Erich Kästner: Három ember a hóban

"Tobler úr, a dúsgazdag, ám kissé habókos iparmágnás titokban részt vesz saját cégének pályázatán. Második helyezettként ingyenes üdülést nyer az Alpok egyik elegáns szállodájába, ahová inkognitóban, ágról szakadt öltözékben jelenik meg; csupán sikeres üzletembernek álcázott inasa kíséri el.
A félreértések – a szerző szavaival élve – sejtosztódással szaporodnak, amikor a fődíj nyertese, a kopott külsejű, de igen tehetséges Hagendorf doktor toppan be a Grand Hotelbe. A ruhacserék és többszörös szerepcserék közepette a nincstelen fiatalembert megkülönböztetett figyelemben részesíti a hotel személyzete, és nagyvilági hölgyek rajonganak érte – a kicsit bogaras igazi milliomos pedig egy ócska kis padláson kuporog, és leplezetlen közutálatnak örvend. Mi jöhet még? A klasszikus vígjátéki helyzetektől, szellemes dialógusoktól pergő regényből természetesen a szerelmi szál és a szerencsés végkifejlet sem maradhat ki."

Ez a könyv olyan - hogy is mondjam - erichkästneres; aki olvasott már Erich Kästnert, az tudja, hogy mire gondolok.
Eddig csak ifjúsági regényeit olvastam - hol gyermekkoromban a magam örömére, hol a gyermekeimnek az ő örömükre, hol felnőttkoromban a magam örömére, hol a gyermekeimnek a... magam örömére.
A Május 35 a 8 évesemnek a kedvenc könyve; A két lottiról szerintem szólnom sem kell, hiszen mindenki tudja, hogy milyen kiváló mű; az Emil-kötetek pedig szintén magukért beszélnek.
Most először olvastam olyan könyvet Kästnertől, amelyet nem gyermekeknek, hanem felnőtteknek szánt - nos, nincs olyan túl nagy különbség... Illetve valójában csak egyetlen különbség van: az, hogy a szereplői ez esetben nem gyerekek, hanem felnőttek.
De a Három ember a hóban című könyvét ugyanaz a habókosság, könnyedség, játékosság, humor, stílus, történetmesélés és mondanivaló jellemzi, mint a gyermekeknek szóló regényeit.
Azt gondolom, hogy ő azon kevés írók egyike, akiknek úgy az ifjúsági regényei, mint a felnőtt korosztálynak íródott könyvei ugyanannyira szólnak gyerekeknek, mint felnőtteknek, és ugyanannyira élvezhetők és szórakoztatók bármely korosztály számára, mondjuk 6 éves kortól felfelé.
Ha szeretnétek a gyermekeitekkel megszerettetni az olvasást és/vagy Kästnert, olvassátok fel nekik a Május 35-öt.
Ha pedig már szeretitek Kästnert, olvassátok el a Három ember a hóbant; ugyannyira fogjátok szeretni, mint az összes többi művét, ezt borítékolhatom.

Egy kis kedvcsináló, sajátos, Kästnerre jellemző humoros részlet a könyvből:

"- Milyen az új szobalány? - kérdezte Johann.
Kunkelné fölemelkedett. - Nem fog nálunk megöregedni. Miért hívják tulajdonképpen Izoldának ezt a nőszemélyt?
- Édesanyja lelkes tisztelője volt Richard Wagnernek - magyarázta Johann.
- Micsoda? - ájuldozott a hölgy. - A tetejébe még törvénytelen is?
- Szó sincs róla. Az anyja tisztes házasságban élt.
- Richard Wagnerrel?
- Dehogyis.
- Akkor miért akarta az a Wagner, hogy a gyereket Izoldának kereszteljék? Mi köze volt hozzá?
- Wagnernek sejtelme se volt az egészről. Izolda kisasszony anyja óhajtotta így.
- S az apa tudott róla?
- Persze hogy tudott. Ő is szerette Wagnert.
Kunkelné asszony párnás kacsója ökölbe szorult. - Hát én igazán sok mindent hajlandó vagyok eltűrni - nyögte ki fojtottan. - De ez már több a soknál!"

Itt megvásárolhatjátok.

Gerald Durrell: Családom és egyéb állatfajták

"Mit lehet tenni, ha Angliában mindig esik az eső, köd van, mindenki náthás, és Margo pattanásai nemhogy elmúlnának, hanem egyre sokasodnak? A megoldás: át kell költözni melegebb ég alá, pontosabban a görög szigetvilág paradicsomi fészkébe: Korfura. A nem is kissé excentrikus Durrell család tagjai - a gondterhelt konyhaművész mama, és gyermekei: a kiterjedt baráti körrel rendelkező és rosszkedvű író, Larry; a fegyvergyűjtő és -szakértő Leslie; a szerelmes hajlandóságú Margo, végül pedig (de nem utoljára!) minden rendű és rangú élőlény szenvedélyes barátja: Gerry - mind megtalálják a hajlamaiknak legjobban megfelelő éghajlatot és elfoglaltságot ezen a gyönyörű szigeten, ahol csodával határos módon mindig sikerül emberi és nem emberi állatseregletüket újabb, egyre érdekesebb példányokkal gyarapítani..."


Durrellel kapcsolatban mindig ambivalens érzéseim vannak.
Hol vicces, hol viszont számomra nem elfogadható dolgokat tesz - és ez alól a szememben nem mentesíti őt szenvedélyes érdeklődése az állatok iránt. Mert a természet és az állatok szeretete és az abba való olyasfajta beavatkozás, mint amikor ellopja a fészekből és kalitkába zárja a madárfiókákat, vagy egy teknőstől - aki anya, és féltve őrzi a tojásait, amelyekből majd a gyermekei kikelnek - ellopni a tojását, nekem nagy ellentmondás.
Az állatok szeretete, védelme nem azt jelentené, hogy azt fölé helyezzük az egyéni kíváncsiságnak?

Ugyanakkor azt el kell ismerni, hogy Durrell kiváló író, nagyon jó humorral és éleslátással ír a környezetéről és főként a családjáról, az őt körülvevő emberekről, továbbá rengeteg érdekes részletet közöl növényekről, állatokról, az állatok életéről, szokásairól olvasmányos formában. Tehát akit érdekelnek az állatok, azoknak érdekes csemege bármely Durrell-könyv; aki gyűlöli az állatkerteket, az viszont szintén ellentmondásos érzésekkel fog viseltetni iránta.
Ja, és ki mit gondol a cirkuszról? Én ki nem állhatom; azonban Durrell e könyvében nemcsak az állatokat idomítja, hanem a saját családját jellemzi - joggal - cirkuszként, és ír a velük megesett kalandokról - na ezek viszont tényleg nagyszerű történetek.

És most néhány részlet a Családom és egyéb állatfajták című könyvből:

"Larry a második reggelen igen ingerült lelkiállapotba került, mert egy paraszt pontosan a sövény oldalához kötötte ki a szamarát. A dög szabályos időközökben felvetette a fejét, és elnyújtott, gyászos ordítást hallatott.
- Hát most kérdezem, nem nevetséges, hogy az eljövendő generációk meg lesznek fosztva a műveimtől csak azért, mert egy bütykös kezű idióta pont az én ablakom alá kötötte ki azt a büdös teherhordó dögöt? - kérdezte Larry.
- Igen, drágám - mondta mama. - Miért nem viszed odébb, ha zavar?
- Drága anyám, senki sem kívánhatja tőlem, hogy arra pazaroljam az erőmet, hogy szamarakat kergessek az olajfaligetben. Hozzávágtam egy keresztény szektákról szóló brosúrát, mi mást tehetnék?"

"Leslie közben kicsomagolta pisztolyait, és véget nem érő durranássorozatokkal rémítgetett bennünket, mert célba lövöldözött egy ócska konzervdobozra a hálószobája ablakából. Egy különösen fülsiketítő reggel után Larry kirobbant a szobájából, és azt mondta, senki se kívánhatja tőle, hogy egy olyan villában dolgozzon, mely ötpercenkint megrendül alapjaiban. Leslie sajnálkozva leszögezte, hogy neki gyakorolnia kell. Larry erre azt felelte, ez nem gyakorlásnak hangzik, hanem úgy, mint az indiánok zendülése. Mama, akinek az idegeit szintén meglehetősen megviselték a dörrenések, azt ajánlotta, hogy Leslie gyakoroljon töltetlen pisztollyal. Leslie-nek félórájába került, amíg meg tudta értetni mamával, hogy ez miért lehetetlen."

"Mama egyik délután elindult, hogy kiválasszon egy kiskutyát. (...) Hóna alatt szorongatva a félig öntudatlan, kolbászhoz hasonlatos kutyakölyköt, bekászálódott a kocsiba, és diadalmasan indult haza, hogy bemutassa nekünk a család új tagját. (...)
- Mama! Ez már sok! - mondta Larry megvetéssel szemlélve Dodót. - Hol szedted föl ezt a kutya-Frankensteint? (...) És mindentől eltekintve, ugyan nézz rá! Nézd az alakját! Mitől lett az ilyen? Valami baleset érte, vagy ilyennek született?
- Ne csacsiskodj, drágám. Ilyen fajta. Ilyennek kell lennie.
- Ez lehetetlen, mama. Ez egy szörnyszülött. Ki akarna szándékosan ilyesmit létrehozni?
Bizonygattam, hogy a tacskó is hasonló alakú, és szándékosan tenyésztették ilyenre, hogy be tudjon bújni a lyukakba a borzok után. Talán a Dandy Dinmontot is hasonló célra tenyésztették ki.
- Ez olyan, mintha arra tenyésztették volna, hogy be tudjon bújni a kanálisba az ürülék után - mondta Larry.
- Ne ízléstelenkedj, drágám. Nagyon helyes kis kutyák, és azt mondják, nagyon hűségesek.
- Azt el tudom képzelni, hogy hűségesek ahhoz, aki érdeklődést tanúsít irántuk, mert alig hiszem, hogy sok csodálójuk van a világon.
- Úgy érzem, nagyon rosszindulatú vagy iránta, pedig te sem dicsekedhetsz a szépségeddel. Végtére a szépség csak látszat, és mielőtt mást megdobnál kővel, lásd meg a gerendát a saját szemedben - mondta Margo diadalmasan.
Larry bosszankodva nézett rá.
- Ez közmondás akar lenni, vagy valami idézet az építők lapjából?"

Bármely korosztálynak ajánlott. 

Jó szórakozást!

Rick Riordan: A villámtolvaj - Percy Jackson és az olimposziak 1.

"A tizenkét éves Percy Jacksont eltanácsolják az iskolából. Megint. Bármennyire igyekszik, úgy tűnik, képtelen távol tartani magától a bajt. De tényleg szó nélkül végig kell néznie, ahogy egy kötekedő kölyök molesztálja a legjobb barátját? Tényleg nem szabad megvédenie magát az algebratanárnővel szemben, amikor az szörnyeteggé változik és meg akarja ölni? Természetesen senki nem hisz Percynek a szörny-incidenssel kapcsolatban; abban sem biztos, hogy magának hisz. Egészen addig, míg a Minotaurusz be nem kergeti a nyári táborba. Hirtelen mítikus lények járkálnak ki-be a lakokba, és Percy görög mitológia könyve megelevenedik. Rájön, hogy az olimposzi istenek a huszonegyedik században is élnek. Sőt, ami ennél is rosszabb, némelyiküket felbosszantotta: Zeusz villámát ellopták, és Percy az első számú gyanúsított. Percynek mindössze tíz napja van arra, hogy megtalálja és visszaadja a Zeusztól ellopott holmit, és békét teremtsen a háborúságban álló Olimposzon."

 A 11 éves gyermekem, Dávid olvasta ezt a könyvet, és ez is bekerült a kedvencei közé.
A véleménye: izgalmas könyv, amelyben volt egy pici félelmetes rész is, de az jó volt, mert az a véleménye, hogy egy ilyen könyvbe kell is ilyen.
Később is volt benne sokféle lény, de azok már nem voltak félelmetesek.
Izgalmas könyv, amelynek meglepő a végkifejlete - három csattanó van a végén! -, ugyanis az író teljesen mást sejtet, mint ami aztán kiderül...

Dávid azt mondja, hogy mivel a főszereplő egy 6. osztályos fiú, és egyes szám első személyben íródik a történet, ő pedig 5. osztályos, ezért értette a gondolatait, megértette, hogy mit miért gondol úgy, ahogy, és ez nagyon jó volt, mert egy kisebb gyermek ezeket nem biztos, hogy értette volna, ezért elsősorban 10 év fölöttieknek ajánlja.

Ruth Rendell: Lopott élet

"Egyszer vonaton utaztak együtt, Benet úgy tizennégy éves lehetett. Csak ők ketten ültek a kupéban, és Mopsa le akarta szúrni egy konyhakéssel. Vagyis inkább fenyegette vele. Benet előzőleg törte is a fejét, vajon anyja miért hozott magával ekkora kézitáskát, méghozzá pirosat, ami egyáltalán nem illett a ruhájához. Mopsa kiabált, kacagott, összevissza beszélt, azután megint eltette a táskájába a kést. De addigra Benet már holtra rémült. Fejvesztetten meghúzta a vészféket. A vonat megállt, valamennyi érdekeltnek roppant kellemetlensége támadt, Benet apja pedig dühös volt, és komoran szomorú. Benet jóformán el is felejtette az egészet. De az emlék igen élesen visszatért, miközben Mopsát várta a Heathrow-n... És megpróbálta nem gyűlölni az anyját.
Ruth Rendell Lopott élet című, egyik legismertebb regényének középpontjában olyan anya-gyermek kapcsolatok állnak, amelyek igencsak eltérnek az átlagostól. A történet két család mindennapjaiba nyújt bepillantást, akiknek életét egy kisgyermek elvesztése teljesen megváltoztatja. Az olvasónak pedig rá kell döbbennie, hogy néha nem is olyan könnyű ítéletet mondani..."

Erős. Nagyon erős. Hátborzongató, de nem úgy, ahogy egy krimi lenni szokott, hanem az emberi érzésekbe borzongsz bele, amelyekkel nem akarsz találkozni, amelyekről hallani, tudni sem akarsz.
Döbbenetes, hogy Rendell milyen elemi erővel ír. Nehéz bármit is mondani róla, ami megfelelően kifejezhetné azt a hatást, amit a szavaival elér.
A szálakat is úgy szövi, amire nem számítasz.
Elvileg krimi, de gyilkosság nincs benne. Bűntény van, de elfelejtesz ítélkezni.
Az emberi szál, a dráma az, amit látsz.
Ha tudod is, most esetleg mégis átértékeled, milyennek kellene lenni egy családnak. Ha nincs mit átértékelned, akkor pedig értékeled azt, amid van - jobban, mint eddig valaha.
Drukkolsz - de egy darabig nem is tudod, hogy kinek. Később pedig, ha jobban belegondolsz, esetleg meg sem akarod mondani.
Maga alá gyűr.
Olvasnád, mert nem tudod letenni, de nem akarod olvasni, mert olyan keserves érzésekről írsz, amikről nem akarsz tudni.
De olvasod.
És a végén megkönnyebbülve teszed le. 
Maga alá gyűrt, és most leteszed, hogy magad mögött tudhasd, és elfelejtsd, hogy netán ilyen is van.
Nem akarod tudni.
Új könyvbe kezdesz.
És ezt - megkönnyebbülve, hogy ezt ilyen könnyen megteheted - magad mögött hagyod.

A könyvet a kiadó honlapján meg tudjátok rendelni - ha szeretitek a hatásos könyveket, ne habozzatok.
http://partvonal.hu/ruth-rendell-lopott-elet

Ruth Rendell: Sötéthez szokott szem

 "Ahogy a legtöbb családnak, a Hillyardoknak is megvannak a maguk titkai. Az egyik a fiatal és gyönyörű Eden Hillyard halálához vezet…
Faith nagynénjét, Vera Hillyardot kötél általi halálra ítélik húga, Eden brutális meggyilkolásáért. Hogy miért tette? Ezt a kérdést a döbbenet közepette fel sem teszik. Faith évtizedekkel később egy újságíró kérésére kiforgatja a családi fiókokat, hogy együtt jöjjenek rá a miértre és a hogyanra. A nővérek, Vera és Eden kapcsolata mindig is amolyan se veled-se nélküled viszony volt, melyben a kísértés, a kapzsiság, a féltékenység és a szeretet elemei elegyedtek. Ráadásul ketten osztoztak egy súlyos titkon. És ahogy a tisztázó pillantás felfedi a részleteket, egyre világosabbá válik, hogy a teljes igazság az élőkre is kihatással lesz.
Ruth Rendell legsikeresebb pszichokrimijében a gyilkos személyét nem lengi körbe homály, a „miért tette?” kérdése azonban a válaszok sötét szövevényéhez vezet – és az igazi bűnös talán nem is az, akinek a kötél a nyakára került. A regény minden létező krimiirodalmi elismerést besöpört az Arany Tőrtől az Edgar-díjig. A Partvonal Kiadó ezzel a kötettel folytatja Pszichokrimi sorozatát."

Bár a hivatalos besorolása pszichokrimi, egyrészt sokkal több annál, másrészt meg nem az - legalábbis nem abban a "Psycho-féle" értelemben, amikor beteg emberek beteg dolgokat tesznek, és ez annyira taszít, hogy tulajdonképpen tudni sem akarod, hogy miért.
Ebben a könyvben épp az az érdekes, hogy átlagos életet élő, hétköznapi emberek hogyan juthatnak el szörnyű tettekig.
És egyébként szerintem simán megállja a helyét a szépirodalmak között.
Nagyon értékes gondolatokat közvetít, és nagyon egyszerű kérdéseket is feszeget, egészen azoknak a mélyéig hatolva. A jellemábrázolás pedig hihetetlenül kifinomult.
A válaszokat keresi a személyiségek és a tettek különbözőségéből adódó miértekre, mélyen elgondolkodtat, veled marad, beléd épül.
Valóságos, ahogy tényeket közöl, miközben nem tényirodalom; érdekesek a mellékszálak, hogy ki mit miért tett vagy mondott, miközben nem hagyományos értelemben vett krimi; és nagyon érett az a gondolkodás- és írásmód, amellyel ír, miközben elvileg nem szépirodalom.
Mindent elhiszel és látsz magad előtt, amit ír, nem kérdőjelezed meg, hogy ez csakis így történhetett, hogy ebből csak ez következhetett, és nem jut eszedbe olvasás közben, hogy de hát ez nem megtörtént esetet dolgoz fel.
Ritka egy könyvben (főleg olyanban, amely kriminek hirdeti magát), hogy egyszerre ennyire tökéletes a karakterábrázolás, a cselekményszövés és a szépírói munka egyaránt.
Aki nem ismeri Ruth Rendell könyveit, ismerje meg; én is ezt fogom tenni.

Ezt pedig a Partvonal Kiadó honlapján megtekinthetitek, megrendelhetitek:
http://partvonal.hu/ruth-rendell-sotethez-szokott-szem

C. S. Lewis: Narnia 3. - A ló és kis gazdája

"Peter király hosszú évek óta ül Cair Paravel trónján, és uralmával aranykor köszöntött a birodalomra. Narnia egén viszont sötét viharfelhők gyülekeznek: Calormen felől titkos cselszövés árnya fenyeget. A múlt elől menekülő négy kalandor – Shasta, Aravis, Bree és Hwin – váratlanul az események középpontjába csöppen, és megkezdődik a reménytelennek tűnő harc az idővel..."

Szórakoztató, mint a többi rész, de - őszintén - én már egy picit unom, úgyhogy most egy időre félretesszük a Narniákat. Most valami modern könyvet fogunk olvasni (Nick és Tesla), aztán megint valami régit - a tervek szerint Tom Sawyert. Jó, jó ez a Narnia-sorozat, de azért annak, aki nem fantasykedvelő, és felnőtt, és nő, mégsem lesz a kedvence. A gyerekeknek szívesen elolvasom majd a többi részt is, de a "szívesen" mellett ezúttal a hangsúly a "majd"-on is van.
Ettől függetlenül annak, aki 8-10 év körüli kisfiúknak választ olvasmányt, továbbra is jó szívvel ajánlom.

Gayle Forman: Csak egy nap; Csak egy év

"Allysont, a burokban nevelt amerikai lányt érettségi ajándékként a szülei befizetik egy nyugat-európai körútra. Londonban, egy szabadtéri Shakespeare-előadáson találkozik Willemmel, a lezser holland színésszel, és azonnal kipattan közöttük a szikra. Amikor a sors másodszor is összehozza őket, Allyson rá nem jellemző módon letér a járt útról, és követi Willemet Párizsba. A szikrából egyetlen nap alatt fellobban a láng…

A sorsfordító napot az önmegismerés éve követi: Allyson megszabadul a belé nevelt korlátoktól, hogy megtalálja igazi szenvedélyeit és talán az igazi szerelmet."

 

"Amikor kinyitja a szemét, Willem nem tudja, hol van – Prágában? Dubrovnikban? Vagy visszakerült Amszterdamba? Annyit tud, hogy ismét egyedül van, és meg kell találnia egy lányt, akinek Lulu a neve, és akivel egy varázslatos napot töltött Párizsban. Volt abban a napban – abban a lányban – valami, amitől Willemnek azt kell gondolnia, hogy a sors is egymásnak szánta őket, így Lulut keresve beutazza a világot Mexikótól Indiáig. Ám ahogy telnek a hónapok, és Lulu még mindig utolérhetetlen, a fiú kezd kételkedni benne, hogy a sors keze olyan erős lenne, mint képzeli…
A Csak egy nap romantikus, érzelmes párdarabja a döntésekről szól, amelyeket hozunk, a véletlenekről, amelyek csak úgy jönnek – meg a boldogságról, ott, ahol ezek találkoznak."

Na jó, ne eresszük bő lére: 

Felejtsétek el. Időpocsékolás. Olvassák 16 éves lányok, nekik biztos tetszeni fog. Én már kinőttem ebből. És ennyi.
(Mindenesetre Gayle Forman fejlődik, érik írói stílusát tekintve, mert az eddigi utolsó könyve letehetetlen volt - ezért bíztam annyira a korábbiakban is.)

C. S. Lewis: Narnia 2. - Az oroszlán, a boszorkány és a ruhásszekrény

"Narnia a jéggé dermedt birodalom, ahol örök tél uralkodik, Narnia az ország, amely szabadítójára vár. Egy vidéki ódon kastély eldugott szobájában áll a titokzatos szekrény. A négy kis kalandor e titokzatos szekrény ajtaján keresztül keveredik Narnia földjére, amelyet a Fehér Boszorkány tart rabságban. A hideg, a hó, a gonoszság uralja az egész birodalmat. Már minden remény veszni látszik, amikor visszatér Aslan, a Nagy Oroszlán. Elérkezik az igazság pillanata, s megindul a kalandos küzdelem a Jó hatalomra juttatásáért... C.S. Lewis világhírű NARNIA sorozatának második kötete."

Ezt is én olvastam fel a gyerkőcöknek, és nagyon tetszett nekik, szóval máris kezdjük a 3. részt.
Ez volt az első, amit filmen is láttunk, és örökre elvarázsolta a kisebb gyermekemet. :)
10-12 éveseknek való fantasy, fiúknak mindenképp ajánlott, de szerintem lányoknak is.
És fantasy-rajongó felnőtteknek is simán. Én nem vagyok az. Nem szeretem a fantasyt. De ez a könyv még engem is szórakoztatott.

Ken Follett: A harmadik iker

 
"Az egyik neves amerikai egyetem pszichológiai tanszékén azt vizsgálják, hogy a származás vagy a nevelés határozza-e meg inkább az ember jellemét. Ehhez olyan egypetéjű ikreket keresnek a különféle nyilvántartásokban, akik valamilyen oknál fogva külön családoknál nevelkedtek. Eközben olyan ikertestvérekre is rábukkannak, akik valószínűtlen módon különböző anyáktól születtek. Mikor az egyik kutató megpróbál utánajárni a dolognak, hirtelen rádöbben: nagyon veszélyes kalandba kezdett."

Hú, mekkora csalódás volt ez a könyv... Pszichológiai vonatkozású, tudományos tényekkel, kutatásokkal, adatokkal is alátámasztott, izgalmas könyvre számítottam. Ehelyett egy szimpla krimi, de annak is gyatra. Könnyed nyári szórakoztató olvasmánynak is annyira gyenge, hogy több szót nem is vesztegetek rá. Pedig a téma mekkora lehetőségeket rejt magában!

Emily Diamand: Kalózok nyomában

"A jövő kalózai, egy beszélő ékszer, egy eltökélt kislány - és egy vízimacska... A kaland elkezdődik. A 22. században Anglia nagy részét elöntötte a víz. A klímaváltozás miatt az angolok elvesztették a technológiájuk nagy részét, és szegénységben élnek. Eközben a továbbra is fejlett Skócia egyre erősebb lesz, tágítva határait, növelve hatalmát. Ám a skótoknak és az angoloknak is fel kell venniük a küzdelmet a Kalózok Családjaival, amelynek tagjai a part menti településeket fosztogatják. Lilly Melkun egy angol halászlány, aki éppen tengeri macskájával hajózott ki, amikor a vérszomjas kalózok megjelennek a falujában, és elrabolják a miniszterelnök lányát. A falut árulással vádolják, mire Lilly elindul, hogy megkeresse az elrabolt kislányt. Kihajózik a haragos tengerre, és magával viszi a csodálatos, hihetetlen váltságdíjat, egy titokzatos beszélő ékszert, ami még a számítógépek korából származik, és nemcsak a kalózok fenik rá a fogukat - hanem mindenki más is."


Ez a könyv belépett Dávid kedvencei közé. Most már három kedvence van: Az illuzionista; Rubin-völgy; Kalózok nyomában.
Volt benne néhány olyan fordulat, amire nem számított, és szerintem ennek minden ifjúsági regényben így kellene lennie - azonban ez nem is olyan természetes. A kiszámítható könyveket, filmeket mi, felnőttek sem annyira szeretjük, ugye? (Nyilván ebben is vannak kivételek, témakörtől függően.)
Izgalmasnak tartotta, amihez nagyban hozzájárult az, hogy két szálon futott a cselekmény. Ez utóbbiból is következik, hogy ez a regény nagyobb gyerekeknek szól, 10 év fölöttieknek.

Ez a könyv 2008 nagy fantasysikere volt Angliában, a Chicken House és a The Times közös gyermekregény-pályázatának első helyezettje; ha jól tudom, több mint 2000 írásműből választották ki.
Szeretettel ajánljuk minden 10 éven felüli gyereknek - és mivel a főszereplő lány, ezúttal ez egy olyan fantasy-, illetve kalandregény, amelyet valószínűleg a lányok is élvezettek fognak olvasni.

Valeria Parrella: A fehér tér

"Valeria Parrella (1974-) a fiatal olasz írónemzedék egyik legtehetségesebb tagja: hét éve debütált, ez az első regénye. Főszereplője, Maria negyvenkét éves, esti iskolában tanít irodalmat tagbaszakadt teherautó-sofőröknek. Gondosan kimunkált, magányos élete pontos keretek között zajlik, mígnem egy futó kapcsolatból beköszöntő terhesség fel nem borítja. A gyermek apja a hírre eltűnik, Mariának minden felelősséget egyedül kell viselnie. Egy este váratlan rosszullét tör rá, kislánya hat hónapra megszületik. Attól a perctől fogva Mariának egész életét át kell értékelnie, az inkubátor mellett töltött végtelen órákban meg kell tanulnia élet és halál mezsgyéjén létezni, elfogadni az intenzív osztály rideg valóságát, együtt kell léteznie sorstársnőivel és reménykedni, bízni, felismerni a várakozás, a szenvedés és a fájdalom értelmét. Ötven keserves, drámákkal, reményekkel és csalódásokkal teli nap, amíg a baba képes lesz egyedül lélegezni és táplálkozni, és Mariából anya lesz."

Megindító, ahogy a szeretetről beszél anélkül, hogy kimondaná ezt a szót, a türelemről, amivel a tehetetlenséget viselni kell - milyen őrjítő kényszerűség -, a hétköznapokról, amelyek akkor sem állnak meg, ha a te életed igen, a többiekről, a világról, amelyek nem érted, hogyan mehetnek tovább, miközben te lépni sem tudsz, mert odaszögez a félelem, arról az érzésről, ami téged is meglep, hiszen addig nem találkoztál vele: hogy mostantól van valaki a  világban, akiért mindent, de mindent odaadnál, és az alázatról, mert egyszerre annyira aprónak, védtelennek és sebezhetőnek érzed magad, az értékrendről, amikor kiderül, hogy a korábbi életedben valójában semmi sem volt igazán fontos, és a reményről, hogy még élhetsz, de csakis a gyermekeddel a karodban, mert minden más attól a naptól fogva, hogy ő megszületett, értelmét veszti.
Jó, hogy Parrella minderről a didaktikát és az érzelmi hatáskeltést kerülve tud beszélni, és remélem, sok könyvet fog még írni, mert a stílusa sallangoktól mentes, soha nem manipulatív, és éppen ezáltal érteti meg oly pontosan a lényeget - azt, amelyiknek a létezéséről netán nem is tudtál eddig. Ha pedig ismered az érzést, akkor egyetlen sornak sincs itt jelentősége, mert úgyis tudod, hogy miről beszélek.

Natsuo Kirino: Joshinki - A halál istennője

"Umihebi szigetén szigorú törvények uralkodnak. Mindent a jin és a jang, az éjszaka és a nappal, a holtak és az élők örök egyensúlya határoz meg. A sziget lakói nehezen teremtik elő mindennapi betevőjüket, vallásuk szabályait azonban semmilyen körülmények között nem szegik meg. Namima és Kamikuu, a két nővér nem sokáig élvezheti a gyerekek gondtalan életét, a sziget szokásainak értelmében ugyanis sorsuk már jóval születésük előtt eldőlt. Kamikuu hatévesen tudja meg, hogy ő lesz Umihebi következő főpapnője. Elszakítják családjától, és megkezdődik hosszú évekig tartó felkészítése a nagy feladatra. Húgára, Namimára még ennél is kegyetlenebb sors vár... "Nem vehettem részt az ünnepségen. Kamikuu volt az egyetlen közülünk, aki jelen lehetett. Kitüntetett helyen ült, közvetlenül Mikura-szama mellett - és élvezhette a válogatott finomságokat. Mindketten fehér ünnepi öltözetben voltak, nyakukat ragyogó igazgyöngysorok díszítették. Kamikuuval általában együtt ettünk, és rossz volt látnom, ahogy most magában falatozik. De ennél is rosszabb az érzés, hogy elszakítják tőlem, és ettől borzalmasan nyugtalan lettem. Végre valahára az étkezés véget ért, és Kamikuu kilépett a házból. Odaszaladtam hozzá. De Mikura-szama félrelökött. -Namima, neked nem lenne szabad itt lenned. Ne nézz rá Kamikuura! -Miért, Mikura-szama? -Mert te tisztátalan vagy. Ahogy ezt kimondta, apám a többi férfival azonnal odalépett Kamikuu és közém. "Tisztátalan?" Döbbenten álltam. Lehajtottam a fejem, egész testemben remegtem. Hirtelen megéreztem, hogy valaki figyel. Amikor felnéztem, tekintetem Kamikuuéval találkozott. Láttam rajta, hogy majd megszakad a szíve a szánalomtól. Ösztönösen hátrahőköltem, soha nem nézett még rám ilyen arckifejezéssel." Natsuo Kirino, a magyarul is megjelent, nagy sikerű Kín szerzője, Japán egyik legnépszerűbb írónője. Regényei számtalan elismerésben részesültek világszerte. A halál istennője 2009-ben elnyerte az egyik legrangosabb japán irodalmi díjat. A történet mitikus, ember nem ismerte, meghatározhatatlan időbe röpít, hogy különös események láncolatával összekösse halandók és istenek sorsát. Meghökkentő, különös regény, fordításában is csodás nyelven hangszerelve."

Azért vettem meg gondolkodás nélkül ezt a könyvet, mert bár a Kín az egyik legnyomasztóbb, legsötétebb, leghátborzongatóbb könyv volt, amit valaha olvastam, de éppen ezért tudtam, hogy Kirino zseniális írónő - bármilyen hatást el tud érni, amilyet csak akar.
És most ezt meg tudom erősíteni ismét.
Igen érdekes, hogy nemcsak halandó emberek, hanem istenek szemszögéből nézve is boncolgatja a lélek sebezhetőségét.
A könyv első fele az ember, a védtelen, sebezhető embert ábrázolja, és úgy, ahogyan szerintem kevesen tudnák.
A könyv második felében a nyughatatlan, bolyongó lelkeket mutatja meg, és az istenek közül egy olyat, aki nem térhet vissza az életbe, holott az, akit szeret, ott van - és dühében bosszút esküszik.
Majd találkozunk egy harmadik nézőponttal: a halhatatlan istenével, aki már nem akar halhatatlan lenni, hiszen így évszázadról évszázadra, évről évre mindig mindenkit elveszít.
Kirino arról ír, hogy akár ember vagy, akár isten, akárhol élsz, akármi a sorsod, meg kell küzdened a saját szellemeiddel, a múltaddal, a jeleneddel, azzal, hogy "ki lehettél volna és hogyan élhettél volna, ha", és az ember arra jut közben, hogy nem törhet pálcát senki felett, nincs joga hozzá, mert soha nem tudhatja - még ha azt hiszi is, hogy tudja -, hogy ő mit érezne és hogyan cselekedne egy adott szituációban.
Miközben olvasod, rádöbbensz, hogy mennyire törékeny vagy, és mennyire apró pont a világban, és nem tudod, hogy ha csak egy porszem vagy, honnan, mégis honnan lehet ilyen hatalmas szereteted, dühöd, fájdalmad; arra pedig sajnos itt sem kapsz választ, hogy mit is kezdj velük.

Augusten Burroughs: Farkas az asztalnál

"Kisfiúként egyszer azt álmodtam, hogy apám kivitt az erdőbe, ahol egy hulla hevert. Apám elásta a holttestet, és azt mondta, nem beszélhetek róla senkinek. Ez volt az egyetlen dolog, amit valaha együtt csináltunk mint apa és fia, én pedig megígértem, hogy soha nem mondom el. De a legtöbb álmommal ellentétben ennek az emléke sosem halványult el. És néha önkéntelenül is feltettem magamnak kérdést: vajon tényleg csak álmodtam?"

  

Az interneten sokszor utánanéztem az írónak a könyv olvasása közben, mégpedig azért, mert állítólag - ezt mindenhol tényként kezelik - ez egy önéletrajz. Én el is hiszem, csak összezavart, hogy a könyv elején ott van, hogy minden hasonlóság valódi személlyel csak a véletlen műve stb., stb. De ahogy aztán mind többet és többet olvastam az íróról és a családjáról, arra jutottam, hogy ezzel esetleg  a kiadó védi magát egy esetleges pertől. 

Teljesen más a könyv tartalma, mint amire a fülszöveg alapján számít az ember - és ez nem is baj. 

Nyomasztó, mert minden szereplője valami módon beteg. Lelkileg és/vagy fizikailag. Ezért elég hatásos a könyv, de végig az volt a fejemben, hogy 'beteg': ezt egy megbetegített ember írta a beteg családjáról, arról az időszakról, amikor ő maga még egészséges, boldog kisfiú volt - amikor még az lehetett volna. És ez nagyon elszomorító, hogy tudod, boldog ember lehetne belőle, de egy ilyen közegben esélye sincs rá. 

A szülő-gyerek kapcsolat önmagában is egy érdekes téma, amiben mindig lehet találni újat, hiszen minden kapcsolat más; és a pszichiátriai betegségek is izgalmas témául szolgálnak; a kettő együtt... hmm... milyen is? Hátborzongató, szomorú, nyomasztó, olykor sötét... 

Nehéz elmagyarázni, hogy miért gondolom, hogy érdemes elolvasni ezt a könyvet (annak ellenére, hogy a túl sötét és nyomasztó könyveket nem szeretem), de talán azt mondanám, hogy azért, mert egy ilyen könyv elolvasása után az emberben tudatosulnak fontos és egyébként evidens dolgok: ha kell, kérj segítséget; ha úgy látod, valakinek szüksége van rá, segíts, vagy legalábbis próbáld meg; és mindenekelőtt, minden esetben, mindig, mindig, mindig szeresd a gyerekedet.

Agatha Christie: Az ABC-gyilkosságok

 

Dávid már valami komolyabb olvasmányra vágyott így majdnem 11 évesen. Valami krimire. Úgy gondoltam, hogy ebből a műfajból a leglájtosabb mindenképpen Agatha Christie. Közösen kiválasztottuk Az ABC-gyilkosságokat, úgy gondoltam, az jó átmenet lesz az ifjúsági regényekből a felnőtteknek szóló krimik világába.

"A ndoverben Alice Ascher az áldozat...
B exhillben a bájos Betty Barnard...
C hurstonban Sir Carmichael Clarke-ra csap le ABC, a titokzatos gyilkos!
D e ki lesz a következő?...
E setleg mégis megakadályozza a bűnténysorozatot Hercule Poirot, a zseniális magándetektív?
F antasztikus fordulatok; egyre fokozódik az izgalom;
G yilkosság a trafikban, a tengerparton, a parkban és a moziban...
H ány betűje van az ABC-nek?
I deje volna már, hogy a rendőrség tegyen valamit!
J öhet-e még ezek után újabb meglepetés?
K i keríti kézre a titokzatos ABC-t?
L egyen nyugodt a Nyájas Olvasó:
M ég mielőtt az ABC elfogy,
N yugvópontra ér a nyomozás is!
O olyan eredménnyel, amilyet senki más nem produkál, mint
P oirot, a zseniális magándetektív!"

Azt hiszem, Dávidnak már önmagában az is tetszett,  hogy egy 'komoly', felnőtteknek szóló könyvet olvashat (ez az első), és az is, hogy garantáltan nincs benne semmi bugyutaság, ami, lássuk be, az ifjúsági krimikben (már ha van ilyen kategória) bizony gyakran előfordul.
Azt mondta, meglepő volt, hogy ki a gyilkos (ez nekünk, felnőtteknek még egyértelmű lehet, de egy ifjúsági regénynél tényleg ritkán lepődünk meg a könyv végén azon, hogy ki követte el a bűntényt), és hogy szerinte jó, hogy ez volt az első krimi, amit olvasott - hiszen egy jó választás megalapozza a későbbi, műfajhoz való hozzáállásunkat, az iránti érdeklődésünket.
Tetszett neki, fog még olvasni ilyet. Azt mondta, jó volt a történet, és 'kicsit izgalmas' volt.
Hát igen, 'túl izgalmas' krimit még nem szeretnék a kezébe adni.

Gerald Durrell: Férjhez adjuk a mamát

"Ezek a történetek mind igazak - vagy, ha mereven ragaszkodunk a tényekhez, akkor egy részük igaz, másik részüket kicsit kiszíneztem, de azért ott van bennük az igazság magja. Van közöttük saját élményen alapuló írás, és van, amit nekem is csak meséltek, én meg elhappoltam - ami igazolja az ősi mondást, mely szerint: Aki nem akarja a szavait nyomtatásban látni, ne találkozzon írókkal! Azt persze, hogy melyik történet igaz teljesen, és melyik csak félig, eszem ágában sincs elárulni, de őszintén remélem, hogy ez semmit sem von le élvezeti értékükből." - (Gerald Durrell)

Nem leszek népszerű...
Őszintén megmondom, hogy eleve némi előítélettel álltam neki a könyvnek, mert már olvastam régebben Durrell-könyvet, és arról nem voltam jó véleménnyel. Először is: unalmas volt. Másodszor: nem szeretem az állatkerteket, és nem győzött meg Durrell magyarázata - enyhén szólva is "kilógott a lóláb" -, amikor arról írt, hogy miért van szükség állatkertekre. Harmadszor: kimondottan lekezelően beszélt azokról az emberekről, akik nem képesek megérteni az állatkert lényegét.
Ellenszenves ember benyomását keltette, akit mindenki szeret ugyan, de akit mindenki a felszín alapján ítél meg - pedig szerintem a jópofa sztorik nem egyenlők az emberrel.
Most adtam neki még egy esélyt.
Vegyes érzésekkel mondhatom, hogy a stílusa élvezetes, könnyed, jó humorú, tényleg jópofák a történetei, de... De nem tudok jó szívvel gondolni rá. Ha mint embert - és nem mint írót - ítélem meg, újra csalódást éreztem, nem is olyan kicsit...
Tudom, hogy illik őt szeretni; nos, nekem ez nem sikerült. De legalább megpróbáltam. Ennyi.

Jane Austen: Meggyőző érvek

"Anne Elliot huszonhét éves korára már beletörődött, hogy körülményei a vénlányok sorsára kárhoztatják. Annak idején családja és barátai lebeszélték arról, hogy egy bizonytalan jövőjű, összeköttetések híján csak saját tehetségére utalt fiatal tengerésztiszt felesége legyen. Az egykori szerelmesek nyolc év után találkoznak ismét, véletlenül. Wentworth kapitány azóta fényes pályát futott be, meggazdagodott, s most, hogy a napóleoni háborúk befejeződtek, le akar telepedni, családot alapítani. Leendő feleségével szemben mindössze egy követelményt támaszt: bárki lehet, csak Anne Elliot nem...
A Meggyőző érvek nem pusztán az utolsó, hanem a legérettebb és számtalan kritikusa és olvasója által a legjobbnak tartott Austen-regény."

Eredetileg nem akartam elolvasni - nem az én műfajom -, de mivel 3 nap egymás után a legkülönbözőbb módokon, helyeken belefutottam, megadtam magam, hogy úgy látszik, valamiért ez a könyv rám akar találni.
122 oldalt bírtam. Nem, én nem akarok rátalálni. Képtelen vagyok végigolvasni. Körülményeskedő, szájbarágós, unalmas...
Kizárt, hogy végigolvassam, időpocsékolás, feladom.

Gayle Forman: Itt voltam

"Codyt óriási megrázkódtatás éri, amikor a legjobb barátnője, Meg öngyilkosságot követ el egy motelszobában.
Mindent megosztott Meggel, és Meg is vele – hogy tehetett ilyet minden előzetes figyelmeztetés nélkül? Amikor Cody elutazik az egyetemi városba, ahol Meg tanult és szobát bérelt, és összeszedi a holmiját, rájön, mennyi minden titokban maradt előtte. Beszűkült kisvárosi életébe zárkózva alig tudott valamit Meg lakótársairól, ahogy a színpadon vadnak és lehengerlőnek tűnő, de közben fájdalmas titkokat őrző rockgitárosról, Ben McCallisterről sem. Sejtelme sem volt a jelszóval védett mappáról Meg laptopján, de miután váratlanul sikerül megnyitnia, lassan mindent kétségbe von, amit korábban a legjobb barátnőjéről tudott.
A világhírű írónő most sem okoz csalódást a Ha maradnék és a Hová tűntél? rajongóinak."

Nem érdekelt, hogy nem szépirodalom, nem érdekelt, hogy "young adult" kategória - annyi jót írtak róla a neten, hogy el kellett olvasnom. Egy nap alatt végeztem vele. 

A nyelvezete könnyed, de nagyon nehéz témát boncolgat. 

Sok mindenen elgondolkodik az ember: ne ítélkezz; ne ítélj a felszín alapján; soha nem tudhatod, mi van a másik emberben; figyelj a körülötted lévőkre; ne higgy mindig a látszatnak, a szemednek; figyelj jobban; figyelj még jobban.

Aki szereti E. Lockhartot, az Gayle Formant is szeretni fogja. (Egyébként amint a könyv végén, a köszöneteknél kiderül, Lockhart és Forman barátnők.) (De A hazudósok már az Itt voltam olvasása közben is eszembe jutott, mert mindkét könyvben ugyanúgy hívják a főszereplőt.)

Ami plusz: nagyon jónak tartottam, hogy a könyv végén leírták, hol kaphat segítséget az, aki úgy érzi magát, mint a könyvben szereplő lány; arról nem is beszélve, hogy a kiadó ezt nem egy az egyben átvette, hanem leírta, hogy mindez Magyarországon hol tehető meg. Ezt egy jó dolognak tartom - a legjobb értelemben véve jónak. Mert valóban, sosem lehet tudni, kinek lesz szüksége rá - és ha csak egyetlen ember a könyv hatására igénybe veszi ezt a segítséget, akkor máris csodálatos dolog, hogy ez a könyv megszületett. 

Forman stílusa könnyű, olvasmányos, ami nemcsak azért jó, mert élvezet olvasni és nem lehet letenni, hanem azért fontos dolog, mert a tizenéves korosztálynak szóló könyvek nyelvezetének mindig könnyednek (de persze egyúttal színvonalasnak) kellene lennie - hiszen ez viszi rá később a gyerekeket az olvasásra. Élvezzék, amit olvasnak, könnyű legyen azt a nyelvet olvasniuk, amely hozzájuk szól - és igen, ha egy könyv egy gyerekhez szól, akkor a szerző tisztelje meg azt a gyereket azzal, hogy az ő nyelvén beszél hozzá!

(Már ha az a célja, hogy az a gyerek olvasson. Persze ha egy író célja az, hogy egy gyerek első és utolsó olvasmánya az ő könyve legyen, vagy ha semmilyen célja nincs a könyve megírásával, az más kérdés...) 

Nekem felnőttként is (mondanám, hogy 'remek', de ezt nem mondhatom a téma súlyossága miatt) kikapcsolódást nyújtott ez a könyv - ha valaki (felnőttről beszélünk) könnyed, de igényes olvasmányra vágyik, akkor nyugodtan vegye kézbe; ha pedig a tizennégy-tizenhat éves lányával szeretné megszerettetni az olvasást, akkor adja az ő kezébe. 

De szerintem a legjobb, ha Anya és gyermeke is elolvassa (Apa úgyse fogja) - mert ha utána dumálni tudnak róla, talán a legjobb része az lesz a dolognak.

C. S. Lewis: Narnia 1. A varázsló unokaöccse

"Tudni szeretnél valamit Narniáról? Ez az a birodalom, ahol megszólalnak az állatok, ahol a legváratlanabb pillanatban egy boszorkány karmai közé kerülsz, ahol a jó akaratából új világ születik. Ahová véletlenül keveredik a két barát: Digory és Polly. Ha kinyitod a könyvet, őket kísérheted el e titokzatos világba. Abba a világba, ahol semmi sem lehetetlen. C.S. Lewis világhírű Narnia-sorozatának első kötete."

A tévében ment nemrég az egyik Narnia-rész, és mivel semmit nem tudtam róla, felvettem a gyerekeknek, hátha jó a sztori és nekik való.
Hát telitalálat volt. A kisebbik gyermekemnek a kedvence lett, azóta nagyon sokat beszél róla (és azóta persze megnéztük újabb két részét).
Na ezen felbuzdulva gyorsan beszereztük a Narnia-könyveket is. Az 1. részt azért volt különösen érdekes olvasni, mert ezt nem filmesítették meg (egyelőre).
Nekem - bár még nem beszélhetek olyan részről, amelyet olvastunk is és láttunk is - a könyv sokkal jobban tetszett, mint a film, de egyáltalán nem csodálkozom, hogy a 7 éves gyerkőcömet a film bűvölte el igazán, mert tényleg igazán izgalmas, varázslatos - és némelyik része tipikusan "fiús" - történet.
Nem szeretem a fantasyt. Se könyvben, se filmben. Abszolút nem lelkesedem a műfajért; kerülöm. De ez a könyv tetszett. És igazából nem is tudom megmondani, hogy miért.
Most is percekig gondolkodtam rajta, de nem tudom megmondani.
Szóval a gyerekeknek szóló ajánlást könnyen megfogalmazom, hiszen egy izgalmas mesevilágba repíti el őket, ami egy gyermeknek a természetes közege, és ahol a jó és a rossz küzdelme folyik, állatok és emberek, gyerekek és felnőttek között, és ahol bármilyen csoda megtörténhet - és meg is történik.
De hogy egy felnőttnek miért ajánlanám? (Azon túl, hogy milyen csodálatos dolog a gyerekeknek felolvasni esténként egy regényt, és tegyük, tegyük, amíg csak a gyerekek fogadókészek rá!) Erről, azt hiszem, annyit tudok mondani, hogy ha engem - aki nem szereti ezt a műfajt - is lekötött, és alig vártam, hogy olvashassam, mert tök jó a történet, és nagyon jók a karakterek benne, akkor az, aki még szereti is a fantasyt és a nagyobbaknak szóló meséket, baromira fogja élvezni.
Én már előjegyeztettem a könyvtárban a Narnia következő részeit, szóval az ajánlásom hadd merüljön ki annyiban, hogy azért érdemes elolvasni ezt a könyvet, mert - mint azt már ebben a blogban is leírtam - ilyenkor derül ki igazán, hogy mennyire közömbös, hogy mi egy könyv témája: ha az író tehetséges és lehengerlően ír, akkor írhat bármiről, az úgyis magával ragad.
(Én a Harry Pottert és A gyűrűk urát is nagyon szerettem (de csakis könyvben!), pedig azok műfajilag, ugye, szintén távol állnak az ízlésemtől. De azokkal ugyanez a helyzet. Szólhattak bármiről: az írójuk zseniális, és ezzel először - igen hamar - elnyerték a bizalmamat, azután pedig már bármilyen történetet "elhittem" nekik.)

James Herriot: Kutyák a rendelőmben

 
"E könyv a kiváló állatorvos, egyszersmind nagyszerű író lebilincselő stílusú beszámolója átélt, valóságos élményeiről. Huszonhat kutyatörténet – huszonhat különböző kutyaegyéniség bontakozik ki előttünk. Találkozhatunk a kutyatársadalom minden rendű és rangú szereplőjével; az elkényeztetett kis ölebektől a még télen is szabadban alvó hatalmas pásztorkutyáig. Ám nemcsak az állatpáciensekről, hanem gazdáikról is szórakoztató portrékat fest Herriot. Írásait azonban mindig áthatja orvosi felelőssége, állatszeretete, humánuma."

De komolyan: hogy nem hallottam én erről az íróról és a könyveiről harminchat éven át? Vagyis: mindeddig.
Ezeket az írásokat szerintem mindenkinek olvasnia kéne. Aki szereti az állatokat, annak azért, aki pedig nem szereti, annak azért.
Nagyon megható, megindító történetek vannak benne, máskor pedig nagyon viccesek. Nemcsak megmosolyogtatók, kedvesek, hanem olykor egyszerűen hangosan kell röhögni a kutyák dolgain meg az író humorán, ahogy előadja a sztorikat.
És hát nagyon becsülendő, amit ő véghezvitt: a vidéki Anglia megint, Yorkshire, igen, a helyszín ugyanaz, mint a Minden élő az ég alatt című könyvében, ahol bizony számtalan kényelmetlenséggel kellett szembenéznie az állatorvosnak - és persze a gazdáknak, az állattartóknak is -, egy olyan korban, amikor még sokkal, de sokkal kevesebb gyógyszer, technikai vívmány és lehetőség állt rendelkezésére egy állatorvosnak a gyógyításhoz.
És sosem mondani nemet, egy keményen átdolgozott nap után, vasárnap éjszaka is menni, mert álmában rúgott néhányat a kutya, és aztán vagy hazamenni, lehetőleg nem tajtékozva a dühtől, mert netán csak álmodott és nyulat kergetett, vagy megmenteni az életét - hát igen, ezek az igazi történetek, tapasztalatok, jótettek. Amikor az orvos lemond az alvásidejéről vagy a nyugodt estéről, mert valakin segítenie kell. És nem gondolkodik. Még ha káromkodik közben, akkor sem (mert olykor káromkodik, persze); még akkor is elindul, és nem gondolkodik rajta.

A kisebbik gyermekem állatorvos szeretne lenni, és neki írtam ki az alábbi idézetet a könyvből:
"Ha az ember a legcsekélyebb kétség nélkül tudja, hogy akár különleges fogások nélkül is, visszahúzott egy állatot a pusztulás pereméről az élő, lélegző világba, az olyan elégtétel, ami megmarad, balzsamként körülölelve az állatorvosi munka kényelmetlenségeit és kudarcait, és mindent helyrehoz."

Azt hiszem, mindenkinek, aki a munkája miatt nyafog, ezt kellene tennie: meglátni benne a szépet. Hogy a kényelmetlenségek ellenére mennyi hasznot hoz vagy jót teremt.
Higgyétek el, Herriotnak is elfogyott a türelme néha, és úgy kelt fel hajnali 4-kor, amikor például olyan kategóriájú tünettel hívták fel, hogy "fut álmában a kutya", hogy most aztán megmondja a magáét, mert ezt nem lehet. De aztán felülbírálta magát, mert ha épp nem kellett is megmentenie egy kutya életét, azt mondta magának, hogy "de mi van, ha éppen meg kellett volna tennem?" A gazdik nem tudhatják. Van, hogy vaklárma, de van, hogy nem az. És akkor ő megmentheti - és csak ő mentheti és őrizheti meg azt az életet. Ezért nem mondhat nemet. Soha nem mondhat nemet.
És amikor végképp elfogyott a türelme, akkor a természet megláttatta vele saját szerencsés helyzetét - még akkor is, ha esetleg már jóformán összerogyott a fáradtságtól, miközben ismét nekiindult éjnek évadján.
És a humora sosem hagyta cserben, ami szerintem egy olyan eszköz az ember kezében, amely független attól, hogy milyen pályán dolgozunk - sok mindenen átsegít, ezért gyakrabban használhatnánk.

A Ciceró Könyvstúdiónak pedig minden elismerésem, hogy ilyen értékeket jelentet meg - bárcsak több emberhez eljutnának az ilyen könyvek.

Ez a blog is nagyrészt ezért született - hogy az ilyen értékes emberek, mint például Herriot, gondolatait, tetteit minél több emberrel megismertesse.

Francisco Marins: Az aranybányák titka

"Merre vannak a teméntelen aranykincset rejtő Golgota Sziklák? Hova tűnt el a derék Juvenal bácsi? Barátságos vagy ellenséges indiánokkal találkoznak a vadon mélyébe utazók? Vajon kiállja-e a kis Pixuira a főnökké avatás nehéz próbáit? Egyik kérdés a másiknak adja át helyét ebben a mindvégig izgalmas, fordulatos regényben. Szerzője Francisco Marins, a mai Brazília ismert írója, aki Brazília száz -kétszáz évvel ezelőtti hősi korszakának állít emléket: az aranyláznak, a belső vadonság veszéllyel teli felkutatásának, és ami ezzel együtt jár: belső Brazília lassú, szinte akaratlan felfedezésének. Az eredeti háromkötetes ifjúsági regénynek rövidített változatát tartja kezében az olvasó."

Ismét egy régi Delfin-könyv a padlásról...
Dávid véleménye: "Érdekes, jól bemutatja, hogyan éltek az indiánok, milyen a vadon. Jó a történet.  Izgalmas a vége. Jók az illusztrációk (az összes Delfin-könyvben). Kedvem lett ahhoz, hogy valami indiános mesét írjak."

Tehát nemcsak érdekes könyv, de inspiráló is valaki számára, aki szeret meséket, történeteket írni. Ez ritkaság szerintem, és tényleg izgalmas doppingszer, amikor egy könyv stílusa, írásmódja motiválólag hat az emberre. Hatalmas dolog, meg kell becsülni, mert ez valóban kuriózum.