Richard Yates: Egy jó iskola

"A Dorset Gimnázium fullasztóan zárt közössége hétköznapi figurák drámai sorsának színtere. William Grove nyugtalan kamasz, aki próbál beilleszkedni új bentlakásos iskolájában. Jack Draper az iskola egyik testben-lélekben megnyomorított tanára - felesége hosszú hónapok óta a franciatanárral folytat titkos viszonyt. Edith Stone, az angoltanár lánya az iskola legnépszerűbb diákjába lesz szerelmes. Aztán jön Pearl Harbor, és az iskolai élet kisded játszmái és mindennapos gondjai mögött hirtelen egy jóval tágabb horizont körvonalazódik."

Filmen láttam A Szabadság útjait, és a mai napig emlékszem arra a hatásra, amit el tudott érni. 

Ezt vártam az Egy jó iskolától is - ezúttal könyvben, és nem filmen. 

És nem kellett csalódnom. 

Kiváló a karakterábrázolás, és nyomasztó az a hangulat, amely érezhető, érzékelhető a könyv olvasása közben. 

A Pearl Harbor-vonal kevéssé van hangsúlyozva a történetben, ami szerintem jót tesz a cselekménynek. Az író azt mutatja meg, ahogy élnek ezek a fiúk. Nem félnek, idealizálják még a háborút is, bántják egymást, és egymás között aprócska hatalmakra törnek. 

És minden kis hatalomvágy és bántás egy lélek megnyomorításához vezethet, ami az ilyen közösségekben valószínűleg elég gyakran megtörténhetett és megtörtént. Ami végtelenül szomorú. 

Nem mindig volt jó olvasni ezt a könyvet, de ezt a javára írom. Hiszen akkor hatásos egy mű, ha ilyesfajta érzéseket is ki tud váltani az olvasóból. Nem azért nem volt jó olvasni, mert untam vagy nem tetszett a stílus, hanem mert olykor annyira kézzelfogható volt az a tehetetlenség, az a kilátástalanság, az a beletörődés, amit a szereplők éreztek. 

Yates jó író, de senki ne azért olvassa, hogy pörgő eseményekkel és izgalmakkal találkozzon ebben a könyvben, hanem azért, hogy a személyiség alakulását, torzulását, fejlődését figyelhesse. 

Hogy jó esetben ne magára ismerjen, hanem fellélegezhessen, hogy neki nem ilyen diákélet jutott. Még ha egyesek talán boldogok is voltak ott. De azt gondolom, közömbös egy ilyen zárt közösségben, amelyet nem felügyeltek és óvtak szerető szemek, senki sem maradhatott.

Itt meg tudjátok rendelni: Egy jó iskola
Jelenleg egyébként 50 %-os kedvezménnyel!

Harlan Coben: Nincs üzlet

"Myron Bolitar élete legfontosabb szerződését készül aláírni Christian Steele-lel, az NFL ígéretes tehetségű irányítójával. Egy nap azonban Steele kompromittáló küldeményt kap postán, majd egy rejtélyes telefonhívás érkezik a sportoló rég halottnak hitt egykori barátnőjétől. Myron váratlanul egy zsarolási ügy kellős közepén találja magát, ezért társaival, Winnel és Esperanzával együtt nekilát, hogy utánajárjon egy családi dráma sötét titkainak. Eközben azonban szembe kell néznie saját hivatásának árnyoldalaival is, és egy olyan világban kell helytállnia, ahol a külső és a tehetség gazdaggá tehet, ám az igazság olykor gyilkolni képes.

Harlan Coben napjaink egyik legnépszerűbb krimiírója. Regényeit meghökkentő humora és a váratlan csavarok miatt a műfaj gyöngyszemeiként tartják számon. Könyveit eddig mintegy negyven nyelvre fordították le, és közel ötvenmillió példányt adtak el belőlük világszerte. A Nincs üzlet Harlan Coben legelső Myron Bolitar-könyve, amely egy csapásra nemzetközi hírű thrilleríróvá tette a szerzőt."

Teljesen egyetértek: gyöngyszemek Coben könyvei a krimiirodalomban.
Ahhoz képest, hogy a Nincs üzlet  az első "Bolitar-regény", Bolitar személyisége teljesen jól kidolgozott.
Azért az látszik, hogy ezt a könyvét Coben '95-ben írta; azóta nagyon sokat fejlődött mind írói stílusa, mind a történetvezetés, a karakterek kidolgozása tekintetében. Az idegen - ami a legújabb könyve - sokkal érettebb alkotás minden szempontból.
De a Nincs üzlet is - ahogy minden könyve - igényes, kidolgozott, kifinomult, végig izgalmas, és tök jól vannak kitalálva a sztorik, a csavarok, a fordulatok.
És hát Coben vitathatatlanul egyik legnagyobb erőssége: a humora.

Egy részlet a könyvből, bizonyítandó a humort (nekem legalábbis abszolút bejön; de ahogy a neten olvasom, ezzel nem vagyok egyedül) - azt az iróniát és öniróniát, amelyben Coben annyira jó:

"Myron felállt.
- Köszönöm. Sokat segítettél.
- Hé, Bolitar! Ettől még nem leszünk cimborák, vagy ilyesmi. Ha megint beszélünk, ugyanúgy rühellni foglak téged. Megértetted?
- Most egy kicsit azért összemelegedtünk - válaszolta Myron -, ugye, Larry?
Hanson rákönyökölt az asztalra, és fenyegetőn Myron felé bökött.
- Még mindig azt gondolom rólad, hogy egy kis szaros senkiházi vagy. És ha legközelebb találkozunk, ezt be is bizonyítom.
Myron széttárta a karját.
- Gyerünk, Larry! Mi lesz az öleléssel?
- Okostóni.
- Ezt most vegyem visszautasításnak?
- Tehetsz nekem egy szívességet, Bolitar.
- Csak mondd ki, csillagszemű!
- Húzz a picsába az irodámból!"

Elnézést mindenkitől...
Na itt nem öncélú a káromkodás szerintem; úgy gondolom, hogy itt teljesen vállalható.
Szóval aki szereti a könnyed, de igényes krimiket, annak bátran merem ajánlani Coben bármely könyvét.

Satoe Tone: Pipó utazása

,,Pipó, a béka szomorú volt. Egy ideje nem voltak álmai.

Amikor nem tudott elaludni, bárányokat számolt.

Egy alkalommal, amikor számlálgatta őket,

megszólította egy egészen kicsi bárány, aki épp

az álmok birodalmába igyekezett..."

Az álmok birodalmában tett hosszú utazás, az évszakról évszakra való vándorlás különös találkozásokat, tapasztalatokat hoz a kis béka életébe. A könyv végére újra megtanul álmodni, sőt barátra is lel. S hogy mindeközben mi történik vele legbelül, a szívében, arról a varázslatos képek mesélnek.

Satoe Tone, a fiatal, japán származású alkotó Olaszországban él. Aprólékos, finom, álomszerűen légies rajztechnikája a japán képi hagyományokban gyökerezik. Szereti meglátni az egyszerűségben, az ürességben, a szerénységben, a tiszteletben rejlő szépséget, illetve a természet szépségét, úgy, ahogy az önmagában van.

Satoe nem történetet ír, hanem azokat az érzékeléseit festi meg, melyeket szereplője legbelül átélhet, melyeknek valójában nincs is szavakba önthető formájuk. Képeivel mond történetet. Így alkotásai teljesen szabadok: lélegeznek, ragyognak, élnek. S ahogy a legapróbb dolgok megfigyelése közben életet lát a virágsziromban, a mohában, a levelek erezetében, úgy érzékennyé tesz minket is egy hétköznapitól eltérő látásmódra. Hogy végre megtanuljunk szívvel érteni, szabadon elindulni, társul szegődni, s tisztelni az időt.

Mint Pipó, a kis béka.

Olyan tudás ez, mely gyerek és felnőtt ,,tarisznyájába" egyaránt való. Így hát a Pipó utazása nem gyerekkönyv, nem felnőtt könyv. Csak egyszerűen képeskönyv.

Bolognai Nemzetközi Illusztrációs Díj -- I. helyezés, 2013

Mindenkinek ajánljuk, szeretettel, jó szívvel!
A mese szövege elsősorban kisebb gyermekeknek való, a képeket viszont - bár nyilván a kicsiknek is tetszik, de - igazán talán egy felnőtt tudja értékelni. Bár érdekes az, hogy a képek hangulata valószínűleg éppúgy hat a kisgyermek, a nagyobb gyermek és a felnőtt érzelmeire egyaránt - de mégis máshogyan.
Azt azonban nem hiszem, hogy közömbösnek lehet maradni, miközben Satoe csodás illusztrációit szemléljük. Valahogy olyan 'varázsosak' ezek a képek; nem tudom, ez-e a jó szó... De valami ilyesmit éreztem.
A gyerkőceimnek olvastam fel a mesét, de elég lassan ment, és nem azért, mert bonyolult a szöveg, hanem mert közben el-elkalandozott a figyelmem a rajzokat nézve.
Amióta végigböngésztük a Pipót, már tudjuk, mit jelent a "kortalan képeskönyv".
Ajánljuk tehát - mindenkinek.

A meseolvasás hatása a gyermekekre

Most olvastam egy német tanulmányról, amely megállapítja, hogy a gyermekeknek rendszeresen olvasott mese pozitívan hat a társas fejlődésükre és a tanulmányaikra is.
E tanulmány egy kutatáson alapul, amely bebizonyította, hogy például nyelvtanból azon gyerekek 70 százaléka jól vagy kiválóan teljesít, akiknek mindennap olvasnak mesét.
Mindenki számára érdekes - és megfontolásra érdemes - lehet, hogy azok a gyerekek, akiknek rendszeresen mesélnek, szívesebben járnak iskolába. Ennek oka a tudásszomj, az érdeklődés, a nyitottság.
De ha nemcsak a tanulmányi eredményeket nézzük - ami szoros összefüggésben áll a tudásvággyal -, hanem egyéb szempontokat is: azok a gyermekek, akiknek naponta mesélnek, érzékenyebbek, empatikusabbak.
Tehát nemcsak a tanulmányok, hanem a társaik iránt is érdeklődőbbek, és érzékenyebbek a közösségük iránt.
Úgy gondolom, ezen nincs mit kommentálni.
Olvassunk!

"Tudós Bob" Pflugfelder és Steve Hockensmith: Nick és Tesla - Az elszabadult robothadsereg

"Amikor Félhold-öböl városát rejtélyes rablássorozat rázza meg, Nick és Tesla, a tizenegy éves detektívpalánták elhatározzák, hogy nyakon csípik a bűnözőôket. Ahhoz, hogy ez sikerüljön nekik, különféle furfangos szerkentyűket kell kitalálniuk és megépíteniük.
A NICK ÉS TESLA VESZÉLYES LABORATÓRIUMA robotokkal teli folytatásában a zseniális ikerpár négy különböző robotot épít meg könnyen beszerezhető, olcsó alapanyagokból. De a legjobb az, hogy a könyvben található illusztrált leírások alapján te is könnyen megépítheted ezeket a robotokat.
Vajon Nick és Tesla időben el tudja kapni a veszélyes és agyafúrt bűnözőt, megakadályozva ezzel, hogy rászabadítsa a városra félelmetes robothadseregét?
Szórakoztató olvasmány és tudományos alkalmazások együtt!"

Tényleg szórakoztató. Én is élveztem, és a 8 és 11 éves gyerkőceim is.
Minden "házilag elkészíthető kütyünél" végigkérdezték: pl.: Van itthon 1 darab 3 voltos mini rezgőmotorunk? Van itthon 1 darab CR2032 számú, 3 voltos elemünk? Van itthon 2 darab 3 voltos LED-izzónk? Van itthon vékony csengődrótunk? És így tovább...
Nem, épp most nincs itthon mini rezgőmotorunk...
Még.
Apukájuk nem tudja, hogy majd lesz... Mert anya mit válaszol? Hát gyerekek, ha ilyet akartok építeni, akkor ezt apával kell megcsinálnotok. Tudjátok, ez olyan fiús dolog...
De majd ebből a blogbejegyzésből megtudja.
Küldés. Továbbítás Apának. Irány a barkácsáruház... vagy mi... Ugye? Anya még azt se tudja, hol lehet 3 voltos mini rezgőmotort venni... Hát akkor hogy építene ilyet? Ez bizony az apukák feladata. Az olvasás az anyukáké. Én annak eleget tettem, és megmondhatom, igen jól szórakoztam közben. Ha a fiúk megépítik valamelyik szerkezetet a könyvből, tudósítani fogok róla.

Satoe Tone Magyarországon

Satoe Tone a Kisgombosban. Origamizott a gyermekekkel, dedikált, és aki kérte, annak még rajzolt is! Nagyon kedves és tehetséges lány, nagyon klassz program volt, szóval mindenkinek ajánlom figyelmébe a Pipó utazását, a Kisgombos Könyvesboltot és Satoe magyarországi kiállítását!

Rick Riordan: Percy Jackson és az olimposziak 2. – A szörnyek tengere

"Percy Jackson hetedik éve az iskolában meglehetősen unalmasan indul. Egyetlen szörny sem akarja betenni a lábát New York-i sulijába. Ám amikor az ártatlan labdázgatás élet-halál harccá válik egy csapat emberevő óriás ellen, a dolgok, hogy is mondjam, kezdenek eldurvulni. Váratlanul érkező barátja, Annabeth is csak rossz hírekkel szolgálhat: a Félvérek táborát védő határokat egy titokzatos ellenség lerombolta, és amíg ezeket újra helyre nem állítják, a félisteneknek nincs hová rejtőzniük. A villámtolvaj lendületes, humoros és rendkívül népszerű folytatásában Percynek és a barátainak át kell szelniük a Szörnyek Tengerét, hogy megmentsék a táborukat. De Percynek mindezek előtt még szembesülnie kell egy a származását érintő titokkal: rá vár a feladat, hogy eldöntse, áldás-e, avagy átok Poszeidón fiának lenni."

Dávid véleménye a könyvről:
Az egész könyv izgalmas, de a legvége meglepő. Még lehetett volna egy kicsit hosszabb...
/Van ennél nagyobb dicséret egy 11 éves gyermek részéről?/
Az első rész majdnem kétszer ilyen hosszú volt, de attól függetlenül, hogy ez is lehetett volna hosszabb, ugyanolyan jó volt, mint az első. Az 1. rész előnye a 2. résszel szemben: abból kifolyólag, hogy az hosszabb volt, abba több fordulat 'belefért'.
/És, úgy tűnik, fordulatból és izgalomból egy könyv esetében sosem elég... :)/
Dávid azt mondja, az első rész elején nem mindig értette az eseményeket, de most már, a 2. részben minden teljesen érthető volt.
Ő nagyon szereti a "harcos" jeleneteket, és ezek szerint ebben a könyvben is volt ilyen, mert azt mondta: a harc is jó benne, de jó, hogy nemcsak arról szól a könyv, mert az is érdekes, ahogy az író például a tábort bemutatja.

Nos, ahhoz, hogy megtudjam, milyen harc, milyen tábor, milyen fordulatok, azt hiszem, nekem is el kell olvasnom...

James Ellroy: Perfídia

"1941. december 6. Amerika a második világháború küszöbén áll. A béke reménye végképp szertefoszlik, amikor japán repülőgépek bombázzák Pearl Harbort. Los Angeles sokáig biztonságos menedéket nyújtott az Amerikába áttelepült első és második generációs japánoknak – de a háború kitörésével fellobban a gyűlölet lángja, és megkezdődik a japánok internálása.
Brutális kegyetlenséggel meggyilkolnak egy japán családot Pearl Harbor előestéjén. A gyilkosság három férfit és egy nőt idéz meg a háborús lázban égő városból. William H. Parker a Los Angeles-i Rendőrség századosa. Parker rendkívül tehetséges, könyörtelenül ambiciózus, alkoholista és bizonytalan ideológiák megszállottja. Legnagyobb riválisa Dudley Smith őrmester – ír származású, az IRA egykori katonája, aki igyekszik hasznot húzni a háború kitöréséből. Hideo Asida rendőrségi helyszínelő, az egyetlen japán a Los Angeles-i Rendőrség állományában. Kay Lake huszonegy éves dilettáns, aki ki van éhezve a kalandra és az izgalomra. A nyomozás egymás mellé sodorja négyüket, és örökre megváltoztatja mindnyájuk életét. A bűncselekmény politikai vihart kavar, amely választás elé állítja őket, és átértékeli egymáshoz fűződő viszonyukat – elvtársak, riválisok, szeretők, a történelem bábjai."


308 oldalnyi esélyt adtam Ellroynak. Azt is nehezen. De a 308. oldalon nem bírtam tovább. Értetlenül állok Ellroy népszerűsége előtt. Bátorkodom azt mondani, hogy ez a közízlést minősíti, remélve, hogy ezzel nem haragítok senkit magamra.
Tudom, hogy van, aki dicséretként írja róla, hogy kegyetlen és trágár. Szerintem szörnyű, hogy mennyire kegyetlen és trágár. Aki vevő erre a fajta szórakoztató irodalomra, az kockáztassa meg; én, azt hiszem, egy életre végeztem James Ellroy-jal.
A szinte soronkénti, folyamatos (!), öncélú (!) trágárság, az a brutalitás, amiről folyamatosan (!) ír, és ahogyan ír a brutális tettekről, eseményekről, az számomra emészthetetlen, és semmiképpen sem szórakoztató.
Nem az én műfajom, nem az én stílusom. Obszcén, nagyon 'bulváros', untatott is, és csak azt vártam, hogy túl legyek rajta. Aztán a 308. oldalnál azt éreztem, hogy olyan mértékű időpocsékolásnak tartom ennek a könyvnek az olvasását, hogy most, itt, azonnal abbahagyom.
Dühítő volt, hogy mindenki, az összes szereplő rossz, romlott, korrupt... Mindenki? (Pedig nem kevés szereplő van!) Ez társadalomkritika vagy társadalomkarikatúra akar lenni nyilván, mégis: Ellroy ennyire rossznak látja az egyes embert? Mert a társadalom mégiscsak egyes emberekből tevődik össze. Ha így látja, az elég kiábrándító...
Aki a szépirodalom vagy az igényes szórakoztató irodalom híve, annak nem ajánlom ezt a könyvet. Több szót nem vesztegetnék rá.