Brian McGilloway: Határvidék

"Észak- és Dél-Írország határán, néhány nappal karácsony előtt megtalálják Angela Cashell, egy helyi kamaszlány holttestét. A nyomozást a kétgyerekes családapa, Benedict Devlin felügyelő vezeti, és mindössze két nyom áll rendelkezésére: egy aranygyűrű az áldozat ujján és egy régi fénykép. Nem sokkal később újabb tinédzsert gyilkolnak meg, és a helyzet még tovább bonyolódik, amikor Devlin rájön, hogy aktuális esetének köze van egy prostituált huszonöt évvel korábbi eltűnéséhez. Miközben a havazás egyre erősödik, nemcsak az észak és dél, hanem a jó és rossz, a bosszú és igazságszolgáltatás közötti határ is elmosódik.

Az ír Brian McGilloway első regénye nem véletlenül nyűgözte le hazai közönségét: fordulatokban bővelkedő cselekménye és árnyalt karakterei kötelező olvasmánnyá tették a krimirajongók számára."

Az első, ami nagyon vonzóvá tette ezt a könyvet, a borító. Az szerintem profi, hívogató, olyan, hogy tutira leveszed a polcról.

A másik: érdekelt azért is, mert  ír szerző írta. 

Ezt a könyvet szerintem nem a pörgő események jellemzik, hanem - ha mondani kell valamit - a kifinomult fogalmazásmód. Szóval nem mondom, hogy nem ír jól McGilloway, de rengeteg dolgot hiányoltam mégis.

Mondjuk szerintem nagyon éles volt most a kontraszt az előző könyv (Milyen anya az ilyen?) és e között. Mert Paula Daly tényleg magasra tette a lécet.

Nem azzal volt problémám, hogy nem volt izgalom izgalom hátán, hanem a jellemrajzok hiányzottak, de azok nagyon. Ha nincsenek nagy fordulatok egy krimiben, akkor a lélekrajzot várnám: ő a gyilkos, oké, és megvan az indíték, de ha már leírja az író elég naturálisan, hogy mit és hogyan tett, akkor abban lehessen érezni, hogy miért úgy. Kétségbeesés? Bosszúvágy? Gyermekkori traumák? Értem, persze, vagy ez, vagy az, de tudni szeretném, hogy mégis, melyik; melyik vitte rá arra - a lelkében mi vitte rá -, hogy ezt megtegye. 

Az író a nyomozó érzelmi életébe némileg bepillantást enged, de azt is csak a felszínen. Pedig ott is voltak események. Szerettem volna tudni, hogy a felesége hogy a csudába tud egy nap alatt átlépni dolgokon; vagy hogy a főfelügyelő bizonyos dolgokban miért döntött úgy, ahogy - na szóval, a miértekről egy kicsit többet. Ha már a gyilkos lelkét nem láttatja, akkor a többi szereplőét - vagy legalább valamelyikét. 

Értem: ő a gyilkos, ő meg elkapta, ő meg szerelmes volt ebbe, ő meg csalódott amiatt, de nem volt kiformálva egyik jellemábrázolás sem, ami ahhoz kellett volna - és ahhoz kellene minden könyvnél -, hogy bele tudjak helyezkedni az eseményekbe.

Pedig McGilloway egy jó író, így szerintem képes lenne rá. 

Ha lesz következő könyve, el fogom olvasni, mert szerintem ő tud fejlődni e téren. Meglátjuk. Tőlem megkapja a második esélyt.

Antonio Casanova: Az illuzionista 1. - Nasha Blaze és a titkos világ

A cím rögtön megfogta a gyermekemet. 

Aztán a borító. 

Aztán a fülszöveg:

"Nasha, a kócos tinédzserfiú látszólag hétköznapi, nyugodt életet él. Legalábbis addig, míg egy szép napon a tetőn ébred fel, s fogalma sincs, hogy keveredett oda fel a magasba, s miért szorongat egy tűzcsóvát. És még vagy ezer kérdés zsong a fejében. Nasha sok mindent nem tud még magáról, többek között azt sem, hogy különös Adományt birtokol. Azt sem képzelte volna, hogy a kertjük mélyén húzódik Seholseföld, a láthatatlan határsáv a valóság és a mágia világa között. Még nem sejti, hogy ő az egyetlen, aki képes átjárni ezen a határon, s otthonosan mozogni mindkét világban. De aztán színre lép Doban, a Rajzoló, az Üstökösrajzolás mestere, és Nasha sok mindenre választ kap…"

Rájöttem, hogy tízévesen a könyvválasztásnál az elsődleges szempont - most a minőség mellett, nyilván - az, hogy izgalmas legyen. Kalandos. Különleges. Eseményekkel teli. Pörgős. És olyan... hogy is mondjam... 'nagyoknak való'. Bizonyos kategóriákból már kinőtt egy 10 éves, és az nyűgözi le, amivel még csak mostanában ismerkedik. Az új műfajok, új témák, eddig ismeretlen világok. 

Én még néha elkövetem azt az amatőr hibát, hogy rámutatok egy olyan könyvre, amelyről azt gondolom, ez biztos izgalmas... Aztán rám néz, és már látom a tekintetéből: aha, egy 7 évesnek esetleg, anya. Már mást keres egy regényben, nem királykisasszonyokat a sárkánytól megmenteni akaró lovagokat... 

Nos, ez a könyv rögtön megragadta a figyelmét, és ki is tartott mellette, ezt választotta. 

És személyes ajánlót is írt hozzá, amit szó szerint közlök; úgy gondolom, az a leghitelesebb információforrás, ha az ajánlja, aki olvasta:

'Antonio Casanova Az illuzionista című fantasy-regénye egy nagyon jó könyv. Izgalmas, érdekes, fantáziadús. Néha annyira beleéltem magam, hogy kis híján elhittem az író sorait. A kötetben szinte nincsen unalmas rész. Mindig megleptek a különös helyszínek, érdekes események, új szereplők. Mindenkinek ajánlom a könyvet, szerintem bárkinek tetszene.'

És ha megfogadjátok a gyermekem tanácsát, akkor ITT meg tudjátok nézni a könyvet. Jó szórakozást a többi 10 évesnek is!

Paula Daly: Milyen anya az ilyen?

"A barátod gyereke.
 A te felelősséged.
 A te hibád.
Mit tennél, ha eltűnne a legjobb barátod gyereke, és erről te tehetnél? Pontosan ez történik egy fagyos decemberi napon a Tóvidéken élő Lisa Kallistóval, a három gyermeket nevelő, túlhajszolt édesanyával. Csak egy pillanatig nem figyel, és rémálommá válik az egész élete. Eltűnik a legjobb barátnője tizenhárom éves lánya, Lucinda, és Lisa, akit megvisel, hogy mindenki őt hibáztatja, megpróbálja jóvátenni, amit elrontott. De miközben egyre mélyebbre ás Lucinda eltűnésének ügyében, Lisának rá kell jönnie, hogy a csendes városka, ahol él, nem az, aminek látszik, és talán a barátai sem azok, akiknek eddig hitte őket.
„A Milyen anya az ilyen? letehetetlen. Beszippantott, és észre sem vettem, hogy fél napot olvasással töltöttem. Érdemes minden egyes oldalt kiélvezni, mert könnyen lehet, hogy ez az idei év könyve. A szereplőkről nehezen hittem el, hogy nem valós személyek. Kiváló, izgalmas történet barátságról, családról és arról a rettenetes árulásról, amit csak a hozzánk legközelebb állók követhetnek el ellenünk."
Elizabeth Haynes, A lélek legsötétje írója"

Az egyik legjobb - ha nem a legjobb - krimi, amit valaha olvastam. Paula Daly zseniális író. És bár ez az első könyve - profi. Mintha már sokadjára csinálná, és ezért menne neki olyan könnyedén. De talán éppen azért 'követte el' - legalábbis látszólag - olyan lazán ezt a remekművet, és vitte végig olyan remekül a történetet, mert ez az első könyve.
Én tudom, hogy nem lehet összehasonlítani mondjuk Nesbot, Agatha Christie-t, Karin Fossumot és más krimiírókat, de valahol mégis - mert ha pontozni kéne, hogy melyik tartja fenn leginkább az érdeklődést, az izgalmat, melyik viszi a legtöbb csavart a történetbe stb., akkor mégiscsak felállna egy rangsor. De én nemcsak ez alapján "pontozom" a krimiírókat. Azok tudnak a legjobban - szép szóval - elvarázsolni, vagy - kevésbé szép szóval, de ez esetben ezt is pozitív jelzőnek szánom - 'kiütni', akiknél azt érzem, hogy szépírók és krimiírók egyszerre. (Mint pl. Fossum.) Hogy bármit írhatnának, az jó lenne. Mit jó!? Remekmű. Paula Daly ennek a kívánalomnak tökéletesen megfelel. Profi a javából, és nyilván nem a tapasztalataiból következően - hiszen elsőkönyves -, hanem ösztönösen az.
Ahogy Elizabeth Haynes is írta: mindaz, amit leír, valóságosnak tűnik. Kételyek nélküli valóságnak. És ez nagyon nagy dolog. Nem mondod azt, miközben olvasod, hogy 'á, ez a valóságban nem így lenne', vagy 'hát, azért a hétköznapi beszédben ilyen mondat ritkán hagyja el a szánkat', nem, az ő mondatai és párbeszédei tökéletesen a helyükön vannak. Ilyen pontos és ennyire a helyükön lévő mondatokkal eddig csak Shaw-nál és Hemingwaynél találkoztam.
Minden kifogástalan: a cselekmény szálainak szövése, az apró, éppen hogy elhelyezett utalások, amelyekkel kételyeket ébreszt, a jellemábrázolás. És realista ábrázolás végig, kétszeres hurrá!
Úgy döfi beléd a tőrt, hogy meg sem érzed, amikor a húsodba vág.
Nem magyaráz, nem érzeleg, nem csapong. Csak elmondja, mi van.
A fordítás pedig tökéletes. Nem tudom, hogy hozzá is adott valamit a könyvhöz, vagy "csak" visszaadta azt, amit kellett, de hogy jobb nem lehetne, abban biztos vagyok.
Szeretem a jó krimiket, és egyébként az igazán jó krimi nem túl gyakori. De most, most aztán Paula Daly nagyon magasra tette a mércét.
Nem érdekelt, hogy hajnalodott, és tudtam, korán reggel szólni fog az óra.
Úgy mondja el a dolgokat, hogy érzed, ez így nem maradhat. Le nem fekszel, amíg valahogy helyre nem jönnek a dolgok.
(Egyébként a könyvet ITT  tudjátok megrendelni. Túl jó könyv ahhoz, hogy ezt az információt ne osszam meg veletek.)

Idézet

Azért egy idézet mégis A nyár hangjaiból:

"Nagyon kell ügyelni arra, hogy emlékezetünk ne váljon börtönünkké vagy akasztófánkká."

Nem túl vidám idézet, elismerem, de fontos gondolatnak tartom.

Irwin Shaw: A nyár hangjai

"Emlékképek, suttogó hangok kísérik a sikeres, középkorú amerikai üzletembert, Benjamin Fedorovot magányos tengerparti sétáján. A hangok a múltból szólítják: gyermekkorából, amikor a nyári táborban először ismerkedik meg a pénz és a hatalom másokat tönkretevő erejével, kamaszkorából, amikor vágyódni kezd a gazdagok és a hatalmasok közé, akik fájdalmasan megalázták őt és a családját..."

A Shaw-val szemben támasztott elvárásaimnak és a tőle megszokott színvonalnak ez a könyv abszolút nem felelt meg. Könnyed szórakoztató olvasmány, maximum, semmi több. Nem találom benne a megszokott igényességet, azt a tiszta fogalmazásmódot és azokat a tökéletesen pontos párbeszédeket, amelyeket annyira szeretek a könyveiben. Még az elfogultságom ellenére sem találtam most ezeket. Kár.

Khaled Hosseini: Egyezer tündöklő nap

"Afganisztán, '80-as évek. A perzsa kultúra egykori bölcsőjének életét ellehetetleníti a terror és a háború. Két nő: Marjam és Leila. Marjam a társadalomból kivetett törvényen kívüliként születik, s kamaszkorában még azt a kevés szeretetet is megvonja tőle a sors, amit gyerekként még megkapott. Leilára akár boldogság is várna, ha életét nem forgatná fel mindenestől a véres háború. A két nőt közel hozza egymáshoz a szenvedés és a szeretett emberek elvesztése, sorsuk összefonódik a kegyetlen férfivilágban."

Hosseini egy egyedi hangvétel az irodalomban. Nemcsak azért, mert a történetei Afganisztánban játszódnak, hanem azért, mert meglepő, hogy milyen élesen és tisztán látja a nők érzésvilágát is, valamint hogy milyen pontosan ábrázol mindenfajta, leírhatatlannak hitt érzelmet.
De kétségtelen, hogy már önmagában az is páratlanná teszi a könyveit, hogy tudja, látta és ezért le tudja írni, hogy Afganisztánban milyen az élet.
Milyen másfajta nehézségek, milyen másfajta küzdelmek, milyen másfajta hétköznapok!
Milyen távoli számunkra az az értékrend, milyen távoliak az ottani szokások, sőt még az örömök is!
Számunkra megérthetetlenek. Értjük, értjük, persze, felfogjuk; de átérezni, tehát igazán érezni nyilvánvalóan csak az tudja, aki átélte az Afganisztánban zajló eseményeket, aki élte az ottani életet.
Hosseini mindig mély tragédiákról ír. Végül ugyan mindig megadja a feloldást, de az sosem teljes és megkönnyebbülést hozó, mert mindig olyan drámák előzik meg, amelyek után nem létezik teljes feloldódás vagy tökéletes boldogság a szereplők számára, csak egy ésszerű, még elfogadható folytatása az addigi életüknek.

További könyvei: Papírsárkányok; És a hegyek visszhangozzák.

Felnövünk...

Ma esti mesének Andersent szántam. Van egy 7 és egy 10 évesem, ugye. Nem vettem észre, hogy a 10 éves már kinőtt ezekből a mesékből, csak amikor ma azt válaszolta az esti mesét illető tervemre: "Olvassunk valami mást. Ezek a borsószemek meg ezek a királykisasszonyok idegesítenek."
Azt hiszem, be kell látnom, hogy igaza van. Kinőtt már ezekből. Nekem is ki kéne. Szóval megcélozzuk Jo Nesbøt. Nemrég tudtam meg, hogy gyerekeknek is ír könyveket, meg is rendeltem gyorsan kettőt. Majd beszámolok róluk.

Rumini és a Sárkányvadászok

Berg Judit: Rumini és a négy jogar

Meg kell hogy mondjam: telitalálat a negyedikesemnél ez a könyvsorozat. Én még nem olvastam, de a gyerkőcömet lenyűgözi. Szereti a - jó értelemben vett - kiszámíthatatlanságot benne (a gyerekek szeretik a biztonságot, igen, na de nem a könyvekben!), a meglepetéseket, a váratlan fordulatokat. 

Gyereknapra annyi mindent kérhetett volna - legót, Nerf puskát, mittudomén, de ő ezt kérte. És alig várta, alig várta a napot! "Mikor lesz már két hét múlva vasárnap? Mikor lesz már jövő hét vasárnap? Mikor lesz már vasárnap? Mikor lesz már holnapután?" Pedig azért addig is el volt látva jó könyvekkel. Nem láttam még ilyen örömteli várakozásban egy könyv miatt. És hát azóta is mindenhova magával viszi, és nem fekszik le anélkül, hogy ne olvasna legalább egy fejezetet belőle. Nem hiszem, hogy van ennél nagyobb elismerés egy író számára egy gyermek részéről.

Most már nekem is el kell olvasnom. Alig várom, hogy a negyedikesem befejezze.


Kate McMullan: Sárkányvadász Akadémia
I. rész: Új fiú a suliban

 

Nos, az elsős gyermekem Nerf puskát kért gyereknapra...
Viszont még Húsvétra a Nyuszinak a Sárkányvadász Akadémiát írta meg - aki meg is hozta mind a három részét, ami eddig megjelent.
Most azt olvassa, lelkesen, minden este elalvás előtt az ágyban.

Olyan jó ez, este a két gyerekkel összebújni, mindenki előveszi a maga könyvét, és olvasunk együtt. Én persze közben suttyomban fel-felpillantok a könyvemből, és nézem őket. Az átszellemült kis arcocskákat, ahogy beleélik magukat a történetbe; vagy az elnehezülő szempillákat, ahogy egyre szűkül a tér ébrenlét és álom között, majd átcsúsznak a mese világából az álomvilágba, lecsukódnak a szemeik, de még alvás közben is szorosan markolják a könyvet.
Akármilyen fáradtak, akkor is olvasniuk kell (a "kell" itt persze belső késztetést jelent, nem szülői ráhatást) elalvás előtt. És én ismerem ezt az érzést, ezért bármilyen késő van, mindig hagyom nekik, hogy legalább 2 oldalt olvassanak. Egyébként megfigyeltem, hogy akkor nyugodtabban, békésebben alszanak el. Elengedik a nap eseményeit, kikerülnek a hétköznapból, át egy olyan világba, ahol csak a történet és a képzeletük van.

Ma az elsősöm külön felhívta a figyelmemet a Sárkányvadász-könyv grafikáira, hogy milyen profi és aprólékos munka. A kis ujjacskáival bogarászta a rajzot, hogy nézd, anya, ezeket a vonalakat, és nézd, itt is hogy vannak megrajzolva, nézd, és haladt végig milliméterről milliméterre az ábrán, hogy jól szemügyre vehesse a technikát.
A rajzok szerintem nagyon fontosak egy gyerekkönyvben, és a Sárkányvadász grafikái megnyerték maguknak a gyermekemet.

Program: Könyvhét

NE FELEJTSÉTEK EL: MEGNYÍLT A 86. ÜNNEPI KÖNYVHÉT és egyben a 14. GYERMEKKÖNYVNAPOK!
Látogassatok el a Vörösmarty térre június 4-8. között.

Könyvajánlók az eklektika jegyében 6.

Hol is hagytuk abba? Ja igen, a romantikánál...

Anne Brontë: Agnes Grey

"Agnes elszegényedett papcsalád gyermeke, aki nővére férjhez menetelekor elhatározza, hogy beáll nevelőnőnek. Egy Blomfield nevű újgazdag család kedélytelen otthonába kerül, ahol az asszony sznob és fukar, a férfi iszik, a gyerekek pedig teljesen nevelhetetlenek. Később a Horton-kastélyban jut álláshoz, ahol a kezére adott két kamaszlányt, Matildát és Rosalie-t főleg az öltözködés, a bálok, a kacérkodás, később pedig a minél előkelőbb házasság érdeklik. Ezalatt Agnes megismerkedik Weston úrral, az új segédlelkésszel, s bár magának sem akarja bevallani, fülig beleszeret. Hamarosan elveszíti szeretett édesapját, hazaköltözik, majd édesanyjával egy tengerparti kis fürdőhelyen nyit iskolát. Egy látogatás során még módja van látni, milyen szerencsétlenné tette Matildát a házassága, majd újra felbukkan Weston úr, és Agnes előtt felcsillan egy reménybeli házasság lehetősége. 

A híres Bronte nővérek közül a legfiatalabb, Anne is megírta a maga nevelőnő-regényét, hiszen ő is a szegény papkisasszonyok szokásos útját járta. Az 1846-ban írott mű teli van önéletrajzi elemekkel, és "a boldogság ígéretének" vágyával, hiszen Anne sem ment soha férjhez, és őt is fiatalon elvitte a családi "átok", a tüdőbaj."

Nem egy tipikus romantikus regény, mert - már mondanom sem kell, ugye - semmi csöpögés és modern kori giccses érzelgősség nincs benne. (Én szóltam: modern kori nincs benne...!)

Nem a történet az, ami miatt elsősorban szeretem ezt a könyvet, hanem a hangulata. Anne Brontë kitűnően tudta érzékeltetni, ábrázolni a miliőt, a korra jellemző - emberi és társadalmi - vonásokat, a tájat, az akkori szokásokat, elvárásokat, életmódot - úri és nem úri családból származókét egyaránt -, a társadalmi rétegek közti áthidalhatatlan szakadékot, azt az oly jellemző átjárhatatlanságot, amely annyira különbözik korunktól, melyben ezek a szakadékok kis szerencsével/pénzzel/ismeretségekkel/szépséggel/tanulással/és sok egyéb mással igenis - hol könnyedén, hol kicsit nehezebben, de - átugorhatók.

Az olvasó érzi az áthidalhatatlan szakadék okozta tehetetlenséget, és - bár az író ezt már nem akarja feltétlenül éreztetni, szájba rágni meg végképp - érzi az ezzel járó dühöt vagy elkeseredést; ki-ki melyiket, vérmérsékletétől, habitusától függően. 

Nehéz leírni egy ajánlót akkor, amikor hangulatról beszélünk, hiszen még egy táj, egy arc, egy jellem is nehezen írható le, de egy hangulat...? Nem tudom, érdemes-e rá egyáltalán kísérletet tenni.
Amikor olvastam ezt a könyvet, akkor a közhelyes 'én is ott vagyok'-érzés fogott el. És nekem az fontos és alapelvárás egy könyvnél, hogy ahol ők vannak, ott - akkor - én is jelen lehessek. 

____________________________

És hát Colleen McCullough-tól a Tövismadarak. 

Ha romantika, akkor hogy is maradhatna ki?

"A mondabeli tövismadár csak egyetlenegyszer énekel életében, de akkor szebben, mint a Föld bármilyen más teremtménye. Egyetlen csodálatos dal, az élete árán. De akkor az egész világ elnémul, őt hallgatja, és Isten mosolyog az égben. Mert a legeslegjobbnak mindig fájdalom az ára. Legalábbis a monda szerint.
Colleen McCullough ausztrál írónő világsikert aratott regényét a mondabeli tövismadár történetével kezdi. A tövismadár jelkép: a történet hősei asszonyok és férfiak, a Cleary család tagjai hasonlóképpen csak egyszer szeretnek, életüket egyetlen szenvedélyes szerelem tölti be, amely meghatározza sorsukat. A Clearyek története Új-Zélandon kezdődik és Ausztráliában folytatódik, ahonnan csak a második világháború szörnyű eseményei sodornak el egy-egy családtagot a jó öreg Európába. A Cleary család a gyönyörű ausztrál tájakon küzd a boldogulásért az anya vezetésével. Fee erős egyénisége szilárd erkölcsi alapon áll, mindent megtesz a családjáért, élete a kötelességteljesítés mintaképe. Gyermekeit mégsem tudja megóvni a keserves csalódásoktól, és a ragyogó napsütötte táj is kiszámíthatatlanul szeszélyes hirtelen támadt, kegyetlen bozóttűz ragadja el egyik fiát. A két női főszereplő: Fee és Maggie anya és leánya élete a sors különös játéka folytán hasonlóvá válik egymáshoz, mindketten olyan férfit szeretnek, akitől a társadalom elválasztja őket, s a szerelmükből született gyermekek feje fölött a tragédia sötét árnya lebeg. Colleen McCullough regénye, a Tövismadarak, az elmúlt évtizedek egyik legnagyobb könyvsikere volt világszerte, s a belőle készült televíziósorozat, amely elénk varázsolja a fordulatos eseményeket, csak növelte a könyv iránti érdeklődést."

Nem tudom, hogy újra a hangulatot említsem-e. Most így elsőre a film zenéje jutott eszembe erről... 

Mert ennél a könyvnél nem kerülhető meg a film. Nem azért, mintha x Oscar-díjat kapott volna, ahogy például az Elfújta a szél, hanem mert ez esetben a film tette világhírűvé a könyvet, az írót, és ismertté a történetet. Ralph atya és Meggie szívbe markoló szerelme. 

A film persze mindig más. Ott már a rendező dolgozik (még ha nem is manipulál) azért, hogy minél nagyobb hatást érjen el a filmje. És persze más eszközökkel teszi ezt, mint az író. 

Bár én a tárgyilagosságot szeretem az irodalomban, nekem a Tövismadarak mégis belefér. Belátom, hogy egy férfinak nyilván kevésbé... (Vagy sehogy sem. Hmm...) De egy nő szereti a romantikát, most mit szépítsük a dolgot?

Én is a filmnek köszönhetően figyeltem fel a könyvre; de nem bánom. Nem biztos, hogy szépirodalmi mű, de kit érdekel? Azt a hatást elérte, amit el akart érni, és egy író ennél nem kívánhat többet. (Na jó, a világhírt, de ez esetben az is megvolt.) 

Könyvajánlók az eklektika jegyében 5.

Most nézzünk meg néhány romantikus könyvet!

És hát ezt a kategóriát mivel is kezdhetnénk, ha nem az Elfújta a széllel?

Margaret Mitchell: Elfújta a szél

"Scarlett O'Hara, Észak-Georgia ünnepelt szépsége tizenhat esztendős, amikor e monumentális regény első lapjain találkozunk vele, és huszonnyolc, amikor elbúcsúzunk tőle. A közben eltelt tizenkét esztendő nem csak Scarlett életében sorsformáló időszak: átalakul szűkebb környezete, de tágabb pátriája, az amerikai Dél is - mert közben lezajlik az amerikai polgárháború, Észak és Dél harca, amely mindkét félnek mérhetetlen szenvedést okoz. Margaret Mitchell, maga is a Dél szülötte, tízévi gondos kutatómunka után részletes és hű képet fest a háborús Dél megrázó hétköznapjairól s a vereség utáni újrakezdés megpróbáltatásairól. A regény 1936-ban jelent meg Amerikában, s addig ismeretlen szerzőjét egy csapásra világhírűvé tette, néhány év alatt több millió példány kelt el művéből, s elnyerte a legrangosabb amerikai irodalmi kitüntetést, a Pulitzer-díjat. 1939-ben azóta is nagy sikerrel játszott filmet forgattak belőle Vivien Leigh, Clark Gable és Leslie Howard főszereplésével. A szép Scarlett O'Hara viharos szerelmeiről és örök szenvedélyéről, a családi birtokról szóló regény lebilincselő olvasmány."

Őszintén szólva: én (legalábbis kezdetben) nem szerettem Scarlettet. Idegesített. De persze részben ez volt a cél - egy idegesítő, nyafka, felületes lány képét lefesteni, hogy aztán láthassuk, a háború és a nehézségek során hogyan fejlődik a személyisége.
Egyik szereplővel sem tudtam teljesen azonosulni, szóval nem azért szeretem ezt a könyvet, mert valamelyikük annyira közel került volna hozzám, nem.
Hanem mert Margaret Mitchell nagyjából 1200 oldalon mindenről úgy tudott írni, hogy az lehengerlő volt, és ahogy minden oldalt (!) érdekessé és izgalmassá tett, azért a legmélyebb tiszteletem az övé. Tudom, hogy a férfiak körében kötelező, de még nők esetében is szokásos a fanyalgás, mert, mondják - sokan anélkül, hogy olvasták volna -, ez 'valami nyálas cucc...' Hát, szerintem nem az, a legkevésbé sem. Romantikus, igen. De igényesen formálva meg a karaktereket és írva le az eseményeket hadd legyen csak romantikus egy történet! Miért lenne baj az? A nyálasat én sem bírom, a legkevésbé sem. Szóval higgyétek el, ez a könyv nem csöpög. Arról nem is beszélve, hogy én nagyon érdekesnek tartottam, ahogyan Mitchell a háborúról írt; felkeltette az érdeklődésemet annyira, hogy utána alaposabban is utánaolvassak, más szemszögből is megismerve, meghallgatva az eseményeket.
A film nekem egyáltalán nem tetszett - na azt már sokkal inkább csöpögősnek tartom -, szerintem túlságosan felületesen ábrázol úgy nagyjából mindent, amit a könyv olyan alaposan, szépen és finoman kibont. De a könyvet többször elolvastam - pedig nem szeretek könyveket újraolvasni -, és többedszerre is ugyanúgy tetszett.
Mitchellnek olyan stílusa van, ami szerintem kuriózum - gondolom, egyetértünk abban, hogy 1200 oldalt izgalmassá tenni nem egyszerű feladat.
Ha elolvastátok, jöhet a hab a tortán: olvassátok el Margaret Mitchell életrajzát. Szerintem a Scarlett és Margaret élete közti hasonlóságok titeket is meg fognak döbbenteni.
Scarlettet pedig ne ítéljétek meg túl szigorúan elsőre. Először én is elhamarkodottan ítéltem ('milyen felületes, milyen önző ez a lány!'), de most már azt gondolom, a tizenéveseknek valóban az a dolguk, hogy lazák, olykor könnyelműek és folyton vidámak legyenek, drámázzanak akár apróságokon, ha az jólesik nekik, és mindenekelőtt higgyék el, tényleg higgyék csak el, hogy övék a világ, ha abból önbizalmat és energiát nyernek! Itt persze nem a felelőtlenségre és az önzésre gondolok, hanem arra, hogy gondtalanok és boldogok legyenek! Higgyék csak el, hogy bármit elérhetnek, amit akarnak! Nem azért, mert utána úgyis észhez kell majd térniük. Hanem mert szerintem fontos ezt hinniük ahhoz, hogy aztán - ismét csak jó értelemben persze - tényleg bárki lehessen belőlük, akik lenni akarnak.

Farkas Alexandra: Sárkányok könyve rajzolóknak

Most rajzolni szerető gyerekeknek - főleg fiúknak - szeretnék ajánlani egy könyvet.
A két évvel ezelőtti Könyvfesztiválon a gyerkőceim választhattak egy-egy könyvet, és a nagyobbik (akkor 8 éves) ezt választotta.
A teljes címe: "Sárkányok könyve rajzolóknak avagy képzeletbeli állatok kézikönyve művészeknek és művészpalántáknak."
Már rengetegszer rajzolt belőle azóta, és a barátai is kölcsönkérték.

"Hatalmas fogak, karmok, tüskék, tarajak és szárnyak. Okos, mélyreható tekintet, csodálatos pikkelypáncél és tüzes lehelet. Ez a sárkány. Minden idők egyik legizgalmasabb, legrettegettebb és tiszteletreméltóbb lénye. Ők a létezés csodái, a levegő és a föld korlátlan urai, a vizek legendái - de csak a képzeletünkben. Nekünk ez nem lehet akadály, keltsük hát életre őket!" - ajánlja a fülszöveg.

Sárkányok! Alkotás! Nagyon jó minőségű, színes képek. És úgy ír a szerző a sárkányokról - igen sokféle van, ha nem tudtátok volna! -, mintha igazi állatok volnának, nem mesebeli lények.
Ír például többek között a keleti sárkányról, a vízi sárkányról, sőt a lábatlan sárkányról is!
A rajzolás alapjai, vázlatok, gyakorlósorok, testrészenként-elemenként külön írva az izomzatról, a szárnyakról, a csontvázról stb.

Megkérdeztem a gyermekemtől, hogy miért szereti annyira ezt a könyvet. Mit gondoltok, mit válaszolt? Azt, hogy azért, mert ebből tényleg meg lehet tanulni sárkányt rajzolni.
Gondolom, egyetértünk abban, hogy ha egy könyv azt ígéri, hogy megtanít sárkányt rajzolni, és ezt meg is teszi, az nem utolsó szempont.
És hát ha fiúgyerekről és sárkányokról van szó, akkor egyébként sincs szükség különösebb magyarázatra - figyeljétek meg: ha meglátja egy könyvesboltban, úgyis leveszi a polcról.