Karin Slaughter: Apja lánya

"A nemzetközileg is elsőrangú sikerkönyvszerző döbbenetes új regénye a vérfagyasztó krimi és a magas szinten tartott lélektani feszültség szárnyaló, lenyűgöző keveréke.

Fegyverrel kényszerítenek az erdőbe két lányt. Az egyik elfut, a másik ott marad… Huszonnyolc évvel később. Charlie apja nyomdokaiba lépve maga is ügyvéd lesz; ő a jó gyerek, igazi apja lánya. Mikor újra lecsap az erőszak Pikeville-ben, a borzalmas tragédia az egész várost megrázza, és Charlie egy rémálom kellős közepén találja magát. Nemcsak hogy ő az első, aki a helyszínre érkezik, de az eset felidézi szörnyű emlékeit is, melyeket oly nehezen sikerült elfojtania az évek során. A felkavaró igazság azzal a bűntettel kapcsolatban, mely csaknem harminc éve tönkretette a családját, nem maradhat örökre eltemetve. A csavaros, fordulatos, érzelmekkel teli és együttérzéssel megírt történetből végtelenül izgalmas regény kerekedett."

________

Slaughter stílusa az évek előrehaladtával és az újabb és újabb könyvei születésével finomodik, formálódik, mélyül, és nem durvul; nem úgy akarja felülmúlni önmagát és a korábbi könyveit, hogy - lévén, krimit ír - több erőszakot vagy brutálisabb jeleneteket tesz a regényeibe, épp ellenkezőleg: a cselekmény mellett (vagy akár azt kicsit háttérbe tolva, és ezt a legjobb értelemben mondom) a személyiségfejlődésre, a szereplők jellemének kibontására, mozgatórugóik fejtegetésére helyezi a hangsúlyt.

Ezt én fontosnak tartom egy könyvben, mert engem sosem csak az érdekel, hogy ki tette és miért, hanem hogy a felszínen látható indíték mögött milyen egyéb indíték lappang még: milyen tulajdonság, sérelem, múltbéli titok, amely oda vezetett, hogy a dühöt, a csalódást, az érzelmeket, az indulatokat tett követi.

Ebben a regényben is az egyes családtagok közötti kusza szálakat bogozza - s vele együtt az olvasók is -, és láttatni próbálja, hogy kiből mit vált ki egy esemény, és hogy egy-egy mozzanat hogyan tudja meghatározni az ember egész életét és kapcsolatait. Azt gondolom, hogy bármilyen fajta regényben érdemes foglalkozni ezzel.

Nem mindegy, hogy miért vagyunk azok, akik. Igen, érdemes foglalkozni vele, mert akkor talán lehetünk mások is. Másmilyenek - jobbak, nyugodtabbak, empatikusabbak, erősebbek. Ha értjük magunkat. Érdemes időt szánni rá.

Szóval én szeretem, ha egy író is ezt teszi. Ha időt szán arra, hogy elgondolkodjon azon - és hogy megmutassa az olvasóknak -, egy-egy szereplőjét miért teremtette olyannak, amilyennek. Ez mindig hozzátesz a történethez, ha jó az ábrázolás. Ha át van gondolva; ha következetes (na nem mintha mindig felfedezhető lenne a személyiség alakulásában a tiszta logika és a következetesség); ha nem csak a felszínt kapargatja. 

De mindemellett persze azért ez mégiscsak egy krimi, tele izgalmas jelenetekkel, olvasmányosan megírva, ahol pörögnek az események, nem marad el a nem várt fordulat, és végig együttérzésünket, borzongásunkat, megértésünket, sajnálatunkat és egyéb érzelmeinket hozza felszínre vagy teszi próbára.


A Kiadótól megrendelhető ITT.

Dan Brown: Eredet

"Robert Langdon, a szimbolika és a vallási ikonológia harvardi professzora a bilbaói Guggenheim Múzeumba érkezik, hogy részt vegyen egy felfedezés bemutatásán, amely „mindörökre megváltoztatja a tudományokat”. Az esemény házigazdája Langdon barátja és egykori tanítványa, Edmond Kirsch, a negyvenéves tech-mágnás, akit káprázatos találmányai és merész előrejelzései az egész világon vitatott figurává tettek. A mai este sem kivétel: azt állítja, hogy egy megdöbbentő áttörést jelent be, amelynek messzeható következményei lesznek.

Ám Langdon és a több száz vendég legnagyobb döbbenetére, az esemény még azelőtt tragikus véget ér, hogy igazán elkezdődhetne. Langdon kétségbeesett menekülésre kényszerül a múzeum igazgatónőjével, Ambra Vidallal. Barcelonába szöknek, és veszélyes kutatásba kezdenek egy jelszó után, amely megnyitja Kirsch titkát.

Langdonnak és Vidalnak meg kell találnia az utat a város labirintusszerű átjáróiban egy olyan ellenséggel szemben, amely minden fordulónál egy lépéssel előttük jár. A nyomot, amelyet követnek, csak rejtélyes szimbólumok és többértelmű modern művek jelölik, de Langdon és Vidal sorra megfejti a nyomravezetőket, és végül szemtől szembe kerülnek egy világrengető igazsággal, amely rejtve maradt – egészen mostanáig."

_________________________

Nagyon vártam, hogy elolvashassam, de tényleg, alig vártam, hogy megérkezzen a könyvvel a futár! Hihetetlenül izgalmas a téma, nagyon szerettem volna minél előbb beleásni magam.
Szerintem a vallás és a hit az egyik legérdekesebb téma a világon, és amilyen új látószögből ezt Dan Brown boncolgatja, az hihetetlenül izgalmassá teszi az egyébként is rendkívül sokrétű témakört.

Bár vannak a szerzőről negatív vélemények a neten, én azt gondolom, hogy egyszerűen nem kell akarni belekötni - nem a tudományos "tévedéseit" kell keresni (ez a fő kritika vele szemben), hiszen ő nem tudományos könyveket ír, hanem regényeket! Fikciót, egy "így is lehetne" változatot, és erre kell nyitottnak vagy fogékonynak lenni, ezt nem kell se elfogadni, se elutasítani, egyszerűen csak el lehet játszani a gondolattal, hogy mi lenne, ha. Ez egy regény, nem kell - bár lehet - belemagyarázni többet;

ne a szavait forgassuk ki, hanem az elméleteit gondoljuk tovább! 

Érdemes, higgyétek el. Nagyon okos gondolatai vannak, és ennél pontosabban ki sem lehetne fejezni, meg sem lehetne fogalmazni azokat.

Ezt a regényt egyébként is kuriózummá teszi, hogy részben Budapesten játszódik - néhol elég érdekes, ahogy az író az USA magyarországi nagykövetségétől kapott információk alapján Budapestről ír...

Dan Brownnak nagyon eredeti (itt most abszolút nem a szóval akartam játszani, ez tényleg véletlenül jött...) ötletei vannak, és remekül formába is tudja önteni ezeket; minden elismerésem. Igazán különlegesség és üde szín a mai szórakoztató irodalomban.

Tetszik az is, amiket a művészetről ír. Egyáltalán ahogy megközelíti azt. 
Például:

"A modern művészetben sokszor többet számít az idea, mint a kivitelezés. Például bárki képes egy negyvenperces szimfóniát szerezni, amely csak egy akkordból és csendből áll, de Yves Klein volt az, akinek ez az ötlete támadt."

Bárcsak ezt többen megértenék!

És az emberi esendőségről:

"Abban a reményben tartjuk jól a testünket, hogy a lelkünk majd követni fogja."

A megértésről (a remek "I+XI=X az hamis" példán keresztül):

"Néha csak annyit kell tenni, hogy perspektívát váltunk, és megláthatjuk a mások igazságát."

Folyton meg kellett szakítanom az olvasást, mert annyira érdekes dolgokról ír, hogy mindig utána kellett néznem alaposabban, hogy mi hogy is van a különböző vallásokban, a vallástörténetben, részletesebben, mélyebben meg akartam ismerni. Már önmagában ez is hatalmas erénye a szerzőnek, hogy olyan dolgokra irányítja rá a figyelmet, amelyekkel egyébként nem foglalkoznánk! Közhelyesen, de helytállón: "Az élet nagy kérdéseire..."
Amikkel, igen, tényleg érdemes foglalkozni. "Legalább" gondolatban. Gondolatban, mert a gondolatainkat, érzéseinket, döntéseinket követik a tetteink. És ez viszi előre a dolgokat. 

És másik két, összefüggő és nagyon elgondolkodtató idézet:

"Az evolúció előnyben részesíti a vallást. A vallásos közösségekben jobb az együttműködés, mint a nem vallásos közösségekben, ezért az előbbiek a fejlődőképesebbek." 
"A vallásgyakorló kultúrák tovább maradtak fenn a történelemben, mint a nem vallásosak. A félelem egy mindentudó istenség ítéletétől mindig elősegíti a helyes magaviseletet."

Van min gondolkodnunk... Dan Brown gondoskodik is erről időről időre; én néhány oldalanként leálltam 20 percre az olvasással, hogy végiggondoljam, amiket írt - hogy elfogadjam vagy kételkedéssel fogadjam, netán felülbíráljam azt...

Néha hiányoltam egy-egy fontos momentumot, de aztán mindig rájöttem, hogy én szaladtam előre - ezekre rendre rátért később, semmit sem hagyott figyelmen kívül, csak nem akarta elsietni, egyszerűen megfelelő időt hagyott mindennek.

Rendkívül érdekes olvasmány, nem hétköznapi konklúziókkal, 

rengeteg olyan gondolattal, amelyekben érdemes elmélyedni, még akkor is, ha a végkövetkeztetéssel netán nem is ért egyet az ember. Nem az egyetértés a lényeg... Valahol írja is a könyvben, ezt sajnos nem jegyeztem fel magamnak, de valami olyasmit, hogy a párbeszéd a lényeg és nem a konszenzus.
Igen, a párbeszéd - és a Gondolkodás! A Megértés...
Ezek előfeltételei egyébként a konszenzusnak szerintem - vagy mindenesetre jó alapkövei -, és ha nincs is valamiben egyetértés, ha mi nem pont úgy gondoljuk is, ahogy ő, akkor is olyan felvetésekkel találkozunk a regényben, amelyekkel ha foglalkozunk - párbeszéd formájában másokkal, vagy akár önmagunkban -, az csakis előrevihet.

Harlan Coben: Maradj mellettem

"Amikor váratlanul felbukkannak a múlt árnyai, három ember számára az amerikai álom egyszerre rémálommá válik…

Megan tipikus kertvárosi anyuka, van két tökéletes gyermeke és egy tökéletes férje, boldogan élnek tökéletes házukban. Megan mégis egyre elégedetlenebb az életével. Nosztalgiával gondol vissza arra az időszakra, amikor korántsem volt minden ennyire tökéletes körülötte…

Ray egykor tehetséges fotós volt, de negyvenéves korára zsákutcába jutott az élete, és a magukat celebnek képzelő, gazdag kölykök bérbe vehető paparazzójaként keresi meg a mindennapi betevőt. Egy napon azonban felsejlik egy alak a múltból. Valaki, aki miatt minden félrecsúszott…

Broome nyomozó képtelen szabadulni egy megoldatlan ügytől. Tizenhét éve próbál a nyomára bukkanni egy helyi családapának, aki egyik napról a másikra megmagyarázhatatlanul eltűnt. Már ő maga sem hisz abban, hogy valaha megtalálja a megoldást, amikor váratlanul történik valami…

Ahogy felgyorsulnak az események, mindhárman rájönnek, hogy bármilyen mélyre temették is titkaikat, a múlt sosem halványul el teljesen, és egy nap mindenkinek szembe kell néznie tettei következményével. Az élet napos oldalát pedig csak egy hajszálvékony vonal választja el a sötétebbik felétől…"

________________________


Újabb Harlan Coben-krimit volt szerencsém elolvasni, és mint tudvalevő, én elfogult vagyok Cobennel kapcsolatban. De tényleg jól ír, nagyon jól!

Ez egy régebbi regénye, 2013-ban jelent meg Magyarországon, de nekem csak most sikerült hozzájutnom.

Remek krimi, pörgős, izgalmas, szórakoztató, egy nap alatt kiolvastam, ez megint a letehetetlen kategória, ahogy az már tőle megszokott. Picit talán kiforratlanabbnak éreztem, mint az azóta megjelent regényeit, de a jól ismert stílus, a szellemesség, a fordulatok kárpótoltak ezért.

Őszintén szólva azt hittem, hogy itt nem lesz nagy csavar a végén, sőt valahogy úgy alakította a szálakat, hogy annyira ne is izgasson a "ki", inkább a mozgatórugók voltak érdekesek végig. Nem csak a gyilkosság miértje, hanem a többi szál: ki miért olyan életet választ, amilyet, ha választhat másikat is stb.

Ijesztő az is, hogy mennyire befolyásolják a körülmények és a körülöttünk lévők az életünket. Nem csak a döntéseinken múlnak a dolgok, nem; nem csak a hozzáállásunkon, az érzelmeinken, az értékrendünkön; és ez elgondolkodtató, ráébreszt az értékekre, akkor is, ha egy krimiben boncolgatják a témát, komolyan mondom.

Cobent továbbra is az egyik legjobb krimiírónak tartom, és nem csupán a cselekményeinek fordulatossága, hanem főként humora és párbeszédeinek eredetisége okán. Ajánlom minden krimikedvelőnek!

Colson Whitehead: A föld alatti vasút

"Cora rabszolga egy georgiai ültetvényen, az élete maga a pokol – és talán senkinek sem annyira, mint neki. Anyja ugyanis magára hagyta a fiatal lányt, ráadásul barátai sincsenek, hiszen a rabszolgákat nem csupán az ültetvényesek sanyargatják, de azok is gyötrik egymást, kegyetlenül, brutálisan. Cora végül arra jut magában, hogy nincs más lehetősége, mint a szökés. Amikor először hall a föld alatti vasútról, erről a rabszolgák északra menekítésével foglalkozó titkos szervezetről, elhatározza, hogy bármi történjék is, útnak indul. Azt azonban nem is sejti, milyen hosszú és gyötrelmes lesz ez az út… 

Colson Whitehead fordulatos, megindító regénye, A föld alatti vasút (The Underground Railroad) az 1800-as évek Amerikájába viszi az olvasót, ahol rabszolgatartók és abolicionisták feszülnek egymásnak szóval és tettel, s ahol a szökött rabszolgák és segítőik büntetése kínhalál – a feketék élete ugyanis sokak szemében nem annyira értékes, mint fehér embertársaiké. A kötet az elmúlt év talán legnagyobb irodalmi szenzációja és egyik leghangosabb köny​v​sikere volt, melyből a hírek szerint az Oscar-díjas Holdfény című film rendezője, Barry Jenkins készül sorozatot forgatni."

________

Mindig időszerű.

Talán néhány idézettel mutatnám, hogy miért, amiket aztán nem is kell túlbeszélni. Magukért beszélnek.

Ahogy Whitehead egyik szereplője a rabszolgatartókról mondja:

"A félelem hajtja ezeket az embereket, még a gyapotból nyerhető vagyonnál is inkább. A fekete kéz árnyéka, amely visszaadja a kölcsönt."

Ez azért erősen elgondolkodtató, és nagy igazság. És azt hiszem, korántsem csak a feketékre vonatkoztatható. A nagy általánosságokban megfogalmazott mondatok rendszerint igazak, vagy van jelentős igazságtartalmuk. Hát igen. Ahogy ennek is. 

És szerintem nem is csak kölcsönvisszaadásról lehet beszélni, nem. Hanem másfajta félelmekről, olyanokról, amelyek megelőzték az egészet. Rabszolgává tenni valakit, tehát még mielőtt keletkezne bámifajta visszaadandó kölcsön - miféle félelem és uralomvágy hajtotta ezeket az embereket? Szokás, persze, kényelem, igen, és hogy akkor ez volt a természetes. Ühüm. De mi még? 

És a kegyetlenség? Azt mi váltja ki? És eltűnik a korral vagy a társadalmi állapotok átalakulásával? Vagy továbbgyűrűzik, csak más formában? Azt hiszem, nem vész el, csak átalakul. És ez túl ijesztő és nagy horderejű gondolat ahhoz, hogy most ezt fejtegetni próbáljam. 

És hol vannak - mindig, minden korban és helyzetben - azok az emberek, akik segíthetnének? Vannak, igen; de többen vannak azok, akik tehetnének, de nem tesznek. 

Miért?

Részben ők azok, akik így akarnak hatalmat. Így... Milyen szánalmas...

És vannak azok, akik maguk is félnek. A következményektől. A "sajátjaiktól". Milyen szomorú... Mert hát igen, van félnivalójuk. Borzasztó. Hogy a jóknak is meg kellett alkudniuk. 'Muszáj úgy élni, ahogy ők akarják - ha élni akarsz.' Nem segíthetsz. Persze nem ők az elsődleges áldozatok, de szerintem valamelyest azért ők is azok. Hiszen értékrendjüket, elveiket, akaratukat, ösztöneiket - például akár a segíteni akarás ösztönét - kellett feladniuk az életben maradásért. Hogyan lehet így ép lelket megőrizni? 

A rabszolgák pedig... Borzasztó arra gondolni, hogy így kellett élniük emberek tömegeinek. Felfoghatatlan. Külön-külön nézve is. A fizikai bántalmazások, a kiszolgáltatottság, a családok szétszakítása stb., ez mind-mind külön is megemészthetetlen. És mégis így kellett élniük. Ha nem akartak, akkor is élniük kellett. Vagy élni akartak, de akkor meg azt nem lehetett. 

Nincsenek rá szavak. 

Néhány idézet tényleg kommentár nélkül: 

"Néha jobb a hasznos önáltatás, mint a haszontalan igazság."

"Minden, amit megtapasztaltunk, azt súgta, a szabadság káprázat. És mégis itt vagyunk."
"...ez a hely is önáltatás. És mégis itt vagyunk."

"Újdonság vagyunk a világ történetében, nincs minta rá, hogy mivé válhatunk."

"...a jövendő szolgálatába készültek állítani történetük valahány tanulságát."

"A világ aljas, de az embernek nem muszáj aljasnak lennie, ha nem akar."

Igen, a maga módján mindig aktuális és időszerű ez a téma (is). Mélyen elgondolkodtató és elmondhatatlanul borzalmas annak az igazságnak a kimondása, hogy: minden ember egyenlőnek teremtetett, amíg úgy nem döntenek valakik, hogy te nem vagy ember. Tényleg nehéz szavakat találni, mert erre nincs megfelelő...

Az ember csak remélni tud.

Ők is reméltek, de ki tudja, meddig és mit. Volt, hogy már nem volt mit remélni. És azután hogyan tudtak élni?

Hitkérdésekbe nem mennék bele, de nem tudom, hogy anélkül ez az egész témakör tárgyalható-e, emészthető-e, még akkor is, ha nem keresed a miértet. Csak a hogyant. Az is épp elég. Az is elég ahhoz, hogy azt mondd, az elviselhetetlent ha el kell viselni, akkor mégis hogyan tovább.


A 21. Század Kiadótól megrendelhető.

Sarah Pinborough: 13 perc

"13 percig halott voltam.

Nem emlékszem, hogyan kerültem a jeges vízbe, de egyet tudok: nem baleset volt.

És nem akartam öngyilkos lenni.

Azt mondják, tartsuk magunkhoz közel a barátainkat, az ellenségeinket viszont még közelebb, de tizenévesen nehéz közöttük különbséget tenni. A barátaim szeretnek, tudom, hogy így van. De ez nem jelenti, hogy nem próbáltak megölni."

A 13 perc lebilincselő történet manipulációról, félelemről, gyilkosságról és az igazság erejéről. Mellbevágó olvasmány, és amikor letesszük, óhatatlanul elgondolkodunk: vajon mi magunk igazán ismerjük-e az embereket, akik a legközelebb állnak hozzánk.   

A könyv szerzőjét a magyar közönség a Ne higgy a szemének! című pszichológiai thriller kapcsán ismerhette meg.

A könyv filmes jogai már elkeltek.

__________________

Véletlenül akadtam rá erre a könyvre, nem olvastam Pinborough előző regényét - bár ezután már kíváncsi vagyok rá -, egyszerűen egy szórakoztató, izgalmas krimit kerestem.
Megkaptam.
De többet is kaptam ennél.

Bár úgy gondolom, ez elsősorban "YA-regénynek" minősül, de mégis szól bármelyik korosztálynak.

És mennyire más dolgokat mond és jelent valószínűleg korosztályonként mindenkinek! 

Alighanem egy tizenéves úgy olvassa: 'hát igen, ez az iskolai élet: ki a menőbb, kinek a posztjait lájkolják többen, és miért is nem értik meg ezt azok, akik nem értik? miért nem értik ezt a szüleink?'
A következő generáció pedig arról, hogy a tizenéves ezt gondolja, ezt gondolja: Istenem, ez mennyire szomorú...

Az értékrendet óhatatlanul előtérbe helyezi a szerző azzal, hogy betekintést enged egy középiskola népszerű lánycsoportjának hétköznapjaiba (ennél a kérdésnél is el lehetne időzni, hogy mitől is lesz valaki népszerű - megérne egy külön gondolatmenetet), és megmutatja, micsoda felszínesség és tartalomnélküliség uralhatja olyan emberek életét, akik ennél sokkal többre vihetnék, sokkal többre lehetnének képesek - mármint sokkal több érzelemre, megértésre, szolidaritásra! Mindarra, ami a felszín alatt van!

Ijesztő és elmondhatatlanul szomorú, hogy milyen gonoszak tudnak lenni az emberek. Már ilyen fiatal korban is. Gyakran felmerül bennem a kérdés, hogy vajon tudatában vannak saját kegyetlenségüknek? A kegyetlenségük erejének és következményeinek? És élvezik ezt, mert hatalmat biztosít a számukra? (Bármilyen kétségbeejtő is ez - hatalom, jóságos ég, miféle hatalom...) Vajon hányan vannak azok, akiknek ez fontos, akiknek ez meghatározza az életét, és azon túl, hogy "hatalommal" (a kegyetlenség hatalmával, a kegyetlenkedés rosszul értelmezett "jogával": "bántom, mert megtehetem") ruházza fel őket, legyezgeti a hiúságukat, még tovább torzítja a személyiségüket?!

És tényleg, tényleg mennyire el tudja uralni az ember életét - azt hiszem, óhatatlanul és észrevehetetlenül; egyszerűen belesiklanak oly sokan, mint egy kád habos vízbe... - az érzéketlenség, sőt a manipulatív viselkedés. És ennek csak részben okozója az, hogy a közösségi média korát éljük. Mert hát nem kell igazodnunk és asszisztálnunk ahhoz, ami rombol. De azért bizonyos szempontból mégis együtt járnak. Ami nem azt jelenti, hogy fészbúk meg instagram nélkül nem létezik manipulatív és sekélyes viselkedés, hanem azt, hogy ezek az oldalak (és azok az életformák és érzések, amelyek felé ezek terelnek) mit "termelnek ki", vagy inkább: mit segítenek kitermelni - milyen viselkedést, milyen érzéseket, milyen tetteket, milyen értékrendet, milyen beállítódást - és mire sarkall(hat)nak. Óvatosan fogalmazok, mert nyilvánvalóan az általánosítás tévedés lenne, ugyanakkor én most arról beszélek, amiről a könyv beszél.

Persze nem arra akarok kilyukadni, hogy emiatt lesz valaki szociopata vagy pszichopata, nem. Emiatt biztosan nem lesz az. A könyv sem erre utal. Hanem arra, hogy legalábbis nem segít a dolgon az, ha nem valóságos, csupán online életet élünk. Se a mi dolgunkon nem segít, a mi személyiségünkhöz nem tesz hozzá (sőt! sőt!), sem pedig a körülöttünk lévők dolgát nem teszi könnyebbé.

Mert mi lesz azokkal, akik nem népszerűek? Akik kívül maradnak - rekednek - a "Körön"? Gondol rájuk valaki? Mármint valaki olyan, aki az ő helyzetüket könnyebbé, jobbá tudja tenni!

Szóval ilyen szempontból nagyon is elgondolkodtató az egész téma és mindaz, ami a könyvben zajlik, azon túl, hogy egy jó és izgalmas krimi. Érdemes mögé nézni.

Pinborough különböző szemszögekből mutatja be az eseményeket, tulajdonképpen az összes fontos szereplő szemszögéből, amivel jól tudja csűrni-csavarni a szálakat. Mindegyikének érdemes mögé nézni.

Érdekes dolgokat talál az ember, ha elszánja magát, hogy lejjebb megy a jól láthatónál.

A 13 perc a kiadó honlapján megrendelhető!

Yrsa Sigurðardóttir: Gének

Egy fiatal reykjavíki családanyát brutális kegyetlenséggel meggyilkolnak, aminek tanúja lesz hétéves kislánya is. A bűntettet hamarosan újabb követi, és bár a módszer ugyanaz, a rendőrség semmiféle kapcsolatot nem talál az áldozatok között.

Az ügy koronatanújaként szereplő kislányt a gyermekvédelem gondjaira kívánják bízni, ám végül egy pszichológus, Freyja veszi őt ideiglenesen magához, és ezzel ő is bekapcsolódik a vizsgálatba. Alaposan megnehezíti a dolgát, hogy kifejezetten utálja a nyomozást vezető tisztet, Huldart, aki nemrégiben megesett egyéjszakás kalandjuk után faképnél hagyta.

Eközben egy ifjú rádióamatőr különös, számokból álló üzeneteket fog, amelyekről hamarosan kiderül, hogy nem mások, mint a gyilkos nyomai.

Vajon sikerül feltörni a kódot még a következő gyilkosság előtt? Mert nagyon úgy tűnik, hogy lesz következő…

A magyar olvasók által már ismert és kedvelt Yrsa Sigurdardóttir ezzel a könyvvel került be a skandináv krimiszerzők élvonalába. Munkáját több díjjal is elismerték.

A vérfagyasztóan izgalmas történet oldalról oldalra űz minket a végső, megdöbbentő fordulatig.

A könyv a háromrészes  Freya & Huldar esetei sorozat első kötete.

_____________________

A skandináv krimik élvonalába tartozó regény a Gének, mert azért ebben a kategóriában is vannak jobbak, kevésbé jók és középszerűek - hát ez a legjobbak közé tartozik.

A skandináv krimik már-már alapkitételének - miszerint szókimondó, nem kendőzi el a részleteket, izgalmas és erős - teljes mértékben megfelel, de jóval túl is megy azon, ugyanis egy nagyon nehéz témát tár elénk az első oldalakon, amelyből mindannyian többfajta következtetéseket vonunk le már a történet legelején.

Részben véleményt alkotunk azokról, akik közül - sejthető - az egyikük a történet középpontjában fog állni (bár fogalmunk sincs, hogy mi módon); együttérzünk vele amiatt, amin keresztül kell mennie.
Másrészt pedig amikor megtörténik az első gyilkosság, megszűnik az együttérzésünk, és iszonyat és félelem lép a helyébe.

Ez a bizonyos néhány első oldal sok kérdést felvet, és elindítja az ember gondolatait bizonyos irányba. Nem valószínű, hogy jó irányba. Én végig biztos voltam benne, hogy legalábbis kapiskálom a megoldást. 
Persze abszolút nem. 

És nem kicsi a csattanó a végén. Huhh. Elképesztő történet. 

Aminek ereje abban is rejlik - mint sok skandináv kriminél, de talán ez az izlandiakra hatványozottan igaz -, hogy egy olyan környezetben játszódik, amely nagyon más, mint a miénk, más az életmód, a felfogás, a szemléletmód, és nem kis döbbenetemre, amint ez most kiderült a könyvből, rendkívül más a törvénykezés és az ítélkezés is. Erről csak fél oldal szólt a könyvben, de mégis számomra nagyon sokat hozzátett a sztorihoz, a véleményemhez; illetve mélyen elgondolkodtatott, a regénytől teljesen függetlenül is.

Izland sajátosságairól, az emberek különcségéről, de talán nem is ez a jó szó, inkább tőlünk való különbözőségéről, látásmódjáról és - ezt már több izlandi írónál megfigyeltem - önkritikájukról nagyon érdekes olvasni. A különcséget először ki is húztam, ahogy leírtam, mert azt gondoltam, nem ez a legjobb kifejezés; aztán éppen annak okán hagytam benne végül, mert ők maguk, az izlandi szerzők szokták ezt bátran kimondani - ahogy aztán a mondat második felében írtam: rendkívül önkritikusan; de valószínűleg józanul -, hogy valamilyen szempontból különcök, vagy különbözőek, másképp gondolkodnak (a törvénykezésük, amit említettem, szintén abszolút ezt támasztja alá), szóval emiatt arra jutottam, hogy nyugodtan nevezhetem így őket, hiszen ha ők így látják magukat, akkor biztosan így is van. És ez már önmagában is érdekessé tesz egy olvasmányt, amikor egy tőlünk idegen világba, kultúrába, szemléletmódba nyerünk bepillantást.


Az Animus Kiadótól megrendelhető.

Paula Hawkins: A víz mélyén

Pszichológiai thriller A lány a vonaton bestsellerszerzőjétől.  

A víz mélyén című könyv 2017-ben elnyerte az év könyve díjat thriller kategóriában a Goodreads szavazatok alapján!

A várost átszelő folyóból holtan húznak ki egy fiatal nőt. Néhány hónappal korábban egy sérülékeny tinédzser lány végezte ugyanott, ugyanígy. Előttük évszázadokon át asszonyok és lányok hosszú sora lelte halálát a sötét vízben, így a két friss tragédia régen eltemetett titkokat bolygat meg – és hoz felszínre.

Az utolsó áldozat árván maradt, tizenöt éves lányának szembe kell néznie azzal, hogy félelmetes nagynénje lett a gondviselője, aki most kényszeredetten tér vissza oda, ahonnan annak idején elmenekült, és ahová szíve szerint soha nem tette volna be újra a lábát. A folyóparti ház eresztékei éjjelente hangosabban nyikorognak, a fal tövében susogó víz kísérteties neszekkel tölti meg az egyébként zavartalan csendet.

Paula Hawkins újabb története is megállíthatatlanul sodorja az olvasót a végkifejlet felé, bizonyítva, hogy az írónő nagy ismerője a női léleknek és az emberi ösztönöknek.

A szerző második thrillerére két évet kellett várni. De – ahogy az első olvasók egybehangzóan állítják – megérte.

_______________

Paula Hawkinsnak ez a könyve nekem jobban tetszett, mint A lány a vonaton. Az is tetszett, de a végével enyhén szólva nem voltam megelégedve. 

A víz mélyén végig izgalmas, pörgős volt, nem akarok közhelyes lenni, de tényleg nem tudtam letenni. Annyira jól van megírva az egész könyv, hogy mindig el kellett olvasnom "csak még egy oldalt", mielőtt leteszem másnapig. Aztán így persze simán átcsúsztam a másnapba. 

Jó a sztori, a sztorinak jól kitalált szereplői vannak, a szereplők olyan tulajdonságokkal vannak felruházva, amelyek miatt az olvasó kíváncsi lesz arra, hogy hova fut ki a személyiségfejlődésük; vagy hogy hogyan váltak ezekké az emberekké.

Sokszor eszembe jutott, miközben olvastam, hogy ritkán találkozom ennyire olvasmányos könyvvel, igazi kikapcsolódást nyújtó regény, bár persze sötét tónussal számolnia kell az embernek, amikor egy thrillert vesz a kezébe. Hawkins mégis nagyjából megkíméli az olvasóit, mert annyira azért nem ás mélyre, hogy elriasszon bárkit is, akinek nem olyan magas az ingerküszöbe. 

A végét talán még egy picit lehetett volna vagy felturbózni, vagy talányosabbá tenni, vagy jobban  kibontani, így - ha kérdés nem is, de - némi hiányérzet maradt bennem. Kíváncsi lettem volna a mozgatórugókra, de tudom, ez egy krimi, nem lélektani regény; és kíváncsi lettem volna a részletekre, de azoknak az eldöntését meg ránk, illetve a fantáziánkra bízta az író. 

A krimiszálon túllépve, vannak benne jó gondolatok, amiből látszik, hogy az író tudna mélyebbre is hatolni a személyiségábrázolásban. Talán nem mer, talán nem biztos benne, hogy az olvasók várják-e ezt tőle. Pedig szerintem ezzel nagyon sokat hozzá tudna tenni a történeteihez. 

Lionel Shriver: A Mandible család 2029–2047

"A közeljövő Amerikájában játszódó, sugárzóan szellemes, éleslátó regény egy valamikori jómódú család négy generációját követi nyomon, amint keresztülbotorkálnak a – nagyon is ijesztően valóságosnak tűnő – országos méretű adósságválságtól romokban heverő amerikai gazdaságot megrázó utórengéseken.

Az Egyesült Államok 2029-ben vérontás nélküli világháborúba keveredik, amely idővel amerikai családok millióinak megtakarítását teszi semmivé. A nemzetközi devizatőzsdén a „mindenható dollár” értéke egyik napról a másikra óriásit zuhan, és helyét egy új globális fizetőeszköz, a bancor veszi át. Az elnök megtorlásul bejelenti, hogy Amerika nem tesz eleget hitel-visszatérítési kötelezettségeinek. Számlái fedezésére a kormány pénzt nyomtat. Ami kevés tényleges valuta a takarékoskodóknál megmarad, azt egykettőre elnyeli az elszabadult infláció.

A Mandible család kilencvenhét éves pátriárkájuk halála után jókora örökségre számított. Miután szülői jussuk semmivé porlad, a kezdeti szimpla csalódás a puszta túlélést jelentő kihívásba torkollik.

Avery ingerült, amiért nem vásárolhat olívaolajat, Florence nővére viszont földönfutóvá lett családtagokat kénytelen befogadni szűkös háztartásába. Nollie nénikéjük, a külföldön élő írónő hetvenhárom évesen egy olyan országba tér haza, amelyre rá sem ismer.

Nollie fivére, Carter azon füstölög, hogy megtébolyodott mostohaanyjukról neki kell gondoskodnia, mert idősek otthonára immár nem telik. Az egykor jobb napokat látott amerikai családot csupán Florence csodabogár tinédzser fia, Willing, a közgazdasági autodidakta menti meg az utcára kerüléstől.

Lionel Shriver többek között a Nagytestvér, a The New Republic, a National Book Award-döntős Ennyit erről, a New York Times bestseller Születésnap után és az Orange-díjat nyert Beszélnünk kell Kevinről szerzője. Újságcikkei jelennek meg a Guardianben, a New York Timesban, a Wall Street Journalben és számos egyéb sajtótermékben. Londonban és a New York-i Brooklynban él."

_________________________


Lionel Shriver legújabb regényében megint olyan gondolatokkal játszik el, amelyek másnak sosem jutnának eszébe. Amikor az ember olvas, időnként megfordul a fejében, hogy a gondolatokkal - és szavakkal - való játszadozás által az írók néha veszélyes játékot űznek. Hiszen az írásaikkal ötleteket is adnak... Néha jókat, néha viszont elég bizarrakat. És nem csak értékeket közvetítenek, hanem a gondolatokat a kimondott szó ereje által úgymond "legalizálják" is. Létjogosultságot adnak nekik.

Ami Shriverről azonnal eszembe jut, az az, hogy elképesztően okos. Egyfelől művelt, tájékozott, széles látókörű nő. Másfelől pedig kreatív, eredeti gondolatokkal, nagyon gazdag fantáziával rendelkező - nagybetűs - Művész. 

Egyszerre provokatőr*, egyszerre Alkotó ember, és egyszerre racionalista, két lábbal a földön álló nő. 

*Csakhogy ő nem férfit, nőt, népet, fajt vagy szimplán emberi tulajdonságokat állít pellengérre, hanem kormányokat, össztársadalmi problémákat, államok működési módját, jól észrevehető félresiklásokat, és finoman (vagy nem is olyan finoman) szól, hogy hé, figyeljetek már oda, nagyokosok, nem látjátok, hogy milyen pocsék irányba mentek?? Ha pedig látjátok: ne legyen kétségetek afelől, hogy mi is látjuk ám!! És nem vesszük jó néven az általatok választott és számunkra diktált irányt.

Fogalmam sincs, hogy közgazdász végzettséggel rendelkezik-e, de egyszerűen hihetetlennek tartom - bár látom, hogy egy-egy könyve írása során milyen mélyen beleássa magát az adott témába -, hogy ilyen szintű ismeretekkel rendelkezzen a közgazdaságtanról, a mikro- és makroökonómiáról, ha csupán autodidakta módon "némi" kutatómunkát végzett.

Shriver minden könyvével kirí a többi író közül azzal, hogy egy jelentős társadalmi problémát vizsgál (de nem akármilyen alapossággal ám!), és annak a társadalmi jelenségnek az emberi személyiségre való hatását. Jelen regényében jelesül azt, hogy a társadalmi és anyagi helyzet jelentős megváltozása miként változtatja meg a személyiséget, az emberek egymáshoz - és önmagukhoz - való viszonyulását, értékrendjét; hogy hogyan éled meg az új élethelyzetet, meg tudsz-e birkózni vele (egyrészt mint létfenntartás, másrészt mint az ép ész megőrzése); hogy kiforgat-e önmagadból; hogy legmélyebb (szerencsés esetben nemes) énedet hozza elő - akinek a létezéséről magad sem tudtál -, vagy egy teljesen más emberré tesz.

Nyilván a körülmények, a körülöttünk élők, a minket körülvevők hatnak ránk, persze, ezt tudja az ember - csak nem túl sokat gondolkodik rajta. Shriver pedig kimondja ezeket a dolgokat, felhívja rájuk a figyelmet, és elgondolkodtat: figyelj - ki is vagy te igazán!? És ez nem mindig az ideális körülmények között mutatkozik meg. 

Érdekes aspektusokra hívja fel a figyelmet, és olyan gondolatokat ír le, amelyek egy-egy fajsúlyos kérdésre is ráébresztenek (vagy legalábbis elmélázol rajtuk), illetve rengeteg olyan mondata van, egy-egy "lényegtelen" mozzanat, amelyek közül kit ez érint meg, kit az; de az a néhány (vagy sok) mondat, ami megragad, egészen mélyre tud hatolni.

Én nagyon élvezem azt, amikor szociológiai kérdéseken át közelíti meg egy író a személyiségfejlődést, ennél kevés izgalmasabb olvasmány van. Néha érdekes, néha meg persze ijesztő teret engedni azoknak a gondolatoknak, amelyekkel Shriver játszadozik; és hát gyakran igen megnyugtató a visszatérés a valóságba. Miközben nehéz kizökkenni a történeteiből.

Komló Zoltán fordítása ismét csak hozzáad a történethez - nem tudom elképzelni, hogy lenne bárki, aki alkalmasabb Shriver könyveinek a fordítására. Minden elismerésem.

E könyvében Shriver újabb elképesztő ötletei megint elrepítenek egy másik világba - és a dolgot az teszi igazán érdekessé és izgalmassá, hogy azt lebegteti a fejed fölött: ez bizony könnyen a te világoddá válhat.


A Gabo Kiadótól megrendelhető!

Caroline Solé: Szavazz rám!

"Az emberi szükségleteket öt kategóriába lehet sorolni. Ezen az elméleten alapul most egy új valóságshow a televízióban: Az emberi szükségletek piramisa. Velem együtt 15 000-en veszünk részt a játékban, ám öt hét múlva már csak egyvalaki marad. De mit keresek én ebben az egészben?

Mondjuk azt, hogy Christopher Scottnak hívnak. Mondjuk azt, hogy tizennyolc éves vagyok. Hogy egy darab dobozkartonon lakom, az utcán, Londonban. Végül is tök mindegy, hogy hívnak, hány éves vagyok. Én lettem a 12 778-as számú játékos. Még nem létezem. De baromi nagy a kockázata, hogy valakivé válok, sőt celeb leszek. És ennél rosszabb nem is történhetne velem.

„Egy jelentkezési lapot kellett kitölteni az interneten, és beikszelni egy négyzetet. Jelentkezési díjat nem kértek. Gyanakvóbbnak kellett volna lennem. […]  Akkoriban irtóra nem érdekeltek a szabályok. Csak kattintani kellett, én meg kattintottam. Oké, katt. Kattintottam, mint ezer és ezer más jelentkező, akik előzőleg megpillantották az ötszínű piramisábrás hirdetést, a metróban kiplakátolva, vagy éppen a tévében, ahol folyamatosan nyomatták. De azt senki sem képzelte volna, hogy egy otthonról elszökött, hajléktalan kamasz lesz a játék hőse. A sztár.

Ez a sztár én vagyok. És hogy kivergődjek ebből az őrült történetből, már csak pár órám van, hogy a saját verziómban meséljem el a tényeket, és hogy fordítsak egyet a sors kerekén.”

A 20. század legvégén született, Párizsban élő Caroline Solé szeret a szabadságért küzdő, társadalom peremén élők sorsáról mesélni. Ilyen első regényének menekülő hőse, a kamasz Christopher, aki egy valóságshow szereplője lesz. Szavazz rám! című regénye 2015-ben jelent meg Franciaországban, és számos elismerés mellett elnyerte a Les escales littéraires d’Auvergne és a Enlivrez-vous à Thionville fődíját."

_________________________

Dávid olvasta ki először /az ő olvasmányairól már jó ideje nem írtunk, nem volt idő rá, de hamarosan pótoljuk/, és nagyon tetszett neki, azt mondta, hogy az egyik kedvenc könyve lett.
Mindenképpen ki akartam olvasni én is, és amint befejezte, én is nekikezdtem.

Engem egyébként is érdekel a Maslow-piramis, gyakran eszembe szokott jutni a hétköznapokban, mennyire érdekes megfigyelni az embernek saját magán ennek a működését.

Mindketten egy nap alatt olvastuk ki. Laza, olvasmányos, "haladós" regény - komoly gondolatai ellenére -, a tizenéves generáció nyelvén szól, de gyerekekhez és szülőkhöz egyaránt, és mindvégig a fontos dolgokról, az értékekről beszél - egy olyan kamasz szemszögéből, akinek az alapvető fontosságú dolgok közül semmije sincs meg.

Lehet most itt persze abba belemenni, hogy mik a fontos dolgok és kinek mije van ezekből valójában, de az a lényeg, hogy Maslow mégiscsak egy olyan elvet mondott ki, amely szerint mindenki számára ez bizonyos értelemben egységes, és szerintem alapvetően igaza van. De lehetnek kivételek! Nem akarok példákat mondani. Azonban Solé most mond egyet. Vagy éppen Maslow igazát bizonyítja? Így is, úgy is lehet nézni a dolgot. Mindenki döntse el maga!

Maradtak bennem kérdések a végén, és némi hiányérzet a befejezéssel kapcsolatban, de ezek továbbgondolását ránk bízta az író. Ez a könyvötlet szerintem elbírt volna még egy kicsit bővebb taglalást, de hát Solé szíve joga dönteni erről.

Mi mindenesetre köszönjük neki ezt a könyvet.

Kiegészítés március 7-én:

Gergőnek a kezébe akadt a regény. Lefeküdt az ágyra, és elkezdte olvasni. És olvasta és olvasta. Nem tudtam, kivegyem-e óvatosan a kezéből, mert nem az ő korosztályának íródott. De úgy gondolom és azt tapasztaltam, hogy egy 10 éves megszűri életkorának megfelelően, ösztönösen, hihetetlenül okosan és bölcsen, mi az, ami ebből még nem "neki való", és mi az, ami pedig számára is fontos és értékes gondolat lehet ebből. Ez persze nem minden könyvre igaz, de ez a könyv még belefért. (Van, amit azonnal kivennék a kezéből természetesen.) De ebbe a történetbe - vagy inkább, azt hiszem, a stílusba - annyira belefeledkezett, hogy addig nem kelt fel az ágyból, amíg nem végzett vele. Egy ültő (fekvő) helyében kiolvasta. Caroline Solé tud valamit, meg vagyok győződve róla.

Harper Lee: Menj, állíts őrt!

"A 26 éves, már New Yorkban élő Jean Louise Finch Scout meglátogatja az alabamai Maycomban idős apját, Atticust. Még mindig nem enyhültek az amerikai Délt formáló polgárjogi és politikai feszültségek, és a fiatal nő találkozásába szülőföldjével keserűség vegyül, amikor kellemetlen igazságok derülnek ki összetartó családjáról, szeretett városáról és a szívéhez legközelebb álló emberekről. Elárasztják gyerekkorának emlékei, kételyek ébrednek benne, vajon valódi értékek-e azok, amikben eddig hitt. 

A Ne bántsátok a feketerigót! és a Menj, és állíts őrt! érzékenyen megírt történet egy kamaszlányról, majd egy fiatal nőről, egy fájdalmakkal teli, de elkerülhetetlen átalakuláson áteső világról. 

Az 1950-es években született és évtizedekig a fiókban őrzött Menj, és állíts őrt! közelibb képet ad Harper Lee emberi és írói erényeiről. Az eddig egykönyvesnek hitt író most végre közreadta a múlt illúzióival való leszámolás, a bölcsesség, az emberség és az érzelmek humorral, szeretettel, könnyed pontossággal megírt regényét. Megrendítő egyszerűséggel és őszinteséggel idéz fel egy több mint fél évszázaddal ezelőtti kort, amelynek nagyon is van üzenete a mához. Nem csak megerősíti a később alkotott és azonnal világhírt hozó Ne bántsátok a feketerigót! című regény elévülhetetlen értékeit, hanem kiegészíti, hozzátesz, mélyebb kontextusba helyezi az immár klasszikus művet. 

Harper Lee 1926-ban született az alabamai Monroeville-ben. Az 1960-ban megjelent Ne bántsátok a feketerigót! című regénye azonnal világhírűvé vált, egy évvel később széppróza kategóriában Pulitzer-díjjal jutalmazták érte. A történet alapján 1962-ben filmet forgattak Gregory Peck emlékezetes alakításával. A szerző számos kitüntetést, díszdoktori címet kapott, de mindig visszautasította az ezzel járó nyilvános szerepléseket. "Soha nem gondoltam, hogy ekkora sikere lesz a történetnek, olyasmi ez, mintha fejbe vágtak volna. [...] Egy kis elismerésre vágytam csupán, de amint látják, sokat kaptam belőle, és ez ugyanannyira ijesztő, mintha sosem foglalkoztak volna a könyvemmel" - nyilatkozta egy 1964-ben készült interjúban."

_______________

Különböző helyeken sokféle dolgot rebesgetnek ennek a könyvnek a megírásával és kiadásával kapcsolatban, engem mégis (vagy éppen ezért?) érdekelt a folytatás, fel sem merült, hogy ne olvassam el.
Aztán az is kiderült, miután elolvastam a könyvet, hogy nem is folytatás... Nem az a sorrend, amit gondolna az ember.

Tudom, hogy Amerikában (azt nem tudom, hogy mindenhol vagy csak bizonyos államokban) kötelező olvasmány ez a regény, és van is ekként létjogosultsága, ez kétségtelen. A faji kérdésekről szóló mű a világ bármely táján alapmű, de Amerikában még inkább, hiszen az ő életüket, történelmüket taglalja. Azt hiszem, Magyarországon is teljes mértékben megállná a helyét kötelező olvasmányként a középiskolákban. Mindenkinek javára válik.

Nekem voltak benne kezdetben ellentmondásos dolgok, de aztán rájöttem, hogy ezek egyáltalán nem ellentmondások; egyszerűen arról van szó, hogy Lee el akarja mondani, nem feketék-fehérek a dolgok (amely kifejezés ebben a könyvben kétféle értelmet nyer); hogy különböző nézőpontok, szemszögek - hiszen különböző élethelyzetek, ennélfogva különféle igazságok - vannak; és hogy "Fürkész", aki a feltétlen elfogadás mellett áll ki olyan vehemensen, nem látva, nem hallva, éppen ő maga nem képes az elfogadásra: más véleményének az elfogadására, tiszteletben tartására.

Érdekesek voltak ezek az összefüggések, és rádöbbenni, hogy az ember tényleg mennyire nem látja időnként a fától az erdőt; mennyire elvakítanak minket az elveink, holott azok mellett minden körülmények között kiállni nem feltétlenül pozitívum, hanem merevség és empátiahiány, ami komoly következményekkel járhat. 

Néhány idézet a könyvből, ami nagyon megfogott:

"Vajon mit tesz egy bigott személy, ha olyasvalakivel találkozik, aki megkérdőjelezi a véleményét? Nem hátrál meg, és nem hajlik meg. Meg sem próbál odafigyelni az illetőre, csak kirohanást intéz ellene. (...) Gyakorlatilag kijelentetted, hogy: "Nem tetszik nekem, ahogy ezek az emberek viselkednek, így hát nem pazarlom rájuk az időmet." Pedig jobb, ha szánsz némi időt az emberekre, kedvesem, különben sosem nősz fel, és hatvanéves korodban is pontosan ugyanolyan leszel, amilyen most vagy - akkor pedig többé nem az unokahúgom leszel, hanem klinikai eset. Hajlamos vagy arra, hogy egyáltalán ne adj teret az elmédben mások eszméinek, függetlenül attól, milyen ostobák szerinted az emberek."

"Visszatekintve könnyű látni, milyenek voltunk tegnap vagy épp tíz évvel ezelőtt; mindig azt nehéz felismerni, hogy milyenek vagyunk most."

"Az előítéletben, ebben a szennyes szóban, és a hitben, ebben a tiszta kifejezésben akad valami közös: mindkettő ott kezdődik, ahol a józan ész véget ér."

"A barátaidnak olyankor van szükségük rád, amikor tévednek, nem pedig akkor, amikor igazuk van."

"Mindenki annak nevez, aminek akar, amíg tisztában vagyok azzal, hogy nincs igaza az illetőnek."

A. J. Waines: Lány egy vonaton

"Az önfejű újságíró, Anna Rothman felismeri az öngyilkosságot - a férje öt évvel azelőtt megölte magát. Mikor a vonaton a mellette ülő lány egy medált dug a táskájába, majd a sínekre veti magát, Anna kínos kérdéseket tesz fel. Minden öngyilkosságra utal, a rendőrség lezárja az ügyet.
A lány, Elly azonban egy sor rejtett üzenetet hagyott hátra, Anna pedig veszélyes küzdelembe fog, hogy felkutassa a lány fél éve elrabolt unokaöccsét, megtalálja útitársa gyilkosát, és megválaszolja azokat a kérdéseket is, melyeket saját múltjával kapcsolatban merültek fel.

A pszichológiai thriller, ami vezette az Amazon sikerlistáját."
________________________

Elkerülhetetlen az összehasonlítás A lány a vonatonnal, és tudom, hogy az lett a sláger, a világhírű könyv, A könyv, de nekem ez sokkal, de sokkal jobban tetszett! Ha már összehasonlítás: "annak" a vége annyira bosszantó volt, annyira klisés; ennek a könyvnek a befejezése pedig meglepő, tényleg olyan, amit nem lehet előre kitalálni.

És akkor most be is fejezem a hasonlítgatást, nézzük csak önmagában ezt a regényt.

Jó a történet, érdekes szálakat kanyarít az író, olyan csavarokat tesz bele, amikre nem lehet tudni előre a választ. 
Az első rész befejezése ritka nagy meghökkenést okozott, olyat, ami tényleg elvétve fordul elő egy könyvben.

Rengeteg kérdést felvetett, és lehetetlenné tette, hogy az ember szünetet tartson az olvasásban. 

Olvastam más kritikában, hogy nahát, miféle "véletlen" fordult elő ebben a könyvben. Én nem tartottam életszerűtlennek, bár meglepőnek igen, persze. De hát annyi véletlen van az életünkben - akkor miért is ne lehetne egy könyvben is?

Nagyon jó krimi, jól van megírva a főbb szereplők jellemrajza, végig nagyon izgalmas volt, gördülékeny, kiszámíthatatlan, kérdésekkel teli, és nem felszínes, hanem könnyed műfaja ellenére fontos témákat feszegető. Remek krimi, és remélem, hogy Waines több könyvét is ki fogják adni Magyarországon!

Letehetetlen!!!!!!!!

A 2017-ben olvasott legjobb könyvek

Semmiképpen sem rangsorolva!

Liane Moriarty: Hatalmas kis hazugságok (jól eltalált mondatai, karakterei és a kiszámíthatatlan csattanó miatt)

Robert Galbraith: Gonosz pálya (Rowling sokszínűsége miatt, és mert minden stílusban maradandót tud alkotni)

Scott Turow: Ártatlanságra ítélve (műfajteremtése, hihetetlen igényessége és a nem várt végső fordulat miatt)

Scott Turow: Ártatlan (mert felül tudta múlni még az első, elmondhatatlanul kiváló részt is)

Naomi Wood: Mrs. Hemingway (az érzékenysége, empátiája miatt)

J. K. Rowling: Harry Potter és az elátkozott gyermek (a cseppet sem csökkenő színvonal, az izgalom, a varázslatosság és az eredetiség miatt)

Harper Lee: Ne bántsátok a feketerigót (a társadalom elnyomott rétegei - és mindenki más - iránti érzékenysége okán)

James Herriot: Ő is Isten állatkája (emberszeretete, -tisztelete, állatszeretete, -tisztelete, életszeretete és -tisztelete miatt)

E. Lockhart: Szemfényvesztés

A hazudósok szerzőjének új lélektani thrillere.

„Csak egy igazán fontos: hogy bármely pillanatban feláldozzuk azt, akik vagyunk, azért, akikké válhatunk.”

Egy szenvedélyes barátság. Egy megmagyarázatlan eltűnés. Egy gyilkosság, esetleg kettő.

Egy félresikerült szerelem. Esetleg több is, mondjuk három.

Tompa tárgyak, álruhák, vér és csokoládé. Az amerikai álom, szuperhősök, kémek és ellenségeik.

Egy lány, aki nem hajlandó megtenni, amit várnak tőle.

Egy lány, aki nem hajlandó az lenni, aki egykor volt.

__________________

E. Lockhart ismét utolérte önmagát. A hazudósokban szerintem a műfaj legjavát nyújtotta, aztán a Frankie Landau-Banks nem sikerült annyira jól, viszont a Szemfényvesztés igazán eredeti, igényes, izgalmas; tényleg, de tényleg nem tudtam letenni! Addig olvastam, amíg hajnalban már nem bírtam tovább, reggel pedig - tök fáradtan ébredve - folytattam. Nagyon tetszett.

Az idősáv, amelyet használ, abszolút működik, ráadásul az első fejezet után váratlan ez a megoldás, tele vannak meglepetéssel az újabb időintervallumok, sok a fordulat az egész történetben, de nem túlzón, teljesen megtalálja az egyensúlyt, és nagyon, de nagyon szeretem azokat a lényegre törő, totál telitalálat mondatokat, párbeszédeket, amiket használ. 

Tökéletes két ünnep közötti olvasmány, lazításhoz, ébredéshez, elalváshoz, pihenéshez, könnyed kikapcsolódáshoz, de igazából jó a vonaton, a metrón, a 10 perces röpke szünetekben munka közben, szóval olvassátok bármikor, nem fogtok csalódni.

Kidolgozott, érdekes karakterek; kellően eltalált csavarok; olyan vonalvezetés és idősík, amely már önmagában izgalmassá teszi a történetet; kiszámíthatatlan, kiszámíthatatlan bűntények, és..............

Éééés... tartalmat is hordoz magában! 

El lehet elmélkedni ismét a neveltetés, a család, a szocializáció meghatározó erején, a jellemfejlődés mikéntjén és az azt befolyásoló tényezőkön, a beláthatatlan következményeken, azon, hogy mennyire, mennyire mérlegelnünk kell a tetteinket, szavainkat, mert van, amit (mármint azt, ami azzal jár) nem lehet visszacsinálni.

Lockhart a mai young adult, szórakoztató és akár még a krimiirodalomban is üde, eredeti színfolt, kirí a többiek közül, ami kizárólag előnyére válik, és biztos vagyok benne, hogy még sok remek írás fog születni a tollából. Szuper a stílusa, bárcsak több író rendelkezne olyan eredetiséggel, amely neki például a sajátja!

Olvassátok el, tuti, hogy tetszeni fog!


A Ciceró Könyvstúdiótól megrendelhető ITT.

Rejtő Jenő: Vesztegzár a Grand Hotelben

"Rejtő egyik legismertebb és legmulatságosabb regénye ez. A Banánoxid nevű találmány vegyi képletének megszerzéséért folyó harc a bubópestis megbetegedés ürügyén vesztegzár alá helyezett nemzetközi közönséggel, minden rendű és rangú szélhámossal szúfolt Grand Hotelben zajlik. Bár az okmány megszerzése csak egypár titokzatos személy érdeke, mégis, a kényszerű bezártság nyomasztó hatására a legkülönfélébb rejtélyes eseményekbe keveredik bele a hotel szinte minden lakója, hogy azután az óriási kavarodásban lelepleződjenek az igazi bűnözők, és fejtetőre állított kalandok során egymásra találjanak az igazi szerelmesek – és az okmány hivatott tulajdonosai, illetve őrzői is."

Emma Donoghue: A csoda

A 19. századi Írország kellős közepén, az ingoványos, tőzegszagú lápvidéken a burgonyavész és a tömeges kivándorlások miatt megfogyatkozott lakosság életét a katolikus vallás, a helyi hiedelemvilág és a csekély élelem megszerzése határozza meg. Ezt a kilátástalanságot ragyogja be egy tizenegy éves kislány, aki valódi látványosságnak számít a környékbeliek szemében. Anna O'Donnell négy hónapja nem vett magához táplálékot. Szülei és orvosa állítják, hogy a kislány nem csaló, hanem maga a csoda. Lib Wright egykor a krími háborúban szolgált ápolónőként. Az ott tapasztaltak megkeményítették őt, gyakorlatias, szkeptikus és cinikus nőként érkezik az aprócska ír faluba, ahol azt a feladatot kapja, hogy leleplezzen vagy minden kétséget kizáróan alátámasszon egy égbekiáltó szélhámosságot. Két hétig kell megfigyelnie Annát. Emma Donoghue legújabb mesterműve két nagyon különböző ember története, akik visszafordíthatatlanul részesei lesznek egymás életének. Érzékenyen megírt pszichológiai thriller a szeretet küzdelméről a gonoszsággal szemben.

______________

Emma Donoghue előző, nagy sikerű regényét csak filmen láttam, de ismerve azt a történetet és elolvasva ezt a könyvet az megállapítható, hogy mindkét történetben egy nagyon zárt világról, annak részeseiről, nagyon különös élet- és családi helyzetekről van szó. 

A kicsit sem szokványos színterek és élethelyzetek adják a cseppet sem szokványos karaktereket, főszereplőket, akik ebben a könyvben is - csakúgy, mint az előzőben - szenvednek. Szenvedésük egyenesen következik abból, hogy olyan helyzetben vannak, amelyből nem tudnak kimenekülni; vagy ha előbb-utóbb sikerül is nekik, sérülések nélkül nem úszhatják meg, nem folytathatják úgy az életüket, mintha mi sem történt volna. Kezdhetnek új lapot, új életet, de olyan sebeket hordoznak, amelyek mindig el fogják kísérni őket.

Kezdetben nem tudtam, hogy hova fog kifutni a történet, olvasva a könyv hátulján, hogy "pszichológiai thriller" és "a szeretet küzdelme a gonoszsággal szemben", hiszen annyira nem így indult. Korrajznak tűnt (persze valamelyest az is), amelyben első látásra "csak" az a különleges, hogy számunkra idegen világban és években játszódik a regény, de aztán kiderült, hogy ennél sokkal többről van szó. 

Nem csupán korrajz, nem csupán thriller, nemcsak jellemfejlődés vagy történelem, hanem a spiritualitás és a hit kérdéseit is feszegeti a szerző, 

mindvégig kritikusan, mindvégig kérdéseket feltéve, kételyeket ébresztve, minden és mindenki iránt, ami és aki a történetben szerepel, ráirányítva a figyelmet olyan dolgokra, amelyek elől és olyanokra, amelyekbe menekülhetünk.

A menekülési útvonalak különbözőek, és nem (vagy nem kizárólag) abból fakadnak, hogy miből menekül az ember. Nem is tudom, hogy mi alapján választja ki az ember a menekülőutat (neveltetés? értékrend? jellem? környezet? lehetőségek? hit?...), és hogy egyáltalán választja-e. Vagy adódik. Az első dologba kapaszkodunk, amibe tudunk? Vagy az utolsóba, amikor már nincs más? Mi alapján dönt az ember?

Emma Donoghue egy választ kínál erre, a milliónyi közül. Nem mondja azt, hogy ez az út a jó vagy az egyetlen, és azt sem, hogy ez az út hibás. Csak megmutat egyet a sokból, és azt mondja, ez is az lehet. Nem is tudom, hogy keres-e válaszokat, vagy csak ösztönöz a válaszkeresésre. De nem lehet anélkül végigolvasni ezt a könyvet, hogy az ember feltegyen magának ezernyi kérdést, miközben a válaszok is csak elméletiek, mert azt, hogy valaki miért egy bizonyos utat választ egy élethelyzetben, csak az az egyetlen ember tudja, de az az érzésem, hogy nagyon gyakran még ő maga sem.


Az Alexandra Kiadótól megrendelhető ITT.

Michael Finkel: Igaz történet

Michael Finkelt, a New York Times újságíróját 2002-ben kirúgták a laptól, miután meghamisította egy oknyomozó riport bizonyos részleteit. Miközben arra várt, hogy elbocsátását az újság nyilvánosságra hozza és karrierje végleg romba dőljön, nyugtalanító hírt kapott. Egy Christian Longo nevű fiatalembert, akit saját családja meggyilkolásáért köröztek, elfogtak Mexikóban, ahol új személyazonosságot vett fel: azt állította, ő Michael Finkel a New York Timestól. Finkel természetesen azonnal felkereste Longót, hogy megismerje az igaz történetet – ezzel bizarr és bensőséges kapcsolat vette kezdetét, az újságírói munka pedig szép lassan hátborzongató macska-egér játékká alakult.

Részben emlékirat, részben krimi, részben mea culpa: az Igaz történet mélyen személyes történet gyilkosságról, szeretetről, megtévesztésről és az igazság bizonytalan természetéről. A könyvből 2015-ben játékfilm készült James Franco és Jonah Hill főszereplésével.

________

Amikor először hallottam erről a történetről, azonnal tudtam, hogy el kell olvasnom. Tudtam azt is, hogy nem lesz könnyű, mert a téma annyira ijesztő, nyomasztó, vagy inkább hátborzongató, de még inkább végtelenül szomorú, azonban tudni szerettem volna, milyennek írja le, milyennek ismerte meg a New York Times (volt) újságírója azt az embert, akiben (ahogy ő fogalmaz) a legijesztőbb az - ismerve a tetteit -, hogy egyáltalán nem tűnik ijesztőnek. 
Elmondása szerint kedves, udvarias, intelligens, higgadt embernek látszik (a higgadtság itt nem pozitív jelző, hiszen minden pozitív érzelmet nélkülöző, hidegvérű, kegyetlen gyilkosról van szó), aki szinte mindenkit levesz a lábáról - és még olyan emberekhez is közel tudott kerülni (már a letartóztatása után, a börtönben), akik tudták róla, hogy mit tett!
Mindenképpen szerettem volna tudni - Finkel szemüvegén keresztül -, hogy hogyan csinálja; miért; mi az a személyiségében, amivel le tudja nyűgözni az embereket, miközben tudják róla, hogy a világ legborzalmasabb tettét követte el.

Néhol nem könnyű olvasmány, éppen a fent említett tettek súlya és mérhetetlen borzalma miatt, hiszen egy ilyen történetet nem lehet érzelmek nélkül olvasni, mint egy szimpla krimit, mert amikor az ember tudja, hogy ez megtörtént, amikor tudja, hogy ez az ember a társadalom része volt, ez az ember egy család része volt... Hát, akkor nem nagyon maradnak szavak.

Részben Michael Finkelről is szól ez a történet, az ő életútjának alakulásáról és főként személyiségfejlődéséről, azonban sokkal inkább szól egy olyan hidegvérű, mindent érzelmet, bűntudatot és megbánást nélkülöző emberről, akiről az ügyvédei, a bíró és a hozzá közel álló emberek is mind azt mondták, hogy még nem láttak olyat soha, hogy valaki ilyen érzelemmentesen hajtson végre ilyen cselekedetet. És nem a pillanat hevében volt érzelemmentes vagy higgadt; hanem mindvégig azután is! Soha nem bánta meg a tettét. Egyszerűen nem érdekelte az egész. Ez tényleg értelmezhetetlen egy normális ember számára. És jobb is, hogy nem értjük, ebben egészen biztos vagyok. Fejtegetni sem akarom, mert erre tényleg nincsenek szavak. 

A könyv nagyon érdekes, nagyon olvasmányos (ha lehet ilyet mondani egy ilyen nehéz történetre), és - amennyire ez megítélhető - tényszerű, azonban nem ad mindenre egzakt választ. 

Nem tudjuk meg, hogy "miért". 

Persze válaszokat várnánk, de ahogy belegondolok, tulajdonképpen erre egyszerűen nem kaphatunk választ - 

legalábbis ennél mélyrehatóbbat, pontosabbat nem. Mert egy ilyen ember vajon meg tudná mondani, miért tette? És ha ő nem, akkor hogyan mondhatná meg bárki más? Legyen az pszichológus, szülő, sógor vagy barát. És minél közelebb áll hozzá valaki, nyilván annál értetlenebbül áll a történtek előtt - és annál nagyobb fájdalmat érez.

Nem is tudom, mi ennek a könyvnek a tanulsága, nem is tudom, hogy kell-e levonni tanulságot belőle. Pl. hogy "ilyen emberek is vannak, és teljesen normálisnak tűnnek" vagy "nézd meg, kik vannak körülötted, mert sosem tudhatod..." - de ezek üres frázisok lennének. Az ilyesmire nyilvánvalóan nem lehet rájönni, felkészülni, ezeket nem lehet előre látni. Sajnos ez a sajátosságuk. Ezért történhetnek meg ezek a dolgok.

Az íróról sem tudom pontosan, milyen kép alakult ki bennem. "Őszinteség és mea culpa..." És nem is az a bajom vele, amit a New York Times-nál csinált... Hanem nem tudom hova tenni azt a kettős érzést - mármint annak a pozitív részét -, amit érez ezzel az emberrel kapcsolatban. Mert nem csak a sztorit látta benne. De nem tudom megérteni, hogyan kerülhetett mégiscsak valamennyire közel hozzá, hogyan láthat benne jót is, hogyan volt képes a szemébe nézni, hogyan volt képes arra, hogy bármiféle kommunikációt kialakítson vele. 

Csak részigazságok azok, amelyeknek a birtokában letesszük ezt a könyvet - márpedig a részigazság az igazságot illetően nem sokat ér. Mégis: talán jobb is nem tudni, hogy mi történt pontosan, hiszen már az is, amit az ember tud erről a történetről, fojtogató és nehezen emészthető.

Az Igaz történet lényege talán az, hogy vannak olyan emberek, akik azt hiszik, hogy megvan a maguk igazsága, csakhogy - tudjuk - az annyira ártalmas mások számára, hogy abban bízunk, az ő igazságuk soha nem tud érvényre jutni. Nem hiszem, hogy létezik egyetlen egyetemes igazság, de azt igen, hogy vannak olyan emberek, akiknek az ""igazsága"" olyan ártó, káros és gonosz, hogy csak remélni lehet: soha nem lesz módjuk arra, hogy az ""igazság(uk)"" birtokában legyenek.


A Gabo Kiadótól megrendelhető ITT.

Mary Kubica: Ne sírj, kislány!

"Chicago belvárosában nyom nélkül eltűnik a lakásából egy Esther Vaughan nevű fiatal nő. Hollétére a holmija közt talált „Kedvesem…” kezdetű, nyugtalanító levél sem ad választ, sőt, kétségeket ébreszt barátnőjében és lakótársában, Quinn Collinsban azt illetően, hogy vajon Esther tényleg az az ember-e, akinek hitte. 
Eközben egy kis kikötőben a Michigan-tó partján, egyórányi járásra Chicagótól egy titokzatos nő bukkan föl a csendes kis kávézóban, ahol a tizennyolc éves Alex Gallo mosogatóként dolgozik. Azonnal megbabonázza a nő szépsége és bája, ám ami ártatlan rajongásnak indul, rövidesen olyan sötét és fenyegető fordulatot vesz, amire sosem gondolt volna. 
Miközben Quinn válaszok után kutat Estherrel kapcsolatban, és Alex egyre jobban az ismeretlen nő hatása alá kerül, Mary Kubica, a feszültségkeltés nagymestere feszes és magával ragadóan izgalmas történetet tár elénk, mely elképesztő végkifejletbe torkollik, bemutatva, hogy bármilyen gyorsan futunk, és bármilyen messzire menekülünk, a múlt végül mindig utolér…"

________

Mary Kubica ezúttal sem hazudtolta meg önmagát: letehetetlen, színvonalas, izgalmas, pörgős krimit alkotott, amit már megszokhattunk tőle.

Tetszik, hogy alaposan kibontja a főszereplők jellemrajzát, nem sajnálja rá az időt, és nem csupán a történet szálainak összekuszálására, majd kibogozására fókuszál.
Relevánsnak tartja, hogy megértsük, mit éreznek és hogyan élik meg a körülöttük zajló eseményeket a szereplők, akkor is, ha ez a cselekmény fő vonalának szempontjából irreleváns. Igenis fontos a hitelességhez az, hogy az apróbb részletekre is odafigyeljen az író, mert bár ez lényegtelen abból a szempontból, hogy rájöjjön az olvasó, mi is áll a történet hátterében, azonban az átélést nagyon nagy mértékben segíti. Kubica nem tartja pazarlásnak az olvasóknak a csekély, jelentéktelen részletekbe való beavatását, és szerintem sem az. Nekem mindig fontos, hogy minél alaposabb jellemrajzot lássak, és ezt még a teljes mértékben mellékszereplőknél sem tartom fölöslegesnek.

A történet nagyon eredeti, jól felépített, és abszolút nem számítottam arra, amit kihozott belőle. Sejtetni engedi folyamatosan a végkimenetelt - hát, nem az lesz az.
Végig ébren tartotta a feszültséget, éjszakákon át olvastam, nem tudtam letenni a könyvet, remek a stílusa, sosem unalmas vagy vontatott, és a csattanó sem maradt el.

Az előző két regénye is nagyon tetszett, de talán ez volt a legkidolgozottabb, legizgalmasabb, legpörgősebb - bár az mindegyikre jellemző, hogy a vége abszolút meglepő és kiszámíthatatlan.

Kubica regényeiből nem hiányzik a feszültség és a borzongás, azonban mindig jelen van bennük a drámaiság, a színvonalas karakterábrázolás és a lelki mozgatórugók fejtegetése.

Ő is azt a vonalat képviseli a krimiirodalomban, amely megmutatja, hogy e kettő nem zárja ki egymást, sőt: egyik a másiknak tökéletes kiegészítője lehet. A lelki háttér megmutatása rengeteget hozzáad a történethez, és Kubica könyveiben ezt mindig megtapasztalhatjuk.


A kiadótól megrendelhető ITT!

Liane Moriarty: Hatalmas kis hazugságok

„Hadd fogalmazzak egyértelműen. Ez nem ingyencirkusz, hanem nyomozás. Gyilkosság történt.”

Egy iskola valahol Ausztráliában, ahová a szépek és gazdagok hordják a gyerekeiket. A felső középosztály paradicsoma ez, ahol a látszat az úr, ahol azonban a csillogó külsőségek mögött sötét titkok rejlenek…
A történet másik oldalán pedig az ártatlan gyermekek állnak, akik tisztaságukban és naivitásukban szándéktalanul is visszatükrözik szüleik világát, mindazt, amit azok elrejteni igyekeznek. Vajon a zaklatónak a gyermeke is zaklatóvá válik? Vajon az önző kivagyiság gátjai átszakíthatóak? Vajon van esély az őszinte barátságra, érzelemteli emberi kapcsolatokra a felszínes magamutogatás mögött?

„Pokolian jó könyv. Vicces és félelmetes.”
Stephen King

Liane Moriarty (1966) a Hatalmas kis hazugságok című regényével az első ausztrál szerző, aki a New York Times sikerlistájának első helyén debütált. A könyvből készült HBO-sorozat, amely olyan neves színészek főszereplésével készült, mint Nicole Kidman, Reese Whiterpoon vagy Laura Dern, a 2017-es gálán nyolc Emmy-díjat nyert.
_____________

Először a könyvből készült 6 részes sorozatot láttam, de ez a könyv azon kevesek közé tartozik, amelyek a film megnézése után, a történet befejezésének tudatában (hmm...) is ugyanannyira izgalmasak; mintha másodszorra olvasnál egy jó könyvet - másfajta érzésekkel, mint először, hiszen már tudod a végét, mégis újonnan felfedezve dolgokat, más szemszögből tekintve az eseményekre, új összefüggéseket látva meg.

Sőt, lehet, hogy még izgalmasabb ez a fajta felfedezés, az új megvilágításba helyezett kontextusok, szereplők megismerése, amikor az összefüggések más értelmet nyernek, hiszen más szemmel olvassuk a sorokat úgy, hogy már tudjuk, mi következik ezután.

Az írónő végig ébren tartja a feszültséget, ami pedig nem kis dolog akkor, amikor az olvasó már ismeri a sztori végét. De ezt a könyvet egyszerűen nem lehet letenni; annyira jól megírt, olyan hajszálpontosan kidolgozottak a karakterek, és - én erre tekintek mindig a legnagyobb csodálattal egy könyv esetében - olyan pontosak a mondatok, amit időnként még Hemingway is megirigyelhetne.

A könyv mélyre akar hatolni, nem csupán a felszínt kapargatja. Liane Moriarty olyanokat mond ki - vagy mondat ki a szereplőkkel -, amelyek csak motoszkáltak eddig az ember tudatalattijában, és most, hogy szavakká váltak, kifejezést nyertek, ráébredünk a gondolat mélységére, tartalmára, jelentésére és jelentőségére, és annak tudatossá válásával lehetőséget kapunk a változtatásra is.
És ez mindig egy nagy Lehetőség. Nem csupán egy sztori vagy egy jól sikerült regény. Sokszor egy regény sokkal több annál, mint hogy szimplán csak egy regény legyen.

A könyv főként a családon belüli erőszak témáját járja körül, ugyanakkor azért ennél szélesebbre tárja a kaput az olvasó előtt, hiszen ezzel összefüggésben ír a nevelésről, az otthon látott minták hatásáról, a hűségről, a házasságok és a barátságok működéséről, az elköteleződésről, arról, hogy mit teszünk meg egymásért (olykor egymás ellen), az - elsősorban érzelmi - egymásra utaltságról, annak minden előnyével és hátrányával együtt.

Óhatatlanul az ember a filmhez hasonlítgatja a könyvet, és hát vannak eltérések, amelyek a könyv első felében még nem derülnek ki, viszont a második felében azért van egy-két olyan fontos momentum, amelynek esetében nem értettem, hogy miért kellett ennyire eltérni az eredeti történettől. Volt egy jelentéktelenebb szál is, amit szerintem tök fölösleges volt megváltoztatni, de az nem oszt, nem szoroz, viszont az egyik főszereplő esetében igen fontos dolgot változtattak meg a filmben, és nem bírom felfedezni, hogy arra mi szükség volt, mit próbáltak érzékeltetni ezzel - főleg, hogy olyan jellemvonásokkal ruházták fel ezáltal, amelyek miatt egy másik emberré tették.
A végén is van eltérés a cselekményben, de az még belefér - így legalább a könyv meglepetést tartogatott úgy is, hogy a filmből már elvileg tudtam, hogy mi a befejezés.

Egy nagy utazás ez a könyv, amely biztos, hogy mindenkinek mond és ad valamit. Valami olyat, aminek köszönhetően átértékelheti a körülötte vagy benne zajló dolgokat, és így esélyt kap a korrigálásra - a saját és a mások érdekében, ha kell.