MŰFAJOK szerinti bontás:

2015. december 1., kedd

Arnaldur Indriđason: Kihantolt bűnök




 
"Egy külvárosi építkezésen rejtélyes csontvázat találnak. Erlendur, a nyomozó először arra gondol, hogy csupán az Izlandon szokásosnak mondható történet áll a haláleset hátterében: valaki eltűnik egy hóviharban, s évek, évtizedek múltán rátalálnak. Ám a körülményekben van valami nyugtalanító. Ott van először is a csontváz különös testtartása... Aztán nem messze tőle az a négy, szabályosan ültetett ribiszkebokor, a semmi közepén. Mintha egyszer már laktak volna itt... Erlendur nem is sejti, milyen mélyre kell ásnia a múltban, hogy fény derüljön a rég elhantolt igazságra.
Arnaldur Indriđason ezzel a regényével elnyerte a brit krimiírók szövetségének (Crime Writers' Association) Gold Dagger (Arany Tőr) nevű díját. A több évtizedes múltra visszatekintő, tekintélyes elismerés történetében ő az első, nem angolszász szerző."


Nehéz bármit is mondani ennek a könyvnek az elolvasása után... Nem nagyon vannak szavak, amelyek kifejezhetik az érzéseket, amiket ez a történet ébreszt...
Bizonyos részeknél - ilyenkor érzi, érti meg az ember, hogy mit is jelent ez - valóban tapintható a feszültség. De nemcsak a feszültség, nem, nemcsak az. Hanem a félelem. Az igazi, leküzdhetetlen félelem. A rettegés a zsarnok férjtől-apától, akiben nincs irgalom.
Sok szó esik ma a családon belüli erőszakról, beszélnek róla pszichológusok, politikusok - művészek ritkábban -, és amikor szó esik róla, akkor általában az okok keresése zajlik, és a jogi út lehetőségének a felvetése.
Ebben a történetben nem erről van szó. Hanem arról, amikor nincs menekvés. Hogy mit él át az áldozat, milyen leküzdhetetlen - és folyamatos - rettegést.
A Kihantolt bűnökben a családon belüli erőszaknak olyan ábrázolásmódjával találkozik az olvasó, ami nem didaktikus, nem tipikus, de az ereje - éppen ezért - elképesztő.
Indridason egyszer sem magyarázza el, hogy "a másikat bántani csúnya dolog". Nem beszél arról, hogy a másik embert agyba-főbe verni a gyengeség vagy az eszköztelenség jele, leképeződése. Csak megmutatja, hogy mit érez az áldozat - akkor, amikor nincs menekvés. Amikor tudja, hogy újra és újra be fog következni az, ami már olyan apróvá tette őt, hogy szinte semmi sem maradt belőle.
Nem mentegeti a sérült léleknek effajta megnyilvánulását; épp csak megemlíti, hogy oka van annak, amiért ilyenné lett, de nem keres mentséget a számára.
És ezt jól teszi.
Csak az áldozatokkal törődik. És nemcsak azzal, aki elszenvedi az ütéseket, hanem azokkal is, akik tehetetlenül végignézik azt.
Nem nagyon vannak szavak, amelyek ezt kifejezhetnék...
És eközben az utolsó oldalig ott a talány, a kérdés, hogy ki a gyilkos - és ki az áldozat?!
Mert ezt sem tudjuk, miközben a feszültség lapról lapra fokozódik.
Jóval több ez egy izgalmas kriminél; olyan lélektani regény, amely mindenfajta mércét megüt olyan könyvek tekintetében, amelyek az emberi lélek tűrőképességét, fejlődését vagy megrekedését boncolgatják.
És mindeközben az olvasó szeme elé tárul Izland, az izlandi faluközösség, a számunkra elképzelhetetlen hóviharok, és mindaz, ami az ottani élettel és sajátosságokkal együtt jár.
Ajánljam e könyvet mindenkinek? Megteszem. És azért teszem, mert borzasztó nehéz témát körüljáró, nagyon igényes regény, ami mindent elmond arról a témáról, amelyről nem lehet eleget elmondani.

A regény itt megrendelhető.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése