Bagó Tünde: Ella háborúja

 

"Történelem és szerelem a Bodeni-tó mellett.

A restaurátor Ella és orvos férje 1944 tavaszán a svájci határ mellett fekvő német kisvárosba, Singenbe költöznek. Lukas a kórházi munkát választotta a frontvonal helyett.

Ellát kétségek gyötrik, tétován botorkál a Gestapo fenyegetésében élő város feszült csendjében.

A háború és a diktatúra éveiben elveszítette munkáját, családját, barátait. Úgy érzi, Lukas cserbenhagyta azzal, hogy belépett a náci pártba és kiszolgálja a politikai hatalmat.

Villájuk teraszáról kilátás nyílik a Hohentwiel várának romjaira. Ella itt üldögélve várja a férjét esténként. A hegytetőn egy nap különös fény villan. A nő a nyomába ered, ezzel olyan kalandba keveredik, amely az egész életét megváltoztatja.

Ella menekül válságba jutott élete és a háború zűrzavarából. Hova vezet az útja ebben a bénult, pusztulásra ítélt világban?"

_________________________

Egy könyv, amely fogyaszthatóbb, emészthetőbb formában tálalja a történelem legborzalmasabb korszakát. 

Egy könyv, amely nem ítélkezik az ember csapongó és olykor ambivalens érzelmei fölött, ha ezek közepette mégis ember tud maradni.

Egy könyv, amelynek írója tudja, hogy emberek vagyunk és időnként tévedünk vagy megalkuszunk, és emiatt nem tör pálcát a fejünk fölött, amennyiben esendőségünk, hibáink és tévedéseink egy határon belül maradnak.

A második világháború eseményeit nem lehet könnyeden megírni, tálalni, befogadása mindenképpen nehéz, traumatikus élmény, és kihívásokat állít az olvasó elé. Azonban vannak fokozatai és különböző vetületei annak, hogy egy író hogyan írja le, mennyire részletezi és kiknek a szemszögéből láttatja az eseményeket.

Bagó Tünde regényének szereplői átlagemberek, akik hirtelen a történelem zűrzavarában találják magukat, és a legnagyobb gonoszságot és bűnöket kell végignézniük, amelyek megtörténhetnek a világon. Vétlenek, akik cinkosnak érzik magukat, mert úgy gondolják, némaságukkal asszisztálnak a szörnyűségekhez; buzog bennük a tettvágy, az, hogy segítsenek más embereken, ám eközben mindent felülír az élni akarás ösztöne is, amely mindannyiunkban ott lakozik. Nem akarnak hallgatásukkal a hatalom mellé állni, de nem tudják, mit tehetnének. Így végül aztán teszik, ami módjukban áll, amit hagynak nekik vagy amit tudnak tenni úgy, hogy ne kockáztassák (nagyon) közben az életüket.

Aztán megismerjük azokat a szereplőket és azoknak a gondolkodását is, akik viszont mindent kockára tesznek azért, hogy ellenálljanak a pusztításnak; hogy segítsék a rengeteg ártatlan és magára hagyott embert; akik feláldoznak bármit azért, mert úgy érzik, szembe kell menniük a viharral, a kegyetlenséggel, a hatalommal, és úgy tartják, egy ilyen helyzetben egyszerűen nem tehetnek mást.

És miközben látjuk, hányféle sors, gondolat, lehetőség, esély és kiútkeresés létezik, elkerülhetetlenül elmélkednünk kell azon, hogy ki teszi jól, kinek az álláspontja érthető jobban, kiébe tudunk belehelyezkedni, de persze nem mindig fekete és fehér minden, vannak a kettő közti árnyalatok, amikor tudod, hogy mi a helytelen és a bűn, tudod, hogy mi a tiszta és az erényes, de a kettő között egy olyan utat kell találnod, ami nemcsak helyes, de meg is tehető. Mert - ahogy az egyik szereplő mondja - aki feláldozza magát bármilyen nemes célért, az onnantól kezdve már másokon sem segíthet. 

Rendkívül elgondolkodtató eszmefuttatásokkal találkozunk, melyeken hosszasan elmélázik az olvasó, és közben hálás azért, hogy mindezt egy olyan regény kapcsán teheti, amely nem ecseteli hosszan és részletekbe menően a legszörnyűbb, befogadhatatlan, leírhatatlan dolgokat, melyeknek a megtörténtéről tudunk, de olyan szorongással töltenek el minket, hogy igyekszünk azokat távol tartani magunktól.

Bagó Tünde nagyon tehetséges szerző, gyönyörűen formált mondatai, leírásai és életképei könnyűvé teszik azt, hogy lásd, amit láttatni és érezd, amit érzékeltetni akar. Nagyon imponáló, hogy teret hagy a véleményednek, nem akarja rád erőltetni a sajátját: megmutatja egy adott szereplő tetteinek negatív és pozitív vetületeit is, bemutat különböző útkereséseket és álláspontokat, és megengedi, hogy minden szereplő tetteiről te magad döntsd el, szerinted melyik válik embertársai hasznára, lehetne-e más út, amit választhat, és becsületesnek s észszerűnek vagy gyávának tartod azt, amit tesz.

A helyszíneket nem ismerem, ahol a történet játszódik, de látom magam előtt; a szereplők által érzett kétségbeesést és kilátástalanságot lehetetlen érezni, de megérthetjük, milyen őrült belső konfliktusokat kellett feloldaniuk magukban; és az író rámutat arra is, milyen tehetetlen az ember, amikor mások döntenek a sorsa felől, és maradhat-e jó akkor is, ha mindent megtesznek azért, hogy erről az útról letérítsék. 

Rámutat az ember esendőségére, kiszolgáltatottságára és sebezhetőségére, és elgondolkodtat afelől, hogy felmenthetők vagyunk-e egyes bűnök alól akkor, ha azért követtük el azokat, mert élni akarunk.

A regény megrendelhető ITT.

Lily Ebert és Dov Forman: Lily fogadalma

 

"Hogyan éltem túl Auschwitzot, és merítettem erőt a továbblépéshez

Lily Ebert holokauszttúlélő, aki a TikTokon beszél arról, hogyan élte meg Auschwitzot, a haláltábort. Amikor 1945-ben kiszabadult, egy amerikai zsidó katona adott neki egy bankót, amire azt írta:

„Sok szerencsét, és sok boldogságot”.

Lily dédunokája, Dov a közösségi hálón akarta felkutatni a katonát és leszármazottait, és ezzel az immár kilencvenhat esztendős Lily egy csapásra a világsajtó szalagcímei között találta magát. Annak idején megfogadta: ha túléli a tábort, mindenkinek elmondja, mi az igazság Auschwitzról. És most elérkezett az ideje. 

Szívbe markoló, ahogy Magyarországról ír, boldog gyermekkoráról, aztán meg arról, hogy 1944-ben, amikor megérkeztek Auschwitzba, az édesanyja, az öccse és egyik húga életét vesztette. Eltökélte, hogy a másik két húgára nagyon vigyázni fog. Érzékletesen írja le a tábor embertelen körülményeit, és azokat az apró győzelmeket, amelyek erőt adtak neki.  

Lilyt rengeteg veszteség érte, de aztán sikerült új életet kezdenie. Nem volt könnyű, a gyász mindvégig ott maradt a szívében, de hallgatóságot talált, és beszámolóiban felfénylik a remény, hogy ilyen alávaló gonoszság soha többé nem történhet a világban."

_________________

Borzasztóan megrázó könyv, nehéz szavakat találni...

Hiszen hiába van jelen mindvégig (vagy inkább: majdnem mindvégig) a remény is a sorokban, az években, évtizedekben, tudja az ember, hogy mindig ott fog rejtőzni mögötte a kitörölhetetlen, feledhetetlen fájdalom, a jóvátehetetlen bűn következménye, ami tragédiákkal, megnyomorítottsággal, veszteségekkel járt annyi ember számára...

Mit is lehet mondani ilyenkor? 

Lily Ebert megpróbál szavakat találni. Eleget tesz a fogadalmának, és reméli, hogy nyitott fülekre talál. Reméli a jót, a jóságot - de nem hisz benne feltétlenül; hogyan is tehetné?

Szavai megrázóak, főleg azok, bár fellelhető mögöttük a bizalma, a hite, reménykedése - de hogyan is lehetnének ezek az érzései mindent áthatóak, mindent legyőzők? Annak tudatában, hogy megtörtént a megtörténhetetlen.

A holokausztról sokan beszéltek már, de Lily hangja és története mégis újat mond, új részleteket tár fel, új sebeket ír le, amit az ember olykor nem is akar hallani, annyira nehéz, másrészt tudja, hogy hallania kell, hiszen 

valóban szükség van a tudásra ahhoz, ami elvezethet oda, hogy mindez ne történhessen meg többször. És persze a jóságra, a szeretetre, a hitre; de az erről való tudás elvesztése nagy könnyelműség lenne. 

Vannak dolgok, amelyeket életben kell tartani, és vannak, amelyeket el kell feledni. Vannak, amelyeket nem szabad elfeledni, de túl kell lépni rajtuk. Lily is ezzel küzd, és próbálja elmagyarázni, megérteni és megértetni az ezek közötti különbséget. 

Helyettem beszéljenek az ő szavai, hiszen itt senki más nem autentikus személy, aki bármi okosat mondhatna, hozzátehetne ahhoz, amit ő el tud mondani...

Mindenkinek el kellene olvasnia ezt a könyvet, és remélhetőleg minél többen meg is teszik. 

Higgyünk abban, amiben talán a szerző már nem tud amiatt, amin keresztül kellett mennie, és higgyük, reméljük, hogy ez elég ahhoz, vagy hogy erre van szükség ahhoz, hogy hasonló se történhessen soha többé a világon.

A könyv megvásárolható ITT.

Pamela Binnings Ewen: Párizs királynője - Regény Coco Chanel életéről

 "A stílus ikonja.

Coco Chanelt, a legendás divattervezőt kifinomult stílusáért csodálják - a miatt a bizonyos ikonikus kis fekete ruha miatt -, leghíresebb kreációja a részegítő illatú Chanel No. 5 parfüm. A közismert figura mögött azonban bonyolult személyiség lakozik, akit intrikák értek, akiről sokféle gyanús pletyka terjedt. E regény lapjain megelevenedik a második világháború, Párizs négy éven át tartó német megszállása és Chanel titkos élete ebben a zűrzavaros időszakban.

Coco Chanel tudott könnyed, vidám, nagyvonalú lenni, ám kegyetlen, számító, manipulatív is. Miközben a Wehrmacht masírozott a Champs-Élysées-n, Chanel ott találja magát a Hotel Ritzben, a Reich főparancsnokának oldalán. Chanel az ellenség markában magánháborút indít, hogy kiszorítsa tulajdonrészéből zsidó üzlettársát, Pierre Wertheimert. Wertheimer az elharapózó antiszemitizmus miatt az Egyesült Államokba menekül, és magával viszi a Chanel No. 5 összetevőinek titkos receptúráját. Coco nem bízik meg a férfiban, amikor az New York külterületén be akarja indítani a gyártást. Célja, hogy egyedüliként birtokolja a márkát.

Miközben Párizs a németek uralma alatt sínylődik, Coco mindent megtesz a túlélésért. Nehogy leleplezzék sötét titkait, még a kollaborációtól sem riad vissza. Német kém lesz belőle, az F-7124-es számú ügynök, fedőneve: Westminster. Miért vetemedett erre? Meddig kell merészkednie, hogy viharos múltja többé ne kísérthesse a jövőjét?"  

Pamela Binnings Ewen 2012-ben Eudora Welty emlékdíjat kapott The Moon in the Mango Tree című regényéért. Hosszú ideig jogászként dolgozott, ma főállású író, a Northshore-i irodalmi egylet alapítója. Louisiana államban él, nem messze New Orleans városától.

__________________________________

Rendkívül érdekfeszítő regény egy nagyon ellentmondásos személyiségről. Azt hiszem, valójában keveset tudunk Coco Chanelről, és alighanem soha nem fogjuk tudni a teljes igazságot valódi érzéseiről, mozgatórugóiról, döntéseinek okáról - és talán azok következményeiről sem, főleg azt tekintve, hogy döntései a személyiségére (és persze a körülötte lévők életére!) hogyan hatottak. 

Tudjuk, hogy tehetséges volt, sikeres, inspiráló, határozott, magabiztos és a maga ura. 

És most szembesülnünk kell a gyarlóságaival is. De vajon mennyiben gyarlóságok a gyarlóságok? Mindegy, hogy miért tette, amit tett? Mindegy, hogy anyagi érdekből vagy a fiáért? Pálcát törhetünk felette akkor is, ha nem tudjuk a mögöttes okokat? Talán semmit sem tudunk. 

Azt látjuk, hogy itt áll előttünk egy nő, aki helytelen, sőt bűnös dolgokat tett, de semmit nem tudunk arról, hogy valóban volt-e olyan kényszerhelyzet, ami miatt meg kellett tennie ezeket, vagy pedig azért tette, hogy sikeres és gazdag maradhasson. 

Elméletek, kutatási anyagok rendelkezésre állnak bőven, de nem tudjuk a teljes igazságot. 

Semmiképpen sem mentegetni akarom őt, csupán a könyv erényeként felhozni azt, hogy több oldalról bemutatja Chanel döntéseit: az anya szempontjából, az üzletasszony szempontjából, és olyan aspektusból is, hogy a külvilág szemében milyennek tűnik. A regény sem nem méltatja, sem nem ítéli el a döntéseit, hanem tárgyilagosan - olykor megértőn, olykor némileg kritikusan, de igyekezve objektívnek maradni - igyekszik az olvasó elé tárni, hogy történhetett valami így is, úgy is, ezért is, azért is, és sugallni, hogy talán nem mindegy, milyen indíték vagy szándék áll a tettek mögött. Talán. 

Chanel életén kívül az akkori történelmi, háborús helyzetet is igyekszik hűen tükrözni a szerző, éppen azért, hogy az olvasó lássa, a körülmények igenis befolyásoló tényezők, személyiségünk és döntéseink meghatározó elemei. Persze ettől függetlenül nem tudhatjuk, hogy ha nincsenek kényszerítő erők, akkor milyen döntéseket hoz Coco Chanel - pusztán önmagáért, anyagi jólétéért. Fogalmunk sincs róla. 

És a szerző nem is akarja megmondani nekünk. Ez előnyére válik a könyvnek - az olvasó maga döntheti el, hogy mit tart helyesnek és helytelennek, senki nem akarja a szájába rágni, hogy mit kell bűnnek és mit erénynek tartania. 

Az ember gyanakszik, hogy az igazság valahol középen van, és nem lehet Chanelt se pusztán áldozatként, se -  ha igazak az elméletek a fiáról - szívtelen, könyörtelen bűnösként feltüntetni. 

Dicséret illeti Pamela Binnings Ewent, hogy ezt több szemszögből is megvizsgálja, az ismert tényeket, a lehetségest és a morál kérdéseit is elénk tárja, és ránk bízza az értékítéletet.

A regény megrendelhető ITT.

Szvetlana Alekszijevics: Csernobili ima

"Halál rejtőzött mindenütt, de ez valamilyen más halál volt. Új maszkokat viselt, korábban ismeretlen külsőt öltött." 

"Mi ez - a múlt vagy a jövő?"

"1986. április 26-án kezdődött Csernobilban minden idők legnagyobb atomerőmű-katasztrófája. Az akkori szovjet vezetés titkolózása miatt a világ napokig szinte semmit sem tudott róla...

A Nobel-díjas fehérorosz írónő két évtizedet szánt a téma feldolgozására. Beszélt olyan emberekkel, akiket rögtön a katasztrófa után a helyszínre rendeltek, és a legveszélyesebb munkákat végeztették velük. Beszélt az özvegyekkel, akiknek csak a kitüntetések és az oklevelek maradtak. Beszélt azokkal, akik az erőmű közelében, a paraszti Atlantisszá vált Poléziában éltek - aztán bedeszkázták a kútjukat, és kitelepítették őket, vagy maradhattak a házukban, de eztán már úgy éltek, mint egy rezervátum lakói. Megismerjük az áldozatokat, a felelősöket és a szovjet virtusba belerokkant vakmerő önkénteseket. Megismerjük azokat, akik számára Csernobil filozófiai probléma, az atomkorszak utáni ember alapító mítosza, és azokat is, akik a szovjethatalom ellenségeit, a Nyugatot és az árulókat okolják érte.

Csernobil nemcsak egyéni, családi, hanem nemzeti tragédia is. Nem szovjet, nem orosz, nem is ukrán, hanem fehérorosz nemzeti tragédia. A tízmilliós nemzetből több mint kétmillióan élnek szennyezett területen. Mert amikor a szovjet híradókban örömhírként közölték, hogy szerencsére nem Kijev felé szállt a radioaktív felhő, azt nem közölték, hogy Minszket és Fehéroroszországot borította el. Mivel a birodalom itt többször is erőszakkal állította meg a nemzetté válás folyamatát, sokan csak ekkor döbbentek rá, hogy az ő sorsuk más, maguknak kell kitalálniuk, hogyan menthetik meg az életüket. A gyarmati sorban élő nemzet a csernobili katasztrófával lépett be a világtörténelembe. Mert az afganisztáni háború és az atomkatasztrófa a birodalmat is romba döntötte.

Csernobil minden szereplő számára korszakhatár. A boldog tudatlanság elvesztését jelenti, ahonnan csak hosszú idő után lehet eljutni a rezignált, keserű bölcsességig. Vannak, akik már eljutottak ide, és vannak, akik most csak most indulnak el, mint a Szolzsenyicint olvasó falusi párttitkár. Egyesek menekülnek a zónából, másokat meg vonz az a terület, amelyet lassan visszahódít a természet.

Csernobil nemcsak katasztrófa volt, hanem figyelmeztetés is. És Alekszijevics szerint minden nemzedéknek olvasnia kell a jövőnek hagyott jelekből.

Csernobil ma is aktuális. És aktuális lesz még 48 ezer évig."

________________

Nehéz szavakat találni erre a könyvre - pedig muszáj. Muszáj beszélni arról, ami történt, ez tényleg fontos - ezért íródott ez a könyv. Hogy a kimondatlan szavak, érzések felszínre kerülhessenek; hogy megszólalhassanak, akikbe eddig bele lett fojtva a szó; hogy ne történhessen meg újra ilyen szörnyűség; hogy tudásunk, információnk legyen arról, hogy min mentek keresztül az emberek, akiket csak hétköznapi hősöknek hívunk, de valójában nincs igazi ismeretünk arról, hogy mit szenvedtek - és szenvednek - el a mindennapokban. Beszélni kell arról, hogy mi történt, és itt nemcsak a felelőskeresésről van szó, és nem is csak arról, hogy ez soha többé ne történhessen meg (arról is persze), hanem egyszerűen nem szabad múlttá, köddé, elfeledetté válnia mindazoknak, akik ott élnek vagy éltek, a azoknak, akiknek a tetteinek köszönhetően más emberek életben maradhattak. Tartozunk ennyivel nekik. Tartozunk, mindannyian.

Nagyon nehéz könyvről van szó, hiszen erről a témáról nem lehet könnyed hangvételben írni, erre készüljön fel mindenki.

Megrázó, mély, letaglózó, erős, csontig hatoló - de hát ennek annak kell lennie, ez nem lehet máshogy. 

Végtelenül megrázó, ahogy az író módot ad arra, hogy az elbeszélők saját szavait olvashassuk: engedi, hogy ők meséljék el a történetüket, hogy az a lehető leghitelesebb formában juthasson el az olvasóhoz. És hát ezekben benne van minden tragédia, ami csak lehet. Nem írom le, hogy mi minden;

ezt olvasni kell. És hogy valóban "kell"-e? Abban biztos vagyok, hogy megérdemlik ezek az emberek. Ez a minimum, ami jár nekik - hogy meghallgatja őket a világ.

A felelősökről és arról, hogy valójában az erőműben pontosan mi is történt, viszonylag keveset lehet megtudni a könyvből, inkább az áldozatok szószólója Alekszijevics, azonban amit a felelősségről, tehát magukról az eltusolásokról, elhallgatásokról tudni lehet (nem menve el nagyon a legfelsőbb vezetésig - csak a felszínt súrolva -, inkább az alsóbb szintű felelősöknél maradva), már az is vérlázító. Hogy elmaradt a tájékoztatás, a segítségnyújtás, az információátadás, és úgy lett téve, mintha minden rendben lenne. Ez egyszerűen döbbenetes. Megmenthetők lettek volna ezrek! Bárki is adta ki az utasításokat és bármiért (de miért??), erre sem nagyon lehet szavakat találni. Mert mekkora volt az ár?! És ki viseli ennek a felelősségének a súlyát? És hogyan?

Az egyéni tragédiák oly sokfélék, annyi óriási és annyi apró mozzanatból tevődnek össze, amitől az embernek tényleg, szó szerint elszorul a torka, fojtogatja valami, nehezen jut levegőhöz. Ahogy az író a háziállatok sorsáról ír; a pocsolyákban játszó gyermekekről; a kirabolt házakról; a nem tudásról és a tudásról; arról, amikor egy feleségnek és egyben kismamának választani kellett (a legelső történet és ami a legjobban szíven ütött); és a reménytelenségről, a kilátástalanságról, a múlt cipeléséről, terheiről, amelyek a mai napig kísérik és kísértik az ott élőket és azokat is, akik elköltöztek onnan; mindarról, ami örökre beléjük égett, a részükké vált, és nem engedi el őket soha. Borzasztó nehéz szembesülni azzal, hogy min mentek keresztül ezek az emberek, és hogy szinte senki nem segített rajtuk. Aki segíteni akart, annak sem hagyták.

Egy idézet a könyvből:

"Csernobillal az ember kezet emelt mindenre, Isten egész világára, ahol az emberen kívül még sok ezer más lény, állat és növény él. Amikor eljártam a likvidátorokhoz... Hallgattam a történeteiket arról, hogyan végezték (elsőként és először!) új emberi, nem emberi munkájukat: földbe temették a földet, vagyis különleges betonbunkerekbe földelték el a fertőzött rétegeket, minden lakójával - bogarakkal, pókokkal, lárvákkal  együtt. Különféle rovarokat temettek el, melyeknek még a nevét sem tudták. Nem emlékeztek rá. Ők egész másképp fogták föl a halált, náluk ez a madártól a pillangóig mindenre kiterjedt. Az ő világuk már egy másik világ volt - az élet új jogával, új felelősséggel és új bűntudattal. Állandóan jelen volt az idő témája a történeteikben, azt mondták, "először", "soha többé", "örökre". Emlékezetükbe idézték, hogyan utaztak át az elhagyatott falvakon, ahol találtak néha egy-egy magányos öregembert, aki nem akart elmenni a többiekkel, vagy visszatért később az idegen tájakról, ott ültek esténként, gyújtóssal világítva, kaszáltak, sarlóval arattak, fejszével vágták a fát az erdőben, imádkoztak az állatokhoz és a szellemekhez. Istenhez. Olyan volt minden, mint kétszáz évvel azelőtt, miközben valahol a magasban űrhajók repültek. A farkába harapott az idő, összeért a kezdet és a vég. Akik ott voltak, azok számára Csernobil nem ért véget Csernobilban. Nem  háborúból, hanem mintha egy másik világból jöttek volna haza. Megértettem, hogy teljesen tudatosan alakították át a szenvedésüket új tudássá, és megajándékoztak minket vele: nézzétek, valamit kezdenetek kell ezzel a tudással, valahogy hasznát kell vennetek."

A fehérorosz emberek szenvedéséről, a történelem egy meghatározó tragédiájáról, az új korról, annak veszélyeiről és a régi, az örök értékekről - családról, bátorságról, hősiességről, szeretetről, szerelemről, hűségről, önzetlenségről, odaadásról stb. - szól ez a könyv.

És hasznát kell vennünk annak a tudásnak, amelyet Csernobil borzalmas módon ránk szabadított, valamint annak, amellyel Szvetlana Alekszijevics megajándékozott minket. Valamit kezdenünk kell vele.

Katie Nicholl: Harry - Életút, veszteségek, szerelmek

"Mióta alig tizenkét évesen elveszítette édesanyját, Harry herceg mindannyiunk szíve csücske. Ezért is nyert bocsánatot az összes sokat taglalt ballépéséért - kezdve a barátja születésnapján viselt náci jelmezen, az éjszakai klubokban való lazításon át, egészen a Las Vegas-i közjátékig. Mára a herceg leszámolt múltja démonaival, kialakította szerepkörét a királyi családban, sőt, megtalálta jövendőbelijét. Szerelmük Meghan Markle amerikai színésznővel valóságos forgószélnek minősül a királyi családban, ám Harryről még soha nem sütött így a boldogság.

A windsori kastélyban 2018 májusában kötendő frigy révén Meghan az első színes bőrű, elvált asszony, aki beházasodik a királyi családba. Nem is különbözhetne jobban a kékvérű arisztokratáktól, akikkel a herceget korábban összeboronálták. Harry édesanyját, Diana hercegnét bizonyára felvillanyozná, hogy kisebbik fia túllép a királyi sablonokon, éppen úgy, ahogyan ő. Diana megmondta a fiainak, hogy szerelemből házasodjanak, és Harry követi a tanácsát. Ahogy a bátyja, Vilmos herceg, ő is közrendű feleséget választott: házassága remélhetőleg éppen olyan szerencsés lesz, mint Vilmosé. Történelem íródik a királyi házban, és mi közvetlen tanúi lehetünk."

____________________________

Mennyire más egy ilyen könyvből, életrajzból tájékozódni egy híresség (legyen az rocksztár vagy herceg) mindennapjairól, mint a bulvársajtóból!
Milyen más képet mutat az egész!
Hiszen a bulvársajtó leközöl egy tényt, amit megítélünk valahogyan, netán mélységesen felháborodunk rajta, vagy empátiát érzünk, vagy megbocsátást, de a mögöttes okok sejtése nélkül alkothatunk-e véleményt reálisan?

Nyilván egy könyv is vajmi kevés egy ember megismeréséhez, mégis mást mutat a kép. 

Más, amikor arról is ír a szerző, hogy valami miért történt vagy hogyan történt valójában, na főleg ha még meg is kérdezi az illetőt, hogy elmondhassa a saját álláspontját, védekezhessen, érvelhessen, elmagyarázhasson, megértethessen. 

Lehet, hogy akkor sem fogunk egyetérteni vele, de legalább megismertük mindkét fél véleményét, és akkor máris van lehetőség objektívebben ítélni.

Mint minden életrajznál, ennél is ez a helyzet - azonnal árnyaltabb lesz az eddig ismert kép, hiszen megláthatjuk az embert, esendőségeivel, gyengeségeivel, sérüléseivel, fájdalmaival együtt, és nemcsak egy arcot egy magazin hasábján, egy csalóka főcímmel és leaddel, néhány felületes sorral; 

ítélkezni alighanem így sincs jogunk, de már közelebb járhatunk az igazsághoz, amikor kialakítjuk a véleményünket. 

Mindig szerettem az életrajzokat, és ahogy ebbe belekezdtem, döbbentem rá, hogy milyen régóta nem olvastam már egyet sem.

Tetszett, hogy az író és a "főszereplő" betekintést engedett olyan dolgokba is, amiket a bulvársajtó nem közöl, de túlzásba sem vitte a "feltárást", kitárulkozást. 

Tetszett, hogy megmutatta az emberi oldalakat, azok hibáival, vétségeivel együtt, nem szégyellve vagy elfedve azokat, hanem rámutatva, hogy vannak hibák, de azok helyrehozatala a lényeg.

Tetszett, hogy nem próbált hamis képet kialakítani senkiről, nem átallotta leírni azt sem, ha valami bizony nem volt hízelgő valakire nézve, de úgy, hogy

az nem sértette az illető méltóságát! 

Tetszett, hogy végig szórakoztató volt, fenntartotta az érdeklődésemet, úgy, hogy nem is tudtam róla, hogy ennyire érdekel ez a téma. :)

Tetszett, hogy nem vájkál senki magánéletében, múltjában, mégsem kendőzi el azokat a dolgokat, amelyek a nyilvánosságra is tartoznak (abból eredően, hogy a királyi család élete óhatatlanul a nyilvánosság előtt és az emberek érdeklődésére számot tartva, figyelmének középpontjában zajlik, ami tulajdonképpen rendjén is van).

Az író empatikus, jó megfigyelő, toleráns, tiszteletben tartja a magánszférát, de leírja mindazt, amire az emberek kíváncsiak.

Nagyon érdekes olvasmány, ajánlom mindenkinek.


A Kiadótól megrendelhető ITT.

Colson Whitehead: A föld alatti vasút

"Cora rabszolga egy georgiai ültetvényen, az élete maga a pokol – és talán senkinek sem annyira, mint neki. Anyja ugyanis magára hagyta a fiatal lányt, ráadásul barátai sincsenek, hiszen a rabszolgákat nem csupán az ültetvényesek sanyargatják, de azok is gyötrik egymást, kegyetlenül, brutálisan. Cora végül arra jut magában, hogy nincs más lehetősége, mint a szökés. Amikor először hall a föld alatti vasútról, erről a rabszolgák északra menekítésével foglalkozó titkos szervezetről, elhatározza, hogy bármi történjék is, útnak indul. Azt azonban nem is sejti, milyen hosszú és gyötrelmes lesz ez az út… 

Colson Whitehead fordulatos, megindító regénye, A föld alatti vasút (The Underground Railroad) az 1800-as évek Amerikájába viszi az olvasót, ahol rabszolgatartók és abolicionisták feszülnek egymásnak szóval és tettel, s ahol a szökött rabszolgák és segítőik büntetése kínhalál – a feketék élete ugyanis sokak szemében nem annyira értékes, mint fehér embertársaiké. A kötet az elmúlt év talán legnagyobb irodalmi szenzációja és egyik leghangosabb köny​v​sikere volt, melyből a hírek szerint az Oscar-díjas Holdfény című film rendezője, Barry Jenkins készül sorozatot forgatni."

________

Mindig időszerű.

Talán néhány idézettel mutatnám, hogy miért, amiket aztán nem is kell túlbeszélni. Magukért beszélnek.

Ahogy Whitehead egyik szereplője a rabszolgatartókról mondja:

"A félelem hajtja ezeket az embereket, még a gyapotból nyerhető vagyonnál is inkább. A fekete kéz árnyéka, amely visszaadja a kölcsönt."

Ez azért erősen elgondolkodtató, és nagy igazság. És azt hiszem, korántsem csak a feketékre vonatkoztatható. A nagy általánosságokban megfogalmazott mondatok rendszerint igazak, vagy van jelentős igazságtartalmuk. Hát igen. Ahogy ennek is. 

És szerintem nem is csak kölcsönvisszaadásról lehet beszélni, nem. Hanem másfajta félelmekről, olyanokról, amelyek megelőzték az egészet. Rabszolgává tenni valakit, tehát még mielőtt keletkezne bámifajta visszaadandó kölcsön - miféle félelem és uralomvágy hajtotta ezeket az embereket? Szokás, persze, kényelem, igen, és hogy akkor ez volt a természetes. Ühüm. De mi még? 

És a kegyetlenség? Azt mi váltja ki? És eltűnik a korral vagy a társadalmi állapotok átalakulásával? Vagy továbbgyűrűzik, csak más formában? Azt hiszem, nem vész el, csak átalakul. És ez túl ijesztő és nagy horderejű gondolat ahhoz, hogy most ezt fejtegetni próbáljam. 

És hol vannak - mindig, minden korban és helyzetben - azok az emberek, akik segíthetnének? Vannak, igen; de többen vannak azok, akik tehetnének, de nem tesznek. 

Miért?

Részben ők azok, akik így akarnak hatalmat. Így... Milyen szánalmas...

És vannak azok, akik maguk is félnek. A következményektől. A "sajátjaiktól". Milyen szomorú... Mert hát igen, van félnivalójuk. Borzasztó. Hogy a jóknak is meg kellett alkudniuk. 'Muszáj úgy élni, ahogy ők akarják - ha élni akarsz.' Nem segíthetsz. Persze nem ők az elsődleges áldozatok, de szerintem valamelyest azért ők is azok. Hiszen értékrendjüket, elveiket, akaratukat, ösztöneiket - például akár a segíteni akarás ösztönét - kellett feladniuk az életben maradásért. Hogyan lehet így ép lelket megőrizni? 

A rabszolgák pedig... Borzasztó arra gondolni, hogy így kellett élniük emberek tömegeinek. Felfoghatatlan. Külön-külön nézve is. A fizikai bántalmazások, a kiszolgáltatottság, a családok szétszakítása stb., ez mind-mind külön is megemészthetetlen. És mégis így kellett élniük. Ha nem akartak, akkor is élniük kellett. Vagy élni akartak, de akkor meg azt nem lehetett. 

Nincsenek rá szavak. 

Néhány idézet tényleg kommentár nélkül: 

"Néha jobb a hasznos önáltatás, mint a haszontalan igazság."

"Minden, amit megtapasztaltunk, azt súgta, a szabadság káprázat. És mégis itt vagyunk."
"...ez a hely is önáltatás. És mégis itt vagyunk."

"Újdonság vagyunk a világ történetében, nincs minta rá, hogy mivé válhatunk."

"...a jövendő szolgálatába készültek állítani történetük valahány tanulságát."

"A világ aljas, de az embernek nem muszáj aljasnak lennie, ha nem akar."

Igen, a maga módján mindig aktuális és időszerű ez a téma (is). Mélyen elgondolkodtató és elmondhatatlanul borzalmas annak az igazságnak a kimondása, hogy: minden ember egyenlőnek teremtetett, amíg úgy nem döntenek valakik, hogy te nem vagy ember. Tényleg nehéz szavakat találni, mert erre nincs megfelelő...

Az ember csak remélni tud.

Ők is reméltek, de ki tudja, meddig és mit. Volt, hogy már nem volt mit remélni. És azután hogyan tudtak élni?

Hitkérdésekbe nem mennék bele, de nem tudom, hogy anélkül ez az egész témakör tárgyalható-e, emészthető-e, még akkor is, ha nem keresed a miértet. Csak a hogyant. Az is épp elég. Az is elég ahhoz, hogy azt mondd, az elviselhetetlent ha el kell viselni, akkor mégis hogyan tovább.


A 21. Század Kiadótól megrendelhető.

Ken Follett: Teherán

"Idő: 1979-80 tele, a színhely Teherán, illetve Texas, aztán még Isztambul és Törökország isten háta mögötti vidékei. A téma egy nem mindennapi akció: egy amerikai milliomos, az EDS cég vezetője elhatározza, hogy ha kell, tűzön-vízen át hazahozatja két beosztottját, akiket minden elfogadható indok nélkül börtönbe zártak Iránban. Hiába kéri a hadsereg, az állam, az elnök segítségét, hiszen ők azzal vannak elfoglalva, hogyan küldjék haza több ezer más emberüket a forrongó ázsiai országból, ahol a sah napja leáldozott, s Khomeini készül átvenni a hatalmat. Az akcióra tucatnyi terv születik, végül mégis egy tizenharmadikat kell megvalósítani, mert a forradalmi helyzet napról napra változik. A mentőcsapat lázas sietséggel röpköd Iránból az Egyesült Államokba, onnan Törökországba és vissza, állandó feszültségben – amelyben persze az olvasó is részesül. Follett megannyi kitalált sztori után most azt bizonyítja, hogy a dokumentumregény műfaját is mesteri szinten műveli."

____

Ken Follett kap tőlem egy nagy-nagy piros pontot, ez a könyve nagyon jól sikerült - azért, mert megtörtént eseményeket dolgoz fel.
Így, hogy a történet szálai nem rá voltak bízva, nem lehetett azt mondani, hogy jaa, peersze, nemáár... Pedig voltak hajmeresztő részek, amik ha kitalált dolgok lettek volna, akkor bizony valószínűleg ezt mondja az ember. De, ugye, a valóság mindig képes olyat produkálni, amit kevésbé fogadnánk vagy hinnénk el, ha kitalált sztori lenne.

Nagyon-nagyon izgalmas, jól megírt, letehetetlen, szórakoztató, olvasmányos könyv, és a történet tényleg borzasztó érdekes, és számomra nagyon megindító, hogy ez a milliomos cégvezető tényleg mindent megtett azért (a saját maga biztonságát is kockára téve, és a legkevésbé sem kalandvágyból), hogy hazahozza két beosztottját, egyszerűen azért, mert felelősséget érzett értük.
Jó érzés tudni, hogy vannak ilyen emberek, akik a felelősséget ennyire komolyan veszik, szívükön viselik - főleg ha tartoznak felelősséggel valakiért (ez esetben kötelességüknek tekintik és eltántoríthatatlanok); de még ha nem tartoznak, akkor is.

Ross Perotnak hívták azt az embert, aki megszervezte ezt a lehetetlennek tűnő mentőakciót, álljon itt a neve, mert megérdemli. És Simons ezredes is, aki már visszavonult, abszolút nem lett volna ez dolga, semmiféle fizetséget nem fogadott el, mégis elvállalta a mentés megszervezését és vezetését csupán azért, hogy segítsen két amerikainak hazajutni.
Vannak ilyen emberek, és már azért érdemes elolvasni ezt a könyvet, hogy tudjunk erről!

Ajánlom mindenkinek ezt a könyvet, annak is, aki könnyed kikapcsolódásra, izgalmas történetre, folyamatosan pörgő cselekményre vágyik, de annak is, akit a történelmi, politikai helyzetek érdekelnek - ez a kettő mindkettőben bővelkedik.

Hans Keilson: Az ellenség halála

"Az izgalmas és finom emberséggel átszőtt regény középpontjában két ember áll. Egy fiatal, saját útját kereső zsidó férfi, és a politikai életben mind magasabbra és magasabbra emelkedő ellenség, akit ő csak B.-nek nevez, és akinek propagandája egyre fenyegetőbb, nyomasztóbb és mélységesen antiszemita légkört teremt.

Tettes és áldozat szimbiotikus, sőt sorsszerű kapcsolatát a szerző pontos megfigyelések révén boncolgatja, s írói tehetségének köszönhetően általános érvényű emberi parabolává emeli.

Az ellenség halálát Keilson 1942-ben, hollandiai búvóhelyén kezdte papírra vetni, de csak 1959-ben jelenhetett meg Németországban. Amerikai kiadása, amely a Keserédes komédia című kisregénnyel egy kötetben látott napvilágot, 2010-ben világszerte lelkes fogadtatásra talált, s egyben új lendületet adott a szerző befogadásának: „Az ellenség halála és a Keserédes komédia egy-egy remekmű, Hans Keilson pedig zseni.” (New York Times)

Hans Keilson (1909‒2011) Németországban született, majd 1936-ban a zsidótörvények elől Hollandiába emigrált, ahol 2011-ben bekövetkezett haláláig élt és alkotott. Karrierjének különlegessége, hogy igazi jelentőségét csak 2010-ben, 100 éves korában ismerték el, a New York Times áttörést hozó méltatása nyomán. Munkássága elismeréseképpen többek között elnyerte a Johann Heinrich Merck-díjat, a Moses Mendelssohn-érmet, a Humboldt-érmet és a tekintélyes Büchner-díjat."

____

Azt hiszem, már önmagában az is ráirányítja a figyelmet Keilsonra, ha olvassa az ember ezt a "100 éves korában lett ismert"-dolgot. Én valóban elég különleges tényező ahhoz, hogy felkeltse az ember figyelmét, érdeklődését. De én nem emiatt figyeltem fel rá, hanem a Partvonal Kiadó honlapját böngészve fedeztem fel a Keserédes komédiát, amit zseniális műnek tartok, és ezután természetesen kíváncsi voltam rá, hogy mit írt még.

Sokfajta megközelítéssel találkozhat az olvasó regényekben e témát illetően, de Keilson látásmódja megint egy teljesen új megközelítésmód. 

Az ő esetében egy egészen különleges szemlélettel találkozik az ember (amivel egyébként azonosulni sem tud, ugyanakkor tudja, hogy a szerző egyrészt kapaszkodókat keresett a talpon maradáshoz, és ehhez a megértést, a megérteni akarást hívta segítségül, másrészt pedig mit sem számít az, ha valamivel nem tudunk azonosulni, attól még azok a dolgok léteznek): amikor az üldözött (még a kezdetekkor) valamiért - maga sem tudja, hogy miért - vonzódik az általa csak B.-nek nevezett ellenséghez. (Tudjuk, ki volt az ellenség.)

Nem megbocsátani igyekszik neki, hanem megérteni őt. 

Vonzódik hozzá - talán az erejéhez; illetve csodálja azt a képességet, amellyel ennyi embert meghódított a szuggesztivitásával; azzal a "jól" felépített képpel, amelyet kialakított magáról. (Annyira kikívánkozik belőlem az iszonyodás, az, hogy hangot adjak a szörnyülködésemnek, az értetlenségemnek azzal kapcsolatban, hogy hány ember bedőlt ennek - méghozzá hódolattal, vidáman, önként és dalolva -, de ettől most eltekintek, visszafogom magam.)

Keilson megfordítja az"ellenségképet", és azt mondja (nem szó szerinti idézet, csak a lényeget foglalom össze): 'mi fenyegetve érezzük magunkat tőle; de ő nyilván ugyanezt érzi velünk kapcsolatban!' És ezzel ha nem is felmenti a viselkedését - azt nem teszi -, de magyarázatot talál rá. Egészen egyedi megközelítésmód. És lehet, hogy megvan a maga igazsága, de szerintem ezt senki sem tudja megítélni. Talán még maga B. sem... Ez egy elmélet, de sohasem fog kiderülni (talán jobb is), hogy pontosan mi járhatott annak az embernek a fejében.

Mindenesetre hajlamos vagyok elhinni azt, amit Keilson gondol ezzel kapcsolatban.
B. fenyegetve érezte magát, és ezért tette azt, amit... Csak valószínűleg maga sem volt tisztában azzal, hogy ez - hogy fenyegetve érzi magát; a gyűlölete; a bűnbakkeresése stb. - mit is jelent és honnan ered.
De amit Keilson gondolt erről, azt így fogalmazta meg, és hát lehet, hogy ő jár a legközelebb az igazsághoz:

"Nyughatatlansága hosszú időn keresztül szavatolta a fennmaradását. Amíg ellenem küzdhetett, szilárd talaj volt a lába alatt. Mire sikerrel járt és győztes lett, már megint kicsúszott alóla. A balgája legyőzte bennem azt, amivel önmagában soha nem mert szembenézni. Végső soron azért volt szüksége rám, hogy tombolva elrejtőzhessen saját maga elől."

Nagyon fontos mondatok...

Zseniális mű, de aki erről olvas, annak óhatatlanul szembe kell néznie a borzalmakkal is, amelyek megtörténtek. Pedig - ez a könyv másik különlegessége - ezeket tulajdonképpen Keilson egyszer sem mondja ki. Nem részletezi, nem fejtegeti, még csak nem is önti szavakba! Nem ezzel foglalkozik. Talán éppen azért, mert az ezzel kapcsolatos érzések, adatok, történelmi tények közismertek. Ezért ő másra helyezi a hangsúlyt, és ezzel mond újat és alkot remekművet.

Jó, hogy ha "kicsit" talán későn is, de felfigyelt rá a világ. És remélem, hogy a szavát minél többen meghallják, mert ha több ilyen hang szólhatna hozzánk, ha hallanánk a szenvedő alanyt, és nem csak történészek sorolnák a gondolataikat, hanem maguk a túlélők, akkor tényleg, igazán értenénk, tudnánk, hogy miről is van itt szó.

Fogalmam sincs, hogy ezek a hangok visszatartó erőt jelenthetnek-e a kellő pillanatban, amikor szükség van rájuk; de hiszem, hogy így kell hogy legyen. 

A Partvonal Kiadótól megrendelhető!

Philippe Grimbert: Titok

"Ha megfejted a titkot, elveszíted a gyerekkorod, de megtalálod az életed. Philippe Grimbert Titok című regénye egy különös fordulatra épülő családtörténet, és egyben egy gyakorló pszichológus önanalízise. A megrázó történetben egy gyerek mutatja be és tárja föl szülei sok elfojtással és hazugsággal terhelt életét, és eszmél rá zsidó származására, majd az ezzel járó következményekre. Gyerekfejjel jön rá arra, mit jelentett akkoriban, a második világháborút követő évek Párizsában zsidónak lenni, milyen hazugságokat kényszerítettek magukra az üldöztetéseket túlélt zsidó szülők, hogy gyermekeiknek megpróbáljanak a maguk eszközeivel a múlt sebeitől már nem vérző, kiteljesedett életet felépíteni. 

Philippe Grimbert 1948-ban született Párizsban. Gyakorló pszichoanalitikusként három könyvet is írt a francia sanzonok és a pszichoanalízis kapcsolatáról. A Titok a második regénye, mely 2004-ben Franciaországban elnyerte a Gimnazisták Goncourt-díját, 2005-ben pedig az Elle Olvasói Díját. A könyvből 2007-ben Claude Miller francia rendező készített filmet, olyan sztárok közreműködésével, mint Ludivine Sagnier és Julie Depardieu."

A társadalmi drámát és az egyéni tragédiát tekintve is nagyon nehéz könyv, hiszen a téma fojtogatja az embert. A stílust hiába szánta olvasmányosnak Grimbert, azt gondolom, hogy semmilyen könnyed írás- vagy beszédmód nem tudja emészthetővé tenni a második világháborúról szóló történeteket.
Philippe Grimbert meg tudott küzdeni a maga szellemeivel, miután megismerhette az igazságot. De tudjuk, hogy sokaknak ez sem adatott meg. Neki megvolt és megvan a maga családja, ő már a háború után született. De a családtagjaiban, a szüleiben ott élt az el nem múló fájdalom, így neki is együtt kellett élnie ezzel, ebben kellett felnőnie.
Amit pedig a regény végén leír a szüleiről (erről itt most nem mondok semmit, nem lenne fair), az fokozza azt a tragédiát, amiről azt hisszük, hogy már nem lehet fokozni.
Nem hiszem, hogy ennek a könyvnek a kapcsán most ki kellene fejtenem, milyen borzalmas, tragikus és felfoghatatlan mindaz, ami történt, hiszen mindenki tudja; szó és mondat pedig nincs, ami kifejezhetné.
Így csak annyit mondok el erről a regényről, hogy eléri azt a hatást, amit el kell érnie, Grimbert nagyon tehetséges íróként és érintettként többet mondhat el erről, mint bárki, aki a könyvét elemzi, úgyhogy ne ettől az ajánlótól várjatok meggyőzést, hanem olvassátok el a könyvet, az beszélni fog mindenki helyett.

Clara Sánchez: Lépj be az életembe

"A tízesztendős Verónica szülei holmija közt talál egy fényképet egy kislányról, akit korábban még sosem látott, de ösztönösen nem faggatózik. Az eset után úgy érzi, hogy az otthoni szomorúság, a viták és csendek mögött valami komoly titok, mély fájdalom lappang, amiről senki sem akar beszélni. Évek múltán a kamasz Verónica elhatározza, kideríti, ki lehet az a kislány."

"Clara Sánchez sajátja az elbűvölő stílus és az üde hangnem. Ironikus látásmódjában a melankólia és a kíméletesség elveszi a kegyetlenség élét." (La Nouvel Observateur)


Clara Sánchez iránt elfogult vagyok, amióta olvastam A láthatatlanokat.
De ez a könyv sokkal jobban tetszett annál is.
Miközben olvastam, folyton az motoszkált a fejemben, hogy hogyan lehet ennyire derűs hangnemben megírni egy ekkora drámát?
Ez a könyv semmiképpen sem, a legkevésbé sem krimi, pedig tulajdonképpen bűntényt dolgoz fel - olyat, amelyet az egyén nem tud feldolgozni.
Nem is klasszikus családregény, pedig egy család történetét, életének legfontosabb mozzanatát beszéli el.
Történet egy családról, melyet akaratuk ellenére szétválasztottak.
Sánchez a család minden tagja szemszögéből megjeleníti a drámát, mégis - ahogy az Observateur fogalmaz - megőrzi az üde hangnemet. Hogy csinálja??
Furcsa, mert az ember az egyik családot nézve azt mondja: bízz a társadban! Hidd el, hogy ha úgy érzi, akkor az igaz! Akkor az úgy is van!
De aztán jön a másik család, ahol minden hazugság, és akkor azt kéne mondanod: kételkedj... De nem szeretnéd ezt mondani.
Mert az ember alapvetően bízni és hinni akar - mert az a jó neki.
Mindenki valakinek a gyermeke, de ha szülő is vagy, akkor már nem a gyermek szempontjából szemléled a kérdést, hanem az anya, az apa nézőpontjából.
És az megemészthetetlen.

Aztán a könyv végén elolvastam az utószót, és akkor döbbentem rá, hogy ez a regény az egykori valóságot írta le - amely 'egykori' valóság, de minden egyes történetnek máig tartó és még hosszasan gyűrűző hatása van. Borzalmas. Tudom, hogy a világon sok helyen történtek ilyenek, ezerszámra, de mindig megdöbbent, amikor újabb és újabb ilyen történetekkel szembesülök.
Hogyan képesek emberek ilyesmire? Hogyan győzhetik meg magukat, hogy jót tesznek? Akár a pénzért, akár az erkölcs, akár bizonyos eszmék nevében. Tudom, van, amikor a pénz beszél. Olyankor a közöny az, ami igazán megrázó. De amikor valaki nem pénzért tesz rosszat, hanem mert hiszi, hogy az jó, akkor felmerül a kérdés: hogyan keveredhetnek össze valakiben ennyire a fogalmak, hogyhogy valaki ennyire ne tudja szétválasztani egymástól a jót és a rosszat, a helyest és a helytelent, az erényt és a bűnt?
És hogyhogy egyesek más ember felett állónak képzelik magukat, és eszerint élnek?
Ez a könyv jól példázza azt, amikor a közöny vagy az egymás felett állás téveszméje jóvátehetetlen és feldolgozhatatlan emberi tragédiákhoz vezet.
Nem akarok nagy dolgokat mondani, de tényleg, tényleg vigyázzunk egymásra!
És ne higgyük, ne higgye senki, hogy mások felett állhat, mások életéről dönthet, mert ahhoz csak Egyvalakinek van joga.
Clara Sánchez tanít, figyelmeztet, pedig alighanem nem is ez a célja. Csak láttatni, megmutatni akar valamit, ami létező, és amiről nem tudunk - vagy nem is akarunk tudni.

A kiadótól megrendelhető.