MŰFAJOK szerinti bontás:

2018. március 29., csütörtök

Colson Whitehead: A föld alatti vasút



"Cora rabszolga egy georgiai ültetvényen, az élete maga a pokol – és talán senkinek sem annyira, mint neki. Anyja ugyanis magára hagyta a fiatal lányt, ráadásul barátai sincsenek, hiszen a rabszolgákat nem csupán az ültetvényesek sanyargatják, de azok is gyötrik egymást, kegyetlenül, brutálisan. Cora végül arra jut magában, hogy nincs más lehetősége, mint a szökés. Amikor először hall a föld alatti vasútról, erről a rabszolgák északra menekítésével foglalkozó titkos szervezetről, elhatározza, hogy bármi történjék is, útnak indul. Azt azonban nem is sejti, milyen hosszú és gyötrelmes lesz ez az út… 
Colson Whitehead fordulatos, megindító regénye, A föld alatti vasút (The Underground Railroad) az 1800-as évek Amerikájába viszi az olvasót, ahol rabszolgatartók és abolicionisták feszülnek egymásnak szóval és tettel, s ahol a szökött rabszolgák és segítőik büntetése kínhalál – a feketék élete ugyanis sokak szemében nem annyira értékes, mint fehér embertársaiké. A kötet az elmúlt év talán legnagyobb irodalmi szenzációja és egyik leghangosabb köny​v​sikere volt, melyből a hírek szerint az Oscar-díjas Holdfény című film rendezője, Barry Jenkins készül sorozatot forgatni."
________

Mindig időszerű.

Talán néhány idézettel mutatnám, hogy miért, amiket aztán nem is kell túlbeszélni. Magukért beszélnek.

Ahogy Whitehead egyik szereplője a rabszolgatartókról mondja:

"A félelem hajtja ezeket az embereket, még a gyapotból nyerhető vagyonnál is inkább. A fekete kéz árnyéka, amely visszaadja a kölcsönt."

Ez azért erősen elgondolkodtató, és nagy igazság. És azt hiszem, korántsem csak a feketékre vonatkoztatható. A nagy általánosságokban megfogalmazott mondatok rendszerint igazak, vagy van jelentős igazságtartalmuk. Hát igen. Ahogy ennek is. 

És szerintem nem is csak kölcsönvisszaadásról lehet beszélni, nem. Hanem másfajta félelmekről, olyanokról, amelyek megelőzték az egészet. Rabszolgává tenni valakit, tehát még mielőtt keletkezne bámifajta visszaadandó kölcsön - miféle félelem és uralomvágy hajtotta ezeket az embereket? Szokás, persze, kényelem, igen, és hogy akkor ez volt a természetes. Ühüm. De mi még? 

És a kegyetlenség? Azt mi váltja ki? És eltűnik a korral vagy a társadalmi állapotok átalakulásával? Vagy továbbgyűrűzik, csak más formában? Azt hiszem, nem vész el, csak átalakul. És ez túl ijesztő és nagy horderejű gondolat ahhoz, hogy most ezt fejtegetni próbáljam. 

És hol vannak - mindig, minden korban és helyzetben - azok az emberek, akik segíthetnének? Vannak, igen; de többen vannak azok, akik tehetnének, de nem tesznek. 
Miért?
Részben ők azok, akik így akarnak hatalmat. Így... Milyen szánalmas...
És vannak azok, akik maguk is félnek. A következményektől. A "sajátjaiktól". Milyen szomorú... Mert hát igen, van félnivalójuk. Borzasztó. Hogy a jóknak is meg kellett alkudniuk. 'Muszáj úgy élni, ahogy ők akarják - ha élni akarsz.' Nem segíthetsz. Persze nem ők az elsődleges áldozatok, de szerintem valamelyest azért ők is azok. Hiszen értékrendjüket, elveiket, akaratukat, ösztöneiket - például akár a segíteni akarás ösztönét - kellett feladniuk az életben maradásért. Hogyan lehet így ép lelket megőrizni? 

A rabszolgák pedig... Borzasztó arra gondolni, hogy így kellett élniük emberek tömegeinek. Felfoghatatlan. Külön-külön nézve is. A fizikai bántalmazások, a kiszolgáltatottság, a családok szétszakítása stb., ez mind-mind külön is megemészthetetlen. És mégis így kellett élniük. Ha nem akartak, akkor is élniük kellett. Vagy élni akartak, de akkor meg azt nem lehetett. 
Nincsenek rá szavak. 

Néhány idézet tényleg kommentár nélkül: 

"Néha jobb a hasznos önáltatás, mint a haszontalan igazság."

"Minden, amit megtapasztaltunk, azt súgta, a szabadság káprázat. És mégis itt vagyunk."
"...ez a hely is önáltatás. És mégis itt vagyunk."

"Újdonság vagyunk a világ történetében, nincs minta rá, hogy mivé válhatunk."

"...a jövendő szolgálatába készültek állítani történetük valahány tanulságát."

"A világ aljas, de az embernek nem muszáj aljasnak lennie, ha nem akar."

Igen, a maga módján mindig aktuális és időszerű ez a téma (is). Mélyen elgondolkodtató és elmondhatatlanul borzalmas annak az igazságnak a kimondása, hogy: minden ember egyenlőnek teremtetett, amíg úgy nem döntenek valakik, hogy te nem vagy ember. Tényleg nehéz szavakat találni, mert erre nincs megfelelő...

Az ember csak remélni tud.

Ők is reméltek, de ki tudja, meddig és mit. Volt, hogy már nem volt mit remélni. És azután hogyan tudtak élni?

Hitkérdésekbe nem mennék bele, de nem tudom, hogy anélkül ez az egész témakör tárgyalható-e, emészthető-e, még akkor is, ha nem keresed a miértet. Csak a hogyant. Az is épp elég. Az is elég ahhoz, hogy azt mondd, az elviselhetetlent ha el kell viselni, akkor mégis hogyan tovább.


A 21. Század Kiadótól megrendelhető.

2018. március 7., szerda

Sarah Pinborough: 13 perc



"13 percig halott voltam.
Nem emlékszem, hogyan kerültem a jeges vízbe, de egyet tudok: nem baleset volt.
És nem akartam öngyilkos lenni.
Azt mondják, tartsuk magunkhoz közel a barátainkat, az ellenségeinket viszont még közelebb, de tizenévesen nehéz közöttük különbséget tenni. A barátaim szeretnek, tudom, hogy így van. De ez nem jelenti, hogy nem próbáltak megölni."
13 perc lebilincselő történet manipulációról, félelemről, gyilkosságról és az igazság erejéről. Mellbevágó olvasmány, és amikor letesszük, óhatatlanul elgondolkodunk: vajon mi magunk igazán ismerjük-e az embereket, akik a legközelebb állnak hozzánk.   
A könyv szerzőjét a magyar közönség a Ne higgy a szemének! című pszichológiai thriller kapcsán ismerhette meg.
A könyv filmes jogai már elkeltek.
__________________

Véletlenül akadtam rá erre a könyvre, nem olvastam Pinborough előző regényét - bár ezután már kíváncsi vagyok rá -, egyszerűen egy szórakoztató, izgalmas krimit kerestem.
Megkaptam.
De többet is kaptam ennél.

Bár úgy gondolom, ez elsősorban "YA-regénynek" minősül, de mégis szól bármelyik korosztálynak.

És mennyire más dolgokat mond és jelent valószínűleg korosztályonként mindenkinek! 

Alighanem egy tizenéves úgy olvassa: 'hát igen, ez az iskolai élet: ki a menőbb, kinek a posztjait lájkolják többen, és miért is nem értik meg ezt azok, akik nem értik? miért nem értik ezt a szüleink?'
A következő generáció pedig arról, hogy a tizenéves ezt gondolja, ezt gondolja: Istenem, ez mennyire szomorú...

Az értékrendet óhatatlanul előtérbe helyezi a szerző azzal, hogy betekintést enged egy középiskola népszerű lánycsoportjának hétköznapjaiba (ennél a kérdésnél is el lehetne időzni, hogy mitől is lesz valaki népszerű - megérne egy külön gondolatmenetet), és megmutatja, micsoda felszínesség és tartalomnélküliség uralhatja olyan emberek életét, akik ennél sokkal többre vihetnék, sokkal többre lehetnének képesek - mármint sokkal több érzelemre, megértésre, szolidaritásra! Mindarra, ami a felszín alatt van!

Ijesztő és elmondhatatlanul szomorú, hogy milyen gonoszak tudnak lenni az emberek. Már ilyen fiatal korban is. Gyakran felmerül bennem a kérdés, hogy vajon tudatában vannak saját kegyetlenségüknek? A kegyetlenségük erejének és következményeinek? És élvezik ezt, mert hatalmat biztosít a számukra? (Bármilyen kétségbeejtő is ez - hatalom, jóságos ég, miféle hatalom...) Vajon hányan vannak azok, akiknek ez fontos, akiknek ez meghatározza az életét, és azon túl, hogy "hatalommal" (a kegyetlenség hatalmával, a kegyetlenkedés rosszul értelmezett "jogával": "bántom, mert megtehetem") ruházza fel őket, legyezgeti a hiúságukat, még tovább torzítja a személyiségüket?!

És tényleg, tényleg mennyire el tudja uralni az ember életét - azt hiszem, óhatatlanul és észrevehetetlenül; egyszerűen belesiklanak oly sokan, mint egy kád habos vízbe... - az érzéketlenség, sőt a manipulatív viselkedés. És ennek csak részben okozója az, hogy a közösségi média korát éljük. Mert hát nem kell igazodnunk és asszisztálnunk ahhoz, ami rombol. De azért bizonyos szempontból mégis együtt járnak. Ami nem azt jelenti, hogy fészbúk meg instagram nélkül nem létezik manipulatív és sekélyes viselkedés, hanem azt, hogy ezek az oldalak (és azok az életformák és érzések, amelyek felé ezek terelnek) mit "termelnek ki", vagy inkább: mit segítenek kitermelni - milyen viselkedést, milyen érzéseket, milyen tetteket, milyen értékrendet, milyen beállítódást - és mire sarkall(hat)nak. Óvatosan fogalmazok, mert nyilvánvalóan az általánosítás tévedés lenne, ugyanakkor én most arról beszélek, amiről a könyv beszél.

Persze nem arra akarok kilyukadni, hogy emiatt lesz valaki szociopata vagy pszichopata, nem. Emiatt biztosan nem lesz az. A könyv sem erre utal. Hanem arra, hogy legalábbis nem segít a dolgon az, ha nem valóságos, csupán online életet élünk. Se a mi dolgunkon nem segít, a mi személyiségünkhöz nem tesz hozzá (sőt! sőt!), sem pedig a körülöttünk lévők dolgát nem teszi könnyebbé.

Mert mi lesz azokkal, akik nem népszerűek? Akik kívül maradnak - rekednek - a "Körön"? Gondol rájuk valaki? Mármint valaki olyan, aki az ő helyzetüket könnyebbé, jobbá tudja tenni!

Szóval ilyen szempontból nagyon is elgondolkodtató az egész téma és mindaz, ami a könyvben zajlik, azon túl, hogy egy jó és izgalmas krimi. Érdemes mögé nézni.

Pinborough különböző szemszögekből mutatja be az eseményeket, tulajdonképpen az összes fontos szereplő szemszögéből, amivel jól tudja csűrni-csavarni a szálakat. Mindegyikének érdemes mögé nézni.

Érdekes dolgokat talál az ember, ha elszánja magát, hogy lejjebb megy a jól láthatónál.


A 13 perc a kiadó honlapján megrendelhető!

2018. március 3., szombat

Yrsa Sigurðardóttir: Gének


Egy fiatal reykjavíki családanyát brutális kegyetlenséggel meggyilkolnak, aminek tanúja lesz hétéves kislánya is. A bűntettet hamarosan újabb követi, és bár a módszer ugyanaz, a rendőrség semmiféle kapcsolatot nem talál az áldozatok között.
Az ügy koronatanújaként szereplő kislányt a gyermekvédelem gondjaira kívánják bízni, ám végül egy pszichológus, Freyja veszi őt ideiglenesen magához, és ezzel ő is bekapcsolódik a vizsgálatba. Alaposan megnehezíti a dolgát, hogy kifejezetten utálja a nyomozást vezető tisztet, Huldart, aki nemrégiben megesett egyéjszakás kalandjuk után faképnél hagyta.
Eközben egy ifjú rádióamatőr különös, számokból álló üzeneteket fog, amelyekről hamarosan kiderül, hogy nem mások, mint a gyilkos nyomai.
Vajon sikerül feltörni a kódot még a következő gyilkosság előtt? Mert nagyon úgy tűnik, hogy lesz következő…
A magyar olvasók által már ismert és kedvelt Yrsa Sigurdardóttir ezzel a könyvvel került be a skandináv krimiszerzők élvonalába. Munkáját több díjjal is elismerték.
A vérfagyasztóan izgalmas történet oldalról oldalra űz minket a végső, megdöbbentő fordulatig.
A könyv a háromrészes  Freya & Huldar esetei sorozat első kötete.
_____________________

A skandináv krimik élvonalába tartozó regény a Gének, mert azért ebben a kategóriában is vannak jobbak, kevésbé jók és középszerűek - hát ez a legjobbak közé tartozik.

A skandináv krimik már-már alapkitételének - miszerint szókimondó, nem kendőzi el a részleteket, izgalmas és erős - teljes mértékben megfelel, de jóval túl is megy azon, ugyanis egy nagyon nehéz témát tár elénk az első oldalakon, amelyből mindannyian többfajta következtetéseket vonunk le már a történet legelején.

Részben véleményt alkotunk azokról, akik közül - sejthető - az egyikük a történet középpontjában fog állni (bár fogalmunk sincs, hogy mi módon); együttérzünk vele amiatt, amin keresztül kell mennie.
Másrészt pedig amikor megtörténik az első gyilkosság, megszűnik az együttérzésünk, és iszonyat és félelem lép a helyébe.

Ez a bizonyos néhány első oldal sok kérdést felvet, és elindítja az ember gondolatait bizonyos irányba. Nem valószínű, hogy jó irányba. Én végig biztos voltam benne, hogy legalábbis kapiskálom a megoldást. 
Persze abszolút nem. 

És nem kicsi a csattanó a végén. Huhh. Elképesztő történet. 

Aminek ereje abban is rejlik - mint sok skandináv kriminél, de talán ez az izlandiakra hatványozottan igaz -, hogy egy olyan környezetben játszódik, amely nagyon más, mint a miénk, más az életmód, a felfogás, a szemléletmód, és nem kis döbbenetemre, amint ez most kiderült a könyvből, rendkívül más a törvénykezés és az ítélkezés is. Erről csak fél oldal szólt a könyvben, de mégis számomra nagyon sokat hozzátett a sztorihoz, a véleményemhez; illetve mélyen elgondolkodtatott, a regénytől teljesen függetlenül is.

Izland sajátosságairól, az emberek különcségéről, de talán nem is ez a jó szó, inkább tőlünk való különbözőségéről, látásmódjáról és - ezt már több izlandi írónál megfigyeltem - önkritikájukról nagyon érdekes olvasni. A különcséget először ki is húztam, ahogy leírtam, mert azt gondoltam, nem ez a legjobb kifejezés; aztán éppen annak okán hagytam benne végül, mert ők maguk, az izlandi szerzők szokták ezt bátran kimondani - ahogy aztán a mondat második felében írtam: rendkívül önkritikusan; de valószínűleg józanul -, hogy valamilyen szempontból különcök, vagy különbözőek, másképp gondolkodnak (a törvénykezésük, amit említettem, szintén abszolút ezt támasztja alá), szóval emiatt arra jutottam, hogy nyugodtan nevezhetem így őket, hiszen ha ők így látják magukat, akkor biztosan így is van. És ez már önmagában is érdekessé tesz egy olvasmányt, amikor egy tőlünk idegen világba, kultúrába, szemléletmódba nyerünk bepillantást.


Az Animus Kiadótól megrendelhető.