"
Irina McGovern, az amerikai gyermekkönyv-illusztrátor Londonban éli biztonságos, megállapodott életet értelmes, hűséges és fegyelmezett partnere, Lawrence mellett – mindaddig, amíg egy este megmagyarázhatatlan vágyat érez, hogy megcsókoljon egy másik férfit, a szenvedélyes, extravagáns, elsőrangú snookerjátékost. Két, egymással versengő, alternatív jövő függ ettől az egyetlen csóktól, hiszen Irina döntése – hogy behódol-e a kísértésnek, vagy megmarad a Lawrence-szel való, látszólag biztonságos partnerkapcsolatában – nagy horderejű változásokat fog hozni a karrierjében, a baráti körében, a családi kapcsolataiban és mindennapi életének szövedékében is.
„Shriver komplex, pimasz és szellemes elmélkedése mindenkiben kíváncsiságot fog kelteni, aki valaha is eltűnődött már azon, hogyan alakultak volna a dolgai, ha követett – vagy semmibe vett – volna egy-egy sorsfordító sugallatot.”
People"
Aztaaaa! Hát ez a nő aztán tud írni! És polgárpukkasztani. Úgy, hogy azt semmiképpen se róhasd fel neki. Mert ő csak ráirányítja a figyelmet dolgokra, amelyekkel úgy egyébként nem vagy nem szívesen foglalkoznál.
Szókimondásával, bámulatra méltó szókincsével, provokativitásával, egyedi hasonlataival úgy ír le egy átlagos és éppen átlagosságánál, hétköznapiságánál fogva törékeny életet, annak minden velejárójával, nevezetesen például a többi, hozzá kapcsolódó, azzal összefonódó, attól függő, azzal kölcsönhatásban álló élettel együtt, hogy közben nem jut eszedbe olyan szavakat használni vele kapcsolatban, hogy érzelemgazdag vagy szívbemarkoló, miközben felettébb az, csak épp a nyíltsága - és nem a manpulatív jellege - okán.
Nem kis falat ez a könyv, és ezt nem a maga 602 oldalára értem, hanem arra a volumenre, amellyel felboncolja a témát, az élet legapróbb rezdüléseiig, a legköznapibb tettekig, addig, hogy miért főzöl órákon át valakinek, akit szeretsz, miközben mégis képes vagy aztán mindent otthagyni; hogy miért szaladsz utána az esőben zokniban, és aztán ezt miért érzed jelentéktelennek, miközben ezek fejezik ki a legvelősebben az érzéseidet; hogy hogyan hezitálsz hónapokig, majd döntesz a másodperc törtrésze alatt, miközben egyszerűen fogalmad sincs arról, hogy a hosszú tépelődés vajon azt a gyümölcsöt hozza-e, amelyre számítasz; hogy amikor felnyúlsz a fejed fölé, és leszakítasz egy almát a fáról, meglepve bámulj a tenyeredbe, hogy egy körtét téptél le onnan. Pedig te teljesssssen biztos voltál abban, vagy legalábbis minden reményed beleölted, hogy ennyi tétovázás után a lehető legmosolygósabb almát fogod a kezedben tartani.
Shriver mindent megkérdőjelez, és mindenre ad egy választ, de úgy, hogy ne vedd komolyan, mármint vedd komolyan, persze, a lehető legkomolyabban, de ne hidd, hogy mindez nem lehet másképp. Mert csak egy tekinteten, egy esőcseppen, egy szikrán, egy pillantáson, egy pohár boron múlik, hogy minden másképp alakuljon, úgyhogy ne vedd készpénznek, hogy ha hónapokig ömbölygetsz valamit magadban, és úgy érzed, totál megemésztetted, akkor az feltétlenül úgy is van.
Shriver talán nem is kérdőjelez meg mindent, hanem azt éri el (miközben ő maga talán abszolút biztos a válaszokban), hogy benned szülessenek kérdőjelek, és felkiáltójelek, és aztán ezek jól összekutyulódjanak, hogy aztán - már az ő segítsége nélkül - ezeket a helyükre pakold.
Nagyon hatásos, nagyon sírnivaló, nagyon elgondolkodtató, talán túlságosan is az, ha lehet ilyet mondani.
Lionel Shriver tud olyat mondani, amit eddig nem tudtatok. De nem ez a legjobb; hanem hogy úgy tálalja, hogy eltátsd a szád oldalanként.
De ne vacakolj sokat, mert a következő oldalon megint fejbe talál valamivel, szóval nem lesz túl sok időd a mélyen szántó gondolatok magadban való átforgatására, hacsak nem teszed félre mindig fél órára a könyvet - ugyanis ha nem ezt teszed, lemaradsz valamiről, amiről, hidd el, nem kéne lemaradnod.
És a párbeszédei! A legjobbak Irwin Shaw óta. Amiben bizonyára nagy szerepe van a fordítónak is, akié szintén minden elismerésem.
Egyébként utánanézve Shriver életútjának (cikkek, írások, fotók stb.), szerintem - amennyire ezt meg lehet ítélni ennyiből - ő valóban egy igen provokatív személyiség. Azt gondolom, hogy ő szeret megosztó lenni, megbotránkoztatni, mert ezáltal fel tudja hívni a figyelmet fontos (bár olykor aprónak tűnő) dolgokra, amelyeket hajlamosak elbagatellizálni az emberek. Ő nem hagyja a szőnyeg alá söprést. Kirángatja az oda behajigált dolgokat, magasba emeli, és hangosan kiáltva hívja fel rájuk a figyelmet. Nem tűri az elhallgatást. Ezért olyan hitelesek az írásai - mert olyanok, mint ő maga. A könyvei nem egy álcául szolgálnak, ami mögött egy szerény, prűd, csöndes személyiség lakozik. Nem; ő kitárulkozik, és világgá kiáltja a véleményét. Ami éppen attól, hogy ő tényleg ilyen, válik hitelessé és sodró erejűvé, és nem marad csak egy hangos szó a sok más hangos szó között.
A
GABO-nál megrendelhető.
