MŰFAJOK szerinti bontás:

2016. április 25., hétfő

Lionel Shriver: Beszélnünk kell Kevinről


"Eva soha nem akart igazán anya lenni. Egy olyan fiú anyja semmiképpen, aki hét iskolatársát, egy menzai alkalmazottat és egy tanárt gyilkol meg két nappal a tizenhatodik születésnapja előtt.
Most, két évvel a történtek után, elérkezett az idő Eva számára, hogy egy ijesztően egyenes és őszinte levélsorozatban szembenézzen házassággal, karrierrel, családdal, szülőséggel és Kevin szörnyűséges tombolásával.
A regény egy magával ragadó, érdekfeszítő és visszhangokat keltő történetet mesél el, amely robbanásszerű, kísérteties végkifejletbe torkollik."




Kérdések és kérdések tolulnak fel bennem egyre, megállíthatatlanul.

Lionel Shrivernek van gyereke?? (A neten talált információk alapján nincs.) Akkor "honnan tud dolgokat"? Mármint anyai érzéseket és ambivalenciákat honnan ismer?
Hogyan lehet teljesen ismeretlen érzésekről a környezetünkben látottakra, hallottakra hagyatkozva írni?

És ha van is gyereke: azokkal a helyzetekkel nem találkozhatott - nem élhette át azokat -, amelyekről ír. Akkor hogyan láthatja át ennyire pontosan ezeket a lehetséges szituációkat (hiába a képzelet műve a könyv, kell hozzá hatalmas bölcsesség, rálátás és - a képzelőerőn felül - igenis "ismeretanyag": tapasztalat, akár ha a környezetből vett is az), és az azok által kiváltott érzéseket, és az érzések hatására születő döntéseket? (Vagy a döntések hatására születő érzéseket?)
Hogyan tudhatja, vagy akár csak sejtheti, mit érezhet az anya, akinek olyan a 2-3-4-5-6-10-14 éves gyermeke, mint a történetbeli Kevin?

Honnan ismeri ezeket az ambivalenciákat, az erőfeszítést, a küzdést azzal, hogy "mit kéne éreznem" és hogy "mit érzek"; hogy "milyennek kéne lennie ennek a gyereknek" és hogy "milyen"; s azzal, hogy "milyennek kéne lennem nekem vele" azzal, hogy "milyen tudok lenni - mert nem vagyok más"...? Honnan, honnan találja ki ezeket?

Zseniális író; de még arra nagyon kíváncsi lennék, hogy milyen ember ő. Ezt sajnos nem tudhatom. ("Sajnos"?)

Ilyen pontos megfogalmazásokat még soha nem olvastam senkinél. (Kivéve Lionel Shriver Születésnap utánját... - ahol egyébként orosz a főszereplő, a Beszélnünk kell Kevinről-ben pedig örmény; van valami ilyen kötődése Shrivernek?)

Egyébként - ellentétben azzal, amit a fülszöveg ír, hogy Eva a maga hiányosságát és felelősségét keresi - én úgy gondolom, hogy a mentségeket keresi és találja meg gyönyörűen - hogy miért nem tehetett mást ő maga az évek során; hiszen a fia eleve "más" volt, így nem neki, Evának kellett volna "másnak" lennie.

Én úgy érzem, hogy Eva teljes meggyőződéssel hisz a maga igazában - és hát nem hiszem, hogy bárki is felülbírálhatja őt, hogy bárkinek is lenne joga hozzá; hiszen csak ő tudhatja. De inkább ő sem. (Mert a "mi lett volna, ha"-t sosem tudhatjuk.)
Akkor hogy tudhatná bárki más? Honnan tudhatná bárki más jobban nála?

De azért hiányolom a mélyebb magába nézést - Evából! Nem Shrivertől! Nem Shrivertől hiányolom ezt az eszközt, ez nem írói hiány. Ő remekül megteremtett egy karaktert, aki nem néz mélyebben önmagába. Vagy ha igen, akkor odabenn azokat az emlékeket keresi, amelyek felmentik őt, és nem az esetleges elkövetett hibákat, amelyek elvezethettek odáig...

A kisgyermek Kevin reakcióinak, tetteinek leírása néhol számomra kicsit erőlködősre sikeredett - jóval kevésbé hitelesre, mint például az anya karakterének megformálása. Talán éppen azért, mert Shriver ez utóbbi szerepbe tud belehelyezkedni, valamint az anya mellett teszi le a voksát. Ahhoz, hogy mentségeket találjon Eva számára (mert kitartóan keres és keres, mind újabb érvekkel támasztja alá Eva igazát, hogy az olvasó meg tudja érteni őt; Shriver már előre mintegy védelembe veszi őt az olvasói ítélkezésekkel szemben), állást kell foglalnia mellette, a gyermekkel szemben. Ez azonban, úgy érzem, időnként Kevin személyisége hitelességének a rovására ment.

Huhh, annyi mindent lehetne mondani erről a könyvről, ezekről a karakterekről, de van-e joga bárkinek mondani bármit a kérdésfeltevéseken túl? A kérdéseken, amelyekre viszont nem adható meg válasz. Csak elméletek vannak. Egyelőre a tudomány nem képes többre.

Shriver korunk egyik legnagyobb és legeredetibb írója, fantasztikus írói eszköztárral, és hatalmas intelligenciával, tájékozottsággal a birtokában.

Az embert elgondolkodtatja, megpiszkálja szunnyadó érzéseit, felbirizgálja azokat, annyira, hogy szóra nyitod a szád, hogy ítéletet mondj. De ha bölcs vagy, elhallgatsz idejében. Mert Shriver éppen arra akar ráébreszteni, hogy nem olyan egyszerű ez, hogy csak úgy ripsz-ropsz véleményt mondj. Megteheted; de semmire sem mész vele. Az csak egy frázis lesz, és az is marad.
Míg pont az igazságot, hogy miért történnek úgy a dolgok, ahogy, nem valószínű, hogy tutira kiderítheted.

P. S.: A fenti bejegyzés után aztán néhány fontos kérdésre megtaláltam a választ a Magyar Narancs Lionel Shriverrel készített interjújában. Pl. van-e gyermeke Shrivernek. És az itt olvasható nyilatkozata aztán választ ad többek között arra a fontos kérdésre is, hogy miért keres Eva a maga számára mentségeket - és miért keres mégiscsak Eva számára mentségeket vehemensen és meggyőződéssel Shriver; és már tudjuk azt is, honnan erednek Eva igencsak ambivalens érzései. Így már érthetőbbé válik az is, hogy hogyan tudta ilyen alaposan ábrázolni Eva karakterét.

Mindenkinek ajánlott az interjú - de inkább a könyv elolvasása után. (És továbbfűzve: így már érthetőbb az is, hogy Irinának miért nem születik gyermeke a Születésnap utánban. Irina és Eva esetében is állásfoglalásnak tűnik - és ezek szerint tehát az is - a gyermektelen lét, tudatos döntésnek, akkor is, ha mindkét regényben "a helyzet hozta úgy, ahogy".) Persze ettől még borzasztó nehéz lehet elképzelni a Beszélnünk kell Kevinről című könyv szituációját még az írónak is; de így némileg érthetőbb, hogy egyáltalán miért kísérli meg.

Aztán a könyv utolsó tíz oldala minden addigi véleményedtől megfoszt, az ítéleteidet megsemmisíti, elakad a szavad, és egyszerűen csak csöndben maradsz - nem marad szó arra, hogy azt a helyzetet is korrekt és magabiztos jellemzéssel lásd el.

2016. április 17., vasárnap

Hana Zelinová: Este nem jövök






Részlet a regényből:

"...Így szóltam apához:
- Kérlek, főzz nekem is egy kávét. - Még hozzá akartam tenni: rosszul érzem magam, de nem mondtam, mert apa cinkosan rám kacsintott:
- Aha! Nincs itthon a macska, cincognak az egerek...
Hagytam, hadd higgye azt, hogy anya távollétét akarom kihasználni, s az ő vajszívét s, és gyorsan kimentem a konyhából. (...) Apa behozta a szobába a két kávét, s néhány nevelő célzatú kérdést intézett hozzám. Úgy látszik, egy szülő sem tud meglenni a folytonos oktatgatások és rendreutasítások nélkül. Ez a szülők támasza nevelési módszerükben. Minden alkalmat kihasználnak, hogy prédikálhassanak az embernek: ajándékozást, mandulagyulladást, ha moziba engednek - s újabban feketét édesítenek vele.
- Tudod te egyáltalán, hogy a kávé ártalmas a fiatal szervezetre? - kérdezte, a lábával lökte be maga után az ajtót.
- Tudom - feleltem.
- És tudod, hogy...
- Azt is tudom - szakítottam félbe, mert feketére vágytam, nem pedig prédikációra."

Klassz ifjúsági regény, szerintem 14 éves lányoknak ugyanúgy, mint harmincas-negyvenes nőknek, mert gyerekszemmel mutatja meg a világot, a családot, a problémákat, a szerelmet, és jó, ha ezt a szemléletmódot felnőttként sem felejtjük el.
A nyelvezete könnyed és igényes, a tartalom mindig aktuális, a karakterek szerethetők, a szituációk életszerűek.
Nagyon más, mint a mai ifjúsági regények, de - ahogy az előző bejegyzésben írtam - a korok és stílusok váltakozása az olvasmányélményeket csak színesebbé és élvezetesebbé teszi.

2016. április 16., szombat

Rick Riordan: Percy Jackson és az olimposziak 4. – Csata a labirintusban




"Percy Jackson semmi jót nem várt az iskolai nyílt naptól,
de amikor titokzatos halandó ismerőse után két pompomlány démonnal is találkozik,
a dolgok még a vártnál is rosszabbra fordulnak.
A sikersorozat negyedik kötetében a küszöbön áll az olimposziak és a Titán isten közötti háború már. Még az eddig biztonságos menedéknek számító Félvér Tábor is sebezhetőnek bizonyul, amikor Kronosz és hadserege megpróbál varázshatárán belülre kerülni. Hogy a támadásnak elejét vegyék, Percy és félisten barátai egy küldetésre indulnak a Labirintusba - a hatalmas, földalatti világba, ami minden fordulóban újabb vérfagyasztó meglepetést tartogat számukra.

"Ne keressétek tovább az új Harry Pottert! Percy Jacksonban megtaláltátok! Már több légiónyi rajongója van!"
Kirkus Reviews

"A szellemes és izgalmas párbajok, a nyaktörő iram lebilincseli a gyerekeket"
Publishers Weekly

"A nyitva hagyott befejezés után az olvasó lélegzetvisszafojtva várja az ötödik, befejező részt"
School Library Journal"

Dávid nagy kedvence, a Percy Jackson-sorozat újabb részét olvasta ki, újabb rekordidő alatt. Nagyon tetszett neki, mint az összes többi rész, és bár most - a változatosság kedvéért - egy Delfin-könyvet olvas, úgy gondolom, igen hamar sor fog kerülni a Percy Jackson-sztorik következő részére is.

Érdekes egyébként, hogy egy ilyen modern történet után (bár azért ez rendesen meg van fűszerezve görög mitológiával) egy kb. 40 éve megjelent Delfin-könyvbe kezdett bele; bár annak érdekessége, hogy a távoli jövőben játszódik... Mindig érdekes olyan könyveket olvasni (lásd például: Fehér Klára: A Földrengések szigete; Erich Kästner: Május 35.), amik 30-40-50 éve íródtak, és az akkori messzi jövőt vetítették az olvasók elé, így elénk is, akik most olvassuk ezeket - csakhogy azóta az a könyvben megjelölt jövő esetleg már eljött, és részben nem váltak valóra az akkori utópiák, másrészt pedig az akkor poénnak szánt dolgok, mint pl. hogy valaki egy telefont vesz elő a zsebéből, ma már annyira természetesek számunkra, hogy szinte értetlenül olvassuk és észrevétlenül siklunk át az ilyen mondatok (akkor nagy poénok) felett.

De teljesen megértem Dávid könyvválasztásait, mármint azt, hogy ötvözi az olvasmányaiban a régit az újjal; jelenleg épp magam is ezt csinálom.
Fejős Éva Dalmája után szándékosan egy régi szlovák ifjúsági regénybe kezdtem bele, ami, meg kell hogy mondjam, igazi felüdülés - stílusát, igényességét tekintve - az előző olvasott könyvhöz képest.

Tényleg különleges íze van annak, amikor az ember az olvasmányaiban váltogatja a korokat és stílusokat - valahogy úgy megduplázódik az élvezet.

Na, messzire kalandoztam.

A lényeg: ajánljuk mindenkinek a Percy Jackson-sorozat e részét is jó szívvel elolvasásra!

2016. április 15., péntek

Fejős Éva: Dalma



"A Cuba Libre hősnője is volt gyerek…:) Miután megírtam a Cuba Librét, a regény egyik hősnőjétől, Havasi Dalmától nem tudtam elszakadni. Kíváncsi voltam, milyen lehetett a gyerekkora, ezért megírtam. Alighogy befejeztem a Cuba Librét, azonnal belevetettem magam ebbe a történetbe, és éjszakákon át ki sem szálltam belőle, addig, míg Dalma gyerekkora ki nem bontakozott a monitoron. Ajánlom ezt a könyvet minden felnőttnek, aki még emlékszik rá, milyen volt gyereknek lenni (azoknak is, akik már kezdik elfelejteni), illetve minden tininek, aki még az út elején jár… Külön ajánlom a facebookos csapatomnak a Dalmát, azoknak a nőknek-férfiaknak, akik folyamatosan megmutatják ezen az internetes oldalon, hogy a virtuális ismeretségek hogyan alakulhatnak barátságokká, akik mindig tudják, mikor kell a mélyponton lévőknek néhány jó szóval segíteni. Remek érzés, hogy ilyen támogató, elfogadó, segítőkész csapat vesz körül és nem csupán virtuálisan!"

Elég nehéz jellemezni ezt a könyvet, próbálom röviden letudni.
1. Bevallom, eleve igen negatív előítélettel álltam hozzá Fejős Éva könyveihez. Még nem olvastam tőle semmit.
2. Szerintem többet nem is fogok. Annak ellenére, hogy ahhoz képest, amit vártam, tulajdonképpen meglepetés ért: el lehetett olvasni.
3. Voltak benne tök jól eltalált mondatok.
4. És voltak benne hiteltelen mondatok, gondolatok, részek, amelyek egy 8-9 éves gyerek szájából nem valószínű, hogy elhangzanak.
És hát, nem is tudom, annyira nem illett bele az egészbe, hogy aztán elviszi az egyéves (!) öccsét egyedül szánkózni, az anyja jóváhagyásával, engedélyével, sőt az anyja ötlete, hogy vigye el tök egyedül az 1 éves gyereket a dombra, ahol siklanak százszámra a gyerekek, szánkózni... Mi vaan?
Szóval, röviden: el lehetett olvasni; és ennyi elég is volt belőle.

2016. április 13., szerda

Rachel Ward: Nem enged a mélység



"Mi történik, ha valami szörnyű dolgot követtél el, de nem emlékszel rá? 
Mi történik, ha nem tudod, hogyan hozhatnád rendbe az életed? 
Amikor Carl kinyitja a szemét egy jéghideg tó partján, bátyjára éppen rácipzárazzák a hullazsákot. Carl kétségbeesetten kutat az emlékezetében: mi történhetett a vízben? Ám akármilyen kitartóan próbálkozik, semmire sem emlékszik. Aztán a mentőben az ismerősnek tűnő, gyönyörű lány rémülten sikoltozni kezd, amint megpillantja. Carl érzi, hogy a lánnyal együtt talán kideríthetik az igazságot, még mielőtt az szökőárként zúdul rájuk."

Állítólag "young adult" kategória, de ezt csak azért tudom, mert utánanéztem az írónőnek a neten; ha nem olvasok utána, a borítóról, a fülszövegből ez nem derül ki.
Igen, talán tényleg 16 éveseknek való. Talán, de csak talán a 16 évesek számára szórakoztató olvasmány lenne.
Hát szerintem kritikán aluli.
Szimpla - aktuálisan esetlegesen szórakoztató, de amúgy teljesen átlagos és felejthető - thriller. Legalábbis ezt gondoltam 200 oldalon keresztül. Aztán utána már ezt se.
Gondoltam, bár a csattanó a végére marad, de úgyis az lesz, hogy a srác skizofrén. Hát, se csattanó, se skizofrénia; egyetlen kifejezéssel tudom jellemezni a könyvet: nanemár! Ezt azért nem kéne...
Rég olvastam ilyen rossz könyvet - pedig az elején beetetett az író; nem reméltem nagy csattanót, biztos voltam a skizofréniában mint megoldásban már a 20. oldalon, de oké, sejtem előre a végét, sebaj - na, amikor aztán leesett, hogy még erről sincs szó, akkor már arra gondoltam: jaj, legalább ezt a megoldást behozta volna...
Több szót nem érdemel.
Ráadásul olyan témáról szól, olyan tragédiáról, amiről amúgy meg nem akarok olvasni, se most, se máskor.

2016. április 9., szombat

Elleston Trevor: A vihar ereje



"Az Atlantic Whipper nevű angol hajó gabonát szállít Dél-Amerikából Angliába. Az angol partok közelében – ahol már annyi tengeri katasztrófa történt – viharba kerül. A vihar következtében megdől a hajó egyensúlya és a rakomány ide-oda hintázik a hajótérben. Itt már hiába minden emberi erőfeszítés, munka és hősiesség; a vihar az úr és a hajó elsüllyed. Az olvasó bizonyára ifjúsági könyv-élményeire gondol, romantikus tragédiákra, de csalódik. Trevor kimért tárgyilagossággal, pontosan úgy, ahogy ez a valóságban is történik, írja le a hajó pusztulását, az elemeknek és embereknek egy hetes küzdelmét. A könyvnek az a legnagyobb érdekessége, hogy hőse maga a tengeri vihar, mégpedig egy tudományos tárgyilagossággal megfigyelt és pontos realizmussal ábrázolt vihar. De talán még ennél is érdekesebbek az emberi sorsok, a hajó utasai és személyzete; egy távirász és egy orvos életén keresztül bepillanthatunk az angol társadalmi életbe is – ezt az életet az író az angolokra jellemző maliciózus társadalomkritikával ábrázolja. A könyvhöz Paczolay Lajos tengerészkapitány írt utószót, melynek az az érdekessége, hogy a magyar tengerész leírja az Atlanti-óceánnak ugyanazon a pontján, ugyanolyan átélt tengeri kalandját."

Remek könyv, olyan igazi régi típusú regény (a szó legjobb értelmében): tekinthető kalandregénynek, útikönyvnek, drámának; de a lényeg, hogy letehetetlen, pontos, hiteles, izgalmas, és az emberi vonal, az emberi szál (tehát nem csak a vihar és a hajó süllyedése) is nagyon érdekes és elgondolkodtató.
És hogy mit jelent az, hogy "igazi régi típusú"? Azt jelenti, hogy semmi manír, semmi mesterkéltség, semmi kitűnni akarás.
Ami nem azt jelenti, hogy az eredeti hangot nem szeretem, lásd két bejegyzéssel lejjebb (Haas). Hanem hogy létezhet magával ragadó hangvétel anélkül is, hogy valaki magára venne egy direkt megteremtett vagy kreált hangot.
Ebben a regényben nyomon követhetjük a vihar erejét és 'viselkedését', a hajón dolgozók döntéseit, és hogy hogyan viselik a veszélyt, valamint az utasok miként emésztik meg, hogy az életükről nem ők rendelkeznek ezekben az órákban-napokban.
A hajót és a vihart is szinte megszemélyesíti az író, ami jót tesz a könyvnek; vagyis figyelmeztet arra, hogy tiszteld a tengert, és tudd, hogy a vihar egyetlen pillanat alatt romba dönthet mindent, bármilyen hajón utazol és bármilyen döntéseket hozol.
A tenger és a vihar együtt - szemben a hajóval és az utasaival. Nem kétséges, hogy melyik az erősebb. De mégis: az ember ember marad, és - Hemingway óta tudjuk - "az ember nem arra született, hogy legyőzzék". Így hát küzd a fennmaradásért, és mindent megtesz a saját és társai épségéért, igenis megpróbálja legyőzni a tenger és a vihar együttes, pusztító erejét.
És hogy sikerrel jár-e? Sokszor nem; sajnos sokszor nem, bármit is tesz. De hogy az Atlantic Whipper sorsa hogyan alakult, azt nem mondom el; a könyvből mindenre fény derül.

2016. április 7., csütörtök

MORVAI DÁVID: EGY GUMICSIZMA ÉLETE

Hadd osszak meg veletek egy csodálatos novellát:

Egy gumicsizma élete
Nem tudom, ki hogy gondolja, de tévhit, hogy nekünk, gumicsizmáknak olyan jó életünk van. Sőt, mi több: felháborító, hogy bánnak velünk. Egy nagy, sötét helyiségben születünk, onnan pedig egy szűk dobozba zárnak bennünket. Mielőtt ebbe a kényelmetlen „cellába” kerülnénk, egy számot rajzolnak a talpunkra. A gyerekekre 30 körülit, az öregekre 42-t vagy valami hasonlót. Én 35-ös vagyok. Középkorú. Mindenkinek van egy ikertestvére, és hogy a bezártság még elviselhetetlenebb legyen, vele együtt raknak a dobozba. Aztán valószínűleg nagy utat teszünk meg, de semmi nem biztos, mert a doboz falaitól egy kukkot se látunk. És a java csak ezek után jön!
Eladnak minket. Pénzért. Mint a rabszolgákat. Aztán végre kivesznek a dobozból engem meg az ikertestvéremet, és egy poros sarokba dobnak. A tesómmal azt hisszük, itt véget ér ez a rémálom, de ehelyett megtapasztaljuk, hogy nem tudunk mozogni. Felháborító! Most itt ragadtunk, ebben a koszos, pókhálós sarokban, és van egy nagy bolhás szőrmók, aki folyton szaglászik meg nyalogat minket.
Aztán egy nap… eleredt az eső. Lehet, hogy ez teljesen hétköznapi dolognak hallatszik, talán neked az is, de nekünk egyáltalán nem az. Mert ilyenkor egy gigantikus élőlény – egy bizonyos homo sapiens – beledugja a szánkba az egyik, csatornavízbe mártott, rohadt barack szagú lábfejét. A szemem sarkából látom, hogy a másik láb a tesóm szájába kerül. A homo sapiens felemeli a tappancsát a fivéremmel együtt, majd engem lendít a magasba, és kiszalad a szabadba. Sajnos kénytelenek vagyunk vele tartani, mert a lábujjai már a gyomrunkat csiklandozzák (természetesen belülről). Én minden lépésnél majdnem elhányom magam, ő pedig vidáman szaladgál a sárban. Ettől a „játéktól” csupa mocsok lesz mindenem. A szitáló eső ahelyett, hogy lemosná a testemről a sarat, inkább a szemembe csöpög és eláztat. Én minden pillanatban azt várom, hogy felébredjek, és vége legyen ennek a borzalomnak.
De amikor kiszól ennek a gonosz homo sapiensnek az anyja, hogy „Gyere be, Pannikácska, mert kész a papi!”, akkor rájövök, hogy van az életünkben egy jó dolog is. Miután ez a Pannikácska bevitt és ledobott minket, egy nála jóval nagyobb homo sapiens egy forró, habos vízzel teli fürdőkádba tett engem meg a tesómat. Egy puha szivaccsal le is csutakolt bennünket. Még soha nem volt részem ilyen kellemes élményfürdőben. Tudod, mit? Ha van hibajavítód és golyós tollad, írd át az első két mondatot: nem tudom, ki hogy gondolja, de a gumicsizmák élete csodálatos!

Wolf Haas: Csontdaráló




"Hát most már megint történt valami. Pedig gyönyörű a tavasz és a kora nyár, és mégis – akár hiszed, akár nem – a következő pillanatban már térdig gázolsz a vérben. Mármint Klöchben, ebben a stájerországi turistaparadicsomban, ahol az öreg Löschenkohl Bécsig híres grillcsirkézőjében nemrég emberi maradványokat talált az élelmiszer-rendőrség. és akkor „a jugó”, a Milovanovic, a helyi focicsapat kapusa – akinek az étterem csontdarálóját kellene kezelnie – hirtelen szőrén-szálán eltűnik, ráadásul az öreg vendéglős menye meg a környékbeli avantgárd szobrász, a Gottfried Horvath is felszívódik. Ellenben előkerül egy emberi fej, mégpedig egy másik jugó focistáé… Ugyan ki más lenne alkalmasabb arra, hogy gázlót találjon ebben a vérpatakban, hogy hágót leljen ebben az idilli csonthegyben, mint a Brenner, a szoknyapecér, az osztrák exrendőr. Noha a végén majdnem ő maga is a csirkecsontok közé keveredik. Nem teljesen önerőből…
Wolf Haas Brenner-sorozatának második darabja talán még az elsőnél (Halottak feltámadása) is morbidabb és szellemesebb szórakozást kínál.
Brenner nyomozó történetei megjelennek a Scolar Kiadónál."


Azt hiszem, tulajdonképpen azért figyeltem fel erre a könyvsorozatra, mert a borítók azt vetítették előre, hogy valami olyasmire számíthatok, mint Karin Fossum könyvei.
Az elsőt el is olvastam (de ez valójában a 2. rész), hmm... vegyes érzésekkel.
A cím nem volt túl hívogató, de sorrendben akartam olvasni a részeket, és az elsőt nem tudtam beszerezni, így ezzel kellett kezdenem. A kép is riasztó. Ezek alapján valami borzalomra számítottam...
Na, ehhez képest már-már unalmas volt a sztori. A csattanó sem csattant túl nagyot 'az én olvasatomban'. Jó, az valamennyire, hogy ki a gyilkos, de a többi szál nem igazán. Sőt, semennyire. Őszintén? Furcsamód, miközben olvastam, nem is gondolkodtam azon, hogy "ki tehette?". De:
Egyébként nagyon érdekes - és ez a magyarázata annak, hogy egy cseppet sem agyaltam azon, hogy ki a gyilkos -, hogy az egész történetről elvonta a figyelmet Haas stílusa. A narrátori szerep. Hát az nekem nagyon bejött. De nagyon. És bár ez a történet rovására ment, legalábbis nálam, mégpedig azért, mert annyira nagyon bírtam a pasi (?) beszédmódját, éppen ezek miatt nem is foglalkoztatott a többi. (Ami egy kriminél azért furcsa.) Ebben nagy érdeme van a fordításnak is, nevezzük itt meg Bán Zoltán Andrást, úgy gondolom, csodás munkát végzett.
Szóval ha olvasok több Haast, akkor azt emiatt fogom tenni. (Remélem, az összes részt ugyanaz fordította.) Nem a történet miatt. És ez elég érdekes, úgy vélem, ahhoz, hogy ti is elolvassátok, és megnézzétek, miről is beszélek.

A Scolarnál megrendelhető. 

2016. április 5., kedd

Philippe Grimbert: Titok


2008. november 18.

"Ha megfejted a titkot, elveszíted a gyerekkorod, de megtalálod az életed. Philippe Grimbert Titok című regénye egy különös fordulatra épülő családtörténet, és egyben egy gyakorló pszichológus önanalízise. A megrázó történetben egy gyerek mutatja be és tárja föl szülei sok elfojtással és hazugsággal terhelt életét, és eszmél rá zsidó származására, majd az ezzel járó következményekre. Gyerekfejjel jön rá arra, mit jelentett akkoriban, a második világháborút követő évek Párizsában zsidónak lenni, milyen hazugságokat kényszerítettek magukra az üldöztetéseket túlélt zsidó szülők, hogy gyermekeiknek megpróbáljanak a maguk eszközeivel a múlt sebeitől már nem vérző, kiteljesedett életet felépíteni. 

Philippe Grimbert 1948-ban született Párizsban. Gyakorló pszichoanalitikusként három könyvet is írt a francia sanzonok és a pszichoanalízis kapcsolatáról. A Titok a második regénye, mely 2004-ben Franciaországban elnyerte a Gimnazisták Goncourt-díját, 2005-ben pedig az Elle Olvasói Díját. A könyvből 2007-ben Claude Miller francia rendező készített filmet, olyan sztárok közreműködésével, mint Ludivine Sagnier és Julie Depardieu."

A társadalmi drámát és az egyéni tragédiát tekintve is nagyon nehéz könyv, hiszen a téma fojtogatja az embert. A stílust hiába szánta olvasmányosnak Grimbert, azt gondolom, hogy semmilyen könnyed írás- vagy beszédmód nem tudja emészthetővé tenni a második világháborúról szóló történeteket.
Philippe Grimbert meg tudott küzdeni a maga szellemeivel, miután megismerhette az igazságot. De tudjuk, hogy sokaknak ez sem adatott meg. Neki megvolt és megvan a maga családja, ő már a háború után született. De a családtagjaiban, a szüleiben ott élt az el nem múló fájdalom, így neki is együtt kellett élnie ezzel, ebben kellett felnőnie.
Amit pedig a regény végén leír a szüleiről (erről itt most nem mondok semmit, nem lenne fair), az fokozza azt a tragédiát, amiről azt hisszük, hogy már nem lehet fokozni.
Nem hiszem, hogy ennek a könyvnek a kapcsán most ki kellene fejtenem, milyen borzalmas, tragikus és felfoghatatlan mindaz, ami történt, hiszen mindenki tudja; szó és mondat pedig nincs, ami kifejezhetné.
Így csak annyit mondok el erről a regényről, hogy eléri azt a hatást, amit el kell érnie, Grimbert nagyon tehetséges íróként és érintettként többet mondhat el erről, mint bárki, aki a könyvét elemzi, úgyhogy ne ettől az ajánlótól várjatok meggyőzést, hanem olvassátok el a könyvet, az beszélni fog mindenki helyett.

2016. április 4., hétfő

Jean-Philippe Toussaint: Szerelmet űzni



"E különös regény főhőse, zakója zsebében egy maró savval teli üvegcsét szorongatva, lázasan bolyong Tokió belvárosi forgatagában, miközben szerelme, Marie, saját ruhakölteményei bemutatójára készül. Míg lassan kibontakozik előttünk egy szerelem végnapjainak finom iróniával átszőtt, helyenként hátborzongató története, egyre inkább úgy érezzük, hogy kezd kicsúszni lábunk alól a valóság talaja…"

Rövid, 1-2 óra alatt végigolvasható kis könyv; a téma hol emészthető, hol szorongást keltő, hol fájó, hol reményt ébresztő, de sosem hagyja, hogy érzelmek nélkül olvasd a történetet, muszáj izgulnod a két szereplőért - és azokért (lásd: savval teli üvegcse), akik nem szerepelnek benne...
Szürreális, és tulajdonképpen az egyszerű, hétköznapi szerelmi szálat ez a savtéma teszi mássá, olyanná, ami kizökkent újra és újra a hagyományos sztoriból, amibe éppen megint belefeledkeznél, és akkor újra előkerül az üvegcse, és a gyomrodban a görcs...
Tulajdonképpen pozitívummal zárul ilyen szempontból a regény - de akkor miért mégis ennyire szomorú?
A nő karaktere jól körülírt, a férfié talányos... Mert ha ő egy átlagos szerelmes - vagy a szerelemtől búcsúzó - férfi, akkor mit keres nála az az üveg? És végül is nem tudsz meg róla semmit, nem tudod meg a motivációt, a szándékot, az elképzelést - képzeld el magad, próbáld kitalálni, vagy felejtsd el.

2016. április 3., vasárnap

Davide Enia: Úgy a Földön is




"Palermo egyik lerobbant negyedében egy kilencéves fiú életében először száll ringbe. Apja „Lovag” néven a környék leghíresebb bokszolója volt, de nem sokkal a fiú születése előtt meghalt. Nagybátyjára, a hatalmas Umbertinóra marad hát a feladat, hogy felkészítse a bunyós család legújabb reménységét: Davidúnak el kellene nyernie az országos bajnoki címet, amit korábban az apja és a nagybátyja is elbukott. 

Ez a gondolat- és érzelemgazdag regény ötven év történetét meséli el, a második világháború bombázásaitól kezdve a maffia térnyerésén keresztül egészen 1992-ig, a tragikus palermói merényletekig. Kifinomult érzékkel ötvözi a humort a tragédiával. Brutális, ám ugyanakkor magával ragadó világ bontakozik ki az olvasó előtt: a háború után éledező Szicília mindennapjai.

- Gerruso, emlékszel rá, hogy amikor írni tanultál, egész oldalakat írtál tele „a” és „e” betűkkel, meg az összes többi magán- és mássalhangzóval? Ez pontosan ugyanolyan. Ahogy a kéz megtanulja, hogyan kell mozognia a betűk leírása közben, ugyanúgy a test is ismétléssel sajátítja el az ütéseket és a védekezést.
- Azt mondod, hogy a kéz képes megtanulni dolgokat?
- A testünknek is megvan a maga intelligenciája. Olyan ez is, mint egy teleírandó lap.
- Na persze...
- Igazából minden írás.
- Minden?
- Igen.
- A szardíniás tészta is?
- Igen.
- És a nők csípője is?
- Igen.
- És a városra hulló bombák?
- Azok is.
- És te mit írsz le az ütéseiddel meg a védekezésekkel?
- A családom történetét."


A századik oldal körül abbahagytam, pedig igen ritka, hogy nem olvasok végig egy könyvet, ha belekezdtem. Az író tehetséges, ezt aláírom, de a történet sokszor annyira gyomorforgatóan obszcén és durva, hogy én nem akartam és nem bírtam tovább olvasni. Ha vannak ilyen dolgok a világban, nem akarok tudni róluk. Ez nem struccpolitika. Felfogtam, hogy vannak rossz dolgok. De a kivesézésüket és a naturális ábrázolásukat látni, olvasni, hallani nem szeretném.

2016. április 2., szombat

Anja Stürzer: Somniavero - Az idő fogságában


Somniavero - Az idő fogságában

"Jochanan, a 2100-as években élő berlini fiú visszautazik a múltba, a meglehetősen sötét 2031-be – és ott is ragad. Elvesztette ugyanis a somniaverót, ami elengedhetetlen az időutazáshoz. Újdonsült barátaival, Merlinnel és Akaschával együtt minden erejével azon van, hogy visszakerülhessen a saját idejébe. De ehhez le kell rázni dr. Paulust, az őrült tudóst, aki folyamatosan a nyomukban van... Jochanan megismeri a múltját (ami a mi jövőnk), Merlinék pedig bepillanthatnak a jövőjükbe (ami a mi még távolabbi jövőnk). Mi pedig elgondolkodhatunk azon, mit csinálunk rosszul itt és most, ha ez vár ránk... Letehetetlenül izgalmas sci-fi, 10 éven felülieknek."

Dávid olvasta ki a Somniaverót. Nekem a borító is nagyon tetszik, hívogató, az ember úgy érzi, hogy le kell vennie a polcról - fel is hívtam rá a figyelmét a könyvesboltban. Elolvasva a fülszöveget, mondta is, hogy oké, ez jöhet.
Hát nagyon tetszett neki! Azt mondta, eleve a műfaj is tetszik neki - nyilván ilyenkor az adott műfajban íródott könyv is könnyebben közel kerül az emberhez. (Ugyanakkor persze mit számít a műfaj, ha nem jól van megírva a történet - de itt nem volt szó erről.)
Kimondottan tetszett Dávidnak, hogy több ember szemszögéből mutatta meg ugyanazt az író, ez külön érdekessége a könyvnek.
Dávid ajánlja mindenkinek!

Francois Mauriac: A szerelem sivataga



"Szellemének szülötteit, ezeket a mind vakmerőbb és vétkesebb élvezőket, tartózkodó büszkeséggel, szerelmes irigységgel kíséri, ki-ki esve, szándékosan, a szenvtelen elbeszélő elegáns és egyhangú szerepéből, hol buzdítva, hol fenyegetőn, hol gúnyosan, hol lelkendezőn, s mindig egész lelkével küzdve egy lélek egész üdvösségéért…
Minden hősét és hősnőjét egy-egy nagy szenvedély fűti, ami nemcsak azt jelenti, hogy az ilyen szenvedély, éppen kizárólagossága révén, minden kisebb indulatot, vágyat és érdeket magába olvaszt, hanem hogy végletességénél fogva az egész embert megrendíti, kitágítja és felfokozza, más szóval, s minden értelemben, kivetkőzteti magából."

Igazi mauriacos mű, ha lehet így nevezni. Engem nagyon emlékeztet a Viperafészekre - csak túl szomorú... (Na nem mintha az vidám lenne.) Nagyszerű személyiségrajzok; valahogy olyan pontosan és élesen lát helyzeteket, amelyek bár fontosak, mégis hajlamosak vagyunk elsiklani fölöttük... Ő nem siklik el. Ő észreveszi, és meg is tudja nevezni. Ez lehetőséget ad a felismerésre, a szembesülésre és - ami fontos - ezáltal a változásra; de néha talán könnyebb homokba dugni a fejünket. Mindenki döntse el maga; de a könyv mindenkinek tetszeni fog, ebben biztos vagyok.