Rick Riordan: A 39 kulcs - A csontlabirintus (1. rész)

"Mi történne, ha rájönnél, hogy a családod az egyik leghatalmasabb család a történelemben? Mi lenne, ha azt mondanák, hogy a család erejének forrását elrejtették a világ különböző részein, 39 kulcs formájában? Mi lenne, ha választás elé állítanának - fogod az egymillió dollárt és elsétálsz. vagy megkapod az első kulcsot? Ha Amy vagy Dan Cahill helyében vagy, a kulcsot választod - és megkezdődik a veszélyes hajsza."

10-12 éveseknek ajánlott olvasmány (elolvastam, ez alapján mondok véleményt). Nyilván egy felnőttet ez a kategória nem tud úgy lekötni, mint egy gyereket, de kíváncsi voltam, hogy mit tud egy igazán híres és népszerű, kortárs ifjúsági regény.

Persze felnőttszemmel nyilatkozni azért talán kicsit fölösleges, mert nem nekem kell hogy tetsszen, olyan szemmel pedig sosem tud nézni egy 30-40 éves egy ifjúsági regényt - különösen ilyen típusút -, mint egy tizenéves.

Nagyon sok kaland van a könyvben, nyilván hajmeresztőbbnél hajmeresztőbbek, amikből aztán - hogy, hogy nem - mindig kikeveredik a főhős testvérpár; izgalmak, át Párizson, katakombákon, megszökve mindenki elől, égő házból, túlélve mindent - és ez így is van rendjén.

Értem, hogy miért tetszik a gyerekeknek, nagyon színes, izgalmas, eseménydús; nem tudom megítélni, hogy egy gyermek mennyire veszi komolyan az ilyen izgalmakat - mindaddig, amíg nem látom a gyermekeimet teljesen belefeledkezni az olvasásba. Azt figyelni, nézni valami csodás - legalább annyira, mint maga a regénybe feledkezés élménye.

Federica Bosco: A szerelem különös súlya

"A szerelem egyszer csak véget ér, és kész. Csak úgy, egy szerda este, mindenféle előzetes értesítés nélkül. Mit teszel? Elhagyod? Valódi ok nélkül?
Francesca házassága megfeneklett. Pedig az örök optimista Edo igazi mintaférj, sosem veszekszik, mindent eltűr, szolgálatkész és bosszantóan mosolygós. Francesca számára mindez elviselhetetlen. Éjjelente cupcake-sütögetésbe menekül, nappal az előléptetéséért gürcöl egy könyvkiadóban. 
Főnöke, a hatalmas egóval megáldott Bigazzi azóta hajszolja a világraszóló sikert, mióta lemaradt A szürke ötven árnyalatának kiadási jogáról. Mr. Big éppen Francescát bízza meg a feladattal, hogy bestsellert írasson Leonardo Calamandreivel, a cinikus, minden hájjal megkent szépfiúval, akiért rajonganak a nők. Nem úgy Francesca, aki meglátja a sérült kisfiút a magabiztos pasi álarca mögött, és elhatározza, hogy vagy beleszeret, vagy megöli
A szerelem különös súlya az élet meghatározhatatlan mérőszámairól szól; hol kezdődik a szerelem, és mennyire gyorsan múlik el, milyen hőfokon kell benne égni, és mikortól ég a körmünkre."

Nagyon bírtam Federica Bosco humorát, iróniáját, öniróniáját és írói stílusát egyaránt.
A könyv egy szerkesztőről szól, és az ő szemszögéből láttatja az írókat mint "nehéz eseteket". Írja ezt, ugye, Bosco több sikerkönyv után.
Eredeti ötlet.
Megmutatkozik benne az egész szerkesztői szakma és írói lét egyfajta paródiája, eltúlzott változata, de közben teljes mértékben hihető és hiteles, a valóságot ábrázolja, csak - mondjuk úgy - érzékletesen.

A stílusa gördülékeny, és a fordulatok - ezzel sikerült rendesen meglepnie - egyáltalán nem kiszámíthatóak. Egyik sem. Pedig simán A vagy B verziójú lezárásra számítottam, de nem, abszolút nem várt módon C verziót választott.

Nagyon olvasmányos könyv, de a mondatok annyira helyükön vannak, ami ritka.
Engem legjobban egy író a pontos mondatokkal tud megfogni - és Federica Bosco ebben igazán kitűnő. Semmi fölösleges mellébeszélés, minden szó és mondat a helyén van. Engem lenyűgözött.
Úgy tűnik, ez a dolog abszolút műfajtól független - ezek szerint a szórakoztató irodalomban ez a ritka kincs ugyanúgy fellelhető, mint például Hemingway könyveiben.

Idéznék egy rövidke részt a könyvből, érzékeltetve a szerző humorát.

A szerkesztő noszogatja az írót, akinek a sztárallűrök közepette kevésbé fűlik a foga a munkához.

"- Leonardo, ide figyelj, nem ártana összeszedni magad, iszonyatosan le vagyunk maradva!
- Na tessék, vége a vakációnak, visszajött a tanárnő! - pufog. - Pedig este már kezdtél egész normális lenni. Hozzak neked egy Moscow mule-t?
A kezembe temetem az arcomat.
- Miért csak a szórakozáson jár állandóan az eszed?
- Igazad van - feleli csámcsogva -, még nem csöngettek ki, majd a szünetben játszom.
- Mondd, mit csináljak veled? - kérdezem, azon tűnődve, hogy leszúrjam a papírvágó ollóval, vagy írjak be neki egy intőt."

A többi könyvét nem ismerem Federica Boscónak, de ezt bátran ajánlom mindenkinek; nagyszerű, laza, szórakoztató olvasmány, de közben igen magvas gondolatok is találhatók benne, és ez a kettő együtt szerintem mindig nyerő.

A Libritől megvásárolható!

Kalandos küldetés: Az útvesztők háza (David Glover)

"Kirabolták az útvesztők házát! A rendőrség tehetetlen, csak te fejtheted meg ezt a misztikus bűnügyet. Ha nem sikerül, a tolvajok lelépnek az értékes zsákmánnyal!"

Újabb kötetét szeretnénk bemutatni a Napraforgó Kiadó Kalandos küldetés című sorozatának.

Tegnap este adtam oda Gergőnek jutalomkönyvként - mint minden évben, idén is vettem a gyerkőcöknek könyvet a gyönyörűséges egész éves iskolai teljesítményükért -, és meg kell mondanom, hogy csak este 1/2 11-kor tette le, amikor már nem tudta nyitva tartani a szemét az álmosságtól.

Nagyszerű része a sorozatnak, olyan igazi izgalmas-kalandos, főleg kisfiúknak való könyv - és ez a rész matekból és geometriából "okosítja" őket.

Nagyon gratulálok ehhez a sorozathoz a szerzőnek és a kiadónak, szerintem minden gyereket azonnal elvarázsol.

A sorozat lényege az, hogy részben a gyermek alakítja a történetet azáltal, hogy eldönti, merre indul, hogyan oldja meg a rejtélyt. Közben büszkeséggel töltheti el, hogy már mennyi mindent tud, és amit pedig nem, azt itt megtanulhatja.
Úgy gondolom, ez remek oktatási módszer - itt tényleg szórakozva, örömmel és önszántából tanul a gyermek, nem szájbarágós módon vagy kötelezően!

Áttekinthető, logikus felépítésű könyv, olyan ábrákkal, amelyek szintén vonzóvá teszik ezt a sorozatot a gyermekek számára. Engem szülőként nagyon elvarázsolt - csakúgy az ötlet, mint a kivitelezés -; hát mit érezhetnek akkor a gyerekek?!

A könyv a Napraforgó Kiadótól megrendelhető!

Jessica Knoll: Szerencse lánya

"Megláttam, milyen oltalmat nyújt a siker, a sikert pedig a mobiltelefonos beszélgetés végén található beosztott megfenyegetése, a nagyvárost terrorizáló drága körömcipő definiálja, az emberek egyszerűen akkor állnak félre az utunkból, ha úgy tűnik, hogy nekünk fontosabb helyekre kell igyekeznünk, mint nekik… Úgy döntöttem, hogy csak ezt kell elérnem, és soha többé senki sem bánthat.

Jessica Knoll vezető szerkesztő volt a Cosmopolitan magazinnál. Jelenleg New Yorkban él férjével, és második regényén dolgozik. A szerencse lányából Reese Witherspoon forgat filmet.

2015 legsikeresebb első regénye, már 27 országban bestseller

A huszonéves TifAni FaNelli a kiváltságosok életét éli. Egy körülrajongott női magazin megbecsült munkatársa, aki a drága ékszerek és márkás ruhaköltemények mellé még egy sármos és jó pedigréjű vőlegénnyel is rendelkezik. Mindazt elérte, ami másoknak csak álom.

DE A TÖKÉLETESSÉG LÁTSZATA VALÓJÁBAN ÁLCA

Ani múltja kimondhatatlan titkot rejt. Tizennégy évvel ezelőtt a Bradley középiskolában borzalmas dolgok történtek. Meggyalázták, meghurcolták, kinevették. A kis Ani aznap megsemmisült. Az erős TifAni lépett a helyébe, aki mindent meg akar kapni az élettől…

A szerencse forgandó; a bűnösökből is lehet áldozat. A bosszú lehetősége TifAnié; vajon leveszi az álarcot, vagy örökre bezárja magát a múlt börtönébe?"

Részemről rendben van a szórakoztató irodalom, ha az igényes. Egyáltalán nem muszáj mindig csak "szép"-et olvasni. Csak jól írjon az író. Na most, Jessica Knoll kiválóan ír, szerintem nagy tehetséggel megáldott szerző.
Jessica Knoll olyan témáról ír, amiről kell írni - de úgy ír, ahogy mások nem írnak róla.
Végig kíváncsi voltam, mi lesz belőle; és a főszereplőre: ki lesz belőle.
(És ki volt ő egykor.)

Mindegy, hogy laza stílusban, szórakoztató irodalom formájában van-e erről szó, de a lényeg: mennyire eltorzulhat a személyiség, mennyire mássá válhatunk bizonyos események hatására - mennyire mássá, mint akik lehettünk volna.

Erről eszembe jut egy mondás:
"Soha nem késő, hogy azzá válj, aki lehettél volna."
De így van ez?

Bizonyos fokig. Mert dönthetünk dolgokról, naponta ezernyi döntést hozhatunk és hozunk meg. Mindegyik egy-egy újabb utat kínál.
De mi van azokkal a dolgokkal, amelyek bár velünk kapcsolatosak, bár minket érintenek, de mások döntenek róluk?
Akkor is dönthetünk (a mások által velünk kapcsolatban meghozott döntések után)? Hogy azok után a személyiségünket, az érzéseinket kordában tartjuk-e? Irányítjuk-e? Kontroll alatt tartjuk-e?
Nem. Csak bizonyos mértékben. De nem teljesen. Nyilvánvalóan nem.

Egyébként másra számítottam a beharangozó alapján - azt hittem, sötétebb lélekbe enged bepillantani a könyv.
Tulajdonképpen úgy is lett, csak nem úgy, ahogy arra számítottam vagy amit sejtetni engedett egy-két ajánló ("ravaszabb, mint a Holtodiglan" stb.).
Egészen máshova futott ki az egész.

Valahol megkönnyebbülés is, hogy Knoll nem akart mindenáron és erőltetetten egy elmebeteg nőt teremteni - hanem logikus mederben tartotta a személyiségtorzulás bizonyos események okán várható következményeit.

Betekintést nyer az olvasó abba, milyen kegyetlenek is tudnak lenni a tinédzserek - és ha némelyik kegyetlen, akkor annak vannak elszenvedői is. Ez mindig fájdalmas. És a következmények beláthatatlanok lehetnek. Ezt a hírekből is tudjuk.

Nem akarok közhelyes lenni, hogy "vigyázzunk, vigyázzunk egymásra!" és "vigyázzunk arra, mit teszünk, kihez hogy állunk, legyünk jók, amennyire tudunk!" - de mégis ezt kell mondanom.

A Szerencse lánya nagyon fontos problémákat boncolgat abszolút olvasmányos formában, szórakoztató irodalmi keretek között. Ez a keret olyan szempontból hasznos, hogy sokkal több emberhez eljut, mint a szakirodalom. Tudom, ott van a híradó meg a net, ahol ez a téma nap mint nap folyik - de ott csak felületesen, és az máris előrevetíti, hogy nem olyan mélységben, ahogyan kéne; ráadásul "kattintásbarát módon", hiszen konkurenciaharc van, és ez lehetetlenné teszi azt a fajta megközelítést, amelyet a téma lehetővé tenne, megérdemelne és megkövetelne.

Jessica Knoll nagyon jó író, és egyben érintettje is némileg a könyvben írtaknak - de csak azok egy részének. A másik témát távolról szemléli, és talán ez jót tesz a történetnek, ez a kívülállóság, mert így nem megy bele olyan mélyen a lelki mozgatórugó boncolgatásába, ami már feszegetné a szórakoztató irodalmi korlátokat. Azokon belül marad, de a figyelmet felhívja valamire, amire talán - az éppen eltalált írói hangnak köszönhetően remélhetőleg - a célközönség is odafigyel és fogékonyságot mutat.
Így legyen.

A Libritől megrendelhető!

Jeff Abbott: Öntörvény

"Két fivér. Az egyikük halott, a kivégzéséről készült szemcsés videófelvétel bizonyítja, hogy szélsőségesek végeztek vele. A másik immár a legkiválóbb titkos ügynökök egyike. Sam Capra azonban jó okkal hiszi, hogy a bátyja, Danny mégis életben lehet. És ha hosszú éveken át titkos életet élt, vajon hová kerülhetett – és mivé válhatott?

Sam elkeseredetten igyekszik felkutatni a fivérét, s közben a jelenkori sötétség mélyére jut: az orosz elit, az egykori KGB-s könyörtelen milliárdosok bizalmas legbelső körébe, akik feltétlen hűséggel tartoznak Oroszország korrupt elnökének, Morozovnak. Csakhogy az egyikük holtan szeretné látni az elnököt, és Dannynek kell végrehajtania a merényletet – méghozzá amerikai földön.

Hogy megmenthesse a bátyját – és megóvja a világot a biztos háborútól –, Samnek és rejtélyes életű társának, Milának meg kell akadályoznia, hogy Danny megölje Morozovot. A küldetés során Sam a pakisztáni nyomortelepekről Brooklyn hipszter képtáraiba, majd a szupergazdagok Karib-tengeri játszótereire is eljut. És miközben felfejti a bátyja múltjának legmélyebb titkát, lehetséges, hogy választania kell a testvére és a közjó között.

Jeff Abbott tizenhat regény keresett, irodalmi díjakkal kitüntetett szerzője. A Sam Capra-történetek közül eddig az Adrenalin, a Végjáték, a Bukás és a Tégla jelent meg, de Jeff ezen a sorozaton kívül önálló regényeiről és Whit Mosley-thrillereiről is ismert. A Végjáték elnyerte a thrillerírók nemzetközi díját, és Jeffet emellett háromszor jelölték a krimiirodalom legrangosabb elismerésének számító Edgar-díjra is. Családjával a texasi Austinban él."

Kétesélyes volt. Korrupció, durva, brutális jelenetek leírása, követhetetlen szálak vagy egy jó krimi lesz? Hát az utóbbi. Bár nem hiszem, hogy szimplán azzal jellemezhető lenne, hogy "jó". Kiváló krimi, a legjobbak közül való!

Az első könyv, amelyet Jeff Abbott-tól olvastam - és örömmel jelentem, hogy elképesztően jól szövi a szálakat, nagyszerű a stílusa, pörögnek az események, folyamatosan izgalmas, letehetetlen.

Valósághű, és ehhez hozzátartoznak időnként olyan események leírásai (pl. kínvallatás), amelyek nem kellemesek az ember lelkének, ugyanakkor egyrészt ezek nélkül hiteltelen lenne a történet, másrészt Abbott tudja, hogy hol van ebben a határ, és nem lépi át azt. Nincs benne öncélú káromkodás, kegyetlenség, emészthetetlen részek - és mégis (bár én ragaszkodni szoktam hozzá, hogy nem "mégis", hanem: éppen ezért!) a leírás abszolút hiteles, tárgyszerű (már amennyire az ember meg tudja ítélni, hogy mennyire hiteles egy általa teljesen ismeretlen világ ismertetése), kiszámíthatatlan fordulatokkal, az érdeklődés folyamatos ébren tartásával, nagyon jól megírt karakterekkel.

Tuti, hogy a többi könyvét is keresni fogom, mert azt gondolom, méltán járnak neki azok az irodalmi díjak; nem is tudom, eddig hogy kerülhette el a figyelmemet a munkája.

Ó, és ne feledkezzünk meg arról, hogy a könyv egy része Budapesten játszódik - azt hiszem, az ilyesmi mindig külön csemegét jelent számunkra, magyar olvasók számára.

Női olvasóként is az "akció" mennyisége teljesen befogadható, egyáltalán nem viszi túlzásba; az emberi szálra nagyobb hangsúlyt helyez, de úgy, hogy közben a könyv mégis egy akciókkal dúsított krimi marad, és nem válik lélektani regénnyé.

Végig tudjuk, ki a - leendő - gyilkos és ki a - leendő - áldozat; csak azt nem, hogy maga a bűntény megvalósul-e. És a fő kérdés: ha igen, ha nem - mi lesz a szereplők további sorsa? És hidd el, végig, amíg olvasod, kíváncsi leszel rá, nem lanyhul az érdeklődésed és az izgalom.


Az Öntörvény a Jaffa Kiadótól megrendelhető!

J. K. Rowling: Harry Potter és a bölcsek köve

"A Roxfort Boszorkány- és varázslóképző Szakiskolában töltött első tanév kemény erőpróba a diákok számára. Harry Potternek nem csupán a vizsgákon kell megfelelnie, de egy életre-halálra szóló küzdelemnek is részese lesz. A tizenegy éves varázslójelölt története meghódította az egész világot."

Harry Potter és a bölcsek köve - másodszor.
Egyszer már feltettem ezt a könyvet a blogra - akkor Dávid olvasta.
Most újra felteszem, mert Gergő is kiolvasta - azt hiszem, ez az első igazán komoly regény, amelyet elolvasott; méghozzá nagy örömmel, ráérezve az ízére annak, amit az igazán jó regények adni tudnak az embernek.
Mindennap olvasott belőle, amikor csak volt ideje - lefekvés előtt nyilván, kihagyhatatlanul, de ha reggel, iskola előtt vagy délután volt rá idő, akkor is. Jó volt ezt látni - neki pedig megismerni ezt az érzést.

Végig izgalmasnak tartotta, egy cseppet sem unta, és nem okozott neki problémát az sem, hogy közel 300 oldalt kellett leküzdenie 2. osztályosként. Mert ez nem küzdelem volt, hanem végig örömforrás.
Ahogy ő fogalmaz: ennél jóval rövidebb könyveknél is fordult már elő, hogy unta a végén, míg ez hosszú volt, de mégsem volt unalmas sosem.

A végéről azt mondja, hogy 'igazi csattanó' volt, amire tényleg nem lehetett számítani.

Nagyon tetszettek neki az ötletek a könyvben, amelyeket Rowling kitalált - csodás fantáziával rendelkező író!
Könnyen 'törzsolvasójává' válik az ember.

Azt gondolom, Rowling a Harry Potterrel örökzöldet teremtett - ennek én olvasóként is nagyon örülök, és nap mint nap ennek visszaigazolását látom.

Az Animus Kiadótól továbbra is megrendelhető!

Klaus-Peter Wolf: Pál Péter és a Láthatatlan

"Ne légy gyáva! Mitől félsz, úgysem látja senki!" Pál-Péter nem hisz a fülének. Vajon ki szól hozzá? A titokzatos hang gazdáját nem sikerül felfedeznie. Nem is csoda, hiszen láthatatlan. Amióta felbukkant, mindenhova elkíséri Pál-Pétert, és alaposan felforgatja az életét. Hajmeresztőbbnél hajmeresztőbb bonyodalmakba rángatja bele. És mit gondoltok, ki lesz a végén a hibás? Kit szidnak le? Természetesen Pál-Pétert. A Láthatatlan pedig kitűnően szórakozik az általa okozott felforduláson. Az Erich Kästner-díjas Klaus-Peter Wolf meséjét 8 éves kortól ajánljuk."


Gergő legújabb olvasmánya - egy párórás lazítás a Harry Potter 1. része közben. :)

Úgy látom, nagyon vonzó olvasmány tud lenni kisebb, olvasni tudó gyermekeknek egy nem csak tartalmában könnyed, hanem valóban vékony, pár óra alatt kiolvasható könyv - olvasásra ösztönzi, motiválja, hogy ilyen gyorsan kiolvasta, és már veszi is a kezébe a következő olvasmányt.

Ez nem olyan elriasztó egy 2. osztályos gyermek számára, mint egy több száz oldalas könyv. Abba is belekezd (lásd pl. Harry Potter) - de azért azt fontolgatja előtte egy kicsit. :)
Aznap viszont, amikor ezt kiolvasta, több könyvet is kiolvasott - és tényleg, mert bár vékony (64 oldalas), de tartalmas könyvecskékről beszélünk.

Tetszett neki, azt mondta, "nem volt unalmas és jó volt". :)

Hans Keilson: Keserédes komédia

A nácik által megszállt Hollandiában Wim és Marie csatlakozik az ellenálláshoz, és a házukban elbújtatják a zsidó Nicót. Életük feszültségekkel terhes, de azért a bensőségesség és az összetartozás érzésének szép órái is megadatnak hármasuknak. Nicót azonban egyszer csak ostoba nátha dönti le a lábáról, egyre gyengébb lesz, és végül meghal. Hogyan szabadul meg az ember egy jogfosztott zsidó holttestétől anélkül, hogy veszélybe sodorná saját magát és az ellenállást? Hogyan lehet feldolgozni, hogy nem leszünk hős bújtatók?

A Keserédes komédia 1947-ben jelent meg először Amszterdamban, ám a világsikert csak az amerikai fordítás 2010-es megjelenése hozta meg, új lendületet adva a szerző befogadásának. Most végre a magyar közönség is felfedezheti ezt az izgalmas életművet.

„Amikor ma Hans Keilson könyveit olvassuk, az olyan, mintha egy reggel arra ébrednénk, hogy Anna Frank nemcsak túlélte a bujkálást, de még mindig itt él köztünk.”

Los Angeles Times

A szerzőről:

(1909‒2011) Németországban született, majd 1936-ban a zsidótörvények elől Hollandiába emigrált, ahol 2011-ben bekövetkezett haláláig élt és alkotott. Karrierjének különlegessége, hogy igazi jelentőségét csak 2010-ben, 100 éves korában ismerték el, a New York Times áttörést hozó méltatása nyomán. Munkássága elismeréseképpen többek között elnyerte a Johann Heinrich Merck-díjat, a Moses Mendelssohn-érmet, a Humboldt-érmet és a tekintélyes Büchner-díjat. 

100 éves korában ismerték el Hans Keilson munkáját. Hallott már ilyet valaki?

Én - sokakkal ellentétben - úgy gondolom, hogy erről a témáról soha nem lehet eleget beszélni. Ezt le is szoktam írni, amikor ilyen témájú könyvekről szólok itt a blogon.
Ugyanazt tudom mondani indokként, amit mások is, akik így vélekednek: igenis mindig, ahányszor csak lehet, emlékeztetni kell mindenkit arra, mert hajlamosak vagyunk az idő múlásával elfelejteni, hogy ilyesmi tényleg megtörténhetett - ezáltal egyúttal figyelmeztetni mindenkit arra, hogy ne feledje, mire képes az ember; oda kell figyelni egymásra, a saját gondolatainkra, indulatainkra akár, hogy ilyen soha, de soha többé ne történhessen meg.
És ezt komolyan venni!

Lehet ezt elégszer - és főleg: túl sokszor - elmondani?
Én nem hiszem. Mert attól félek, hogy mindig lesznek olyanok, akik erre rábólintanának. És azoknak, akik nem, ezt nem szabad elfeledniük.
Nem tudjuk, mi lakozik másokban - és persze nem azt mondom, hogy a bizalmatlanságnak kellene meghatároznia a mindennapjainkat, az emberekhez fűződő kapcsolatainkat, nem. De ne higgyünk mindenkiben és mindenben feltétel és kritika nélkül!

Hans Keilson - többek között - azt boncolgatja ebben a könyvében, hogy hogyan tud ember maradni az ember egy ilyen méltatlan helyzetben - amikor éppen az emberi mivoltát vonják kétségbe. Az élethez való jogát! (Ezt még ennyi év távlatából is döbbenetes kimondani is...) Amikor rettegésben él. Életveszélyben. Amikor üldözik. Hogyan tudja ebben a helyzetben megőrizni a méltóságát, az ép eszét - önmagát.

És hogyan tud ember maradni az ember, aki fél, akinek félnivalója van, ha segít az üldözöttön? Hibáztatható az, aki nem mer segíteni? Aki nem kockáztatja a saját vagy a családja életét egy idegen életéért? És aki segít, az hogyan tegye mindezt úgy, hogy - megint csak - a másik a méltóságát megőrizhesse, miközben az életét másvalakire bízza.


"Hans Keilson may be the greatest novelist you've never heard of."
The Guardian

A Partvonal Kiadónál megrendelhető. 

Kalandos küldetés: A Minótaurosz labirintusa; Az Amazonas titka

   

Telitalálat!
Ma Gergő kiválasztotta a könyvesboltban Az Amazonas titkát, és teljesen elvarázsolta. Se lát, se hall azóta.
Miután befejezte, felfedezte, hogy itthon már megvan két rész ebből a sorozatból Dávidnak - gyorsan neki is kezdett A Minótaurosz labirintusának.
Hihetetlenül élvezi a feladatokat, az ide-oda lapozgatást, az érdekes információkhoz jutást, az izgalmas felépítését, ugyanakkor könnyedségét ezeknek a könyveknek.
Be kell szereznem a többi részt is, mert régen láttam ilyen elmélyülten böngészni egy könyvet. Tényleg telitalálat.
Az ő szavaival élve: "Az tetszett benne nagyon, hogy például szeretem a görög mitológiát, és ebből A Minótaurosz labirintusából meg az Amazonasból is egy csomó mindent megtudtam."
Amit ő mond - és amit ő olvas -, az magáért beszél.

Rick Riordan: Percy Jackson és az olimposziak 5. – Az utolsó olimposzi

"A félvérek egész évben harcra készülődtek, de tudták, hogy nem sok esélyük van a győzelemre. Kronosz serege erősebb volt, mint valaha, és minden átállt istennel és félistennel nagyobb lett.

Amíg az olimposziak a pusztító Tüphónt próbálták megállítani, addig Kronosz bevonult New Yorkba, ahol az Olimposz gyakorlatilag őrizetlenül állt. Az Idő Urának megállítása Percy Jacksonra és a fiatal félistenek csapatára várt.

A világszerte sikeres sorozat izgalommal várt befejező részében beteljesül a Percy tizenhatodik születésnapjára jövendölt prófécia. Miközben Manhattan utcáin tovább dúl a nyugati világ megmentéséért vívott harc, Percyn az a szörnyű gyanú lesz úrrá, hogy a saját sorsa ellen küzd."

Dávid legutóbbi olvasmánya. Őt egyébként is érdeklik a mitológiai történetek, így ez a könyvsorozat könnyen közel került a szívéhez.
Azonban nem ilyen befejezésre számított, úgy érzi, hogy el lett kapkodva a történet vége. Ennek ellenére tetszett neki ez a rész is, de nem ez lett a kedvence a sorozatból.
Most nekikezdett Rick Riordan új, de ehhez kapcsolódó könyvsorozatának olvasásába, amelyről azt mondja, hogy még jobb, mint az előző sorozat volt, és úgy érzi, hogy ennél már nagyobb gyerekek a célközönség. De erről majd bővebben, miután kiolvasta...

Gergő azt mondta: A Percy Jacksonnak nem rajongótábora van; hanem Félvér Tábora; félvér tábornyi rajongója van. (Az olvasók értik. Aki nem érti, olvassa el a könyvet.)

Paula McLacin: Napkeringő - Egy megzabolázhatatlan és bátor nő története

"Egy nap Karen majd könyvet ír róla - megírja őt, és ezzel örökre eggyé kovácsolja kettejüket. És én hiányzom majd azokról a lapokról."

Karen Blixen nevét széles körben ismertté tette az emlékiratain alapuló Távol Afrikától című mozi, amely a dán bárónő és az angol Denys Finch Hatton szerelméről szól. Ám arról nem mesél a film, hogy ebben a kapcsolatban létezett egy titokzatos harmadik...

Paula McLain, A párizsi feleség című sikerkönyv szerzőnője új regényében az 1920-as évek Kenyájának gyarmati világába repíti vissza az olvasót. A Napkeringő a félelmet nem ismerő és elbűvölő fiatal angol arisztokratának, Beryl Markhamnak állít emléket.

Beryl egy angol lord gyermekeként nő fel Brit Kelet-Afrikában, a későbbi Kenyában. Miután az édesanyja elhagyja, apja és a birtokukon élő kipszigisz törzs neveli fel. Szabadon csatangol, bennszülött fiúkkal fut versenyt, és mindent megtanul a versenylovakról. Rendhagyó neveltetésnek köszönhetően öntörvényű fiatal nővé cseperedik, aki lelkes rajongója a vadonnak, és minden porcikájában érti és érzi a természet finom egyensúlyát. Ám egy nap minden, amit addig ismert és szeretett, semmivé foszlik, és Beryl végzetes kapcsolatok sorába menekül.

Szokatlan stílusával felkelti a Boldog-völgyi társaságként elhíresült bohém és dekadens közösség figyelmét, és lelki társat talál Karen Blixen írónőben és szerelmében, Denys Finch Hattonben. Végül ez a karizmatikus kalandor lesz az, aki utat mutat Berlynek saját szíve vadregényes útvesztőjében. Szenvedélyes szerelmükben talál rá önmagára és hivatására - a repülésre.

McLain elsöprő erejű története a 20. század eleji Afrika varázslatos vidékén járva egy rendkívüli nő életét tárja elénk, aki jóval megelőzte saját korát, s volt mersze szabadnak lenni, még akkor is, ha ezért nagy árat kellett fizetnie. Rabul ejtő olvasmány az elszántságról és az akarat erejéről."

Amikor megláttam, hogy Paula McLainnek új könyve jelent meg, nem volt kérdés, hogy el kell olvasnom.
Amikor megláttam, hogy Kenyáról és egy Kenyában élt nőről szól, ráadásul Afrika egy olyan korszakáról, amely mindig is szenvedélyesen érdekelt (20. század eleje), tudtam, hogy el kell olvasnom.
Aztán amikor megláttam azt is, hogy ő volt az első nő, aki lovastréneri képesítést szerzett, aki átrepülte az óceánt (ez előtte csak egyetlen férfinak sikerült), majd pedig olvastam, hogy ismerte Karen Blixent, és ismerte és szerette Denys Finch Hattont, akkor már nemcsak azt tudtam, hogy el kell olvasnom, hogy azt is, hogy azonnal neki kell kezdenem, és hogy csodás olvasmányélmény lesz.

Nem csalódtam.

McLain most is gyönyörű regényt szőtt, mint A párizsi feleség esetében, és egy legalább annyira érdekes élettörténetet vetett papírra, mint az imént említett könyvben.
(Szóval aki nem olvasta A párizsi feleséget, az tegye meg!)

Hihetetlen erejű, bátor nőről szól ez a könyv (is), olyanról, akinek volt mersze megtenni azt, amit a kor elítélt (vagy furcsa szemmel nézett), vagy amiről tudta, hogy pillanatnyi boldogságának ára talán hosszú távú boldogtalanság lesz.
De valószínűleg nemcsak arról volt szó, hogy elég bátor volt ehhez, hanem hogy annyira szerette Denys Finch Hattont, és annyira szerette Afrikát, hogy egyszerűen nem tehetett mást.

Bár az alcím az, hogy "Egy megzabolázhatatlan és bátor nő története", úgy gondolom, ő nagyon is megzabolázható lett volna, ha Finch Hatton szereti - és csak őt szereti.
Vagy ha az anyja nem hagyja el.
De van értelme a "ha"-knak?

És hogy kívánom-e, bárcsak így történt volna: bárcsak ne szeretett volna Finch Hatton rajta kívül senki mást?

Igen és nem.

Mert olvastam Karen Blixentől a Volt egy farmom Afrikában-t. (Aki nem olvasta, tegye meg!) És ha Beryl Markhamnek azt kívánom, bár az övé és csakis az övé lehetett volna ez a férfi, akkor Karen Blixennek kívánom, hogy ne az övé legyen.
És ezt nem tehetem, nem teszem.

Nem hiszem, hogy ilyen esetben van happy end. Mármint mindenki számára.

Egy könyv a tiszta Afrikáról és az azt elárasztó - hol művelt és jó szándékú, a természet közelségét és ártatlanságát kereső, hol romlott, elképzelhetetlenül gazdag és a pénzükkel s idejükkel kezdeni mit sem tudó - telepesekről; bűnről, tévedésekről, szerelemről, menekülési útvonalakról (mely bűnre sarkallt vagy melyet bűn idézett elő); arról, amikor még mindössze kevesek távoli jövőképe és a többség számára vicc tárgya volt, hogy az őslakosok is szavazati joggal rendelkezhessenek; egy könyv egy olyan földrészről, amely egykor más volt, mint ma; amikor még a bárók és a grófok kedvükre ölték az állatokat - mégis létezett még az a nemes értelemben vett vadász és vadászat, amely ma már nemigen hiszem, hogy létezik; egy könyv a szabadságról és a szabadságvágyról, mely sokszor magányba fulladt; egy könyv Beryl Markhamről, egy nőről, akinek e lapokon se esendősége, se hibái, se gyengeségei, se rossz döntései, se ereje, se érdemei nincsenek elhallgatva.

Tényleg mindenkinek jó szívvel ajánlom, egy őszinte könyv, amelyet érdemes elolvasni - akár az életrajzokat, akár az útikönyveket, akár az izgalmas regényeket, akár a fejlődéstörténeteket kedveli valaki.

Az Alexandra Kiadótól megrendelhető. 

Julian Barnes: Felfelé folyik, hátrafelé lejt

"2011 Man Booker-díjas regénye végre magyarul is olvasható!

Tony Webster mindig is óvatosan élt, ám egy ügyvédi levél váratlanul felkavarja az elvált, magányos férfi nyugdíjas hétköznapjait. Kiderül, hogy örökölt, és hagyatéka nem más, mint Adrian Finn, a mindig is különcnek tartott fiatalkori barát naplója. A sorok olvasása közben negyven évvel ezelőtti szerelmek, barátságok, kamaszkori lázadások emlékei törnek a felszínre, és az idős férfi elhatározza, hogy felkutatja a rejtélyek kulcsfiguráját, első szerelmét, Veronicát. Személyes találkozásuk új megvilágításba helyezi a múltat és a saját felelősségét abban a tragikus halálesetben, amelyre már évtizedek óta nem gondolt.
Julian Barnes regényét 2011-ben jelölték a Costa Book Év Könyve címre is, végül ugyanabban az évben egy még rangosabb szépirodalmi elismerést, a Man Booker-díjat kapta meg régen nem tapasztalt, egybehangzó döntés nyomán."

„Azt gondoltam – igen, valahol a lényem mélyén gondolkodtam –, hogy vissza tudok térni a kezdetekhez, és meg tudom változtatni a dolgokat. Hogy a vér folyását visszafordíthatom.”

Megvan nekem már régóta az Anglia, Anglia és a Flaubert papagája is - és még egyiket sem olvastam. Nem tudom, miért; valahogy mindig előnyt élvezett egy másik könyv.
De a Felfelé folyik, hátrafelé lejt most magával ragadott, és a közeljövőben sort fogok keríteni a fent említettek elolvasására is.

Csodás történet: megható visszaemlékezés, megrendítő ráeszmélésekkel, hogy az idő tényleg kíméletlenül telik, pörög, folyik, megállíthatatlanul, lelassíthatatlanul, és ez olykor kétségbe ejti az embert. Tudom, a nagy bölcsesség: úgy kell élni, hogy az ember ne akarja visszafordítani az időt. Hát igen. De az idő mégiscsak idő, és az idő sajátossága, hogy fogy, az emberé pedig, hogy ezt bánja vagy aggódik miatta. Továbbá nem uralja. És kevésnek érzi. És az ember nem tökéletes, ebből pedig óhatatlanul adódik, hogy megbán dolgokat, amiket másképp tenne, ha visszafordíthatná az időt.

A történet nagyon jól felépített, egyszerre van jelen a jelen és a múlt, és a kettő ötvözete bár jól követhető, és elkülöníthetők az idősíkok, mégis olyasmit tartogat a végére az író, amire, hidd el, nem számítasz, és ami olyan, mint egy hátba rúgás: váratlan és erőteljes, és azt mondod: hát erre nem számítottam, affene, nem történhetett volna másképp?

Nagyszerű könyv, Barnes igazán tehetséges író, szóval, úgy gondolom, megérdemli a díjat, amelyet kapott, mert azon túl, hogy elgondolkodtató, és rávesz, hogy újraértelmezd vagy átértékeld a jelent, megtanít arra, hogy ez miért is annyira fontos, miért van jelentősége, akkor is, ha most még, abban a korszakban, amelyet élsz, nem vagy tisztában ezzel.

Olyan olvasmány, amely talán segít felismerni, hogy nem, nem fordíthatod vissza az időt, úgyhogy helyesen cselekedj; másfelől viszont ez a ráébredés sokszor igen fájdalmas lehet.
De nagyon hasznos, ha még időben vagy.

A Partvonalnál megrendelhető.

Lionel Shriver: Nagytestvér

"A Beszélnünk kell Kevinről szerzőjének legújabb, ütős regénye testvérekről, házasságról és elhízásról.

Amikor Pandora kimegy a bátyja, Edison elé az iowai belföldi reptérre, szó szerint nem ismeri meg őt. A négy év alatt, amióta a testvérek utoljára találkoztak, az egykoron karcsú, menő New-York-i jazz-zongorista elképesztő módon elhízott. Mi történhetett?

És nem is csak a testsúlyról van itt szó. A magát Pandora világára rászabadító Edison összetöri az asszony férjének, Fletchernek egyik saját kezűleg készített bútorát, irgalmatlan mennyiségű reggelit készít a családnak, és nem csupán arra veszi rá Pandora mostohafiát, hogy ejtse a főiskolát, de arra is, hogy maradjon ki a középiskolából.

Miután a sógora már enyhén szólva túl sokáig élt vissza a vendégszeretetével, Fletcher ultimátumot intéz a feleségéhez: vagy ő, vagy én. Pandora a házasságát és fogadott családját is kockára téve a bátyját választja – aki az ő fogyás terén nyújtott segítsége nélkül holtbiztosan a korai sírba enné magát.

A Shriverre jellemző szellemességekben és dühödt energiában gazdag Nagytestvér a kövérségről – erről az össztársadalmi, ugyanakkor gyötrelmesen személyes problémáról – szól. Felteszi a kérdést, hogy mennyi áldozatot vagyunk hajlandóak hozni azért, hogy egy-egy családtagunkat megmentsük, és hogy vajon a szeretteinket lehetséges-e egyáltalán megóvni önmaguktól.

Lionel Shriver többek között a National Book Award-döntős Ennyit erről, a New York Times-bestseller Születésnap után és az Orange-díjat nyert Beszélnünk kell Kevinről szerzője. Újságcikkei jelennek meg a Guardianben, a New York Timesban, a Wall Street Journalben és számos egyéb sajtótermékben. Londonban és a New York-i Brooklynban él."

Lionel Shriver meghökkent, mint mindig.
Először is a témaválasztásával. Ki választja egy szépirodalmi mű alaptémájának az amerikaiak elhízásproblémáját? Hát ő. Simán. És nála ez nem lesz erőlködéssé, hanem gyönyörű történetet kreál belőle. Nem csak az elhízásról. Hanem a választásról, a családról, aztán az újabb választásokról. Mert dönteni kell, újra és újra. Gondoljunk bele: ezernyi döntés, folyamatos döntések sora, és ha csak egyetlenegy rossz, és amiatt elcsúsznak a dolgok... Hát erről szól ez a könyv, nagyjából. Hogy milyen következményei lehetnek bizonyos döntéseknek - és hogy mekkora felelősséggel járhat, amennyiben mások is a szereplői annak a dolognak, amelyben döntést kell hoznunk. És hát az ember dönt, úgy, ahogy a saját és a családja érdeke kívánja. De ha azok szemben állnak egymással? Shriver alaposan körüljárja és kivesézi ezt a témát.

És hogy mivel hökkent még meg? Azzal, ahogyan kezeli az egész témakört. Hogy úgy beszél erről a társadalmi problémáról, hogy nem igazán veszed észre, hogy ő most egy társadalmi problémáról beszél. Mert a körítés nagyon jól sikerül. Nem erőlteti rád a gondolatot, hogy "fogyj le, ha elhíztál"; hanem arra figyelmeztet, hogy próbálj jó döntéseket hozni.

Nem tudom, hogy ösztönzésnek, figyelmeztetésnek vagy inkább csak tükörnek szánja ezt a könyvét; de Shriver mindig érzékeny témákat feszeget a regényeiben. Társadalmi Torz Tükör?

És hogy mivel lep még meg? Hát a befejezéssel, természetesen. Na arra nem számítasz. Tényleg nem. Nem is tudom, hogy csalódott voltam-e a végén (mert ugye az ideális és az ember által titkon remélt befejezés a "minden jó, ha vége jó" - de ez is relatív: kinek jó?), vagy azt gondoltam, hogy milyen "remek" (ez persze az ötletre vonatkozik, nem happy endre) fordulat! (De még egyszer: nem biztos, hogy minden szereplőnek ugyanaz a "happy".) Talán mindkettő.

Shriver úgy tudja befejezni a könyveit, hogy azt érezd, elkezded elölről az egészet, abban a buta, gyermekes reményben, hogy hátha ezúttal más lesz a vége. Miközben díjazod az ötletet, azt a slusszpoént, amit bedobott - újfent. És talán csalódott lennél, ha más lenne a vége. Mert az elvárásaink gyakran ellentmondásosak.

És az ételektől mit várunk? Az evéstől? A zabálástól? Hát Shriver erre keresi a választ. A saját szereplője esetében meg tudja találni. De vajon a motiváció milyen százalékban az a társadalomban, mint ami Edison esetében?

A boldogságot próbáljuk hajszolni vele? Az élvezeteket, ha másfajta nem jut osztályrészül?
Erre nem egyszerű a válasz, de Shriver ad egyfajtát - és megint csak úgy, hogy rád bízza, utána mihez kezdesz vele.

A könyv a Gabo Kiadónál megvásárolható.

Janne Teller: Minden

"Miért vannak előítéleteink? Miért közösítünk ki bárkit, vagy éppen miért emelünk zsarnokká? Miért hatalmaskodunk a kiszolgáltatottak felett? Miért vagyunk erőszakosak? Miért élünk vissza a bizalommal?

Janne Teller elsősorban fiataloknak szóló népszerű és sikeres könyvei élénk vitát kavarnak a világban. Elég, ha csak a Semmi körüli nemzetközi botrányokra gondolunk (a ma már kötelező olvasmánnyá avatott regényt először betiltották még a toleranciáról híres Dániában is!). 

A dán írónő Minden című novelláskötetében ismét olyan konfliktusokat helyez a középpontba, melyek mindnyájunkat érintenek, s életünk folyamán egész biztosan találkoztunk velük. 

Mi kényszerít például egy fiatalembert arra, hogy erőszakot alkalmazzon? Meg lehet-e érteni az intoleranciát és a szélsőségességet? A bosszú mikor elfogadható indíték, egyáltalán erkölcsileg elfogadhatóvá lehet-e tenni a bosszúállást? 

Janne Teller új, fontos és provokatív könyvében súlyos és kényelmetlen kérdéseket tesz fel, miközben szembesít tetteink legszörnyűbb következményeivel is.

Teller tömör, szófukar, nyers prózájával és a metafora erőteljes használatával kényszeríti az olvasót az állásfoglalásra, nem ad kibúvót, minden egyes novellában döntenünk kell helyes és helytelen, jó és rossz között.

Nyolc történet, ami élesen belénk vág – asszimilációról és kirekesztésről, előítéletről és intoleranciáról, gyilkosságról és halálbüntetésről, erőszakról és bosszúról, integrációról és kulturális sokféleségről.

 „Úgy tűnhet, az összes írás középpontjában az erőszak áll, noha az csak a felszín. Az számít, mit mutat meg, mit hoz felszínre az erőszak. Egyre inkább nyilvánvalóvá válik számomra, hogy minden történet arról szól, hogy eljön az életben az a meghatározó pillanat, amikor bepillanthatunk önmagunkba vagy a másikba – egy olyan helyzet, mely megmutatja, kik vagyunk igazából.” – Janne Teller"

Nos: nehéz kritikát írnom a Mindenről, mert tudom, hogy illik szeretni Janne Tellert, illik elismerni a munkásságát, illik azt érezni, hogy hú, ez aztán ütött, illik...
De nem.
És akkor meg az ember szégyelli magát, mert tudja, hogy illene...
De van-e olyan, hogy illik, hogy tetsszen valami? Van-e ilyen az irodalomban, a képzőművészetben, a zenében? A divatban, a táplálkozási szokásokban, az érdeklődési körökben? A véleményalkotásban, bármiről is van szó. Lehet elvárás, hogy tetsszen valami? Akkor is, ha mindenkinek tetszik, és akkor is, ha fontos dolgokról beszél az író.
Én úgy gondolom, hogy Teller tehetséges, de nem annyira tehetséges, hogy tiszta szívből azt tudjam mondani: na ez... ez igen!
Nem.
Jók a novellái, jó volt a Semmi című regénye is, a sztori - mármint a könyv útjának története - persze nyilván különösen érdekessé teszi (betiltás, majd kötelező olvasmánnyá nyilvánítás), de én a Semminél is hiányoltam az ütősebb megfogalmazásokat. Mert a történet jó és egyedi, de nekem az írásmód eléggé... átlagos. Ott is, itt is. Illik vagy nem illik, tetszik vagy nem tetszik, én nem ájulok meg úgy Tellertől, ahogy azt elvárják az embertől manapság. És ha ciki ezt mondani - hiszen Teller ma nagyon felkapott szerző, aki a fiatalokhoz szól, és egyébként fontos témákról, újfajta megközelítésmóddal! -, hát, akkor is ez a véleményem.

Lionel Shriver: Beszélnünk kell Kevinről

"Eva soha nem akart igazán anya lenni. Egy olyan fiú anyja semmiképpen, aki hét iskolatársát, egy menzai alkalmazottat és egy tanárt gyilkol meg két nappal a tizenhatodik születésnapja előtt.

Most, két évvel a történtek után, elérkezett az idő Eva számára, hogy egy ijesztően egyenes és őszinte levélsorozatban szembenézzen házassággal, karrierrel, családdal, szülőséggel és Kevin szörnyűséges tombolásával.

A regény egy magával ragadó, érdekfeszítő és visszhangokat keltő történetet mesél el, amely robbanásszerű, kísérteties végkifejletbe torkollik."

Kérdések és kérdések tolulnak fel bennem egyre, megállíthatatlanul.

Lionel Shrivernek van gyereke?? (A neten talált információk alapján nincs.) Akkor "honnan tud dolgokat"? Mármint anyai érzéseket és ambivalenciákat honnan ismer?
Hogyan lehet teljesen ismeretlen érzésekről a környezetünkben látottakra, hallottakra hagyatkozva írni?

És ha van is gyereke: azokkal a helyzetekkel nem találkozhatott - nem élhette át azokat -, amelyekről ír. Akkor hogyan láthatja át ennyire pontosan ezeket a lehetséges szituációkat (hiába a képzelet műve a könyv, kell hozzá hatalmas bölcsesség, rálátás és - a képzelőerőn felül - igenis "ismeretanyag": tapasztalat, akár ha a környezetből vett is az), és az azok által kiváltott érzéseket, és az érzések hatására születő döntéseket? (Vagy a döntések hatására születő érzéseket?)
Hogyan tudhatja, vagy akár csak sejtheti, mit érezhet az anya, akinek olyan a 2-3-4-5-6-10-14 éves gyermeke, mint a történetbeli Kevin?

Honnan ismeri ezeket az ambivalenciákat, az erőfeszítést, a küzdést azzal, hogy "mit kéne éreznem" és hogy "mit érzek"; hogy "milyennek kéne lennie ennek a gyereknek" és hogy "milyen"; s azzal, hogy "milyennek kéne lennem nekem vele" azzal, hogy "milyen tudok lenni - mert nem vagyok más"...? Honnan, honnan találja ki ezeket?

Zseniális író; de még arra nagyon kíváncsi lennék, hogy milyen ember ő. Ezt sajnos nem tudhatom. ("Sajnos"?)

Ilyen pontos megfogalmazásokat még soha nem olvastam senkinél. (Kivéve Lionel Shriver Születésnap utánját... - ahol egyébként orosz a főszereplő, a Beszélnünk kell Kevinről-ben pedig örmény; van valami ilyen kötődése Shrivernek?)

Egyébként - ellentétben azzal, amit a fülszöveg ír, hogy Eva a maga hiányosságát és felelősségét keresi - én úgy gondolom, hogy a mentségeket keresi és találja meg gyönyörűen - hogy miért nem tehetett mást ő maga az évek során; hiszen a fia eleve "más" volt, így nem neki, Evának kellett volna "másnak" lennie.

Én úgy érzem, hogy Eva teljes meggyőződéssel hisz a maga igazában - és hát nem hiszem, hogy bárki is felülbírálhatja őt, hogy bárkinek is lenne joga hozzá; hiszen csak ő tudhatja. De inkább ő sem. (Mert a "mi lett volna, ha"-t sosem tudhatjuk.)
Akkor hogy tudhatná bárki más? Honnan tudhatná bárki más jobban nála?

De azért hiányolom a mélyebb magába nézést - Evából! Nem Shrivertől! Nem Shrivertől hiányolom ezt az eszközt, ez nem írói hiány. Ő remekül megteremtett egy karaktert, aki nem néz mélyebben önmagába. Vagy ha igen, akkor odabenn azokat az emlékeket keresi, amelyek felmentik őt, és nem az esetleges elkövetett hibákat, amelyek elvezethettek odáig...

A kisgyermek Kevin reakcióinak, tetteinek leírása néhol számomra kicsit erőlködősre sikeredett - jóval kevésbé hitelesre, mint például az anya karakterének megformálása. Talán éppen azért, mert Shriver ez utóbbi szerepbe tud belehelyezkedni, valamint az anya mellett teszi le a voksát. Ahhoz, hogy mentségeket találjon Eva számára (mert kitartóan keres és keres, mind újabb érvekkel támasztja alá Eva igazát, hogy az olvasó meg tudja érteni őt; Shriver már előre mintegy védelembe veszi őt az olvasói ítélkezésekkel szemben), állást kell foglalnia mellette, a gyermekkel szemben. Ez azonban, úgy érzem, időnként Kevin személyisége hitelességének a rovására ment.

Huhh, annyi mindent lehetne mondani erről a könyvről, ezekről a karakterekről, de van-e joga bárkinek mondani bármit a kérdésfeltevéseken túl? A kérdéseken, amelyekre viszont nem adható meg válasz. Csak elméletek vannak. Egyelőre a tudomány nem képes többre.

Shriver korunk egyik legnagyobb és legeredetibb írója, fantasztikus írói eszköztárral, és hatalmas intelligenciával, tájékozottsággal a birtokában.

Az embert elgondolkodtatja, megpiszkálja szunnyadó érzéseit, felbirizgálja azokat, annyira, hogy szóra nyitod a szád, hogy ítéletet mondj. De ha bölcs vagy, elhallgatsz idejében. Mert Shriver éppen arra akar ráébreszteni, hogy nem olyan egyszerű ez, hogy csak úgy ripsz-ropsz véleményt mondj. Megteheted; de semmire sem mész vele. Az csak egy frázis lesz, és az is marad.
Míg pont az igazságot, hogy miért történnek úgy a dolgok, ahogy, nem valószínű, hogy tutira kiderítheted.

P. S.: A fenti bejegyzés után aztán néhány fontos kérdésre megtaláltam a választ a Magyar Narancs Lionel Shriverrel készített interjújában. Pl. van-e gyermeke Shrivernek. És az itt olvasható nyilatkozata aztán választ ad többek között arra a fontos kérdésre is, hogy miért keres Eva a maga számára mentségeket - és miért keres mégiscsak Eva számára mentségeket vehemensen és meggyőződéssel Shriver; és már tudjuk azt is, honnan erednek Eva igencsak ambivalens érzései. Így már érthetőbbé válik az is, hogy hogyan tudta ilyen alaposan ábrázolni Eva karakterét.

Mindenkinek ajánlott az interjú - de inkább a könyv elolvasása után. (És továbbfűzve: így már érthetőbb az is, hogy Irinának miért nem születik gyermeke a Születésnap utánban. Irina és Eva esetében is állásfoglalásnak tűnik - és ezek szerint tehát az is - a gyermektelen lét, tudatos döntésnek, akkor is, ha mindkét regényben "a helyzet hozta úgy, ahogy".) Persze ettől még borzasztó nehéz lehet elképzelni a Beszélnünk kell Kevinről című könyv szituációját még az írónak is; de így némileg érthetőbb, hogy egyáltalán miért kísérli meg.

Aztán a könyv utolsó tíz oldala minden addigi véleményedtől megfoszt, az ítéleteidet megsemmisíti, elakad a szavad, és egyszerűen csak csöndben maradsz - nem marad szó arra, hogy azt a helyzetet is korrekt és magabiztos jellemzéssel lásd el.

Hana Zelinová: Este nem jövök

Részlet a regényből:

"...Így szóltam apához:
- Kérlek, főzz nekem is egy kávét. - Még hozzá akartam tenni: rosszul érzem magam, de nem mondtam, mert apa cinkosan rám kacsintott:
- Aha! Nincs itthon a macska, cincognak az egerek...
Hagytam, hadd higgye azt, hogy anya távollétét akarom kihasználni, s az ő vajszívét s, és gyorsan kimentem a konyhából. (...) Apa behozta a szobába a két kávét, s néhány nevelő célzatú kérdést intézett hozzám. Úgy látszik, egy szülő sem tud meglenni a folytonos oktatgatások és rendreutasítások nélkül. Ez a szülők támasza nevelési módszerükben. Minden alkalmat kihasználnak, hogy prédikálhassanak az embernek: ajándékozást, mandulagyulladást, ha moziba engednek - s újabban feketét édesítenek vele.
- Tudod te egyáltalán, hogy a kávé ártalmas a fiatal szervezetre? - kérdezte, a lábával lökte be maga után az ajtót.
- Tudom - feleltem.
- És tudod, hogy...
- Azt is tudom - szakítottam félbe, mert feketére vágytam, nem pedig prédikációra."

Klassz ifjúsági regény, szerintem 14 éves lányoknak ugyanúgy, mint harmincas-negyvenes nőknek, mert gyerekszemmel mutatja meg a világot, a családot, a problémákat, a szerelmet, és jó, ha ezt a szemléletmódot felnőttként sem felejtjük el.
A nyelvezete könnyed és igényes, a tartalom mindig aktuális, a karakterek szerethetők, a szituációk életszerűek.
Nagyon más, mint a mai ifjúsági regények, de - ahogy az előző bejegyzésben írtam - a korok és stílusok váltakozása az olvasmányélményeket csak színesebbé és élvezetesebbé teszi.

Rick Riordan: Percy Jackson és az olimposziak 4. – Csata a labirintusban

"Percy Jackson semmi jót nem várt az iskolai nyílt naptól,

de amikor titokzatos halandó ismerőse után két pompomlány démonnal is találkozik,

a dolgok még a vártnál is rosszabbra fordulnak.

A sikersorozat negyedik kötetében a küszöbön áll az olimposziak és a Titán isten közötti háború már. Még az eddig biztonságos menedéknek számító Félvér Tábor is sebezhetőnek bizonyul, amikor Kronosz és hadserege megpróbál varázshatárán belülre kerülni. Hogy a támadásnak elejét vegyék, Percy és félisten barátai egy küldetésre indulnak a Labirintusba - a hatalmas, földalatti világba, ami minden fordulóban újabb vérfagyasztó meglepetést tartogat számukra.

"Ne keressétek tovább az új Harry Pottert! Percy Jacksonban megtaláltátok! Már több légiónyi rajongója van!"

Kirkus Reviews

"A szellemes és izgalmas párbajok, a nyaktörő iram lebilincseli a gyerekeket"

Publishers Weekly

"A nyitva hagyott befejezés után az olvasó lélegzetvisszafojtva várja az ötödik, befejező részt"

School Library Journal"

Dávid nagy kedvence, a Percy Jackson-sorozat újabb részét olvasta ki, újabb rekordidő alatt. Nagyon tetszett neki, mint az összes többi rész, és bár most - a változatosság kedvéért - egy Delfin-könyvet olvas, úgy gondolom, igen hamar sor fog kerülni a Percy Jackson-sztorik következő részére is.

Érdekes egyébként, hogy egy ilyen modern történet után (bár azért ez rendesen meg van fűszerezve görög mitológiával) egy kb. 40 éve megjelent Delfin-könyvbe kezdett bele; bár annak érdekessége, hogy a távoli jövőben játszódik... Mindig érdekes olyan könyveket olvasni (lásd például: Fehér Klára: A Földrengések szigete; Erich Kästner: Május 35.), amik 30-40-50 éve íródtak, és az akkori messzi jövőt vetítették az olvasók elé, így elénk is, akik most olvassuk ezeket - csakhogy azóta az a könyvben megjelölt jövő esetleg már eljött, és részben nem váltak valóra az akkori utópiák, másrészt pedig az akkor poénnak szánt dolgok, mint pl. hogy valaki egy telefont vesz elő a zsebéből, ma már annyira természetesek számunkra, hogy szinte értetlenül olvassuk és észrevétlenül siklunk át az ilyen mondatok (akkor nagy poénok) felett.

De teljesen megértem Dávid könyvválasztásait, mármint azt, hogy ötvözi az olvasmányaiban a régit az újjal; jelenleg épp magam is ezt csinálom.
Fejős Éva Dalmája után szándékosan egy régi szlovák ifjúsági regénybe kezdtem bele, ami, meg kell hogy mondjam, igazi felüdülés - stílusát, igényességét tekintve - az előző olvasott könyvhöz képest.

Tényleg különleges íze van annak, amikor az ember az olvasmányaiban váltogatja a korokat és stílusokat - valahogy úgy megduplázódik az élvezet.

Na, messzire kalandoztam.

A lényeg: ajánljuk mindenkinek a Percy Jackson-sorozat e részét is jó szívvel elolvasásra!

Fejős Éva: Dalma

"A Cuba Libre hősnője is volt gyerek…:) Miután megírtam a Cuba Librét, a regény egyik hősnőjétől, Havasi Dalmától nem tudtam elszakadni. Kíváncsi voltam, milyen lehetett a gyerekkora, ezért megírtam. Alighogy befejeztem a Cuba Librét, azonnal belevetettem magam ebbe a történetbe, és éjszakákon át ki sem szálltam belőle, addig, míg Dalma gyerekkora ki nem bontakozott a monitoron. Ajánlom ezt a könyvet minden felnőttnek, aki még emlékszik rá, milyen volt gyereknek lenni (azoknak is, akik már kezdik elfelejteni), illetve minden tininek, aki még az út elején jár… Külön ajánlom a facebookos csapatomnak a Dalmát, azoknak a nőknek-férfiaknak, akik folyamatosan megmutatják ezen az internetes oldalon, hogy a virtuális ismeretségek hogyan alakulhatnak barátságokká, akik mindig tudják, mikor kell a mélyponton lévőknek néhány jó szóval segíteni. Remek érzés, hogy ilyen támogató, elfogadó, segítőkész csapat vesz körül és nem csupán virtuálisan!"

Elég nehéz jellemezni ezt a könyvet, próbálom röviden letudni.
1. Bevallom, eleve igen negatív előítélettel álltam hozzá Fejős Éva könyveihez. Még nem olvastam tőle semmit.
2. Szerintem többet nem is fogok. Annak ellenére, hogy ahhoz képest, amit vártam, tulajdonképpen meglepetés ért: el lehetett olvasni.
3. Voltak benne tök jól eltalált mondatok.
4. És voltak benne hiteltelen mondatok, gondolatok, részek, amelyek egy 8-9 éves gyerek szájából nem valószínű, hogy elhangzanak.
És hát, nem is tudom, annyira nem illett bele az egészbe, hogy aztán elviszi az egyéves (!) öccsét egyedül szánkózni, az anyja jóváhagyásával, engedélyével, sőt az anyja ötlete, hogy vigye el tök egyedül az 1 éves gyereket a dombra, ahol siklanak százszámra a gyerekek, szánkózni... Mi vaan?
Szóval, röviden: el lehetett olvasni; és ennyi elég is volt belőle.

Rachel Ward: Nem enged a mélység

"Mi történik, ha valami szörnyű dolgot követtél el, de nem emlékszel rá? 
Mi történik, ha nem tudod, hogyan hozhatnád rendbe az életed? 
Amikor Carl kinyitja a szemét egy jéghideg tó partján, bátyjára éppen rácipzárazzák a hullazsákot. Carl kétségbeesetten kutat az emlékezetében: mi történhetett a vízben? Ám akármilyen kitartóan próbálkozik, semmire sem emlékszik. Aztán a mentőben az ismerősnek tűnő, gyönyörű lány rémülten sikoltozni kezd, amint megpillantja. Carl érzi, hogy a lánnyal együtt talán kideríthetik az igazságot, még mielőtt az szökőárként zúdul rájuk."

Állítólag "young adult" kategória, de ezt csak azért tudom, mert utánanéztem az írónőnek a neten; ha nem olvasok utána, a borítóról, a fülszövegből ez nem derül ki.
Igen, talán tényleg 16 éveseknek való. Talán, de csak talán a 16 évesek számára szórakoztató olvasmány lenne.
Hát szerintem kritikán aluli.
Szimpla - aktuálisan esetlegesen szórakoztató, de amúgy teljesen átlagos és felejthető - thriller. Legalábbis ezt gondoltam 200 oldalon keresztül. Aztán utána már ezt se.
Gondoltam, bár a csattanó a végére marad, de úgyis az lesz, hogy a srác skizofrén. Hát, se csattanó, se skizofrénia; egyetlen kifejezéssel tudom jellemezni a könyvet: nanemár! Ezt azért nem kéne...
Rég olvastam ilyen rossz könyvet - pedig az elején beetetett az író; nem reméltem nagy csattanót, biztos voltam a skizofréniában mint megoldásban már a 20. oldalon, de oké, sejtem előre a végét, sebaj - na, amikor aztán leesett, hogy még erről sincs szó, akkor már arra gondoltam: jaj, legalább ezt a megoldást behozta volna...
Több szót nem érdemel.
Ráadásul olyan témáról szól, olyan tragédiáról, amiről amúgy meg nem akarok olvasni, se most, se máskor.

Elleston Trevor: A vihar ereje

"Az Atlantic Whipper nevű angol hajó gabonát szállít Dél-Amerikából Angliába. Az angol partok közelében – ahol már annyi tengeri katasztrófa történt – viharba kerül. A vihar következtében megdől a hajó egyensúlya és a rakomány ide-oda hintázik a hajótérben. Itt már hiába minden emberi erőfeszítés, munka és hősiesség; a vihar az úr és a hajó elsüllyed. Az olvasó bizonyára ifjúsági könyv-élményeire gondol, romantikus tragédiákra, de csalódik. Trevor kimért tárgyilagossággal, pontosan úgy, ahogy ez a valóságban is történik, írja le a hajó pusztulását, az elemeknek és embereknek egy hetes küzdelmét. A könyvnek az a legnagyobb érdekessége, hogy hőse maga a tengeri vihar, mégpedig egy tudományos tárgyilagossággal megfigyelt és pontos realizmussal ábrázolt vihar. De talán még ennél is érdekesebbek az emberi sorsok, a hajó utasai és személyzete; egy távirász és egy orvos életén keresztül bepillanthatunk az angol társadalmi életbe is – ezt az életet az író az angolokra jellemző maliciózus társadalomkritikával ábrázolja. A könyvhöz Paczolay Lajos tengerészkapitány írt utószót, melynek az az érdekessége, hogy a magyar tengerész leírja az Atlanti-óceánnak ugyanazon a pontján, ugyanolyan átélt tengeri kalandját."

Remek könyv, olyan igazi régi típusú regény (a szó legjobb értelmében): tekinthető kalandregénynek, útikönyvnek, drámának; de a lényeg, hogy letehetetlen, pontos, hiteles, izgalmas, és az emberi vonal, az emberi szál (tehát nem csak a vihar és a hajó süllyedése) is nagyon érdekes és elgondolkodtató.
És hogy mit jelent az, hogy "igazi régi típusú"? Azt jelenti, hogy semmi manír, semmi mesterkéltség, semmi kitűnni akarás.
Ami nem azt jelenti, hogy az eredeti hangot nem szeretem, lásd két bejegyzéssel lejjebb (Haas). Hanem hogy létezhet magával ragadó hangvétel anélkül is, hogy valaki magára venne egy direkt megteremtett vagy kreált hangot.
Ebben a regényben nyomon követhetjük a vihar erejét és 'viselkedését', a hajón dolgozók döntéseit, és hogy hogyan viselik a veszélyt, valamint az utasok miként emésztik meg, hogy az életükről nem ők rendelkeznek ezekben az órákban-napokban.
A hajót és a vihart is szinte megszemélyesíti az író, ami jót tesz a könyvnek; vagyis figyelmeztet arra, hogy tiszteld a tengert, és tudd, hogy a vihar egyetlen pillanat alatt romba dönthet mindent, bármilyen hajón utazol és bármilyen döntéseket hozol.
A tenger és a vihar együtt - szemben a hajóval és az utasaival. Nem kétséges, hogy melyik az erősebb. De mégis: az ember ember marad, és - Hemingway óta tudjuk - "az ember nem arra született, hogy legyőzzék". Így hát küzd a fennmaradásért, és mindent megtesz a saját és társai épségéért, igenis megpróbálja legyőzni a tenger és a vihar együttes, pusztító erejét.
És hogy sikerrel jár-e? Sokszor nem; sajnos sokszor nem, bármit is tesz. De hogy az Atlantic Whipper sorsa hogyan alakult, azt nem mondom el; a könyvből mindenre fény derül.