"Ferdinand von Schirach hírességek, politikusok és az alvilág védőügyvédje, aki saját praxisából válogatta össze a kötetben szereplő tizenegy meglepő jogi esetet. A hihetetlen, de igaz történetek szereplői a mai társadalom látszólag hétköznapi figurái. Bűntettük hátterében a bosszú, a jogos önvédelem és a szerelemféltés mellett személyiségzavar okozta kannibalizmus – vagy csupán az önzetlen testvéri szeretet áll. Von Schirach személyében nemcsak a bűnperek szakértőjét, hanem egy elegáns stílusú debütáló szerzőt is üdvözölhetünk. Az író újra és újra lebontja a bűnüldözéssel és az elkövetőkkel kapcsolatos sztereotípiákat, így jut az olvasó a történetek végén a puszta elképedésnél mélyebb, katartikus élményhez."
"Bámulatos debütálás. Egy könyv, amely az első oldaltól fogva tart, és egyetlen szava sincs, ami ne lenne a helyén."
Frankfurter Allgemeine Zeitung
Két részletben olvastam el ezt a könyvet, pedig nem így terveztem. De egyszerűen - akármilyen közhelyesen hangzik is ez ma már - másodszorra már nem tudtam letenni, amíg be nem fejeztem. Tényleg nem tudtam.
Én "visszafelé" olvastam Schirachot, mert először olvastam a Collini nem beszél című regényét, utána az Ártatlan?-t, majd a Bűnös?-t, holott a megjelenésük sorrendje pont ellentétes ezzel.
Nagyon sok minden jut eszembe egyszerre, szóval elképzelhető, hogy csapongani fogok, de igyekszem valamilyen rendszert felállítani a gondolatok között.
Először is: ha valaki megkérdőjelezné, hogy ezek valóban megtörténtek-e - márpedig szerintem legalább egyszer ez a kérdés mindenkiben feltevődik -, akkor, attól tartok, az erre a kérdésre adott válasz (sajnos) mindig az, hogy ilyen borzalmak csak a valóságban tudnak megtörténni. Mármint: ilyeneket egyszerűen nem lehet kitalálni.
Lehet, hogy ezt már az Ártatlan? című könyvnél is leírtam, de ezt gondolom.
Aztán a fentiekből adódik a kérdés: de hogyan tudnak ilyen borzalmak megtörténni a valóságban??
Azok az emberek, akik ilyen dolgokat elkövetnek, miért teszik mindezeket? Mi viszi rá őket? Mi nem működik jól az agyukban, vagy milyen trauma érte őket, hogy ilyeneket megtesznek?
Ezt a kérdést az ember nem kerülheti meg, viszont amilyen egyszerű a kérdés, olyan sokrétű, bonyolult és megmagyarázhatatlan a válasz. Nagyon sokszor megválaszolhatatlan ez a kérdés. Nyilván most nem az önvédelemre gondolok, bár ebben a könyvben éppen az az egyik legbizarrabb történet.
Mert miket sorolunk fel általában indokként? Van a sanyarú gyermekkor, a különféle bántalmazások következtében kialakult személyiségzavar, a pszichés betegségek, a bosszú, a féltékenység... De ez nem írható le ilyen egyszerűen. "Pszichés betegségek." Ez egy fogalom, de mit jelent? Mit takar? Millióféle megfoghatatlan és megmagyarázhatatlan dolgot.
Olykor szörnyűségeket, borzalmakat. És nem és nem akarom tudni (pedig nyilván az ilyen "tudás" elvileg hasznos lehet, de elég őrjítő, hogy általában csak akkor derül fény rá, ha megtörténik valami borzalom), hogy ilyen emberek élnek, élhetnek köztünk. Nem akarom elhinni. Nem akarom elhinni, hogy létezhet ez. Nem akarom, hogy létezzen.
Szóval az ember, az olvasó keresi a választ - meg a védőügyvéd, meg a rendőr, meg a pszichiáter, meg mindenki más -, hogy miért... És gyakran a konkrét válasz erre nem található meg. Mert nem olyan könnyen megfogható. És ha megvan is a miért, tehát az indok, akkor sem mindig szolgál megfelelő vagy kielégítő magyarázattal. Magyarázattal arra, hogy hogyan. Hogyan képes az ember ilyen tettekre? Az ember! Hogyan?
Aki szereti a krimiket, semmiképp ne hagyja ki ezt az olvasmányt; aki a borzongást keresi egy könyvben, az főleg ne; az se, aki tudni akarja, mi mindenre képes az ember, és aki netán meg akarja fejteni vagy legalább gondolkodni akar azon, hogy valaki miért lesz gonosszá, valaki miért nem... Akit érdekel a valóság, akkor is, ha az hátborzongató és olykor szinte elviselhetetlen, az olvassa el; aki pedig a szépirodalmat részesíti előnyben, az is, mert Schirach nagyon tud írni; ahogy a Frankfurter Allgemeine Zeitung fogalmaz: minden szava a helyén van.
De nem lesz könnyű, ezt előre megmondom.
Nem teszi feldolgozhatóbbá az olvasottakat az, hogy Schirach szépirodalmat csinál a történeteiből, de a könyvnek jót tesz - sokkal jobbat, mint ha sima krimiket gyártott volna belőlük.
És szerintem nagy erénye a könyvnek, hogy Schirach nem úgy építi fel a történeteket, mint a hagyományos krimik, hogy "elvárás, hogy izgulj azon, ki a tettes". Van, hogy már az elején tudod, és akkor a lelki mozgatórugó a megfejtendő; van, hogy tényleg csak a végén derül fény arra, hogy ki tette és miért; és van, hogy nincs meg ez a fajta feloldás, mert egyszerűen nem tudod meg azt, hogy ki tette, vagy azt, hogy miért, vagy egyiket sem. (És ha a csattanót keresed elsősorban egy krimiben, akkor elég nagy pofánvágásként tud hatni, ha nem tudod meg, hogy ki tette és miért, vagy ha egyszerűen a jogrendszer vagy a körülmények olyanok, hogy az illető simán elsétálhatott.) Egyszerűen Schirach úgy építi fel a történteket, olyan egymásutánban, ahogyan ő vagy a rendőrség az eseményeket fokról fokra megismerte vagy felderítette. Szóval nem mindig van meg a történet végén a feloldozás, de közben szépirodalmat olvasol, és tudod, hogy a valóság nem úgy működik, mint a tévésorozatokban. Aztán viszont jó leülni egy tévésorozat elé - és ezt teljesen komolyan gondolom -, mert nem mindig akarja az ember tudomásul venni, vagy ha tudja is, nem feltétlenül akarja realizálni, hogy a világ, az ember olykor hogyan működik. Szeretnénk elbújni kicsit a valóság elől, és jó, ha ezt időnként megtehetjük. Mert ha a szörnyű valósággal szembesülsz, akár csak egy könyvben is, az súlyként nehezedik a hátadra, és cipelned kell. Márpedig a terhet jó lerakni magunkról.
De ha szépirodalmi stílusban íródik valami - bármi -, úgy látszik, valamiért ezt a terhet időnként önként a vállunkra vesszük.
Itt megrendelhetitek a kiadótól.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése