatlanok. 

A könyv ITT megrendelhető.