Sarah Pinborough: Ha addig élek is

"Sarah Pinborough újabb, nagy sikerű thrillerében megint azt csinálja, amihez a legjobban ért: tökéletesen félrevezeti az olvasót...

Tucatthrillerek unásig ismerős nyitójelenete: egy nő kilép egy kapcsolatból, mert fizikailag fenyegetve érzi magát és gyermekét az apa súlyosbodó alkoholizmusa miatt. A férfi elborult aggyal tajtékzik, és kezét ökölbe szorítva bosszút fogad.

A következő jelenetben évekkel később látjuk viszont a nőt és gyerekét, és mivel tapasztalt thrillerolvasók és -nézők vagyunk, tudni véljük, mi fog történni: a középosztálybeli emberek szép, szolid élete romba dől, amikor utoléri őket a múlt. És nyilván meg is hal valaki. Pinborough regénye pontosan úgy indul, mint a többi, hasonló történet, de nem úgy folytatódik... Nagyon nem.

A szereplők titkokat cipelnek, amelyek persze idővel összefonódnak. A múlt valóban romba dönti a szép, szolid életeket, de egészen másképp, mint ahogy azt vártuk. A borzalom fokozatosan tárul elénk, és mire ráébredünk, hogy Pinborough ismét csőbe húzott bennünket, már késő kihátrálni: ebből csak előre menekülhetünk..."

 ______________________

Krimikedvelőknek kötelező olvasmány, mert tényleg mást nyújt, mint amire számít az ember - és hát miért olvasunk krimit, ha nem ezért, nem igaz? 

Folyamatosan fenntartja a borzongást, a kíváncsiságot, a figyelmet, és sosem tudja az ember, hogy kivel hányadán is áll... Az író először szépen kibontja és ábrázolja a jellemrajzokat, és közben nem siet kibontani a cselekményt. Ezt jó értelemben mondom. Fokozatosan tárja csak elénk, újabb és újabb meglepetéseket okozva. Mintha a cselekmény bontaná ki önmagát. Icipici írói segítséggel. 

Az író közben inkább azokat a kérdéseket járja körül, hogy: ismerjük magunkat? Tudjuk, hogy mit miért tettünk? Meg tudnánk tenni azt újra? Tudunk azonosulni egykori önmagunkkal? Ismerjük a múltunkat? Tudjuk, hogy most mit miért teszünk? Vagy csak cselekszünk ösztönösen, azonossá válva és azonosnak maradva azzal, akik egykor voltunk? Van kilépési lehetőség egykori önmagunkból? Hátra tudjuk hagyni régi életünket? És a régi énünket? Kell hogy hátrahagyjuk azt? Kell hogy azonosuljunk a rossz tetteinkkel, mert azok már mi vagyunk? Azonosak vagyunk a cselekedeteinkkel, vagy le tudjuk vetkőzni a hibáinkat azáltal, hogy kimondjuk és elhatározzuk, mi nem azok vagyunk, amiket megtettünk? Ha levetkőzzük régi énünket, mi marad belőlünk? Nem tesszük meg, mert félünk, hogy akkor nem fogjuk tudni, kik vagyunk? Értjük azt, akik voltunk? És egyáltalán: kell-e értenünk?...

Pinborough remekül végigvezeti az olvasót ezeken a kérdéseken, tépelődésre késztetve, önmagunknak feltett kérdésekre sarkallva, elgondolkodtatva, és nem engedve, hogy ne válaszoljuk meg magunknak a kényes kérdéseket. Nem ad egzakt válaszokat! Nem is teheti - mindannyian mások vagyunk. 

A regényben ad egyfajta választ - és azzal sem kell azonosulnunk, ahogy a hibáinkkal sem. Ki kell javítani azokat, de nem fogadhatjuk el a kijavításra való törekvés nélkül, hogy mi azok vagyunk, olyanok vagyunk, aki folyton hibázik és kész ("ez van, ilyen vagyok, mit tehetnék?"), mert ha ez megtörténik, annak vágya nélkül, hogy jobbá váljunk, akkor belesüppedünk ebbe és nem fogunk törekedni a jóra. Azt hiszem, többek között valami ilyesmit próbál elmondani nekünk. Miközben úgy ír, hogy lehetetlen letenni a könyvét, annyira izgalmas, annyira olvasmányos és fordulatos!

Pinborough a saját maga által feltett kérdésre ad egy egzakt választ (egyértelmű a végkifejlet), de úgy, hogy közben érzékelteti, ez csak egy lehetőség. Annyi más út van még! És hát azok közül (mindig, mindig) választanunk kell. Ez már rajtunk áll. 

Az ő szereplői is választanak egy utat, és amíg mi boncolgatjuk az érzéseinket, ő végigvisz a cselekményen, míg hirtelen szembetaláljuk magunkat a szereplők olyan döntésével, amit nem, személyesen nekünk nem kell elfogadnunk - de hogy meg fogunk döbbenni rajta, tapasztalt krimiolvasóként is, abban teljesen biztos vagyok. 

A regény megrendelhető ITT.