És hát ezt a kategóriát mivel is kezdhetnénk, ha nem az Elfújta a széllel?
Margaret Mitchell: Elfújta a szél
"Scarlett O'Hara, Észak-Georgia ünnepelt szépsége tizenhat esztendős,
amikor e monumentális regény első lapjain találkozunk vele, és
huszonnyolc, amikor elbúcsúzunk tőle. A közben eltelt tizenkét esztendő
nem csak Scarlett életében sorsformáló időszak: átalakul szűkebb
környezete, de tágabb pátriája, az amerikai Dél is - mert közben
lezajlik az amerikai polgárháború, Észak és Dél harca, amely mindkét
félnek mérhetetlen szenvedést okoz.
Margaret Mitchell, maga is a Dél szülötte, tízévi gondos kutatómunka
után részletes és hű képet fest a háborús Dél megrázó hétköznapjairól s a
vereség utáni újrakezdés megpróbáltatásairól.
A regény 1936-ban jelent meg Amerikában, s addig ismeretlen szerzőjét
egy csapásra világhírűvé tette, néhány év alatt több millió példány kelt
el művéből, s elnyerte a legrangosabb amerikai irodalmi kitüntetést, a
Pulitzer-díjat. 1939-ben azóta is nagy sikerrel játszott filmet
forgattak belőle Vivien Leigh, Clark Gable és Leslie Howard
főszereplésével.
A szép Scarlett O'Hara viharos szerelmeiről és örök szenvedélyéről, a
családi birtokról szóló regény lebilincselő olvasmány."
Őszintén szólva: én (legalábbis kezdetben) nem szerettem Scarlettet. Idegesített. De persze részben ez volt a cél - egy idegesítő, nyafka, felületes lány képét lefesteni, hogy aztán láthassuk, a háború és a nehézségek során hogyan fejlődik a személyisége.
Egyik szereplővel sem tudtam teljesen azonosulni, szóval nem azért szeretem ezt a könyvet, mert valamelyikük annyira közel került volna hozzám, nem.
Hanem mert Margaret Mitchell nagyjából 1200 oldalon mindenről úgy tudott írni, hogy az lehengerlő volt, és ahogy minden oldalt (!) érdekessé és izgalmassá tett, azért a legmélyebb tiszteletem az övé. Tudom, hogy a férfiak körében kötelező, de még nők esetében is szokásos a fanyalgás, mert, mondják - sokan anélkül, hogy olvasták volna -, ez 'valami nyálas cucc...' Hát, szerintem nem az, a legkevésbé sem. Romantikus, igen. De igényesen formálva meg a karaktereket és írva le az eseményeket hadd legyen csak romantikus egy történet! Miért lenne baj az? A nyálasat én sem bírom, a legkevésbé sem. Szóval higgyétek el, ez a könyv nem csöpög. Arról nem is beszélve, hogy én nagyon érdekesnek tartottam, ahogyan Mitchell a háborúról írt; felkeltette az érdeklődésemet annyira, hogy utána alaposabban is utánaolvassak, más szemszögből is megismerve, meghallgatva az eseményeket.
A film nekem egyáltalán nem tetszett - na azt már sokkal inkább csöpögősnek tartom -, szerintem túlságosan felületesen ábrázol úgy nagyjából mindent, amit a könyv olyan alaposan, szépen és finoman kibont. De a könyvet többször elolvastam - pedig nem szeretek könyveket újraolvasni -, és többedszerre is ugyanúgy tetszett.
Mitchellnek olyan stílusa van, ami szerintem kuriózum - gondolom, egyetértünk abban, hogy 1200 oldalt izgalmassá tenni nem egyszerű feladat.
Ha elolvastátok, jöhet a hab a tortán: olvassátok el Margaret Mitchell életrajzát. Szerintem a Scarlett és Margaret élete közti hasonlóságok titeket is meg fognak döbbenteni.
Scarlettet pedig ne ítéljétek meg túl szigorúan elsőre. Először én is elhamarkodottan ítéltem ('milyen felületes, milyen önző ez a lány!'), de most már azt gondolom, a tizenéveseknek valóban az a dolguk, hogy lazák, olykor könnyelműek és folyton vidámak legyenek, drámázzanak akár apróságokon, ha az jólesik nekik, és mindenekelőtt higgyék el, tényleg higgyék csak el, hogy övék a világ, ha abból önbizalmat és energiát nyernek! Itt persze nem a felelőtlenségre és az önzésre gondolok, hanem arra, hogy gondtalanok és boldogok legyenek! Higgyék csak el, hogy bármit elérhetnek, amit akarnak! Nem azért, mert utána úgyis észhez kell majd térniük. Hanem mert szerintem fontos ezt hinniük ahhoz, hogy aztán - ismét csak jó értelemben persze - tényleg bárki lehessen belőlük, akik lenni akarnak.
Egyik szereplővel sem tudtam teljesen azonosulni, szóval nem azért szeretem ezt a könyvet, mert valamelyikük annyira közel került volna hozzám, nem.
Hanem mert Margaret Mitchell nagyjából 1200 oldalon mindenről úgy tudott írni, hogy az lehengerlő volt, és ahogy minden oldalt (!) érdekessé és izgalmassá tett, azért a legmélyebb tiszteletem az övé. Tudom, hogy a férfiak körében kötelező, de még nők esetében is szokásos a fanyalgás, mert, mondják - sokan anélkül, hogy olvasták volna -, ez 'valami nyálas cucc...' Hát, szerintem nem az, a legkevésbé sem. Romantikus, igen. De igényesen formálva meg a karaktereket és írva le az eseményeket hadd legyen csak romantikus egy történet! Miért lenne baj az? A nyálasat én sem bírom, a legkevésbé sem. Szóval higgyétek el, ez a könyv nem csöpög. Arról nem is beszélve, hogy én nagyon érdekesnek tartottam, ahogyan Mitchell a háborúról írt; felkeltette az érdeklődésemet annyira, hogy utána alaposabban is utánaolvassak, más szemszögből is megismerve, meghallgatva az eseményeket.
A film nekem egyáltalán nem tetszett - na azt már sokkal inkább csöpögősnek tartom -, szerintem túlságosan felületesen ábrázol úgy nagyjából mindent, amit a könyv olyan alaposan, szépen és finoman kibont. De a könyvet többször elolvastam - pedig nem szeretek könyveket újraolvasni -, és többedszerre is ugyanúgy tetszett.
Mitchellnek olyan stílusa van, ami szerintem kuriózum - gondolom, egyetértünk abban, hogy 1200 oldalt izgalmassá tenni nem egyszerű feladat.
Ha elolvastátok, jöhet a hab a tortán: olvassátok el Margaret Mitchell életrajzát. Szerintem a Scarlett és Margaret élete közti hasonlóságok titeket is meg fognak döbbenteni.
Scarlettet pedig ne ítéljétek meg túl szigorúan elsőre. Először én is elhamarkodottan ítéltem ('milyen felületes, milyen önző ez a lány!'), de most már azt gondolom, a tizenéveseknek valóban az a dolguk, hogy lazák, olykor könnyelműek és folyton vidámak legyenek, drámázzanak akár apróságokon, ha az jólesik nekik, és mindenekelőtt higgyék el, tényleg higgyék csak el, hogy övék a világ, ha abból önbizalmat és energiát nyernek! Itt persze nem a felelőtlenségre és az önzésre gondolok, hanem arra, hogy gondtalanok és boldogok legyenek! Higgyék csak el, hogy bármit elérhetnek, amit akarnak! Nem azért, mert utána úgyis észhez kell majd térniük. Hanem mert szerintem fontos ezt hinniük ahhoz, hogy aztán - ismét csak jó értelemben persze - tényleg bárki lehessen belőlük, akik lenni akarnak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése