WM. Paul Young: Éva

"A 22 millió példányban elkelt sikerkönyv, A Viskó szerzőjének új, minden eddiginél felforgatóbb regénye.

John, a Begyűjtő különös helyen él; szigete a világok határán fekszik, egy dimenziók közti redőben.
Egy nap az óceán hatalmas konténert sodor a partra, melyben tizenkét holttest hever. A roncsok közt kutatva John egy fiatal lányra bukkan, aki csodával határos módon túlélte a tragédiát. A sziget Gyógyítói és Tudósai hamarosan felfedezik, hogy a lány genetikai adottságai nem mindennapiak: teste minden egyes sejtjében ott hordozza az egész emberiséget...
Lilly felépülése lázálmokkal és hallucinációkkal terhes, látomásai során Éva, Minden Élők Anyja látogat el hozzá, hogy felfedje előtte az elfeledett igazságot a teremtésről és a bűnbeesésről. Álom és ébrenlét, mitológia és valóság fonódik szorosan egymásba, Lilly pedig ráeszmél, hogy neki is óriási szerepe van az események alakulásában, a tét pedig nem más, mint Ádám és Éva leszármazottainak múltja és jövője.

Az Éva a mindenki által jól ismert teremtéstörténet példátlanul merész újraértelmezése, különleges munka, ami vélhetőleg egész generációkat fog inspirálni."

Én nem annyira a teremtés újraértelmezésének, mintsem mesébe (és itt a mesénél természetesen nem a teremtéstörténetre gondolok, hanem a könyvben írt helyszínekre és szereplőkre) ágyazott alternatívának érzem ezt a regényt. Young nem próbálja azt megmagyarázni, hogy valószínűleg miért is történt máshogy az ember elfordulása Istentől; inkább arról beszél, hogy máshogy is történhetett. Legyünk nyitottak (nyitott szem, nyitott szív), hogy láthassunk, érezhessünk, megérthessünk.

Ez a könyv egyfelől az író nézőpontja, ha úgy tetszik, állásfoglalása a hitről, másfelől pedig egy érdekes, spirituális regény, amely nem hagyja, hogy ne gondolkodj el arról, Te miben hiszel.

Arra biztosan képes ez a regény, hogy felébressze a reményt, és hogy egy gondolatlavinát indítson el benned. Olyan érzelmeket mozgat meg, amelyeknek nem is tudtál a létezéséről.
Arra figyelmeztet, hogy fogadjuk kétkedéssel a minket megkörnyékező kísértést és gonoszt, azt, amely a világgal vagy önmagunkkal akar minket szembeállítani. (Akkor is, ha az bennünk van.)
Viszont fogadjuk kétkedés nélkül a Szeretetet, kitárt szívvel, mindig és mindig.
És bízzunk. Bízzunk!

Aki hisz, annak a számára ez a könyv sem megerősítést, sem elbizonytalanodást nem fog jelenteni; mert a Hit erről szól.
De aki nem hisz, azt talán közelebb viszi a Hithez, a Bizalomhoz, azt talán elvezeti oda, hogy a régi, kitaposott ösvényei helyett egy új úton induljon el. Egy igaz úton.

Néhány idézet a könyvből, amelyik különösen megragadott engem, vagy amelyiken érdemes egyszer úgy igazán elgondolkodni:

"Ha egy hazugság túl nagy figyelmet kap, megnövekedhet."

"A megfelelő könyv, mint a megfelelő dal vagy a megfelelő szeretet, az egész világot megváltoztathatja, na persze a megfelelő ember számára."

"Sosem lehetsz túl öreg, túl rigolyás vagy túl dühös ahhoz, hogy fogj egy könyvet, és mesélj egy gyermeknek."

"Az igaz szeretethez kitárt kezek kellenek. Ha nincs hatalmadban nemet mondani, a szeretet sosem lesz valódi, csak illúzió."

"Az igaz szeretet nem a másik választásairól szól, hanem arról, hogy tudod, ki ő."

"Bizalom az, amikor önmagad adod át másnak; gyenge, mezítelen és szégyentelen vagy."

"- Isten miért hagyta, hogy elfordítsd az arcod?
- Istenben több tisztelet van irántam, mint bennem magamban, Isten elfogadja a választásaimat, hogy szabad akaratom, hogy nemet mondjak és elfordítsam az arcom, sarkalatos abban, hogy a szeretet szeretet legyen."

Young leírja, hogy Isten sosem fordította el az arcát az embertől, és az Édenkertben azt sem rejtegette, hogy mi lesz az ember választásának következménye. Ezért átkozza annyi ember Isten arcát és nevét. Ám Isten nem hajlandó olyanná válni, mint amilyenné mi lettünk, és erővel és hatalommal élni. Megvan benne a bátorság, hogy elfogadja, sőt hagyja minden döntésünket.
De a sötétségben, amelyet az ember hoz elfordulása által, sem hagyja magára őt.

Olvassátok el az Évát, vagy olvassátok a Bibliát - ezt akarja mondani a szerző. Nem azt, hogy pontosan mit is gondolj - csak azt, hogy sose feledkezz el a szeretetről, a bizalomról, és akkor te is jobb leszel, a világ is és a helyzeted is.
Ezek nehéz dolgok. Nehéz dolog bízni. Hinni. De ha sikerül, jobb lesz úgy nekünk.

Az Alexandra Kiadótól megrendelhető!

Paula Hawkins: A lány a vonaton

"Rachel ingázó, minden reggel felszáll ugyanarra a vonatra. Tudja, hogy minden alkalommal várakozni szoktak ugyanannál a fénysorompónál, ahonnan egy sor hátsó udvarra nyílik rálátás. Már-már kezdi úgy érezni, hogy ismeri az egyik ház lakóit. Jess és Jason, így nevezi őket. A pár élete tökéletesnek tűnik, és Rachel sóvárogva gondol a boldogságukra.
És aztán lát valami megdöbbentőt. Csak egyetlen pillanatig, ahogy a vonat tovahalad, de ennyi elég.
A pillanat mindent megváltoztat. Rachel immár részese az életüknek, melyet eddig csak messziről szemlélt.
Meglátják; sokkal több ő, mint egy lány a vonaton."

Hát, ki fogok lógni a sorból, az alábbiból:

"Ahogy Stephen King fogalmazott, ebben a történetben csak fokozódik és fokozódik a feszültség."
"Nem véletlenül hasonlítják Hitchcockhoz és Agatha Christie-hez az írót."



Miért vezetett ez a könyv minden sikerlistát? Mitől annyival jobb, mint más krimik? Mitől olyan különleges? Mitől jobb bármelyiknél?
Jobb?
Tudni szerettem volna, hogy velem, az én véleményemmel van-e a baj, szóval gyorsan rákerestem néhány olvasói véleményre a neten. Megnyugodtam, amikor megláttam, hogy igen sokan indokolatlanul túlértékeltnek tartják ezt a regényt.

Aki olvasott igazán jó és minőségi krimiket, az látja a különbséget. Hosszasan lehetne sorolni a szerzőket, de aki ismeri például Arnaldur Indridasont, Karin Fossumot (de most mondjam a fentiek után, hogy akár Hitchcockot vagy Agatha Christie-t?), az tudja, hogy nem mérhető hozzájuk ez a könyv.

Hawkins és A lány a vonaton nagy erénye a karakterábrázolás, a nagy hibája pedig a borzasztóan snassz tucatbefejezés. Nem akartam elhinni, hogy ez a vége. Ez a nagy csattanó??
A főszereplő karaktere van tulajdonképpen igazán jól kidolgozva, a hol ellenszenvesnek, hol sajnálatraméltónak leírt, elhagyott, szomorú alkoholista, aki nem tud kiszeretni a volt férjéből, aki reménykedik, fogadkozik, megbán és szenved, nem tud előrelépni, elmozdulni arról a pontról, amelybe beragadt - vele együtt lehet érezni, miközben a viselkedése viszolyogtat is.
A többi karakter ábrázolása is elfogadható. De a befejezés fölött nem tudok napirendre térni - ebből a könyvből komolyan csak ennyit lehetett kihozni a végére?
Egyébként olvasmányos, izgalmas, a cselekmény is rendben van egy pontig, csak ne lett volna elrontva a lezárás.
Hagyjuk is.

1-2 idézet, amelyeknél viszont érdemes elidőzni egy kicsit:

"Az ember arról talán nem tehet, hogy kicsoda, de arról tehet, hogy mit csinál."

"Nem értem, soha nem értettem, hogyan képesek az emberek vidáman semmibe venni a kárt, amit a szívük követésével okoznak. Ki mondta, hogy jó dolog, ha követed a szíved szavát? Színtiszta önzés ez, a mindent legyőző egoizmus."

"Semmi sem annyira fájdalmas, romboló, mint a gyanakvás."

És akkor azt már csak félve írom le, az ajánló meg a sok kritika és olvasói értékelés után, hogy bár én csak filmen láttam a Holtodiglant, de szerintem az is jól indul, nagyon jól, és az is közhelyes véget ér.
De nem kell egyetérteni velem.
Olvassátok el A lány a vonatont, szórakoztató krimi, kikapcsolsz közben, csak ne bosszankodj a végén túlságosan.
Én szóltam.

Nógrádi Gábor: A bátyám zseni - Tom és Geri 1.

"A tizenöt éves Gergő szenzációs találmányát, a kétmillió dollárt érő tolmácsprogramot valaki el akarja rabolni. De vajon ki? Kefe tanár úr? Vagy a tanár úr testvére, Ottó, aki csak a program miatt jön haza Amerikából? Vagy mindketten? És ki próbálja leleplezni a tolvajt? Tom, aki nem is szereti a bátyját? Vagy a hatodikosok titkos Szövetsége: Kacor, Brúnó, Zsolt, Emu és Lili? Netán Veronika tanárnő, aki okkal gyanakszik Ottóra? Ki tudja a választ? És a kérdések fejezetről fejezetre szaporodnak. Vajon meg lehet bízni Eszterben, aki hol Tomnak udvarol, hol Gergőnek? És mit keresnek amerikai maffiózók Budapesten? Kinek a fejét akarják, és miért? De ami a legfontosabb kérdés: vajon Tom és Geri haragos testvéri vetélkedése mögött szeretet is rejtőzhet? Egy izgalmas és humoros sorozat első kötete."

Dávidnak nagyon tetszett ez a könyv, viccesnek tartotta, olvasmányosnak, izgalmasnak, amelyben pörögnek az események, és folyamatosan történik valami.
Azt mondja, vannak benne hétköznapi események is és... és... Mi erre a jó szó? Dávid keresi: hétvégi? hétköznaptalan?
Szóval 'nem hétköznapi', kalandos események is részei a könyvnek, amikor a gyerekeknek csalókkal kell szembenézniük, illetve olyan helyzetekkel, amelyekkel úgy általában a valóságban az ekkora gyerekeknek nem. Ez teszi vonzóvá, érdekessé a regényt, és persze az író stílusa, amellyel letehetetlenné teszi ezt a könyvet, és kíváncsivá az olvasót a következő részre.
Mi már beszereztük!

Ewa Lach: Micsoda kölykök!

"Nem, kérem, nem regényünk hőseiről van szó! A "Micsoda kölykök" egy néninek a neve, aki így kiált fel, valahányszor a regény hőseit meglátja. Vagyis hát mégiscsak e regény hőseiről van szó - bűbájos kis ebadtákról, amolyan rosszcsontokról, akiknek azonban van két olyan tulajdonságuk, ami enyhíti csínyjeiket. Az egyik: nagyon szeretik és tisztelik a szüleiket. A mások: mindig igazat mondanak. Van aztán egy harmadik is: egyszerűség és szellemes közvetlenség, ami nemcsak az ő érdemük, hanem a "csodagyerek" lengyel írónőé is. Ewa Lachról ugyanis tudni kell, hogy mindössze tizenöt éves volt, amikor első nagysikerű regénye megjelent."

Dávid - számomra meglepő módon - egy régi kiadású ifjúsági regényt választott olvasmányul, és - nem meglepő módon - nagyon tetszett neki.
Pedig a nyaraláson olvasta, ahol fáradt volt az eseménydús programok után, de arra mindig van ereje, hogy olvasson még egy 20-30 oldalt esténként, akkor is, ha már lecsukódik a szeme. És én ennek nagggyon tudok örülni. De erről már többször írtam, úgyhogy most legyen elég annyi: nagyon jó könyv a Micsoda kölykök!, úgyhogy aki szereti az olyan hangulatú könyveket, amelyek nem a mai korban játszódnak, ajánljuk szeretettel.

Fabian Lenk: Idődetektívek - Oroszlánszívű Richárd

"Négy barát és egy közös titok: a cserfes Kim, az okos Julian, a sportos Leon és a rejtélyes egyiptomi macska, Kija. Az ő birtokukban van a Szent Bertalan bencés kolostor régi könyvtárának kulcsa. Ez a könyvtár rejt egy titokzatos termet, a Tempuszt, a félelmetes idő-teret, ahonnan bárki a múltba utazhat. A Tempusz az idő ritmusában lüktet. Ezernyi ajtó létezik, melyek a világtörténelem egy-egy évébe nyílnak. Ezeken az ajtókon keresztül például az ókori Rómába vagy a fáraók Egyiptomába utazhatnak barátaink. Kija macska szintén a fáraók korából származik – a gyerekek az első kalandos időutazásukról hozták magukkal a jelenbe. Ha a három jó barát érdeklődni kezd egy izgalmas történelmi kor iránt, vagy egy titokzatos bűnügyi történet sejlik fel a múltból, a Tempusz segítségével odautaznak. A Tempusz az időutazókat mindig visszahozza a jelenbe. Juliannak, Leonnak és Kimnek csak vissza kell térniük pontosan arra a helyre, ahol a múltba érkeztek a kaland elején. Onnan aztán visszatérhetnek saját korukba. Ha a barátok utazása a múltban napokig tart is, a jelenben egyetlen másodperc sem telik el közben – s így senki sem szerez tudomást az idődetektívek titokzatos utazásairól…

1194-ben járunk. Oroszlánszívű Richárd angol uralkodó, a harmadik keresztes hadjárat vezére a Szentföldről hazafelé tart Angliába. Útközben azonban támadás éri a vitézek kis csapatát. Ellenfelei elfogják a hős lovagkirályt, és bezárják egy bevehetetlen hegyi erődbe, Trifels várába. Szabadsága fejében nagy összegű váltságdíjat követelnek. Vajon célba ér-e a százezer ezüstmárka? A merész idődetektívek és új barátjuk, Blondel, az énekmondó veszélyes küldetésre vállalkoznak…"

Dávid inkább 9-10 éves gyermekeknek ajánlja ezt a könyvet. Úgy érzi, ő 12 évesen már kinőtt belőle. Egy-két évvel korábban még jobban élvezte az Idődetektíveket - szóval ennek megfelelően az olvasni kezdő, első-második-harmadik osztályos gyermekeknek ajánljuk elsősorban.
Nekik az Idődetektívek című sorozat tartalmas és kellemes szórakozást ígér.

Megrendelhető a Scolar Kiadótól.

Neil Abramson: Ki nem mondott szavak

"Helena állatok tucatjait segítette át könyörületességből a túlvilágra állatorvosként. Most, hogy maga is meghalt, nem képes továbblépni élet és halál határmezsgyéjéről - ideláncolják el nem végzett feladatai, jóvá nem tett bűnei, rettegése a büntetéstől, és egy elfecsérelt, kisszerű élet rémképe. Lelke odaszegődik egykori élete legfontosabb szereplői mellé - sikeres ügyvéd férje, David mellé; egykori kutatótársa, Jaycee mellé, aki a főemlősök kommunikációs képességét vizsgálja, és különös kapcsolatot alakított ki egy Cindy nevű csimpánzzal, aki - Jayce állítása szerint - egy négyéves gyermek értelmi szintjén képes az emberi kommunikációra.
Amikor Jaycee kutatását leállítják, és Cindyt az a veszély fenyegeti, hogy halálos kimenetelű, kegyetlen orvosbiológiai kísérletek alanya válik belőle, Helena túlvilági küldetése értelmet nyer David, Jaycee és még néhány humánus ember összefogásában. A Cindy megmentésére tett erőfeszítéseik választ adnak Helena kínzó kérdéseire a földi lét értelméről, és váratlan módon elhozzák a megváltást is.

"Rendkívüli történet állatokról, halandóságról és a szeretet hatalmáról. Mindenkinek el kellene olvasnia." (Garth Stein)

"Jelentős alkotás." (Susan Wilson, A táncoló kutya című regény szerzője)

"Ez a rendkívül cselekményes és izgalmas történet gyönyörűen ábrázolja az ember-állat kapcsolat megrendítő erejét. Feltétlenül el kell olvasnia annak, aki tart otthon állatot, de még inkább annak, aki nem!" (Gene Baur, a Farm Sanctuary állatmenhely elnöke és társalapítója)

"A Ki nem mondott szavak komolyan elgondolkodtatja az olvasót ember és állat kapcsolatáról. Nem tudtam letenni, egyes részeit kétszer is elolvastam." (Temple Grandin, az Animals Make Us Human szerzője)

"Neil Abramson kiváló és rendkívül magával ragadó könyvet írt. Nagyon megérintett, ahogy az állatok világát ábrázolja." (Meredith Brokaw, a Penny Whistle-könyvek és a Big Sky Cooking társszerzője)

"Borzasztóan élveztem az elejétől a végéig." (Jeffrey Masson, a Mit éreznek az állatok? című könyv szerzője)

"Izgalmas, szívmelengető történet az élet nagy kérdéseiről, halálról, érzésekről, az állati jogokról, könyörületességről, jogos felháborodásról és arról, hogy mindez miért van egyáltalán. A regény a meghökkentő fordulatok hullámvasútjára ültet fel. Olvassuk el, könnyezzük meg, miközben a szék karfájába kapaszkodunk, és nyerjünk bepillantást a nagy miértbe!" (Allen M. Schoen, állatorvos)

" A ki nem mondott szavak megható történet arról, miként vezet az ember útja az árulástól az állatrokonainkkal való baráti kapcsolatig. Gyönyörű, szívhez szóló hitvallás." (G. A. Bradshaw, a Kerulos Center alapítója és igazgatója)

Neil Abramson egy manhattani ügyvédi iroda társtulajdonosa, gyakorló ügyvéd, emellett több állatjogvédő civil és szakmai szervezet vezetőségi, illetve alapító tagja. Munkásságáért az ASPCA (az állatokkal szembeni erőszak megelőzéséért küzdő legpatinásabb amerikai egyesület) díjával tüntették ki. Neil Abramson állatorvos feleségével, két lányával és számos állatukkal él a New York állambeli Westchesterben.
A Ki nem mondott szavak az első regénye, mely komoly szakmai elismerést és népszerűséget hozott számára Amerika-szerte."


Nem tudtam, hogy mire fog kifutni a történet - az állatok védelméről lesz szó? az állatorvosi etikáról? házastársak egymás iránti ragaszkodásáról, hűségéről, szeretetéről? túlvilági létről? mindez nyilván boldog végkifejlettel? -, de a könyv nem várt módon mozdít meg érzéseket, ébreszt fel lelkiismeretet az emberben, és tesz fel (vagy tetet fel önmagunkkal) olyan kérdéseket, amelyeket egyébként sosem tennénk fel. Pedig jó tisztában lenni azzal, hogy kik vagyunk, és hogyan gondolkodunk bizonyos dolgokról.

Akinek van valamilyen háziállata - különösen, ha kutyája, macskája vagy lova -, az biztosan bele fog feledkezni ebbe a történetbe.
Azt hittem, egy laza regény lesz, amely nem feszeget igazán fontos kérdéseket, de tévedtem. És bevallom, kicsit meg is ríkatott a végén.
Nagyon is fontos dolgokra világít rá.
Arra (még ha ez közhelyesen hangzik is, de sajnos egyáltalán nem egyértelmű mindenki számára), hogy hogyan bánjunk az állatokkal. A ránk bízott, ránk szoruló lényekkel, akik nem hozhatnak döntéseket önmagukról; akik a mi szeretetünkre, jóindulatunkra, könyörületességünkre vannak bízva, és az ember kényének-kedvének kitéve, amivel soha, de soha nem szabadna visszaélni.
Szól ez a könyv állat és ember kapcsolatáról, arról az elmondhatatlanul szoros kötődésről, amelyet nem lehet leírni, csak megtapasztalni. Hogy mit jelent egy kutya gazdájának lenni. Mekkora felelősséget és áldást jelent egyben.
Az állatok hihetetlenül sokat tudnak adni az embernek, és képesek olyan érzéseket megmozdítani bennünk, amelyeknek addig a létezéséről sem tudtunk - éppen azáltal, hogy védtelenek, ki vannak téve a mi hangulatunknak, érzéseinknek, és azáltal, hogy tényleg, higgyétek el, tényleg jobban szeretnek minket önmaguknál. És ezt mindig meg kellene hálálnunk nekik. Nem ők tartoznak nekünk hálával, hanem mi nekik. Higgyétek el.

Csakhogy ez a könyv továbbmegy ennél. Pró és kontra érveket is bemutat egy, az állatok védelméről és az állatkísérletekről folytatott bírósági per tárgyalótermi jeleneteiben. És ez az, ami igazán tartalmassá teszi a könyvet - hogy bemutatja a másik szemszöget is; és nemcsak úgy "tessék-lássék", hanem valódi, megfontolandó, komoly érvekkel. Olyanokkal, amiket még gazdiként sem hagyhatunk figyelmen kívül.
Ez tölti meg igazán tartalommal ezt a regényt.

Egyébként is nagyon kedvelem az - inkább filmekben, mint könyvekben megjelenő - tárgyalótermi pengeváltásokat, és ebben ez a könyv, ez az író nagyon profi és erős.
Valószínűleg Neil Abramson az ügyvédi hivatás megkövetelte fegyelmezettségnek köszönhetően tudott ilyen briliáns, fegyelmezetten végigvitt és kidolgozott ügyész-ügyvéd párbeszédet, tanúvallomásokat megjeleníteni - nagyon élvezetes, izgalmas, elgondolkodtató módon, ami rákényszerít bennünket arra, hogy a dolgok mélyére nézzünk.
Nagyon élveztem, hogy a kontra érveket is hallhatom - mennyire más megvilágításba kerül akkor minden! Még akkor is, ha a véleményünk az adott esetről alapvetően nem változik meg. Akkor is.

Elgondolkodtató, remekül megírt, kényes kérdéseket is felvető mű, a védtelenek, védelemre szorulók nevében szót emelő író tollából, ami rávilágít arra, mik is az igazán fontos dolgok az életben, és mindezt nem szájbarágósan, hanem egy olyan témán át megközelítve teszi, aminél nem maradhatsz elfogulatlan vagy pártatlan, miközben süket vagy közönyös sem az ellenérvek hallatán.

Nem akarok túl nagy szavakat használni, hogy talán még arra is képes ez a könyv, hogy picit jobb emberré tegyen; de arra biztosan, hogy jobb gazdájává az állataidnak.
És e kettő végül is ugyanaz, nem?

Az Alexandra Kiadótól megrendelhető ITT!

J. K. Rowling: Harry Potter és az azkabani fogoly

...némileg az előző bejegyzés folytatásaként: most mondja a másik gyermekem, hogy ő meg éjszaka befejezte a Harry Potter 3. részét. :)

"Azkabanból, a gonosz varázslókat őrző rettegett és szuperbiztos börtönből megszökik egy fogoly. A Mágiaügyi Minisztériumban tudják, hogy a veszélyes szökevény Roxfortba tart, a Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolába. A varázslónövendék Harry Potter és barátai számára a harmadik tanév sem csak a vizsgák izgalmait tartogatja..."

Leírhatnám nagyjából azt, amit az előző bejegyzésben írtam, de legyen most elég csupán annyi, hogy ennek a könyvnek minden része zseniális, és ha bárki olvasó emberré szeretné nevelni a gyermekét vagy a tanítványát, akkor adja ezt a könyvet a kezébe. Mást nem is kell tennie, mert ezek a dolgok maguktól létrejönnek, ha a megfelelő könyv kerül a kezünkbe. Onnantól olvasunk, élethosszig. Ennyi.

ITT megrendelhető.

J. K. Rowling: Harry Potter és a Tűz Serlege

"Melyik nemzeti válogatott nyeri a Kviddics Világkupát? Ki lesz a Trimágus Tusa győztese? Utóbbiért a világ három boszorkány- és varázslóképző tanintézetének legrátermettebb diákjai küzdenek. A világraszóló versengés házigazdája Roxfort, az az iskola, ahová Harry Potter immár negyedévesként érkezik. És ahogy az a felsőbb osztályosoknál már egyáltalán nem különös, Harry és barátai a másik nemet is felfedezik... Ám nem csupán e kellemes igzalmakat ígérő események várnak Harryre és barátaira. Voldemort, a fekete mágusok vezére újból készülődik..."

Döbbenetes, hogy egy 9 éves gyerek milyen sebességgel tud kiolvasni egy 680 oldalas könyvet, ha az jó; mekkora lelkesedéssel, éjjel-nappal olvasva, a könyvvel ébredve, a könyv fölött aludva el, csak arról beszélve, mindenhova magával cipelve - ráérezve az olvasás (Az Olvasás) szépségére, örömére, nélkülözhetetlenségére, pótolhatatlanságára.

J. K. Rowlingot és a Harry Potter-könyveket már többször méltattuk itt a blogon is; azt hiszem, annál nagyobb méltatásra és elismerésre, mint hogy egy 2. osztályos gyermek néhány nap alatt kiolvas egy majdnem 700 oldalas regényt, egyetlen könyvnek sincs szüksége.

Éljen az olvasás, és Harry Potter forever. :)

ITT megrendelhető.

Kalandos küldetés: Zűr az űrben

Egy újabb kötetét szeretném bemutatni a Napraforgó Kiadó Kalandos küldetés című sorozatának.

"Amikor rutinküldetésre irányítanak, még nem is sejted, hogy életed kalandja vár! Át tudsz-e navigálni a Naprendszeren, megoldod-e a bolygók titkát, vagy a zseniális tudós a gonosz emberrablók karmai között marad?"

Ebben a részben is természetesen a gyermek a főszereplő; fel kell derítenie a titokzatos űrbéli bűnesetet, és közben még a földrajztudása és a csillagászati ismeretei is bővülnek.

Ebben a klassz könyvben szó van többek között meteoritokról, titokzatos és veszélyes aszteroidamezőkről, napkitörésről, felfedezőrobotokról, a NASA-ról és a Marsról; és ezenkívül még sok egyéb fontos és izgalmas dologról.

A gyermek érdekes és biztosan őt érdeklő s a korának megfelelő kérdések útján, rejtvényes feladatokon át jut el a megoldásokhoz és a válaszokhoz, ami motiválja a témában való alaposabb elmélyülés felé, felkelti az érdeklődését az eddig még számára ismeretlen fogalmak iránt, és játszva, tényleg játszva tanulja meg azokat a dolgokat, amelyek nem száraz tények formájában találhatók meg ebben a könyvben, hanem úgy, hogy az lekössön gyereket, de akár felnőttet is egyaránt.

Ezt a részt is ugyanolyan jó szívvel ajánlom minden gyermeknek, mint bármelyik másik Kalandos küldetést!
Mi elkötelezett rajongói vagyunk e sorozatnak. :)

A Napraforgó Kiadótól megrendelhető!

M. O. Walsh: Fényed ki ne hunyjon

"Megdöbbentően bölcs és megrendítően őszinte regény szívfájdalomról, bűnről és szerelemről.

A louisianai Baton Rouge-ban a nyári délutánok tikkasztó hőségében nap mint nap összejönnek a szomszédok, hogy együtt főzzenek, hideg sört igyanak és beszélgessenek. Az itt élők figyelnek egymásra. Amikor azonban 1989 nyarán a tizenöt éves Lindy Simpsont a házuktól néhány méternyire megerőszakolják, kiderül, hogy a látszólagos idillnek is megvan a maga sötét oldala.
Az apró, zárt közösségben több gyanúsított is akad. Például a félelmetes Bo Kern, aki a gimnázium után is a szülei nyakán élősködik; a néhány házzal lejjebb lakó Jason Landry; annak nevelőapja, Jacques, a kétes hírű pszichiáter; valamint a szemközt élő kamasz fiú is, aki a Lindy iránt érzett szenvedélyes, elvakult szerelme miatt kerül fel a lehetséges elkövetők listájára. Sok-sok évvel később ő meséli el nekünk, hogy az életet miként változtatja meg örökre a szívfájdalom, a bűn és a szerelem.

A Fényed ki ne hunyjon egyszerre tárja elénk egy kamasz lelkivilágát, egy erőszakos bűncselekmény lebilincselő történetét, a helybéli családok kusza életét és a mindent felemésztő kamaszkori szerelmet. M. O. Walsh regénye megrendítő regény a család fontosságáról, valamint az emlékek és a megbocsátás erejéről.

M. O. Walsh a louisianai Baton Rouge-ban él. Novellái és esszéi eddig a New York Times, az Oxford American, a Southern Review; az American Short Fiction, valamint a Best New American Voices lapjain jelentek meg. A Mississippi Állami Egyetem bölcsészkarán szerzett diplomát, jelenleg a New Orleans-i Egyetem Kreatív Írás Műhelyének vezetője. Első könyve, a The Prospect of Magic című elbeszélés-gyűjtemény, elnyerte a Tartts Fiction-díjat, valamint bekerült az Eric Hoffer-díj jelöltjeinek döntős mezőnyébe.

"Egyszerre kínzó krimi és a felnőtté válás érzékeny regénye. Egyaránt képes megríkatni... és sikításra késztetni az olvasót, aki fáradhatatlanul próbálja összerakni a kirakós darabjait, és megoldani a rejtélyt. A könyv ereje a pontosan megrajzolt karakterekben rejlik... Egyszerűen nem lehet letenni." (Oprah.com)

"Próbáljunk ellenállni a kísértésnek, hogy együltő helyünkben végigolvassuk ezt a csodálatos regényt. Ízlelgessük ezt az émelyítő louisianai krimit, amely visszarepít minket a gyerekkorba, amikor még naivan mit sem tudtunk arról, hogyan működik a világ. (...) A Fényed ki ne hunyjon megmutatja, hogy fiatalkori élményeink milyen mélyen befolyásolják felnőtt életünket. Az utolsó oldal éppen olyan lenyűgöző, mint az első." (Kathryn Stockett, A segítség című regény szerzője)

"Lenyűgözött a könyv nyelvezetének visszafogott szépsége, akárcsak az elbeszélő bölcsessége és szenvedélye. (...) A szerelemről, a szenvedélyről és a fájdalomról szól. Gyönyörű könyv. Jelentős könyv. Nem tudom eléggé méltatni." (Anne Rice, az Interjú a vámpírral szerzője)"

Oly sok jelentős kritikát kapott ez a könyv - amint ezt idézem fent -, mégis lehet róla újat mondani.

A szerző hangja eredeti, finom, és mégis kíméletlenül őszinte. Nem kendőzi el az igazságot se a tényekkel, se egy kamasz fiú lelkében dúló viharral vagy bizonytalansággal kapcsolatban, ugyanakkor mindezt úgy teszi, hogy az őszinte legyen, de ne elviselhetetlenül, olykor fájó, de ne perspektíva nélküli - még ha annak tűnnek is időnként a dolgok.

Ez a regény egy személyiségfejlődés története, és a saját bűneink mellett mások bűneinek oly módon való bemutatása, hogy rájöjjünk: ez a szál is a jellemfejlődést alakítja, késlelteti vagy segíti - attól függően, hogy hogyan alakulnak a minket körülvevő dolgok.

Szól ez a könyv a megbocsátásról is - arról, hogy a megbocsátás nem mindig megbocsátás; hanem felejtés. Hogy a megbocsátás sokszor tulajdonképpen pusztán annyi, hogy már nem fontosak azok a dolgok, amelyek miatt haragudtunk, vagy amelyek fájtak.

Sok könyv feszegeti az embernek maradni embertelen körülmények között kérdését - ami sajnos annyi-, de annyiféle helyzetet jelenthet! Hogy amikor begyűrűzik a környezetünkbe a bűn, és nem is arról van szó, hogy részünk van benne, vagy hogy hozzánk közelálló követték vagy szenvedték volna el, hanem egyszerűen csak tudomást szerzünk róla - akkor tudunk-e helyesen dönteni, figyelembe véve mások szempontjait, és nem - vagy nem csak - a sajátunkét, képesek vagyunk-e túlnézni saját magunkon, a szorongásainkon, a vágyainkon, és aszerint cselekedni, hogy mi lesz itt a jó azoknak, akik áldozatai az adott cselekménynek. Ez nem könnyű. Nem feltétlenül tudjuk meglátni az ő szempontjaikat - mert mi nem ők vagyunk.

Mennyi, mennyi körülmény alakítja a jellemünket! Csak reménykedni tudunk abban, hogy nem olyan események vesznek minket körül, amelyek torzítják a személyiségünket, és ami által kevesebb esélyt rejthet a jövőnk.
Persze olyan egyszerűnek tűnik, hogy maradjon szilárd és erős az ember minden körülmények között. Csak, attól tartok, ez nem így működik. Ennél sokkal nehezebb és bonyolultabb a dolog. Sokszor kevés az elhatározás és bármilyen jó szándék. Mert nem uralunk mindent. És ennek az elfogadása kemény, kőkemény dolog.

Szól ez a regény elkövetett hibákról és azok jóvátételéről - és arról, hogy ez nem mindig lehetséges. Van, amit nem lehet jóvátenni. Ekkor remélhetjük a megbocsátást - vagy a felejtést.

Kiválóan kidolgozott karaktereket vonultat fel a könyvében a szerző; a mellékszereplők és a mellékszálak is olyan remekül vannak felépítve, hogy ez adja a történet hitelességét.

És ahogy maga az író szögezi le: ez a történet főként a szeretetről szól.
Én viszont leszögezném: ez ne ijesszen el senkit! Nem lózungokat és sablonokat fogunk hallani, de mégis, igen, jelen lesz a könyvben, hogy vannak azok a helyzetek, amikor ha nem működik a megbocsátás és a felejtés sem, akkor a szeretetre hagyatkozhatsz. Az kellene hogy meghatározza a mindennapjainkat, és akkor nem lennének ilyen szörnyű történetek.
Miért nincs több szeretet az emberben? Miért?
Eredendően, amikor megszületünk, van, éppen elegendő szeretet van bennünk, csak azok, akikben (már) nincs, meg fogják határozni az életünket, a jellemünk formálódását, és ennek következtében idővel bennünk is kevesebb szeretet, empátia, együttérzés marad? És ez így öröklődik generációkon át?
Nem tudom.

M. O. Walsh se tudja.

De legalább keresi a választ. És az már fél siker.
Megmutatja, hogy sokfélék vagyunk, sokféleképpen élünk, és nem dönthetünk mindenről - de rávilágít arra is, hogy amiről igen, arról kötelességünk lenne helyesen dönteni. Nem csak a saját szempontjainkat nézve.
Felkínál egy helyes és járható utat. Mert azért, ha nem is mindenről, de millió dologról döntéseket kell hoznunk. És nem valószínű, hogy az a dolgunk, hogy ami számunkra kényelmetlenebb, azt a szőnyeg alá söpörjük, egyszerűen elfelejtsük, magunkkal szemben pedig mindig megbocsátóak és elnézőek - elfogultak - legyünk (mennyire hajlamos erre az ember, nem igaz?), ha ez másnak a kárára van.
Igenis törekedjünk arra, hogy szilárd legyen a jellemünk, és aztán, ha ez kényelmetlenségekkel jár is, ragaszkodjunk hozzá. Ha másnak nem engedünk meg kiskapukat, magunknak se engedjünk meg. Ne mindig a könnyebb utat válasszuk, mert az borzasztó nehézségekkel járhat valaki számára. Egyébként akár a saját magunk számára is.
"Legyetek jók, ha tudtok"? Valami ilyesmi lenne a lényeg? És akkor minden egy kicsit jobb lesz?
Nem tudom.

M. O. Walsh se tudja.

De azt hiszem, valami olyasmit akar mondani, hogy legalább próbálkozzunk vele.

A könyv az Alexandra Kiadótól megrendelhető!

Patrick Süskind: A mélység kényszere

"Őrizkedj a kritikusoktól! Így szól A mélység kényszere című elbeszélés intő üzenete, amelyben egy tehetséges fiatal grafikusnő túlságosan szívére veszi a műbírálatokat. 

A Viadal egy sakkparti története, amelyben azonban a sakknál jóval több forog kockán. 

A Mussard mester testamentuma című novellában egy férfi olyan felismerésre jut, amelytől a szó szoros értelmében megkövül. 

Az Amnézia in litteris címet viselő értekezésében pedig Patrick Süskind azt a pillanatot írja le, amelyben az ember rádöbben, hogy csak halvány emlékei vannak azokról a könyvekről, amelyeket valamikor olvasott. 

A kötet nem mindennapi és nem mindennapi módon megírt történetek gyűjteménye.

„Patrick Süskind nyelvi-ritmikai eleganciája elbeszéléseinek olyan könnyedséget kölcsönöz, amely megfosztja nyomasztóságától azt, ami nehéz, és jelentéktelenségétől azt, ami mellékes, mert egészen megindító és mégis művészien távolságtartó az, ahogyan mindezt elbeszéli.”

Konrad Heidkampf

Die Zeit, Hamburg"

Patrick Süskind nagy író és nagy gondolkodó, aki ezzel a könyvével maradandót alkotott.

Fajsúlyos dolgokat vet fel e novellákban, amelyekkel kell vagy legalábbis érdemes - vagy kellene, vagy nem ártana - foglalkozni.

A kérdések, amelyeket felvet az első történetben, A mélység kényszerében, arra sarkallnak, hogy elgondolkodjunk a következőkön: az író azt sugallja, hogy a végkifejlet nem következett volna be a kritikus legelső kritikájának hiányában. Vagyis - ami az egész történetnek a fricskája - ha ő nem mondja a grafikusra azt, amit, akkor nem is történik meg ez az egész, a tragikus végkifejlet; mert kritikájával nem előrevetítette, hanem mintegy megteremtette (modern szóval élve: "bevonzotta") a következményeket.

Tehát a konklúzió: azáltal, hogy kimondunk dolgokat, akár negatívakat, akár pozitívakat, tulajdonképpen megteremt(het)jük azoknak a létrejöttét vagy az azokból egyenesen következő végkifejletet. Pedig amikor kimondjuk ezeket, óvatlanul, talán meggondolatlanul, esetleg fel sem mérjük, mit okozunk velük, illetve az is elképzelhető, hogy pusztán belelátunk nem létező dolgokat létező dolgokba, amelyek sosem következnének be végiggondolatlan kijelentéseink nélkül. Mert a szavainknak ereje van, azokkal teremteni, rombolni, motiválni, pusztítani tudunk.
Tehát: bizonyos dolgok nem jönnének létre, ha nem adnánk hangot nekik, mert esetleg sosem léteztek, még az alapjuk sem volt meg; de a szavainkkal mintegy táptalajt adunk nekik és megteremtjük őket - utal rá a szerző.
Ha a kritikus nem szólal meg, nem így végzi a grafikus - mondja ki tulajdonképpen.
De mi van, ha igen? Mi van, ha ez egy "egyszerű történet": nincs egyéb (a fentiekben kifejtett) mélysége, csupán annyi a lényeg, hogy a kritikus igenis meglátta, egyszerűen csak előre látta azt, amilyen a grafikus és a munkája valóban volt (vagy nem volt)? Talán igen, talán nem. De ezeken a kérdéseken, most, hogy belegondolok, borzasztó fontos lenne elgondolkodni.
Mert a szavak ereje kétségbevonhatatlan.
És ez a novella erről az állításról szól; azt pedig nem lehet - vagy lehet, csak nem érdemes - vitatni.

A Viadal egyrészt mesél a csodavárásról, arról, hogy mennyire naivan - és talán szándékosan vakon - tudunk és akarunk hinni sokszor számunkra is nyilvánvalóan nem létező dolgokban.
És szól a nagyság terhéről, arról, hogy milyen elvárásokkal jár az örök győztes felé a kivívott hely, amelynek meg kell felelnie; és közben el kell viselnie, hogy nem mindenki szereti az örök győzteseket. Ha nekik próbál eleget tenni, akkor viszont saját magával kerül szembe - és talán élete legnagyobb vereségét szenvedi el.

A Mussard mester testamentuma szorongató, nyomasztó és szürreális - nem fogjuk jól érezni magunkat, miután elolvastuk. De nem is ez a célja.

Az Amnézia in litteris pedig, azt hiszem, sokunk nagy félelmét mondja ki és jeleníti meg, amellyel kapcsolatban szeretnénk homokba dugni a fejünket, és azt gondolni, hogy ez velünk nem történhet meg; és ha igen, akkor sem akarunk - mert nincs értelme - gondolni rá; és ha ezt gondoljuk, talán igazunk is van. Eddig azt mondtam volna, hogy mindenesetre olvassunk sokat, az remélhetőleg kordában tartja az agyat. De ez az értekezés éppen arról szól, hogy talán még ez sem elég...
Ránk ijeszt, és alaposan összeszorítja a gyomrunkat.
De ne hagyjuk magunkat. Tereljük el a figyelmünket. Vegyünk a kezünkbe egy könyvet. Talán Süskind A mélység kényszerét. És olvassunk.

A Partvonaltól megrendelhető ITT!

Fredrik Backman: Az ember, akit Ovénak hívnak

"​Ove 59 éves. Saabot vezet. És megvan a véleménye mindazokról, akik képesek Volvót, vagy pláne valami lehetetlen külföldi márkát venni. De ennek már semmi jelentősége a történtek után… Hiszen Ovénak már állása sincs. Neki, akinek lételeme a munka. Nem sokra becsüli ezt a komputerizált világot, ahol egyeseknek egy radiátor légtelenítése vagy egy utánfutós tolatás is probléma. És most a szomszédai, akik ilyesféle hasznavehetetlen alakok, mintha még össze is esküdtek volna ellene. Meghalni sem hagyják. Pedig semmire sem vágyik jobban… Egymás után fordulnak hozzá bajos ügyeikkel, amikben szerintük ő és csakis ő képes segíteni: hol tolatni kell helyettük, hol szerelni, hol beteget szállítani vagy épp befogadni egy rozzant, kóbor macskát. Mintha – különösen az a kis iráni nő a mamlasz férjével – képtelenek lennének elszakadni attól a tévképzetüktől, hogy ő valójában jó ember, nagy szíve van. Mit kezd mindezzel a mogorva Ove, aki kényszeres szabálykövetésével oly gyakran vált ki szemrángást a környezetében? Végül is mi a baja a világgal, s hogyan jutott el mostani élethelyzetéig, amely szerinte csak egy, végső megoldást kínál? Milyen ember ő valójában, s van-e számára kiút?"

Egy - na jó, két - szuszra olvastam el, mert ez egy hihetetlenül jó és letehetetlen könyv.

Olyan sok mindenről szól, olyan sok fontos dologról! Többrétegű, mély, mégis könnyed hangvételű, és teljes mértékben eredeti a stílus, amelyben íródik.

Szól az elvekről, és szerintem ha valaki azt hiszi, hogy az elvekhez való merev ragaszkodásról, az téved - még ha a látszat erre utal is. Ugyanis nem a merev álláspontokról szól ez a történet. Hanem a becsületességről, a hűségről - emberekhez, elvekhez, erkölcshöz, dolgokhoz -, a munkához s az élethez való hozzáállásról.
És ha az elvekhez való "túlzott" ragaszkodásról, akkor is olyan értelemben, mint biztonságigényről, mint kapaszkodóról, amelyekre szükség van a talpon maradáshoz. Az élethez. Amihez Ovénak semmi kedve sincs anélkül, aki az életének az értelmét jelentette.

Szól ez a történet a rutin megbecsüléséről, nem csak elviseléséről - vagyis az alkalmazkodásról, az elfogadásról, annak a megbecsüléséről, amink van.
A rutinról (a munkában, a hétköznapokban; amikor valaki nem vágyik feltétlenül "nagy dolgokra", kreativitásra, nem elégedetlenkedik, nem perel a főnökével és a sorsával, hanem becsüli azt) mint biztonságról és mint kötelességről.

Az író időnként a humorérzékét is megcsillogtatja, és az sosem sok, sosem erőltetett, mindig éppen elég és éppen a helyén van. Nem is feltétlenül a nehéz helyzeteket oldja humorral; egyszerűen csak humort csempész bele olyan párbeszédekbe, ahol azok életszerűek, ahol azok jó eséllyel a valóságban is előfordulnak. Vagy nem. És éppen ez a lényeg. Hogy "semmi különös" - és ez nagy előnye a dolognak. Általában valóban ott van poén az életben, egy mondatban, egy párbeszédben, ahol az nem kiszámítható, és ahol talán "helye sincs" - és ezt Backman remekül kezeli.

Máskor viszont egy könnyedebb(nek látszó) helyzetbe visz bele - látszólag meglepő módon, de ha belegondolunk, abszolút életszerűen odakívánkozó (vagy nem) - olyan mondatokat, amelyek arcul csapnak.

Ez a könyv szól a hasznosságról, és a mélyére megy annak, hogy miért is fontos ez. Neked. A családodnak. Az önbecsülésednek. Meg úgy egyáltalán. Hogy nem árt hasznosnak lenni, és úgy élni az életet.

Az ember, akit Ovénak hívnak szerintem egy kiváló társadalomkritika - amelyet (legalábbis ahogy a könyvből készült filmről szóló kritikákat olvastam) szerintem sokan félreértenek. (Én nem láttam a filmet.) Van, aki azt mondja, hogy ebben a könyvben mindenki kicsit együgyű. Meg hogy ez csak arról szól, hogy egy idős pasas morcosan hadakozik minden hülyeségen a szomszédaival. Hát nem. Nem csak erről szól. Nem erről szól.
Ezek csak eszközök arra, hogy az író megmutassa és érzékeltetni tudja azt, amit el akar mondani. Csupán egy eszköz az, hogy némileg felerősíti, mintegy parodizálja a szereplőknek a tulajdonságait, az általa helytelennek vagy éppen fontosnak vélt dolgokat.

"1889-ben sikerült megépíteni az Eiffel-tornyot, de manapság egy nyamvadt földszintes ház alaprajzát sem tudják megrajzolni anélkül, hogy valaki el ne szaladna feltölteni a telefonját."

Ez kritika. És szimbólum egyben. Ébresztőnek szánt mondat.
Hogy mit is csinálunk?

És igen, szól ez a könyv az önzetlen szeretetről.
De senki ne higgye, hogy ez valami ömlengős giccsregény, mert korántsem az.
Értékes, kritikus, mély, őszinte és szerethető.

A fordítás pedig még hozzáad a könyvhöz, ha ez lehetséges.

"Ha nem ismered a pillanat történetét, nem ismered az embert." - Olvassátok el ezt a könyvet ahhoz, hogy megértsétek ezt a fontos mondatot. És sok egyéb fontos és értékes gondolatot.

"Ha az embernek nincs mondanivalója, legjobb kérdezni valamit. Mert az emberek, ha megkapják a lehetőséget, hogy magukról beszéljenek, azt is elfelejtik, hogy előtte rosszat gondoltak a másikról."

És tényleg. Figyeljétek csak meg. Gondolkodjatok el rajta. Jusson eszetekbe egy hasonló szituáció. Ugye??

Fredrik Backman kimond olyan dolgokat, amiket nem fogalmaztál meg sosem magadnak, és talán nem is fogalmaznál meg soha. Ő megteszi helyetted. Vagy neked. 

Ne menj el mellette gondolkodás nélkül. Ha meghallod a gondolatait, nyersz vele. 

Nem azokat kell feltétlenül meghallani, hogy "ne legyél morcos", "segíts a szomszédodnak" meg ilyesmi. Még azt sem muszáj, hogy "legyél hasznos" - bár ez sem árt néha.

Azt kell meghallani (többek között), hogy "Nehéz beismerni, ha az embernek nincs igaza. Különösen, ha elég sokáig igaza volt. 

Nehéz beismerni, ha az embernek nincs igaza. Különösen, ha már nagyon régóta nincs."

De ezeket meg kell hallani. 

Az ember, akit Ovénak hívnak az Animus Kiadótól megrendelhető ITT!

Philip Kerr: Berlin Noir – Halálos március (1. rész)

„Imádtam a fal leomlása előtti Berlint. A leghangulatosabb város volt az egész világon! Sötét és karcos, akárcsak én.”

A skót származású Philip Kerr jogot és filozófiát hallgatott az egyetemen – többnyire németül. Ekkor ásta bele magát a 20. századi Németország történetébe, különösen a náci ideológia érdekelte. 1989-ben jelent meg első detektívregénye, a Halálos március – ebben a kötetben találkozhatunk először Bernie Günther nyomozóval, a Berlin Noir-sorozat főszereplőjével.

Günther szókimondó, cinikus és kétségtelenül acélos humorú férfi. Az első világháborúban tisztként szolgált, a bűnügyi rendőrség kötelékében pedig 11 évet húzott le: eltűnt emberek, jórészt zsidók után nyomozott.

A Halálos márciusban Kerr 1936-ba kalauzol, felvonultatva a film noir kelléktárát: adott egy magányos nyomozó, egy komor és korrupt város, és persze nem hiányozhat egy igazi femme fatale sem, akit a kor ünnepelt színésznője, Ilse Rudel testesít meg. Megelevenedik előttünk az 1936. évi berlini nyári olimpia, belecsöppenünk egy ékszerrablásba, tanúi lehetünk annak, amint a nyomozás során Günther konfliktusba kerül a hatóságokkal, míg végül egy koncentrációs táborban találja meg az ügy kulcsfiguráját. Ha tetszett a Budapest Noir és a Bűnös Budapest-ciklus többi része, biztosan magába szippant a Berlin Noir rejtélyekkel teli világa!"

Philip Kerr - akit eddig nem ismertem - kiváló író. Remek a stílusa, nagyszerű a humora. Az egész könyvet, a nehéz epizódokat (amelyek elkerülhetetlenek, tekintve, hogy a '30-as évek Németországában járunk) áthatja és némileg könnyedebbé teszi Bernard Günther humorérzéke, beszólásai.

Kerr érzékletesen szemlélteti az akkor élő németek életét (zsidókét és nem zsidókét egyaránt; tehát a németekét), azokat a hétköznapokat, amikor bármit, amit tettek, meghatározott a félelem, az, hogy soha nem érezhették biztonságban magukat, folytonos bizalmatlanság és bizonytalanság vette őket körül.
Arról most nem írok külön, hogy a zsidók hogy éltek ebben az időben - sem a koncentrációs táborokról -, hiszen erről rengeteg könyv és film szól, de Kerr erről is úgy ír, mintha tényleg ő maga is ott lett volna. Ami egy krimiben, egy könnyű műfajban szokatlan, és ettől válik ez a könyv egyedivé.

Az író nagyon nehéz közegbe helyezi a bűntényt, amely után a magánnyomozója nyomoz; és ami egy sima kriminek indul, az azután meglepő, kiszámíthatatlan és szörnyű véget ér.
Sok mindenre lehet számítani, hogy ki mit tett és miért, de ami a háttérben van, az megjósolhatatlan.

A történelmi háttér, az akkori mindennapok részletes lefestése, ennek a témának a fajsúlyossága és nehézsége ötvözve a krimi könnyed elemeivel egy nagyon különleges könyvet eredményez.

Philip Kerr úgy írja le az akkori Berlint, mintha jelen lenne, ott lenne - és ennélfogva mintha te is ott lennél.

A történet vége megrázó, nincs meg az a feloldás, amit minden könyv végén vársz – úgy gondolom, Kerr egy nagyon bátor író, hogy - eleve ilyen témaválasztás mellett - ilyen befejezést mert írni.
Nem csupán megtalálja Günther a gyilkost, nem, ezzel az író nem elégszik meg - a mellékszálak és aztán a nem várt lezárása az ügynek ugyanis döbbenetesek és letaglóznak.

Mindettől más ez a krimi, mint a többi - tényleg mindenkinek ajánlom elolvasásra; egy nagyszerű író sorozatának első része. Aki szereti ezt a műfajt, biztosan nem fog csalódni benne. Történelem- és krimirajongóknak ugyanannyira ajánlott!

ITT megrendelhető.

J. K. Rowling: Harry Potter és az azkabani fogoly (3. rész)

"Azkabanból, a gonosz varázslókat őrző rettegett és szuperbiztos börtönből megszökik egy fogoly. A Mágiaügyi Minisztériumban tudják, hogy a veszélyes szökevény Roxfortba tart, a Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolába. A varázslónövendék Harry Potter és barátai számára a harmadik tanév sem csak a vizsgák izgalmait tartogatja..."

Gergő pillanatok alatt végzett vele. "Csak" ugyanazért, amiért mindenki: letehetetlen, elvarázsol, elbűvöl, magával sodor, mert lendületes, izgalmas, zseniális és remekmű. Hát ezért. Ezt tudjuk csak leírni minden Harry Potter-résznél - de ezt le kell írnunk minden Harry Potter-résznél.

Nagyon tetszettek neki az ötletek benne, és a csattanó (ami egyébként nem csak az egyes kötetek végén van, hanem a történet közben is van nem kevés fordulat, csattanó és számos, abszolút kiszámíthatatlan epizód).

Ez a rész még egy kicsit jobban tetszett neki, mint a 2., pedig az is lenyűgözte.
Igen, a Harry Potter-sorozat olvasása közben az ember mindig azt hiszi, hogy a következő rész már nem lehet jobb - és Rowling minden újabb kötetnél el tudta érni, hogy az felülmúlja az előzőt, hiába volt már az is zseniális.

Amint letette ezt a kötetet, máris a kezében volt a 4. - arról is hamarosan tudósítunk!
Addig is minden gyereknek és felnőttnek üzenjük, aki még nem olvasta: olvassátok el a Harry Pottert! Ő és a barátai és a Rowling által megteremtett miliő csodás világba repít titeket. És higgyétek el: ott akartok lenni.

Az Animus Kiadótól megrendelhető!