"Valeria Parrella (1974-) a fiatal olasz írónemzedék egyik legtehetségesebb tagja: hét éve debütált, ez az első regénye. Főszereplője, Maria negyvenkét éves, esti iskolában tanít irodalmat tagbaszakadt teherautó-sofőröknek. Gondosan kimunkált, magányos élete pontos keretek között zajlik, mígnem egy futó kapcsolatból beköszöntő terhesség fel nem borítja. A gyermek apja a hírre eltűnik, Mariának minden felelősséget egyedül kell viselnie. Egy este váratlan rosszullét tör rá, kislánya hat hónapra megszületik. Attól a perctől fogva Mariának egész életét át kell értékelnie, az inkubátor mellett töltött végtelen órákban meg kell tanulnia élet és halál mezsgyéjén létezni, elfogadni az intenzív osztály rideg valóságát, együtt kell léteznie sorstársnőivel és reménykedni, bízni, felismerni a várakozás, a szenvedés és a fájdalom értelmét. Ötven keserves, drámákkal, reményekkel és csalódásokkal teli nap, amíg a baba képes lesz egyedül lélegezni és táplálkozni, és Mariából anya lesz."
Megindító, ahogy a szeretetről beszél anélkül, hogy kimondaná ezt a szót, a türelemről, amivel a tehetetlenséget viselni kell - milyen őrjítő kényszerűség -, a hétköznapokról, amelyek akkor sem állnak meg, ha a te életed igen, a többiekről, a világról, amelyek nem érted, hogyan mehetnek tovább, miközben te lépni sem tudsz, mert odaszögez a félelem, arról az érzésről, ami téged is meglep, hiszen addig nem találkoztál vele: hogy mostantól van valaki a világban, akiért mindent, de mindent odaadnál, és az alázatról, mert egyszerre annyira aprónak, védtelennek és sebezhetőnek érzed magad, az értékrendről, amikor kiderül, hogy a korábbi életedben valójában semmi sem volt igazán fontos, és a reményről, hogy még élhetsz, de csakis a gyermekeddel a karodban, mert minden más attól a naptól fogva, hogy ő megszületett, értelmét veszti.
Jó, hogy Parrella minderről a didaktikát és az érzelmi hatáskeltést kerülve tud beszélni, és remélem, sok könyvet fog még írni, mert a stílusa sallangoktól mentes, soha nem manipulatív, és éppen ezáltal érteti meg oly pontosan a lényeget - azt, amelyiknek a létezéséről netán nem is tudtál eddig. Ha pedig ismered az érzést, akkor egyetlen sornak sincs itt jelentősége, mert úgyis tudod, hogy miről beszélek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése