Ferdinand von Schirach: Bűnös? - 11 meglepő bűnügyi eset

"Ferdinand von Schirach hírességek, politikusok és az alvilág védőügyvédje, aki saját praxisából válogatta össze a kötetben szereplő tizenegy meglepő jogi esetet. A hihetetlen, de igaz történetek szereplői a mai társadalom látszólag hétköznapi figurái. Bűntettük hátterében a bosszú, a jogos önvédelem és a szerelemféltés mellett személyiségzavar okozta kannibalizmus – vagy csupán az önzetlen testvéri szeretet áll. Von Schirach személyében nemcsak a bűnperek szakértőjét, hanem egy elegáns stílusú debütáló szerzőt is üdvözölhetünk. Az író újra és újra lebontja a bűnüldözéssel és az elkövetőkkel kapcsolatos sztereotípiákat, így jut az olvasó a történetek végén a puszta elképedésnél mélyebb, katartikus élményhez."

"Bámulatos debütálás. Egy könyv, amely az első oldaltól fogva tart, és egyetlen szava sincs, ami ne lenne a helyén."
Frankfurter Allgemeine Zeitung

Két részletben olvastam el ezt a könyvet, pedig nem így terveztem. De egyszerűen - akármilyen közhelyesen hangzik is ez ma már - másodszorra már nem tudtam letenni, amíg be nem fejeztem. Tényleg nem tudtam.

Én "visszafelé" olvastam Schirachot, mert először olvastam a Collini nem beszél című regényét, utána az Ártatlan?-t, majd a Bűnös?-t, holott a megjelenésük sorrendje pont ellentétes ezzel.

Nagyon sok minden jut eszembe egyszerre, szóval elképzelhető, hogy csapongani fogok, de igyekszem valamilyen rendszert felállítani a gondolatok között.
Először is: ha valaki megkérdőjelezné, hogy ezek valóban megtörténtek-e - márpedig szerintem legalább egyszer ez a kérdés mindenkiben feltevődik -, akkor, attól tartok, az erre a kérdésre adott válasz (sajnos) mindig az, hogy ilyen borzalmak csak a valóságban tudnak megtörténni. Mármint: ilyeneket egyszerűen nem lehet kitalálni.
Lehet, hogy ezt már az Ártatlan? című könyvnél is leírtam, de ezt gondolom.
Aztán a fentiekből adódik a kérdés: de hogyan tudnak ilyen borzalmak megtörténni a valóságban??
Azok az emberek, akik ilyen dolgokat elkövetnek, miért teszik mindezeket? Mi viszi rá őket? Mi nem működik jól az agyukban, vagy milyen trauma érte őket, hogy ilyeneket megtesznek?
Ezt a kérdést az ember nem kerülheti meg, viszont amilyen egyszerű a kérdés, olyan sokrétű, bonyolult és megmagyarázhatatlan a válasz. Nagyon sokszor megválaszolhatatlan ez a kérdés. Nyilván most nem az önvédelemre gondolok, bár ebben a könyvben éppen az az egyik legbizarrabb történet.
Mert miket sorolunk fel általában indokként? Van a sanyarú gyermekkor, a különféle bántalmazások következtében kialakult személyiségzavar, a pszichés betegségek, a bosszú, a féltékenység... De ez nem írható le ilyen egyszerűen. "Pszichés betegségek." Ez egy fogalom, de mit jelent? Mit takar? Millióféle megfoghatatlan és megmagyarázhatatlan dolgot.
Olykor szörnyűségeket, borzalmakat. És nem és nem akarom tudni (pedig nyilván az ilyen "tudás" elvileg hasznos lehet, de elég őrjítő, hogy általában csak akkor derül fény rá, ha megtörténik valami borzalom), hogy ilyen emberek élnek, élhetnek köztünk. Nem akarom elhinni. Nem akarom elhinni, hogy létezhet ez. Nem akarom, hogy létezzen.
Szóval az ember, az olvasó keresi a választ - meg a védőügyvéd, meg a rendőr, meg a pszichiáter, meg mindenki más -, hogy miért... És gyakran a konkrét válasz erre nem található meg. Mert nem olyan könnyen megfogható. És ha megvan is a miért, tehát az indok, akkor sem mindig szolgál megfelelő vagy kielégítő magyarázattal. Magyarázattal arra, hogy hogyan. Hogyan képes az ember ilyen tettekre? Az ember! Hogyan?

Aki szereti a krimiket, semmiképp ne hagyja ki ezt az olvasmányt; aki a borzongást keresi egy könyvben, az főleg ne; az se, aki tudni akarja, mi mindenre képes az ember, és aki netán meg akarja fejteni vagy legalább gondolkodni akar azon, hogy valaki miért lesz gonosszá, valaki miért nem... Akit érdekel a valóság, akkor is, ha az hátborzongató és olykor szinte elviselhetetlen, az olvassa el; aki pedig a szépirodalmat részesíti előnyben, az is, mert Schirach nagyon tud írni; ahogy a Frankfurter Allgemeine Zeitung fogalmaz: minden szava a helyén van.
De nem lesz könnyű, ezt előre megmondom.

Nem teszi feldolgozhatóbbá az olvasottakat az, hogy Schirach szépirodalmat csinál a történeteiből, de a könyvnek jót tesz - sokkal jobbat, mint ha sima krimiket gyártott volna belőlük.
És szerintem nagy erénye a könyvnek, hogy Schirach nem úgy építi fel a történeteket, mint a hagyományos krimik, hogy "elvárás, hogy izgulj azon, ki a tettes". Van, hogy már az elején tudod, és akkor a lelki mozgatórugó a megfejtendő; van, hogy tényleg csak a végén derül fény arra, hogy ki tette és miért; és van, hogy nincs meg ez a fajta feloldás, mert egyszerűen nem tudod meg azt, hogy ki tette, vagy azt, hogy miért, vagy egyiket sem. (És ha a csattanót keresed elsősorban egy krimiben, akkor elég nagy pofánvágásként tud hatni, ha nem tudod meg, hogy ki tette és miért, vagy ha egyszerűen a jogrendszer vagy a körülmények olyanok, hogy az illető simán elsétálhatott.) Egyszerűen Schirach úgy építi fel a történteket, olyan egymásutánban, ahogyan ő vagy a rendőrség az eseményeket fokról fokra megismerte vagy felderítette. Szóval nem mindig van meg a történet végén a feloldozás, de közben szépirodalmat olvasol, és tudod, hogy a valóság nem úgy működik, mint a tévésorozatokban. Aztán viszont jó leülni egy tévésorozat elé - és ezt teljesen komolyan gondolom -, mert nem mindig akarja az ember tudomásul venni, vagy ha tudja is, nem feltétlenül akarja realizálni, hogy a világ, az ember olykor hogyan működik. Szeretnénk elbújni kicsit a valóság elől, és jó, ha ezt időnként megtehetjük. Mert ha a szörnyű valósággal szembesülsz, akár csak egy könyvben is, az súlyként nehezedik a hátadra, és cipelned kell. Márpedig a terhet jó lerakni magunkról.
De ha szépirodalmi stílusban íródik valami - bármi -, úgy látszik, valamiért ezt a terhet időnként önként a vállunkra vesszük.
Itt megrendelhetitek a kiadótól.

Dashiell Hammett: A máltai sólyom

"Sam Spade-et megbízza egy bizonyos Miss Wonderley, hogy keresse meg a testvérét. Amikor partnerét, Miles Archert nyomozás közben hátba lövik, Spade egyszerre lesz hajtó és üldözött vad. Vajon képes lesz megtalálni a nagy értékű és titokzatos madarat, mielőtt a kövér ember az ő nyomára akad?
A regény - kevesen tudják - 1936-ban már megjelent magyarul Faludi Miklós fordításában. Az Agave Könyvek most ezt a változatot adja közre a regény első megjelenésének nyolcvanadik évfordulója alkalmából."

Idézek még a hátsó borítóról: 

"A máltai sólyom minden idők egyik legfontosabb és legjobb krimije. Mindent ehhez mérnek megjelenése óta, és fognak is még mérni, amíg lesznek krimiírók - és persze olvasók."

És egyéb idézetek:

"Dashiell Hammett párbeszédeit csak Hemingway legjobb dialógusaihoz lehet hasonlítani." (André Gide)

"Hammett egyike a legjobb kortárs íróknak." (Gertrude Stein)

Na, akkor kezdjünk bele... És most lehet, hogy sokak szemében szentségtörést követek el... Pedig nem ez a célom, higgyétek el; nem "csak úgy" ellentmondani akarok, az ellentmondás kedvéért.

Azt a tételt elfogadva kezdtem neki a könyvnek, hogy A máltai sólyom alapmű a krimiirodalomban. Nyilván ez így van, valamelyest úttörő volt a műfajban, hiszen egy 1930-as könyvről beszélünk. Ez oké.

Gertrude Stein véleményét tiszteletben tartom, mert becsülöm Steint, és tudom, hogy mindig jó érzékkel felismerte a tehetségeket. És nyilván valahol igaza van, főleg abban a korban és abban a közegben, amikor és ahol ő élt, és ez fontos, ettől nemhogy nem lehet elvonatkoztatni, ez meghatározó egy véleménynyilvánításkor, hiszen korfüggő, társadalomfüggő, helyszínfüggő a kultúra, az egyes műfajok elfogadottsága, megítélése. 

De mindezek ellenére sem tudok egyetérteni például azzal, hogy Hammett párbeszédeit csak Hemingway legjobb dialógusaihoz lehet hasonlítani. 

Nem, szerintem egyáltalán nem hasonlíthatók, nem mérhetők hozzá. 

Persze ezt megint úgy kellene tekintenem, hogy abban a korban, amikor ez a vélemény elhangzott, nem lehetett senki más párbeszédeit Hemingway párbeszédeihez hasonlítani, csakhogy ha egy könyvnek jelenleg ott áll ez az első oldalán, akkor én azt úgy értelmezem, hogy ez az állítás ma is érvényes. 

Számomra Hemingway párbeszédei valóban irányadók (teljesen függetlenül a fenti megállapítástól), semmihez sem foghatók és egyedülállók, mert egyszerűen annyira a helyükön van a párbeszédeiben minden egyes szó, hogy ehhez hasonlítani Hammett párbeszédeit... hogy is mondjam... akár abban a korban is... inkább nem mondom sehogy. 

Dashiell humora rendben van, és jól is ír egyébként. A történet is oké. Érdekes, fenntartja az érdeklődést - annak ellenére, hogy az ingerküszöb 1930 óta - a kultúrában is - jócskán megemelkedett. Féltem, hogy a végét elbaltázza, de nem! (Úgyhogy fellélegeztem.)

De vannak benne olyan dolgok, amelyek számomra érthetetlenek, egyszerűen nem életszerűek: Sam Spade hogyan tud akkor is higgadt és könnyed maradni, amikor éppen emberek halnak meg körülötte vagy akár konkrétan a karjai között? Hogyan tud jókedvű lenni eközben? Hogyan tud nevetni? Miért nevet?

Tudnék még ilyen kérdéseket sorolni, de nem ez a lényeg. 

A történet jó, gördülékeny, a stílusa jó, olvasmányos, a humora jó, egyedi, tehát nincs ezekkel semmi probléma; a problémát abban látom, ha bizonyos idézetekkel, beharangozókkal olyan várakozásokat ébresztenek egy mű iránt, amelyeket aztán az adott mű, ne adj' Isten, nem tud teljesíteni. 

Önmagában ez a krimi teljesen rendben lenne, ha nem várna az ember tőle többet, mint amennyi. Ha nem pakolják ennyire tele az elejét, hátulját idézetekkel, szinte "rábeszélésekkel", hogy biztosan elhidd, ez lesz a legeslegjobb krimi, amit életedben valaha olvastál ÉS olvasni fogsz (!), akkor ezek a gondolatok mind nem jutnának eszembe. De azzal, hogy ekkora várakozásokat ébreszt egy kiadó, egy szerkesztő, egy újságíró, bárki, egyúttal elvárásokat is támaszt! És ez a visszájára fordulhat. Azt gondolom, egyértelműen ez történt ez esetben is. 

Ennek ellenére, ha szeretitek a régi típusú, jó (!) krimiket, olvassátok el, de ne úgy kezdjetek bele, hogy ez lesz A könyv, A krimi, amit soha az életben semmi nem múlhat felül, mert akkor - legalábbis megvan az esély rá - csalódni fogtok. 

Ha pedig úgy kezdtek bele az olvasásba, hogy elolvastok egy jó krimit - és ennyi, semmi több -, akkor tök jól fogtok szórakozni. 

Satoe Tone-kiállítás

Satoe Tone, aki lepkeujjakkal rajzol mesét

2015.10.26. 

---

A Japán Alapítvány fő támogatásával, a Kisgombos Kiadó és a Biatorbágy Közművelődéséért Alapítvány meghívására hazánkba látogat Satoe Tone, aki 2013-ban elnyerte a legrangosabb gyermekkönyvfesztivál, a Bolognai Nemzetközi Könyvvásár Illusztrációs Fődíját.

A jelenleg Olaszországban élő japán művésznő Európában és Japánban is elismerést szerzett bámulatosan aprólékos festészeti technikával megalkotott, mégis álomszerűen légies, érzelemgazdag illusztrációkkal kísért képeskönyveivel. Alkotásai nem pusztán gyönyörűek, Satoe Tone „szándéka univerzális: mesei allegóriát teremteni olyan veszteség-helyzeteknek, negatív érzelmeknek, sérülékeny emberi értékeknek, melyet a gyermekek, de olykor a felnőttek is nehezen kezelnek." 

Satoe Tone Magyarországon a Pipó utazása című műve által vált ismertté, melyet a Kisgombos Kiadó 2014-ben adott ki. A könyv szakmai körökben is komoly elismerést aratott: tizenkét kortárs képzőművész és kurátor 2015 egyik legszebben illusztrált magyar gyerekkönyvének választotta.

A művésznő munkáinak széles körű hazai megismertetése a külföldi trendek élvonalába tartozó műfaj, a „picture book" vagyis a „kortalan képeskönyv" népszerűsítésében is jelentős szerepet játszhat. Ezeknek a könyveknek egyik fő jellegzetessége, hogy vizuális történetmondással, verbális szűkszavúsággal magát az olvasót, mesehallgatót is bevonják az alkotói folyamatba, aktív részvételüket kívánva meg. Inspiratív nyitottságuk felnőtteket és gyerekeket egyaránt saját történetük elmondására ösztönöz, ezzel bensőséges, teremtő élmény lehetőségét kínálva.

Két helyszínen a művésznő eredeti képeiből nyílik kiállítás

Satoe Tone, aki lepkeujjakkal rajzol mesét címmel:

Biatorbágyon, a Faluházban: 2015. november 7. 17 órakor, Satoe Tone személyes részvételével, Szalóki Ági énekesnő közreműködésével.

A kiállítást megnyitja: Ulrich Sára grafikusművész, a MOME tanára

Cím: Biatorbágy, Baross Gábor u. 1.

A kiállítás látogatható: 2015. november 18-ig.Kiállításmegnyitó Budapesten, a Marczibányi Téri Művelődési Központban ( 1022, Budapest, Marczibányi tér 5/a):

2015. november 20. 17 órakor

A kiállítást megnyitja: Vihar Judit, az ELTE Japán tanszékének docense, a Japán-Magyar Baráti Társaság elnöke, japán műfordító

A kiállítás ezen a helyszínen 2015. november 20-30. között látogatható.

A művésznő magyarországi tartózkodása alatt 17 neves, hazai gyerekkönyv illusztrátornak tart szakmai workshopot, s ezen túl, két foglalkozás keretében, gyerekek számára is lehetőséget biztosít a közös alkotómunkára.

Műhelymunka illusztrátorokkal:

2015. november 8-án a biatorbágyi Kisgombos Könyvesbolt Padlásán.

Műhelymunka gyerekekkel:

2015. november 7. 10.30-tól a biatorbágyi Kisgombos Könyvesbolt Padlásán,

2015. november 9. 18 órakor a Marczibányi Téri Művelődési Központ Kamaratermében.

A workshopra szóló jegyek csak elővételben, a Kisgombos webboltjában kaphatóak, korlátozott számban.

http://kisgombos.hu/page/2709/html/jegyrendeles.html

A kiállításra mindenkit sok szeretettel várunk!

Kérünk, hogy ha a program elnyerte tetszésed, látogasd meg az esemény saját facebook oldalát és „gombold”!

https://www.facebook.com/Satoe-Tone-Magyarországra-érkezik-542049445950869/?ref=hl

A programsorozat fő támogatója:

 Japán Alapítvány

Szervezők:

Kisgombos Kiadó

Biatorbágy Közművelődéséért Alapítvány

Marczibányi Téri Művelődési Központ

Biatorbágyi Faluház és Karikó János Könyvtár

Ferdinand von Schirach: Ártatlan? - Újabb meglepő bűnügyi esetek

 



















"Egy férfi börtönbüntetés helyett új fogakat kap karácsonyra. Egy fiút majdnem halálra kínoznak az illuminátusok társasága nevében. Egy fúvószenekarban játszó kilenc derék polgár tönkreteszi egy lány életét, és egyiküknek sem kell megbűnhődnie.
Ferdinand von Schirach 1994 óta védőügyvédként dolgozik Berlinben. Védelmük ellátására iparmágnások, hírességek és az alvilág tagjai kérik fel, de egészen átlagos emberek is. Magyar nyelven "Bűnös? 11 meglepő bűnügyi eset" címen megjelent bemutatkozó könyvével 2009-ben egycsapásra Európa-szerte ismert író lett, 2011-ben az amerikai közönség is felfedezte. Ferdinand von Schirach keze alatt irodalommá lesz a büntetőeljárás. Csendesen, de határozottan teszi fel a kérdéseit jóról és rosszról, bűnről és ártatlanságról, s valamennyiünk közös erkölcsi felelősségéről. Ferdinand von Schirach, német sztárügyvéd magyarul Bűnös? címen megjelent első elbeszéléskötete nem mindennapi lelkesedést és izgalmat váltott ki az olvasók körében. Nem egész egy év elteltével most 15 újabb izgalmas bűnügyi esetet vehetünk kézbe."
 
Mindig azok a leghátborzongatóbb történetek, amelyeket a valóság szült.
Amiket, tudjátok, ha filmen látnánk, akkor azt mondanánk: 'ja, persze... miért kell ilyet beletenni egy filmbe? Amúgy egész jó lett volna, miért kell ilyennel elrontani a végét?' Na, tipikusan ezek az 'ilyenek' azok, amik tényleg megtörténnek. Mert én nem állítom, hogy az írói fantázia nem tud olyat produkálni, amit a valóság nem - de a valóság is tud olyat produkálni, amit az írói képzelet nem. Ez persze olykor jó is lehet, hiszen ez azt jelenti, hogy vannak csodák.
De vannak szörnyűségek is, olyan borzalmak, olyan véletlenek, amelyek felülírják a logikát, az ember - lelki, szellemi - befogadóképességét és minden várakozást, és ezért azt mondod: jaj, bárcsak azt mondhatnám, hogy "ez csak egy könyv, nyugi, ez nem történt meg". Ilyenkor nincs meg az a feloldás a történet végén, amikor ez az embernek vigaszul szolgálhat. Hogy tulajdonképpen az író írhat neki egy másik befejezést is, ha akar.
Oldalanként felteszi az olvasó a kérdés: hogyan történhetnek meg ilyenek? Miért? És valahogy - totálisan szembemenve a logikával - meg akarod változtatni a történteket. Egyszerűen azért, mert fáj, és nem akarod, hogy így legyen.

Én nem tudom, hogy Ferdinand von Schirach milyen ügyvéd, de hogy kitűnő író, azt újra - sőt, most még inkább - meg tudom erősíteni. Irodalmi értékeket alkot - igazság szerint például az Ártatlan? fülszövegéből nem is gondolná az ember, hogy mennyire.
Ugyanis szerintem ez - az írás minőségét, az irodalmi eszközöket tekintve - messze felülmúlja a regényét (Collini nem beszél).
Teljesen helyükön vannak a mondatok; az írásmód tömör, lényegre törő, tárgyszerű, és éppen ettől (!) olyan hatásos. Mert nem sulykol beléd érzelmeket - tudja, hogy bőven elég a valóság objektív ábrázolása ahhoz, hogy beléd szoruljon a levegő.
Leteszed a könyvet, kimész a friss levegőre, hogy oxigénhez jusson a tüdőd.
Aztán egy óra múlva megrendeled a következő könyvét.
És miközben azt olvasod, újra azt reméled, hogy a történetek befejezése megváltoztatható.
Mert az ember ilyen.
Olykor értelmetlenül, minden logika ellenére mássá akarja tenni a világot.
És ha nagyon akarja, talán egy kicsit meg is teheti.
Valaki megtanított engem arra, hogy a hit - mindenfajta hit - éppen erről szól: hogy a logika ellenében is hiszed, hogy képes vagy megtenni bizonyos dolgokat. Talán igen, talán nem.  Olykor igen, olykor nem. De hogy a dolgok megváltoztatásában való hit nélkül nem fog menni, abban viszonylag biztos lehetsz. Miért? Hát alapvetően azért, mert akkor neki sem kezdesz. Akkor máshogy állsz hozzá. Ha nem hiszel benne, nem fektetsz bele elég energiát. Akkor legyintesz, és elfogadod a - szerinted - megváltoztathatatlant. Miközben lehet, hogy változtathatnál rajta. Csak a hited nélkül meg se próbálod. És ez időnként szerintem borzalmas nagy vétek. Csak hát baromi nehéz, elképesztően nehéz, ismerjük el.
Ezért miután letette ezt a - vagy egy ehhez hasonló - könyvet az ember, remélhetőleg akkor sem feledkezik el arról, hogy elhatározta: jobbá, igenis jobbá, legalább csak egy picit jobbá szeretné tenni a világot, a helyet, az embereket, ahol/akik között él. Remélhetőleg nem feledkezik el arról, miután az utolsó oldalt is elolvasta, hogy 150 oldalon keresztül hitt abban, hogy ezt megteheti. És akkor már az esélyt megteremtette rá.

A könyvet ITT megrendelhetitek.

Harlan Coben: Az idegen

 

"Az idegen a semmiből bukkan fel. Talán egy bárban, talán egy parkolóban, talán egy élelmiszerboltban. Kiléte ismeretlen. Indítékai homályosak. A birtokában lévő információ tagadhatatlanul hiteles. Néhány szót súg az ember fülébe, aztán magára hagyja meghökkent áldozatát, aki kétségbeesetten próbálja összerakni darabokra tört élete szilánkjait. Adam Price-nak van mit veszítenie. Élete maga az amerikai álom: jól fizető állása van, és látszólag harmonikus házasságban él gyönyörű feleségével, akivel két csodálatos fiúgyermeket nevelnek egy hatalmas kertvárosi családi házban.
Aztán összeakad az idegennel. Amikor Adam tudomást szerez felesége, Corinne szörnyű titkáról, kérdőre vonja az asszonyt, és a tökéletes élet délibábja úgy foszlik szét, mintha sosem létezett volna. Ám Adam hamarosan még sötétebb machinációk hálójában találja magát, és egy idő után felismeri: elég egy apró kis hiba, és az összeesküvés, amelybe belesodródott, nem csupán az életüket dönti romba, de végez is velük…

Harlan Coben napjaink egyik legnépszerűbb krimiírója. Regényeit meghökkentő humora és a váratlan csavarok miatt a műfaj gyöngyszemeiként tartják számon. Könyveit eddig mintegy negyven nyelvre fordították le, és közel ötvenmillió példányt adtak el belőlük világszerte. Az idegen Harlan Coben eddigi legsokkolóbb regénye, amely márciusi megjelenése után szinte azonnal az amerikai sikerlisták élére került."

Én nagyon szeretem a jó krimiket - és amikor azt mondom, hogy "jó", akkor nemcsak a csattanókra, a kiszámíthatatlan fordulatokra gondolok, hanem ugyanannyira arra is, hogy milyen színvonalon van megírva.
Harlan Cobennel azóta elfogult vagyok, hogy az első könyvét olvastam. Már sok könyve megjelent magyarul is, és a legtöbbet még mindig nem olvastam, de amit igen, azok mind lehengereltek. Azonban a legújabb, Az idegen, hát ez a könyv leírhatatlan. (Még ha ez most paradox módon hangzik is.) Egyszerűen nem bírtam letenni, nem érdekelt, hogy hány órát fogok aludni, vagy hogy épp mi egyéb dolgom lenne, ez a könyv annyira magába szippantja az embert - és itt újra fontos hangsúlyozni azt, hogy ez "csak egy krimi"! -, mint kevés más könyv.
Némelyik mondata annyira betalál, hogy azt mondod: te jó ég, hogyan tudja ennyire pontosan megfogalmazni néhány szóval azt, amit már hetek/hónapok/évek óta érzek, vagy gondolok, de sosem tudtam kimondani, szavakba önteni eddig?
Éleslátás, nem mindennapi tehetség, és nemcsak a figyelem, de az izgalom folyamatos fenntartása jellemzi. És tehetség, tehetség, tehetség.
Vannak olyan írók, akik azt mondják magukról, hogy ők csak krimit tudnak írni; mások azt, hogy ők csak szépirodalmat; megint mások mondjuk csak ifjúsági regényt; aztán némelyikük megpróbálkozik más műfajjal is, de aztán visszatér az eredeti témájához, mert rájön, hogy ő abban jó; vagy hogy egyszerűen nem tud írni semmi mást ugyanolyan színvonalon. Vagy sehogy.
Én nem tudom, hogy Coben tudna-e szépirodalmat írni, de valahogy azt érzem, hogy nincs szükség rá. (Karin Fossum az, akinél még ezt éreztem.) Mert a krimijébe, ami tényleg színtiszta krimi, beletesz olyan magvas gondolatokat, hogy azokkal tulajdonképpen el is mond mindent; mindent, néhány mondattal, egy bűnügyi regénybe ágyazva, amit egy szépíró olykor háromszáz oldalon át sulykol, magyaráz.
Mert Cobennek megy ez, és kész. Ösztönösen, akaratlanul. Én nem gondolom, hogy ő szántszándékkal nevelni akarná az olvasót, amikor fajsúlyos mondatokat csak úgy mellékesen odavet ötven oldalanként egyszer. Szerintem ő pusztán szórakoztatni akar. Mégis ráébreszt olyan dolgokra, kimond olyan mondatokat, gondolatokat, amelyek miatt érdemes elolvasni, amit ír, még akkor is, ha nem vagy oda kimondottan ezért a műfajért.
És amikor olvasod és élvezed a könyvét, akkor közben elkezded értékelni az életedet. Vagy - ha kell - átértékelni. Máshogy élni. Máshogy tekinteni rá.
Na, ilyen hatást elérni nem kis dolog. Egy történettel vagy egyetlen mondattal olyat "ütni", amitől másként akarod élni az életedet. Mármint mindezt komolyan. "Igaziból".
És ha mindez nem érdekel egy krimikedvelőt, és pont azért olvas krimit, mert lazítani akar, és nem foglalkozni semmiféle fajsúlyos gondolattal, az sem fog csalódni - Coben olyan finoman hinti el ezeket a mondatokat, hogy akinek nincs szeme rá, az nem fogja észrevenni; ha át akarsz siklani ezek fölött, megteheted; de nem biztos, hogy érdemes.
Ha szórakozni akarsz, olvass Cobent.
Ha az izgalmat szereted egy könyvben, olvass Cobent.
Ha fontos számodra, hogy tartalmas gondolat is legyen egy könyvben, olvass Cobent.
Ha nem akarsz mély gondolatokat egy krimiben, csakis kikapcsolódni akarsz, olvass Cobent.
Tök mindegy igazából, hogy mit keresel egy könyvben - olvasd el Cobennek csak egyetlen könyvét (Az idegen nem rossz kezdetnek), és a következőt már követelni fogod.

Itt közvetlenül a kiadótól megrendelheted.

Ferdinand von Schirach: Collini nem beszél

"Mi késztet gyilkolásra egy embert, aki egész életében semmit sem követett el? Az olasz Fabrizio Collini 36 évig dolgozott szerszámkészítőként a Mercedes-Benz egyik németországi gyárában. Észrevétlen és feddhetetlen életet élt. Aztán egyszer csak egy berlini luxushotelben brutálisan meggyilkol egy idős férfit.
Caspar Leinen, a fiatal, kirendelt ügyvéd induló karrierje nagy lehetőségét látja az ügyben, ám amikor megtudja, ki a gyilkosság áldozata, minden összekuszálódik. A szálak kibogozását pedig nehezíti az a körülmény, hogy a vádlott a véres gyilkosságot ugyan beismeri, de az indítékról nem hajlandó beszélni. A vállalkozás kezdetben kilátástalannak tűnik, ám Leinen végül olyan nyomra bukkan, amely messze túlmutat a Collini-eseten, és a német jogtörténet egyik ijesztő fejezetének kellős közepébe vezet.

Ferdinand von Schirach német sztárügyvéd és író. Prominens személyiségek védőügyvédjeként szerzett hírnevet, de gyakorlatilag minden rendű és rangú bűnesettel foglalkozott már a pályája során. A magyarul Bűnös? – 11 meglepő bűnügyi eset címmel megjelent első könyvében több száz esete közül a legizgalmasabbakat válogatta össze. Folytatása Ártatlan? címmel jelent meg. A Collini nem beszél a szerző első regénye, melyet a német bestsellerlisták első helye után számos nyelvre lefordítottak, és most végre magyarul is olvashatjuk."

Ismét egy olyan krimi, amely nem arról szól, hogy ki a gyilkos. Ezzel már a könyv elején, sőt már az ajánló olvasásakor is tisztában vagyunk.
A kérdés, amellyel az író foglalkozik, ez esetben is a "miért": mi az indíték, mi a gyilkos tette elkövetésének az oka. Az indíték azonban fajsúlyos témához vezet; olyan időszakához a történelemnek, amelyről mindenki könnyen és bátran mond ítéletet. És bár az ítéletmondás könnyű, a tények ismerete és elviselése már sokkal nehezebb, és keményebb feladat.
A fülszövegben olvasható "a német jogtörténet egyik ijesztő fejezete" kifejezés már az elején sejteti, hogy hova fognak vezetni a szálak.
Én ugyan nem vagyok híve az "irodalmi túlbeszélésnek", de azt gondolom, hogy ez esetben - a történelmin túl - az egyéni szálak (mind Collinié, mind a védőügyvédé, mind az áldozaté) ennél jóval részletesebb kifejtést is elbírtak volna.

Hadd idézzek egy rövid részletet a könyvből, amely nem kapcsolódik szorosan a történethez, azonban a könyv hangulatát, azt gondolom, megfelelően érzékelteti:

"Leinennek eszébe jutott egy téli kacsavadászat. Az apja elsütötte a puskáját, egy vadkacsa nagyot koppant a halastó jegén. Az apja kutyája még fiatal volt, és futásnak eredet, anélkül hogy jelet kapott volna rá. El akarta hozni a gazdájának a kacsát. A halastó közepén vékony volt a jég, beszakadt a kutya alatt, de az nem adta fel. Úszni kezdett a jéghideg vízben, és kihozta a partra a kacsát. Leinen apja szó nélkül kibújt a dzsekijéből, és a bélésével szárazra törölte a kutyát. A dzsekijében vitte haza. Két napig ült a kályha előtt, ölében a fiatal kutyával. Miután az állat felépült, elajándékozta egy falubeli családnak. Nem alkalmas a vadászatra, mondta."

A könyv eléri azt a hatást, amit akar - felzaklat, elgondolkodtat, szörnyülködtet, netán tagadásra kényszerít, vagy heves ellenállást vált ki benned. Azt akarod, hogy ne történhessenek ilyen dolgok a világban. Soha. És ha elolvasol egy ilyen könyvet, és ezek a gondolatok megfogannak benned, talán már tettél is egy lépést ennek érdekében.

A könyvet itt tudjátok megvásárolni a Partvonal Kiadótól.

Erich Kästner: Három ember a hóban

"Tobler úr, a dúsgazdag, ám kissé habókos iparmágnás titokban részt vesz saját cégének pályázatán. Második helyezettként ingyenes üdülést nyer az Alpok egyik elegáns szállodájába, ahová inkognitóban, ágról szakadt öltözékben jelenik meg; csupán sikeres üzletembernek álcázott inasa kíséri el.
A félreértések – a szerző szavaival élve – sejtosztódással szaporodnak, amikor a fődíj nyertese, a kopott külsejű, de igen tehetséges Hagendorf doktor toppan be a Grand Hotelbe. A ruhacserék és többszörös szerepcserék közepette a nincstelen fiatalembert megkülönböztetett figyelemben részesíti a hotel személyzete, és nagyvilági hölgyek rajonganak érte – a kicsit bogaras igazi milliomos pedig egy ócska kis padláson kuporog, és leplezetlen közutálatnak örvend. Mi jöhet még? A klasszikus vígjátéki helyzetektől, szellemes dialógusoktól pergő regényből természetesen a szerelmi szál és a szerencsés végkifejlet sem maradhat ki."

Ez a könyv olyan - hogy is mondjam - erichkästneres; aki olvasott már Erich Kästnert, az tudja, hogy mire gondolok.
Eddig csak ifjúsági regényeit olvastam - hol gyermekkoromban a magam örömére, hol a gyermekeimnek az ő örömükre, hol felnőttkoromban a magam örömére, hol a gyermekeimnek a... magam örömére.
A Május 35 a 8 évesemnek a kedvenc könyve; A két lottiról szerintem szólnom sem kell, hiszen mindenki tudja, hogy milyen kiváló mű; az Emil-kötetek pedig szintén magukért beszélnek.
Most először olvastam olyan könyvet Kästnertől, amelyet nem gyermekeknek, hanem felnőtteknek szánt - nos, nincs olyan túl nagy különbség... Illetve valójában csak egyetlen különbség van: az, hogy a szereplői ez esetben nem gyerekek, hanem felnőttek.
De a Három ember a hóban című könyvét ugyanaz a habókosság, könnyedség, játékosság, humor, stílus, történetmesélés és mondanivaló jellemzi, mint a gyermekeknek szóló regényeit.
Azt gondolom, hogy ő azon kevés írók egyike, akiknek úgy az ifjúsági regényei, mint a felnőtt korosztálynak íródott könyvei ugyanannyira szólnak gyerekeknek, mint felnőtteknek, és ugyanannyira élvezhetők és szórakoztatók bármely korosztály számára, mondjuk 6 éves kortól felfelé.
Ha szeretnétek a gyermekeitekkel megszerettetni az olvasást és/vagy Kästnert, olvassátok fel nekik a Május 35-öt.
Ha pedig már szeretitek Kästnert, olvassátok el a Három ember a hóbant; ugyannyira fogjátok szeretni, mint az összes többi művét, ezt borítékolhatom.

Egy kis kedvcsináló, sajátos, Kästnerre jellemző humoros részlet a könyvből:

"- Milyen az új szobalány? - kérdezte Johann.
Kunkelné fölemelkedett. - Nem fog nálunk megöregedni. Miért hívják tulajdonképpen Izoldának ezt a nőszemélyt?
- Édesanyja lelkes tisztelője volt Richard Wagnernek - magyarázta Johann.
- Micsoda? - ájuldozott a hölgy. - A tetejébe még törvénytelen is?
- Szó sincs róla. Az anyja tisztes házasságban élt.
- Richard Wagnerrel?
- Dehogyis.
- Akkor miért akarta az a Wagner, hogy a gyereket Izoldának kereszteljék? Mi köze volt hozzá?
- Wagnernek sejtelme se volt az egészről. Izolda kisasszony anyja óhajtotta így.
- S az apa tudott róla?
- Persze hogy tudott. Ő is szerette Wagnert.
Kunkelné asszony párnás kacsója ökölbe szorult. - Hát én igazán sok mindent hajlandó vagyok eltűrni - nyögte ki fojtottan. - De ez már több a soknál!"

Itt megvásárolhatjátok.

Gerald Durrell: Családom és egyéb állatfajták

"Mit lehet tenni, ha Angliában mindig esik az eső, köd van, mindenki náthás, és Margo pattanásai nemhogy elmúlnának, hanem egyre sokasodnak? A megoldás: át kell költözni melegebb ég alá, pontosabban a görög szigetvilág paradicsomi fészkébe: Korfura. A nem is kissé excentrikus Durrell család tagjai - a gondterhelt konyhaművész mama, és gyermekei: a kiterjedt baráti körrel rendelkező és rosszkedvű író, Larry; a fegyvergyűjtő és -szakértő Leslie; a szerelmes hajlandóságú Margo, végül pedig (de nem utoljára!) minden rendű és rangú élőlény szenvedélyes barátja: Gerry - mind megtalálják a hajlamaiknak legjobban megfelelő éghajlatot és elfoglaltságot ezen a gyönyörű szigeten, ahol csodával határos módon mindig sikerül emberi és nem emberi állatseregletüket újabb, egyre érdekesebb példányokkal gyarapítani..."


Durrellel kapcsolatban mindig ambivalens érzéseim vannak.
Hol vicces, hol viszont számomra nem elfogadható dolgokat tesz - és ez alól a szememben nem mentesíti őt szenvedélyes érdeklődése az állatok iránt. Mert a természet és az állatok szeretete és az abba való olyasfajta beavatkozás, mint amikor ellopja a fészekből és kalitkába zárja a madárfiókákat, vagy egy teknőstől - aki anya, és féltve őrzi a tojásait, amelyekből majd a gyermekei kikelnek - ellopni a tojását, nekem nagy ellentmondás.
Az állatok szeretete, védelme nem azt jelentené, hogy azt fölé helyezzük az egyéni kíváncsiságnak?

Ugyanakkor azt el kell ismerni, hogy Durrell kiváló író, nagyon jó humorral és éleslátással ír a környezetéről és főként a családjáról, az őt körülvevő emberekről, továbbá rengeteg érdekes részletet közöl növényekről, állatokról, az állatok életéről, szokásairól olvasmányos formában. Tehát akit érdekelnek az állatok, azoknak érdekes csemege bármely Durrell-könyv; aki gyűlöli az állatkerteket, az viszont szintén ellentmondásos érzésekkel fog viseltetni iránta.
Ja, és ki mit gondol a cirkuszról? Én ki nem állhatom; azonban Durrell e könyvében nemcsak az állatokat idomítja, hanem a saját családját jellemzi - joggal - cirkuszként, és ír a velük megesett kalandokról - na ezek viszont tényleg nagyszerű történetek.

És most néhány részlet a Családom és egyéb állatfajták című könyvből:

"Larry a második reggelen igen ingerült lelkiállapotba került, mert egy paraszt pontosan a sövény oldalához kötötte ki a szamarát. A dög szabályos időközökben felvetette a fejét, és elnyújtott, gyászos ordítást hallatott.
- Hát most kérdezem, nem nevetséges, hogy az eljövendő generációk meg lesznek fosztva a műveimtől csak azért, mert egy bütykös kezű idióta pont az én ablakom alá kötötte ki azt a büdös teherhordó dögöt? - kérdezte Larry.
- Igen, drágám - mondta mama. - Miért nem viszed odébb, ha zavar?
- Drága anyám, senki sem kívánhatja tőlem, hogy arra pazaroljam az erőmet, hogy szamarakat kergessek az olajfaligetben. Hozzávágtam egy keresztény szektákról szóló brosúrát, mi mást tehetnék?"

"Leslie közben kicsomagolta pisztolyait, és véget nem érő durranássorozatokkal rémítgetett bennünket, mert célba lövöldözött egy ócska konzervdobozra a hálószobája ablakából. Egy különösen fülsiketítő reggel után Larry kirobbant a szobájából, és azt mondta, senki se kívánhatja tőle, hogy egy olyan villában dolgozzon, mely ötpercenkint megrendül alapjaiban. Leslie sajnálkozva leszögezte, hogy neki gyakorolnia kell. Larry erre azt felelte, ez nem gyakorlásnak hangzik, hanem úgy, mint az indiánok zendülése. Mama, akinek az idegeit szintén meglehetősen megviselték a dörrenések, azt ajánlotta, hogy Leslie gyakoroljon töltetlen pisztollyal. Leslie-nek félórájába került, amíg meg tudta értetni mamával, hogy ez miért lehetetlen."

"Mama egyik délután elindult, hogy kiválasszon egy kiskutyát. (...) Hóna alatt szorongatva a félig öntudatlan, kolbászhoz hasonlatos kutyakölyköt, bekászálódott a kocsiba, és diadalmasan indult haza, hogy bemutassa nekünk a család új tagját. (...)
- Mama! Ez már sok! - mondta Larry megvetéssel szemlélve Dodót. - Hol szedted föl ezt a kutya-Frankensteint? (...) És mindentől eltekintve, ugyan nézz rá! Nézd az alakját! Mitől lett az ilyen? Valami baleset érte, vagy ilyennek született?
- Ne csacsiskodj, drágám. Ilyen fajta. Ilyennek kell lennie.
- Ez lehetetlen, mama. Ez egy szörnyszülött. Ki akarna szándékosan ilyesmit létrehozni?
Bizonygattam, hogy a tacskó is hasonló alakú, és szándékosan tenyésztették ilyenre, hogy be tudjon bújni a lyukakba a borzok után. Talán a Dandy Dinmontot is hasonló célra tenyésztették ki.
- Ez olyan, mintha arra tenyésztették volna, hogy be tudjon bújni a kanálisba az ürülék után - mondta Larry.
- Ne ízléstelenkedj, drágám. Nagyon helyes kis kutyák, és azt mondják, nagyon hűségesek.
- Azt el tudom képzelni, hogy hűségesek ahhoz, aki érdeklődést tanúsít irántuk, mert alig hiszem, hogy sok csodálójuk van a világon.
- Úgy érzem, nagyon rosszindulatú vagy iránta, pedig te sem dicsekedhetsz a szépségeddel. Végtére a szépség csak látszat, és mielőtt mást megdobnál kővel, lásd meg a gerendát a saját szemedben - mondta Margo diadalmasan.
Larry bosszankodva nézett rá.
- Ez közmondás akar lenni, vagy valami idézet az építők lapjából?"

Bármely korosztálynak ajánlott. 

Jó szórakozást!

Rick Riordan: A villámtolvaj - Percy Jackson és az olimposziak 1.

"A tizenkét éves Percy Jacksont eltanácsolják az iskolából. Megint. Bármennyire igyekszik, úgy tűnik, képtelen távol tartani magától a bajt. De tényleg szó nélkül végig kell néznie, ahogy egy kötekedő kölyök molesztálja a legjobb barátját? Tényleg nem szabad megvédenie magát az algebratanárnővel szemben, amikor az szörnyeteggé változik és meg akarja ölni? Természetesen senki nem hisz Percynek a szörny-incidenssel kapcsolatban; abban sem biztos, hogy magának hisz. Egészen addig, míg a Minotaurusz be nem kergeti a nyári táborba. Hirtelen mítikus lények járkálnak ki-be a lakokba, és Percy görög mitológia könyve megelevenedik. Rájön, hogy az olimposzi istenek a huszonegyedik században is élnek. Sőt, ami ennél is rosszabb, némelyiküket felbosszantotta: Zeusz villámát ellopták, és Percy az első számú gyanúsított. Percynek mindössze tíz napja van arra, hogy megtalálja és visszaadja a Zeusztól ellopott holmit, és békét teremtsen a háborúságban álló Olimposzon."

 A 11 éves gyermekem, Dávid olvasta ezt a könyvet, és ez is bekerült a kedvencei közé.
A véleménye: izgalmas könyv, amelyben volt egy pici félelmetes rész is, de az jó volt, mert az a véleménye, hogy egy ilyen könyvbe kell is ilyen.
Később is volt benne sokféle lény, de azok már nem voltak félelmetesek.
Izgalmas könyv, amelynek meglepő a végkifejlete - három csattanó van a végén! -, ugyanis az író teljesen mást sejtet, mint ami aztán kiderül...

Dávid azt mondja, hogy mivel a főszereplő egy 6. osztályos fiú, és egyes szám első személyben íródik a történet, ő pedig 5. osztályos, ezért értette a gondolatait, megértette, hogy mit miért gondol úgy, ahogy, és ez nagyon jó volt, mert egy kisebb gyermek ezeket nem biztos, hogy értette volna, ezért elsősorban 10 év fölöttieknek ajánlja.

Ruth Rendell: Lopott élet

"Egyszer vonaton utaztak együtt, Benet úgy tizennégy éves lehetett. Csak ők ketten ültek a kupéban, és Mopsa le akarta szúrni egy konyhakéssel. Vagyis inkább fenyegette vele. Benet előzőleg törte is a fejét, vajon anyja miért hozott magával ekkora kézitáskát, méghozzá pirosat, ami egyáltalán nem illett a ruhájához. Mopsa kiabált, kacagott, összevissza beszélt, azután megint eltette a táskájába a kést. De addigra Benet már holtra rémült. Fejvesztetten meghúzta a vészféket. A vonat megállt, valamennyi érdekeltnek roppant kellemetlensége támadt, Benet apja pedig dühös volt, és komoran szomorú. Benet jóformán el is felejtette az egészet. De az emlék igen élesen visszatért, miközben Mopsát várta a Heathrow-n... És megpróbálta nem gyűlölni az anyját.
Ruth Rendell Lopott élet című, egyik legismertebb regényének középpontjában olyan anya-gyermek kapcsolatok állnak, amelyek igencsak eltérnek az átlagostól. A történet két család mindennapjaiba nyújt bepillantást, akiknek életét egy kisgyermek elvesztése teljesen megváltoztatja. Az olvasónak pedig rá kell döbbennie, hogy néha nem is olyan könnyű ítéletet mondani..."

Erős. Nagyon erős. Hátborzongató, de nem úgy, ahogy egy krimi lenni szokott, hanem az emberi érzésekbe borzongsz bele, amelyekkel nem akarsz találkozni, amelyekről hallani, tudni sem akarsz.
Döbbenetes, hogy Rendell milyen elemi erővel ír. Nehéz bármit is mondani róla, ami megfelelően kifejezhetné azt a hatást, amit a szavaival elér.
A szálakat is úgy szövi, amire nem számítasz.
Elvileg krimi, de gyilkosság nincs benne. Bűntény van, de elfelejtesz ítélkezni.
Az emberi szál, a dráma az, amit látsz.
Ha tudod is, most esetleg mégis átértékeled, milyennek kellene lenni egy családnak. Ha nincs mit átértékelned, akkor pedig értékeled azt, amid van - jobban, mint eddig valaha.
Drukkolsz - de egy darabig nem is tudod, hogy kinek. Később pedig, ha jobban belegondolsz, esetleg meg sem akarod mondani.
Maga alá gyűr.
Olvasnád, mert nem tudod letenni, de nem akarod olvasni, mert olyan keserves érzésekről írsz, amikről nem akarsz tudni.
De olvasod.
És a végén megkönnyebbülve teszed le. 
Maga alá gyűrt, és most leteszed, hogy magad mögött tudhasd, és elfelejtsd, hogy netán ilyen is van.
Nem akarod tudni.
Új könyvbe kezdesz.
És ezt - megkönnyebbülve, hogy ezt ilyen könnyen megteheted - magad mögött hagyod.

A könyvet a kiadó honlapján meg tudjátok rendelni - ha szeretitek a hatásos könyveket, ne habozzatok.
http://partvonal.hu/ruth-rendell-lopott-elet