MŰFAJOK szerinti bontás:

2016. május 29., vasárnap

Hans Keilson: Keserédes komédia

Hans Keilson: Keserédes komédia

A nácik által megszállt Hollandiában Wim és Marie csatlakozik az ellenálláshoz, és a házukban elbújtatják a zsidó Nicót. Életük feszültségekkel terhes, de azért a bensőségesség és az összetartozás érzésének szép órái is megadatnak hármasuknak. Nicót azonban egyszer csak ostoba nátha dönti le a lábáról, egyre gyengébb lesz, és végül meghal. Hogyan szabadul meg az ember egy jogfosztott zsidó holttestétől anélkül, hogy veszélybe sodorná saját magát és az ellenállást? Hogyan lehet feldolgozni, hogy nem leszünk hős bújtatók?

Keserédes komédia 1947-ben jelent meg először Amszterdamban, ám a világsikert csak az amerikai fordítás 2010-es megjelenése hozta meg, új lendületet adva a szerző befogadásának. Most végre a magyar közönség is felfedezheti ezt az izgalmas életművet.
„Amikor ma Hans Keilson könyveit olvassuk, az olyan, mintha egy reggel arra ébrednénk, hogy Anna Frank nemcsak túlélte a bujkálást, de még mindig itt él köztünk.”
Los Angeles Times

A szerzőről:
(1909‒2011) Németországban született, majd 1936-ban a zsidótörvények elől Hollandiába emigrált, ahol 2011-ben bekövetkezett haláláig élt és alkotott. Karrierjének különlegessége, hogy igazi jelentőségét csak 2010-ben, 100 éves korában ismerték el, a New York Times áttörést hozó méltatása nyomán. Munkássága elismeréseképpen többek között elnyerte a Johann Heinrich Merck-díjat, a Moses Mendelssohn-érmet, a Humboldt-érmet és a tekintélyes Büchner-díjat. 

100 éves korában ismerték el Hans Keilson munkáját. Hallott már ilyet valaki?

Én - sokakkal ellentétben - úgy gondolom, hogy erről a témáról soha nem lehet eleget beszélni. Ezt le is szoktam írni, amikor ilyen témájú könyvekről szólok itt a blogon.
Ugyanazt tudom mondani indokként, amit mások is, akik így vélekednek: igenis mindig, ahányszor csak lehet, emlékeztetni kell mindenkit arra, mert hajlamosak vagyunk az idő múlásával elfelejteni, hogy ilyesmi tényleg megtörténhetett - ezáltal egyúttal figyelmeztetni mindenkit arra, hogy ne feledje, mire képes az ember; oda kell figyelni egymásra, a saját gondolatainkra, indulatainkra akár, hogy ilyen soha, de soha többé ne történhessen meg.
És ezt komolyan venni!

Lehet ezt elégszer - és főleg: túl sokszor - elmondani?
Én nem hiszem. Mert attól félek, hogy mindig lesznek olyanok, akik erre rábólintanának. És azoknak, akik nem, ezt nem szabad elfeledniük.
Nem tudjuk, mi lakozik másokban - és persze nem azt mondom, hogy a bizalmatlanságnak kellene meghatároznia a mindennapjainkat, az emberekhez fűződő kapcsolatainkat, nem. De ne higgyünk mindenkiben és mindenben feltétel és kritika nélkül!

Hans Keilson - többek között - azt boncolgatja ebben a könyvében, hogy hogyan tud ember maradni az ember egy ilyen méltatlan helyzetben - amikor éppen az emberi mivoltát vonják kétségbe. Az élethez való jogát! (Ezt még ennyi év távlatából is döbbenetes kimondani is...) Amikor rettegésben él. Életveszélyben. Amikor üldözik. Hogyan tudja ebben a helyzetben megőrizni a méltóságát, az ép eszét - önmagát.

És hogyan tud ember maradni az ember, aki fél, akinek félnivalója van, ha segít az üldözöttön? Hibáztatható az, aki nem mer segíteni? Aki nem kockáztatja a saját vagy a családja életét egy idegen életéért? És aki segít, az hogyan tegye mindezt úgy, hogy - megint csak - a másik a méltóságát megőrizhesse, miközben az életét másvalakire bízza.


"Hans Keilson may be the greatest novelist you've never heard of."
The Guardian

A Partvonal Kiadónál megrendelhető. 

2016. május 28., szombat

Kalandos küldetés: A Minótaurosz labirintusa; Az Amazonas titka

   

Telitalálat!
Ma Gergő kiválasztotta a könyvesboltban Az Amazonas titkát, és teljesen elvarázsolta. Se lát, se hall azóta.
Miután befejezte, felfedezte, hogy itthon már megvan két rész ebből a sorozatból Dávidnak - gyorsan neki is kezdett A Minótaurosz labirintusának.
Hihetetlenül élvezi a feladatokat, az ide-oda lapozgatást, az érdekes információkhoz jutást, az izgalmas felépítését, ugyanakkor könnyedségét ezeknek a könyveknek.
Be kell szereznem a többi részt is, mert régen láttam ilyen elmélyülten böngészni egy könyvet. Tényleg telitalálat.
Az ő szavaival élve: "Az tetszett benne nagyon, hogy például szeretem a görög mitológiát, és ebből A Minótaurosz labirintusából meg az Amazonasból is egy csomó mindent megtudtam."
Amit ő mond - és amit ő olvas -, az magáért beszél.

2016. május 27., péntek

Rick Riordan: Percy Jackson és az olimposziak 5. – Az utolsó olimposzi



"A félvérek egész évben harcra készülődtek, de tudták, hogy nem sok esélyük van a győzelemre. Kronosz serege erősebb volt, mint valaha, és minden átállt istennel és félistennel nagyobb lett.
Amíg az olimposziak a pusztító Tüphónt próbálták megállítani, addig Kronosz bevonult New Yorkba, ahol az Olimposz gyakorlatilag őrizetlenül állt. Az Idő Urának megállítása Percy Jacksonra és a fiatal félistenek csapatára várt.
A világszerte sikeres sorozat izgalommal várt befejező részében beteljesül a Percy tizenhatodik születésnapjára jövendölt prófécia. Miközben Manhattan utcáin tovább dúl a nyugati világ megmentéséért vívott harc, Percyn az a szörnyű gyanú lesz úrrá, hogy a saját sorsa ellen küzd."

Dávid legutóbbi olvasmánya. Őt egyébként is érdeklik a mitológiai történetek, így ez a könyvsorozat könnyen közel került a szívéhez.
Azonban nem ilyen befejezésre számított, úgy érzi, hogy el lett kapkodva a történet vége. Ennek ellenére tetszett neki ez a rész is, de nem ez lett a kedvence a sorozatból.
Most nekikezdett Rick Riordan új, de ehhez kapcsolódó könyvsorozatának olvasásába, amelyről azt mondja, hogy még jobb, mint az előző sorozat volt, és úgy érzi, hogy ennél már nagyobb gyerekek a célközönség. De erről majd bővebben, miután kiolvasta...

Gergő azt mondta: A Percy Jacksonnak nem rajongótábora van; hanem Félvér Tábora; félvér tábornyi rajongója van. (Az olvasók értik. Aki nem érti, olvassa el a könyvet.)

2016. május 26., csütörtök

Paula McLacin: Napkeringő - Egy megzabolázhatatlan és bátor nő története

"Egy nap Karen majd könyvet ír róla - megírja őt, és ezzel örökre eggyé kovácsolja kettejüket. És én hiányzom majd azokról a lapokról."

Karen Blixen nevét széles körben ismertté tette az emlékiratain alapuló Távol Afrikától című mozi, amely a dán bárónő és az angol Denys Finch Hatton szerelméről szól. Ám arról nem mesél a film, hogy ebben a kapcsolatban létezett egy titokzatos harmadik...

Paula McLain, A párizsi feleség című sikerkönyv szerzőnője új regényében az 1920-as évek Kenyájának gyarmati világába repíti vissza az olvasót. A Napkeringő a félelmet nem ismerő és elbűvölő fiatal angol arisztokratának, Beryl Markhamnak állít emléket.

Beryl egy angol lord gyermekeként nő fel Brit Kelet-Afrikában, a későbbi Kenyában. Miután az édesanyja elhagyja, apja és a birtokukon élő kipszigisz törzs neveli fel. Szabadon csatangol, bennszülött fiúkkal fut versenyt, és mindent megtanul a versenylovakról. Rendhagyó neveltetésnek köszönhetően öntörvényű fiatal nővé cseperedik, aki lelkes rajongója a vadonnak, és minden porcikájában érti és érzi a természet finom egyensúlyát. Ám egy nap minden, amit addig ismert és szeretett, semmivé foszlik, és Beryl végzetes kapcsolatok sorába menekül.

Szokatlan stílusával felkelti a Boldog-völgyi társaságként elhíresült bohém és dekadens közösség figyelmét, és lelki társat talál Karen Blixen írónőben és szerelmében, Denys Finch Hattonben. Végül ez a karizmatikus kalandor lesz az, aki utat mutat Berlynek saját szíve vadregényes útvesztőjében. Szenvedélyes szerelmükben talál rá önmagára és hivatására - a repülésre.

McLain elsöprő erejű története a 20. század eleji Afrika varázslatos vidékén járva egy rendkívüli nő életét tárja elénk, aki jóval megelőzte saját korát, s volt mersze szabadnak lenni, még akkor is, ha ezért nagy árat kellett fizetnie. Rabul ejtő olvasmány az elszántságról és az akarat erejéről."

Amikor megláttam, hogy Paula McLainnek új könyve jelent meg, nem volt kérdés, hogy el kell olvasnom.
Amikor megláttam, hogy Kenyáról és egy Kenyában élt nőről szól, ráadásul Afrika egy olyan korszakáról, amely mindig is szenvedélyesen érdekelt (20. század eleje), tudtam, hogy el kell olvasnom.
Aztán amikor megláttam azt is, hogy ő volt az első nő, aki lovastréneri képesítést szerzett, aki átrepülte az óceánt (ez előtte csak egyetlen férfinak sikerült), majd pedig olvastam, hogy ismerte Karen Blixent, és ismerte és szerette Denys Finch Hattont, akkor már nemcsak azt tudtam, hogy el kell olvasnom, hogy azt is, hogy azonnal neki kell kezdenem, és hogy csodás olvasmányélmény lesz.

Nem csalódtam.

McLain most is gyönyörű regényt szőtt, mint A párizsi feleség esetében, és egy legalább annyira érdekes élettörténetet vetett papírra, mint az imént említett könyvben.
(Szóval aki nem olvasta A párizsi feleséget, az tegye meg!)

Hihetetlen erejű, bátor nőről szól ez a könyv (is), olyanról, akinek volt mersze megtenni azt, amit a kor elítélt (vagy furcsa szemmel nézett), vagy amiről tudta, hogy pillanatnyi boldogságának ára talán hosszú távú boldogtalanság lesz.
De valószínűleg nemcsak arról volt szó, hogy elég bátor volt ehhez, hanem hogy annyira szerette Denys Finch Hattont, és annyira szerette Afrikát, hogy egyszerűen nem tehetett mást.

Bár az alcím az, hogy "Egy megzabolázhatatlan és bátor nő története", úgy gondolom, ő nagyon is megzabolázható lett volna, ha Finch Hatton szereti - és csak őt szereti.
Vagy ha az anyja nem hagyja el.
De van értelme a "ha"-knak?

És hogy kívánom-e, bárcsak így történt volna: bárcsak ne szeretett volna Finch Hatton rajta kívül senki mást?

Igen és nem.

Mert olvastam Karen Blixentől a Volt egy farmom Afrikában-t. (Aki nem olvasta, tegye meg!) És ha Beryl Markhamnek azt kívánom, bár az övé és csakis az övé lehetett volna ez a férfi, akkor Karen Blixennek kívánom, hogy ne az övé legyen.
És ezt nem tehetem, nem teszem.

Nem hiszem, hogy ilyen esetben van happy end. Mármint mindenki számára.


Egy könyv a tiszta Afrikáról és az azt elárasztó - hol művelt és jó szándékú, a természet közelségét és ártatlanságát kereső, hol romlott, elképzelhetetlenül gazdag és a pénzükkel s idejükkel kezdeni mit sem tudó - telepesekről; bűnről, tévedésekről, szerelemről, menekülési útvonalakról (mely bűnre sarkallt vagy melyet bűn idézett elő); arról, amikor még mindössze kevesek távoli jövőképe és a többség számára vicc tárgya volt, hogy az őslakosok is szavazati joggal rendelkezhessenek; egy könyv egy olyan földrészről, amely egykor más volt, mint ma; amikor még a bárók és a grófok kedvükre ölték az állatokat - mégis létezett még az a nemes értelemben vett vadász és vadászat, amely ma már nemigen hiszem, hogy létezik; egy könyv a szabadságról és a szabadságvágyról, mely sokszor magányba fulladt; egy könyv Beryl Markhamről, egy nőről, akinek e lapokon se esendősége, se hibái, se gyengeségei, se rossz döntései, se ereje, se érdemei nincsenek elhallgatva.

Tényleg mindenkinek jó szívvel ajánlom, egy őszinte könyv, amelyet érdemes elolvasni - akár az életrajzokat, akár az útikönyveket, akár az izgalmas regényeket, akár a fejlődéstörténeteket kedveli valaki.

Az Alexandra Kiadótól megrendelhető. 

2016. május 19., csütörtök

Julian Barnes: Felfelé folyik, hátrafelé lejt

"2011 Man Booker-díjas regénye végre magyarul is olvasható!

Tony Webster mindig is óvatosan élt, ám egy ügyvédi levél váratlanul felkavarja az elvált, magányos férfi nyugdíjas hétköznapjait. Kiderül, hogy örökölt, és hagyatéka nem más, mint Adrian Finn, a mindig is különcnek tartott fiatalkori barát naplója. A sorok olvasása közben negyven évvel ezelőtti szerelmek, barátságok, kamaszkori lázadások emlékei törnek a felszínre, és az idős férfi elhatározza, hogy felkutatja a rejtélyek kulcsfiguráját, első szerelmét, Veronicát. Személyes találkozásuk új megvilágításba helyezi a múltat és a saját felelősségét abban a tragikus halálesetben, amelyre már évtizedek óta nem gondolt.
Julian Barnes regényét 2011-ben jelölték a Costa Book Év Könyve címre is, végül ugyanabban az évben egy még rangosabb szépirodalmi elismerést, a Man Booker-díjat kapta meg régen nem tapasztalt, egybehangzó döntés nyomán."
„Azt gondoltam – igen, valahol a lényem mélyén gondolkodtam –, hogy vissza tudok térni a kezdetekhez, és meg tudom változtatni a dolgokat. Hogy a vér folyását visszafordíthatom.”

Megvan nekem már régóta az Anglia, Anglia és a Flaubert papagája is - és még egyiket sem olvastam. Nem tudom, miért; valahogy mindig előnyt élvezett egy másik könyv.
De a Felfelé folyik, hátrafelé lejt most magával ragadott, és a közeljövőben sort fogok keríteni a fent említettek elolvasására is.

Csodás történet: megható visszaemlékezés, megrendítő ráeszmélésekkel, hogy az idő tényleg kíméletlenül telik, pörög, folyik, megállíthatatlanul, lelassíthatatlanul, és ez olykor kétségbe ejti az embert. Tudom, a nagy bölcsesség: úgy kell élni, hogy az ember ne akarja visszafordítani az időt. Hát igen. De az idő mégiscsak idő, és az idő sajátossága, hogy fogy, az emberé pedig, hogy ezt bánja vagy aggódik miatta. Továbbá nem uralja. És kevésnek érzi. És az ember nem tökéletes, ebből pedig óhatatlanul adódik, hogy megbán dolgokat, amiket másképp tenne, ha visszafordíthatná az időt.

A történet nagyon jól felépített, egyszerre van jelen a jelen és a múlt, és a kettő ötvözete bár jól követhető, és elkülöníthetők az idősíkok, mégis olyasmit tartogat a végére az író, amire, hidd el, nem számítasz, és ami olyan, mint egy hátba rúgás: váratlan és erőteljes, és azt mondod: hát erre nem számítottam, affene, nem történhetett volna másképp?

Nagyszerű könyv, Barnes igazán tehetséges író, szóval, úgy gondolom, megérdemli a díjat, amelyet kapott, mert azon túl, hogy elgondolkodtató, és rávesz, hogy újraértelmezd vagy átértékeld a jelent, megtanít arra, hogy ez miért is annyira fontos, miért van jelentősége, akkor is, ha most még, abban a korszakban, amelyet élsz, nem vagy tisztában ezzel.

Olyan olvasmány, amely talán segít felismerni, hogy nem, nem fordíthatod vissza az időt, úgyhogy helyesen cselekedj; másfelől viszont ez a ráébredés sokszor igen fájdalmas lehet.
De nagyon hasznos, ha még időben vagy.

A Partvonalnál megrendelhető.

2016. május 15., vasárnap

Lionel Shriver: Nagytestvér


"A Beszélnünk kell Kevinről szerzőjének legújabb, ütős regénye testvérekről, házasságról és elhízásról.
Amikor Pandora kimegy a bátyja, Edison elé az iowai belföldi reptérre, szó szerint nem ismeri meg őt. A négy év alatt, amióta a testvérek utoljára találkoztak, az egykoron karcsú, menő New-York-i jazz-zongorista elképesztő módon elhízott. Mi történhetett?
És nem is csak a testsúlyról van itt szó. A magát Pandora világára rászabadító Edison összetöri az asszony férjének, Fletchernek egyik saját kezűleg készített bútorát, irgalmatlan mennyiségű reggelit készít a családnak, és nem csupán arra veszi rá Pandora mostohafiát, hogy ejtse a főiskolát, de arra is, hogy maradjon ki a középiskolából.
Miután a sógora már enyhén szólva túl sokáig élt vissza a vendégszeretetével, Fletcher ultimátumot intéz a feleségéhez: vagy ő, vagy én. Pandora a házasságát és fogadott családját is kockára téve a bátyját választja – aki az ő fogyás terén nyújtott segítsége nélkül holtbiztosan a korai sírba enné magát.

A Shriverre jellemző szellemességekben és dühödt energiában gazdag Nagytestvér a kövérségről – erről az össztársadalmi, ugyanakkor gyötrelmesen személyes problémáról – szól. Felteszi a kérdést, hogy mennyi áldozatot vagyunk hajlandóak hozni azért, hogy egy-egy családtagunkat megmentsük, és hogy vajon a szeretteinket lehetséges-e egyáltalán megóvni önmaguktól.

Lionel Shriver többek között a National Book Award-döntős Ennyit erről, a New York Times-bestseller Születésnap után és az Orange-díjat nyert Beszélnünk kell Kevinről szerzője. Újságcikkei jelennek meg a Guardianben, a New York Timesban, a Wall Street Journalben és számos egyéb sajtótermékben. Londonban és a New York-i Brooklynban él."

Lionel Shriver meghökkent, mint mindig.
Először is a témaválasztásával. Ki választja egy szépirodalmi mű alaptémájának az amerikaiak elhízásproblémáját? Hát ő. Simán. És nála ez nem lesz erőlködéssé, hanem gyönyörű történetet kreál belőle. Nem csak az elhízásról. Hanem a választásról, a családról, aztán az újabb választásokról. Mert dönteni kell, újra és újra. Gondoljunk bele: ezernyi döntés, folyamatos döntések sora, és ha csak egyetlenegy rossz, és amiatt elcsúsznak a dolgok... Hát erről szól ez a könyv, nagyjából. Hogy milyen következményei lehetnek bizonyos döntéseknek - és hogy mekkora felelősséggel járhat, amennyiben mások is a szereplői annak a dolognak, amelyben döntést kell hoznunk. És hát az ember dönt, úgy, ahogy a saját és a családja érdeke kívánja. De ha azok szemben állnak egymással? Shriver alaposan körüljárja és kivesézi ezt a témát.

És hogy mivel hökkent még meg? Azzal, ahogyan kezeli az egész témakört. Hogy úgy beszél erről a társadalmi problémáról, hogy nem igazán veszed észre, hogy ő most egy társadalmi problémáról beszél. Mert a körítés nagyon jól sikerül. Nem erőlteti rád a gondolatot, hogy "fogyj le, ha elhíztál"; hanem arra figyelmeztet, hogy próbálj jó döntéseket hozni.

Nem tudom, hogy ösztönzésnek, figyelmeztetésnek vagy inkább csak tükörnek szánja ezt a könyvét; de Shriver mindig érzékeny témákat feszeget a regényeiben. Társadalmi Torz Tükör?

És hogy mivel lep még meg? Hát a befejezéssel, természetesen. Na arra nem számítasz. Tényleg nem. Nem is tudom, hogy csalódott voltam-e a végén (mert ugye az ideális és az ember által titkon remélt befejezés a "minden jó, ha vége jó" - de ez is relatív: kinek jó?), vagy azt gondoltam, hogy milyen "remek" (ez persze az ötletre vonatkozik, nem happy endre) fordulat! (De még egyszer: nem biztos, hogy minden szereplőnek ugyanaz a "happy".) Talán mindkettő.

Shriver úgy tudja befejezni a könyveit, hogy azt érezd, elkezded elölről az egészet, abban a buta, gyermekes reményben, hogy hátha ezúttal más lesz a vége. Miközben díjazod az ötletet, azt a slusszpoént, amit bedobott - újfent. És talán csalódott lennél, ha más lenne a vége. Mert az elvárásaink gyakran ellentmondásosak.

És az ételektől mit várunk? Az evéstől? A zabálástól? Hát Shriver erre keresi a választ. A saját szereplője esetében meg tudja találni. De vajon a motiváció milyen százalékban az a társadalomban, mint ami Edison esetében?

A boldogságot próbáljuk hajszolni vele? Az élvezeteket, ha másfajta nem jut osztályrészül?
Erre nem egyszerű a válasz, de Shriver ad egyfajtát - és megint csak úgy, hogy rád bízza, utána mihez kezdesz vele.

A könyv a Gabo Kiadónál megvásárolható.

2016. május 2., hétfő

Janne Teller: Minden



"Miért vannak előítéleteink? Miért közösítünk ki bárkit, vagy éppen miért emelünk zsarnokká? Miért hatalmaskodunk a kiszolgáltatottak felett? Miért vagyunk erőszakosak? Miért élünk vissza a bizalommal?
Janne Teller elsősorban fiataloknak szóló népszerű és sikeres könyvei élénk vitát kavarnak a világban. Elég, ha csak a Semmi körüli nemzetközi botrányokra gondolunk (a ma már kötelező olvasmánnyá avatott regényt először betiltották még a toleranciáról híres Dániában is!). 
A dán írónő Minden című novelláskötetében ismét olyan konfliktusokat helyez a középpontba, melyek mindnyájunkat érintenek, s életünk folyamán egész biztosan találkoztunk velük. 
Mi kényszerít például egy fiatalembert arra, hogy erőszakot alkalmazzon? Meg lehet-e érteni az intoleranciát és a szélsőségességet? A bosszú mikor elfogadható indíték, egyáltalán erkölcsileg elfogadhatóvá lehet-e tenni a bosszúállást? 
Janne Teller új, fontos és provokatív könyvében súlyos és kényelmetlen kérdéseket tesz fel, miközben szembesít tetteink legszörnyűbb következményeivel is.
Teller tömör, szófukar, nyers prózájával és a metafora erőteljes használatával kényszeríti az olvasót az állásfoglalásra, nem ad kibúvót, minden egyes novellában döntenünk kell helyes és helytelen, jó és rossz között.
Nyolc történet, ami élesen belénk vág – asszimilációról és kirekesztésről, előítéletről és intoleranciáról, gyilkosságról és halálbüntetésről, erőszakról és bosszúról, integrációról és kulturális sokféleségről.
 „Úgy tűnhet, az összes írás középpontjában az erőszak áll, noha az csak a felszín. Az számít, mit mutat meg, mit hoz felszínre az erőszak. Egyre inkább nyilvánvalóvá válik számomra, hogy minden történet arról szól, hogy eljön az életben az a meghatározó pillanat, amikor bepillanthatunk önmagunkba vagy a másikba – egy olyan helyzet, mely megmutatja, kik vagyunk igazából.” – Janne Teller"

Nos: nehéz kritikát írnom a Mindenről, mert tudom, hogy illik szeretni Janne Tellert, illik elismerni a munkásságát, illik azt érezni, hogy hú, ez aztán ütött, illik...
De nem.
És akkor meg az ember szégyelli magát, mert tudja, hogy illene...
De van-e olyan, hogy illik, hogy tetsszen valami? Van-e ilyen az irodalomban, a képzőművészetben, a zenében? A divatban, a táplálkozási szokásokban, az érdeklődési körökben? A véleményalkotásban, bármiről is van szó. Lehet elvárás, hogy tetsszen valami? Akkor is, ha mindenkinek tetszik, és akkor is, ha fontos dolgokról beszél az író.
Én úgy gondolom, hogy Teller tehetséges, de nem annyira tehetséges, hogy tiszta szívből azt tudjam mondani: na ez... ez igen!
Nem.
Jók a novellái, jó volt a Semmi című regénye is, a sztori - mármint a könyv útjának története - persze nyilván különösen érdekessé teszi (betiltás, majd kötelező olvasmánnyá nyilvánítás), de én a Semminél is hiányoltam az ütősebb megfogalmazásokat. Mert a történet jó és egyedi, de nekem az írásmód eléggé... átlagos. Ott is, itt is. Illik vagy nem illik, tetszik vagy nem tetszik, én nem ájulok meg úgy Tellertől, ahogy azt elvárják az embertől manapság. És ha ciki ezt mondani - hiszen Teller ma nagyon felkapott szerző, aki a fiatalokhoz szól, és egyébként fontos témákról, újfajta megközelítésmóddal! -, hát, akkor is ez a véleményem.