CRISTINA DE STEFANO: Oriana - Egy nő (Az újságíró, a lázadó, a legenda.)

"Oriana Fallaci hírhedten rossz természete sokszor beárnyékolta azt a tehetséget és elkötelezettséget, ami a 20. század második felének leghíresebb olasz újságírójává tette. A törékeny termetű, mégis hatalmas belső erőkkel bíró Oriana antifasiszta érzületű, szegény családban született, Firenzében. A középiskola után már egy napilap szerkesztőségében dolgozott, és pár év múlva elfoglalta helyét az akkoriban még férfiak uralta újságírói szakmában.
Az ötvenes években felfedezte Amerikát, s hamarosan a hollywoodi dívák és a NASA űrhajósainak köreiben forgolódott. 1967-ben Vietnamba utazott, ahol ő volt az egyetlen olasz haditudósító nő. Bár korának temérdek hírességét mikrofonvégre kapta, és a világ legfontosabb politikai személyiségeivel készített interjút, mindig is írónak tartotta magát. Tabuk nélkül, szabadon élt.

Cristina De Stefano kiadatlan feljegyzések, levelek és temérdek interjú segítségével rekonstruálta e korát megelőzően modern, bátor és szabad nő izgalmas és megható élettörténetét."
______________________

Rendkívül érdekes, izgalmas, szívszorító, olvasmányos életrajz ez Oriana Fallaciról. Aki elolvassa ezt a könyvet, azonnal megrendeli Fallaci regényeit, mert Cristina De Stefano kielégíthetetlen kíváncsiságot ébreszt az olvasóban Fallaci életútja iránt.

Nagyon elgondolkodtató könyv, amely bepillantást enged abba, hogy Oriana mennyire színes és különleges életet élt, de folyton felveti a kérdést az olvasóban: vajon boldog volt-e? Vajon hányszor tudta a magánéletében megkapni és megélni azt, amit szeretett volna? Vajon szakmai sikerei mennyire tudták kárpótolni azért, hogy oly sokszor egyedül volt?

A pályafutása egészen egyedülálló, amelyhez tehetsége, eredetisége és talán a kor is hozzásegítette, amelyben fiatal volt, ugyanakkor érzékelhető a belőle áradó magány, és az ember újra és újra felteszi magának a kérdést, hogy vajon ő úgy zárta-e le az életét, hogy azt mondhatta magának: ez így volt teljes. Azonban jól látható az életrajzból, hogy nem dönthetett. Ahogy ez általában így van az életben. Nem dönthetett, és ez végtelenül szomorú. Nem dönthetett arról, hogy magányos lesz-e, mert amikor szerelmes volt, és odaadta volna mindenét azért az emberért és egy másfajta életért, és talán mindenről lemondott volna, akkor a döntést a másik ember vagy az élet hozta meg. És ez mélységesen elszomorító.

Végig ámulattal és sokszor nehéz szívvel olvastam az életrajzát. Szerelmének tragédiáit, útkeresését, elképesztő pályafutását és sikereit, bátorságát, határozottságát, céltudatosságát, erejét. 

A talentum, amelyet kapott, rendkívüli, és jól is tudta használni, kamatoztatni tehetségét és lehetőségeit. Ebben is profi és maximalista volt. 

Egyedi látásmódja és az, hogy meg is merte fogalmazni gondolatait, csak még különlegesebbé teszik őt. 

Ahogy a nőkről és a nőket érintő kérdésekről gondolkodott (nem a klasszikus emancipációs felfogás szerint), ahogy a vallásról gondolkodott, és ahogy hangot mert adni ezeknek, az mindig figyelemfelkeltő, azonban 30-40 évvel ezelőtt még jobban felhívta magára ezzel a figyelmet.

Kivívta sok ember haragját is. Talán gyakran joggal. De azt gondolom, soha nem rossz szándékból mondta, amit mondott, hanem mert nem értette, hogy miért ne mondhatná el az ember, amit gondol - főleg, ha jót akar vele.

Amiket a Távol-Keletről ír, a nők ottani helyzetéről, és amiket mondani mert nagyhatalmak vagy diktatúrák vezetőinek - azt nem hiszem, hogy sokan meg merték volna tenni. És tulajdonképpen megtehette mindezt úgy, hogy bármiféle következménnyel járt volna. Azt hiszem, ez is a tehetségére világít rá - hogy kőkemény, ellentmondást nem tűrő kritikákat tudott megfogalmazni úgy, hogy abból ne legyen baj. (Na jó, egy-két apróbb malőr, például diplomáciai incidens előfordult, de ezek megoldhatók, feloldhatók voltak. És nem is biztos, hogy rosszat tettek az akkori helyzetnek.)

Olyan helyzetekbe pillantott be és általa az olvasói is, amilyenekbe - főleg akkor - még kevesen: háborús helyzetekbe - éles helyzetekbe is haditudósítóként! -, diktátorok gondolatmeneteibe, elnyomott nők sorsába, gazdagok privilégiumaiba, politikai foglyok elviselhetetlen gyötrelmeibe. 

Nem hiszem, hogy mindez nem hatott ki a személyiségére - nyilván hatott rá, formálta őt. De senki sem tudja megmondani, hogy ez tette-e olyan emberré, amilyen volt, vagy magánéleti kudarcai, fájdalmai; netán a kettő felerősítette vagy éppen kiegyensúlyozta egymást?!

A szavai és az élete egyaránt megrendítőek, egyéni látásmódja időnként lelkesítő és inspiráló, dühe nagy erőket gerjesztő, szomorúsága lehangoló, életútja felejthetetlen, szívbe markoló, hagyatéka - írásai, gondolatai és előrejelzései - ámulatba ejtők, írói pályájának érdemei pedig elvitathatatlanok. 

A könyv ITT megrendelhető.

Amy Lloyd: The Innocent Wife – Az ártatlanság börtönében

"Szereted.
Bízol benne. Miért félsz hát tőle ennyire? Húsz évvel ezelőtt Dennis Dansont letartóztatták és bebörtönözték egy fiatal lány brutális meggyilkolásáért és több lány rejtélyes eltűnéséért. Most egy dokumentumfilm készül róla, hogy felderítse a valóságot, és kiszabadítson egy ártatlanul elítélt embert. A film hatalmas vihart kavart az interneten. Ezer mérföldnyire, Angliában, Samantha az eset megszállottja lesz. Levelezni kezd Dennisszel, és egykettőre elvarázsolja a férfi vonzereje és a felé irányuló kedvessége. Hátrahagyva régi életét, hamarosan hozzámegy, és kampányolni kezd férje szabadon bocsátásáért. Amikor azonban a kampány sikert hoz, és Dennis kiszabadul, Sam olyan dolgokra jön rá, melyek gyanakvással töltik el. Lehet, hogy a férfi nem is olyan ártatlan? De vajon akarja-e tudni az igazat egy szerető feleség? Vajon akarunk-e szembesülni a brutális valósággal mi, olvasók? A Daily Mail első regényekhez kiírt versenyének győztese, Amy Lloyd The Innocent Wife című könyve briliánsan megírt, lebilincselő pszichológiai thriller"
____________________

Rendkívül izgalmas krimi az elsőkönyves Amy Lloydtól, aki - ez azonnal kiderült - mestere a feszültségteremtésnek és a kiváló, döccenők nélküli, következetes történetvezetésnek. 

Az író egyaránt ért az élethű karakterek megteremtéséhez, a feszültség folyamatos fenntartásához, a jókor jó helyen bevitt ütésekhez, és ahhoz, hogy a minden logikát nélkülöző tettek leírásakor a szálak mégis logikusak maradjanak, már ha lehetséges az ilyesmi.

Hiszen teljesen kiszámíthatatlan, hogy bizonyos dolgokra ki hogyan reagál, de ebben a könyvben sosem éreztem azt, hogy egy adott reakció ne illene bele a sztoriba. Mert a feltétlen bizalomért lehet-e hibáztatni bárkit? És ha a bizalom meginog, akkor lehet-e azért kárhoztatni bárkit, hogy onnantól kezdve mindig, mindenben kételkedik? Árulásnak tekinthető-e a bizalmatlanság? Egyáltalán: mi tekinthető árulásnak? Mármint a maguktól értetődő dolgokon kívül. Az elhallgatás? A hazugság? A bizalmatlanság? De ha a bizalom csak önámítás vagy tévedés? És még továbbfűzve a gondolatot: mi van, ha a bizalmatlansággal eláruljuk a másikat, a kapcsolatot, ugyanakkor esetleg az oktalan bizalommal meg önmagunkat vagy az értékrendünket? És közben nem tudhatjuk, hogy mi az igazság... És: hova vezet az igazságkeresés? Erre nincs egyfajta, egyértelmű, minden esetben érvényes válasz. Nem is tudom, talán ez a legrosszabb az egészben - hiszen borzasztóan megnehezíti a döntést.

És a döntések, igen... Ez a kérdés újra és újra előkerül a különböző könyvek kapcsán. Hogy mennyire ijesztő, hogy soha nem tudhatjuk, mi a helyes döntés. Mivel jár. Mit okoz. Mit okozna vagy mit okozott volna egy másfajta döntés. Ez már önmagában is egy olyan kérdés, amit a végtelenségig lehetne továbbgondolni, és mégis csak elméletekre futná...

Amy Lloyd több fontos témát is taglal egyszerre, bár a hangsúlyt végig az alapszituációra helyezi (bűnös-e a férfi), de azért a házasságról, a családi kötelékekről, a barátságokról, a bizalomról, a döntésekről, a bűnről, a kitartásról, a hűségről, az alapértékekről is fontos kérdéseket vet fel.

Mellékesen érinti a bírósági tárgyalások, az ítélkezés és a halálbüntetés kérdését is, és bár csak érintőlegesen nyúl hozzá ezekhez a témákhoz, mégis rendkívül egyedin és elgondolkodtatón. 

Az eredeti cím már maga is gondolkodásra késztet, hiszen igencsak kétértelmű... Mert hát ki(k)re is vonatkozik? Ki(k) is a megszállott(ak)?  Ki(k) az ártatlan(ok)? És ki(k) nem az(ok)? Vagy senki sem az?

A bizalom kérdésével sok könyv foglalkozik, rendszerint nem direktben, csupán egy fő téma köré fonva, de mindig kulcskérdés, ha jobban belegondolunk. És mennyire nehéz kérdés! Sokszor nem is olyan magától értetődő, és nehéz, nagy kérdéseket vet fel a megingása. A helyessége vagy helytelensége. Bízni jó. Bízni fontos. Bízni talán létfontosságú. De mi van, ha - és ez többféleképpen is értelmezhető, azonban most jelen könyvnél maradva - valakinek az életébe vagy a létbiztonsága vagy önazonossága elvesztésébe kerül? Borzasztó nehéz kérdés, és azt hiszem, hatalmas dolgoknak, erőknek és tetteknek a mozgatórugója, kiváltó oka. Életeket eldöntő dolgoknak. Ne becsüljük alá a jelentőségét.

Összességében Az ártatlanság börtönében egy letehetetlenül izgalmas krimi, és közben egy torokszorító olvasmány többféle fájdalomról, felfoghatatlan fájdalmakról és kezelhetetlen helyzetekről, kiszámíthatatlan végkifejlettel és csattanókkal, megválaszolhatatlan kérdések nyitva hagyásával, és valamifajta furcsa érzéssel, ami az elolvasása után a gyomrunkban marad.


A regény ITT megrendelhető.

Camilla Läckberg: Eltitkolt életek

"Patrik Hedström nyomozó felesége, Erica Falck, döbbenten fedez fel egy náci érmet és egy véres gyermekruhát elhunyt édesanyja hátrahagyott holmija között. Erica mindenképpen tudni akarja, hogyan kerülhettek ezek a tárgyak a padlásukra. Felkeres egy idős történészt is, akit nem sokkal látogatása után brutálisan meggyilkolnak. Erica és férje vállt vállnak vetve folytatja a nyomozást, amelynek során a második világháború legsötétebb napjainak titkai kerülnek a felszínre, középpontban Erica családjának történetével. S még ma is élnek emberek, akik nagyon nem örülnek a múlt bolygatásának, olyannyira, hogy valaki egy újabb gyilkosságtól sem riad vissza."
_________________________

Egyszerre nagyon izgalmas krimi, ugyanakkor témájából (témáiból) adódóan nagyon torokszorító történet.
Ennek két oka is van.

Egyfelől a második világháború borzalmai, amiről nem tudom, hogy lehet-e eleget írni. Nem tudom, hogy lehet-e eleget beszélni róla ahhoz, hogy soha többé ne történhessenek ilyen dolgok, vagy ez egyszerűen nem ezen múlik. Nem (nem csak?) ezen múlik, tudom, de vajon ha beszélünk róla, ha emlékezünk rá, azért valamit, valamicskét elérhetünk vele? Fogalmam sincs. Camilla Lackbergnek sincs. De elszántan ír róla, mert azt gondolja: ne feledjük, mi történt, mert ha emlékezünk, akkor talán azzal távol tudjuk tartani magunktól, hogy újra megtörténjen.

Másrészt a családi kapcsolatokról ír, amik olyan, de olyan nehezek és fájdalmasak is tudnak lenni. A gyermek élete, aki nem szeretetben nő fel; az egyes emberek élete, akik nem tudják, honnan jöttek, kik ők; azoknak az élete, akik nem tudják, hogy kik a családtagjaik, miért lettek olyanok, amilyenek, kik voltak egykor, mi van a múltjukban, és kik ők a jelenben, kikké váltak, és ez hogyan hat ki mások életére. Nagyon nehéz kérdések, nem tudom, hogy meg lehet-e birkózni ezekkel a dolgokkal, a válasznélküliséggel; nem tudom, hogy aki meg tudja ezt tenni, az hogyan csinálja.

Ezt a két kérdést járja körül az író, a maga olvasmányosságával, szórakoztató stílusával, néhol könnyeden - hiszen azért ez mégiscsak egy krimi -, máskor viszont borzasztó szívbemarkolóan.

Nagyon érdekes volt A hableány előzményeinek megszületéséről olvasni pár mondatot a könyvben, nagyon izgalmas, amikor látszólag egyáltalán nem összefüggő történetekben valahogyan mégis összeérnek a szálak.

Egy idézet a könyvből, még az első témára visszatérve (anélkül, hogy elárulnék bármit):

"Az olyan embereket, mint (...), ijesztőnek találta. Nem láttak árnyalatokat, nem láttak változatokat. Már első látásra készek voltak valakit célpontnak tekinteni a puszta megjelenése alapján. (...) Évszázados hiedelmek, amelyek csak egyetlen utat, csak egyetlen embertípust ismernek el, minden más kiátkozott, s mint ilyen, a világrendjüket fenyegető. (...)-féle emberek mindig is léteztek. Emberek, akik azt hitték, hogy az övék az ész és a hatalom és az erő, hogy meghatározzák a normát."

Camilla Lackberg nem fél egy álláspont mellett egyértelműen letenni a voksát, és élesen fogalmazni, ha szükségét érzi. 

De közben nem feledkezik meg arról, hogy voltaképpen egy krimit ír, és ennek megfelelően megtartja az egyensúlyt; 

csak a kellő mértékben adagolja a történelmet, de a szálakat és a történetet a gyilkos kilétének és a miértnek a felderítése vezeti.


A könyv ITT megrendelhető!

Teresa Driscoll: Rajtad a szemem

"Ella Longfield kihallgatja két sármos fiatalember beszélgetését, akik kamaszlányokkal flörtölnek a vonaton. Nem gondol semmi rosszra, míg rá nem döbben: a srácok nemrég szabadultak a börtönből. Anyai ösztöne azonnal riadómódba kapcsol. A telefonért nyúl, ám történik valami, ami megállítja…Másnap arra a hírre ébred, hogy eltűnt az egyik lány, a gyönyörű, zöldszemű Anna Ballard. Egy évvel később Annát még mindig nem találták meg. Ellát bűntudat gyötri amiatt, hogy nem cselekedett, és nem ő az egyetlen, aki képtelen elfelejteni a történteket. Valaki fenyegető leveleket küldözget neki – leveleket, melyek azt jelentik: komolyan féltenie kell az életét. Majd az eltűnés évfordulóján felhívást tesznek közzé, melyből kiderül, hogy Anna barátai és családja valószínűleg elhallgatnak valamit. A lány legjobb barátnője, Sarah nem mondta el a teljes igazságot arról, hogy mi történt pontosan azon az éjszakán – és a szülőknek is megvannak a maguk titkai. Vannak, akik tudják, hol van Anna – de nem árulják el. Viszont figyelik Ellát." 

Az elmúlt év egyik legsikeresebb pszichológiai thrillere, mely hónapokkal a megjelenése után is az eladási listák élén szerepel.

___________________________

Letehetetlen, olvasmányos, remek stílusban megírt krimi, ami nagyon nehéz kérdéseket feszeget. Az alaptéma eleve hátborzongató, de a szerző elindult azon gondolatmenet mentén is (amivel én még nem találkoztam krimiben), hogy egy szemtanú életét hogyan változtathatja meg az, amit látott. És nemcsak azáltal, hogy esetleg direktben következményei vannak annak, hogy "rosszkor volt rossz helyen" - vagy jókor jó helyen?? -, hanem hogy a személyiségére, a lelkére miképp vetül rá annak az árnyéka, aminek a tanúja volt.

Az író a szereplők által sokat foglalkozik a döntésekkel - amikor nem tudjuk, hogy melyik a jó és melyik a rossz, éppúgy lehetséges mindkettő; és amikor a következményekből kiderül, hogy nem a jót választottuk. (Persze azt nem mindig tudhatjuk meg, hogy mi lett volna, ha a másikat választjuk, csak gondolhatjuk vagy sejthetjük.) Vagy hogy azt választottuk, csak (még?) nem tudunk róla. Annyi, de annyi szálon fut az élet - és nincs ellenpróba. Rendkívül nehéz kérdések ezek, amikkel nem fél foglalkozni a szerző.

Felveti azt a kérdést, amikor kérkedünk magunk előtt azzal, hogy mi különbek vagyunk, mint mások, velünk ilyen és ilyen nem fordulhat elő, hiszen mi jobban csináljuk a dolgokat, vagy mert - azt gondoljuk - bizonyos dolgokat mi sosem tennénk meg; ezzel is nagyon, de tényleg nagyon óvatosnak kell lenni.

Driscoll is foglalkozik azzal a kérdéssel, nem egyedüli szerzőként, de egyedi módon, amikor nem becsüljük meg eléggé azt, amink van, vagy megbecsüljük, de ezt nem tudatosítjuk magunkban, nem mondogatjuk magunknak nap mint nap, pedig folyton éreznünk kellene és tisztában lennünk vele! Igen, a napi aprócseprő problémák mellett is! Vagy azok mellett még inkább – hálásan, hogy csak aprócseprők, leküzdhetők! És igen, ez szerintem igenis életszerű: hálásnak lenni azért, amink van, folyton.

Driscoll sokat foglalkozik a mások iránt érzett empátia kérdésével. Hogy mit jelenthet valaki életében, személyiségfejlődésében az együttérzés, és milyen borzalmakat okozhat annak a hiánya.

Tehát bár ez egy krimi, de amint látjátok, valójában sokkal több annál. 

Ír a szerző a másokra való odafigyelés fontosságáról, a családon belüli erőszakról, és többféle módon, többször is óvatosságra int! 

Tehát - a teljesség igénye nélkül sorolva fel a fentieket - tényleg nagyon fontos kérdéseket vet fel, de nem erőlteti ránk a gondolatait. Csak elindít egy gondolatmenetet, ráirányítja a figyelmet meghatározó dolgokra, és úgy, hogy arra tényleg mindenképpen oda kell figyelned. 

A krimivonal pedig nagyon érdekes, mert egy idő után kezdtem úgy érezni, hogy lehet, hogy mások nem sejtik, de én azért már eléggé biztos vagyok benne, hogy (legalábbis az egyik ügyben) ki a tettes... Hát meg kell hogy mondjam, nem kicsit tévedtem, ennél messzebb nem is járhattam volna az igazságtól, és szerintem egyszerűen kitalálhatatlan, sejthetetlen, hogy ki áll a dolgok mögött...

Szóval a hatalmas csattanó sem hiányzik a könyvből, és a mélységek sem, amelyek hozzáteszik azt a pluszt a történethez, ami mindig minden kriminek jót tesz.


A könyv ITT megrendelhető!

Katie Nicholl: Harry - Életút, veszteségek, szerelmek

"Mióta alig tizenkét évesen elveszítette édesanyját, Harry herceg mindannyiunk szíve csücske. Ezért is nyert bocsánatot az összes sokat taglalt ballépéséért - kezdve a barátja születésnapján viselt náci jelmezen, az éjszakai klubokban való lazításon át, egészen a Las Vegas-i közjátékig. Mára a herceg leszámolt múltja démonaival, kialakította szerepkörét a királyi családban, sőt, megtalálta jövendőbelijét. Szerelmük Meghan Markle amerikai színésznővel valóságos forgószélnek minősül a királyi családban, ám Harryről még soha nem sütött így a boldogság.

A windsori kastélyban 2018 májusában kötendő frigy révén Meghan az első színes bőrű, elvált asszony, aki beházasodik a királyi családba. Nem is különbözhetne jobban a kékvérű arisztokratáktól, akikkel a herceget korábban összeboronálták. Harry édesanyját, Diana hercegnét bizonyára felvillanyozná, hogy kisebbik fia túllép a királyi sablonokon, éppen úgy, ahogyan ő. Diana megmondta a fiainak, hogy szerelemből házasodjanak, és Harry követi a tanácsát. Ahogy a bátyja, Vilmos herceg, ő is közrendű feleséget választott: házassága remélhetőleg éppen olyan szerencsés lesz, mint Vilmosé. Történelem íródik a királyi házban, és mi közvetlen tanúi lehetünk."

____________________________

Mennyire más egy ilyen könyvből, életrajzból tájékozódni egy híresség (legyen az rocksztár vagy herceg) mindennapjairól, mint a bulvársajtóból!
Milyen más képet mutat az egész!
Hiszen a bulvársajtó leközöl egy tényt, amit megítélünk valahogyan, netán mélységesen felháborodunk rajta, vagy empátiát érzünk, vagy megbocsátást, de a mögöttes okok sejtése nélkül alkothatunk-e véleményt reálisan?

Nyilván egy könyv is vajmi kevés egy ember megismeréséhez, mégis mást mutat a kép. 

Más, amikor arról is ír a szerző, hogy valami miért történt vagy hogyan történt valójában, na főleg ha még meg is kérdezi az illetőt, hogy elmondhassa a saját álláspontját, védekezhessen, érvelhessen, elmagyarázhasson, megértethessen. 

Lehet, hogy akkor sem fogunk egyetérteni vele, de legalább megismertük mindkét fél véleményét, és akkor máris van lehetőség objektívebben ítélni.

Mint minden életrajznál, ennél is ez a helyzet - azonnal árnyaltabb lesz az eddig ismert kép, hiszen megláthatjuk az embert, esendőségeivel, gyengeségeivel, sérüléseivel, fájdalmaival együtt, és nemcsak egy arcot egy magazin hasábján, egy csalóka főcímmel és leaddel, néhány felületes sorral; 

ítélkezni alighanem így sincs jogunk, de már közelebb járhatunk az igazsághoz, amikor kialakítjuk a véleményünket. 

Mindig szerettem az életrajzokat, és ahogy ebbe belekezdtem, döbbentem rá, hogy milyen régóta nem olvastam már egyet sem.

Tetszett, hogy az író és a "főszereplő" betekintést engedett olyan dolgokba is, amiket a bulvársajtó nem közöl, de túlzásba sem vitte a "feltárást", kitárulkozást. 

Tetszett, hogy megmutatta az emberi oldalakat, azok hibáival, vétségeivel együtt, nem szégyellve vagy elfedve azokat, hanem rámutatva, hogy vannak hibák, de azok helyrehozatala a lényeg.

Tetszett, hogy nem próbált hamis képet kialakítani senkiről, nem átallotta leírni azt sem, ha valami bizony nem volt hízelgő valakire nézve, de úgy, hogy

az nem sértette az illető méltóságát! 

Tetszett, hogy végig szórakoztató volt, fenntartotta az érdeklődésemet, úgy, hogy nem is tudtam róla, hogy ennyire érdekel ez a téma. :)

Tetszett, hogy nem vájkál senki magánéletében, múltjában, mégsem kendőzi el azokat a dolgokat, amelyek a nyilvánosságra is tartoznak (abból eredően, hogy a királyi család élete óhatatlanul a nyilvánosság előtt és az emberek érdeklődésére számot tartva, figyelmének középpontjában zajlik, ami tulajdonképpen rendjén is van).

Az író empatikus, jó megfigyelő, toleráns, tiszteletben tartja a magánszférát, de leírja mindazt, amire az emberek kíváncsiak.

Nagyon érdekes olvasmány, ajánlom mindenkinek.


A Kiadótól megrendelhető ITT.

Katherine Arden: A ​medve és a csalogány – Az északi erdő legendája 1. rész

"Gyilkos szél fúj a vad orosz vidéken, messze északon; nagyon rég nem volt ilyen fogcsikorgató hideg. A fák között suttogások, léptek zaja hallatszik. A medve ébredezik, egyre erősebb, és ha eltépi köteleit, talán senki sem állíthatja meg többé.
Vaszilisza zöld szemű, vadóc kislány, aki egy faház kemencéjének melegénél dadája régi időkről szóló meséire alszik el. Napközben lovagol, fára mászik, az erdőket járja; ott érzi igazán otthon magát, az állatok és növények között. De Vászja nem fiú, az a sorsa, hogy nővé érve gyermekeket szüljön és ellássa urát. A kislány már egészen fiatal kora óta tudja, hogy neki nem ezt írták meg, édesanyja nem ezért hozta a világra, mielőtt belehalt volna a szülésbe. Életével együtt különleges tudást adott a kislánynak, olyat, amely megváltoztathatja egész népe sorsát. Katherine Arden első regénye az orosz mítoszok és népmesék varázslatos világába viszi az olvasót, ahol a csodák mindennaposak, a démonok és manók jelenléte megszokott, ahol ember és természet olyan összhangban élhet együtt, ahogy csak a legendákban lehetséges." „Ragyogó… sötét és varázslatos tündérmese, de nem csak azoknak, akik szeretik a meséket.” Library Journal

____________________

Igazán különleges hangulatával elvarázsol minden mese-, mítosz-, monda- és varázskedvelő olvasót ez a regény. 

Az orosz mondavilágba egyébként is igen ritkán nyerünk bepillantást, hiszen nem sok - főként kortárs - regény íródik e témában... És ez ráadásul még könnyen fogyasztható is - bátran állíthatom, hogy nem csak a mesekedvelők, nem csak a mondavilág iránt érdeklődők, nem csak a szórakoztató irodalmat és nem csak a szépirodalmat szeretők számára.

Önmagában persze már az is kuriózummá teszi ezt a történetet, hogy - amint említettem - erről a témáról csak népmesékben olvashatunk, regényekben szerintem egyáltalán nem (főként amerikai szerző tollából), így hát egy - regényekben - teljesen ismeretlen terepre vezeti a szerző az olvasókat.

De nem csupán a mondavilág és a népmesék szereplőiről szól ez a történet, hanem legalább ugyanannyira az emberi összetartásról vagy éppen széthúzásról, a szeretetről (kérlek, ne kezeljétek ezt közhelyként - ennek az ábrázolása szerintem nagyon is érdekes egy könyvben; a nem közhelyes, eredeti módon való, fontos ábrázolása!), az erőről és a bátorságról (a hitről!), a családtagok közötti kapcsolatokról. 

Katherine Ardennek ez az első könyve, szóval akkor nem gyakorlat során szerzett tapasztalatának, hanem ösztönös tudásának köszönhető az, hogy a jellemeket ennyire kiválóan ábrázolja (érti?!), ilyen részletes alapossággal ki tudja dolgozni, azzal együtt, hogy milyen okok (történések, döntések...) vezetnek el a tetteikhez, és hogy a tulajdonságaik vagy a múltjuk milyen következményekkel jár együtt.

Az író ösztönös tehetséggel ábrázolja az ösztönös jóságot, azt a kitartást és elkötelezettséget a jó és a bátorság mellett, amelyről még olvasni is igazán ösztönzően hat.

És hogy a családi kapcsolatrendszerek miként hatnak ki mindenre, (nem eltúlozva!) a világ működésére, annak ez a könyv is egy remek értelmezését nyújtja, jól példázva, hogy ahogyan hozzáállsz a világhoz, az befolyásolni fogja annak működését, hiszen a körülötted lévőkre hatással vagy, a világot pedig ők és a körülötted lévők körül lévők (és így tovább) alkotják.

És akkor most nem beszélünk az energiákról (most az mindegy, hogy hogyan nevezzük ezt) mint felszabadító erőkről, mozgatórugókról, megoldásokról vagy bajokozókról, pedig e kettő szorosan összefügg.

Tudom, ez így nagyon leegyszerűsített megfogalmazás, de ha kíváncsiak vagytok, mit is jelent ez, akkor ahhoz a könyvet kell elolvasnotok. :)


Az Alexandra Kiadótól megrendelhető ITT.

Camilla Läckberg: Jéghercegnő

"A fiatal nő a kádban feküdt. Körülötte a vízen jéghártya csillogott. Csuklói felvágva, a kövezeten vérfoltok. Így találnak rá a holtan is gyönyörű Alexre, akiről csakhamar kiderül, hogy nem magával végzett, hanem gyilkosság áldozata lett. Vajon kinek lehetett útjában ez a kiskorától fogva különösen viselkedő, visszahúzódó nő, akit férfiak és nők egyaránt csodálattal vettek körül? Arra lehet számítani, hogy hamar meglesz a tettes, hiszen a színhely egy tengerparti kisváros, ahol mindenki mindenkit ismer. Vagy csak úgy tűnik… Patriknak, a rendőrtisztnek és Ericának, az írónőnek azzal kell szembesülnie, hogy fogalmuk sem volt, kikkel élnek együtt, milyen titkokat rejtegetnek a takaros házak, s hogy ki volt valójában az áldozat, akit pedig gyerekkoruktól ismerni véltek."
______________________

Camilla Läckberg első könyve a Jéghercegnő, és ami elsőként eszembe jut róla, az az, hogy abszolút, teljes mértékben kiszámíthatatlan és megjósolhatatlan a vége, pedig az író felcsillant - de csak nagyon óvatosan - lehetőségeket, hogy ki lehet a gyilkos, de nem terelgeti az olvasót semerre, nem vezeti (félre se) azzal, hogy valakire rátereli a gyanút, és az összefüggéseket, az indítékokat sem láttatja egészen a végkifejletig.

Nagyon izgalmas, olvasmányos stílusú és olyan "igazi" skandináv krimi - amilyet vár ettől a műfajtól az ember.

Läckberg pályafutása azóta is töretlenül ível felfelé, talán ennél a regényénél még kicsit látszik - ha nem is a stílusát kereső író, mert nem, a stílusa már itt is rendben van, hanem - az, hogy ez egy igazi első könyv, annak minden előnyével természetesen, nevezetesen arra gondolok, hogy úgy adott bele mindent a történetbe, a kidolgozásba, ahogy - amilyen lelkesedéssel, hévvel, szenvedéllyel, energiával - jellemzően nekiáll egy író az első könyvének.

Egy kérdést nem bontott ki ugyan, ami engem nagyon érdekelt volna, de mivel ennek a történethez egyébként nem volt köze, ez igazán megbocsátható. Egyszerűen arról van szó, hogy felkeltette az érdeklődésemet egy gondolat, és szívesen olvastam volna róla többet.

A krimiszálon kívül fontos kérdésekkel foglalkozik (gyermekvédelem, családon belüli erőszak), és nagyon tetszik, hogy időt szánt a szereplők családi viszonyainak a kibontására is. Én ezeket kimondottan fontosnak tartom és kedvelem bármilyen típusú könyvben.

Örültem, hogy "skandináv volta" ellenére nem gyomorforgató, nem az ingerküszöböt feszegető, más hasonló jellegű könyvekhez e téren felzárkózni akaró regény, hanem megmarad egy olyan szinten, ami teljesen belefér mindenkinek, és teljes mértékben az indítékra, a mozgatórugókra, a múltban történtekre, a történésekhez vezető okokra és a nyomozás izgalmaira helyezi a hangsúlyt.


Az Animus Kiadótól megrendelhető ITT.

Harlan Coben: Ne engedj el!

"Napoleon „Nap” Dumas New Jersey-i kisvárosi detektív egész világa romba dől, amikor gimnazista korában ikertestvérét, Leót és Leo barátnőjét, Dianát holtan találják a vasúti síneken, majd szerelme, Maura szakít vele, hogy aztán minden magyarázat nélkül kámforrá váljon. Mi történhetett ezen a tragikus napon? Lehetséges, hogy a két sötét rejtély összefügg, vagy csupán a vak véletlen tette tönkre Nap életét? 

Tizenöt évvel később Nap megdöbbentő jelre bukkan, amikor egy rendőrgyilkosság helyszínén megtalálja Maura ujjlenyomatát. Az áldozat, Rex Canton ráadásul nemcsak közös osztálytársuk volt, de Leóval együtt egy titkos diákkör tagja is. A szálak mindinkább összekuszálódnak, amikor a társaság egy újabb tagjának vész nyoma. Napben gyanú ébred: talán csak nem ahhoz az elhagyatott katonai bázishoz van köze a szörnyűségeknek, amely iránt a kör tagjai élénken érdeklődtek?

Ahogy Nap egyre mélyebbre ás a múltba, válaszok helyett újabb és újabb nyugtalanító kérdések buknak a felszínre. Valakik mindenáron meg akarják akadályozni, hogy fény derüljön ama bizonyos nap titkára – talán mert hátborzongatóbb, mint azt Nap legrémesebb álmaiban gondolta volna…

Szerelem, gyilkosság, összeesküvés: Harlan Coben a tőle megszokott bravúrossággal szövi a Ne engedj el! cselekményének szálait, miközben az emberi lélek legsötétebb bugyraiba kalauzolja olvasóját.

HARLAN COBEN napjaink egyik legnépszerűbb krimiírója. Eddig megjelent több mint húsz regényét, köztük a méltán népszerű Myron Bolitar-sorozatot a műfaj gyöngyszemeiként tartják számon: könyveit eddig negyven különböző nyelvre fordították le, és közel ötvenmillió példányt adtak el belőlük világszerte."

_______________________

Mint azt már sokszor leírtam itt, jelenleg a kedvenc krimiíróm Harlan Coben, aki ezúttal sem okozott csalódást.

A már tőle megszokott (várt és elvárt) színvonalat hozta most is, azonban most egy komolyabb témát vett elő.

Érdekessége a könyvnek, hogy Coben egy saját gyerekkori emlékéből, egy akkor legendának gondolt - később aztán kiderült, hogy mégsem az volt - történetből bontotta ki a cselekményt, természetesen utána már a saját kénye-kedve szerint csűrve-csavarva azt. 

A téma elgondolkodtató és mindenképpen érdemes arra, hogy komolyabban vegyük, mintsem egy szimpla krimit, 

ugyanakkor a nehéz momentumokat és a feszültséget szokásához híven az író humorral és remek párbeszédekkel oldja.

Nagyon bírtam a könyvben Myron Bolitair megjelenését, szuper ötlet volt Cobentől.

A csattanó természetesen nem marad el, és nemcsak abban a tekintetben, hogy ki(k) is áll(nak) a bűncselekmények mögött, hanem rendkívül érdekes az indíték (nem gondolnál rá), és az, hogy tényleg végig ötleted sincs, hogy hogyan is függenek össze egymással a dolgok (a történetbeli nyomozónak is ez okozza a legnagyobb fejtörést - hát te sem fogod megfejteni, biztosíthatlak róla).

Coben minden regényében jól érzékelhető a profizmus, a zsigerből írás, az ösztönös tehetség, ugyanakkor a kemény munka is, miközben olyan gördülékenyek a mondatai, mintha oda sem figyelt volna, úgy vetette volna papírra mindet. 

Ez csak látszólag ellentmondás, de valójában egyáltalán nem az. Igazi tehetség, aki nem sajnálja a ráfordított energiát, kutatómunkát, és nem sajnálja belefeccölni a melórészt a könyveibe, nem akarja letudni a lezárásokat valami könnyebb, kényelmesebb megoldással. Nem tudom, hogy sokat agyal-e a végkifejleteken és a csavarokon vagy ezek is jönnek neki könnyedén.

Viszont érdekes az, hogy ez a kiforrott stílus nem csupán az időnek, az eltelt éveknek és a sok megírt könyvnek köszönhető, hanem ez már az első könyveinél is megfigyelhető volt. 

Tehát a színvonal maradt, de mindig tud valami újat, valami pluszt beletenni.

A Jaffa Kiadótól megrendelhető ITT!

Jane Corry: Vértestvérek

"Három kislány iskolába indul egy napsütéses, májusi napon. Egy óra múlva az egyikük halott.

Tizenöt évvel később találkozunk a két túlélővel, Alisonnal és Kittyvel. Nagyon különböző életet élnek. Kitty egy otthonban lakik, nem képes beszélni, és nincsenek emlékei a balesetről, sem a tragédia előtti múltról. Alison rajztanár, első ránézésre teljesen normális nő. Ám ez csupán a látszat, ami megtévesztő lehet. Amikor állást vállal egy börtönben, végre fény derülhet az igazságra.

Valaki figyeli őket, és bosszúra készül… Vajon kit akar megölni?

Jane Corry ismert angol újságíró, az Oxford University kreatívírás-tanára."

____________________________

Ez megint az a könyv volt, amit 2 nap alatt olvastam ki, mert egyszerűen nem lehetett letenni. Pedig van más dolgom is, nem csak olvasni, higgyétek el :), de inkább olvastam hajnalig, mintsem hogy félrerakjam 1-2 napra.

Remek, gördülékeny, olvasmányos stílusban íródott, és külön pozitívumnak tartom, hogy emészthető formában írja meg az egyébként emészthetetlent az író.

Hiszen rendkívül nehéz életeket, élethelyzeteket, sorsokat tár elénk, de úgy, hogy ne vesszünk el abban, hogy milyen borzalmas lehet így nélkül, mert az a cselekmény rovására menne. Ez pedig elsősorban mégiscsak egy krimi. Nem is akármilyen. 

Mindenképpen erőssége a könyvnek, hogy nemcsak a jelenlegi helyzetekhez vezető okokat boncolgatja, hanem a személyiségek alakulását is, és hogy a különböző személyiségjegyek, a másokhoz való hozzáállás mikéntje hogyan vezette el ahhoz az élethez a szereplőket, amelyet jelenleg élnek. 

Jane Corry tudja, hogyan kell úgy írni, hogy az olvasót magába szippantsa a történet:

bőven vannak benne fordulatok, meglepőek az indítékok, és az utolsó lapokon még egy nagy csavarral tetézi az unalmasnak már addig sem nevezhető könyvet.

Érdekes - bár szörnyű - belepillantani egy olyan ember életébe, akinek hézagosak az emlékei, de amik vannak, még azokat sem tudja szavakkal kifejezni. Márpedig valaki egyre csak arra vár, hogy hátha egyszer csak ez az ember szavakba tudja önteni a gondolatait, hogy fény derülhessen a titokra, más pedig éppen az ellenkezőjéért szurkol...

Érdekes az is (és becsülendő, hogy az író ennek utánajárt), hogy miként változnak meg valakinek akár az alaptulajdonságai is egy fejsérülés után; illetve külön érdekessége a könyvnek, hogy bepillantást nyerhetünk abba, milyen új technikai-orvosi vívmányok állnak már rendelkezésre arra, hogy olykor megoldják annak a problémáját, ha valakinek józan gondolatai vannak, "csak" a beszédkészsége veszett el.

Tehát egyfelől megrázó könyv azért, mert borzasztó nehéz élethelyzetekről szól; másrészt megrázó könyv azért, mert megmutatja, hogy egyetlen aprócska, másodpercnyi döntés - de még csak döntés sem kell hogy legyen, csak egy pillanatnyi indulat, egy villanásnyi düh! - hány ember életét változtathatja meg végzetesen és örökre. Ijesztő és gondolatébresztő. 

Maradjunk higgadtak és toleránsak. Ne engedjünk a dühnek. Örüljünk az életünknek. Ne hagyjuk, hogy elragadjon az indulat, egy pillanatra se. Becsüljük meg azt, amink van. 

Olvassunk jó könyveket. És legyünk boldogok, hogy ezek a történések csak a regényeinkben vannak, amiket utána feltehetünk a polcra, és azt mondhatjuk: ez egy nagyon jó krimi volt, de hála az égnek, hogy most már várhatom a kiadó következő könyvét. :)


A 21. Század Kiadótól megrendelhető ITT.

Nógrádi Gábor: PetePite; Papa, ne már!

"A tizenegy és fél éves Pete Péter arra ébred, hogy alig fér el az ágyon. A takarója alól két szőrös láb kandikál ki, a keze óriási, a hangja mély és reszelős. Úgy tűnik, Pete Péter, azaz Pite egyetlen éjszaka alatt felnőtt, és pont olyan lett, mint az apja. Ráadásul apukája, dr. Pete Ádám is átváltozott, és a megszólalásig hasonlít a fiára. Sőt a megszólalás után is. Így aztán apa és fia egy cipőben járnak. Illetve egymás cipőjében. Pite suli helyett munkába indul. Ádámot pedig várja az iskolapad. De vajon helyt tud-e állni Pite egy komoly munkahelyen? És hogyan boldogul Ádám a gyerekek között? Egyszer majd jót nevetnek ezen az egészen, ha már visszaváltoztak. De vajon visszaváltoznak-e valaha?

A kötet elnyerte AZ ÉV GYEREKKÖNYVE címet (2000), valamint Nemzetközi IBBY-díjat kapott (2002). A NAGY KÖNYV versenyében a 100 legkedveltebb regény közé került!"

Nógrádi Gábor: „Valóban ez a könyv volt a legsikeresebb, a legtöbb díjjal jutalmazott. No, meg benne van néhány tankönyvben, és kötelező számos iskolában. Mégsem vagyok biztos abban, hogy ez a legjobb regényem. Egyébként is: egy regényről nemigen lehet kimondani halálos biztonsággal, hogy ez a legjobb. Ádámnak ez a legjobb, Zsuzsának az, Aninak amaz. Én például a Petepite lányos változatát, Az anyu én vagyok című könyvet jobban kedvelem.

A Petepitét, és ezt már sokszor elmondtam, azért írtam meg, mert gyerekkoromban szerettem volna felnőtt lenni gyorsan. Ma pedig inkább gyerek szeretnék lenni. Persze mai gyerek!

Az apa-fiú vagy az anya-lány cseréjének a történetét nem én írtam meg először, és még utánam is sokan meg fogják írni. A sztorit könyvről könyvre adják az írók, s meg lehet írni újra tízszer, hússzor, százszor is. Ez nem számít lopásnak. Egyetlen feltétel van csak: jól kell megírni. Remélem, ez nekem sikerült…”

"Samu szereti Papát. Szereti, ha háromszáz kilométerre van tőle, de megőrül, ha csak három méterre. Mert a Papát nem lehet kibírni. A Papa mindenbe beleszól. A Papa mindent jobban tud. A Papa fontoskodik. A Papa vénember létére csajozik. A Papa ölelget. A Papa gyógyít. A Papa Samu elé megy az iskolába. A Papa botrányt csinál a múzeumban. A Papa árulkodik. A Papa nem kopogtat. A Papa egyszerűen CIKI! Mióta a Papa Samuékhoz költözött, szerencsétlen Samunak egyetlen nyugodt pillanata sincsen. Még a fürdőszobában sem. Ezt nem lehet kibírni! Segítség, a Papa jön… A Papa itt van… És itt marad örökre. Papa, ne már!"

Nógrádi Gábor: „Természetesen magamról mintáztam a Papát is, aki Nyíregyházáról, a szülővárosomból költözik fel a lánya családjához Pestre, és magamról mintáztam Samut is, aki voltam valamikor, gyerekkoromban. Mert bizony ilyen gátlásos, szorongó, mindentől félő kiskamasz voltam. És ilyen erőszakos, mindenkinél okosabb, mindenkinek tanácsot adó Papa vagyok most. Nem mondhatom, hogy nehéz volt megírni ezt a könyvet. Csak beszélgetni kellett magammal. A mai magamnak a régi magammal. Elárulom a titkot: minden könyvem így készül. Minden szereplő én vagyok. Beszélgetünk, vitatkozunk, veszekszünk, verekszünk. Sőt, még gyilkolászunk is, mint a Marci könyvekben. Remélem, a Papa, ne már! főszereplőiben sok nagypapa és sok unoka magára ismer. És ezek a kis humoros helyzetek segítenek abban, hogy még jobban megszeressék egymást minden hibájukkal együtt.”

________________________

Gergő "régen" (1-2 éve) nagyon sok regényt kiolvasott, ami engem nagyon elégedetté tett. :)
Mostanában inkább képregényeket szeret olvasni (Garfield a nagy kedvenc, amit abszolút megértek egyébként), illetve a kicsi korában olvasott meséket olvassa újra, amiket még én olvastam neki, és amiket mindketten nagyon szerettünk. Ezek jó része még az én gyerekkoromból való: Pitypang, a hiú oroszlán; A három kiscica; A világ leggazdagabb verebe stb.; de vannak köztük olyanok is, amiket már én vettem neki: Pettson és Findusz-könyvek, Kung Fu Panda stb. Ezt sem bánom - csak olvasson.

A múltkor viszont úgy érzékeltem, hogy kicsit túl sokat pötyög a telefonján, és rászóltam, hogy most már aztán tessék letenni azt a telefont és olvasni!
Erre letelepedett a kanapéra a PetePitével, és nagy "megsértődésében" csak akkor kelt fel onnan, amikor véget ért a könyv. (Minden túlzás nélkül.)
Hurrá!
Teljesen magával ragadta Nógrádi stílusa.
Aztán jött a Papa, ne már!, és azzal is ugyanez volt a helyzet.

A nagyobbik gyerkőcöm, Dávid tavaly szintén kiolvasott kb. 6 Nógrádi-könyvet, neki is nagyon tetszik a stílusa, az olvasmányossága, a humora és a mondanivalója. Azt, hogy

úgy közöl fontos dolgokat, hogy látszólag nem akarja ezt tenni. Csak mesél. 

Úgyhogy ifjúságiregény-fronton Gergőnél ezek mennek mostanában.

A. J. Finn: Nő az ablakban

"Anna Fox egyedül él New York-i otthonában, egy üresen kongó nagy házban, ami egykor boldog családi élete színtere volt. Férje és lánya nincsenek már vele, agorafóbiával küzd, napjait azzal tölti, hogy idegenekkel csetel a laptopján, régi filmeket néz, túl sokat iszik, és a szomszédjait figyeli.
Amikor Russellék beköltöznek a szemközti házba, még inkább felerősödik benne a vágy, hogy újra együtt legyen szeretteivel. Aztán Anna meglát valamit az ablakból, amitől ingatag világa omladozni kezd. Tényleg látott valamit, vagy csak a képzelete játszott vele? És milyen következményekkel jár, ha megvádolja új szomszédjait? A Nő az ablakban feszült és fordulatos hitchcocki thriller a Hátsó ablak stílusában. A könyv jogait negyven országban adták el szerte a világon, és a 20th Century Fox készít belőle filmet. Megjelenése után egy héttel egyből a New York Times bestsellerlistájának élére ugrott. „Finn megalkotta az új évezred noirját, igéző karaktereivel, megdöbbentő fordulataival, gyönyörű stílusával és egy mesélővel, akivel szívesen elkortyolgatnék egy üveg pinot noirt. Talán kettőt - nagyon sok kérdésem lenne hozzá.” Gillian Flynn

______________________

Ez A. J. Finn első könyve, de máris nagyon várom a következőt!

A stílusa magával ragadó, már-már szépirodalmi.

A Nő az ablakban ugyanannyira a lélek mélységeit boncolgató regény, mint krimi keszekusza szálakkal és csavarokkal, nagy kérdésekkel, kételyekkel, elgondolkodtató mondatokkal és értelmezésekkel. 

Vajon mi az, ami tényleg az, ami; és mi az, ami csak annak látszik? Vajon mi a valóság és mi a képzelet? Mi a mozgatórugó itt és ott? Mi az, ami megtörtént, és mi az, ami csak "akár meg is történhetett volna"?

Mint krimi rengeteg kérdést vet fel a történet, ugyanakkor ennél is sokkal többet a háttérszál, ami valójában szerintem mellékszálból fő sodronnyá lépett elő, ami akár tudatos döntés az író részéről, akár csak "a véletlen műve" (így adódott? hozta magával egyik sor a másikat?), de rendkívül megrendítő az egész könyv, nem könnyű, azt már most el kell mondanom.

Az író stílusa elsősorban az, ami teljesen magával sodort: azok a pontos mondatok! Azok a tűéles megfogalmazások! Az a látásmód! Azok az ívek és kanyarok a gondolatmenetekben! Ami mindvégig életszerű és következetes, és megrázó és szomorú. Túlságosan is az.

Az az érzékenység, az a vesébe látás, az az emberismeret, az a lélektani tudás és az az ösztönösség, amellyel Finn rendelkezik... 

Te jó ég, ki ez az ember, és hol volt idáig? Tudom persze, olvastam, hogy mely lapokban ír, tehát gyakorlata van e téren, nem a semmiből pottyant az irodalom világába, mégis: nem kellett volna a regényírással eddig várnia, igazán nem kellett volna.

Engem elsodort ez a könyv két perc alatt (túlzás nélkül, mert már a második oldalra kiderült, hogy a stílusa milyen eredeti, kiforrott és lenyűgöző), és aztán egyre csak sodort tovább.

Ilyen mélységekre, ilyen gyönyörű stílusra, ilyen hátborzongatóan szomorú történetre, ilyen megrázó fordulatokra, ilyen hemingwayi pontosságú és érzékenységű mondatokra nem számítottam - nem számíthattam -, olykor nehéz is volt megküzdeni vele. 

Kíváncsian várom, hogy a következő regényeiben tudja-e majd tartani (esetleg fokozni?) ezt a szintet, színvonalat, de biztos vagyok benne, hogy igen. Remélem, hogy már írja a következő regényét.

A fordító munkáját is meg kell említenem, minden elismerésem Babits Péternek. Végig azt éreztem, hogy azonnal ráhangolódott Finn stílusára, és pontosan úgy ültette át magyarba a mondatait, ahogy azokat Finn, ha tudná, magyarul megfogalmazta volna.


A regény az Alexandra Kiadótól megrendelhető ITT.

Karin Slaughter: Apja lánya

"A nemzetközileg is elsőrangú sikerkönyvszerző döbbenetes új regénye a vérfagyasztó krimi és a magas szinten tartott lélektani feszültség szárnyaló, lenyűgöző keveréke.

Fegyverrel kényszerítenek az erdőbe két lányt. Az egyik elfut, a másik ott marad… Huszonnyolc évvel később. Charlie apja nyomdokaiba lépve maga is ügyvéd lesz; ő a jó gyerek, igazi apja lánya. Mikor újra lecsap az erőszak Pikeville-ben, a borzalmas tragédia az egész várost megrázza, és Charlie egy rémálom kellős közepén találja magát. Nemcsak hogy ő az első, aki a helyszínre érkezik, de az eset felidézi szörnyű emlékeit is, melyeket oly nehezen sikerült elfojtania az évek során. A felkavaró igazság azzal a bűntettel kapcsolatban, mely csaknem harminc éve tönkretette a családját, nem maradhat örökre eltemetve. A csavaros, fordulatos, érzelmekkel teli és együttérzéssel megírt történetből végtelenül izgalmas regény kerekedett."

________

Slaughter stílusa az évek előrehaladtával és az újabb és újabb könyvei születésével finomodik, formálódik, mélyül, és nem durvul; nem úgy akarja felülmúlni önmagát és a korábbi könyveit, hogy - lévén, krimit ír - több erőszakot vagy brutálisabb jeleneteket tesz a regényeibe, épp ellenkezőleg: a cselekmény mellett (vagy akár azt kicsit háttérbe tolva, és ezt a legjobb értelemben mondom) a személyiségfejlődésre, a szereplők jellemének kibontására, mozgatórugóik fejtegetésére helyezi a hangsúlyt.

Ezt én fontosnak tartom egy könyvben, mert engem sosem csak az érdekel, hogy ki tette és miért, hanem hogy a felszínen látható indíték mögött milyen egyéb indíték lappang még: milyen tulajdonság, sérelem, múltbéli titok, amely oda vezetett, hogy a dühöt, a csalódást, az érzelmeket, az indulatokat tett követi.

Ebben a regényben is az egyes családtagok közötti kusza szálakat bogozza - s vele együtt az olvasók is -, és láttatni próbálja, hogy kiből mit vált ki egy esemény, és hogy egy-egy mozzanat hogyan tudja meghatározni az ember egész életét és kapcsolatait. Azt gondolom, hogy bármilyen fajta regényben érdemes foglalkozni ezzel.

Nem mindegy, hogy miért vagyunk azok, akik. Igen, érdemes foglalkozni vele, mert akkor talán lehetünk mások is. Másmilyenek - jobbak, nyugodtabbak, empatikusabbak, erősebbek. Ha értjük magunkat. Érdemes időt szánni rá.

Szóval én szeretem, ha egy író is ezt teszi. Ha időt szán arra, hogy elgondolkodjon azon - és hogy megmutassa az olvasóknak -, egy-egy szereplőjét miért teremtette olyannak, amilyennek. Ez mindig hozzátesz a történethez, ha jó az ábrázolás. Ha át van gondolva; ha következetes (na nem mintha mindig felfedezhető lenne a személyiség alakulásában a tiszta logika és a következetesség); ha nem csak a felszínt kapargatja. 

De mindemellett persze azért ez mégiscsak egy krimi, tele izgalmas jelenetekkel, olvasmányosan megírva, ahol pörögnek az események, nem marad el a nem várt fordulat, és végig együttérzésünket, borzongásunkat, megértésünket, sajnálatunkat és egyéb érzelmeinket hozza felszínre vagy teszi próbára.


A Kiadótól megrendelhető ITT.

Dan Brown: Eredet

"Robert Langdon, a szimbolika és a vallási ikonológia harvardi professzora a bilbaói Guggenheim Múzeumba érkezik, hogy részt vegyen egy felfedezés bemutatásán, amely „mindörökre megváltoztatja a tudományokat”. Az esemény házigazdája Langdon barátja és egykori tanítványa, Edmond Kirsch, a negyvenéves tech-mágnás, akit káprázatos találmányai és merész előrejelzései az egész világon vitatott figurává tettek. A mai este sem kivétel: azt állítja, hogy egy megdöbbentő áttörést jelent be, amelynek messzeható következményei lesznek.

Ám Langdon és a több száz vendég legnagyobb döbbenetére, az esemény még azelőtt tragikus véget ér, hogy igazán elkezdődhetne. Langdon kétségbeesett menekülésre kényszerül a múzeum igazgatónőjével, Ambra Vidallal. Barcelonába szöknek, és veszélyes kutatásba kezdenek egy jelszó után, amely megnyitja Kirsch titkát.

Langdonnak és Vidalnak meg kell találnia az utat a város labirintusszerű átjáróiban egy olyan ellenséggel szemben, amely minden fordulónál egy lépéssel előttük jár. A nyomot, amelyet követnek, csak rejtélyes szimbólumok és többértelmű modern művek jelölik, de Langdon és Vidal sorra megfejti a nyomravezetőket, és végül szemtől szembe kerülnek egy világrengető igazsággal, amely rejtve maradt – egészen mostanáig."

_________________________

Nagyon vártam, hogy elolvashassam, de tényleg, alig vártam, hogy megérkezzen a könyvvel a futár! Hihetetlenül izgalmas a téma, nagyon szerettem volna minél előbb beleásni magam.
Szerintem a vallás és a hit az egyik legérdekesebb téma a világon, és amilyen új látószögből ezt Dan Brown boncolgatja, az hihetetlenül izgalmassá teszi az egyébként is rendkívül sokrétű témakört.

Bár vannak a szerzőről negatív vélemények a neten, én azt gondolom, hogy egyszerűen nem kell akarni belekötni - nem a tudományos "tévedéseit" kell keresni (ez a fő kritika vele szemben), hiszen ő nem tudományos könyveket ír, hanem regényeket! Fikciót, egy "így is lehetne" változatot, és erre kell nyitottnak vagy fogékonynak lenni, ezt nem kell se elfogadni, se elutasítani, egyszerűen csak el lehet játszani a gondolattal, hogy mi lenne, ha. Ez egy regény, nem kell - bár lehet - belemagyarázni többet;

ne a szavait forgassuk ki, hanem az elméleteit gondoljuk tovább! 

Érdemes, higgyétek el. Nagyon okos gondolatai vannak, és ennél pontosabban ki sem lehetne fejezni, meg sem lehetne fogalmazni azokat.

Ezt a regényt egyébként is kuriózummá teszi, hogy részben Budapesten játszódik - néhol elég érdekes, ahogy az író az USA magyarországi nagykövetségétől kapott információk alapján Budapestről ír...

Dan Brownnak nagyon eredeti (itt most abszolút nem a szóval akartam játszani, ez tényleg véletlenül jött...) ötletei vannak, és remekül formába is tudja önteni ezeket; minden elismerésem. Igazán különlegesség és üde szín a mai szórakoztató irodalomban.

Tetszik az is, amiket a művészetről ír. Egyáltalán ahogy megközelíti azt. 
Például:

"A modern művészetben sokszor többet számít az idea, mint a kivitelezés. Például bárki képes egy negyvenperces szimfóniát szerezni, amely csak egy akkordból és csendből áll, de Yves Klein volt az, akinek ez az ötlete támadt."

Bárcsak ezt többen megértenék!

És az emberi esendőségről:

"Abban a reményben tartjuk jól a testünket, hogy a lelkünk majd követni fogja."

A megértésről (a remek "I+XI=X az hamis" példán keresztül):

"Néha csak annyit kell tenni, hogy perspektívát váltunk, és megláthatjuk a mások igazságát."

Folyton meg kellett szakítanom az olvasást, mert annyira érdekes dolgokról ír, hogy mindig utána kellett néznem alaposabban, hogy mi hogy is van a különböző vallásokban, a vallástörténetben, részletesebben, mélyebben meg akartam ismerni. Már önmagában ez is hatalmas erénye a szerzőnek, hogy olyan dolgokra irányítja rá a figyelmet, amelyekkel egyébként nem foglalkoznánk! Közhelyesen, de helytállón: "Az élet nagy kérdéseire..."
Amikkel, igen, tényleg érdemes foglalkozni. "Legalább" gondolatban. Gondolatban, mert a gondolatainkat, érzéseinket, döntéseinket követik a tetteink. És ez viszi előre a dolgokat. 

És másik két, összefüggő és nagyon elgondolkodtató idézet:

"Az evolúció előnyben részesíti a vallást. A vallásos közösségekben jobb az együttműködés, mint a nem vallásos közösségekben, ezért az előbbiek a fejlődőképesebbek." 
"A vallásgyakorló kultúrák tovább maradtak fenn a történelemben, mint a nem vallásosak. A félelem egy mindentudó istenség ítéletétől mindig elősegíti a helyes magaviseletet."

Van min gondolkodnunk... Dan Brown gondoskodik is erről időről időre; én néhány oldalanként leálltam 20 percre az olvasással, hogy végiggondoljam, amiket írt - hogy elfogadjam vagy kételkedéssel fogadjam, netán felülbíráljam azt...

Néha hiányoltam egy-egy fontos momentumot, de aztán mindig rájöttem, hogy én szaladtam előre - ezekre rendre rátért később, semmit sem hagyott figyelmen kívül, csak nem akarta elsietni, egyszerűen megfelelő időt hagyott mindennek.

Rendkívül érdekes olvasmány, nem hétköznapi konklúziókkal, 

rengeteg olyan gondolattal, amelyekben érdemes elmélyedni, még akkor is, ha a végkövetkeztetéssel netán nem is ért egyet az ember. Nem az egyetértés a lényeg... Valahol írja is a könyvben, ezt sajnos nem jegyeztem fel magamnak, de valami olyasmit, hogy a párbeszéd a lényeg és nem a konszenzus.
Igen, a párbeszéd - és a Gondolkodás! A Megértés...
Ezek előfeltételei egyébként a konszenzusnak szerintem - vagy mindenesetre jó alapkövei -, és ha nincs is valamiben egyetértés, ha mi nem pont úgy gondoljuk is, ahogy ő, akkor is olyan felvetésekkel találkozunk a regényben, amelyekkel ha foglalkozunk - párbeszéd formájában másokkal, vagy akár önmagunkban -, az csakis előrevihet.

Harlan Coben: Maradj mellettem

"Amikor váratlanul felbukkannak a múlt árnyai, három ember számára az amerikai álom egyszerre rémálommá válik…

Megan tipikus kertvárosi anyuka, van két tökéletes gyermeke és egy tökéletes férje, boldogan élnek tökéletes házukban. Megan mégis egyre elégedetlenebb az életével. Nosztalgiával gondol vissza arra az időszakra, amikor korántsem volt minden ennyire tökéletes körülötte…

Ray egykor tehetséges fotós volt, de negyvenéves korára zsákutcába jutott az élete, és a magukat celebnek képzelő, gazdag kölykök bérbe vehető paparazzójaként keresi meg a mindennapi betevőt. Egy napon azonban felsejlik egy alak a múltból. Valaki, aki miatt minden félrecsúszott…

Broome nyomozó képtelen szabadulni egy megoldatlan ügytől. Tizenhét éve próbál a nyomára bukkanni egy helyi családapának, aki egyik napról a másikra megmagyarázhatatlanul eltűnt. Már ő maga sem hisz abban, hogy valaha megtalálja a megoldást, amikor váratlanul történik valami…

Ahogy felgyorsulnak az események, mindhárman rájönnek, hogy bármilyen mélyre temették is titkaikat, a múlt sosem halványul el teljesen, és egy nap mindenkinek szembe kell néznie tettei következményével. Az élet napos oldalát pedig csak egy hajszálvékony vonal választja el a sötétebbik felétől…"

________________________


Újabb Harlan Coben-krimit volt szerencsém elolvasni, és mint tudvalevő, én elfogult vagyok Cobennel kapcsolatban. De tényleg jól ír, nagyon jól!

Ez egy régebbi regénye, 2013-ban jelent meg Magyarországon, de nekem csak most sikerült hozzájutnom.

Remek krimi, pörgős, izgalmas, szórakoztató, egy nap alatt kiolvastam, ez megint a letehetetlen kategória, ahogy az már tőle megszokott. Picit talán kiforratlanabbnak éreztem, mint az azóta megjelent regényeit, de a jól ismert stílus, a szellemesség, a fordulatok kárpótoltak ezért.

Őszintén szólva azt hittem, hogy itt nem lesz nagy csavar a végén, sőt valahogy úgy alakította a szálakat, hogy annyira ne is izgasson a "ki", inkább a mozgatórugók voltak érdekesek végig. Nem csak a gyilkosság miértje, hanem a többi szál: ki miért olyan életet választ, amilyet, ha választhat másikat is stb.

Ijesztő az is, hogy mennyire befolyásolják a körülmények és a körülöttünk lévők az életünket. Nem csak a döntéseinken múlnak a dolgok, nem; nem csak a hozzáállásunkon, az érzelmeinken, az értékrendünkön; és ez elgondolkodtató, ráébreszt az értékekre, akkor is, ha egy krimiben boncolgatják a témát, komolyan mondom.

Cobent továbbra is az egyik legjobb krimiírónak tartom, és nem csupán a cselekményeinek fordulatossága, hanem főként humora és párbeszédeinek eredetisége okán. Ajánlom minden krimikedvelőnek!

Colson Whitehead: A föld alatti vasút

"Cora rabszolga egy georgiai ültetvényen, az élete maga a pokol – és talán senkinek sem annyira, mint neki. Anyja ugyanis magára hagyta a fiatal lányt, ráadásul barátai sincsenek, hiszen a rabszolgákat nem csupán az ültetvényesek sanyargatják, de azok is gyötrik egymást, kegyetlenül, brutálisan. Cora végül arra jut magában, hogy nincs más lehetősége, mint a szökés. Amikor először hall a föld alatti vasútról, erről a rabszolgák északra menekítésével foglalkozó titkos szervezetről, elhatározza, hogy bármi történjék is, útnak indul. Azt azonban nem is sejti, milyen hosszú és gyötrelmes lesz ez az út… 

Colson Whitehead fordulatos, megindító regénye, A föld alatti vasút (The Underground Railroad) az 1800-as évek Amerikájába viszi az olvasót, ahol rabszolgatartók és abolicionisták feszülnek egymásnak szóval és tettel, s ahol a szökött rabszolgák és segítőik büntetése kínhalál – a feketék élete ugyanis sokak szemében nem annyira értékes, mint fehér embertársaiké. A kötet az elmúlt év talán legnagyobb irodalmi szenzációja és egyik leghangosabb köny​v​sikere volt, melyből a hírek szerint az Oscar-díjas Holdfény című film rendezője, Barry Jenkins készül sorozatot forgatni."

________

Mindig időszerű.

Talán néhány idézettel mutatnám, hogy miért, amiket aztán nem is kell túlbeszélni. Magukért beszélnek.

Ahogy Whitehead egyik szereplője a rabszolgatartókról mondja:

"A félelem hajtja ezeket az embereket, még a gyapotból nyerhető vagyonnál is inkább. A fekete kéz árnyéka, amely visszaadja a kölcsönt."

Ez azért erősen elgondolkodtató, és nagy igazság. És azt hiszem, korántsem csak a feketékre vonatkoztatható. A nagy általánosságokban megfogalmazott mondatok rendszerint igazak, vagy van jelentős igazságtartalmuk. Hát igen. Ahogy ennek is. 

És szerintem nem is csak kölcsönvisszaadásról lehet beszélni, nem. Hanem másfajta félelmekről, olyanokról, amelyek megelőzték az egészet. Rabszolgává tenni valakit, tehát még mielőtt keletkezne bámifajta visszaadandó kölcsön - miféle félelem és uralomvágy hajtotta ezeket az embereket? Szokás, persze, kényelem, igen, és hogy akkor ez volt a természetes. Ühüm. De mi még? 

És a kegyetlenség? Azt mi váltja ki? És eltűnik a korral vagy a társadalmi állapotok átalakulásával? Vagy továbbgyűrűzik, csak más formában? Azt hiszem, nem vész el, csak átalakul. És ez túl ijesztő és nagy horderejű gondolat ahhoz, hogy most ezt fejtegetni próbáljam. 

És hol vannak - mindig, minden korban és helyzetben - azok az emberek, akik segíthetnének? Vannak, igen; de többen vannak azok, akik tehetnének, de nem tesznek. 

Miért?

Részben ők azok, akik így akarnak hatalmat. Így... Milyen szánalmas...

És vannak azok, akik maguk is félnek. A következményektől. A "sajátjaiktól". Milyen szomorú... Mert hát igen, van félnivalójuk. Borzasztó. Hogy a jóknak is meg kellett alkudniuk. 'Muszáj úgy élni, ahogy ők akarják - ha élni akarsz.' Nem segíthetsz. Persze nem ők az elsődleges áldozatok, de szerintem valamelyest azért ők is azok. Hiszen értékrendjüket, elveiket, akaratukat, ösztöneiket - például akár a segíteni akarás ösztönét - kellett feladniuk az életben maradásért. Hogyan lehet így ép lelket megőrizni? 

A rabszolgák pedig... Borzasztó arra gondolni, hogy így kellett élniük emberek tömegeinek. Felfoghatatlan. Külön-külön nézve is. A fizikai bántalmazások, a kiszolgáltatottság, a családok szétszakítása stb., ez mind-mind külön is megemészthetetlen. És mégis így kellett élniük. Ha nem akartak, akkor is élniük kellett. Vagy élni akartak, de akkor meg azt nem lehetett. 

Nincsenek rá szavak. 

Néhány idézet tényleg kommentár nélkül: 

"Néha jobb a hasznos önáltatás, mint a haszontalan igazság."

"Minden, amit megtapasztaltunk, azt súgta, a szabadság káprázat. És mégis itt vagyunk."
"...ez a hely is önáltatás. És mégis itt vagyunk."

"Újdonság vagyunk a világ történetében, nincs minta rá, hogy mivé válhatunk."

"...a jövendő szolgálatába készültek állítani történetük valahány tanulságát."

"A világ aljas, de az embernek nem muszáj aljasnak lennie, ha nem akar."

Igen, a maga módján mindig aktuális és időszerű ez a téma (is). Mélyen elgondolkodtató és elmondhatatlanul borzalmas annak az igazságnak a kimondása, hogy: minden ember egyenlőnek teremtetett, amíg úgy nem döntenek valakik, hogy te nem vagy ember. Tényleg nehéz szavakat találni, mert erre nincs megfelelő...

Az ember csak remélni tud.

Ők is reméltek, de ki tudja, meddig és mit. Volt, hogy már nem volt mit remélni. És azután hogyan tudtak élni?

Hitkérdésekbe nem mennék bele, de nem tudom, hogy anélkül ez az egész témakör tárgyalható-e, emészthető-e, még akkor is, ha nem keresed a miértet. Csak a hogyant. Az is épp elég. Az is elég ahhoz, hogy azt mondd, az elviselhetetlent ha el kell viselni, akkor mégis hogyan tovább.


A 21. Század Kiadótól megrendelhető.

Sarah Pinborough: 13 perc

"13 percig halott voltam.

Nem emlékszem, hogyan kerültem a jeges vízbe, de egyet tudok: nem baleset volt.

És nem akartam öngyilkos lenni.

Azt mondják, tartsuk magunkhoz közel a barátainkat, az ellenségeinket viszont még közelebb, de tizenévesen nehéz közöttük különbséget tenni. A barátaim szeretnek, tudom, hogy így van. De ez nem jelenti, hogy nem próbáltak megölni."

A 13 perc lebilincselő történet manipulációról, félelemről, gyilkosságról és az igazság erejéről. Mellbevágó olvasmány, és amikor letesszük, óhatatlanul elgondolkodunk: vajon mi magunk igazán ismerjük-e az embereket, akik a legközelebb állnak hozzánk.   

A könyv szerzőjét a magyar közönség a Ne higgy a szemének! című pszichológiai thriller kapcsán ismerhette meg.

A könyv filmes jogai már elkeltek.

__________________

Véletlenül akadtam rá erre a könyvre, nem olvastam Pinborough előző regényét - bár ezután már kíváncsi vagyok rá -, egyszerűen egy szórakoztató, izgalmas krimit kerestem.
Megkaptam.
De többet is kaptam ennél.

Bár úgy gondolom, ez elsősorban "YA-regénynek" minősül, de mégis szól bármelyik korosztálynak.

És mennyire más dolgokat mond és jelent valószínűleg korosztályonként mindenkinek! 

Alighanem egy tizenéves úgy olvassa: 'hát igen, ez az iskolai élet: ki a menőbb, kinek a posztjait lájkolják többen, és miért is nem értik meg ezt azok, akik nem értik? miért nem értik ezt a szüleink?'
A következő generáció pedig arról, hogy a tizenéves ezt gondolja, ezt gondolja: Istenem, ez mennyire szomorú...

Az értékrendet óhatatlanul előtérbe helyezi a szerző azzal, hogy betekintést enged egy középiskola népszerű lánycsoportjának hétköznapjaiba (ennél a kérdésnél is el lehetne időzni, hogy mitől is lesz valaki népszerű - megérne egy külön gondolatmenetet), és megmutatja, micsoda felszínesség és tartalomnélküliség uralhatja olyan emberek életét, akik ennél sokkal többre vihetnék, sokkal többre lehetnének képesek - mármint sokkal több érzelemre, megértésre, szolidaritásra! Mindarra, ami a felszín alatt van!

Ijesztő és elmondhatatlanul szomorú, hogy milyen gonoszak tudnak lenni az emberek. Már ilyen fiatal korban is. Gyakran felmerül bennem a kérdés, hogy vajon tudatában vannak saját kegyetlenségüknek? A kegyetlenségük erejének és következményeinek? És élvezik ezt, mert hatalmat biztosít a számukra? (Bármilyen kétségbeejtő is ez - hatalom, jóságos ég, miféle hatalom...) Vajon hányan vannak azok, akiknek ez fontos, akiknek ez meghatározza az életét, és azon túl, hogy "hatalommal" (a kegyetlenség hatalmával, a kegyetlenkedés rosszul értelmezett "jogával": "bántom, mert megtehetem") ruházza fel őket, legyezgeti a hiúságukat, még tovább torzítja a személyiségüket?!

És tényleg, tényleg mennyire el tudja uralni az ember életét - azt hiszem, óhatatlanul és észrevehetetlenül; egyszerűen belesiklanak oly sokan, mint egy kád habos vízbe... - az érzéketlenség, sőt a manipulatív viselkedés. És ennek csak részben okozója az, hogy a közösségi média korát éljük. Mert hát nem kell igazodnunk és asszisztálnunk ahhoz, ami rombol. De azért bizonyos szempontból mégis együtt járnak. Ami nem azt jelenti, hogy fészbúk meg instagram nélkül nem létezik manipulatív és sekélyes viselkedés, hanem azt, hogy ezek az oldalak (és azok az életformák és érzések, amelyek felé ezek terelnek) mit "termelnek ki", vagy inkább: mit segítenek kitermelni - milyen viselkedést, milyen érzéseket, milyen tetteket, milyen értékrendet, milyen beállítódást - és mire sarkall(hat)nak. Óvatosan fogalmazok, mert nyilvánvalóan az általánosítás tévedés lenne, ugyanakkor én most arról beszélek, amiről a könyv beszél.

Persze nem arra akarok kilyukadni, hogy emiatt lesz valaki szociopata vagy pszichopata, nem. Emiatt biztosan nem lesz az. A könyv sem erre utal. Hanem arra, hogy legalábbis nem segít a dolgon az, ha nem valóságos, csupán online életet élünk. Se a mi dolgunkon nem segít, a mi személyiségünkhöz nem tesz hozzá (sőt! sőt!), sem pedig a körülöttünk lévők dolgát nem teszi könnyebbé.

Mert mi lesz azokkal, akik nem népszerűek? Akik kívül maradnak - rekednek - a "Körön"? Gondol rájuk valaki? Mármint valaki olyan, aki az ő helyzetüket könnyebbé, jobbá tudja tenni!

Szóval ilyen szempontból nagyon is elgondolkodtató az egész téma és mindaz, ami a könyvben zajlik, azon túl, hogy egy jó és izgalmas krimi. Érdemes mögé nézni.

Pinborough különböző szemszögekből mutatja be az eseményeket, tulajdonképpen az összes fontos szereplő szemszögéből, amivel jól tudja csűrni-csavarni a szálakat. Mindegyikének érdemes mögé nézni.

Érdekes dolgokat talál az ember, ha elszánja magát, hogy lejjebb megy a jól láthatónál.

A 13 perc a kiadó honlapján megrendelhető!

Yrsa Sigurðardóttir: Gének

Egy fiatal reykjavíki családanyát brutális kegyetlenséggel meggyilkolnak, aminek tanúja lesz hétéves kislánya is. A bűntettet hamarosan újabb követi, és bár a módszer ugyanaz, a rendőrség semmiféle kapcsolatot nem talál az áldozatok között.

Az ügy koronatanújaként szereplő kislányt a gyermekvédelem gondjaira kívánják bízni, ám végül egy pszichológus, Freyja veszi őt ideiglenesen magához, és ezzel ő is bekapcsolódik a vizsgálatba. Alaposan megnehezíti a dolgát, hogy kifejezetten utálja a nyomozást vezető tisztet, Huldart, aki nemrégiben megesett egyéjszakás kalandjuk után faképnél hagyta.

Eközben egy ifjú rádióamatőr különös, számokból álló üzeneteket fog, amelyekről hamarosan kiderül, hogy nem mások, mint a gyilkos nyomai.

Vajon sikerül feltörni a kódot még a következő gyilkosság előtt? Mert nagyon úgy tűnik, hogy lesz következő…

A magyar olvasók által már ismert és kedvelt Yrsa Sigurdardóttir ezzel a könyvvel került be a skandináv krimiszerzők élvonalába. Munkáját több díjjal is elismerték.

A vérfagyasztóan izgalmas történet oldalról oldalra űz minket a végső, megdöbbentő fordulatig.

A könyv a háromrészes  Freya & Huldar esetei sorozat első kötete.

_____________________

A skandináv krimik élvonalába tartozó regény a Gének, mert azért ebben a kategóriában is vannak jobbak, kevésbé jók és középszerűek - hát ez a legjobbak közé tartozik.

A skandináv krimik már-már alapkitételének - miszerint szókimondó, nem kendőzi el a részleteket, izgalmas és erős - teljes mértékben megfelel, de jóval túl is megy azon, ugyanis egy nagyon nehéz témát tár elénk az első oldalakon, amelyből mindannyian többfajta következtetéseket vonunk le már a történet legelején.

Részben véleményt alkotunk azokról, akik közül - sejthető - az egyikük a történet középpontjában fog állni (bár fogalmunk sincs, hogy mi módon); együttérzünk vele amiatt, amin keresztül kell mennie.
Másrészt pedig amikor megtörténik az első gyilkosság, megszűnik az együttérzésünk, és iszonyat és félelem lép a helyébe.

Ez a bizonyos néhány első oldal sok kérdést felvet, és elindítja az ember gondolatait bizonyos irányba. Nem valószínű, hogy jó irányba. Én végig biztos voltam benne, hogy legalábbis kapiskálom a megoldást. 
Persze abszolút nem. 

És nem kicsi a csattanó a végén. Huhh. Elképesztő történet. 

Aminek ereje abban is rejlik - mint sok skandináv kriminél, de talán ez az izlandiakra hatványozottan igaz -, hogy egy olyan környezetben játszódik, amely nagyon más, mint a miénk, más az életmód, a felfogás, a szemléletmód, és nem kis döbbenetemre, amint ez most kiderült a könyvből, rendkívül más a törvénykezés és az ítélkezés is. Erről csak fél oldal szólt a könyvben, de mégis számomra nagyon sokat hozzátett a sztorihoz, a véleményemhez; illetve mélyen elgondolkodtatott, a regénytől teljesen függetlenül is.

Izland sajátosságairól, az emberek különcségéről, de talán nem is ez a jó szó, inkább tőlünk való különbözőségéről, látásmódjáról és - ezt már több izlandi írónál megfigyeltem - önkritikájukról nagyon érdekes olvasni. A különcséget először ki is húztam, ahogy leírtam, mert azt gondoltam, nem ez a legjobb kifejezés; aztán éppen annak okán hagytam benne végül, mert ők maguk, az izlandi szerzők szokták ezt bátran kimondani - ahogy aztán a mondat második felében írtam: rendkívül önkritikusan; de valószínűleg józanul -, hogy valamilyen szempontból különcök, vagy különbözőek, másképp gondolkodnak (a törvénykezésük, amit említettem, szintén abszolút ezt támasztja alá), szóval emiatt arra jutottam, hogy nyugodtan nevezhetem így őket, hiszen ha ők így látják magukat, akkor biztosan így is van. És ez már önmagában is érdekessé tesz egy olvasmányt, amikor egy tőlünk idegen világba, kultúrába, szemléletmódba nyerünk bepillantást.


Az Animus Kiadótól megrendelhető.