Camilla Läckberg: Ártatlanok

1974 nagyszombatján egy öttagú család nyom nélkül eltűnik a Fjällbacka partjainál fekvő Valö szigetéről. A kiérkező rendőröket különös látvány fogadja: a ház úgy fest, mintha a család - az ünnepi ebéd közepén - egyszerűen felállt és távozott volna, magára hagyva az egyéves Ebbát, aki magányosan sírdogált az étkezőben.

Évtizedekkel később Ebba visszatér a szigetre, hogy felújítsa az egykor az apja által vezetett iskola épületét. Férjével nemrégiben veszítették el a kisfiukat, és most a munkába temetkezve próbálják feldolgozni a gyászt. Úgy tűnik azonban, valakinek nagyon az útjában vannak: egy éjszaka rájuk gyújtják a házat. Szerencsére csak az épületben esik kár, s folytatódhat a felújítás. Ám hamarosan újabb baljós esemény történik: amikor felszedik az étkező padlódeszkáit, emberi vér nyomaira bukkannak.

A nyomozást vezető Patrik Hedström és kollégái egyre biztosabbak abban, hogy a család egykori eltűnése és a mostani gyújtogatás összefügg. Természetesen a nyomozó feleségét, a nyughatatlan és mindig kíváncsi Erica Falckot is foglalkoztatja az ügy, s úgy érzi, csak akkor kaphat választ kérdéseire, ha egyre mélyebbre ás a múltba.

_______________________

Izgalmas, olvasmányos regény, néhol picit erőlködős (lásd például az anyósról írtakat), de ezt kompenzálja az érdekes történet és a meglepő, kiszámíthatatlan befejezés. 

Sofia Lundberg: A kérdőjel egy fél szív

"Elin Boalsnak mindene megvan. Sikeres fényképész New Yorkban, hosszú évek óta házasságban él Sammel, és van egy tizenhét éves lánya, Alice. Ám egy nap levelet kap gyerekkori barátjától, Fredriktől, aki valaha nagyon fontos volt neki. A levél emlékezteti a múltjára, mindarra, amit egész életében nagy gonddal igyekezett eltemetni magában."
_______________________________________________

Sofia Lundberg előző regénye is az a fajta történet volt, amelynek hatása sokáig az emberrel marad. Azt hiszem, ez is ilyen lesz.

Egy amerikai sztárfényképész és egy svéd tanya lakóinak életével indul a történet - mindkettő rendkívül érdekes már önmagában is, de a párhuzamos vonalvezetés és az éles kontraszt teszi igazán különlegessé az egészet. Ugyanazok a szereplők életük két korszakában - kik voltak, és kivé váltak? Milyenek voltak, és mi tette őket másmilyenné? Honnan indultak, és hova jutottak?
És miért?

A könyv kb. kétharmadánál nagyon mély dráma bontakozik ki előttünk, ami tényleg megrázza az embert. (A könyv utolsó mondata pedig felrázza. Nagyon. Szerintem nagyot üt, és rendkívül elgondolkodtató az a néhány befejező mondat. De erről nem akarok szólni, mindenki maga fejtse le a héjat a történetről és jusson el a végkövetkeztetéshez.) Olyan, amibe valóban beleborzongsz. És rengeteg kérdést vet fel. Hogyan lehet együtt élni azzal, ami történt? Hogyan lehet tovább élni - normálisan - bizonyos dolgok után? Lehet? Mi van, ha a múlt utánad nyúl? Mi van, ha nem teszi, és ezzel elveszítesz olyan lehetőségeket, amelyeket nem pótolhat más?

Ezernyi kérdés, és tényleg, higgyétek el, tényleg nagyon fontos dolgok, amiken érdemes elgondolkodni. De nem is lehet nem tenni ezt, mert olyan kőkemény igazságok és ébresztő mondatok vannak a könyvben, amik mellett nem lehet szó (vagy továbbgondolások) nélkül elmenni.

Lundberg nagyon tehetséges író, aki nem pörgeti az eseményeket, hanem hagyja, hogy a saját tempójában folyjon a történet, nem sietteti, de nem is húzza az időt, és olyan jól eltalálja a megfelelő ritmust, hogy azt érzed, mintha tényleg megtörtént volna az egész.

A tájleírásai is kiválóak, akár a lüktető nagyvárosról, akár a partot nyaldosó hullámokról vagy a mezei virágokról ír, látod a színeket, érzed az anyagok tapintását, látod a barázdákat az arcokon, 

szánakozol az életükön, segíteni akarsz rajtuk, próbálod kitalálni, hogy ez volt-e a helyes döntés, aztán rájössz, hogy - mivel az ember ember - alighanem nincs olyan.


A regény megrendelhető ITT.

Sissel-Jo Gazan: A dinoszaurusz tolla

"Kutatni egy rég kihalt faj után vagy nyomozást folytatni egy rejtélyes módon meggyilkolt kolléga ügyében – egy tudós számára sem egészen ugyanaz a feladat… Előbbi teljesen megszokott és nyugalmas tevékenység, míg az utóbbi meglehetősen veszélyes terep.

Anna Bellának, a koppenhágai egyetem végzős biológusának a váratlan haláleset nélkül is épp elég nehéz az élete. Egyedül neveli hároméves kislányát, állandó idő- és pénzzavarban van, társasági és szerelmi élete a nullával egyenlő. Nem csoda, hogy dühös az egész világra, főleg a témavezetőjére, Helland professzorra, akitől – úgy érzi – semmilyen segítséget nem kap szakdolgozatához, amelyben a madarak és a dinoszauruszok rokonságát kutatja. Amikor a professzort meggyilkolják, a rendőrök azt feltételezik, hogy bosszút álltak rajta valamiért. De vajon miért? És ki lehet az elkövető? Helland tanártársa? Vagy egy diákja? Esetleg valamelyik riválisa? Még Anna is a gyanúsítottak listájára kerül. Az ügyben nyomozó Søren Marhauge mégis úgy dönt, megbízik a lányban, és a segítségét kéri.

Anna hirtelen egy rémálom kellős közepén találja magát. Lehet, hogy a borzalmas bűneset a kutatásával függ össze? A kétségbeesett lány a természettudományi múzeum sötét folyosóinak labirintusában, a madár- és dinoszauruszcsontokat rejtő szekrények mélyén, a laborokban, természettudományos folyóiratok vitacikkeiben és saját múltjában keresi a választ a kérdésekre.

A kutatóbiológusként és kulturális újságíróként is dolgozó dán írónő, Sissel-Jo Gazan több díjat is elnyert, hátborzongató atmoszférájú, váratlan fordulatokat tartalmazó regényében különleges kalandozásra hívja az olvasót a dinoszauruszok és a modern tudományok világába."

_______________________________

Nagyon szeretem az olyan könyveket, amelyek túlmutatnak a műfajukon, a műfaji sajátosságokon, a műfaj megkövetelte normákon. Ez a könyv pontosan ilyen.

Sissel-Jo Gazan nem olyan író, aki amatőrként ássa bele magát a szakirodalomra, hanem biológus végzettségű, továbbá dolgozott is olyan körökben és pozíciókban, intézményekben, amelyek hátteréül szolgálnak ennek a könyvnek. Ezért művében 

remekül ötvöződik a képzelet és a tudás, stílusában kifogástalanul megmutatkozik a tehetség és a hozzáértés, 

és úgy tudja tálalni a dinoszauruszokkal kapcsolatos kutatási eredményeket és a paleontológia tudományának világát, hogy annak is felkelti az érdeklődését, akinek eszébe nem jutott ez iránt érdeklődni.

Engem teljesen lekötött ez a regény, olyannyira, hogy alváshiányom alakult ki miatta. Komolyan. Ugyanis amikor úgy alakult a napom, hogy éjfélig voltak tennivalók, akkor is muszáj volt még olvasnom, és nem csak - sőt: nem elsősorban - a krimiszál miatt! Kimondottan érdekeltek azok a hozzáadott tények, amelyekről egyébként sehol semmit nem olvasok.

Mindig lenyűgöznek azok a regények, amelyeknél látszik, hogy az író komoly tudással rendelkezik - vagy akár a könyv kedvéért komoly tudásra tesz szert - egy adott tárgykörben, legyen az festészet, paleontológia, politikai szál vagy más egyéb; egyszerűen inspiráló, az érdeklődésemet teljes mértékben felkeltő és - jó esetben - fenntartó és tiszteletre méltó az, amikor valaki ilyen mértékben tudja ötvözni a tudományos megalapozottságú tényeket a fikcióval, és persze elegendő tehetséggel rendelkezik ahhoz, hogy ezt megfelelőképpen tálalni is tudja.

Az is erénye a könyvnek (számomra legalábbis), hogy dán írótól nem olvas nap mint nap az ember, és egészen másfajta, sajátos szemléletmóddal rendelkezik minden egyes nemzet írója, ami akkor érdekes igazán, amikor egyfajta társadalomkritikaként is szolgál egy mű, vagy pl. a politikai helyzetet (és annak a társadalomra, a gondolkodásra való hatását) bemutató céllal, netán a mélylélektanba is bepillantást engedve készül, tehát - ahogy az elején is utaltam rá - túlmutat a műfajjal szemben támasztott elvárásoknak.

Tetszett az is, hogy az író alapos részletességgel belemegy az egyes szereplők életének taglalásába, noha annak semmi köze nincs a fő szálhoz, a bűntény elkövetéséhez! Egyszerűen hangsúlyt helyez arra is, hogy megismertesse velünk a szereplőit, hús-vér emberekként, holott múltjuk, jelenlegi életvitelük nem játszik szerepet az ügy, a rejtély megoldásában - abban azonban igen, hogy szereplőit közelebb érezzük magunkhoz; ezáltal a könyvet is, úgy, ahogy van. Arról nem is beszélve, hogy

a karakterei nagyon jól kidolgozottak, hitelesek, jellemrajzait pedig szépen és érzékenységgel, empátiával alkotta meg. 

Persze - ahogy az egy krimitől elvárható - a csattanó sem marad el, és Sissel-Jo Gazan ebben sem a szokványos megoldáshoz fordul; hihetetlenül érdekes az ügy kimenetele és a "miért"; nem csupán meghökkentő, hanem rendkívül megrázó és elgondolkodtató is. 

Ha jól tudom, ez egy sorozat első része, szóval nagyon kíváncsian várom a folytatást.


A regény a kiadótól megrendelhető ITT.

Mattias Edvardsson: Látszólag normális

"Stella látszólag egy átlagos tinédzser, aki éli felhőtlen hétköznapjait, amíg egy nap meg nem vádolják egy nála jóval idősebb férfi meggyilkolásával. Mi köze lehet az üzletember halálához a kifogástalan hírű családból származó lánynak? 
Stella apja az egyházközösség elismert lelkipásztora, aki odaadó férj és rajong egyetlen gyermekéért. Az igazság és az őszinteség bajnokaként ismert Adam elvei ellenére hazudik is a nyomozóknak, hogy alibit biztosítson a letartóztatott lányának, hiszen Stella úgyis ártatlan - de visszapillantva később a gyerekkorára kiderül, hogy a szeretett gyermek bonyolultabb eset, mint amilyennek az apja elsőre lefesti őt. A nyomozás lélekölő terhe alatt Adam kezdi elveszíteni a kontrollt, és már nem tudja leplezni személyiségének sötét oldalát. 
A nyomozás során Stella szavaiból kiderül, hogy közelről ismerte a meggyilkolt férfit, és nem ez az egyetlen titok, amit a szülei előtt rejteget. A thriller legvégén Ulrika, az anya vall a család életéről. A védőügyvédként praktizáló nő egyedülálló perspektívát tár a nyomozók elé, és lassan felsejlik az a szövevényes terv, amivel a lányát akarja megmenteni. Ám az elképzelése csaknem bajba sodorja, mert igen nagy kockázatot vállal...
A lebilincselő pszichothrillerben Mattias Edvardsson olyan hálót sző, amely mindenkit csapdába ejt, és semmi sem az, aminek látszik."
____________________________

Egy tehetséges, intelligens író nagyon okos könyvét olvashattam, amit nem tudtam letenni, tényleg nem: nekikezdtem, olvastam hajnalig, belealudtam, másnap újra kézbe vettem, és befejeztem.

Hihetetlenül izgalmas, nagyon-nagyon érdekes kérdéseket feszegető könyv, és külön értéke és különlegessége is egyben, hogy alaposan bemutatja az általunk ismeretlen svéd jogrendszert, annak sajátságait, kiskapuit, működését, erkölcsi alapköveit, márpedig, ugye, az nyilvánvaló, hogy a miénktől eltérő jogi és erkölcsi norma csakis érdekfeszítő lehet, és persze rengeteget izgalmat magában hordozó. Nemcsak a krimi műfajjal járó izgalmakra gondolok, hanem arra, hogy mennyire érdekes az, amikor egy másfajta jogrendszerből adódóan futnak ki máshova a szálak, mint amit várnánk.

El kell hogy mondjam, hogy bár az ember a krimik végére - főleg ma, és hát egyre inkább, amikor már egyre feljebb teszik a lécet az írók, és egyre magasabb az ingerküszöbünk nekünk, olvasóknak (ezek oda-vissza hatnak egymásra) - hatalmas csattanót vár, ebben a könyvben a hatalmas csattanó egy normál méretű csattanó, ugyanis nem ezen van a fő hangsúly, hanem azon, hogy egy nagyon okos és életszerű (!) megoldást tárjon elénk a szerző a végére.

Rengeteg gondolatom támadt, miközben olvastam a könyvet, mégpedig többek között az, hogy Edvardsson, aki tanárként dolgozik, nagyon jól teszi, hogy tanárként dolgozik, mert kreatív gondolkodása, intelligenciája alighanem rengeteget ad a gyerekeknek; aztán az, hogy ez a pasi szépíró is lehetne - márpedig nekem nagy kedvencem az, amikor a szépírói stílus megjelenik a krimi műfajában -; és lehetne pszichológus is, mert hihetetlenül érdekes gondolatmeneteket és lehetséges mozgatórugókat villant fel, és olyan esetleges következményeket, amelyekkel számolnunk kellene, de nem számolunk; látja a lelki háttereket, azokat az összefonódásokat, amelyek a felszínen nem üvöltenek, és amelyeket csak az vesz észre, akinek van elég érzelmi intelligenciája és jól működő ösztöne ahhoz, hogy elég mélyre hatoljon; és hogy tarthatna előadást hitről és vallásról, érveket és ellenérveket sorakoztatva fel amellett, hogy miért is jó hinni - ami nagyon furcsán, még akár megbotránkoztatón is hangozhat most, de ha elolvassátok ezt a könyvet, akkor megértitek, hogy mire gondolok.

De remekül ír a gyereknevelés buktatóiról, nehézségeiről, szépségeiről és aggodalmairól is, valamint a szeretetről, a tiszteletről, a határok be nem tartásának következményeiről és - igen, bizony! - előnyeiről is (de hát miért is lenne baj, hogy nem feketén vagy fehéren látja - és láttatja - a dolgokat?); és szól újra és újra a hitről, méghozzá nem akárhogyan.

És nyugodtan tarthatna írói kurzusokat is a létező legpontosabb kifejezés- és látásmódról, a gondolatok hű megjelenítésének módjairól.

A fordító, Bándi Eszter munkája is rengeteget hozzátesz a könyvhöz; azt hiszem, pont úgy sikerült magyarul szavakba öntenie a szereplők mondatait, megragadni a gondolataikat, ahogyan azt az író elmondta a saját nyelvén, és ahogy értette és megértetni akarta az olvasókkal.

Szeretnék néhány idézetet kiragadni a regényből, eklektikusan, minden vezérelvet nélkülözve, csak úgy innen-onnan szemezgetve, hogy lássátok, milyen stílusra és gondolatokra számíthattok ebben a történetben:

"Az évek során gyakran futottam bele abba a félreértésbe, hogy az istenhitem természetes módon összefügg az eleve elrendeléssel, hogy a szabad akaratomat Isten befolyásolni akarja. Semmi sem áll távolabb az igazságtól. Hiszek abban, hogy az embert Isten képére formálták. Hiszek az emberben.
Néha, amikor olyan emberekkel találkozom, akik azt mondják, nem hisznek Istenben, megkérdezem, melyik istenben nem hisznek. Olyankor többnyire egy olyan istent írnak le, akiben én sem hiszek."

"- Tényleg csak egyetlen ember van a világon, aki hozzánk tartozik, apa? (...)
- Nem, az elég rémes lenne. Akkor az egész életünket annak szentelhetnénk, hogy azt az egy embert megkeressük. (...)
- Szóval anya bárkivel együtt lehetne?
- Dehogy. Kevés olyan dolog van, ami egyértelműen fehér vagy fekete. A szürke részen kell keresgélni."

"Egy másik emberi lény szívverését érezni a mellkasunkon ugyanaz, mint érezni Istent."

"Még Isten is vágyakozásra tanít minket."

"Két ember, akik végigmentek mindenen, amin mi együtt végigmentünk, akik átvészeltek minden kínt, azok összetartanak, még ha mások nem is értik, miért."

"Miért nem gondolunk soha arra, milyen gyorsan telik az idő, amikor éppen telik?"

"Soha többé nem leszek képes annak az embernek látni magamat, akiről azt hittem, hogy én vagyok."

"Az egyre növekvő irányításmánia nem volt más, mint egy kétségbeesett, ámde logikus módszer arra, hogy életben tartsa az álmot az életről, ami szerinte neki jár. Az, hogy ezt megértettem, nem jelenti egyben azt is, hogy elfogadtam."

"...azt mondják, a repedt vázák tartanak ki legtovább."


A regény a kiadótól ITT megrendelhető.

Hanne Ørstavik: Vágy

"A szerző a '90-es évek norvég irodalmának egyik legizgalmasabb alakja. Ebben a könyvében egy este és egy éjszaka eseményeibe sűrítve ismerhetjük meg az extrovertált, kapcsolattalanságtól szenvedő anya és magába forduló fia történetét. A regény hihetetlenül jól szerkesztett, feszes története valósággal megbabonázza az olvasót."
______________________________

Ørstavik kiemelkedik a kortárs szépírók közül egyedi hangjával, amellyel egy látszólag hétköznapinak induló történetet mesél el, amely drámai fordulatot vesz. 

A gyermek és az anya gondolatait is remekül tálalja a könyv, amely tele van gondolatébresztő mondatokkal, és a két szemszögből bemutatott események mellett a mellékszereplők kiválóan ábrázolt karakterei még érzékletesebben vetítik az olvasó elé az emberi sorsok különbözőségeit és azokat az aprócskának tűnő mozzanatokat, amelyek mások életére soha nem gondolt mértékben hatással lesznek.

Kiváló szerző remekműve ez a regény, amelynek sokáig a hatása alatt maradunk. 

Sofia Lundberg: Az elveszett nevek füzete

"Egy ember életébe annyi szeretet, boldogság és szomorúság belefér.
Ha időt szánunk rá, hogy meghallgassuk. Doris 1928 óta ugyanazt a címes füzetet használja. Ebben szerepelnek mindazok, akikkel élete során találkozott. Most egyedül él Stockholmban, a bastugatani lakásában. A füzetben szereplő legtöbb ember neve áthúzva, mellette ott áll: meghalt. Doris magányát mindössze a szociális gondozók látogatása, valamint húga unokájával, az Atlanti-óceán túloldalán lakó Jennyvel való beszélgetései szakítják meg. Egy szép napon Doris elkezd írni a címes füzetben szereplő barátairól, hogy Jenny, az egyetlen ember, aki emlékezni fog rá, örökölhesse az emlékeit is. Az elveszett nevek füzete megható történet, amely mély érzelmekkel írja le mindazokat az élettapasztalatokat, amelyeket egy idősebb ember magában hordoz. A történet átível egy hosszú, megpróbáltatásokkal teli életen, elrepíti az olvasót a tovatűnt idők Párizsába, New Yorkba és Stockholmba."

_________________________

Egy őszinte és bátor könyv, ez jutott eszembe elsőként róla. Aztán az, hogy megható és szomorú. Szorongást és reményt keltő egyszerre. 

Ez a regény az elmúlásról szól, az élet kuszaságáról, bonyolultságáról, a teljes és nem teljes, szomorú életekről, a búcsúzás nehézségeiről. Nemcsak az itt maradók szemszögéből láttatja ezt a nehézséget és fájdalmat, hanem bátran beszél arról a félelemről és szorongásról, amit az kelt, hogy az ember tudja: elmegy, és mindaz, ami utána marad, ami hozzá tartozott, ami ő volt, a semmibe veszik. Az emlékek - az emlékek is a semmibe vesznek. És ez ijesztő, sosem gondolkodtam még ezen. 

Az ember tudja, de nem mélázik el ezen. Hogy mindaz a megélt esemény, érzés, minden, amin keresztülmentünk, ami végtelenül fontos volt, ami az élet volt maga, az egyszer megsemmisül, és más számára semmit sem fog jelenteni. Az emlékek örökre a semmibe vesznek. Más tudni sem fog róluk, mert aki igen, az is semmivé válik egyszer. (Arról nem is beszélve, hogy több ember közt megélt esemény valószínűleg más-más emlékként marad meg mindenkiben. Két ember számára egy dolog, egy nap, egy érzés korántsem feltétlenül ugyanaz az emlék.)


Hát ez az, amit a könyv főszereplője, Doris nem tud elengedni - hogy ami az ő élete volt, azt magával vigye, és az emlékei, amik voltak, soha többé ne legyenek. 
Nem tudom, hogy valóban oldhatja-e a szorongást, a félelmet, ha az ember átad mindebből valamit annak, aki itt marad. Mert akkor azt érezheti, hogy nem vész el ő maga teljesen - valami itt marad belőle. Nem tudom, hogy ez könnyebbé teszi-e a dolgot. De hogy ezt a gondolatot érdemes bogozgatni, abban biztos vagyok. Még akkor is, ha az agyunk számára felfoghatatlan, hogy mit is jelent mindez, hiszen nem tudjuk, hogy hova megyünk, mi lesz velünk, erre szolgál a hit, de talán életünk legfélelmetesebb, legbizonytalanabb pillanatában egy pici biztonságérzetet adhat, ha valamit itt hagyunk magunkból. 


Ha az ember továbbfűzi ezt az egészet, valóban ijesztő, ha jobban belegondolunk. De ez a regény helyettünk gondolta ezt végig, és úgy tette, hogy azt el tudjuk fogadni. 
És hogy ne tudjuk letenni a könyvet. Együtt érezzünk. Tépelődjünk. Elfogadjunk vagy elvessünk gondolatokat. Szórakoztatni is akar a szerző, de azért nem annyira. Inkább 

rávesz, hogy olyanokon gondolkodj, amiken magadtól nem szeretnél. 

Egyébként az író a kisebb dolgokban is őszintén beszél. Ki mer mondani olyan dolgokat, hogy a szépség gyakran megkönnyíti a dolgokat. Nem mondja azt, hogy ugyan már, a szépség semmi. Épp az ellenkezője: azt mondja, hogy a szépség valami. Utakat nyit meg. Kényelmet biztosít. 
De a végkövetkeztetés mégsem meglepő: egy gyönyörű nő, akit hiába csodáltak, nem lehetett boldog. Ez nem azt jelenti, hogy valaki vagy szép, vagy boldog! Hanem hogy a kettőnek semmi köze egymáshoz. 
Igen, ki meri mondani, hogy bizony, ha szép vagy, kitárulnak előtted a kapuk. De hozzáteszi, hogy ha belépsz azokon, az az égvilágon semmit sem jelent. 
(Sőt...?? De ez a gondolat újabb irományokat érne meg, amit viszont hagyjunk máskorra, bár az is hordoz magában mély tartalmakat, és abból is milliónyi elméletet lehet felállítani, de alapvetően ez a könyv azért mégsem erről szól. Nem ilyen egyszerű a dolog.)

A megbánás nagyon megindító a könyvben. És nem is csak azt bánhatja az ember, amit ő maga megtett vagy nem tett meg. Hanem végtelenül bánhatja azt, ha az élet nem tett meg valamit, ami őt boldoggá tette volna. 

És a döntések, jaj, mindig a döntések... Hogy mi minden múlik egy-egy apró döntésen. És hogy gyakran semmi sem múlik rajta. 

Hogy egyetlen rossz döntés, és minden romba dől. 

Vagy csupa jó döntés, és azok mit sem számítanak.

Ijesztőbbnél ijesztőbb gondolatok.

És miközben ez egy bátor könyv, aközben egy romantikus hangvételű regény, ami nagyrészt a szerelemről szól. 

Most esetleg valaki legyint: jaj, ne, már megint, ez olyan közhelyes...

Pedig nem az. 

Ki meri azt állítani, hogy az nem határozza meg az ember életét? 

Gyakran a legfontosabb, életre szóló döntéseket az alapján hozzuk meg. 

Hát akkor hogyan lehetne ennek kisebbíteni a jelentőségét?

És az utolsó pillanatokban hogyne gondolna arra az ember, akit talán a legjobban szeretett? 

Sokféle gondolatra sarkall és sokféle érzést ébreszt ez a regény, amelyekkel - bár alighanem magunktól ezt nem tennénk meg - kár lenne nem szembenézni. 

A regény ITT megrendelhető.

Arnaldur Indridason: Vérvonal

"Reykjavíki lakásán gyilkosság áldozata lesz egy idős férfi. Erlendur, a nyomozó különös üzenetet talál a holttesten, s egy fiók mélyéről előkerülő, elmosódott fotó is gyanús a számára. Erlendurnek nem sokat kell kutakodnia a halott férfi múltjában, hogy kiderüljön: negyven évvel ezelőtt valaki feljelentette nemi erőszakért. De van-e valami köze ennek a régi, nem bizonyított ügynek ahhoz, hogy betörték a koponyáját? Hiszen egy, az idős ember által esetleg tetten ért besurranó tolvaj is lehetett a gyilkos. Erlendurnek régi, fájó sebeket kell feltépnie a válaszért, miközben magánéletében is épp elég az elrendeznivaló."

____

Hát nem könnyű téma, azt előrebocsátom. Hogy miért, azt viszont nem szeretném elárulni, mert azzal el kellene árulnom olyasmit, amiket nem jó előre tudni - némileg csökkentené az izgalmat és az olvasmányélményt.

Mindenesetre mindamellett, hogy pergő, izgalmas krimi, betekintést enged az izlandiak életébe (olykor kemény önkritikákkal), ami pluszértéke a könyvnek.

Izland zárt világa, az emberek sajátos felfogása egészen különleges helyzetekhez vezet(het), és Indridason az ilyen helyzetekről ír. 

Indridason könyveinek az elején azt érzem, hogy teljesen szokatlan és kiforratlan a stílus, és mintha még nem rázódott volna bele az író abba a hangnembe, amelyet választani akar (de nem tudhatom biztosan, hogy ez nem a fordítás bizonytalansága-e valójában), de aztán mindig rátalál a hangjára, és onnantól kezdve nem maradnak kétségek afelől, hogy pontosan tudja, mit miért és hogyan akar közölni.

Továbbra is azt mondom, hogy Indridason legjobb könyve, eddigi főműve a Kihantolt bűnök; ha azt elolvassa valaki, biztosan olyan bizalmat szavaz a szerzőnek, hogy onnantól minden regényére kíváncsi lesz.

A karakterek nagyon jól - nyersen, de jól (vagy nyersen, és éppen ezért jól) - ábrázoltak, és ezt úgy éri el Indridason, hogy egészen keveset ír róluk, de az nagyon beszédes.

Nagyon izgalmas és letehetetlen könyv, de elég torokszorító dolgokról szól, úgyhogy készüljetek fel, hogy nem lesz egy habkönnyű olvasmány.

Az Animustól megrendelhető!

Janne Teller: Minden

"Miért vannak előítéleteink? Miért közösítünk ki bárkit, vagy éppen miért emelünk zsarnokká? Miért hatalmaskodunk a kiszolgáltatottak felett? Miért vagyunk erőszakosak? Miért élünk vissza a bizalommal?

Janne Teller elsősorban fiataloknak szóló népszerű és sikeres könyvei élénk vitát kavarnak a világban. Elég, ha csak a Semmi körüli nemzetközi botrányokra gondolunk (a ma már kötelező olvasmánnyá avatott regényt először betiltották még a toleranciáról híres Dániában is!). 

A dán írónő Minden című novelláskötetében ismét olyan konfliktusokat helyez a középpontba, melyek mindnyájunkat érintenek, s életünk folyamán egész biztosan találkoztunk velük. 

Mi kényszerít például egy fiatalembert arra, hogy erőszakot alkalmazzon? Meg lehet-e érteni az intoleranciát és a szélsőségességet? A bosszú mikor elfogadható indíték, egyáltalán erkölcsileg elfogadhatóvá lehet-e tenni a bosszúállást? 

Janne Teller új, fontos és provokatív könyvében súlyos és kényelmetlen kérdéseket tesz fel, miközben szembesít tetteink legszörnyűbb következményeivel is.

Teller tömör, szófukar, nyers prózájával és a metafora erőteljes használatával kényszeríti az olvasót az állásfoglalásra, nem ad kibúvót, minden egyes novellában döntenünk kell helyes és helytelen, jó és rossz között.

Nyolc történet, ami élesen belénk vág – asszimilációról és kirekesztésről, előítéletről és intoleranciáról, gyilkosságról és halálbüntetésről, erőszakról és bosszúról, integrációról és kulturális sokféleségről.

 „Úgy tűnhet, az összes írás középpontjában az erőszak áll, noha az csak a felszín. Az számít, mit mutat meg, mit hoz felszínre az erőszak. Egyre inkább nyilvánvalóvá válik számomra, hogy minden történet arról szól, hogy eljön az életben az a meghatározó pillanat, amikor bepillanthatunk önmagunkba vagy a másikba – egy olyan helyzet, mely megmutatja, kik vagyunk igazából.” – Janne Teller"

Nos: nehéz kritikát írnom a Mindenről, mert tudom, hogy illik szeretni Janne Tellert, illik elismerni a munkásságát, illik azt érezni, hogy hú, ez aztán ütött, illik...
De nem.
És akkor meg az ember szégyelli magát, mert tudja, hogy illene...
De van-e olyan, hogy illik, hogy tetsszen valami? Van-e ilyen az irodalomban, a képzőművészetben, a zenében? A divatban, a táplálkozási szokásokban, az érdeklődési körökben? A véleményalkotásban, bármiről is van szó. Lehet elvárás, hogy tetsszen valami? Akkor is, ha mindenkinek tetszik, és akkor is, ha fontos dolgokról beszél az író.
Én úgy gondolom, hogy Teller tehetséges, de nem annyira tehetséges, hogy tiszta szívből azt tudjam mondani: na ez... ez igen!
Nem.
Jók a novellái, jó volt a Semmi című regénye is, a sztori - mármint a könyv útjának története - persze nyilván különösen érdekessé teszi (betiltás, majd kötelező olvasmánnyá nyilvánítás), de én a Semminél is hiányoltam az ütősebb megfogalmazásokat. Mert a történet jó és egyedi, de nekem az írásmód eléggé... átlagos. Ott is, itt is. Illik vagy nem illik, tetszik vagy nem tetszik, én nem ájulok meg úgy Tellertől, ahogy azt elvárják az embertől manapság. És ha ciki ezt mondani - hiszen Teller ma nagyon felkapott szerző, aki a fiatalokhoz szól, és egyébként fontos témákról, újfajta megközelítésmóddal! -, hát, akkor is ez a véleményem.

Camilla Läckberg: A hableány

"Christian Thydell régi álma válik valóra, amikor megjelenik első regénye, A hableány, és ő egycsapásra országszerte ismert író lesz. A hirtelen jött népszerűség azonban lerántja a leplet Christian féltve őrzött titkáról is: a férfi másfél éve fenyegető leveleket kap. Ezzel egy időben egyik legközelebbi barátja nyomtalanul eltűnik, a rendőrség azt sem tudja, él-e, hal-e, mígnem három hónap múlva a jég alól húzzák ki a holttestét. Patrik Hedström nyomozó összefüggést sejt a két eset között, de támpontok híján a nyomozás igencsak döcögősen halad. Felesége, Erica Falk, aki jól ismeri Christiant, hiszen ő fedezte fel írói tehetségét, a saját szakállára kezd kutakodni, és tárja fel az igazságot, ami szörnyűbb, mint valaha is gondolta."

Nos, eléggé vegyes érzésekkel mondom el erről a könyvről a véleményemet.
Nagyjából az első harminc oldalt olvasva hiányoltam - viszonyítva az előző skandináv krimihez, amelyet olvastam - azt a komoly, igényes, szépirodalmi stílust, amelyhez olyan könnyen hozzá tud szokni az ember. Kicsit sérelmeztem, hogy ezúttal lazább, szórakoztatóbb, kicsit - jó szó ez ide? - "bulvárosabb" stílusban íródik a szöveg. (Mert ha valami tetszett, azt utána már elvárjuk, hát igen, így van ez...) Ugyanis én naggyon szeretem a szépirodalmi stílusban papírra vetett jó krimiket. De aztán mintha az író "belejött" volna, és a történet is izgalmas, eseménydús lett, a stílusa is finomodott.
Ráadásul szinte végig másra gyanakodtam - "ki a gyilkos?", ez általában egy fontos kérdés, na meg a mozgatórugó -, és csak a vége felé kezdtem gyanakodni arra, ami aztán valóban a megoldás, a kulcs lett. Némely ponton úgy éreztem, hogy kicsit nagyvonalúan bánt egy-egy szállal a szerző, lehetett volna mélyebbre is menni, de ez megbocsátható volt, tekintve, hogy elég pörgős és "színes" volt a történet.
A csattanót illetően - ha kritikával kell illetni a könyvet - úgy gondolom, hogy jobb lett volna tényleg az utolsó oldalakig teljesen elterelni a figyelmet arról, hogy miről is van itt szó, hogy azt még az utolsó 40 oldalt olvasva se sejthessem. De szerintem alapvetően jó irányokat és jó megoldásokat választott az egyes szálak kibontására az író.
Viszont... Ezt nem tudom szó nélkül hagyni.
Az utolsó fél oldal annyira mellbevágó volt, hogy az az én ingerküszöbömet is meghaladta.
Értem én, hogy kellett a végére valami nagy dobás, de ezt annyira durvának - és nem odaillőnek - éreztem (nyugalom, nem fogom elárulni, hogy mi az, és ne aggódjon senki, bármit is írok most, abból nem lehet kitalálni), hogy a nagy csattanó - "aztaa!" - helyett azt éreztem: na neee, ezt neee, EZT NEEE, pedig igen sok krimit olvastam már.
De lehet, hogy csak én vagyok túl érzékeny?
Az mindenesetre kétségtelen, hogy izgalmas és szórakoztató olvasmány, és minden krimikedvelő élvezni fogja.

A kiadótól megrendelhető.

Arnaldur Indriđason: Kihantolt bűnök

 
"Egy külvárosi építkezésen rejtélyes csontvázat találnak. Erlendur, a nyomozó először arra gondol, hogy csupán az Izlandon szokásosnak mondható történet áll a haláleset hátterében: valaki eltűnik egy hóviharban, s évek, évtizedek múltán rátalálnak. Ám a körülményekben van valami nyugtalanító. Ott van először is a csontváz különös testtartása... Aztán nem messze tőle az a négy, szabályosan ültetett ribiszkebokor, a semmi közepén. Mintha egyszer már laktak volna itt... Erlendur nem is sejti, milyen mélyre kell ásnia a múltban, hogy fény derüljön a rég elhantolt igazságra.
Arnaldur Indriđason ezzel a regényével elnyerte a brit krimiírók szövetségének (Crime Writers' Association) Gold Dagger (Arany Tőr) nevű díját. A több évtizedes múltra visszatekintő, tekintélyes elismerés történetében ő az első, nem angolszász szerző."


Nehéz bármit is mondani ennek a könyvnek az elolvasása után... Nem nagyon vannak szavak, amelyek kifejezhetik az érzéseket, amiket ez a történet ébreszt...
Bizonyos részeknél - ilyenkor érzi, érti meg az ember, hogy mit is jelent ez - valóban tapintható a feszültség. De nemcsak a feszültség, nem, nemcsak az. Hanem a félelem. Az igazi, leküzdhetetlen félelem. A rettegés a zsarnok férjtől-apától, akiben nincs irgalom.
Sok szó esik ma a családon belüli erőszakról, beszélnek róla pszichológusok, politikusok - művészek ritkábban -, és amikor szó esik róla, akkor általában az okok keresése zajlik, és a jogi út lehetőségének a felvetése.
Ebben a történetben nem erről van szó. Hanem arról, amikor nincs menekvés. Hogy mit él át az áldozat, milyen leküzdhetetlen - és folyamatos - rettegést.
A Kihantolt bűnökben a családon belüli erőszaknak olyan ábrázolásmódjával találkozik az olvasó, ami nem didaktikus, nem tipikus, de az ereje - éppen ezért - elképesztő.
Indridason egyszer sem magyarázza el, hogy "a másikat bántani csúnya dolog". Nem beszél arról, hogy a másik embert agyba-főbe verni a gyengeség vagy az eszköztelenség jele, leképeződése. Csak megmutatja, hogy mit érez az áldozat - akkor, amikor nincs menekvés. Amikor tudja, hogy újra és újra be fog következni az, ami már olyan apróvá tette őt, hogy szinte semmi sem maradt belőle.
Nem mentegeti a sérült léleknek effajta megnyilvánulását; épp csak megemlíti, hogy oka van annak, amiért ilyenné lett, de nem keres mentséget a számára.
És ezt jól teszi.
Csak az áldozatokkal törődik. És nemcsak azzal, aki elszenvedi az ütéseket, hanem azokkal is, akik tehetetlenül végignézik azt.
Nem nagyon vannak szavak, amelyek ezt kifejezhetnék...
És eközben az utolsó oldalig ott a talány, a kérdés, hogy ki a gyilkos - és ki az áldozat?!
Mert ezt sem tudjuk, miközben a feszültség lapról lapra fokozódik.
Jóval több ez egy izgalmas kriminél; olyan lélektani regény, amely mindenfajta mércét megüt olyan könyvek tekintetében, amelyek az emberi lélek tűrőképességét, fejlődését vagy megrekedését boncolgatják.
És mindeközben az olvasó szeme elé tárul Izland, az izlandi faluközösség, a számunkra elképzelhetetlen hóviharok, és mindaz, ami az ottani élettel és sajátosságokkal együtt jár.
Ajánljam e könyvet mindenkinek? Megteszem. És azért teszem, mert borzasztó nehéz témát körüljáró, nagyon igényes regény, ami mindent elmond arról a témáról, amelyről nem lehet eleget elmondani.

A regény itt megrendelhető.

Astrid Lindgren: Az ifjú mesterdetektív

Az ifjú mesterdetektív
                                                        Veszélyben a nagymufti kincse

"Három pajtás él egy távoli svéd kisvárosban. Egyikük lány. A két fiú természetesen fülig szerelmes belé, de azért elválaszthatatlan jó barátok. Mindhárman nyurgák, talpraesettek, s az eszük vág, akár a borotva, de rendkívüli tulajdonsággal csak egyikük rendelkezik. Mert az igaz, hogy Eva-Lotta szeplői ellenére is bűbájos és vonzó kislány, verekedni pedig úgy tud, akár a legvásottabb kamasz. Az is igaz, hogy Anders született vezéregyéniség, pompás főnöke csapatuknak, a Fehér Rózsának. De mégis, ki az, aki a legkevésbé szembeszökő jeleket följegyezve és csoportosítva kinyomozza egy ékszerrablás és egy gyilkosság rejtélyét? Hogy ki ő? Bizony nem más, mint Kalle Blomkvist, ennek a két kisregénynek a hőse, aki vérfagyasztóan izgalmas kalandok rengetegén át végül is minden titokra fényt derít."

Ismét egy svéd könyv, lám-lám; úgy tűnik, mostanában ezek találnak meg minket.
Valójában két regényt tartalmaz ez a kötet, két, gyerekeknek szóló krimit.
Az én gyerkőceim nagyon örültek neki, hogy ez igazi krimi, nem olyan, amiben egér vagy mackó vagy nem tudom, milyen állat nyomoz bugyuta rejtélyek után, hanem komoly ügy, hihető cselekmény, de mégis egy gyermek nyelvére - és lelkének, befogadóképességének megfelelően - lefordítva.
Szerintem Lindgren az egyik legjobb gyermekkönyvíró, és bátran állíthatom, hogy egy felnőtt számára is érdekes, izgalmas olvasmány és kellemes időtöltés az ő bármely története.
A főszereplők szerethetők, könnyű velük azonosulni, a bűnös pedig valódi gonosz, aki valódi bűntettet követ el.
Lindgren megmutatja a gyermeki hév, a gyermeki lelkesedés oldaláról is a cselekményt ("hurrá, bűntény, hurrá, kaland, majd én kinyomozom!"), aztán ennek az árnyoldalait is: hogy a valóság mennyire más, mint a képzelet - és hogy ezzel előbb-utóbb a gyermeknek is szembesülnie kell.
A Pagonynál más címen jelentek meg az utóbbi években Kalle történetei, de sajnos már ezek sem kaphatók. Pedig a harmadik részt nagyon szeretnénk elolvasni, de majd csak sikerül megszerezni.

Egyébként azóta felolvastam Gergőnek is Az aranynadrágos fiút, és meg kell hogy mondjam, mindkettőnknek nagyon tetszett. (De hát az is svéd, mi a meglepő ebben?)

Jo Nesbo: Doktor Proktor pukipora, VALAMINT Max Lundgren: Az aranynadrágos fiú

Dávid legújabb olvasmányai

Nem tudok lépést tartani a 10 évesemmel. Úgy gondoltam, hogy majd a nyári szünetben én mennyi könyvet felolvasok nekik, na ehhez képest már a sokadikat olvassa ki ő maga. Esténként a két gyerkőc is és én is olvasunk egymás mellett az ágyban - mindenki a maga könyvét -, de ezt megelőzi a hagyományos esti mese, ami most már jó ideje mindig egy regény felolvasása.
De Dávid úgy falja a könyveket, hogy amit azok közül én is ki szeretnék olvasni, azokat bizony majd  vagy Gergőnek olvasom fel, vagy kiolvasom magamnak, mert ő nagyjából 2 hét múlva az összes új könyvön (amik valójában nem feltétlenül újak, mert például sok Delfin-könyv van köztük, szerzemények a padlásról, 40 évvel ezelőtti kiadásban) túl lesz.
Az alábbi két könyvvel - egy régi, egy új - szintén 1-2 nap alatt végzett.

Jo Nesbo: Doktor Proktor pukipora




 "Doktor Proktor, a kétbalkezes professzor maga sem sejti, milyen kalandokba keveredik majd, amikor véletlenül feltalálja a földkerekség legnagyobb erejű pukiporát, ami bárkit képes az űrbe röpíteni. Ám amíg két kisiskolás segítője azon dolgozik, hogy a találmány híressé és gazdaggá tegye őket, a csodaszer híre illetéktelenek fülébe is eljut. A doktor hamarosan egy szökésbiztos cellában találja magát, a gonosz ikerpár ellopja a találmányt, és egy folyton éhes anakonda is beszabadul Oslo szennyvízcsatornáiba. Közben pedig feltartóztathatatlanul közeleg a nemzeti ünnepre gyakorló iskolai katonazenekar...
A világhírű skandináv krimiíró Doktor Proktor-sorozatát már több mint 20 nyelvre fordították le. A főszereplők fergeteges kalandjait elképesztő fordulatok, abszurd humor és a Nesbo-féle különleges atmoszféra teszi feledhetetlenné."

Dávid véleménye: Vicces, izgalmas, jó ötlet a történet, érdekes..., de a rajzok nem tetszenek. 

________________________________________

Max Lundgren: Az aranynadrágos fiú




"Ha úgy tetszik, fantasztikus regény, ha úgy tetszik, valamiféle modern mese ez a történet. Hőse egy egészen hétköznapi kamaszfiú, akiről legfeljebb annyit tudunk, hogy a gazdag Svédország a hazája. Egy napon azonban csoda történik vele. Valahányszor kopott farmernadrágja zsebébe nyúl, mindig egy tízes akad a kezébe. Mire használja fel a temérdek pénzt? Kik és hogyan szövetkeznek ellene? Micsoda lélegzetelállító hajszában üldözik, csak hogy megkaparintsák a csodálatos nadrágot?
Ezekre a kérdésekre már a sodró iramú, izgalmas, érdekes regény ad választ, amely nemcsak nagyszerű, hanem elgondolkoztató példázat is."

Dávidnak ez is nagyon tetszett, de volt  egy negatív megjegyzése is - szó szerinti idézet: kicsit hülyeség a vége...

Márpedig ha ő mondja, minden további nélkül elhiszem neki.

Egyébként már a gyerekek is megállapították, hogy a svéd és norvég írók könyvei közül eddig az összes tetszett nekik. Én is így vagyok vele. Egy húron pendülünk (mármint a gyerekekkel), vagy tényleg jók a skandináv szerzők (még ha ez ma már közhelyszámba megy is)? Azt hiszem, mindkettő. Vagyis biztos vagyok benne. És akár pendülhetünk egy húron a svéd és a norvég írókkal is. De ez ahhoz a kérdéshez vezetne, hogy az írókkal, vagy az egyes emberrel is? Erre viszont egyelőre még nem tudom a választ. Pedig érdekes lehet, hogy milyenfajta közösség van közöttünk - ha van. Mert lehet csupán a véletlen műve, hogy bár mindenféle náció írójának a könyveit olvassuk, a svédek és a norvégok szinte mindig lehengerelnek? Vagy "egyszerűen csak" baromi jók, és nincs közös húr, nem kell mélyen gyökerező válaszokat keresni, elég elismerni és tudni, hogy a tehetségükre bátran hagyatkozhatunk. Mert aki ott/onnan utat tör magának (esetleg ott szigorúbb a szűrő, mármint a kritikusoké és/vagy a közönségé?), az attól kezdve bárhol megállja a helyét?
Mindegy; mi az ízlésünkre támaszkodunk, és az alapján a legtöbb svéd és norvég író könyve tíz pontot kap. (Csak hogy tisztázzuk: tízből.)

Skandináv krimik 1.

Håkan Nesser: A gonosz arcai

Laza, könnyed, jól megírt, gyorsan elolvasható krimi, amin egy nap alatt túl van az ember. Annyit nyújt, amennyit egy kriminek kell, nem többet, nem kevesebbet. Kivételesen a vége nekem lelkileg kicsit megterhelő, ennek ellenére mégis tipikus krimi: élvezhető és/de felejthető.
Dosztojevszkij után mindenesetre kábé ilyesmire vágyik az ember.
Ne várjon tőle az olvasó többet, mint amit tud; vesse bele magát, élvezze, aztán lapozzon.