Richard Osman: Az utolsó ördög (A csütörtöki nyomozóklub 4. része)

 

"Karácsony napján veszélyes szállítmány érkezik Angliába, és amikor köddé válik, a csütörtöki nyomozóklub sokkoló hírt kap: valaki megölte egy barátjukat.

A banda a gyilkos nyomába ered. Műkincshamisítók, internetes csalók és drogdílerek keresztezik útjukat, ráadásul a halottak száma is egyre nő, de az eltűnt csomagnak továbbra is hűlt helye.

Vészesen fogy az idő, egy gyilkos tart Coopers Chase felé, a csütörtöki nyomozóklubnak pedig fel kell tennie a kérdést: végül mégiscsak kifogytak a szerencséből?

És vajon ki lesz az, aki utoljára marad?"

_____________________

Osman így nyilatkozott A csütörtöki nyomozóklubról, a sikere titkáról:

„Azt hiszem, az, hogy olykor megnevettet, máskor megkönnyezed, és van benne rejtély. És mivel a főhősök mind elmúltak hetvenévesek, azaz egy olyan generáció tagjai, amit gyakran nem vesznek számításba, vagy egyenesen alábecsülnek, az olvasók szerették ezeket a szereplőket. Talán arra gondoltak, „amikor megöregszem, én is ilyen szeretnék lenni! Én is lehetnék egy ilyen banda tagja, készen új kalandokra.” Úgy hiszem, a könyvem optimizmusra buzdítja az olvasót, arra pedig nagy szükségünk van mostanában.”

És hát ki fogalmazhatná meg mindazt, ami fontos ezzel a könyvvel kapcsolatban, pontosabban, mint maga az író?

Nagyon, nagyon szeretem ezt a regénysorozatot, alig várom mindig, hogy az újabb rész megjelenjen. 

Osman ritka, egyedülálló tehetség, aki eredeti hangon szól hozzánk, ráadásul olyan dolgokról, élethelyzetekről és életkorok velejáróiról, amelyekről általában nem szoktak beszélni, vagy ha mégis, akkor nem ilyen hangon. Hiszen ő derűvel írja le az élet árnyoldalait is, nem hallgatja el a fájdalmakat, a nehézségeket, miközben mindig optimista marad. 

Senki nem ír úgy, ahogy ő, ötvözve a humort a legmélyebb drámákkal és egyben izgalmas bűntények szálaival, szórakoztató stílusban, de közben szépírói tehetségének is teret adva, és nemcsak ennyit tud, nem, mert mindezek után akkora csavarokkal és csattanókkal lepi meg az olvasót, olyan váratlan fordulatokkal, amikre tényleg nem lehet számítani. 

Pedig nem gondolnánk, hogy miközben bemutatja az időslét mély fájdalmait és megríkat, majd megcsillantja humorérzékét, de úgy, hogy azzal is könnyekre fakaszt, és mindeközben egy hihetetlenül fordulatos és egyben gyönyörű történetet épít fel, az eszköztárából és ötleteiből még arra is futja, hogy ilyen meghökkentő befejezéseket tartogasson számunkra. 

Annyi erénye van az írónak és a könyveinek is, amit tehát nehéz szavakba önteni, összefoglalni néhány sorban, hiszen stílusa és szemléletmódja is példátlan, az, ahogyan tulajdonképpen regényei által felkarolja az időseket, ráirányítja problémáikra a figyelmet, de soha nem didaktikus módon, soha nem elnézőn vagy lesajnálón, hanem megértőn, viccesen, nagyon is vagánynak és menőnek ábrázolva őket. Az ember olykor hangosan nevet, néhány oldallal később pedig a könnyei potyognak, amikor észbe kap, hogy bizonyos helyzetekből nem vezet visszaút. 

Osman regényeiben ugyanúgy megvannak a Miss Marple-féle vidám helyzetek, mint a legmélyebb drámák, a szórakoztató elemek felsorakoztatása és a szépirodalom kifejezőeszközei, és mindez olyan olvasmányosan, olyan szerethető karakterekkel, hogy - ahogy Osman is mondja - biztosan sokan gondolnak arra: ha meg kell öregedni, ha nehézkes a mozgás, ha kirepülnek a gyerekek, akkor is tartogat az élet kellemes meglepetéseket és kalandokat, új, életre szóló barátságokat, érezhetjük magunkat jól, lehetünk optimisták, tekinthetünk magabiztosan a - közeli s távoli - jövőbe, mert nincs veszve minden. Lehetünk jól, lehet jó nekünk, azt hiszem, ezt mindannyian hinni akarjuk, érezni, tudni ennek lehetőségét, szem előtt tartva a reményt, a kilátásokat, a pozitív hangulatot, az életkedvet, az örömöt, és Osman regényei ennek egy szilárd talapzatot adnak, azt üzenik: igen, lehet így, ne állj meg, ne veszítsd el a hited, okod van azt gondolni, hogy az időskorod is jól alakul majd. 

A regény megrendelhető ITT.

Heidi Swain: Életreceptek a Nightingale térről

 

"Heidi Swain új regényében visszatérünk A napsütötte Nightingale térből ismert imádnivaló Nightingale térre és a lakókat összetartó társasággá kovácsoló közösségi kertbe. Az első részből már ismerős Poppy nagy álma válik valóra, amikor beköltözik a téren álló házak egyikébe. Még az sem zavarja, hogy a környék legmogorvább és legmodortalanabb szomszédját nyerte meg a mellette lakó férfi személyében. A lány savanyúságok és befőttek készítésével foglalkozik, így a közösségi kerthez való hozzáférés lehetősége végtelen boldogsággal tölti el, a környék lakói pedig hamar befogadják maguk közé. Anyjával való rossz kapcsolata miatt az öccsével, Ryannel sem jönnek ki jól, de az mégis kapva kap az alkalmon, amikor Poppy felajánlja, hogy ideiglenesen költözzön hozzá a fiú. Ez az új helyzet mindkettejük számára tartogat kihívásokat, és az is hamar kiderül, hogy Poppy szomszédjának, a Morcos úrként emlegetett Jacobnak humora és érzései is vannak, és még talán némi kertészkedésre is rávehető. A kis csapat nagy reménnyel indul a közösségi kertek versenyén, de vajon van esélyük megnyerni a díjat?"

____________________

A legcsodálatosabb a Nightingale térről szóló könyvekben az, hogy az író olyan atmoszférát teremt, hogy pillanatok alatt eléri: az olvasó is ott akarjon lenni, részese lenni a közösségnek, tagja a baráti társaságnak, lakója a bájos helynek.

Ez a hangulat végig meghatározó és magával ragadó, ez az alapja az egész történetnek. És a szereplők szerethetősége, hiszen még a mogorvaságuk mögött is egy történet és mindig érző lélek lakozik.

Adott egy hely, mely otthon és kikapcsolódás, kemény munka és örömforrás, és amely sikerélményeket, bár igaz, kudarcok lehetőségét is magában rejti. Van egy összeszokott csapat, melyben mindenkinek megvannak a maga rigolyái és szeszélyei, de nyitottak arra, hogy befogadjanak új embereket és segítő kezet nyújtsanak a bajba jutottaknak. Elfogadók és lelkesek, odaadók, akik hajlandók éjt nappallá téve dolgozni a közös ügyért, és mindegyikük a maga hibájával, gyengeségével, esendőségével lesz éppen az, aki.

Nem a másik embert akarják megváltoztatni, hanem a körülményt, mely azt az embert morózussá vagy megkeseredetté tette.

Utópisztikus világ? Igen. Utópisztikus történet? Hát persze! Na de a szerző éppen ezzel éri el azt a hatást, hogy ott akarj lenni, részese akarj lenni, ki akarj szakadni 1-2 órára abból a másikfajta világból, ahol esetleg nem pont ilyenek az emberek.

Nagyszerűen bemutatja a családi, rokoni kapcsolatok örömeit és nehézségeit, az azokban rejlő csodákat és fájdalmakat; azt, hogy a szeretet milyen elképzelhetetlen boldogsággal jár, és milyen fájdalmakkal, ha nem jól gondozzák.

Heidi Swain elmondja, hogy még egy utópisztikus világban, egy szuper közösségben sem mindig fenékig tejfel az élet, és nem mindig úgy mennek a dolgok, ahogy menniük kellene. Mert egy anya, egy testvér vagy egy vadidegen közbeszól. Egy vihar (lehet ez konkrét vagy jelképes) elsodorhatja azt, amiért dolgoztál, vagy egy ember, aki nem azt akarja, hogy a közösségednek jó legyen. De jöhet egy új szomszéd, egy új lakó és a napsütés is, amely aztán mindent megváltoztat.

Téli napokon ez a regény jó kedvre derít, fénnyel tölti be a szobát. Nyári napokon színeket hoz a verőfényes napsütésbe, ha akkor olvasod, amikor melletted hullámzik a tenger. Ha a kertben olvasod és érzed a fű illatát, kicsit olyan, mintha a Nightingale téren lennél. 

Bármikor jó olvasmány, jó vagy jobb kedvre derít, fellelkesít, ötleteket ad olyan tevékenységekhez, melyek esetleg eddig távol álltak tőled, de ha ezután is távol állnak, hát akkor pedig megmutat másik lehetőségeket, módokat arra, hogy más embereket mi tesz boldoggá. Új perspektívákat láttat, új utakat nyithat, ösztönözhet, de ha akarod, akkor egyszerűen csak kikapcsol pár óra erejéig. A lényeg, hogy az élmény és a hatás pozitív érzésekkel tölt el, és hosszasan veled marad.

A regény megrendelhető ITT.

A könyv előzményéről az ajánló ITT olvasható.