Colson Whitehead: A föld alatti vasút

"Cora rabszolga egy georgiai ültetvényen, az élete maga a pokol – és talán senkinek sem annyira, mint neki. Anyja ugyanis magára hagyta a fiatal lányt, ráadásul barátai sincsenek, hiszen a rabszolgákat nem csupán az ültetvényesek sanyargatják, de azok is gyötrik egymást, kegyetlenül, brutálisan. Cora végül arra jut magában, hogy nincs más lehetősége, mint a szökés. Amikor először hall a föld alatti vasútról, erről a rabszolgák északra menekítésével foglalkozó titkos szervezetről, elhatározza, hogy bármi történjék is, útnak indul. Azt azonban nem is sejti, milyen hosszú és gyötrelmes lesz ez az út… 

Colson Whitehead fordulatos, megindító regénye, A föld alatti vasút (The Underground Railroad) az 1800-as évek Amerikájába viszi az olvasót, ahol rabszolgatartók és abolicionisták feszülnek egymásnak szóval és tettel, s ahol a szökött rabszolgák és segítőik büntetése kínhalál – a feketék élete ugyanis sokak szemében nem annyira értékes, mint fehér embertársaiké. A kötet az elmúlt év talán legnagyobb irodalmi szenzációja és egyik leghangosabb köny​v​sikere volt, melyből a hírek szerint az Oscar-díjas Holdfény című film rendezője, Barry Jenkins készül sorozatot forgatni."

________

Mindig időszerű.

Talán néhány idézettel mutatnám, hogy miért, amiket aztán nem is kell túlbeszélni. Magukért beszélnek.

Ahogy Whitehead egyik szereplője a rabszolgatartókról mondja:

"A félelem hajtja ezeket az embereket, még a gyapotból nyerhető vagyonnál is inkább. A fekete kéz árnyéka, amely visszaadja a kölcsönt."

Ez azért erősen elgondolkodtató, és nagy igazság. És azt hiszem, korántsem csak a feketékre vonatkoztatható. A nagy általánosságokban megfogalmazott mondatok rendszerint igazak, vagy van jelentős igazságtartalmuk. Hát igen. Ahogy ennek is. 

És szerintem nem is csak kölcsönvisszaadásról lehet beszélni, nem. Hanem másfajta félelmekről, olyanokról, amelyek megelőzték az egészet. Rabszolgává tenni valakit, tehát még mielőtt keletkezne bámifajta visszaadandó kölcsön - miféle félelem és uralomvágy hajtotta ezeket az embereket? Szokás, persze, kényelem, igen, és hogy akkor ez volt a természetes. Ühüm. De mi még? 

És a kegyetlenség? Azt mi váltja ki? És eltűnik a korral vagy a társadalmi állapotok átalakulásával? Vagy továbbgyűrűzik, csak más formában? Azt hiszem, nem vész el, csak átalakul. És ez túl ijesztő és nagy horderejű gondolat ahhoz, hogy most ezt fejtegetni próbáljam. 

És hol vannak - mindig, minden korban és helyzetben - azok az emberek, akik segíthetnének? Vannak, igen; de többen vannak azok, akik tehetnének, de nem tesznek. 

Miért?

Részben ők azok, akik így akarnak hatalmat. Így... Milyen szánalmas...

És vannak azok, akik maguk is félnek. A következményektől. A "sajátjaiktól". Milyen szomorú... Mert hát igen, van félnivalójuk. Borzasztó. Hogy a jóknak is meg kellett alkudniuk. 'Muszáj úgy élni, ahogy ők akarják - ha élni akarsz.' Nem segíthetsz. Persze nem ők az elsődleges áldozatok, de szerintem valamelyest azért ők is azok. Hiszen értékrendjüket, elveiket, akaratukat, ösztöneiket - például akár a segíteni akarás ösztönét - kellett feladniuk az életben maradásért. Hogyan lehet így ép lelket megőrizni? 

A rabszolgák pedig... Borzasztó arra gondolni, hogy így kellett élniük emberek tömegeinek. Felfoghatatlan. Külön-külön nézve is. A fizikai bántalmazások, a kiszolgáltatottság, a családok szétszakítása stb., ez mind-mind külön is megemészthetetlen. És mégis így kellett élniük. Ha nem akartak, akkor is élniük kellett. Vagy élni akartak, de akkor meg azt nem lehetett. 

Nincsenek rá szavak. 

Néhány idézet tényleg kommentár nélkül: 

"Néha jobb a hasznos önáltatás, mint a haszontalan igazság."

"Minden, amit megtapasztaltunk, azt súgta, a szabadság káprázat. És mégis itt vagyunk."
"...ez a hely is önáltatás. És mégis itt vagyunk."

"Újdonság vagyunk a világ történetében, nincs minta rá, hogy mivé válhatunk."

"...a jövendő szolgálatába készültek állítani történetük valahány tanulságát."

"A világ aljas, de az embernek nem muszáj aljasnak lennie, ha nem akar."

Igen, a maga módján mindig aktuális és időszerű ez a téma (is). Mélyen elgondolkodtató és elmondhatatlanul borzalmas annak az igazságnak a kimondása, hogy: minden ember egyenlőnek teremtetett, amíg úgy nem döntenek valakik, hogy te nem vagy ember. Tényleg nehéz szavakat találni, mert erre nincs megfelelő...

Az ember csak remélni tud.

Ők is reméltek, de ki tudja, meddig és mit. Volt, hogy már nem volt mit remélni. És azután hogyan tudtak élni?

Hitkérdésekbe nem mennék bele, de nem tudom, hogy anélkül ez az egész témakör tárgyalható-e, emészthető-e, még akkor is, ha nem keresed a miértet. Csak a hogyant. Az is épp elég. Az is elég ahhoz, hogy azt mondd, az elviselhetetlent ha el kell viselni, akkor mégis hogyan tovább.


A 21. Század Kiadótól megrendelhető.