Szvámí Sivánanda Rádhá: Rádhá - Egy asszony útkeresésének naplója

"Ez a könyv Szvámí Rádhá lebilincselő beszámolója Indiába tett utazásáról az 1950-es években, teli közvetlenséggel, humorral és éleslátással. Mint nyugati embernek és mint nőnek, Szvámí Rádhának (született Sylvia Hellmann) hihetetlen fizikai és érzelmi kihívásokat kellett legyűrnie ahhoz, hogy eljuthasson a saját igazságáig. Bátorsága, kitartása bennünket is arra sarkall, hogy elgondolkodjunk saját útkeresésünk céljain. A csupán hathónapnyi tanulás, melyet gurujával, Szvámí Sivánandával töltött Risíkésben, gyökeresen megváltoztatta életét.
A könyv őszintén és nyíltan tárja elénk Rádhá szívének és elméjének rejtett titkait, aki a szemünk előtt válik a nyugati kétkedőből elhivatott jógivá. Szvámi Sivánanda Rádhá (1911-1995) tíz klasszikus írás szerzője, melyek között megtaláljuk a Kundaliní Jóga a Nyugat számára és A Hatha Jóga rejtett nyelve c. könyveket. 1963-ban létrehozta a ma is működő spirituális és tanulmányi központot, a Jasódhárá Ásramot a kanadai Brit-Kolumbia területén.
Szvámi Rádhá sok nyugati embernek segített hidat építeni a keleti tanításokhoz."

Spiritualitással, hittel foglalkozó könyvekről nem mondok véleményt, mert mindenkinek a maga dolga eldönteni, hogy mit gondol ezekről a kérdésekről.
De mindenképpen érdekes egy olyan olvasmány (útikönyvnek is beillik, nemcsak útkeresésnek), amely arról szól, hogy egy Kanadában élő német nő mindent maga mögött hagy, és elmegy fél évre tanulni Sivanandához. (Később aztán - Sivananda kérésére, bátorítására - visszatér a nyugati világba.)
Az én érdeklődésemet a Sivananda-jóga keltette fel a könyv iránt, amely jógairányzatot - bár kevés időm van gyakorolni - közel érzek magamhoz.
Egy indiai út, egy ilyesfajta spirituális útkeresés már más téma - az olyasfajta nyitottságot (és rengeteg egyéb dolgot, amit hosszan lehetne sorolni és taglalni) követelne meg az embertől, amelyre kevesen vagyunk képesek. (A szándékról, a hitről, az elköteleződésről nem is beszélve, illetve arról, hogy ki hova, merre akar elköteleződni.)
Rádhá nem ír arról, hogy kiket hagyott maga mögött, ami szerintem egy fontos kérdés. Mert tudom én, hogy egy otthont, egy karriert is nehéz lehetett a háta mögött hagyni, de azért egészen más lett volna, ha lett volna férje, gyermeke. (Én úgy értelmezem a könyvből, hogy nem volt.) Szerintem akkor nem ment volna el. De ez talán ez is a karmája volt (most az útinaplóról beszélünk, nem az én hitemről!), hogy ebben az életében ennek így kellett lennie, mert ezt meg kellett tennie?
De mint mondtam: döntsön mindenki hite szerint.
Mindenesetre szerintem bárki számára érdekes olvasmány lehet egy olyan könyv, ami egy másik kultúrát, más vallásokat, másfajta szemléletet, megközelítésmódokat, világlátást, hozzáállást - az emberekhez, az állatokhoz, a világhoz, az anyagi javakhoz stb. - és életmódot mutat be.

Astrid Lindgren: Az ifjú mesterdetektív

Az ifjú mesterdetektív
                                                        Veszélyben a nagymufti kincse

"Három pajtás él egy távoli svéd kisvárosban. Egyikük lány. A két fiú természetesen fülig szerelmes belé, de azért elválaszthatatlan jó barátok. Mindhárman nyurgák, talpraesettek, s az eszük vág, akár a borotva, de rendkívüli tulajdonsággal csak egyikük rendelkezik. Mert az igaz, hogy Eva-Lotta szeplői ellenére is bűbájos és vonzó kislány, verekedni pedig úgy tud, akár a legvásottabb kamasz. Az is igaz, hogy Anders született vezéregyéniség, pompás főnöke csapatuknak, a Fehér Rózsának. De mégis, ki az, aki a legkevésbé szembeszökő jeleket följegyezve és csoportosítva kinyomozza egy ékszerrablás és egy gyilkosság rejtélyét? Hogy ki ő? Bizony nem más, mint Kalle Blomkvist, ennek a két kisregénynek a hőse, aki vérfagyasztóan izgalmas kalandok rengetegén át végül is minden titokra fényt derít."

Ismét egy svéd könyv, lám-lám; úgy tűnik, mostanában ezek találnak meg minket.
Valójában két regényt tartalmaz ez a kötet, két, gyerekeknek szóló krimit.
Az én gyerkőceim nagyon örültek neki, hogy ez igazi krimi, nem olyan, amiben egér vagy mackó vagy nem tudom, milyen állat nyomoz bugyuta rejtélyek után, hanem komoly ügy, hihető cselekmény, de mégis egy gyermek nyelvére - és lelkének, befogadóképességének megfelelően - lefordítva.
Szerintem Lindgren az egyik legjobb gyermekkönyvíró, és bátran állíthatom, hogy egy felnőtt számára is érdekes, izgalmas olvasmány és kellemes időtöltés az ő bármely története.
A főszereplők szerethetők, könnyű velük azonosulni, a bűnös pedig valódi gonosz, aki valódi bűntettet követ el.
Lindgren megmutatja a gyermeki hév, a gyermeki lelkesedés oldaláról is a cselekményt ("hurrá, bűntény, hurrá, kaland, majd én kinyomozom!"), aztán ennek az árnyoldalait is: hogy a valóság mennyire más, mint a képzelet - és hogy ezzel előbb-utóbb a gyermeknek is szembesülnie kell.
A Pagonynál más címen jelentek meg az utóbbi években Kalle történetei, de sajnos már ezek sem kaphatók. Pedig a harmadik részt nagyon szeretnénk elolvasni, de majd csak sikerül megszerezni.

Egyébként azóta felolvastam Gergőnek is Az aranynadrágos fiút, és meg kell hogy mondjam, mindkettőnknek nagyon tetszett. (De hát az is svéd, mi a meglepő ebben?)

Jo Nesbo: Doktor Proktor pukipora, VALAMINT Max Lundgren: Az aranynadrágos fiú

Dávid legújabb olvasmányai

Nem tudok lépést tartani a 10 évesemmel. Úgy gondoltam, hogy majd a nyári szünetben én mennyi könyvet felolvasok nekik, na ehhez képest már a sokadikat olvassa ki ő maga. Esténként a két gyerkőc is és én is olvasunk egymás mellett az ágyban - mindenki a maga könyvét -, de ezt megelőzi a hagyományos esti mese, ami most már jó ideje mindig egy regény felolvasása.
De Dávid úgy falja a könyveket, hogy amit azok közül én is ki szeretnék olvasni, azokat bizony majd  vagy Gergőnek olvasom fel, vagy kiolvasom magamnak, mert ő nagyjából 2 hét múlva az összes új könyvön (amik valójában nem feltétlenül újak, mert például sok Delfin-könyv van köztük, szerzemények a padlásról, 40 évvel ezelőtti kiadásban) túl lesz.
Az alábbi két könyvvel - egy régi, egy új - szintén 1-2 nap alatt végzett.

Jo Nesbo: Doktor Proktor pukipora




 "Doktor Proktor, a kétbalkezes professzor maga sem sejti, milyen kalandokba keveredik majd, amikor véletlenül feltalálja a földkerekség legnagyobb erejű pukiporát, ami bárkit képes az űrbe röpíteni. Ám amíg két kisiskolás segítője azon dolgozik, hogy a találmány híressé és gazdaggá tegye őket, a csodaszer híre illetéktelenek fülébe is eljut. A doktor hamarosan egy szökésbiztos cellában találja magát, a gonosz ikerpár ellopja a találmányt, és egy folyton éhes anakonda is beszabadul Oslo szennyvízcsatornáiba. Közben pedig feltartóztathatatlanul közeleg a nemzeti ünnepre gyakorló iskolai katonazenekar...
A világhírű skandináv krimiíró Doktor Proktor-sorozatát már több mint 20 nyelvre fordították le. A főszereplők fergeteges kalandjait elképesztő fordulatok, abszurd humor és a Nesbo-féle különleges atmoszféra teszi feledhetetlenné."

Dávid véleménye: Vicces, izgalmas, jó ötlet a történet, érdekes..., de a rajzok nem tetszenek. 

________________________________________

Max Lundgren: Az aranynadrágos fiú




"Ha úgy tetszik, fantasztikus regény, ha úgy tetszik, valamiféle modern mese ez a történet. Hőse egy egészen hétköznapi kamaszfiú, akiről legfeljebb annyit tudunk, hogy a gazdag Svédország a hazája. Egy napon azonban csoda történik vele. Valahányszor kopott farmernadrágja zsebébe nyúl, mindig egy tízes akad a kezébe. Mire használja fel a temérdek pénzt? Kik és hogyan szövetkeznek ellene? Micsoda lélegzetelállító hajszában üldözik, csak hogy megkaparintsák a csodálatos nadrágot?
Ezekre a kérdésekre már a sodró iramú, izgalmas, érdekes regény ad választ, amely nemcsak nagyszerű, hanem elgondolkoztató példázat is."

Dávidnak ez is nagyon tetszett, de volt  egy negatív megjegyzése is - szó szerinti idézet: kicsit hülyeség a vége...

Márpedig ha ő mondja, minden további nélkül elhiszem neki.

Egyébként már a gyerekek is megállapították, hogy a svéd és norvég írók könyvei közül eddig az összes tetszett nekik. Én is így vagyok vele. Egy húron pendülünk (mármint a gyerekekkel), vagy tényleg jók a skandináv szerzők (még ha ez ma már közhelyszámba megy is)? Azt hiszem, mindkettő. Vagyis biztos vagyok benne. És akár pendülhetünk egy húron a svéd és a norvég írókkal is. De ez ahhoz a kérdéshez vezetne, hogy az írókkal, vagy az egyes emberrel is? Erre viszont egyelőre még nem tudom a választ. Pedig érdekes lehet, hogy milyenfajta közösség van közöttünk - ha van. Mert lehet csupán a véletlen műve, hogy bár mindenféle náció írójának a könyveit olvassuk, a svédek és a norvégok szinte mindig lehengerelnek? Vagy "egyszerűen csak" baromi jók, és nincs közös húr, nem kell mélyen gyökerező válaszokat keresni, elég elismerni és tudni, hogy a tehetségükre bátran hagyatkozhatunk. Mert aki ott/onnan utat tör magának (esetleg ott szigorúbb a szűrő, mármint a kritikusoké és/vagy a közönségé?), az attól kezdve bárhol megállja a helyét?
Mindegy; mi az ízlésünkre támaszkodunk, és az alapján a legtöbb svéd és norvég író könyve tíz pontot kap. (Csak hogy tisztázzuk: tízből.)

R. J. McGregor: A kis detektívek / Sharon Creech: Rubin-völgy

Íme a két legutóbbi regény, amit Dávid olvasott. Különösebb kommentár nélkül; mindkettő nagyon tetszett neki.
A Rubin-völgy az egyik kedvenc könyve lett (Az illuzionista mellett).
A kis detektívek varázsához pedig hozzáadott, hogy a padláson találtuk a nagypapa régi Delfin-könyvei között.




"Egy réges-régi angol házban mennyi titok van. Az ablakdeszka üresen kong: üreg nyílik alatta, rejtett szobába vezet. A szobának se ajtaja, se ablaka, de aki magára zárja a föl-le hajtható ablakdeszkát, eltűnik.
Azok a gyerekek, akik nyári vakációjukat töltik a titokzatos régi házban, nem hisznek a kalandban, mégis dobogó szívvel tárják fel a rejtekhelyeket s a hozzájuk vezető zegzugos alagútrendszert. Találnak is odalent valamit, ami meghozza nekik a nem várt kalandot, olyat, hogy nem kell izgalmasabb, rejtélyesebb egy igazi, felnőtt detektívregényben sem."






"Dallast és Floridát már szinte csecsemőkoruk óta úgy könyvelték el, hogy ők a bajkeverő ikrek. Miközben folytonosan az árvaház és a különféle nevelőszülők között hánykolódtak, csak egy dologra vágytak: hogy olyan helyre találjanak végre, amelyet otthonnak nevezhetnek. Az idő múlásával azonban egyre inkább kételkedni kezdtek abban, hogy ilyen hely létezhet egyáltalán.
Ám egy napon Ábrahám és Sára, a különcnek tűnő idős házaspár meghívja magához Rubin-völgybe Dallast és Floridát, hogy azután elutazzanak a Rejtőzködő-folyóhoz, illetve Kenguruföldre. A völgy varázsa lebilincseli a két gyereket, miközben négyük között láthatatlan kötődések kezdenek kialakulni.
A kalandos, gyermekien játékos, máskor viszont szívbe markoló jelenetekkel tarkított regény Newberry Medal-díjjal kitüntetett írónője arra mutat rá, hogy szeretni sohasem késő."

Lynn Grabhorn: A vonzás hatalma

 

Most olvasom. Eredetileg sem terveztem kommentálni - döntsön mindenki hite szerint...
Sosem olvasok ezoterikus témájú könyveket, de ezt egy olyan ember ajánlotta, akinek nagyjából minden szavát elhiszem.
Aztán a könyv olvasása közben rákerestem Lynn Grabhornra, hogy a könyv megírása óta mi lett vele, milyen ember, hol tart az élete stb. 
A döbbenet nagyobb, mint egy jó könyv olvasásakor.
És így már végképp nem fogom kommentálni a könyvét. Különböző érzések viaskodnak ilyenkor az emberben...
Döntsön mindenki hite szerint.

E. Lockhart: A hazudósok

"Egy gyönyörű és előkelő család.
Egy magánsziget.
Egy ragyogó lány, akinek baja esett; egy szenvedélyes fiú, aki a társadalmi igazságot keresi.
Egy négyfős baráti kör - a Hazudósok, akiknek a barátsága pusztító fordulatot vesz.
Egy forradalom. Egy baleset. Egy titok.
Hazugságok hazugságok hátán.
Igaz szerelem.
Az igazság.

A többszörös díjnyertes író, E. Lockhart új, modern, intelligens, titokzatos regénye.
Olvasd el!
És ha valaki megkérdezi, mi történik a végén, egyszerűen HAZUDJ!"

Ódákat zengenek erről a könyvről a neten, így el kellett olvasnom, nyilván.
Én nem érzem benne azt a bizonyos hazugságáradatot; hacsak nem számít ide a retrográd amnézia, amit ha nem védekezőmechanizmusnak tekintünk, akkor tekinthetünk egyfajta hazugságnak is.
Szóval nem a hazugságok következtében előálló elképesztő szövevényes történet az, ami lebilincselő - mert olyan nincs. Nincsenek nagy csavarok és fordulatok, csak egy. De az tényleg letaglóz. Tényleg felkapod a fejed, hogy miii? naneee...
Bár állítólag ez ifjúsági regény, én nem érzem tipikusan annak. Simán megállja a helyét a felnőtteknek szóló irodalom világában. De ha az angolban használatos "young-adult fiction" kifejezést nézzük, akkor persze más a helyzet - hiszen azért mást tud és másnak szól mondjuk egy ilyen könyv, mint egy Geronimo Stilton.
A hazudósok valóban sokkal inkább a fiatal felnőtteknek (-hez) szólhat, mintsem nagy gyerekeknek.

A stílus pont olyan, amilyet én szeretek. Laza, tömör megfogalmazások, semmi túlzott körülírás, és az érzelemábrázolás is éppen jó: szimbólumokkal fejezi ki az érzéseket, nem nagy szavakkal.
Nem tudom, a mondanivalót érdemes-e fejtegetni: vigyázz arra, amid van, legyél kedves, becsüld meg, ami adatott, gondolkodj, mielőtt cselekszel stb., mert ez a könyv azért többet mond ennél. Egyáltalán nem klisékben gondolkodik, nem manipulál, és kerüli a didaktikát. Szerencsére - mert így célt is ér.
Nagyon bírtam a rajzot a szigetről és a családfát az elején.
Kedveltem Cadence-et, Gatet és a többieket. Szerethetők, elfogadhatók, megérthetők. A vívódásuk, a szerelmük... A döntéseik nem biztos. De a döntések, főleg a hirtelen meghozott döntések gyakran tényleg elementáris erővel elsodornak, és utána csak kapkodod a fejed, hogy te jó ég, ez meg hogy történt? Mert észre se vetted. És nem gondoltad volna. És nem akartad. És mégis.
Ez a regény valami ilyesmiről szól. Döntésekről, többek között. Hogy - bár nem mondja ki se az író, se Cadence, se Gat, se Mirren, se más, de - igenis gondolkodj, mielőtt elszánod magad a cselekvésre. Mert mondhatnánk, hogy "sosem lehet tudni", de van, hogy annyit azért lehet tudni, hogy "ennek nem lesz jó vége". És akkor az örökre veled marad.
Szóval szerintem ki kell hallani a történetből azt, hogy vigyázz! Vigyázz magadra! Vigyázz arra, amid van; és ha amid van, az nem jó neked, akkor is gondold át, hogy mit teszel vele.

Sódervári Sherlock báró - Szörnyűséges születésnap (2. rész)

Valami folytán a 2. részről itt nem írtunk, úgyhogy most pótolom:




"Az 1671-es évben Sódervár örököse, Sódervári Sherlock báró párbajban vesztette életét. Azóta előkelő kísértetként űzi-fűzi sötét dolgait az ősi családi kastélyban. ármányos rejtőzködése addig a napig tart, míg a Kopejka testvérek, Laura és Maxi fel nem fedik „létezésének” titkát. Ekkor veszi kezdetét az öreg szellembáró, Lili, a „kísérteties” kutyahölgy és a merész testvérpár kalandsorozata. Az éjszakai találkozókon újabb és újabb bűnügyek sejlenek fel a múltból, melyek kinyomozása során remek detektívcsapat kovácsolódik a parókás szellemnyomozóból és két ifjú segédjéből.

A Szörnyűséges születésnapban dermesztő családi titokra derül fény: Sódervári Sherlock báró szeretett dédnagypapáját 85. születésnapján MEGGYILKOLTáK!!! Vérfagyasztó história!!! Igazi családi dráma!!! Ki volt e múltbeli rémtett elkövetője? Kopejka Laura és Maxi, no meg öreg szellembarátjuk, Sódervári Sherlock – bejárva a kastély titkos rejtekútjait – az egykori orgyilkos nyomába szegődik, s megkísérlik kideríteni a lehetetlent: leleplezni a több mint 300 éve elkövetett gyilkosság tettesét!
Kalandra fel, kezdődik a nyomozás!
Tandori Dezső sziporkázó fordításában!"
 

Természetesen ezt is szeretettel ajánljuk mindenkinek. 

Alexandra Fischer-Hunold: Sódervári Sherlock báró - A dilinyós tűzbarát (3. rész)

"Az őrült Sebastian, a gyújtogató szerzetes szelleme halálra riogatja a bajorországi kolostorszálló vendégeit. Ide érkezik vakációzni a Kopejka család: Kopejka Ervin, a tudós apa; a mindenre elszánt Holundér asszony, a nélkülözhetetlen házvezetőnő; s a Kopejka csemeték, Laura és Maxi… no és szellemkíséretük: Sódervári Sherlock báró meg Lili, a szellemnyomozó-kutya.
Míg a szálló vendégei rettenet közepette töltik borzongós éjszakáikat, a merész nyomozócsapat nem tétlenkedik: megpróbálják kideríteni, kit rejt a szerzetesi csuha, ki az, aki éjszakáról éjszakára kísérti a fényes vendégsereget.
Laurát és Maxit, valamint a barátkereső Sódervári Sherlock bárót az éjszakai kísértetjárások semmitől sem riasztják vissza! Sőt, nyomozókedvük csak fokozódik a vérfagyasztó sikolyok, sötét árnyak, fenyegető üzenetek, fel-fellobbanó lángok… a megannyi ármány láttán…
Kalandra fel, kezdődik a nyomozás!

Az 1671-es évben Sódervári Sherlock báró párbajban vesztette életét. Azóta előkelő kísértetként űzi-fűzi sötét dolgait az ősi családi kastélyban. ármányos rejtőzködése addig a napig tart, míg a Kopejka testvérek, Laura és Maxi fel nem fedik „létezésének” titkát. Ekkor veszi kezdetét az ősöreg szellembáró, Lili, a „kísérteties” kutyahölgy és a merész gyerekek kalandsorozata. Az éjszakai találkozókon újabb és újabb bűnügyek sejlenek fel a múltból, melyek kinyomozása során remek detektívcsapat kovácsolódik a parókás kísértetből és két kis segédjéből."

Dávidnak (a 10 évesem, de most már majdnem 11) ez a rész is nagyon tetszett, akárcsak az előző kettő.
A grafikákat továbbra sem szívleli, de a történetet és a szereplőket annál inkább. 
Azt mondta, mindkét értelemben 'szellemes' a könyv, továbbá izgalmas, és meglepő fordulatokat tartalmaz.
És szeretné megkapni a következő részt - ez mindent elárul egy könyvsorozatról, nem?

James Herriot: Minden élő az ég alatt

 

"James Herriot könyve a vidéki állatorvosi pálya küzdelmes, fordulatos, gyakran felettébb derűs élményeinek gyűjteménye, amely Yorkshire tájaira vezeti el az olvasót. Nemcsak az állatpáciensekről, hanem az állattartókról, a gazdikról is mulatságos, szórakoztató portrékat fest. Hol a kacagástól, hol a meghatottságtól lábad könnybe a szemünk. Történeteinek minden sorából mély humánum, angyali derű és kiváló emberismeret árad - Herriotot nem lehet nem szeretni!"

Hogy nem hallottam én eddig erről a könyvről?? 

Baráti ajánlásra olvastam el, és az egyik legnagyszerűbb könyvélményem lett.

Alig várom, hogy a többi Herriot-könyvet is elolvassam. 

Csodálatos volt a vidéki Angliáról olvasni. 

Miközben olvassa az ember, azt érzi: akkor és ott akar élni. Konkrétan: állatorvos akar lenni Yorkshire-ben a negyvenes-ötvenes években. 

Herriot (eredeti nevén: James Alfred Wight) nagyon jó ember volt, ebben biztos vagyok. 

És nagyon jó író. A humora, az öniróniája, a humánuma, az állatok és a természetszeretete lenyűgöző és inspiráló. Mindenki számára példa lehet.

Érdekes arról olvasni, hogy akkoriban milyen más módszerekkel és eszközökkel dolgoztak az állatorvosok, és betekinteni abba a korba, amikor épp elkezdték alkalmazni az antibiotikumokat és egyéb modern gyógyszereket. 

Eddig kábé 3-4 olyan könyvet olvastam, amin hangosan tudtam nevetni. Hát olvassátok el a Hardwick-sztorit; nekem közben potyogtak a könnyeim a nevetéstől. 

Mindig csodálom azokat az írókat, akik olyan könyvet tudnak írni, amely ugyanannyira leköt egy 12 évest, mint egy 40 évest, érdeklődési körtől függetlenül.

Gratulálok Herriotnak, gratulálok mindenkinek, aki az alapanyagot szolgáltatta a könyvhöz - hurrá, hogy pontosan ilyenek voltak, hiszen ennek köszönhető ez a fantasztikus írás -, gratulálok a fordítónak, és persze a Ciceró Könyvstúdiónak, hogy megjelenteti Herriot könyveit. 

A Minden élő az ég alatt című könyv ritka élvezetes olvasmány, mindenkinek tiszta szívből ajánlom. 

Markus Zusak: A könyvtolvaj

"1939. A náci Németország. Az ország visszafojtja lélegzetét. A halálnak sohasem volt még ennyi dolga.
Liesel, egy kilencéves kislány a nevelőszüleivel él a Himmel utcában. A szüleit koncentrációs táborba vitték. Liesel könyveket lop. Ez az ő története meg a Himmel utca többi lakójáé, amikor a bombák hullani kezdenek.
FONTOS INFORMÁCIÓK
ez a kis történet
egy lányról
egy harmonikásról
néhány fanatikus németről
egy zsidó bokszolóról
és egészen sok lopásról szól.
MÉG VALAMI, AMIT TUDNOTOK KELL:
A HALÁL HÁROMSZOR FOGJA
MEGLÁTOGATNI A KÖNYVTOLVAJT."

Pár nap alatt elolvastam ezt a könyvet (600 oldalas), de szerintem nem mérhető a filmhez. Bár a történet szívbemarkoló, a megközelítésmód sem hétköznapi, és vannak benne nagyon értékes gondolatok, de a színészek játéka - és nem mellesleg a magyar szinkron - nagyon sokat hozzátettek az értékéhez.
Én arra gondoltam többször is, miközben olvastam, hogy valahogy túl van írva... Meg arra, hogy a nagyon eredetinek szánt hasonlatok gyakran erőlködősre sikeredtek.
A stílus sajátos, ami általában előnyt jelent, mégis... mégsem... értitek, na... Ez esetben sokszor pont az eredetinek tűnni akarás miatt nem volt zökkenőmentes a mondat... Az egyediségben nem éreztem a kellő könnyedséget. Viszont ez az egész nem változtat azon, hogy milyen hasba rúgás a vége. De tényleg az. Kemény. És ezért nem is kritizálom tovább ezt a könyvet. Nem akarom.

Brian McGilloway: Határvidék

"Észak- és Dél-Írország határán, néhány nappal karácsony előtt megtalálják Angela Cashell, egy helyi kamaszlány holttestét. A nyomozást a kétgyerekes családapa, Benedict Devlin felügyelő vezeti, és mindössze két nyom áll rendelkezésére: egy aranygyűrű az áldozat ujján és egy régi fénykép. Nem sokkal később újabb tinédzsert gyilkolnak meg, és a helyzet még tovább bonyolódik, amikor Devlin rájön, hogy aktuális esetének köze van egy prostituált huszonöt évvel korábbi eltűnéséhez. Miközben a havazás egyre erősödik, nemcsak az észak és dél, hanem a jó és rossz, a bosszú és igazságszolgáltatás közötti határ is elmosódik.

Az ír Brian McGilloway első regénye nem véletlenül nyűgözte le hazai közönségét: fordulatokban bővelkedő cselekménye és árnyalt karakterei kötelező olvasmánnyá tették a krimirajongók számára."

Az első, ami nagyon vonzóvá tette ezt a könyvet, a borító. Az szerintem profi, hívogató, olyan, hogy tutira leveszed a polcról.

A másik: érdekelt azért is, mert  ír szerző írta. 

Ezt a könyvet szerintem nem a pörgő események jellemzik, hanem - ha mondani kell valamit - a kifinomult fogalmazásmód. Szóval nem mondom, hogy nem ír jól McGilloway, de rengeteg dolgot hiányoltam mégis.

Mondjuk szerintem nagyon éles volt most a kontraszt az előző könyv (Milyen anya az ilyen?) és e között. Mert Paula Daly tényleg magasra tette a lécet.

Nem azzal volt problémám, hogy nem volt izgalom izgalom hátán, hanem a jellemrajzok hiányzottak, de azok nagyon. Ha nincsenek nagy fordulatok egy krimiben, akkor a lélekrajzot várnám: ő a gyilkos, oké, és megvan az indíték, de ha már leírja az író elég naturálisan, hogy mit és hogyan tett, akkor abban lehessen érezni, hogy miért úgy. Kétségbeesés? Bosszúvágy? Gyermekkori traumák? Értem, persze, vagy ez, vagy az, de tudni szeretném, hogy mégis, melyik; melyik vitte rá arra - a lelkében mi vitte rá -, hogy ezt megtegye. 

Az író a nyomozó érzelmi életébe némileg bepillantást enged, de azt is csak a felszínen. Pedig ott is voltak események. Szerettem volna tudni, hogy a felesége hogy a csudába tud egy nap alatt átlépni dolgokon; vagy hogy a főfelügyelő bizonyos dolgokban miért döntött úgy, ahogy - na szóval, a miértekről egy kicsit többet. Ha már a gyilkos lelkét nem láttatja, akkor a többi szereplőét - vagy legalább valamelyikét. 

Értem: ő a gyilkos, ő meg elkapta, ő meg szerelmes volt ebbe, ő meg csalódott amiatt, de nem volt kiformálva egyik jellemábrázolás sem, ami ahhoz kellett volna - és ahhoz kellene minden könyvnél -, hogy bele tudjak helyezkedni az eseményekbe.

Pedig McGilloway egy jó író, így szerintem képes lenne rá. 

Ha lesz következő könyve, el fogom olvasni, mert szerintem ő tud fejlődni e téren. Meglátjuk. Tőlem megkapja a második esélyt.

Antonio Casanova: Az illuzionista 1. - Nasha Blaze és a titkos világ

A cím rögtön megfogta a gyermekemet. 

Aztán a borító. 

Aztán a fülszöveg:

"Nasha, a kócos tinédzserfiú látszólag hétköznapi, nyugodt életet él. Legalábbis addig, míg egy szép napon a tetőn ébred fel, s fogalma sincs, hogy keveredett oda fel a magasba, s miért szorongat egy tűzcsóvát. És még vagy ezer kérdés zsong a fejében. Nasha sok mindent nem tud még magáról, többek között azt sem, hogy különös Adományt birtokol. Azt sem képzelte volna, hogy a kertjük mélyén húzódik Seholseföld, a láthatatlan határsáv a valóság és a mágia világa között. Még nem sejti, hogy ő az egyetlen, aki képes átjárni ezen a határon, s otthonosan mozogni mindkét világban. De aztán színre lép Doban, a Rajzoló, az Üstökösrajzolás mestere, és Nasha sok mindenre választ kap…"

Rájöttem, hogy tízévesen a könyvválasztásnál az elsődleges szempont - most a minőség mellett, nyilván - az, hogy izgalmas legyen. Kalandos. Különleges. Eseményekkel teli. Pörgős. És olyan... hogy is mondjam... 'nagyoknak való'. Bizonyos kategóriákból már kinőtt egy 10 éves, és az nyűgözi le, amivel még csak mostanában ismerkedik. Az új műfajok, új témák, eddig ismeretlen világok. 

Én még néha elkövetem azt az amatőr hibát, hogy rámutatok egy olyan könyvre, amelyről azt gondolom, ez biztos izgalmas... Aztán rám néz, és már látom a tekintetéből: aha, egy 7 évesnek esetleg, anya. Már mást keres egy regényben, nem királykisasszonyokat a sárkánytól megmenteni akaró lovagokat... 

Nos, ez a könyv rögtön megragadta a figyelmét, és ki is tartott mellette, ezt választotta. 

És személyes ajánlót is írt hozzá, amit szó szerint közlök; úgy gondolom, az a leghitelesebb információforrás, ha az ajánlja, aki olvasta:

'Antonio Casanova Az illuzionista című fantasy-regénye egy nagyon jó könyv. Izgalmas, érdekes, fantáziadús. Néha annyira beleéltem magam, hogy kis híján elhittem az író sorait. A kötetben szinte nincsen unalmas rész. Mindig megleptek a különös helyszínek, érdekes események, új szereplők. Mindenkinek ajánlom a könyvet, szerintem bárkinek tetszene.'

És ha megfogadjátok a gyermekem tanácsát, akkor ITT meg tudjátok nézni a könyvet. Jó szórakozást a többi 10 évesnek is!

Paula Daly: Milyen anya az ilyen?

"A barátod gyereke.
 A te felelősséged.
 A te hibád.
Mit tennél, ha eltűnne a legjobb barátod gyereke, és erről te tehetnél? Pontosan ez történik egy fagyos decemberi napon a Tóvidéken élő Lisa Kallistóval, a három gyermeket nevelő, túlhajszolt édesanyával. Csak egy pillanatig nem figyel, és rémálommá válik az egész élete. Eltűnik a legjobb barátnője tizenhárom éves lánya, Lucinda, és Lisa, akit megvisel, hogy mindenki őt hibáztatja, megpróbálja jóvátenni, amit elrontott. De miközben egyre mélyebbre ás Lucinda eltűnésének ügyében, Lisának rá kell jönnie, hogy a csendes városka, ahol él, nem az, aminek látszik, és talán a barátai sem azok, akiknek eddig hitte őket.
„A Milyen anya az ilyen? letehetetlen. Beszippantott, és észre sem vettem, hogy fél napot olvasással töltöttem. Érdemes minden egyes oldalt kiélvezni, mert könnyen lehet, hogy ez az idei év könyve. A szereplőkről nehezen hittem el, hogy nem valós személyek. Kiváló, izgalmas történet barátságról, családról és arról a rettenetes árulásról, amit csak a hozzánk legközelebb állók követhetnek el ellenünk."
Elizabeth Haynes, A lélek legsötétje írója"

Az egyik legjobb - ha nem a legjobb - krimi, amit valaha olvastam. Paula Daly zseniális író. És bár ez az első könyve - profi. Mintha már sokadjára csinálná, és ezért menne neki olyan könnyedén. De talán éppen azért 'követte el' - legalábbis látszólag - olyan lazán ezt a remekművet, és vitte végig olyan remekül a történetet, mert ez az első könyve.
Én tudom, hogy nem lehet összehasonlítani mondjuk Nesbot, Agatha Christie-t, Karin Fossumot és más krimiírókat, de valahol mégis - mert ha pontozni kéne, hogy melyik tartja fenn leginkább az érdeklődést, az izgalmat, melyik viszi a legtöbb csavart a történetbe stb., akkor mégiscsak felállna egy rangsor. De én nemcsak ez alapján "pontozom" a krimiírókat. Azok tudnak a legjobban - szép szóval - elvarázsolni, vagy - kevésbé szép szóval, de ez esetben ezt is pozitív jelzőnek szánom - 'kiütni', akiknél azt érzem, hogy szépírók és krimiírók egyszerre. (Mint pl. Fossum.) Hogy bármit írhatnának, az jó lenne. Mit jó!? Remekmű. Paula Daly ennek a kívánalomnak tökéletesen megfelel. Profi a javából, és nyilván nem a tapasztalataiból következően - hiszen elsőkönyves -, hanem ösztönösen az.
Ahogy Elizabeth Haynes is írta: mindaz, amit leír, valóságosnak tűnik. Kételyek nélküli valóságnak. És ez nagyon nagy dolog. Nem mondod azt, miközben olvasod, hogy 'á, ez a valóságban nem így lenne', vagy 'hát, azért a hétköznapi beszédben ilyen mondat ritkán hagyja el a szánkat', nem, az ő mondatai és párbeszédei tökéletesen a helyükön vannak. Ilyen pontos és ennyire a helyükön lévő mondatokkal eddig csak Shaw-nál és Hemingwaynél találkoztam.
Minden kifogástalan: a cselekmény szálainak szövése, az apró, éppen hogy elhelyezett utalások, amelyekkel kételyeket ébreszt, a jellemábrázolás. És realista ábrázolás végig, kétszeres hurrá!
Úgy döfi beléd a tőrt, hogy meg sem érzed, amikor a húsodba vág.
Nem magyaráz, nem érzeleg, nem csapong. Csak elmondja, mi van.
A fordítás pedig tökéletes. Nem tudom, hogy hozzá is adott valamit a könyvhöz, vagy "csak" visszaadta azt, amit kellett, de hogy jobb nem lehetne, abban biztos vagyok.
Szeretem a jó krimiket, és egyébként az igazán jó krimi nem túl gyakori. De most, most aztán Paula Daly nagyon magasra tette a mércét.
Nem érdekelt, hogy hajnalodott, és tudtam, korán reggel szólni fog az óra.
Úgy mondja el a dolgokat, hogy érzed, ez így nem maradhat. Le nem fekszel, amíg valahogy helyre nem jönnek a dolgok.
(Egyébként a könyvet ITT  tudjátok megrendelni. Túl jó könyv ahhoz, hogy ezt az információt ne osszam meg veletek.)

Idézet

Azért egy idézet mégis A nyár hangjaiból:

"Nagyon kell ügyelni arra, hogy emlékezetünk ne váljon börtönünkké vagy akasztófánkká."

Nem túl vidám idézet, elismerem, de fontos gondolatnak tartom.

Irwin Shaw: A nyár hangjai

"Emlékképek, suttogó hangok kísérik a sikeres, középkorú amerikai üzletembert, Benjamin Fedorovot magányos tengerparti sétáján. A hangok a múltból szólítják: gyermekkorából, amikor a nyári táborban először ismerkedik meg a pénz és a hatalom másokat tönkretevő erejével, kamaszkorából, amikor vágyódni kezd a gazdagok és a hatalmasok közé, akik fájdalmasan megalázták őt és a családját..."

A Shaw-val szemben támasztott elvárásaimnak és a tőle megszokott színvonalnak ez a könyv abszolút nem felelt meg. Könnyed szórakoztató olvasmány, maximum, semmi több. Nem találom benne a megszokott igényességet, azt a tiszta fogalmazásmódot és azokat a tökéletesen pontos párbeszédeket, amelyeket annyira szeretek a könyveiben. Még az elfogultságom ellenére sem találtam most ezeket. Kár.

Khaled Hosseini: Egyezer tündöklő nap

"Afganisztán, '80-as évek. A perzsa kultúra egykori bölcsőjének életét ellehetetleníti a terror és a háború. Két nő: Marjam és Leila. Marjam a társadalomból kivetett törvényen kívüliként születik, s kamaszkorában még azt a kevés szeretetet is megvonja tőle a sors, amit gyerekként még megkapott. Leilára akár boldogság is várna, ha életét nem forgatná fel mindenestől a véres háború. A két nőt közel hozza egymáshoz a szenvedés és a szeretett emberek elvesztése, sorsuk összefonódik a kegyetlen férfivilágban."

Hosseini egy egyedi hangvétel az irodalomban. Nemcsak azért, mert a történetei Afganisztánban játszódnak, hanem azért, mert meglepő, hogy milyen élesen és tisztán látja a nők érzésvilágát is, valamint hogy milyen pontosan ábrázol mindenfajta, leírhatatlannak hitt érzelmet.
De kétségtelen, hogy már önmagában az is páratlanná teszi a könyveit, hogy tudja, látta és ezért le tudja írni, hogy Afganisztánban milyen az élet.
Milyen másfajta nehézségek, milyen másfajta küzdelmek, milyen másfajta hétköznapok!
Milyen távoli számunkra az az értékrend, milyen távoliak az ottani szokások, sőt még az örömök is!
Számunkra megérthetetlenek. Értjük, értjük, persze, felfogjuk; de átérezni, tehát igazán érezni nyilvánvalóan csak az tudja, aki átélte az Afganisztánban zajló eseményeket, aki élte az ottani életet.
Hosseini mindig mély tragédiákról ír. Végül ugyan mindig megadja a feloldást, de az sosem teljes és megkönnyebbülést hozó, mert mindig olyan drámák előzik meg, amelyek után nem létezik teljes feloldódás vagy tökéletes boldogság a szereplők számára, csak egy ésszerű, még elfogadható folytatása az addigi életüknek.

További könyvei: Papírsárkányok; És a hegyek visszhangozzák.

Felnövünk...

Ma esti mesének Andersent szántam. Van egy 7 és egy 10 évesem, ugye. Nem vettem észre, hogy a 10 éves már kinőtt ezekből a mesékből, csak amikor ma azt válaszolta az esti mesét illető tervemre: "Olvassunk valami mást. Ezek a borsószemek meg ezek a királykisasszonyok idegesítenek."
Azt hiszem, be kell látnom, hogy igaza van. Kinőtt már ezekből. Nekem is ki kéne. Szóval megcélozzuk Jo Nesbøt. Nemrég tudtam meg, hogy gyerekeknek is ír könyveket, meg is rendeltem gyorsan kettőt. Majd beszámolok róluk.

Rumini és a Sárkányvadászok

Berg Judit: Rumini és a négy jogar

Meg kell hogy mondjam: telitalálat a negyedikesemnél ez a könyvsorozat. Én még nem olvastam, de a gyerkőcömet lenyűgözi. Szereti a - jó értelemben vett - kiszámíthatatlanságot benne (a gyerekek szeretik a biztonságot, igen, na de nem a könyvekben!), a meglepetéseket, a váratlan fordulatokat. 

Gyereknapra annyi mindent kérhetett volna - legót, Nerf puskát, mittudomén, de ő ezt kérte. És alig várta, alig várta a napot! "Mikor lesz már két hét múlva vasárnap? Mikor lesz már jövő hét vasárnap? Mikor lesz már vasárnap? Mikor lesz már holnapután?" Pedig azért addig is el volt látva jó könyvekkel. Nem láttam még ilyen örömteli várakozásban egy könyv miatt. És hát azóta is mindenhova magával viszi, és nem fekszik le anélkül, hogy ne olvasna legalább egy fejezetet belőle. Nem hiszem, hogy van ennél nagyobb elismerés egy író számára egy gyermek részéről.

Most már nekem is el kell olvasnom. Alig várom, hogy a negyedikesem befejezze.


Kate McMullan: Sárkányvadász Akadémia
I. rész: Új fiú a suliban

 

Nos, az elsős gyermekem Nerf puskát kért gyereknapra...
Viszont még Húsvétra a Nyuszinak a Sárkányvadász Akadémiát írta meg - aki meg is hozta mind a három részét, ami eddig megjelent.
Most azt olvassa, lelkesen, minden este elalvás előtt az ágyban.

Olyan jó ez, este a két gyerekkel összebújni, mindenki előveszi a maga könyvét, és olvasunk együtt. Én persze közben suttyomban fel-felpillantok a könyvemből, és nézem őket. Az átszellemült kis arcocskákat, ahogy beleélik magukat a történetbe; vagy az elnehezülő szempillákat, ahogy egyre szűkül a tér ébrenlét és álom között, majd átcsúsznak a mese világából az álomvilágba, lecsukódnak a szemeik, de még alvás közben is szorosan markolják a könyvet.
Akármilyen fáradtak, akkor is olvasniuk kell (a "kell" itt persze belső késztetést jelent, nem szülői ráhatást) elalvás előtt. És én ismerem ezt az érzést, ezért bármilyen késő van, mindig hagyom nekik, hogy legalább 2 oldalt olvassanak. Egyébként megfigyeltem, hogy akkor nyugodtabban, békésebben alszanak el. Elengedik a nap eseményeit, kikerülnek a hétköznapból, át egy olyan világba, ahol csak a történet és a képzeletük van.

Ma az elsősöm külön felhívta a figyelmemet a Sárkányvadász-könyv grafikáira, hogy milyen profi és aprólékos munka. A kis ujjacskáival bogarászta a rajzot, hogy nézd, anya, ezeket a vonalakat, és nézd, itt is hogy vannak megrajzolva, nézd, és haladt végig milliméterről milliméterre az ábrán, hogy jól szemügyre vehesse a technikát.
A rajzok szerintem nagyon fontosak egy gyerekkönyvben, és a Sárkányvadász grafikái megnyerték maguknak a gyermekemet.

Program: Könyvhét

NE FELEJTSÉTEK EL: MEGNYÍLT A 86. ÜNNEPI KÖNYVHÉT és egyben a 14. GYERMEKKÖNYVNAPOK!
Látogassatok el a Vörösmarty térre június 4-8. között.

Könyvajánlók az eklektika jegyében 6.

Hol is hagytuk abba? Ja igen, a romantikánál...

Anne Brontë: Agnes Grey

"Agnes elszegényedett papcsalád gyermeke, aki nővére férjhez menetelekor elhatározza, hogy beáll nevelőnőnek. Egy Blomfield nevű újgazdag család kedélytelen otthonába kerül, ahol az asszony sznob és fukar, a férfi iszik, a gyerekek pedig teljesen nevelhetetlenek. Később a Horton-kastélyban jut álláshoz, ahol a kezére adott két kamaszlányt, Matildát és Rosalie-t főleg az öltözködés, a bálok, a kacérkodás, később pedig a minél előkelőbb házasság érdeklik. Ezalatt Agnes megismerkedik Weston úrral, az új segédlelkésszel, s bár magának sem akarja bevallani, fülig beleszeret. Hamarosan elveszíti szeretett édesapját, hazaköltözik, majd édesanyjával egy tengerparti kis fürdőhelyen nyit iskolát. Egy látogatás során még módja van látni, milyen szerencsétlenné tette Matildát a házassága, majd újra felbukkan Weston úr, és Agnes előtt felcsillan egy reménybeli házasság lehetősége. 

A híres Bronte nővérek közül a legfiatalabb, Anne is megírta a maga nevelőnő-regényét, hiszen ő is a szegény papkisasszonyok szokásos útját járta. Az 1846-ban írott mű teli van önéletrajzi elemekkel, és "a boldogság ígéretének" vágyával, hiszen Anne sem ment soha férjhez, és őt is fiatalon elvitte a családi "átok", a tüdőbaj."

Nem egy tipikus romantikus regény, mert - már mondanom sem kell, ugye - semmi csöpögés és modern kori giccses érzelgősség nincs benne. (Én szóltam: modern kori nincs benne...!)

Nem a történet az, ami miatt elsősorban szeretem ezt a könyvet, hanem a hangulata. Anne Brontë kitűnően tudta érzékeltetni, ábrázolni a miliőt, a korra jellemző - emberi és társadalmi - vonásokat, a tájat, az akkori szokásokat, elvárásokat, életmódot - úri és nem úri családból származókét egyaránt -, a társadalmi rétegek közti áthidalhatatlan szakadékot, azt az oly jellemző átjárhatatlanságot, amely annyira különbözik korunktól, melyben ezek a szakadékok kis szerencsével/pénzzel/ismeretségekkel/szépséggel/tanulással/és sok egyéb mással igenis - hol könnyedén, hol kicsit nehezebben, de - átugorhatók.

Az olvasó érzi az áthidalhatatlan szakadék okozta tehetetlenséget, és - bár az író ezt már nem akarja feltétlenül éreztetni, szájba rágni meg végképp - érzi az ezzel járó dühöt vagy elkeseredést; ki-ki melyiket, vérmérsékletétől, habitusától függően. 

Nehéz leírni egy ajánlót akkor, amikor hangulatról beszélünk, hiszen még egy táj, egy arc, egy jellem is nehezen írható le, de egy hangulat...? Nem tudom, érdemes-e rá egyáltalán kísérletet tenni.
Amikor olvastam ezt a könyvet, akkor a közhelyes 'én is ott vagyok'-érzés fogott el. És nekem az fontos és alapelvárás egy könyvnél, hogy ahol ők vannak, ott - akkor - én is jelen lehessek. 

____________________________

És hát Colleen McCullough-tól a Tövismadarak. 

Ha romantika, akkor hogy is maradhatna ki?

"A mondabeli tövismadár csak egyetlenegyszer énekel életében, de akkor szebben, mint a Föld bármilyen más teremtménye. Egyetlen csodálatos dal, az élete árán. De akkor az egész világ elnémul, őt hallgatja, és Isten mosolyog az égben. Mert a legeslegjobbnak mindig fájdalom az ára. Legalábbis a monda szerint.
Colleen McCullough ausztrál írónő világsikert aratott regényét a mondabeli tövismadár történetével kezdi. A tövismadár jelkép: a történet hősei asszonyok és férfiak, a Cleary család tagjai hasonlóképpen csak egyszer szeretnek, életüket egyetlen szenvedélyes szerelem tölti be, amely meghatározza sorsukat. A Clearyek története Új-Zélandon kezdődik és Ausztráliában folytatódik, ahonnan csak a második világháború szörnyű eseményei sodornak el egy-egy családtagot a jó öreg Európába. A Cleary család a gyönyörű ausztrál tájakon küzd a boldogulásért az anya vezetésével. Fee erős egyénisége szilárd erkölcsi alapon áll, mindent megtesz a családjáért, élete a kötelességteljesítés mintaképe. Gyermekeit mégsem tudja megóvni a keserves csalódásoktól, és a ragyogó napsütötte táj is kiszámíthatatlanul szeszélyes hirtelen támadt, kegyetlen bozóttűz ragadja el egyik fiát. A két női főszereplő: Fee és Maggie anya és leánya élete a sors különös játéka folytán hasonlóvá válik egymáshoz, mindketten olyan férfit szeretnek, akitől a társadalom elválasztja őket, s a szerelmükből született gyermekek feje fölött a tragédia sötét árnya lebeg. Colleen McCullough regénye, a Tövismadarak, az elmúlt évtizedek egyik legnagyobb könyvsikere volt világszerte, s a belőle készült televíziósorozat, amely elénk varázsolja a fordulatos eseményeket, csak növelte a könyv iránti érdeklődést."

Nem tudom, hogy újra a hangulatot említsem-e. Most így elsőre a film zenéje jutott eszembe erről... 

Mert ennél a könyvnél nem kerülhető meg a film. Nem azért, mintha x Oscar-díjat kapott volna, ahogy például az Elfújta a szél, hanem mert ez esetben a film tette világhírűvé a könyvet, az írót, és ismertté a történetet. Ralph atya és Meggie szívbe markoló szerelme. 

A film persze mindig más. Ott már a rendező dolgozik (még ha nem is manipulál) azért, hogy minél nagyobb hatást érjen el a filmje. És persze más eszközökkel teszi ezt, mint az író. 

Bár én a tárgyilagosságot szeretem az irodalomban, nekem a Tövismadarak mégis belefér. Belátom, hogy egy férfinak nyilván kevésbé... (Vagy sehogy sem. Hmm...) De egy nő szereti a romantikát, most mit szépítsük a dolgot?

Én is a filmnek köszönhetően figyeltem fel a könyvre; de nem bánom. Nem biztos, hogy szépirodalmi mű, de kit érdekel? Azt a hatást elérte, amit el akart érni, és egy író ennél nem kívánhat többet. (Na jó, a világhírt, de ez esetben az is megvolt.)