Cara Hunter: Gyilkosság a családban

"Annak idején egész Angliát megrengette egy brutális gyilkosság, mely során az áldozatot házának lépcsőjén találták péppé vert fejjel. A családi házban behatolásnak semmi nyoma nem volt, a rendőrségnek a segélykérő hívást egy gyerek adta le. Két remegő kamasz, egy tizenhárom és egy tizenöt éves, illetve az emeleten egy tízéves kisfiú fogadta a nyomozókat. Luke Rydert húsz évvel ezelőtt meggyilkolták, és a tettes kilétére azóta se derült fény. Guy Howard filmes ember kitalálja, hogy egy streaming csatorna adásában dolgozza fel az ügyet. A felderítetlen gyilkosság döglött aktáját elővéve, szakértők segítségével, élő tévéműsorban akar utánajárni az igazságnak. Most 2023 van, a gyilkosság 2003-ban történt. Guy Howard volt az a tízéves kisfiú, akinek mostohaapját meggyilkolták. A dráma az egész családját tönkretette: anyja még csak hatvanéves, de máris súlyos demenciával küzd, úgy beleroppant a történtekbe. A család tehát tartozik magának az igazsággal. De vajon a hat igazságügyi szakértő képes megoldani a rejtélyt? Két nyomozó, egy jogász, egy újságíró, egy igazságügyi elmeorvos-szakértő és egy rendőr. Öt férfi egy nő. Egy igazi szellemi szupercsapat ered a gyilkossági rejtély nyomába."

___________________

Tényleg, kétségtelenül ez Cara Hunter eddigi legjobb regénye. Letehetetlen, hihetetlenül érdekes, pörgős, nagyon izgalmas, és olyan korán elkezdi a csavart csavarra halmozni, amivel én még egyetlen könyvben sem találkoztam. Már nagyjából a regény felénél indulnak a csattanók, amik végig jellemzői a történetnek, és mindig kiszámíthatatlanok, sosem klisések, mindig ütősek, sosem erőltetettek, a végkifejlet pedig egyenesen földbe döngöli az olvasót.

Cara stílusa és történetei is egyre profibbak, kifinomultabbak, kiforrottabbak - és ezzel a regényével tulajdonképpen megkoronázta eddigi műveinek sorát.

Hatalmas erénye még az írónak, hogy hihetetlen aprólékossággal írta le az egyes szakterületek sajátosságait, nyelvezetét, nem mellőzve a szakzsargont sem, és minden bizonnyal olyan kutatómunkát tett a történet mögé, ami a legjobbaknak is dicséretére válna. Irdatlan méretű munka van e mögött a regény mögött, és látszik, hogy az író egy pillanatig sem sajnálta az időt a háttérmunkára, nem spórolt a szakértők megkeresésén, hogy a könyv egyszerre legyen profi és személyes, megrázó és befogadható, hibátlan és álmatlan éjszakákat okozó.

Csattanó csattanót követ, fordulat fordulat hátán, és csavart csavarra halmozva jutunk el a végkifejletig, ami döbbenetesebb és drámaibb, mintsem azt bárki el tudná képzelni.

Ne találgass, nem fogod kitalálni, hogy ki a gyilkos, az indítékot még kevésbé, de egyébként azt sem, hogy ki kicsoda és kinek milyen szerepet szán az író a történetben. 

Mindez teljes talány úgy a szereplők, mint az olvasók számára, végig fennmaradó kérdések sora jellemzi az egészet, a mélyben megbújó titkokat és a megfejthetetlen rejtélyt lebegtetve, meglepő új szálak mentén vezet el minket Cara oda, ahova nem biztos, hogy el szerettünk volna jutni.

Krimikedvelőknek kiváló karácsonyi ajándék.

A regény megrendelhető ITT.

Richard Osman: Az utolsó ördög (A csütörtöki nyomozóklub 4. része)

 

"Karácsony napján veszélyes szállítmány érkezik Angliába, és amikor köddé válik, a csütörtöki nyomozóklub sokkoló hírt kap: valaki megölte egy barátjukat.

A banda a gyilkos nyomába ered. Műkincshamisítók, internetes csalók és drogdílerek keresztezik útjukat, ráadásul a halottak száma is egyre nő, de az eltűnt csomagnak továbbra is hűlt helye.

Vészesen fogy az idő, egy gyilkos tart Coopers Chase felé, a csütörtöki nyomozóklubnak pedig fel kell tennie a kérdést: végül mégiscsak kifogytak a szerencséből?

És vajon ki lesz az, aki utoljára marad?"

_____________________

Osman így nyilatkozott A csütörtöki nyomozóklubról, a sikere titkáról:

„Azt hiszem, az, hogy olykor megnevettet, máskor megkönnyezed, és van benne rejtély. És mivel a főhősök mind elmúltak hetvenévesek, azaz egy olyan generáció tagjai, amit gyakran nem vesznek számításba, vagy egyenesen alábecsülnek, az olvasók szerették ezeket a szereplőket. Talán arra gondoltak, „amikor megöregszem, én is ilyen szeretnék lenni! Én is lehetnék egy ilyen banda tagja, készen új kalandokra.” Úgy hiszem, a könyvem optimizmusra buzdítja az olvasót, arra pedig nagy szükségünk van mostanában.”

És hát ki fogalmazhatná meg mindazt, ami fontos ezzel a könyvvel kapcsolatban, pontosabban, mint maga az író?

Nagyon, nagyon szeretem ezt a regénysorozatot, alig várom mindig, hogy az újabb rész megjelenjen. 

Osman ritka, egyedülálló tehetség, aki eredeti hangon szól hozzánk, ráadásul olyan dolgokról, élethelyzetekről és életkorok velejáróiról, amelyekről általában nem szoktak beszélni, vagy ha mégis, akkor nem ilyen hangon. Hiszen ő derűvel írja le az élet árnyoldalait is, nem hallgatja el a fájdalmakat, a nehézségeket, miközben mindig optimista marad. 

Senki nem ír úgy, ahogy ő, ötvözve a humort a legmélyebb drámákkal és egyben izgalmas bűntények szálaival, szórakoztató stílusban, de közben szépírói tehetségének is teret adva, és nemcsak ennyit tud, nem, mert mindezek után akkora csavarokkal és csattanókkal lepi meg az olvasót, olyan váratlan fordulatokkal, amikre tényleg nem lehet számítani. 

Pedig nem gondolnánk, hogy miközben bemutatja az időslét mély fájdalmait és megríkat, majd megcsillantja humorérzékét, de úgy, hogy azzal is könnyekre fakaszt, és mindeközben egy hihetetlenül fordulatos és egyben gyönyörű történetet épít fel, az eszköztárából és ötleteiből még arra is futja, hogy ilyen meghökkentő befejezéseket tartogasson számunkra. 

Annyi erénye van az írónak és a könyveinek is, amit tehát nehéz szavakba önteni, összefoglalni néhány sorban, hiszen stílusa és szemléletmódja is példátlan, az, ahogyan tulajdonképpen regényei által felkarolja az időseket, ráirányítja problémáikra a figyelmet, de soha nem didaktikus módon, soha nem elnézőn vagy lesajnálón, hanem megértőn, viccesen, nagyon is vagánynak és menőnek ábrázolva őket. Az ember olykor hangosan nevet, néhány oldallal később pedig a könnyei potyognak, amikor észbe kap, hogy bizonyos helyzetekből nem vezet visszaút. 

Osman regényeiben ugyanúgy megvannak a Miss Marple-féle vidám helyzetek, mint a legmélyebb drámák, a szórakoztató elemek felsorakoztatása és a szépirodalom kifejezőeszközei, és mindez olyan olvasmányosan, olyan szerethető karakterekkel, hogy - ahogy Osman is mondja - biztosan sokan gondolnak arra: ha meg kell öregedni, ha nehézkes a mozgás, ha kirepülnek a gyerekek, akkor is tartogat az élet kellemes meglepetéseket és kalandokat, új, életre szóló barátságokat, érezhetjük magunkat jól, lehetünk optimisták, tekinthetünk magabiztosan a - közeli s távoli - jövőbe, mert nincs veszve minden. Lehetünk jól, lehet jó nekünk, azt hiszem, ezt mindannyian hinni akarjuk, érezni, tudni ennek lehetőségét, szem előtt tartva a reményt, a kilátásokat, a pozitív hangulatot, az életkedvet, az örömöt, és Osman regényei ennek egy szilárd talapzatot adnak, azt üzenik: igen, lehet így, ne állj meg, ne veszítsd el a hited, okod van azt gondolni, hogy az időskorod is jól alakul majd. 

A regény megrendelhető ITT.

Heidi Swain: Életreceptek a Nightingale térről

 

"Heidi Swain új regényében visszatérünk A napsütötte Nightingale térből ismert imádnivaló Nightingale térre és a lakókat összetartó társasággá kovácsoló közösségi kertbe. Az első részből már ismerős Poppy nagy álma válik valóra, amikor beköltözik a téren álló házak egyikébe. Még az sem zavarja, hogy a környék legmogorvább és legmodortalanabb szomszédját nyerte meg a mellette lakó férfi személyében. A lány savanyúságok és befőttek készítésével foglalkozik, így a közösségi kerthez való hozzáférés lehetősége végtelen boldogsággal tölti el, a környék lakói pedig hamar befogadják maguk közé. Anyjával való rossz kapcsolata miatt az öccsével, Ryannel sem jönnek ki jól, de az mégis kapva kap az alkalmon, amikor Poppy felajánlja, hogy ideiglenesen költözzön hozzá a fiú. Ez az új helyzet mindkettejük számára tartogat kihívásokat, és az is hamar kiderül, hogy Poppy szomszédjának, a Morcos úrként emlegetett Jacobnak humora és érzései is vannak, és még talán némi kertészkedésre is rávehető. A kis csapat nagy reménnyel indul a közösségi kertek versenyén, de vajon van esélyük megnyerni a díjat?"

____________________

A legcsodálatosabb a Nightingale térről szóló könyvekben az, hogy az író olyan atmoszférát teremt, hogy pillanatok alatt eléri: az olvasó is ott akarjon lenni, részese lenni a közösségnek, tagja a baráti társaságnak, lakója a bájos helynek.

Ez a hangulat végig meghatározó és magával ragadó, ez az alapja az egész történetnek. És a szereplők szerethetősége, hiszen még a mogorvaságuk mögött is egy történet és mindig érző lélek lakozik.

Adott egy hely, mely otthon és kikapcsolódás, kemény munka és örömforrás, és amely sikerélményeket, bár igaz, kudarcok lehetőségét is magában rejti. Van egy összeszokott csapat, melyben mindenkinek megvannak a maga rigolyái és szeszélyei, de nyitottak arra, hogy befogadjanak új embereket és segítő kezet nyújtsanak a bajba jutottaknak. Elfogadók és lelkesek, odaadók, akik hajlandók éjt nappallá téve dolgozni a közös ügyért, és mindegyikük a maga hibájával, gyengeségével, esendőségével lesz éppen az, aki.

Nem a másik embert akarják megváltoztatni, hanem a körülményt, mely azt az embert morózussá vagy megkeseredetté tette.

Utópisztikus világ? Igen. Utópisztikus történet? Hát persze! Na de a szerző éppen ezzel éri el azt a hatást, hogy ott akarj lenni, részese akarj lenni, ki akarj szakadni 1-2 órára abból a másikfajta világból, ahol esetleg nem pont ilyenek az emberek.

Nagyszerűen bemutatja a családi, rokoni kapcsolatok örömeit és nehézségeit, az azokban rejlő csodákat és fájdalmakat; azt, hogy a szeretet milyen elképzelhetetlen boldogsággal jár, és milyen fájdalmakkal, ha nem jól gondozzák.

Heidi Swain elmondja, hogy még egy utópisztikus világban, egy szuper közösségben sem mindig fenékig tejfel az élet, és nem mindig úgy mennek a dolgok, ahogy menniük kellene. Mert egy anya, egy testvér vagy egy vadidegen közbeszól. Egy vihar (lehet ez konkrét vagy jelképes) elsodorhatja azt, amiért dolgoztál, vagy egy ember, aki nem azt akarja, hogy a közösségednek jó legyen. De jöhet egy új szomszéd, egy új lakó és a napsütés is, amely aztán mindent megváltoztat.

Téli napokon ez a regény jó kedvre derít, fénnyel tölti be a szobát. Nyári napokon színeket hoz a verőfényes napsütésbe, ha akkor olvasod, amikor melletted hullámzik a tenger. Ha a kertben olvasod és érzed a fű illatát, kicsit olyan, mintha a Nightingale téren lennél. 

Bármikor jó olvasmány, jó vagy jobb kedvre derít, fellelkesít, ötleteket ad olyan tevékenységekhez, melyek esetleg eddig távol álltak tőled, de ha ezután is távol állnak, hát akkor pedig megmutat másik lehetőségeket, módokat arra, hogy más embereket mi tesz boldoggá. Új perspektívákat láttat, új utakat nyithat, ösztönözhet, de ha akarod, akkor egyszerűen csak kikapcsol pár óra erejéig. A lényeg, hogy az élmény és a hatás pozitív érzésekkel tölt el, és hosszasan veled marad.

A regény megrendelhető ITT.

A könyv előzményéről az ajánló ITT olvasható.

Harlan Coben: Úgyis megtalállak

 

"A Maradj mellettem és Az idegen című Netflix-krimisorozatok bestseller-szerzőjének új könyve!

David és Cheryl Burroughs igazi áloméletet éltek hároméves fiukkal, Matthew-val, amikor a tragédia lesújtott a családjukra. Most, öt évvel a szörnyű éjszaka után Cheryl újraházasodott, David pedig életfogytiglani börtönbüntetését tölti fiuk brutális meggyilkolása miatt.
David maga is hiszi, hogy bűnös. Összetörten, sorsába beletörődve tengeti napjait a fegyházban, ám egy nap meglátogatja volt sógornője, Rachel, és hoz magával egy fényképet, amely felrázza a férfit a fásultságból. A kép egy vidámparkban készült, a háttérben pedig egy fiú látható, arcán ismerős, jellegzetes anyajeggyel… és bár David és Rachel tisztában vannak vele, hogy lehetetlen, mégis mindketten tudják. Tudják, hogy a fiú a képen Matthew, és még mindig él.
David kockázatos és gyötrelmes szökési tervet eszel ki, és elhatározza, hogy megteszi a lehetetlent – kijut a börtönből, megmenti a fiát, tisztázza a nevét, és kideríti, mi is történt valójában. De vajon sikerül-e elegendő ideig elkerülnie az FBI kopóit, hogy felfedhesse a megdöbbentő igazságot?

„Ellenállhatatlan… nyaktörő tempójú szökéstörténet, a Cobentől megszokott lenyűgöző elbeszélésmóddal” – The Guardian
„Coben az igazi mester kifogástalan technikájával pörgeti maximumra a feszültséget.” – CrimeReads"

_________________

Hogyan lehet könyvről könyvre jobbnak lenni, regényről regényre egyre színvonalasabb krimiket írni, sosem lenni elcsépeltnek, unalmasnak, nem nyúlni vissza korábbi ötletekhez, momentumokhoz, hihetetlenül izgalmas történeteket szőni huszadszor is? De most komolyan, Coben hogyan csinálja?

Nagyon érdekfeszítő, kiszámíthatatlan csavarokkal tűzdelt regényt írt ismét, és tudja, annyira tudja, hogy hogyan kell megfogni az olvasót!

A krimi persze megköveteli - mindenek előtt -, hogy letehetetlen legyen, sosem kiszámítható, fordulatos, lendületes, sodró erejű, de eközben Coben mindig behoz olyan megindító szálakat is, amelyek annyira szívbemarkolók, hogy az ember óhatatlanul is közelebb kerül esetleg a szereplőkhöz, mint szeretné. Drukkol nekik, érti vagy legalábbis próbálja - tényleg megpróbálja - megérteni őket, miközben elborzasztja a téma, és örül, hogy újra és újra emlékeztetheti magát: ez csak egy kitalált történet, nem igaz!

Nagy találmánya Cobennek, hogy időről időre, akár csak egy mondat erejéig, sőt az is lehet, hogy csak említés szintjén, de visszahozza régi szereplőit, legyenek azok mellék- vagy főszereplői korábbi történeteinek, ezzel szinte személyesebbé téve a történetet, ismerőssé a karaktereket, otthonossá a közeget, sőt nem is csak otthonossá és ismerőssé, hanem valóságossá, ami szerintem rengeteget hozzátesz egyébként is nagyon erős történeteihez. 

A mostani történet különösen torokszorító, és sajnos ilyenkor nincs tökéletesen boldog befejezés. Ha 300 oldal arról szól, miként sérülnek a szereplők éveken keresztül, akkor nem remélhető a happy end. Csak az, hogy minden a lehető legjobban alakul - a körülményekhez képest. Az írótól elvárjuk, hogy adjon egy feloldást, de az nem várható el tőle, hogy minden igényünknek megfeleljen egyszerre. Ne legyen sablonos, legyen izgalmas, legyen hihető, de azért mindenki legyen boldog végén... Nos, ha ilyen olvasmányra vágyunk, ne ezt a műfajt válasszuk. Mert itt szembe kell néznünk azzal, hogy vannak dolgok, amelyek változtathatatlanok, de azért bízhatunk Cobenben, hogy meg fogja próbálni mindenki számára emészthetően tálalni a végkifejletet. Ami már megint olyan súlyos, meglepő, mély és váratlan, amit elképzelni se tudnál. 

A kiadótól megrendelhető ITT.

Jo Callaghan: Egy szempillantás alatt

"Tudja rólad, amit magadnak se mersz bevallani

Az Egyesült Királyságban másfél percenként jelentenek egy eltűnést.

Egy embernek nyoma vész. Egyszer csak nincs meg. Szempillantás alatt tűnik el.  

Kat Frank főfelügyelő tisztában van azzal, mit jelent elveszíteni valakit. Férje meghalt, egyedül neveli a fiát, és detektívként bízik a szimatában. Katet szemelték ki a kísérleti programhoz, amelyben egy mesterséges intelligencia, név szerint Lock lesz a nyomozó partnere. A nő a szimatára épít, Lock pedig a logikai képességére, így aztán rögtön adott a feszültség. De aztán két régi eltűnési ügyben új fejlemények állnak elő, és Kat számára személyes tétet kap a nyomozás. Egyedül Lock segíthet a megoldásban.

Emberi tapasztalat vs. mesterséges intelligencia.

Ösztön vs. logika.

Sikeres lehet a közös munka, mielőtt egy újabb emberből lesz puszta statisztikai adat?

Az Egy szempillantás alatt izgalmas, új hangon szólal meg, hogy feltegye a kérdést: mit is jelent embernek lenni? 

A kiadó ajánlója:

Napjaink egyik legforróbb, egyben legmegosztóbb témája a mesterséges intelligencia rohamtempójú fejlődése és térnyerése. Hogy végül milyen előnyöket és hátrányokat tartogat a szemünk előtt zajló ipari forradalom, az még a jövő zenéje, de hogy a téma rendkívül izgalmas, abban mindannyian egyetértünk. Jo Callaghan is így gondolhatta, ugyanis Egy szempillantás alatt című, letehetetlen krimijének nyomozópárosa egy ember és egy MI kettőse.

Kat Frank főfelügyelő hosszabb kihagyás után tér vissza a rendőrségi munkához, magánéleti válsága után szeretne inkább irodai munkát végezni. A főnöke egy pilot program élére állítja, amelynek keretein belül egy ODA – Okos Detektív Asszisztens – segítségével döglött aktákat, eltűnési eseteket néznek át újra a maroknyi csapatával. A rendőrfőnök célja, hogy Katen keresztül bebizonyítsa az emberi munkaerőn spórolni vágyó feljebbvalóknak, hogy egy gép nem helyettesítheti a hús-vér nyomozók munkáját. Kat megkapja a Lock nevű ODA-t társnak, aki egy karkötő révén mindig vele lehet. Lock amellett, hogy tizedmásodpercek alatt olvas el egy könyvet, villámsebesen veti össze az adatokat, és pengeéles logika alapján vonja le a következtetéseit, megtévesztően emberi külsővel rendelkező hologramként is megjeleníthető. Kat és az ODA már az első ügy kiválasztásánál konfliktusba keverednek, végül, hogy bebizonyosodjon, a logika vagy a megérzés és a rendőri szimat erősebb, a csoport párhuzamosan kezdi el vizsgálni két fiatal férfi eltűnését. Nem kell sok idő, hogy új nyomokra találjanak, és az is hamar nyilvánvaló lesz, hogy Kat vágya a veszélytelen és nyugis új munkakörről nem most fog megvalósulni.

Amellett, hogy pörgős, fordulatos és fotelhez szegező krimit kapunk az Egy szempillantás alatt által, rengeteg vicces szituáció forrása is a gép-ember páros. A nyomozás mellett érdekes látni, hogyan csiszolódnak össze végül a szereplők és mennyire meg tudja könnyíteni, fel tudja gyorsítani a munkát a mesterséges intelligencia. Lock fejlesztőjének nem titkolt célja, hogy az MI segítségével újrastrukturálja a rendőrséget, kizárva ezzel a korrupció, a rasszizmus, a szexizmus minden lehetőségét. De vajon, ha kivesszük a képletből az emberi érzelmeket, megfigyeléseket és következtetéseket, mi marad?

Lehetetlen nem továbbgondolni és párhuzamot vonni a jelenünk között. Ugyanis ez a történet 30 éve még sci-fi lett volna, ma már az ajtón dörömbölő valóság."

______________________

Aktuális kérdés, amivel foglalkozni kell, amiről gondolkodni kell; de legalábbis érdemes. Hamarosan pedig megkerülhetetlen, elkerülhetetlen lesz, hogy erről állást foglaljunk, hogy véleményt alkossunk, hogy olyan világban éljünk, melyben a mi napjainkban, intézendőink során, akár munkánkban is megjelenik a mesterséges intelligencia.

Rendkívül érdekes, minden előnyével, csodájával és hátrányával vagy veszélyével együtt (bár ez utóbbit sokan vitatják), ahogy erre ez a regény is felhívja a figyelmet. 

Lehet így vagy lehet úgy gondolkodni erről a kérdésről, de az biztos, hogy ezúttal egy nagyon okos könyv az, ami megteremti a lehetőségét az erről való elmélkedésnek, remek párbeszédekkel, intelligens gondolatokkal, ötletekkel, hiteles mondatokkal és szereplőkkel, számtalan fordulattal, csavarral, rejtéllyel és hatalmas csattanóval a végén. 

A főszereplő egy nagyon kedvelhető nő, igazán élő, kiválóan megírt személyiséggel felruházott karakter, akinek egy idő után már nem a mesterséges intelligenciával való együttműködés vagy vetélkedés jelenti a legnagyobb gondot, hanem egy bűnügy feltárása, melynek során hatalmas erkölcsi probléma tárul fel.

Az MI esetében nyilvánvalóan nincs egyetlen érvényes, egyetemes, "fekete-fehér" megoldás, előnyök és hátrányok vannak, és mérlegelni kell a kockázat-haszon elvét, melynek során fel kell adni bizonyos dolgokat, elveket más dolgokért cserébe.

Az említett etikai dilemmát jelentő (legalábbis bizonyos szereplők részéről dilemmát jelentő; mások részéről az állásfoglalás egyértelmű és megmásíthatatlan) másik fontos téma azonban olyan, amin óhatatlanul hosszasan tépelődik az ember. Nem azért, mert a véleménye nem egyértelmű. Hanem mert eközben felvetődnek olyan kérdések, amelyeket mérlegelendőnek, megfontolandónak tartanak más szereplők, és így olyan gondolatokat ébresztenek és indítanak el, amelyek során végig kell haladnunk, ha tetszik, ha nem. Mert az embernek időnként muszáj letennie a voksát egyes elvek mentén, és az teszi igazán ijesztővé az életet, hogy ami számunkra igenis egyértelmű és "fehér", arról mások teljesen másképp gondolkodnak. 

Alkothatunk ítéletet valamiről; de mások esetleg mást gondolnak arról. Megfogalmazhatunk sarkos véleményt; de mások megfogalmazhatják ennek az ellenkezőjét. És ami ijesztő, szörnyű, máskor pedig csodás következményekkel járhat (ezekre is ráirányítja a figyelmet az író): az, hogy ezek van, hogy a mi életünkre is kihatással vannak. 

Bizonyos képeket árnyal a szerző, mások mellett egyértelműen leteszi maga is a voksát. Alighanem mi is ezt tesszük; csak egyvalamit nem tehetünk: nem engedhetjük meg magunknak, hogy e kényelmetlen kérdések felett egyszerűen átsiklunk közömbösen vagy vakon. Ahhoz túl mély gondolatokkal és túlságosan okos felvetésekkel találkozunk ebben a regényben. 

A kortárs krimiirodalom egyik különleges gyöngyszeme, ajánlom minden krimikedvelőnek!

A regény megrendelhető ITT.

Michel Bussi: Gyilkos idő

 

"Az anyja halott,

most mégis levelet írt?

 2016 nyarán Clotilde férjével és tizenéves lányukkal Korzikán vakációzik.

Most először jár a szigeten az évtizedekkel ezelőtti autóbaleset óta, amelyben a szülei és a fivére is életüket vesztették. Ő maga is az autóban ült, de csodával határos módon életben maradt.

Korzika visszahozza Clotilde tinédzserkorának legmélyebb emlékeit, felidézi apai nagyszüleit, akik egy nagyhatalmú  klán tagjai voltak, mindenhová elért a kezük.

Egy nap rejtélyes levelet kap, az aláírás „Palma” − ez Clotilde édesanyjának keresztneve. Megállíthatatlanul tolulnak fel a kérdések a családdal, szülei halálával, Clotilde gyerekkorával kapcsolatban. Minden hamisnak bizonyul, amiben évtizedeken keresztül szilárdan hitt."

___________________________

Elfogult vagyok ugyan Bussi írásmódjával, tehetségével és regényeivel kapcsolatban, ám nem kell annak lenni ahhoz, hogy lássuk, a művei egyedülálló hangot képviselnek a mai krimiirodalomban. S bár e mellett a műfaj mellett kötelezte el magát, nyugodtan lehetne szépíró is, amilyen kiforrott, kifinomult a stílusa, amennyi bölcsesség lakozik benne, ahogy felismeri a jót, a rosszat, az értékeket, hangulatokat, azt, amikor csak valami - egy tétova pillantás vagy érzés - megrezzen a levegőben, és gyönyörű mondatokká is tudja formálni ezeket a meglátásait, felismeréseit. 

A csattanót csattanó követi, a fordulatot fordulat, a megrázkódtatást megnyugvás, a sokkot fellélegzés, a kérdéseket válaszok, a válaszokat kérdések...

Tetszik, hogy akár egy 15 éves lány, akár egy negyvenes vagy 90 éves férfi és nő érzésvilágát és gondolatait is szépen közelíti meg, úgy, ahogyan valószínűleg abban a helyzetben abban a korban tényleg éreznek; nem fél attól és nem sajnálja az időt arra, hogy megpróbálja megfejteni minden szereplője tetteinek mozgatórugóit. Bele tud helyezkedni, meg tud érteni, kellő empátiával és rálátással rendelkezik a dolgokra, jól közelíti meg a kérdéseket, úgy, hogy mindenki szemszögéből igyekszik megvizsgálni azokat. 

Vajon honnan ismeri ennyire jól a női lélek rejtelmeit is? Ilyen jó megfigyelő? Sokat beszélget nőkkel az érzéseikről? Ennyire megértő? Ráérez a dolgok mikéntjére? Mindegy; a lényeg, hogy ezáltal igazán hiteles tud lenni minden, általa teremtett karakter.

De azért a véleményét sem rejti véka alá... Lásd az alábbi idézeteket. (Vajon ezek az ő véleményei vagy csak a szereplőké?)

"Egy lány vonzereje olyan, mint a boldogság, a csodák, az amulettek és az összes efféle butaság, szóval hinni kell benne ahhoz, hogy működjön a dolog."

"Tulajdonképpen inden szerelmes nő szabadságtolvaj. Arról álmodoznak, hogy egyszer összesodorja őket az élet a fehér lovon érkező herceggel, hogy aztán jól bezárhassák egy pinceszagú odúba."

"Egyszer olvasta valahol, hogy az a nő, aki nem titkolja a könnyeit a szerelme előtt, végül mindent elér, amit akar, az a nő viszont, aki egy olyan férfi előtt sír, aki nem szereti őt, csak még reménytelenebb helyzetbe hozza magát."

E regényének pedig különlegességét jelentik a magyar vonatkozások, így a magyar olvasók számára különös jelentőséggel bírnak bizonyos sorok.

Pontos mondatai és megfigyelései, éles meglátásai és megfogalmazásai nem hagynak kétséget afelől, hogy az író mindig jó úton jár, az olvasó viszont biztosan rossz nyomon, hiszen Bussi a megtévesztés mestere is. 

A regény megrendelhető ITT.

Bagó Tünde: Ella háborúja

 

"Történelem és szerelem a Bodeni-tó mellett.

A restaurátor Ella és orvos férje 1944 tavaszán a svájci határ mellett fekvő német kisvárosba, Singenbe költöznek. Lukas a kórházi munkát választotta a frontvonal helyett.

Ellát kétségek gyötrik, tétován botorkál a Gestapo fenyegetésében élő város feszült csendjében.

A háború és a diktatúra éveiben elveszítette munkáját, családját, barátait. Úgy érzi, Lukas cserbenhagyta azzal, hogy belépett a náci pártba és kiszolgálja a politikai hatalmat.

Villájuk teraszáról kilátás nyílik a Hohentwiel várának romjaira. Ella itt üldögélve várja a férjét esténként. A hegytetőn egy nap különös fény villan. A nő a nyomába ered, ezzel olyan kalandba keveredik, amely az egész életét megváltoztatja.

Ella menekül válságba jutott élete és a háború zűrzavarából. Hova vezet az útja ebben a bénult, pusztulásra ítélt világban?"

_________________________

Egy könyv, amely fogyaszthatóbb, emészthetőbb formában tálalja a történelem legborzalmasabb korszakát. 

Egy könyv, amely nem ítélkezik az ember csapongó és olykor ambivalens érzelmei fölött, ha ezek közepette mégis ember tud maradni.

Egy könyv, amelynek írója tudja, hogy emberek vagyunk és időnként tévedünk vagy megalkuszunk, és emiatt nem tör pálcát a fejünk fölött, amennyiben esendőségünk, hibáink és tévedéseink egy határon belül maradnak.

A második világháború eseményeit nem lehet könnyeden megírni, tálalni, befogadása mindenképpen nehéz, traumatikus élmény, és kihívásokat állít az olvasó elé. Azonban vannak fokozatai és különböző vetületei annak, hogy egy író hogyan írja le, mennyire részletezi és kiknek a szemszögéből láttatja az eseményeket.

Bagó Tünde regényének szereplői átlagemberek, akik hirtelen a történelem zűrzavarában találják magukat, és a legnagyobb gonoszságot és bűnöket kell végignézniük, amelyek megtörténhetnek a világon. Vétlenek, akik cinkosnak érzik magukat, mert úgy gondolják, némaságukkal asszisztálnak a szörnyűségekhez; buzog bennük a tettvágy, az, hogy segítsenek más embereken, ám eközben mindent felülír az élni akarás ösztöne is, amely mindannyiunkban ott lakozik. Nem akarnak hallgatásukkal a hatalom mellé állni, de nem tudják, mit tehetnének. Így végül aztán teszik, ami módjukban áll, amit hagynak nekik vagy amit tudnak tenni úgy, hogy ne kockáztassák (nagyon) közben az életüket.

Aztán megismerjük azokat a szereplőket és azoknak a gondolkodását is, akik viszont mindent kockára tesznek azért, hogy ellenálljanak a pusztításnak; hogy segítsék a rengeteg ártatlan és magára hagyott embert; akik feláldoznak bármit azért, mert úgy érzik, szembe kell menniük a viharral, a kegyetlenséggel, a hatalommal, és úgy tartják, egy ilyen helyzetben egyszerűen nem tehetnek mást.

És miközben látjuk, hányféle sors, gondolat, lehetőség, esély és kiútkeresés létezik, elkerülhetetlenül elmélkednünk kell azon, hogy ki teszi jól, kinek az álláspontja érthető jobban, kiébe tudunk belehelyezkedni, de persze nem mindig fekete és fehér minden, vannak a kettő közti árnyalatok, amikor tudod, hogy mi a helytelen és a bűn, tudod, hogy mi a tiszta és az erényes, de a kettő között egy olyan utat kell találnod, ami nemcsak helyes, de meg is tehető. Mert - ahogy az egyik szereplő mondja - aki feláldozza magát bármilyen nemes célért, az onnantól kezdve már másokon sem segíthet. 

Rendkívül elgondolkodtató eszmefuttatásokkal találkozunk, melyeken hosszasan elmélázik az olvasó, és közben hálás azért, hogy mindezt egy olyan regény kapcsán teheti, amely nem ecseteli hosszan és részletekbe menően a legszörnyűbb, befogadhatatlan, leírhatatlan dolgokat, melyeknek a megtörténtéről tudunk, de olyan szorongással töltenek el minket, hogy igyekszünk azokat távol tartani magunktól.

Bagó Tünde nagyon tehetséges szerző, gyönyörűen formált mondatai, leírásai és életképei könnyűvé teszik azt, hogy lásd, amit láttatni és érezd, amit érzékeltetni akar. Nagyon imponáló, hogy teret hagy a véleményednek, nem akarja rád erőltetni a sajátját: megmutatja egy adott szereplő tetteinek negatív és pozitív vetületeit is, bemutat különböző útkereséseket és álláspontokat, és megengedi, hogy minden szereplő tetteiről te magad döntsd el, szerinted melyik válik embertársai hasznára, lehetne-e más út, amit választhat, és becsületesnek s észszerűnek vagy gyávának tartod azt, amit tesz.

A helyszíneket nem ismerem, ahol a történet játszódik, de látom magam előtt; a szereplők által érzett kétségbeesést és kilátástalanságot lehetetlen érezni, de megérthetjük, milyen őrült belső konfliktusokat kellett feloldaniuk magukban; és az író rámutat arra is, milyen tehetetlen az ember, amikor mások döntenek a sorsa felől, és maradhat-e jó akkor is, ha mindent megtesznek azért, hogy erről az útról letérítsék. 

Rámutat az ember esendőségére, kiszolgáltatottságára és sebezhetőségére, és elgondolkodtat afelől, hogy felmenthetők vagyunk-e egyes bűnök alól akkor, ha azért követtük el azokat, mert élni akarunk.

A regény megrendelhető ITT.

Abdulrazak Gurnah: Paradicsom

 

"Az Ezeregyéjszaka meséi keverednek a Koránból és a Bibliából ismert József történetével az irodalmi Nobel-díjas Abdulrazak Gurnah nagy sikert aratott varázslatos elbeszélésében - ahogy jelen van benne a 20. századi eleji Afrika gyarmatosítókkal és erőszakkal teli szörnyű és kíméletlen valósága is.

A tizenkét éves Yusufot az apja, adóssága fejében zálogba adja a dúsgazdag Aziznak, aki a kontinens keleti partvidékéről indul újra és újra kalmárkodni az ország szívébe, a dzsungel borította hegyek közt lakó vadállatok és vademberek közé. A kalandos expedíciók alaposan megedzik az időközben fiatalemberré serdülő fiút, de a legnagyobb megpróbáltatások mégis a kereskedő fallal körülzárt, paradicsomi idillt idéző kertjében várnak rá. Innen nyílik ugyanis ajtó a házban titokzatos módon rejtőzködő nők szobájához, ahová egy nap Yusuf is bebocsátást nyer."

Abdulrazak Gurnah 1966-ban tizennyolc évesen menekült el szülőföldjéről, Zanzibárról, az arab lakosságot ért üldöztetés elől. 1968-ban az Egyesült Királyságban telepedett le, itt végezte tanulmányait és lett az irodalomtörténet professzora a Kenti Egyetemen. Kutatási szakterülete a gyarmati irodalmak.

Könyveit többször jelölték a Booker- és a Whitebread-díjakra. Az Utóéletek, a tizedik regénye, 2020 októberében jelent meg, és rá egy évre kapta meg az irodalmi Nobel-díjat „a gyarmatosítás következményeinek és a menekültek sorsának megalkuvást nem ismerő és együttérző bemutatásáért, a kultúrák és a kontinensek közötti szakadék feltárásáért”.

_______________________

Ez a regény egy kisfiúnak a szüleitől való kényszerű elválásával - elválasztásával - kezdődik, és az én torkom már ennél a pontnál elszorult. Először meg sem fordul a fejében... aztán a rádöbbenés... majd a remény, és végül a beletörődés. Hogy őt odaadták, hogy lemondtak róla. 

Ebben a történetben nem igazán vannak választások, döntési lehetőségek, szabadságjogok. Vagy ha ezek mutatkoznak is, akkor olyanformán, hogy mások döntenek az egyes szereplőkről, mások döntései határozzák meg a szereplők életét, anyagi javak, szokások, hagyományok, az út során rájuk leselkedő veszélyek, hatalmaskodó emberek kénye-kedve...

Ők döntenek az életekről. 

E hatalmaskodóknak, mások bíráinak egyike-másika később maga is megismeri azt az érzést, kiszolgáltatottságot és ezáltal a számkivetetté válást, amikor nem ők hozzák meg önmagukról a döntést; vannak, akik pedig mindig mások életének urai maradnak. 

Még egy mondat erejéig elidőznék a kezdő pillanatnál, bár a regény cselekménye alapvetően nem erről szól, mégis a főszereplő fiú jellemét és sorsát nyilvánvaló módon meghatározza: a szülők lemondása gyermekükről. A fiú sem hiszi, hogy ez megtörténhet (nem csak én); azonban az évek során szürkülni kezdenek emlékképei, és végül - ha nem is a jótékony feledés, de - az idő elkezdi gyógyítani a sebeit. És talán eljön az a pont egyszer az életében, amikor már visszacsinálni sem akarja. Már nem érdekli. Akarná a múltat, de nem akarja azokat az embereket, akik más embereknek odaadták őt. Számomra ez rettenetes része a könyvnek, a szülőknek a gyermekükről való lemondása, bár érzékelteti az író, hogy ez - főleg az édesanyának - mennyire nehéz (de beleegyezik, beletörődik), ám utána nem tudjuk meg, mi lett vele (például: volt választása?), mert az ő sorsát innentől kezdve nem követjük nyomon. Láttatja tehát az író a tehetetlenséget, mégis... van az a tehetetlenség, az az anyagi helyzet, amiért ez megtörténhet? Tudom, más kultúra, más szokások, más idők... Nekem mégis innentől kezdve egy olyan olvasmányt jelentett ez, amelynek során, bár a fiú lassan felcseperedett, ez nem merült feledésbe.

Aztán találkozik ez a gyermek a borzalmakkal, és azt vesszük észre - ő is észreveszi vajon? -, hogy ezeknek a látványa, ténye - mondhatni - természetessé válik az életében. Újabb szörnyűség.

És aztán megismeri az első szerelmet - de érzéseinek engedelmeskedve mindenáron megküzd a beteljesülésért? Vagy a lemondást tanulta meg életében, és ez a tanulási folyamat határozza majd meg ezt is az életében?

Gurnah írásmódja és mondanivalója is tiszta és világos, elbeszélése tárgyilagos, mégis csakúgy az események megjelenítése, ahogy a szereplők érzéseinek bemutatása is igen érzékletes.

Váltakozva jelenik meg a történetben - a különböző szereplők életét figyelemmel kísérve - a beletörődés, belenyugvás, a remény és reménytelenség, a megadás és fellázadás, a múlt és jövő felé tekintés, illetve egy elveszett kontinens hangjai. Egy korrajz, melynek egyes részei tények, más része fikció, amely azonban valószínűleg akár valóság is lehetne; egy dokumentumregény, mely elnyomottak hangjának szócsöve, ám ha a szavak célba is érnek, azok minden bizonnyal már csak az emlékezetnek szólhatnak.

A regény ITT megrendelhető.

Lucy Clarke: Egy a lányok közül ÉS Jane Corry: Mindenki titkol valamit

Kivételesen most két könyvről fogok írni egy bejegyzésen belül, úgy gondoltam, érdekes lenne párhuzamba állítani a kettőt egymással. 

Egy a lányok közül:

"Megérkeztünk hatan arra a gyönyörű görög szigetre, napsütötte beachekről és vérvörös naplementékről álmodoztunk, készen álltunk, hogy belevessük magunkat a szabadságba, vadul, csak mi, együtt, barátnők.

Első éjjel úsztunk a csillagos ég alatt.

Második éjjel elkezdtük a játékot a teraszon, a szikla tetején.

Harmadik éjjel az idill darabokra hullott, titkokról és hazugságokról sugdolóztunk a langyos szellőben.

Utolsó éjjel ott volt a holttest odalent, a sziklákon."

Mindenki titkol valamit:

"Tudod, hogy nem mond igazat.

De te sem. 

Két nő a Willowmead House-ban.

Az egyik menekül.

A másik bujkál.

Mindkettő hazudik.

Emily egyszer rossz döntést hozott, és most lehet, hogy vége a karrierjének. Cornwallban, a tengerparton található családi otthon az egyetlen hely, ahol biztonságban érzi magát.

De amikor megérkezik, egy idegen nő él ott az apjával. Emily nem bízik a szép fiatal nőben, meg van róla győződve, hogy a nő szemrebbenés nélkül hazudik.

Emily kíváncsisága megszállottsággá erősödik: muszáj kideríteni az igazságot.

Azonban vannak titkok, amelyek jobb, ha soha nem kerülnek felszínre."

____________________________

Két nagyon izgalmas regényről van szó, mindkettő letehetetlen, rendkívül pörgős, tele csavarokkal, fordulatokkal, és hatalmas csattanóval a végén.

Jane Corry és Lucy Clarke is nagyon tehetséges szerző, találékonyságuk kivételesen szórakoztató és eredeti cselekményt eredményez. 

Clarke (Egy a lányok közül) egyik erőssége a hiteles karakterteremtés, mindenki igazán élő, létező, lélegző személy, olyannyira, hogy ezáltal teljesen elő tudja idézni az olvasóban az együttérzést - vagy az ellenszenvet -, továbbá igazán tehetsége van a feszültségteremtéshez, az érdeklődés felkeltéséhez, a különböző nézőpontok bemutatása pedig mindig izgalmas egy regényen belül. Végig izgulunk, aggódunk, tépelődünk azon, hogy kinek kell távoznia, és sejtjük, hogy bárki lesz is az, nem lesz megkönnyebbülés, hogy a többiek megmenekültek. Még ha az derülne is ki, hogy valamelyikük gonosz, netán a velejéig romlott, akkor sem! Hiszen mindegyikük mellett vannak olyanok, akiknek fontosak, fontos az életük! Aztán olyan fordulat következik a regény végén, amire senki nem számít - és ez nem feloldást jelent, sem megkönnyebbülést, csupán egy "óóó" szakad ki az olvasóból, mert ha vannak is sejtéseink a szereplők múltjáról vagy mozgatórugóiról, természetesen sok minden nem az, aminek látszik.

Corry (Mindenki titkol valamit) regénye is bővelkedik a csavarokban, fordulatokban, és bár nekem Clarke regénye egészében véve jobban tetszett, de Corry könyvének a csattanója nagyobb Clarke-énál - és a vártnál. Számítasz persze erre-arra, következtetsz, agyalsz, de ezt, hidd el, sosem találnád ki. Corry nagy részben arra alapozza történetét, hogy milyen vékony a határ szeretet és gyűlölet között, csalódás és megkönnyebbülés között, félelem és ragaszkodás között. Ha változnak a körülmények, az egyik érzelem könnyen átcsaphat a másikba. De vajon minek kell történnie ahhoz, hogy ez tényleg megtörténjen? Mi van akkor, ha valakinek megismered az álláspontját, a történetét, és az befolyásolja egy másik kapcsolatodat? És egyáltalán kinek hihetsz? Mindig annak, akit jobban ismersz? Ha ismered egyáltalán. Mindig az akarja nekünk a legjobbat, aki a legközelebb áll hozzánk? Corry nagyon érdekes kérdéseket tesz fel - és remek válaszokat is ad rájuk.

Corrynál nagyon elgondolkodtató mindaz, amit a családi kötelékekről ír, ahogy elemezgeti az egymáshoz való viszonyainkat, Lucy Clarke viszont egy igazán erős atmoszférát hozott létre ebben a regényében, olyan a helyszínleírás, hogy azt érzed, te is ott vagy, az események sűrűjében - érzed a medence hűs vizét, a prosecco ízét, látod, szinte tapintod a fehér falakat, az ég és a görög építészet kékjét, érzed a bőrödön a sós tengervizet, ízleled az olívaolajba mártogatott kenyeret -, pedig egy idő után már nagyon nem akarsz ott lenni, amikor a feszültség és a rettegés a tetőpontjára hág. 

Jane Corry: Mindenki titkol valamit című regénye ITT megrendelhető, Lucy Clarke: Egy a lányok közül pedig ITT.

Harlan Coben: A kisváros titkai

 

"A Maradj mellettem és Az idegen című Netflix-krimisorozatok bestseller-szerzőjének új könyve azt a nyugtalanító kérdést veti fel, hogy a szülők mennyire ismerik valójában gyermekeiket – majd a legrosszabb félelmeik hullámvasútjára ülteti őket.

„El fogjuk veszíteni” – e szavakkal indokolja önmagának Mike és Tia Baye a döntést, hogy kémkedni kezdenek a tizenhat éves Adam után, aki egyre zárkózottabban és elutasítóbban viselkedik, mióta a legjobb barátja öngyilkosságot követett el. Az Adam számítógépére telepített kémprogram révén a szülei látnak minden honlapot, amelyet a fiú felkeresett, minden e-mailt, minden chatüzenetet, amelyet kap. Ám minden egyes leütés a billentyűzeten egyre mélyebbre rántja őket a káosz és az erőszak örvényébe, amely mindannyiukat elpusztíthatja.

Betsy Hill a fia emlékére létrehozott honlapot böngészve talál egy fotót, amely egyértelműen Spencer halálának estéjén készült – és valaki más is van rajta a fia mellett! Betsy úgy hiszi, az a homályos alak Adam Baye, és amikor megtudja, hogy Adam eltűnt, rádöbben, hogy valami rettenetes dolog férkőzött a kis kertvárosi közösség életébe. A Spencer halálát övező titkok és hazugságok leleplezése talán az egyetlen, ami segíthet Betsynek továbblépni – és ami talán megmenti Adam életét…"

____________________

Harlan Cobennek egy korábban írt, de Magyarországon most kiadott regényét tarthatjuk a kezünkben, már jól ismerve az író kifogástalan stílusát, elképesztő fantáziáját, tudva, hogy milyen elképzelhetetlen csavarokkal tud élni és mennyire meg tudja vezetni a regényeiben az olvasót.

Kíváncsi voltam, hogy esetleg érzek-e majd visszalépést a mostanában íródott regényeihez képest, de még a feltételezésért is bocsánatot kérek utólag is. Ugyanis ez a könyve is le-te-he-tet-len! Ennyi.

Na de azért mégiscsak egy picit bővebb lére eresztve...

Ahogy szerepel is a fülszövegben, valóban nyugtalanító kérdést boncolgat az író, de azért ennél többről van szó. A legszörnyűbb, legborzasztóbb dolgokat fejtegeti és néz azok mögé, és persze nem tud tuti választ adni semmire, csak a saját maga által teremtett események szálait tudja kibogozgatni. Nagyon súlyos kérdéseket feszeget, és irdatlan mélységekbe visz, ahonnan csak bizonyos szereplők számára tud kiutat kínálni.

És a legegyszerűbb mondatai is nagyon elgondolkodtatók tudnak lenni.

"Ha kívülről nézel rá bármire, igazán egyszerű könyörtelenül ítélkezni fölöttük." 

Milyen evidens, nem igaz? De akkor miért van az, hogy mégsem ennek megfelelően élünk? Miért ítélünk olyan könnyen és gyorsan, és miért vagyunk sokkal megengedőbbek saját magunkkal? Ha a magunk számára mindig remek mentségeket tudunk felsorakoztatni a hibák elkövetésekor, miért nem tesszük meg ezt nagyvonalúan másokkal is? Mert ha más a hibás, és mi felette állunk a hiba elkövetésének és más embereknek, akkor kevésbé vagyunk sérülékenyek? Akkor azt hisszük, hogy kezünkben tartjuk a dolgokat? Vagy szeretjük annak a hatalomnak érzését, amit az okoz, hogy mi - azt hisszük - különbek vagyunk másoknál? Vagy ha más fölött mondunk jogos(nak tűnő) ítéletet, az a mi sérthetetlenségünk illúzióját nyújtja, és így hamis biztonságérzetbe tudjuk ringatni magunkat? 

Coben krimijeiben meg kell találni a sorok között, hogy mi mindent akar elmondani nekünk, azon túl, hogy nyilván az elsődleges célja, a könyv műfajából adódóan, a szórakoztatás.

Vagy: 

"A bizalom már csak ilyen. Nyomós okkal meg lehet törni. De akkor törött is marad."

Ó, a bizalom! Milyen sebezhetővé tesz minket a bizalom és a bizalmatlanság is! Gondolkodtatok már ezen? Nos, ha nem, akkor itt az ideje. És Coben regénye elindít titeket ezen az úton.

Egy nagyon nehéz téma, beágyazva a szórakoztató irodalom műfajába, egy könyv, ami a fotelhoz szögez, leköti minden figyelmed, megköveteli, hogy olyanokon gondolkodj, amiken eddig nem akartál, és nehezen enged utadra akkor is, ha már végeztél vele. 

A regény megrendelhető ITT.

Ernest Hemingway: A folyón át a fák közé

"Egy későn érkezett szerelem története, amelytől a sebesült amerikai ezredes új erőre kap, szíve reménnyel és fénnyel telik meg, de a jövő már csak sötétséget tartogat.

1948 őszén Ernest Hemingway visszatért Olaszországba, és hosszú időn át maradt. Akkor már harminc éve nem járt az országban. Imádott Velencéjének újrafelfedezését örökíti meg ez a regény, amely kevéssel a második világháború lezárulta előtt játszódik. Richard Cantwell Olaszországban állomásozó amerikai ezredes, aki beleszeret egy fiatal olasz grófnőbe.

Keserédes, nosztalgikus történet a szerelemről, amely erősebb, mint az észérvek, az emberi szellem állhatatosságáról, Velence magasztos, mégis bornírt szépségéről. A folyón át a fák közé Hemingway ellenreakciója a második világháború embertelen, szörnyű pusztítására."

________________________

A háború embertelenségével, sötétségével, kilátástalanságával szemben a szerelem és ezáltal az élet, a remény, a jövő megjelenítése és éltetése... Csakhogy Hemingwaynél mégsem úgy vannak a dolgok, ahogy azt várnánk. Mert ő ragaszkodott a realizmushoz, ám olykor a boldogtalansághoz, és ez rendszerint meghatározta könyveinek végkifejletét is.

A folyón át a fák közé megindítóan szép, de keserédes történet, tökéletesen megformált karakterekkel, és legszívesebben azt írnám, hogy gyönyörű képi világgal, mert bár ez egy regény, mégis olyan életszerű, hiteles, realisztikus táj- és karakterleírásokat tud teremteni Hemingway, amelyek felérnek egy elénk tárt, pontosan megjelenített képi világgal, sőt bizonyos értelemben meg is haladják azt, hiszen így nem más fantáziájára kell bíznunk magunkat, hanem a sajátunkra hagyatkozhatunk, miközben mégis pontos leírást, információt kapunk mindenről és mindenkiről. Minden regény esetében szabad utat kap a képzelet, Hemingwaynél azonban ennél még többről van szó, hiszen - nem paradoxon - éppen az objektív írásmódjának köszönhető az, hogy a fantáziánk valóban zöld utat kap és szabadon szárnyalhat.

Hemingway esetében azt is mondhatnánk, hogy lám, mennyire igaz "a kevesebb néha több", azaz nem kell, nagyon nem kell túlírni semmit, hiszen éppen így lesz igazán mély és tartalmas egy regény, azonban semmiképpen sem állná meg a helyét egy vele kapcsolatos mondatban a "kevés", hiszen tudjuk, mennyire sokat adnak a regényei, a művészete, a tehetsége mindenféle értelemben. 

Oly gazdagon megírt világot teremt, olyan élő karaktereket, olyan valóságos világokat a maga tárgyilagos leírásai által, ami utánozhatatlan, egészen páratlan és egyedi; nem véletlen, hogy bár minden kezdő író az ő stílusát szeretné "másolni", magáénak tudni, még soha senkinek sem sikerült.

A kiadótól megrendelhető ITT.

Joyce Maynard: Ez az élet

"Eleanor és Cam a hetvenes évek végén szeretett egymásba, és az álmukat követve három gyermeket nevelnek egy New Hampshire-i farmon. Az életük látszólag idilli: softballmeccsek, kandalló mellett töltött havas délutánok, házi sütemények, barkácsolás, a szokásos sírás-nevetés. De amikor a család legkisebb gyermekét tragikus baleset éri, Eleanor a férjét vádolja, és nem képes a megbocsátásra. Ez végül csúf áruláshoz vezet: egy olyan viszonyhoz, amely véget vet a házasságuknak.

A következő években, évtizedekben a széttöredezett család öt tagja - valamint az életük más résztvevői - meglepő felfedezéseket tesznek és felkavaró döntéseket hoznak, amelyek hol összehozzák, hol elszakítják őket egymástól. Miközben követjük a szereplők történetét, mintha időutazáson vennénk részt: illegális abortuszok, vietnámi háború, a számítógépes korszak kezdete, a Challenger katasztrófája, az AIDS felbukkanása, a #MeToo korszak ébredése. Láthatjuk, ahogy egy család kénytelen szembenézni a múlt alapvető és fájdalmas igazságaival, s végül egy váratlan csapás közepette talál rá a megbékélésre.
Joyce Maynard kíméletlen őszinteséggel és megkapó érzékenységgel írta meg ezt a fájdalmasan gyönyörű regényt, melyben elvegyül a fájdalom és az öröm, sőt még a humor is. Mert az életben ez valóban így van."

_________________________

A legjobb könyv, amit valaha olvastam. A leghatásosabb, legérzékletesebb, legszívbemarkolóbb, legvalóságosabb.

Joyce Maynard fantasztikus tehetség, ezt mindig tudtam, de most állítom, hogy megalkotta élete fő művét. Legalábbis nem tudom elképzelni, hogy ezt a könyvet überelni lehessen. Se általa, se bárki más által. Olyan alkotás született, amely maga is és amelynek szerzője is páratlan és utolérhetetlen. 

Torokszorító olvasmány egy családról, amelynek minden tagja a boldogságot keresi, várja, a sorstól és egymástól, de az élet közbeszól, és azok a bizonyos kifürkészhetetlen utak olyan helyekre, emberekhez és vágányokra terelik őket, amiket korábban elképzelni se tudtak.

Soha nem éreztem még ilyen szomorúságot szereplőkért, ilyen együttérzést egy regény olvasásakor. Fájt a szívem értük, szorongtam értük, drukkoltam nekik, sirattam őket. 

Esendőségük, elesettségük, tragédiáik megríkatják az olvasót, sebzettségük sebet ejt azon, aki a távolból figyeli, mi történik velük.

Különleges könyv, amely kiemelkedik más regények közül azzal, hogy olyan élő, oly eleven benne minden és mindenki, és azzal, hogy olyan atmoszférát teremt meg az író, amelyben sosem kételkedsz semminek a valódiságában és valóságosságában.

Joyce csodálatos író és nagyszerű ember, és ahogy papírra vetette ezeket a sorokat, ahogy gondolkodik, ahogy ki tudja fejezni a legmélyebb érzéseket és a legmélyebb emberi drámákat is a maguk "egyszerűségében", ha lehet így mondani, mindenféle sallang nélkül, arra nehéz szavakat találni. 

Korunk egyik legnagyobb írója, tehetsége, sőt gondolkodója, zseniális művész, eredeti gondolatokkal és egyedi hanggal, és mindaz sajátja, ami egy kivételes, páratlan tehetségnek sajátja kell hogy legyen.

Nehéz elhinnem, hogy a szereplők kitalált személyek és a történet is fikció (bár tudom, hogy az), mert Joyce annyira valóságos életeket teremtett, hogy csakis azt tudom elképzelni, hogy a szereplők jelenleg is folytatják az életüket, küzdelmeiket.

Joyce inspiráló ember, és bár nem csekély fordulatokat is tartalmaz a műve, mégsem csak a kiválóan megírt történet miatt maradandó és kimagasló alkotás, hanem jellemábrázolása és -fejlődései miatt, árnyalt karakterteremtése és megfogalmazásai okán, és mert a könyv elkísér minket, velünk marad, nem tudjuk elengedni, bennem azóta is forognak a történtek, amióta kiolvastam, és aggódom azért, hogy most már minden szereplő így vagy úgy, de békére leljen. 

Féltem őket, tépelődöm miattuk, végtelenül sajnálom az elveszett dolgaikat és lehetőségeiket, és kívánom, ó, mennyire kívánom, hogy jobbra forduljon a soruk! Igenis élnek, igenis valóságosak, ezért most már meg kell hogy adasson számukra a nyugalom; valóságosak, mert Joyce olyan családot teremtett, amelynél élőbb, elevenebb, esendőbb családot elképzelni sem lehet.