Jenny Rogneby: Leona - Pókerjátszma

"Sokkoló bankrablás Stockholm belvárosában. Az elkövetők eszköze egy hétéves kislány, aki hatalmas összeggel távozik a helyszínről. De hová megy? Kinek viszi a pénzt, ki fundálta ki ezt az elképesztő bűntényt? Az óriási közfigyelmet kiváltó eset Leona Lindberg nyomozó asztalára kerül. Hamarosan kiviláglik, hogy nem a „rabló” életkora az egyetlen különös körülmény az ügyben. A nyomozás nem várt irányt vesz, amiben persze közrejátszhat, hogy maga a nyomozó sem egyszerű eset. Elismert és nagy munkabírású szakember ugyan, de különc is, aki, ha szükséges, nem riad vissza a vakmerő lépésektől sem. Az sem véletlen, hogy a második hasonló rablás után már ő az első, aki a helyszínre érkezik…"

Mindig úgy tervezem, hogy szépen, összeszedetten fogok írni az adott könyvről, de aztán időnként keresztbe húzza a számításaimat a befejezés. Mert van, amikor nem lehet összeszedettnek maradni. Vagy lehet, de minek... Ha felzaklat és szétzilál egy regény, miért maradjak fegyelmezett az írás közben? Hát nem maradok. Szóval összeszedetlenül és fegyelmezetlenül ezennel az alábbi észrevételeket tenném a Leona - Pókerjátszma című skandináv krimiről, annak az előrebocsátásával, hogy olvassátok el!
Pusztán a címe alapján nem választottam volna, de hurrá-hurrá, hogy ezt az olvasmányt most nem én választottam, hanem kaptam, mert kár lett volna kihagyni.
Profi, hiteles, izgalmas és nívós krimi! (Mondtam már, hogy mennyire bírom a skandináv írókat, még ha ez így, tudom, túl erős általánosítás is? Hiszen olvastam egy interjúban, hogy valaki felrótta, van-e értelme így, összességében 'skandináv' írókról beszélni - tudjuk-e, hány ország hány írójáról beszélünk ilyenkor... Aha, tudjuk. De ha egyszer tényleg szinte mind jó??!!)
A sztori és a stílus is remek, a szálak egymástól függetlenül is érdekesek; és a legjobb benne az, hogy valami újat tud nyújtani! Szerintem mindig ez egy könyv egyik legnagyobb és legelvitathatatlanabb érdeme.
Ha elárulnám, hogy miben mutat újat, azzal a történetből kellene elárulnom valamennyit, így ezt nem teszem, de annyit mondhatok, hogy rendkívül érdekes módszerhez folyamodik a szerző a történetvezetéskor. (Akinek egyébként ez az első könyve.)
A főszereplő és a mellékszereplők karaktere árnyalt, és rendkívül érdekes figyelni a személyiség alakulását; fejlődését?; változását. Érdekes elidőzni annál a gondolatnál egy kicsit, hogy mások döntése hogyan befolyásolhatja az életünket. Na főleg, ha az egy családtagunk; de még akkor is, ha egy idegen. Ez nyomasztó és ijesztő, ezért én, bevallom, szeretek erről a gondolatról továbbugrani.
De ezt ennél a könyvnél nem igazán teheted meg.
Olvasd el, és hidd el, azon fog járni az eszed: kik azok az emberek, akik közöttünk élnek, és fogalmunk sincs róla, hogy mi lakozik bennük? Kik azok? Vajon ismerünk ilyet? És hát a válaszban nagyjából biztos lehetsz...
Aztán rendeld meg a következő skandináv krimit, hogy megszabadulj ettől a gondolattól, és legyen valami új, amin a fejed törheted.

A kiadótól megrendelhető.

Ulf Blanck: CTP Trió Kids. 1.: Pánik a Paradicsomban

"Larson kapitány állatai veszélyben forognak. Charlie, Peter és Tom, a három ifjú detektív Rocky Beach-ből hamarosan izgalmas nyomra bukkan. Nagyon kalandszaga van a dolognak..."

Ezt a könyvet is Gergő olvasta, tetszett neki, bár úgy tűnik, ő is kritikus olvasó lesz. (Hurrá!)
Mivel 'nyomozós' könyv, ezért érdekelte a téma, és azt mondja, mindig izgalmas is volt a történet. Azonban hiányérzete maradt amiatt, hogy bár két rejtély volt a könyvben, de az egyiket nem oldották meg. Az ő szavaival élve: 'ezzel nem lett volna baj', a probléma azzal volt, hogy beleraktak egy térképet a sztoriba, amely elvileg elvezetett volna a második rejtély megoldásához, de aztán azt a fonalat nem folytatták, és így ez az értelmét vesztette. Így nem kellett volna beletenni, mert aztán nem foglalkoztak vele.
Az viszont tetszett neki, hogy az izgalom közepette is beletett az író egy-két poént, továbbá a grafikák is elnyerték a tetszését, valamint az, hogy ha valami "gyanús" volt, de nem egyértelmű, akkor a grafikával tették azt érthetővé és egyértelművé.

A véleménye alapján tehát ajánljuk a 8-10 éves korosztálynak.

Sinikka Nopola, Tiina Nopola: Risto Rapper és a rettenetes kolbász

"Risto Rapper egy tíz év körüli fiú, akinek  kedvenc időtöltése a dobolás és a rappelés. Sorozatunk második kötetében Risto bohókás nagynénjével Budapestre utazik. Ha kíváncsiak vagytok az előzményekre, melegen ajánljuk a Risto-sorozat első kötetét is, melynek címe: ÜTÖTT AZ ÓRA, RISTO RAPPER! 

Létezik egy olyan kolbász, amelynek láttán az ember különös állapotba kerül. Kiabálni kezd, remegés fogja el, végül ellenállhatatlan kényszert érez a menekülésre. Risto és Regina egy ilyen élmény következtében jutnak el életükben először külföldre, mégpedig Budapestre. A nagyvárosban sokféle kalandba keverednek: szélhámosságra kényszerülnek, Regina kénytelen éttermi mosogatást vállalni, amikor pedig meg akar szökni, letartóztatják... Mi lesz Ristóval Budapest forgatagában? Vajon meg tudja menteni a híres zongorista, Reino Rubinstein? Sikerül-e kiszabadítani Reginát?

Sinikka és Tiina Nopola a mai finn gyermekirodalom legkedveltebb szerzői közé tartoznak, több sikeres gyermekkönyvsorozat fűződik a nevükhöz. Risto Rapper-sorozatuk rendkívüli népszerűségre tett szert Finnországban, több történetből színdarab, illetve film is készült. A könyvet a magyar gyerekek által is kedvelt Tatu és Patu-sorozat szerzői, Aino Havukainen és Sami Toivonen illusztrálták."

Vegyes vélemények következnek hármunktól, ömlesztve.

Alapjában véve jó volt a könyv hangulata, időnként vicces volt, de a sztoriban voltak következetlenségek és logikai bukfencek, amikről azt hittem, hogy csak engem zavarnak, és direkt nem is mondtam a gyerekeknek, hogy ne befolyásoljam őket, ezért meglepett, amikor a könyv befejeztével ők maguk is megfogalmazták ezt.
Voltak benne bugyutaságok, Dávid szerint a rajzok is 'jók, csak kicsit idétlenek', de a problémánk nem ezzel volt; inkább az említett következetlenségek voltak zavaróak.
Eljön a finn kisfiú a nagynénjével Budapestre (bizony, Budapestre, igazából ez teszi számunkra igazán csemegévé ezt a kis történetet!) kolbászt venni a vásárcsarnokba, aztán kolbász nélkül térnek haza, úgy, hogy még a bőröndjüket se veszik magukhoz, és el se köszönnek senkitől - szerintünk indokolatlanul.
A cím és a fülszöveg arra utal, hogy egy olyan kolbászról fog szólni a történet, amitől mindenki retteg, de ez sem így van.
Gergő szerint a könyv legnagyobb erénye az, hogy sosem volt unalmas: hol izgalmas volt, hol vicces, hol érdekes, tehát mindig történt benne valami. Az érdeklődésüket tehát fenntartotta.
Szóval a hiányosságai ellenére is jól szórakoztak a történeten, de nem ez lesz a kedvenc olvasmányuk. Mindenesetre úgy gondolom, hogy számunkra, magyarok számára már azért érdemes elolvasni, mert ritka, hogy egy mesekönyv cselekménye éppen Budapesten játszódjon.

A könyv a kiadótól megrendelhető.

Kate McMullan: Sárkányvadász Akadémia 2. - A sárkánylédi visszavág

"Kanócfalvi Wiglaf, a sokgyermekes szegény parasztcsaládban nevelkedett, kedves, szelíd fiú, aki irtózik a vérontástól, a híres-nevezetes Sárkányvadász Akadémiára kerül diákként, és már az első napokban óriási hőstettet visz véghez: legyőzi Gorzilt, a rettegett sárkányt. Csakhogy Gorzil a legkedvesebb volt Seetha, a sárkánylédi 3684 fia közül, így az anya rettenetes bosszúra készül! Vajon a varázsló bátorságot adó varázsigéje elég-e ahhoz, hogy Wiglaf szembeszálljon vele?"
"Kanócfalvi Wiglaf akár Harry Potter kisöccse is lehetne." (Mary Pope Osborne)

Ezt már régebben olvasta Gergő, de ma jöttünk rá, hogy nincs fenn a blogon, úgyhogy feltesszük, ugyanis nagyon tetszett ez a 2. rész is neki. 
Az első önállóan olvasott könyvei egyike, és egyben az egyik kedvence.
Azt mondta a második részről: Kapcsolódott az első részhez, de nem arról szólt - és ez jó.

Szóval Gergő ajánlja mindenkinek. 

Lena Andersson: Jogtalan elbirtoklás

"A szerelem vak. A szerelmes ember kritikai érzék – vagy inkább szándék – híján újra és újra becsapja önmagát. Képtelen helyesen értelmezni szerelme viselkedését, objektíven látni gesztusait. Régi történet, ki nem élt át hasonlót.

A harmincéves költő és esztéta Ester Nilssonnak is ez a sors jut. Előadást kell tartania egy híres művészről, és ahogy egyre többet tud meg róla és műveiről, beleszeret még azelőtt, hogy találkoznának. Megismerkedésük után érzelmei csak mélyebbé válnak, az első együtt töltött éjszaka után pedig úgy gondolja, a férfi számára is ő az igazi testi-lelki-szellemi partner.

A svéd kiadók szövetségének díját elnyerő regény kíméletlen őszinteséggel mutatja be a szerelmes nő vergődését ebben a mindent felülíró érzelmi csapdában, s mintha a férfi sem látná, ami nyilvánvaló – ha nem is a szerelem vakította el."

Lena Andersson az egyik legokosabb író, aki a hangját hallatja ma.
Mindig meghökkent és ámulatba ejt, amikor valaki ennyire tisztán látja az emberi viszonyokat.
Úgy tűnik, ő megdöbbentően pontosan látja ezeket, és mégis, ami lenyűgöző az egészben: szerintem csak az tud ennyire tisztán látni, aki sosem járt ilyen cipőben.
Ha járt volna, elhomályosítaná a látását és homályossá tenné az ítéletét a szubjektivitás.
Viszont ha nem ismeri ezeket az érzéseket, akkor honnan tudja, hogy ezek léteznek és hogyan működnek?? Márpedig tudja, pontosan tudja!
Elképesztő, hogy ehhez milyen jó megfigyelőnek kell lennie, és milyen magas fokú érzékenységgel és emberismerettel kell rendelkeznie.
De emellett Lena Andersson nemcsak az ember, hanem a társadalom és a társadalmi viszonyok ismeretében, annak működése, mikéntje láttatásában is jeleskedik.
Objektív, lényegre törő mondatok, tiszta, világos, rendezett gondolatok - és sosem siklik el a lényeg fölött. Nem beszéli túl, nem akarja megmagyarázni, csak tényeket közöl - és ez az, ami feszegeti azokat a határokat, amelyek az önmagunknak való beismerés és az önmagunk előtti elhallgatások között feszülnek.
Ha ismered az érzést, de sosem tudtad megfogalmazni, sőt talán még felismerni sem, ő most megteszi helyetted.
Ha nem ismered, akkor felnyitja a szemed, hogy mások szempontjait is meglásd.
Kritikus hangon ír a szenvedő félről - azáltal, hogy nem hallgatja el a hibákat, amelyeket elkövet -, miközben nyíltan látszólag a szenvedést okozót bírálja.
Nem vezet félre, nem akarja megmondani a tutit, sosem rág szájba, és nem adja a megoldás kulcsát a kezedbe. Csak elmondja, hogy ilyen is van.
Lena Andersson nagy tehetség, nagy gondolkodó, és mindegy, hogy mi a téma, mert az emberi viszonyok állandóak. Mi magunk azonban mindig találkozunk új érzésekkel, némelyekkel pedig sosem, mert azok másokéi. Mások béklyói vagy kiváltságai.
De a megértést segítheti ez az írás - még akkor is, ha a reakcióinkon, a cselekedeteinken nem változtat. Persze az ideális az lenne, ha tudnánk és mernénk a felismerés után változtatni is, és nem ragaszkodnánk a téves elképzeléseinkhez. De hát, tudjuk, ez nem mindig így működik.
Tudnék idézeteket kiszedni ebből a könyvből, de nem teszem, mert tartok tőle, hogy önmagukban állva nem mondanának annyit, mint a környezetükben. Ez mindig így van.
Régen olvastam ennyire okos hangon megírt könyvet, pedig - mondhatnátok - "csak" a szerelemről szól. És, kérdezhetitek, lehet arról újat mondani? Hát persze hogy lehet, mindig lehet mindenről újat mondani.
És az új nagy meglátásokból, belátásokból tanulunk vagy nem tanulunk, és azok tudnak előrevinni minket, ha hajlandók vagyunk nem folyton elfelejteni az újfajta tudást, amely szembejött velünk.

A kiadótól megrendelhető.

Clara Sánchez: Lépj be az életembe

"A tízesztendős Verónica szülei holmija közt talál egy fényképet egy kislányról, akit korábban még sosem látott, de ösztönösen nem faggatózik. Az eset után úgy érzi, hogy az otthoni szomorúság, a viták és csendek mögött valami komoly titok, mély fájdalom lappang, amiről senki sem akar beszélni. Évek múltán a kamasz Verónica elhatározza, kideríti, ki lehet az a kislány."

"Clara Sánchez sajátja az elbűvölő stílus és az üde hangnem. Ironikus látásmódjában a melankólia és a kíméletesség elveszi a kegyetlenség élét." (La Nouvel Observateur)


Clara Sánchez iránt elfogult vagyok, amióta olvastam A láthatatlanokat.
De ez a könyv sokkal jobban tetszett annál is.
Miközben olvastam, folyton az motoszkált a fejemben, hogy hogyan lehet ennyire derűs hangnemben megírni egy ekkora drámát?
Ez a könyv semmiképpen sem, a legkevésbé sem krimi, pedig tulajdonképpen bűntényt dolgoz fel - olyat, amelyet az egyén nem tud feldolgozni.
Nem is klasszikus családregény, pedig egy család történetét, életének legfontosabb mozzanatát beszéli el.
Történet egy családról, melyet akaratuk ellenére szétválasztottak.
Sánchez a család minden tagja szemszögéből megjeleníti a drámát, mégis - ahogy az Observateur fogalmaz - megőrzi az üde hangnemet. Hogy csinálja??
Furcsa, mert az ember az egyik családot nézve azt mondja: bízz a társadban! Hidd el, hogy ha úgy érzi, akkor az igaz! Akkor az úgy is van!
De aztán jön a másik család, ahol minden hazugság, és akkor azt kéne mondanod: kételkedj... De nem szeretnéd ezt mondani.
Mert az ember alapvetően bízni és hinni akar - mert az a jó neki.
Mindenki valakinek a gyermeke, de ha szülő is vagy, akkor már nem a gyermek szempontjából szemléled a kérdést, hanem az anya, az apa nézőpontjából.
És az megemészthetetlen.

Aztán a könyv végén elolvastam az utószót, és akkor döbbentem rá, hogy ez a regény az egykori valóságot írta le - amely 'egykori' valóság, de minden egyes történetnek máig tartó és még hosszasan gyűrűző hatása van. Borzalmas. Tudom, hogy a világon sok helyen történtek ilyenek, ezerszámra, de mindig megdöbbent, amikor újabb és újabb ilyen történetekkel szembesülök.
Hogyan képesek emberek ilyesmire? Hogyan győzhetik meg magukat, hogy jót tesznek? Akár a pénzért, akár az erkölcs, akár bizonyos eszmék nevében. Tudom, van, amikor a pénz beszél. Olyankor a közöny az, ami igazán megrázó. De amikor valaki nem pénzért tesz rosszat, hanem mert hiszi, hogy az jó, akkor felmerül a kérdés: hogyan keveredhetnek össze valakiben ennyire a fogalmak, hogyhogy valaki ennyire ne tudja szétválasztani egymástól a jót és a rosszat, a helyest és a helytelent, az erényt és a bűnt?
És hogyhogy egyesek más ember felett állónak képzelik magukat, és eszerint élnek?
Ez a könyv jól példázza azt, amikor a közöny vagy az egymás felett állás téveszméje jóvátehetetlen és feldolgozhatatlan emberi tragédiákhoz vezet.
Nem akarok nagy dolgokat mondani, de tényleg, tényleg vigyázzunk egymásra!
És ne higgyük, ne higgye senki, hogy mások felett állhat, mások életéről dönthet, mert ahhoz csak Egyvalakinek van joga.
Clara Sánchez tanít, figyelmeztet, pedig alighanem nem is ez a célja. Csak láttatni, megmutatni akar valamit, ami létező, és amiről nem tudunk - vagy nem is akarunk tudni.

A kiadótól megrendelhető.

100 magyar népmese

"A Magyar népmesék sorozat valódi kulturális kincsünk: ezeken a meséken több generáció felnőtt már, a sorozat zenéje, a főcím ágról ágra szálló madara mindannyiunk közös élménye és emléke. A történetek valódi családi mesék, amelyek tökéletesen alkalmasak arra, hogy közelebb vigyék a gyerekekhez népmesei hagyományunkat. A 100 magyar népmese kötet egyedülálló gyűjtemény, amelyben a sorozat valamennyi darabja helyet kapott, s amelynek éppen ezért ott a helye minden család könyvespolcán.

A Magyar népmesék sorozat 1977-ben született Mikulás Ferenc ötletéből. A Kecskeméti Filmstúdió vezetője és a sorozat rendezője, tervezője, Jankovics Marcell elhatározták, hogy az egyes epizódokban az adott tájegység népművészeti motívumait, viseletét és tájnyelvét jelenítik meg. A sorozat zenéjét az autentikus népdalelemeket saját dallamokkal elegyítő Kaláka együttes írta. Az így létrejövő képi, zenei és szövegvilágnak köszönhetően a Magyar népmesék népszerűsége több mint három évtized múltán is töretlen."


Ma egy gyönyörűséges mesekönyvet szeretnék ajánlani nektek. Ritka szép kiadvány, már kézbe venni is jó.

A borító hívogat a polcról.

Aztán a lapok nem eresztenek.

Ki ne szeretné a népmeséket? És igen, hallom a főcímdalt, és látom a madarat magam előtt...

Ez a könyv visszarepít a múltba - de amikor gyermekünk van, akkor újra jelenné válik. A dal, a mesék, a múlt.

Találkozik a múlt a jelennel, és ez jó érzés.

Csodaszépek az illusztrációk, és szép emlékeket idéz minden mese.

A kötet kb. 90 mesét tartalmaz, és szerintem a szöveg és a képek aránya tökéletesen el van találva. Olyan, amilyet a gyerekek szeretnek.

Külcsín és belbecs, múlt és jelen találkozása. Köszönet érte.

A kiadótól megrendelhető.

Mészöly Ágnes: Hanga és Várkony-sorozat 1.: Hanga és a lényegrablók

"A HANGA ÉS VÁRKONY-regényekben a klasszikus ifjúsági kalandregények és a krimi legjobb, legnemesebb hagyományai elevenednek meg, olyan remek ötvözetben, ahogy azt például Erich Kästner Emil-könyveiben már megtanulhattuk.
A kiskamasz főhősök, Hanga és Várkony alakja köré szerveződő történetekben kitalált, mégis nagyon ismerős, könnyen (meg)szerethető hazai helyszíneken játszódnak az események.
A két főhősnek dupla rejtélyt kell megfejteni: mi okozza az iskolában levő természetellenes nagy hőséget és a gyerekek kedvenc tárgyainak elértéktelenedését. A történet soha nem lesz túlzottan ijesztő, és bár mindvégig izgalmas, alapvetően derűs hangvételű marad.
Különlegessé teszi a szövegeket a szerző remek humora, mely a korosztály tökéletes ismeretéről árulkodik."

Mindkét gyerkőcömnek nagyon tetszett ez a könyv, végig nagyon élvezték, és amikor befejeztük, akkor is rögtön mondták, hogy hát ez nagyon jó volt!
Engem a cím ragadott meg elsőként; valamiért a 'lényegrablók' rögtön felkeltette az érdeklődésemet, úgy véltem, ez valami "fontos dologról szólhat". Így is lett.
Mészöly Ágnes krimibe ágyazva beszél arról, hogy mik az igazán fontos dolgok az életben. Nem rágja a gyerekek szájába, mégis elmondja nekik. Az ő nyelvükön, az ő hangjukon.
A kisebb gyerekem szerint nagyon vicces volt, hogy Hanga mindig valami állathoz hasonlította Várkonyt. :) A nagyobbnak pedig a nagyon könnyed tudományos magyarázatok tetszettek (egy-két mondatról beszélünk), és az a logikus gondolkodásmód, amelynek köszönhetően Hanga mindig mindenre rájött: például ahogy kitalálta Várkony öltözékéből, hogy mi a hobbija, hány testvére van, mivel foglalkozik délutánonként stb. Tetszett neki, hogy ezek nem voltak annyira meseszerűek - akár a valóságban is működhetnének, amihez csupán az kell, hogy az ember nyitott szemmel járjon és gondolkodjon.
Továbbá nagyon tetszett neki az ötlet (de nem akarom elmondani a könyv lényegét, inkább olvassátok el!), úgy fogalmazott, hogy neki ilyen sosem jutna eszébe - érdekes gondolatra épült fel az egész történet.
És mi is egy krimi lényege, ha nem ez?

A könyv a kiadótól megrendelhető ITT.

Camilla Läckberg: A hableány

"Christian Thydell régi álma válik valóra, amikor megjelenik első regénye, A hableány, és ő egycsapásra országszerte ismert író lesz. A hirtelen jött népszerűség azonban lerántja a leplet Christian féltve őrzött titkáról is: a férfi másfél éve fenyegető leveleket kap. Ezzel egy időben egyik legközelebbi barátja nyomtalanul eltűnik, a rendőrség azt sem tudja, él-e, hal-e, mígnem három hónap múlva a jég alól húzzák ki a holttestét. Patrik Hedström nyomozó összefüggést sejt a két eset között, de támpontok híján a nyomozás igencsak döcögősen halad. Felesége, Erica Falk, aki jól ismeri Christiant, hiszen ő fedezte fel írói tehetségét, a saját szakállára kezd kutakodni, és tárja fel az igazságot, ami szörnyűbb, mint valaha is gondolta."

Nos, eléggé vegyes érzésekkel mondom el erről a könyvről a véleményemet.
Nagyjából az első harminc oldalt olvasva hiányoltam - viszonyítva az előző skandináv krimihez, amelyet olvastam - azt a komoly, igényes, szépirodalmi stílust, amelyhez olyan könnyen hozzá tud szokni az ember. Kicsit sérelmeztem, hogy ezúttal lazább, szórakoztatóbb, kicsit - jó szó ez ide? - "bulvárosabb" stílusban íródik a szöveg. (Mert ha valami tetszett, azt utána már elvárjuk, hát igen, így van ez...) Ugyanis én naggyon szeretem a szépirodalmi stílusban papírra vetett jó krimiket. De aztán mintha az író "belejött" volna, és a történet is izgalmas, eseménydús lett, a stílusa is finomodott.
Ráadásul szinte végig másra gyanakodtam - "ki a gyilkos?", ez általában egy fontos kérdés, na meg a mozgatórugó -, és csak a vége felé kezdtem gyanakodni arra, ami aztán valóban a megoldás, a kulcs lett. Némely ponton úgy éreztem, hogy kicsit nagyvonalúan bánt egy-egy szállal a szerző, lehetett volna mélyebbre is menni, de ez megbocsátható volt, tekintve, hogy elég pörgős és "színes" volt a történet.
A csattanót illetően - ha kritikával kell illetni a könyvet - úgy gondolom, hogy jobb lett volna tényleg az utolsó oldalakig teljesen elterelni a figyelmet arról, hogy miről is van itt szó, hogy azt még az utolsó 40 oldalt olvasva se sejthessem. De szerintem alapvetően jó irányokat és jó megoldásokat választott az egyes szálak kibontására az író.
Viszont... Ezt nem tudom szó nélkül hagyni.
Az utolsó fél oldal annyira mellbevágó volt, hogy az az én ingerküszöbömet is meghaladta.
Értem én, hogy kellett a végére valami nagy dobás, de ezt annyira durvának - és nem odaillőnek - éreztem (nyugalom, nem fogom elárulni, hogy mi az, és ne aggódjon senki, bármit is írok most, abból nem lehet kitalálni), hogy a nagy csattanó - "aztaa!" - helyett azt éreztem: na neee, ezt neee, EZT NEEE, pedig igen sok krimit olvastam már.
De lehet, hogy csak én vagyok túl érzékeny?
Az mindenesetre kétségtelen, hogy izgalmas és szórakoztató olvasmány, és minden krimikedvelő élvezni fogja.

A kiadótól megrendelhető.

Vulkánok és földrengések

Vulkánok és földrengések
(Szemtanú sorozat)



"Légy tanúja nyughatatlan bolygónk erejének a pusztító vulkánkitörésektől a félelmetes cunamikig.
Tudd meg, mi történik földrengéskor, és hogyan mérik a tudósok a rengés erősségét.
Nézd meg, hogyan árad ki a tűzforró vörös lávafolyam a vulkán kráteréből.
Derítsd ki, hogyan befolyásolják a vulkánok az időjárást."

Ez mind nagyon érdekes és lenyűgöző - itthonról, a fotelből. Mert tényleg döbbenetes a Föld ereje, hatalma, és mindig megkérdőjelezhetetlen.
Ezt a könyvet gyönyörűséges illusztrációk teszik színessé, és lenyűgöznek mindenkit, korosztálytól függetlenül.
Egyetlen fotó is megmutatja az embernek, mekkora porszem a világban, és milyen hatalmas ereje van a természetnek.
Például a Pompejiről készült fotók annyira hátborzongatóak, amire az ember hiába keres, mert úgysem találna szavakat - a kép fogva tart, pedig azt érzed, hogy azonnal tovább kell lapoznod.
Egy könyv olvasásakor - legyen az ismeretterjesztő vagy regény, útkönyv vagy életrajz - mindig a hatása, az ereje az, ami eldönti annak a könyvnek a milyenségét, minőségét, értékét.
Azt gondolom, hogy ez a Szemtanú-rész mindent elmond egy gyermeknek ebben a témakörben, amit el lehet mondani, és amit egy gyermeknek erről tudnia kell. És ezt tárgyilagosan, mégis hatásosan teszi - ami valójában szerintem csak látszólag ellentmondás, mert én mindig úgy érzem, hogy az az igazán hatásos, ami tényszerű és csak megmutatja a valóságot, de annak a befogadását, megemésztését már rád bízza.
Ez a könyv láttat, ismereteket közöl, vonz, meghökkent, nem ereszti a figyelmedet, és azt sem, hogy közömbös maradj - szóval pontosan olyan, amilyennek lennie kell.

A kiadótól megrendelhető.

Richard Parkinson: Az egyiptomi hieroglifák zsebkönyve

"Ha követjük a könyvben leírt példákat, hamarosan bárkit lenyűgözhetünk azzal, hogy könnyedén el tudjuk olvasni az ókori egyiptomi műemlékeken a neveket és a társadalmi rangokat. Sőt, további gyakorlással még titkos üzenetet is küldhetünk, amit hieroglifákkal írunk."

Az ötödik osztályos gyermekemet lenyűgözi az ókori egyiptomi, görög és római világ - mondák, mítoszok, istenek, fáraók, piramisok... Nem csodálkozom: engem is, pedig már 36 éves vagyok. Mindig is lenyűgözött. 
A titokzatosság, a rejtély, a mesevilág, a misztikum, fantázia és képzelet keveredése a valósággal, a múlt máig fennmaradó történelmi emlékeivel, építészeti és egyéb művészeti remekeivel - kit hagyna ez hidegen?
Hiszen az egyik legnagyobb talány máig a piramisépítések kérdésköre, rejtélye - hát hogyne nyűgözne le ez a témakör - mindaz, ami ehhez kapcsolódik - bárkit, legyen az felnőtt vagy gyerek?
Az egyiptomi hieroglifák zsebkönyve egy nagyon igényes kivitelezésű könyv, és egyúttal könnyed, emészthető, befogadható. Elő lehet venni a délutáni játszás során, vagy amikor csak tíz perce van olvasni az embernek.
Richard Parkinson - aki egyébként az óegyiptomi írás szakértője és a British Múzeumban az  Ókori Egyiptomi és Szudáni Részleg helyettes kurátora - nemcsak szárazon, tényszerűen azt írja le, hogy az egyiptomi írás hogyan olvasható, hanem eközben néhány művészeti remeket is bemutat, melyek nagyon szép fotókkal vannak illusztrálva.
Bármelyik korosztálynak ajánlom, aki érdeklődik az egyiptomi kultúra iránt.

A könyv a kiadótól megrendelhető itt.

Méhes György: Leleplezem a családomat

"- El van intézve! - jelentette ki biztató mosollyal Vilmos atya -, a költözködést én fogom megszervezni.
Ebből rögtön tudtuk, hogy rémes dolgok következnek."

Miután Öcsi és barátai porrá zúzzák Apu könyvtárát, és néhány szaki (meg a titokzatos rauhenpikk) segítségével berendezik az új lakást - némi vendégriasztó, takarékossági, autóvezetési és férjnevelési túlélőlecke után -, azt hihetnénk, megnyugszanak a kedélyek. De nem!
Apu és Anyu inkább nyakába veszi a világot, azaz hátára a zsákot, és meg sem áll az Adriáig. Egészen addig lubickolnak gondtalanul, ameddig Vilmos atya...

Méhes György, a nagy mesélő vidám családi regényeinek újabb kötetében minden mozgásba lendül sok­-sok kalandból, hétköznapi bosszúságból valódi leleplező, szórakoztatóan tanulságos példatár született."


A gyerekeknek olvastam fel, és azt mondhatom, hogy egy 8 és 11 éves gyermek számára ugyanannyira szórakoztató olvasmány, mint egy felnőtt embernek.
A gyermekeim azt mondták a végén erre a könyvre, hogy nagyon jó és nagyon vicces.
Volt egy rész, az, amikor Komolyékról ír, hát azon tényleg mindannyian hangosan nevettünk, néha alig tudtam olvasni a nevetéstől...
A könyv többi része inkább megmosolyogtató, de Komolyéknál annyira ütős poénok vannak, amiket utána aztán én már - éppen azért, mert ott olyan magasra került a léc a humort tekintve - mindvégig hiányoltam.
Az, ahogyan az író a családjáról, a házasságáról ír, öniróniával, humorral, nagyon tetszik, és szerintem példaértékű. A másik megbecsülése, önmagunk kifigurázása, miközben azért fontos persze az önérzet, a büszkeség, a gyermekek humoros kritizálása, mély szeretettel - ez adta szerintem a könyvnek a keretét. Ez volt az, amihez az író mindig visszatért, ez képezte az egységet a történetek között, és fűzte egybe, egy kerek egésszé a teljesen különböző sztorikat.
Remek, könnyed stílusban íródik az egész könyv, inkább szórakoztatni, mint valamire tanítani akar.
Persze külön érdekessége a történetnek, amikor ma, a mobiltelefonok és e-mailek korában arról olvasunk, hogy valaki öt és fél órát vár a nyaralása során a postahivatalban arra, hogy hazatelefonálhasson, majd mivel otthon nem veszik fel a családtagok a telefont, kénytelenek megszakítani az utazást, és azonnal hazaindulni.
Az jut eszembe a könyvről, ha röviden kell fogalmazni, hogy kiszínezett valóság - vagyis pont az, amit az ember, ha szórakozásra vágyik, olvasni akar.

A kiadótól  megrendelhető.

Arnaldur Indriđason: Kihantolt bűnök

 
"Egy külvárosi építkezésen rejtélyes csontvázat találnak. Erlendur, a nyomozó először arra gondol, hogy csupán az Izlandon szokásosnak mondható történet áll a haláleset hátterében: valaki eltűnik egy hóviharban, s évek, évtizedek múltán rátalálnak. Ám a körülményekben van valami nyugtalanító. Ott van először is a csontváz különös testtartása... Aztán nem messze tőle az a négy, szabályosan ültetett ribiszkebokor, a semmi közepén. Mintha egyszer már laktak volna itt... Erlendur nem is sejti, milyen mélyre kell ásnia a múltban, hogy fény derüljön a rég elhantolt igazságra.
Arnaldur Indriđason ezzel a regényével elnyerte a brit krimiírók szövetségének (Crime Writers' Association) Gold Dagger (Arany Tőr) nevű díját. A több évtizedes múltra visszatekintő, tekintélyes elismerés történetében ő az első, nem angolszász szerző."


Nehéz bármit is mondani ennek a könyvnek az elolvasása után... Nem nagyon vannak szavak, amelyek kifejezhetik az érzéseket, amiket ez a történet ébreszt...
Bizonyos részeknél - ilyenkor érzi, érti meg az ember, hogy mit is jelent ez - valóban tapintható a feszültség. De nemcsak a feszültség, nem, nemcsak az. Hanem a félelem. Az igazi, leküzdhetetlen félelem. A rettegés a zsarnok férjtől-apától, akiben nincs irgalom.
Sok szó esik ma a családon belüli erőszakról, beszélnek róla pszichológusok, politikusok - művészek ritkábban -, és amikor szó esik róla, akkor általában az okok keresése zajlik, és a jogi út lehetőségének a felvetése.
Ebben a történetben nem erről van szó. Hanem arról, amikor nincs menekvés. Hogy mit él át az áldozat, milyen leküzdhetetlen - és folyamatos - rettegést.
A Kihantolt bűnökben a családon belüli erőszaknak olyan ábrázolásmódjával találkozik az olvasó, ami nem didaktikus, nem tipikus, de az ereje - éppen ezért - elképesztő.
Indridason egyszer sem magyarázza el, hogy "a másikat bántani csúnya dolog". Nem beszél arról, hogy a másik embert agyba-főbe verni a gyengeség vagy az eszköztelenség jele, leképeződése. Csak megmutatja, hogy mit érez az áldozat - akkor, amikor nincs menekvés. Amikor tudja, hogy újra és újra be fog következni az, ami már olyan apróvá tette őt, hogy szinte semmi sem maradt belőle.
Nem mentegeti a sérült léleknek effajta megnyilvánulását; épp csak megemlíti, hogy oka van annak, amiért ilyenné lett, de nem keres mentséget a számára.
És ezt jól teszi.
Csak az áldozatokkal törődik. És nemcsak azzal, aki elszenvedi az ütéseket, hanem azokkal is, akik tehetetlenül végignézik azt.
Nem nagyon vannak szavak, amelyek ezt kifejezhetnék...
És eközben az utolsó oldalig ott a talány, a kérdés, hogy ki a gyilkos - és ki az áldozat?!
Mert ezt sem tudjuk, miközben a feszültség lapról lapra fokozódik.
Jóval több ez egy izgalmas kriminél; olyan lélektani regény, amely mindenfajta mércét megüt olyan könyvek tekintetében, amelyek az emberi lélek tűrőképességét, fejlődését vagy megrekedését boncolgatják.
És mindeközben az olvasó szeme elé tárul Izland, az izlandi faluközösség, a számunkra elképzelhetetlen hóviharok, és mindaz, ami az ottani élettel és sajátosságokkal együtt jár.
Ajánljam e könyvet mindenkinek? Megteszem. És azért teszem, mert borzasztó nehéz témát körüljáró, nagyon igényes regény, ami mindent elmond arról a témáról, amelyről nem lehet eleget elmondani.

A regény itt megrendelhető.

Richard Yates: Egy jó iskola

"A Dorset Gimnázium fullasztóan zárt közössége hétköznapi figurák drámai sorsának színtere. William Grove nyugtalan kamasz, aki próbál beilleszkedni új bentlakásos iskolájában. Jack Draper az iskola egyik testben-lélekben megnyomorított tanára - felesége hosszú hónapok óta a franciatanárral folytat titkos viszonyt. Edith Stone, az angoltanár lánya az iskola legnépszerűbb diákjába lesz szerelmes. Aztán jön Pearl Harbor, és az iskolai élet kisded játszmái és mindennapos gondjai mögött hirtelen egy jóval tágabb horizont körvonalazódik."

Filmen láttam A Szabadság útjait, és a mai napig emlékszem arra a hatásra, amit el tudott érni. 

Ezt vártam az Egy jó iskolától is - ezúttal könyvben, és nem filmen. 

És nem kellett csalódnom. 

Kiváló a karakterábrázolás, és nyomasztó az a hangulat, amely érezhető, érzékelhető a könyv olvasása közben. 

A Pearl Harbor-vonal kevéssé van hangsúlyozva a történetben, ami szerintem jót tesz a cselekménynek. Az író azt mutatja meg, ahogy élnek ezek a fiúk. Nem félnek, idealizálják még a háborút is, bántják egymást, és egymás között aprócska hatalmakra törnek. 

És minden kis hatalomvágy és bántás egy lélek megnyomorításához vezethet, ami az ilyen közösségekben valószínűleg elég gyakran megtörténhetett és megtörtént. Ami végtelenül szomorú. 

Nem mindig volt jó olvasni ezt a könyvet, de ezt a javára írom. Hiszen akkor hatásos egy mű, ha ilyesfajta érzéseket is ki tud váltani az olvasóból. Nem azért nem volt jó olvasni, mert untam vagy nem tetszett a stílus, hanem mert olykor annyira kézzelfogható volt az a tehetetlenség, az a kilátástalanság, az a beletörődés, amit a szereplők éreztek. 

Yates jó író, de senki ne azért olvassa, hogy pörgő eseményekkel és izgalmakkal találkozzon ebben a könyvben, hanem azért, hogy a személyiség alakulását, torzulását, fejlődését figyelhesse. 

Hogy jó esetben ne magára ismerjen, hanem fellélegezhessen, hogy neki nem ilyen diákélet jutott. Még ha egyesek talán boldogok is voltak ott. De azt gondolom, közömbös egy ilyen zárt közösségben, amelyet nem felügyeltek és óvtak szerető szemek, senki sem maradhatott.

Itt meg tudjátok rendelni: Egy jó iskola
Jelenleg egyébként 50 %-os kedvezménnyel!

Harlan Coben: Nincs üzlet

"Myron Bolitar élete legfontosabb szerződését készül aláírni Christian Steele-lel, az NFL ígéretes tehetségű irányítójával. Egy nap azonban Steele kompromittáló küldeményt kap postán, majd egy rejtélyes telefonhívás érkezik a sportoló rég halottnak hitt egykori barátnőjétől. Myron váratlanul egy zsarolási ügy kellős közepén találja magát, ezért társaival, Winnel és Esperanzával együtt nekilát, hogy utánajárjon egy családi dráma sötét titkainak. Eközben azonban szembe kell néznie saját hivatásának árnyoldalaival is, és egy olyan világban kell helytállnia, ahol a külső és a tehetség gazdaggá tehet, ám az igazság olykor gyilkolni képes.

Harlan Coben napjaink egyik legnépszerűbb krimiírója. Regényeit meghökkentő humora és a váratlan csavarok miatt a műfaj gyöngyszemeiként tartják számon. Könyveit eddig mintegy negyven nyelvre fordították le, és közel ötvenmillió példányt adtak el belőlük világszerte. A Nincs üzlet Harlan Coben legelső Myron Bolitar-könyve, amely egy csapásra nemzetközi hírű thrilleríróvá tette a szerzőt."

Teljesen egyetértek: gyöngyszemek Coben könyvei a krimiirodalomban.
Ahhoz képest, hogy a Nincs üzlet  az első "Bolitar-regény", Bolitar személyisége teljesen jól kidolgozott.
Azért az látszik, hogy ezt a könyvét Coben '95-ben írta; azóta nagyon sokat fejlődött mind írói stílusa, mind a történetvezetés, a karakterek kidolgozása tekintetében. Az idegen - ami a legújabb könyve - sokkal érettebb alkotás minden szempontból.
De a Nincs üzlet is - ahogy minden könyve - igényes, kidolgozott, kifinomult, végig izgalmas, és tök jól vannak kitalálva a sztorik, a csavarok, a fordulatok.
És hát Coben vitathatatlanul egyik legnagyobb erőssége: a humora.

Egy részlet a könyvből, bizonyítandó a humort (nekem legalábbis abszolút bejön; de ahogy a neten olvasom, ezzel nem vagyok egyedül) - azt az iróniát és öniróniát, amelyben Coben annyira jó:

"Myron felállt.
- Köszönöm. Sokat segítettél.
- Hé, Bolitar! Ettől még nem leszünk cimborák, vagy ilyesmi. Ha megint beszélünk, ugyanúgy rühellni foglak téged. Megértetted?
- Most egy kicsit azért összemelegedtünk - válaszolta Myron -, ugye, Larry?
Hanson rákönyökölt az asztalra, és fenyegetőn Myron felé bökött.
- Még mindig azt gondolom rólad, hogy egy kis szaros senkiházi vagy. És ha legközelebb találkozunk, ezt be is bizonyítom.
Myron széttárta a karját.
- Gyerünk, Larry! Mi lesz az öleléssel?
- Okostóni.
- Ezt most vegyem visszautasításnak?
- Tehetsz nekem egy szívességet, Bolitar.
- Csak mondd ki, csillagszemű!
- Húzz a picsába az irodámból!"

Elnézést mindenkitől...
Na itt nem öncélú a káromkodás szerintem; úgy gondolom, hogy itt teljesen vállalható.
Szóval aki szereti a könnyed, de igényes krimiket, annak bátran merem ajánlani Coben bármely könyvét.

Satoe Tone: Pipó utazása

,,Pipó, a béka szomorú volt. Egy ideje nem voltak álmai.

Amikor nem tudott elaludni, bárányokat számolt.

Egy alkalommal, amikor számlálgatta őket,

megszólította egy egészen kicsi bárány, aki épp

az álmok birodalmába igyekezett..."

Az álmok birodalmában tett hosszú utazás, az évszakról évszakra való vándorlás különös találkozásokat, tapasztalatokat hoz a kis béka életébe. A könyv végére újra megtanul álmodni, sőt barátra is lel. S hogy mindeközben mi történik vele legbelül, a szívében, arról a varázslatos képek mesélnek.

Satoe Tone, a fiatal, japán származású alkotó Olaszországban él. Aprólékos, finom, álomszerűen légies rajztechnikája a japán képi hagyományokban gyökerezik. Szereti meglátni az egyszerűségben, az ürességben, a szerénységben, a tiszteletben rejlő szépséget, illetve a természet szépségét, úgy, ahogy az önmagában van.

Satoe nem történetet ír, hanem azokat az érzékeléseit festi meg, melyeket szereplője legbelül átélhet, melyeknek valójában nincs is szavakba önthető formájuk. Képeivel mond történetet. Így alkotásai teljesen szabadok: lélegeznek, ragyognak, élnek. S ahogy a legapróbb dolgok megfigyelése közben életet lát a virágsziromban, a mohában, a levelek erezetében, úgy érzékennyé tesz minket is egy hétköznapitól eltérő látásmódra. Hogy végre megtanuljunk szívvel érteni, szabadon elindulni, társul szegődni, s tisztelni az időt.

Mint Pipó, a kis béka.

Olyan tudás ez, mely gyerek és felnőtt ,,tarisznyájába" egyaránt való. Így hát a Pipó utazása nem gyerekkönyv, nem felnőtt könyv. Csak egyszerűen képeskönyv.

Bolognai Nemzetközi Illusztrációs Díj -- I. helyezés, 2013

Mindenkinek ajánljuk, szeretettel, jó szívvel!
A mese szövege elsősorban kisebb gyermekeknek való, a képeket viszont - bár nyilván a kicsiknek is tetszik, de - igazán talán egy felnőtt tudja értékelni. Bár érdekes az, hogy a képek hangulata valószínűleg éppúgy hat a kisgyermek, a nagyobb gyermek és a felnőtt érzelmeire egyaránt - de mégis máshogyan.
Azt azonban nem hiszem, hogy közömbösnek lehet maradni, miközben Satoe csodás illusztrációit szemléljük. Valahogy olyan 'varázsosak' ezek a képek; nem tudom, ez-e a jó szó... De valami ilyesmit éreztem.
A gyerkőceimnek olvastam fel a mesét, de elég lassan ment, és nem azért, mert bonyolult a szöveg, hanem mert közben el-elkalandozott a figyelmem a rajzokat nézve.
Amióta végigböngésztük a Pipót, már tudjuk, mit jelent a "kortalan képeskönyv".
Ajánljuk tehát - mindenkinek.

A meseolvasás hatása a gyermekekre

Most olvastam egy német tanulmányról, amely megállapítja, hogy a gyermekeknek rendszeresen olvasott mese pozitívan hat a társas fejlődésükre és a tanulmányaikra is.
E tanulmány egy kutatáson alapul, amely bebizonyította, hogy például nyelvtanból azon gyerekek 70 százaléka jól vagy kiválóan teljesít, akiknek mindennap olvasnak mesét.
Mindenki számára érdekes - és megfontolásra érdemes - lehet, hogy azok a gyerekek, akiknek rendszeresen mesélnek, szívesebben járnak iskolába. Ennek oka a tudásszomj, az érdeklődés, a nyitottság.
De ha nemcsak a tanulmányi eredményeket nézzük - ami szoros összefüggésben áll a tudásvággyal -, hanem egyéb szempontokat is: azok a gyermekek, akiknek naponta mesélnek, érzékenyebbek, empatikusabbak.
Tehát nemcsak a tanulmányok, hanem a társaik iránt is érdeklődőbbek, és érzékenyebbek a közösségük iránt.
Úgy gondolom, ezen nincs mit kommentálni.
Olvassunk!

"Tudós Bob" Pflugfelder és Steve Hockensmith: Nick és Tesla - Az elszabadult robothadsereg

"Amikor Félhold-öböl városát rejtélyes rablássorozat rázza meg, Nick és Tesla, a tizenegy éves detektívpalánták elhatározzák, hogy nyakon csípik a bűnözőôket. Ahhoz, hogy ez sikerüljön nekik, különféle furfangos szerkentyűket kell kitalálniuk és megépíteniük.
A NICK ÉS TESLA VESZÉLYES LABORATÓRIUMA robotokkal teli folytatásában a zseniális ikerpár négy különböző robotot épít meg könnyen beszerezhető, olcsó alapanyagokból. De a legjobb az, hogy a könyvben található illusztrált leírások alapján te is könnyen megépítheted ezeket a robotokat.
Vajon Nick és Tesla időben el tudja kapni a veszélyes és agyafúrt bűnözőt, megakadályozva ezzel, hogy rászabadítsa a városra félelmetes robothadseregét?
Szórakoztató olvasmány és tudományos alkalmazások együtt!"

Tényleg szórakoztató. Én is élveztem, és a 8 és 11 éves gyerkőceim is.
Minden "házilag elkészíthető kütyünél" végigkérdezték: pl.: Van itthon 1 darab 3 voltos mini rezgőmotorunk? Van itthon 1 darab CR2032 számú, 3 voltos elemünk? Van itthon 2 darab 3 voltos LED-izzónk? Van itthon vékony csengődrótunk? És így tovább...
Nem, épp most nincs itthon mini rezgőmotorunk...
Még.
Apukájuk nem tudja, hogy majd lesz... Mert anya mit válaszol? Hát gyerekek, ha ilyet akartok építeni, akkor ezt apával kell megcsinálnotok. Tudjátok, ez olyan fiús dolog...
De majd ebből a blogbejegyzésből megtudja.
Küldés. Továbbítás Apának. Irány a barkácsáruház... vagy mi... Ugye? Anya még azt se tudja, hol lehet 3 voltos mini rezgőmotort venni... Hát akkor hogy építene ilyet? Ez bizony az apukák feladata. Az olvasás az anyukáké. Én annak eleget tettem, és megmondhatom, igen jól szórakoztam közben. Ha a fiúk megépítik valamelyik szerkezetet a könyvből, tudósítani fogok róla.

Satoe Tone Magyarországon

Satoe Tone a Kisgombosban. Origamizott a gyermekekkel, dedikált, és aki kérte, annak még rajzolt is! Nagyon kedves és tehetséges lány, nagyon klassz program volt, szóval mindenkinek ajánlom figyelmébe a Pipó utazását, a Kisgombos Könyvesboltot és Satoe magyarországi kiállítását!

Rick Riordan: Percy Jackson és az olimposziak 2. – A szörnyek tengere

"Percy Jackson hetedik éve az iskolában meglehetősen unalmasan indul. Egyetlen szörny sem akarja betenni a lábát New York-i sulijába. Ám amikor az ártatlan labdázgatás élet-halál harccá válik egy csapat emberevő óriás ellen, a dolgok, hogy is mondjam, kezdenek eldurvulni. Váratlanul érkező barátja, Annabeth is csak rossz hírekkel szolgálhat: a Félvérek táborát védő határokat egy titokzatos ellenség lerombolta, és amíg ezeket újra helyre nem állítják, a félisteneknek nincs hová rejtőzniük. A villámtolvaj lendületes, humoros és rendkívül népszerű folytatásában Percynek és a barátainak át kell szelniük a Szörnyek Tengerét, hogy megmentsék a táborukat. De Percynek mindezek előtt még szembesülnie kell egy a származását érintő titokkal: rá vár a feladat, hogy eldöntse, áldás-e, avagy átok Poszeidón fiának lenni."

Dávid véleménye a könyvről:
Az egész könyv izgalmas, de a legvége meglepő. Még lehetett volna egy kicsit hosszabb...
/Van ennél nagyobb dicséret egy 11 éves gyermek részéről?/
Az első rész majdnem kétszer ilyen hosszú volt, de attól függetlenül, hogy ez is lehetett volna hosszabb, ugyanolyan jó volt, mint az első. Az 1. rész előnye a 2. résszel szemben: abból kifolyólag, hogy az hosszabb volt, abba több fordulat 'belefért'.
/És, úgy tűnik, fordulatból és izgalomból egy könyv esetében sosem elég... :)/
Dávid azt mondja, az első rész elején nem mindig értette az eseményeket, de most már, a 2. részben minden teljesen érthető volt.
Ő nagyon szereti a "harcos" jeleneteket, és ezek szerint ebben a könyvben is volt ilyen, mert azt mondta: a harc is jó benne, de jó, hogy nemcsak arról szól a könyv, mert az is érdekes, ahogy az író például a tábort bemutatja.

Nos, ahhoz, hogy megtudjam, milyen harc, milyen tábor, milyen fordulatok, azt hiszem, nekem is el kell olvasnom...

James Ellroy: Perfídia

"1941. december 6. Amerika a második világháború küszöbén áll. A béke reménye végképp szertefoszlik, amikor japán repülőgépek bombázzák Pearl Harbort. Los Angeles sokáig biztonságos menedéket nyújtott az Amerikába áttelepült első és második generációs japánoknak – de a háború kitörésével fellobban a gyűlölet lángja, és megkezdődik a japánok internálása.
Brutális kegyetlenséggel meggyilkolnak egy japán családot Pearl Harbor előestéjén. A gyilkosság három férfit és egy nőt idéz meg a háborús lázban égő városból. William H. Parker a Los Angeles-i Rendőrség századosa. Parker rendkívül tehetséges, könyörtelenül ambiciózus, alkoholista és bizonytalan ideológiák megszállottja. Legnagyobb riválisa Dudley Smith őrmester – ír származású, az IRA egykori katonája, aki igyekszik hasznot húzni a háború kitöréséből. Hideo Asida rendőrségi helyszínelő, az egyetlen japán a Los Angeles-i Rendőrség állományában. Kay Lake huszonegy éves dilettáns, aki ki van éhezve a kalandra és az izgalomra. A nyomozás egymás mellé sodorja négyüket, és örökre megváltoztatja mindnyájuk életét. A bűncselekmény politikai vihart kavar, amely választás elé állítja őket, és átértékeli egymáshoz fűződő viszonyukat – elvtársak, riválisok, szeretők, a történelem bábjai."


308 oldalnyi esélyt adtam Ellroynak. Azt is nehezen. De a 308. oldalon nem bírtam tovább. Értetlenül állok Ellroy népszerűsége előtt. Bátorkodom azt mondani, hogy ez a közízlést minősíti, remélve, hogy ezzel nem haragítok senkit magamra.
Tudom, hogy van, aki dicséretként írja róla, hogy kegyetlen és trágár. Szerintem szörnyű, hogy mennyire kegyetlen és trágár. Aki vevő erre a fajta szórakoztató irodalomra, az kockáztassa meg; én, azt hiszem, egy életre végeztem James Ellroy-jal.
A szinte soronkénti, folyamatos (!), öncélú (!) trágárság, az a brutalitás, amiről folyamatosan (!) ír, és ahogyan ír a brutális tettekről, eseményekről, az számomra emészthetetlen, és semmiképpen sem szórakoztató.
Nem az én műfajom, nem az én stílusom. Obszcén, nagyon 'bulváros', untatott is, és csak azt vártam, hogy túl legyek rajta. Aztán a 308. oldalnál azt éreztem, hogy olyan mértékű időpocsékolásnak tartom ennek a könyvnek az olvasását, hogy most, itt, azonnal abbahagyom.
Dühítő volt, hogy mindenki, az összes szereplő rossz, romlott, korrupt... Mindenki? (Pedig nem kevés szereplő van!) Ez társadalomkritika vagy társadalomkarikatúra akar lenni nyilván, mégis: Ellroy ennyire rossznak látja az egyes embert? Mert a társadalom mégiscsak egyes emberekből tevődik össze. Ha így látja, az elég kiábrándító...
Aki a szépirodalom vagy az igényes szórakoztató irodalom híve, annak nem ajánlom ezt a könyvet. Több szót nem vesztegetnék rá.

Ferdinand von Schirach: Bűnös? - 11 meglepő bűnügyi eset

"Ferdinand von Schirach hírességek, politikusok és az alvilág védőügyvédje, aki saját praxisából válogatta össze a kötetben szereplő tizenegy meglepő jogi esetet. A hihetetlen, de igaz történetek szereplői a mai társadalom látszólag hétköznapi figurái. Bűntettük hátterében a bosszú, a jogos önvédelem és a szerelemféltés mellett személyiségzavar okozta kannibalizmus – vagy csupán az önzetlen testvéri szeretet áll. Von Schirach személyében nemcsak a bűnperek szakértőjét, hanem egy elegáns stílusú debütáló szerzőt is üdvözölhetünk. Az író újra és újra lebontja a bűnüldözéssel és az elkövetőkkel kapcsolatos sztereotípiákat, így jut az olvasó a történetek végén a puszta elképedésnél mélyebb, katartikus élményhez."

"Bámulatos debütálás. Egy könyv, amely az első oldaltól fogva tart, és egyetlen szava sincs, ami ne lenne a helyén."
Frankfurter Allgemeine Zeitung

Két részletben olvastam el ezt a könyvet, pedig nem így terveztem. De egyszerűen - akármilyen közhelyesen hangzik is ez ma már - másodszorra már nem tudtam letenni, amíg be nem fejeztem. Tényleg nem tudtam.

Én "visszafelé" olvastam Schirachot, mert először olvastam a Collini nem beszél című regényét, utána az Ártatlan?-t, majd a Bűnös?-t, holott a megjelenésük sorrendje pont ellentétes ezzel.

Nagyon sok minden jut eszembe egyszerre, szóval elképzelhető, hogy csapongani fogok, de igyekszem valamilyen rendszert felállítani a gondolatok között.
Először is: ha valaki megkérdőjelezné, hogy ezek valóban megtörténtek-e - márpedig szerintem legalább egyszer ez a kérdés mindenkiben feltevődik -, akkor, attól tartok, az erre a kérdésre adott válasz (sajnos) mindig az, hogy ilyen borzalmak csak a valóságban tudnak megtörténni. Mármint: ilyeneket egyszerűen nem lehet kitalálni.
Lehet, hogy ezt már az Ártatlan? című könyvnél is leírtam, de ezt gondolom.
Aztán a fentiekből adódik a kérdés: de hogyan tudnak ilyen borzalmak megtörténni a valóságban??
Azok az emberek, akik ilyen dolgokat elkövetnek, miért teszik mindezeket? Mi viszi rá őket? Mi nem működik jól az agyukban, vagy milyen trauma érte őket, hogy ilyeneket megtesznek?
Ezt a kérdést az ember nem kerülheti meg, viszont amilyen egyszerű a kérdés, olyan sokrétű, bonyolult és megmagyarázhatatlan a válasz. Nagyon sokszor megválaszolhatatlan ez a kérdés. Nyilván most nem az önvédelemre gondolok, bár ebben a könyvben éppen az az egyik legbizarrabb történet.
Mert miket sorolunk fel általában indokként? Van a sanyarú gyermekkor, a különféle bántalmazások következtében kialakult személyiségzavar, a pszichés betegségek, a bosszú, a féltékenység... De ez nem írható le ilyen egyszerűen. "Pszichés betegségek." Ez egy fogalom, de mit jelent? Mit takar? Millióféle megfoghatatlan és megmagyarázhatatlan dolgot.
Olykor szörnyűségeket, borzalmakat. És nem és nem akarom tudni (pedig nyilván az ilyen "tudás" elvileg hasznos lehet, de elég őrjítő, hogy általában csak akkor derül fény rá, ha megtörténik valami borzalom), hogy ilyen emberek élnek, élhetnek köztünk. Nem akarom elhinni. Nem akarom elhinni, hogy létezhet ez. Nem akarom, hogy létezzen.
Szóval az ember, az olvasó keresi a választ - meg a védőügyvéd, meg a rendőr, meg a pszichiáter, meg mindenki más -, hogy miért... És gyakran a konkrét válasz erre nem található meg. Mert nem olyan könnyen megfogható. És ha megvan is a miért, tehát az indok, akkor sem mindig szolgál megfelelő vagy kielégítő magyarázattal. Magyarázattal arra, hogy hogyan. Hogyan képes az ember ilyen tettekre? Az ember! Hogyan?

Aki szereti a krimiket, semmiképp ne hagyja ki ezt az olvasmányt; aki a borzongást keresi egy könyvben, az főleg ne; az se, aki tudni akarja, mi mindenre képes az ember, és aki netán meg akarja fejteni vagy legalább gondolkodni akar azon, hogy valaki miért lesz gonosszá, valaki miért nem... Akit érdekel a valóság, akkor is, ha az hátborzongató és olykor szinte elviselhetetlen, az olvassa el; aki pedig a szépirodalmat részesíti előnyben, az is, mert Schirach nagyon tud írni; ahogy a Frankfurter Allgemeine Zeitung fogalmaz: minden szava a helyén van.
De nem lesz könnyű, ezt előre megmondom.

Nem teszi feldolgozhatóbbá az olvasottakat az, hogy Schirach szépirodalmat csinál a történeteiből, de a könyvnek jót tesz - sokkal jobbat, mint ha sima krimiket gyártott volna belőlük.
És szerintem nagy erénye a könyvnek, hogy Schirach nem úgy építi fel a történeteket, mint a hagyományos krimik, hogy "elvárás, hogy izgulj azon, ki a tettes". Van, hogy már az elején tudod, és akkor a lelki mozgatórugó a megfejtendő; van, hogy tényleg csak a végén derül fény arra, hogy ki tette és miért; és van, hogy nincs meg ez a fajta feloldás, mert egyszerűen nem tudod meg azt, hogy ki tette, vagy azt, hogy miért, vagy egyiket sem. (És ha a csattanót keresed elsősorban egy krimiben, akkor elég nagy pofánvágásként tud hatni, ha nem tudod meg, hogy ki tette és miért, vagy ha egyszerűen a jogrendszer vagy a körülmények olyanok, hogy az illető simán elsétálhatott.) Egyszerűen Schirach úgy építi fel a történteket, olyan egymásutánban, ahogyan ő vagy a rendőrség az eseményeket fokról fokra megismerte vagy felderítette. Szóval nem mindig van meg a történet végén a feloldozás, de közben szépirodalmat olvasol, és tudod, hogy a valóság nem úgy működik, mint a tévésorozatokban. Aztán viszont jó leülni egy tévésorozat elé - és ezt teljesen komolyan gondolom -, mert nem mindig akarja az ember tudomásul venni, vagy ha tudja is, nem feltétlenül akarja realizálni, hogy a világ, az ember olykor hogyan működik. Szeretnénk elbújni kicsit a valóság elől, és jó, ha ezt időnként megtehetjük. Mert ha a szörnyű valósággal szembesülsz, akár csak egy könyvben is, az súlyként nehezedik a hátadra, és cipelned kell. Márpedig a terhet jó lerakni magunkról.
De ha szépirodalmi stílusban íródik valami - bármi -, úgy látszik, valamiért ezt a terhet időnként önként a vállunkra vesszük.
Itt megrendelhetitek a kiadótól.

Dashiell Hammett: A máltai sólyom

"Sam Spade-et megbízza egy bizonyos Miss Wonderley, hogy keresse meg a testvérét. Amikor partnerét, Miles Archert nyomozás közben hátba lövik, Spade egyszerre lesz hajtó és üldözött vad. Vajon képes lesz megtalálni a nagy értékű és titokzatos madarat, mielőtt a kövér ember az ő nyomára akad?
A regény - kevesen tudják - 1936-ban már megjelent magyarul Faludi Miklós fordításában. Az Agave Könyvek most ezt a változatot adja közre a regény első megjelenésének nyolcvanadik évfordulója alkalmából."

Idézek még a hátsó borítóról: 

"A máltai sólyom minden idők egyik legfontosabb és legjobb krimije. Mindent ehhez mérnek megjelenése óta, és fognak is még mérni, amíg lesznek krimiírók - és persze olvasók."

És egyéb idézetek:

"Dashiell Hammett párbeszédeit csak Hemingway legjobb dialógusaihoz lehet hasonlítani." (André Gide)

"Hammett egyike a legjobb kortárs íróknak." (Gertrude Stein)

Na, akkor kezdjünk bele... És most lehet, hogy sokak szemében szentségtörést követek el... Pedig nem ez a célom, higgyétek el; nem "csak úgy" ellentmondani akarok, az ellentmondás kedvéért.

Azt a tételt elfogadva kezdtem neki a könyvnek, hogy A máltai sólyom alapmű a krimiirodalomban. Nyilván ez így van, valamelyest úttörő volt a műfajban, hiszen egy 1930-as könyvről beszélünk. Ez oké.

Gertrude Stein véleményét tiszteletben tartom, mert becsülöm Steint, és tudom, hogy mindig jó érzékkel felismerte a tehetségeket. És nyilván valahol igaza van, főleg abban a korban és abban a közegben, amikor és ahol ő élt, és ez fontos, ettől nemhogy nem lehet elvonatkoztatni, ez meghatározó egy véleménynyilvánításkor, hiszen korfüggő, társadalomfüggő, helyszínfüggő a kultúra, az egyes műfajok elfogadottsága, megítélése. 

De mindezek ellenére sem tudok egyetérteni például azzal, hogy Hammett párbeszédeit csak Hemingway legjobb dialógusaihoz lehet hasonlítani. 

Nem, szerintem egyáltalán nem hasonlíthatók, nem mérhetők hozzá. 

Persze ezt megint úgy kellene tekintenem, hogy abban a korban, amikor ez a vélemény elhangzott, nem lehetett senki más párbeszédeit Hemingway párbeszédeihez hasonlítani, csakhogy ha egy könyvnek jelenleg ott áll ez az első oldalán, akkor én azt úgy értelmezem, hogy ez az állítás ma is érvényes. 

Számomra Hemingway párbeszédei valóban irányadók (teljesen függetlenül a fenti megállapítástól), semmihez sem foghatók és egyedülállók, mert egyszerűen annyira a helyükön van a párbeszédeiben minden egyes szó, hogy ehhez hasonlítani Hammett párbeszédeit... hogy is mondjam... akár abban a korban is... inkább nem mondom sehogy. 

Dashiell humora rendben van, és jól is ír egyébként. A történet is oké. Érdekes, fenntartja az érdeklődést - annak ellenére, hogy az ingerküszöb 1930 óta - a kultúrában is - jócskán megemelkedett. Féltem, hogy a végét elbaltázza, de nem! (Úgyhogy fellélegeztem.)

De vannak benne olyan dolgok, amelyek számomra érthetetlenek, egyszerűen nem életszerűek: Sam Spade hogyan tud akkor is higgadt és könnyed maradni, amikor éppen emberek halnak meg körülötte vagy akár konkrétan a karjai között? Hogyan tud jókedvű lenni eközben? Hogyan tud nevetni? Miért nevet?

Tudnék még ilyen kérdéseket sorolni, de nem ez a lényeg. 

A történet jó, gördülékeny, a stílusa jó, olvasmányos, a humora jó, egyedi, tehát nincs ezekkel semmi probléma; a problémát abban látom, ha bizonyos idézetekkel, beharangozókkal olyan várakozásokat ébresztenek egy mű iránt, amelyeket aztán az adott mű, ne adj' Isten, nem tud teljesíteni. 

Önmagában ez a krimi teljesen rendben lenne, ha nem várna az ember tőle többet, mint amennyi. Ha nem pakolják ennyire tele az elejét, hátulját idézetekkel, szinte "rábeszélésekkel", hogy biztosan elhidd, ez lesz a legeslegjobb krimi, amit életedben valaha olvastál ÉS olvasni fogsz (!), akkor ezek a gondolatok mind nem jutnának eszembe. De azzal, hogy ekkora várakozásokat ébreszt egy kiadó, egy szerkesztő, egy újságíró, bárki, egyúttal elvárásokat is támaszt! És ez a visszájára fordulhat. Azt gondolom, egyértelműen ez történt ez esetben is. 

Ennek ellenére, ha szeretitek a régi típusú, jó (!) krimiket, olvassátok el, de ne úgy kezdjetek bele, hogy ez lesz A könyv, A krimi, amit soha az életben semmi nem múlhat felül, mert akkor - legalábbis megvan az esély rá - csalódni fogtok. 

Ha pedig úgy kezdtek bele az olvasásba, hogy elolvastok egy jó krimit - és ennyi, semmi több -, akkor tök jól fogtok szórakozni. 

Satoe Tone-kiállítás

Satoe Tone, aki lepkeujjakkal rajzol mesét

2015.10.26. 

---

A Japán Alapítvány fő támogatásával, a Kisgombos Kiadó és a Biatorbágy Közművelődéséért Alapítvány meghívására hazánkba látogat Satoe Tone, aki 2013-ban elnyerte a legrangosabb gyermekkönyvfesztivál, a Bolognai Nemzetközi Könyvvásár Illusztrációs Fődíját.

A jelenleg Olaszországban élő japán művésznő Európában és Japánban is elismerést szerzett bámulatosan aprólékos festészeti technikával megalkotott, mégis álomszerűen légies, érzelemgazdag illusztrációkkal kísért képeskönyveivel. Alkotásai nem pusztán gyönyörűek, Satoe Tone „szándéka univerzális: mesei allegóriát teremteni olyan veszteség-helyzeteknek, negatív érzelmeknek, sérülékeny emberi értékeknek, melyet a gyermekek, de olykor a felnőttek is nehezen kezelnek." 

Satoe Tone Magyarországon a Pipó utazása című műve által vált ismertté, melyet a Kisgombos Kiadó 2014-ben adott ki. A könyv szakmai körökben is komoly elismerést aratott: tizenkét kortárs képzőművész és kurátor 2015 egyik legszebben illusztrált magyar gyerekkönyvének választotta.

A művésznő munkáinak széles körű hazai megismertetése a külföldi trendek élvonalába tartozó műfaj, a „picture book" vagyis a „kortalan képeskönyv" népszerűsítésében is jelentős szerepet játszhat. Ezeknek a könyveknek egyik fő jellegzetessége, hogy vizuális történetmondással, verbális szűkszavúsággal magát az olvasót, mesehallgatót is bevonják az alkotói folyamatba, aktív részvételüket kívánva meg. Inspiratív nyitottságuk felnőtteket és gyerekeket egyaránt saját történetük elmondására ösztönöz, ezzel bensőséges, teremtő élmény lehetőségét kínálva.

Két helyszínen a művésznő eredeti képeiből nyílik kiállítás

Satoe Tone, aki lepkeujjakkal rajzol mesét címmel:

Biatorbágyon, a Faluházban: 2015. november 7. 17 órakor, Satoe Tone személyes részvételével, Szalóki Ági énekesnő közreműködésével.

A kiállítást megnyitja: Ulrich Sára grafikusművész, a MOME tanára

Cím: Biatorbágy, Baross Gábor u. 1.

A kiállítás látogatható: 2015. november 18-ig.Kiállításmegnyitó Budapesten, a Marczibányi Téri Művelődési Központban ( 1022, Budapest, Marczibányi tér 5/a):

2015. november 20. 17 órakor

A kiállítást megnyitja: Vihar Judit, az ELTE Japán tanszékének docense, a Japán-Magyar Baráti Társaság elnöke, japán műfordító

A kiállítás ezen a helyszínen 2015. november 20-30. között látogatható.

A művésznő magyarországi tartózkodása alatt 17 neves, hazai gyerekkönyv illusztrátornak tart szakmai workshopot, s ezen túl, két foglalkozás keretében, gyerekek számára is lehetőséget biztosít a közös alkotómunkára.

Műhelymunka illusztrátorokkal:

2015. november 8-án a biatorbágyi Kisgombos Könyvesbolt Padlásán.

Műhelymunka gyerekekkel:

2015. november 7. 10.30-tól a biatorbágyi Kisgombos Könyvesbolt Padlásán,

2015. november 9. 18 órakor a Marczibányi Téri Művelődési Központ Kamaratermében.

A workshopra szóló jegyek csak elővételben, a Kisgombos webboltjában kaphatóak, korlátozott számban.

http://kisgombos.hu/page/2709/html/jegyrendeles.html

A kiállításra mindenkit sok szeretettel várunk!

Kérünk, hogy ha a program elnyerte tetszésed, látogasd meg az esemény saját facebook oldalát és „gombold”!

https://www.facebook.com/Satoe-Tone-Magyarországra-érkezik-542049445950869/?ref=hl

A programsorozat fő támogatója:

 Japán Alapítvány

Szervezők:

Kisgombos Kiadó

Biatorbágy Közművelődéséért Alapítvány

Marczibányi Téri Művelődési Központ

Biatorbágyi Faluház és Karikó János Könyvtár

Ferdinand von Schirach: Ártatlan? - Újabb meglepő bűnügyi esetek

 



















"Egy férfi börtönbüntetés helyett új fogakat kap karácsonyra. Egy fiút majdnem halálra kínoznak az illuminátusok társasága nevében. Egy fúvószenekarban játszó kilenc derék polgár tönkreteszi egy lány életét, és egyiküknek sem kell megbűnhődnie.
Ferdinand von Schirach 1994 óta védőügyvédként dolgozik Berlinben. Védelmük ellátására iparmágnások, hírességek és az alvilág tagjai kérik fel, de egészen átlagos emberek is. Magyar nyelven "Bűnös? 11 meglepő bűnügyi eset" címen megjelent bemutatkozó könyvével 2009-ben egycsapásra Európa-szerte ismert író lett, 2011-ben az amerikai közönség is felfedezte. Ferdinand von Schirach keze alatt irodalommá lesz a büntetőeljárás. Csendesen, de határozottan teszi fel a kérdéseit jóról és rosszról, bűnről és ártatlanságról, s valamennyiünk közös erkölcsi felelősségéről. Ferdinand von Schirach, német sztárügyvéd magyarul Bűnös? címen megjelent első elbeszéléskötete nem mindennapi lelkesedést és izgalmat váltott ki az olvasók körében. Nem egész egy év elteltével most 15 újabb izgalmas bűnügyi esetet vehetünk kézbe."
 
Mindig azok a leghátborzongatóbb történetek, amelyeket a valóság szült.
Amiket, tudjátok, ha filmen látnánk, akkor azt mondanánk: 'ja, persze... miért kell ilyet beletenni egy filmbe? Amúgy egész jó lett volna, miért kell ilyennel elrontani a végét?' Na, tipikusan ezek az 'ilyenek' azok, amik tényleg megtörténnek. Mert én nem állítom, hogy az írói fantázia nem tud olyat produkálni, amit a valóság nem - de a valóság is tud olyat produkálni, amit az írói képzelet nem. Ez persze olykor jó is lehet, hiszen ez azt jelenti, hogy vannak csodák.
De vannak szörnyűségek is, olyan borzalmak, olyan véletlenek, amelyek felülírják a logikát, az ember - lelki, szellemi - befogadóképességét és minden várakozást, és ezért azt mondod: jaj, bárcsak azt mondhatnám, hogy "ez csak egy könyv, nyugi, ez nem történt meg". Ilyenkor nincs meg az a feloldás a történet végén, amikor ez az embernek vigaszul szolgálhat. Hogy tulajdonképpen az író írhat neki egy másik befejezést is, ha akar.
Oldalanként felteszi az olvasó a kérdés: hogyan történhetnek meg ilyenek? Miért? És valahogy - totálisan szembemenve a logikával - meg akarod változtatni a történteket. Egyszerűen azért, mert fáj, és nem akarod, hogy így legyen.

Én nem tudom, hogy Ferdinand von Schirach milyen ügyvéd, de hogy kitűnő író, azt újra - sőt, most még inkább - meg tudom erősíteni. Irodalmi értékeket alkot - igazság szerint például az Ártatlan? fülszövegéből nem is gondolná az ember, hogy mennyire.
Ugyanis szerintem ez - az írás minőségét, az irodalmi eszközöket tekintve - messze felülmúlja a regényét (Collini nem beszél).
Teljesen helyükön vannak a mondatok; az írásmód tömör, lényegre törő, tárgyszerű, és éppen ettől (!) olyan hatásos. Mert nem sulykol beléd érzelmeket - tudja, hogy bőven elég a valóság objektív ábrázolása ahhoz, hogy beléd szoruljon a levegő.
Leteszed a könyvet, kimész a friss levegőre, hogy oxigénhez jusson a tüdőd.
Aztán egy óra múlva megrendeled a következő könyvét.
És miközben azt olvasod, újra azt reméled, hogy a történetek befejezése megváltoztatható.
Mert az ember ilyen.
Olykor értelmetlenül, minden logika ellenére mássá akarja tenni a világot.
És ha nagyon akarja, talán egy kicsit meg is teheti.
Valaki megtanított engem arra, hogy a hit - mindenfajta hit - éppen erről szól: hogy a logika ellenében is hiszed, hogy képes vagy megtenni bizonyos dolgokat. Talán igen, talán nem.  Olykor igen, olykor nem. De hogy a dolgok megváltoztatásában való hit nélkül nem fog menni, abban viszonylag biztos lehetsz. Miért? Hát alapvetően azért, mert akkor neki sem kezdesz. Akkor máshogy állsz hozzá. Ha nem hiszel benne, nem fektetsz bele elég energiát. Akkor legyintesz, és elfogadod a - szerinted - megváltoztathatatlant. Miközben lehet, hogy változtathatnál rajta. Csak a hited nélkül meg se próbálod. És ez időnként szerintem borzalmas nagy vétek. Csak hát baromi nehéz, elképesztően nehéz, ismerjük el.
Ezért miután letette ezt a - vagy egy ehhez hasonló - könyvet az ember, remélhetőleg akkor sem feledkezik el arról, hogy elhatározta: jobbá, igenis jobbá, legalább csak egy picit jobbá szeretné tenni a világot, a helyet, az embereket, ahol/akik között él. Remélhetőleg nem feledkezik el arról, miután az utolsó oldalt is elolvasta, hogy 150 oldalon keresztül hitt abban, hogy ezt megteheti. És akkor már az esélyt megteremtette rá.

A könyvet ITT megrendelhetitek.

Harlan Coben: Az idegen

 

"Az idegen a semmiből bukkan fel. Talán egy bárban, talán egy parkolóban, talán egy élelmiszerboltban. Kiléte ismeretlen. Indítékai homályosak. A birtokában lévő információ tagadhatatlanul hiteles. Néhány szót súg az ember fülébe, aztán magára hagyja meghökkent áldozatát, aki kétségbeesetten próbálja összerakni darabokra tört élete szilánkjait. Adam Price-nak van mit veszítenie. Élete maga az amerikai álom: jól fizető állása van, és látszólag harmonikus házasságban él gyönyörű feleségével, akivel két csodálatos fiúgyermeket nevelnek egy hatalmas kertvárosi családi házban.
Aztán összeakad az idegennel. Amikor Adam tudomást szerez felesége, Corinne szörnyű titkáról, kérdőre vonja az asszonyt, és a tökéletes élet délibábja úgy foszlik szét, mintha sosem létezett volna. Ám Adam hamarosan még sötétebb machinációk hálójában találja magát, és egy idő után felismeri: elég egy apró kis hiba, és az összeesküvés, amelybe belesodródott, nem csupán az életüket dönti romba, de végez is velük…

Harlan Coben napjaink egyik legnépszerűbb krimiírója. Regényeit meghökkentő humora és a váratlan csavarok miatt a műfaj gyöngyszemeiként tartják számon. Könyveit eddig mintegy negyven nyelvre fordították le, és közel ötvenmillió példányt adtak el belőlük világszerte. Az idegen Harlan Coben eddigi legsokkolóbb regénye, amely márciusi megjelenése után szinte azonnal az amerikai sikerlisták élére került."

Én nagyon szeretem a jó krimiket - és amikor azt mondom, hogy "jó", akkor nemcsak a csattanókra, a kiszámíthatatlan fordulatokra gondolok, hanem ugyanannyira arra is, hogy milyen színvonalon van megírva.
Harlan Cobennel azóta elfogult vagyok, hogy az első könyvét olvastam. Már sok könyve megjelent magyarul is, és a legtöbbet még mindig nem olvastam, de amit igen, azok mind lehengereltek. Azonban a legújabb, Az idegen, hát ez a könyv leírhatatlan. (Még ha ez most paradox módon hangzik is.) Egyszerűen nem bírtam letenni, nem érdekelt, hogy hány órát fogok aludni, vagy hogy épp mi egyéb dolgom lenne, ez a könyv annyira magába szippantja az embert - és itt újra fontos hangsúlyozni azt, hogy ez "csak egy krimi"! -, mint kevés más könyv.
Némelyik mondata annyira betalál, hogy azt mondod: te jó ég, hogyan tudja ennyire pontosan megfogalmazni néhány szóval azt, amit már hetek/hónapok/évek óta érzek, vagy gondolok, de sosem tudtam kimondani, szavakba önteni eddig?
Éleslátás, nem mindennapi tehetség, és nemcsak a figyelem, de az izgalom folyamatos fenntartása jellemzi. És tehetség, tehetség, tehetség.
Vannak olyan írók, akik azt mondják magukról, hogy ők csak krimit tudnak írni; mások azt, hogy ők csak szépirodalmat; megint mások mondjuk csak ifjúsági regényt; aztán némelyikük megpróbálkozik más műfajjal is, de aztán visszatér az eredeti témájához, mert rájön, hogy ő abban jó; vagy hogy egyszerűen nem tud írni semmi mást ugyanolyan színvonalon. Vagy sehogy.
Én nem tudom, hogy Coben tudna-e szépirodalmat írni, de valahogy azt érzem, hogy nincs szükség rá. (Karin Fossum az, akinél még ezt éreztem.) Mert a krimijébe, ami tényleg színtiszta krimi, beletesz olyan magvas gondolatokat, hogy azokkal tulajdonképpen el is mond mindent; mindent, néhány mondattal, egy bűnügyi regénybe ágyazva, amit egy szépíró olykor háromszáz oldalon át sulykol, magyaráz.
Mert Cobennek megy ez, és kész. Ösztönösen, akaratlanul. Én nem gondolom, hogy ő szántszándékkal nevelni akarná az olvasót, amikor fajsúlyos mondatokat csak úgy mellékesen odavet ötven oldalanként egyszer. Szerintem ő pusztán szórakoztatni akar. Mégis ráébreszt olyan dolgokra, kimond olyan mondatokat, gondolatokat, amelyek miatt érdemes elolvasni, amit ír, még akkor is, ha nem vagy oda kimondottan ezért a műfajért.
És amikor olvasod és élvezed a könyvét, akkor közben elkezded értékelni az életedet. Vagy - ha kell - átértékelni. Máshogy élni. Máshogy tekinteni rá.
Na, ilyen hatást elérni nem kis dolog. Egy történettel vagy egyetlen mondattal olyat "ütni", amitől másként akarod élni az életedet. Mármint mindezt komolyan. "Igaziból".
És ha mindez nem érdekel egy krimikedvelőt, és pont azért olvas krimit, mert lazítani akar, és nem foglalkozni semmiféle fajsúlyos gondolattal, az sem fog csalódni - Coben olyan finoman hinti el ezeket a mondatokat, hogy akinek nincs szeme rá, az nem fogja észrevenni; ha át akarsz siklani ezek fölött, megteheted; de nem biztos, hogy érdemes.
Ha szórakozni akarsz, olvass Cobent.
Ha az izgalmat szereted egy könyvben, olvass Cobent.
Ha fontos számodra, hogy tartalmas gondolat is legyen egy könyvben, olvass Cobent.
Ha nem akarsz mély gondolatokat egy krimiben, csakis kikapcsolódni akarsz, olvass Cobent.
Tök mindegy igazából, hogy mit keresel egy könyvben - olvasd el Cobennek csak egyetlen könyvét (Az idegen nem rossz kezdetnek), és a következőt már követelni fogod.

Itt közvetlenül a kiadótól megrendelheted.