Caroline Solé: Szavazz rám!

"Az emberi szükségleteket öt kategóriába lehet sorolni. Ezen az elméleten alapul most egy új valóságshow a televízióban: Az emberi szükségletek piramisa. Velem együtt 15 000-en veszünk részt a játékban, ám öt hét múlva már csak egyvalaki marad. De mit keresek én ebben az egészben?

Mondjuk azt, hogy Christopher Scottnak hívnak. Mondjuk azt, hogy tizennyolc éves vagyok. Hogy egy darab dobozkartonon lakom, az utcán, Londonban. Végül is tök mindegy, hogy hívnak, hány éves vagyok. Én lettem a 12 778-as számú játékos. Még nem létezem. De baromi nagy a kockázata, hogy valakivé válok, sőt celeb leszek. És ennél rosszabb nem is történhetne velem.

„Egy jelentkezési lapot kellett kitölteni az interneten, és beikszelni egy négyzetet. Jelentkezési díjat nem kértek. Gyanakvóbbnak kellett volna lennem. […]  Akkoriban irtóra nem érdekeltek a szabályok. Csak kattintani kellett, én meg kattintottam. Oké, katt. Kattintottam, mint ezer és ezer más jelentkező, akik előzőleg megpillantották az ötszínű piramisábrás hirdetést, a metróban kiplakátolva, vagy éppen a tévében, ahol folyamatosan nyomatták. De azt senki sem képzelte volna, hogy egy otthonról elszökött, hajléktalan kamasz lesz a játék hőse. A sztár.

Ez a sztár én vagyok. És hogy kivergődjek ebből az őrült történetből, már csak pár órám van, hogy a saját verziómban meséljem el a tényeket, és hogy fordítsak egyet a sors kerekén.”

A 20. század legvégén született, Párizsban élő Caroline Solé szeret a szabadságért küzdő, társadalom peremén élők sorsáról mesélni. Ilyen első regényének menekülő hőse, a kamasz Christopher, aki egy valóságshow szereplője lesz. Szavazz rám! című regénye 2015-ben jelent meg Franciaországban, és számos elismerés mellett elnyerte a Les escales littéraires d’Auvergne és a Enlivrez-vous à Thionville fődíját."

_________________________

Dávid olvasta ki először /az ő olvasmányairól már jó ideje nem írtunk, nem volt idő rá, de hamarosan pótoljuk/, és nagyon tetszett neki, azt mondta, hogy az egyik kedvenc könyve lett.
Mindenképpen ki akartam olvasni én is, és amint befejezte, én is nekikezdtem.

Engem egyébként is érdekel a Maslow-piramis, gyakran eszembe szokott jutni a hétköznapokban, mennyire érdekes megfigyelni az embernek saját magán ennek a működését.

Mindketten egy nap alatt olvastuk ki. Laza, olvasmányos, "haladós" regény - komoly gondolatai ellenére -, a tizenéves generáció nyelvén szól, de gyerekekhez és szülőkhöz egyaránt, és mindvégig a fontos dolgokról, az értékekről beszél - egy olyan kamasz szemszögéből, akinek az alapvető fontosságú dolgok közül semmije sincs meg.

Lehet most itt persze abba belemenni, hogy mik a fontos dolgok és kinek mije van ezekből valójában, de az a lényeg, hogy Maslow mégiscsak egy olyan elvet mondott ki, amely szerint mindenki számára ez bizonyos értelemben egységes, és szerintem alapvetően igaza van. De lehetnek kivételek! Nem akarok példákat mondani. Azonban Solé most mond egyet. Vagy éppen Maslow igazát bizonyítja? Így is, úgy is lehet nézni a dolgot. Mindenki döntse el maga!

Maradtak bennem kérdések a végén, és némi hiányérzet a befejezéssel kapcsolatban, de ezek továbbgondolását ránk bízta az író. Ez a könyvötlet szerintem elbírt volna még egy kicsit bővebb taglalást, de hát Solé szíve joga dönteni erről.

Mi mindenesetre köszönjük neki ezt a könyvet.

Kiegészítés március 7-én:

Gergőnek a kezébe akadt a regény. Lefeküdt az ágyra, és elkezdte olvasni. És olvasta és olvasta. Nem tudtam, kivegyem-e óvatosan a kezéből, mert nem az ő korosztályának íródott. De úgy gondolom és azt tapasztaltam, hogy egy 10 éves megszűri életkorának megfelelően, ösztönösen, hihetetlenül okosan és bölcsen, mi az, ami ebből még nem "neki való", és mi az, ami pedig számára is fontos és értékes gondolat lehet ebből. Ez persze nem minden könyvre igaz, de ez a könyv még belefért. (Van, amit azonnal kivennék a kezéből természetesen.) De ebbe a történetbe - vagy inkább, azt hiszem, a stílusba - annyira belefeledkezett, hogy addig nem kelt fel az ágyból, amíg nem végzett vele. Egy ültő (fekvő) helyében kiolvasta. Caroline Solé tud valamit, meg vagyok győződve róla.

Harper Lee: Menj, állíts őrt!

"A 26 éves, már New Yorkban élő Jean Louise Finch Scout meglátogatja az alabamai Maycomban idős apját, Atticust. Még mindig nem enyhültek az amerikai Délt formáló polgárjogi és politikai feszültségek, és a fiatal nő találkozásába szülőföldjével keserűség vegyül, amikor kellemetlen igazságok derülnek ki összetartó családjáról, szeretett városáról és a szívéhez legközelebb álló emberekről. Elárasztják gyerekkorának emlékei, kételyek ébrednek benne, vajon valódi értékek-e azok, amikben eddig hitt. 

A Ne bántsátok a feketerigót! és a Menj, és állíts őrt! érzékenyen megírt történet egy kamaszlányról, majd egy fiatal nőről, egy fájdalmakkal teli, de elkerülhetetlen átalakuláson áteső világról. 

Az 1950-es években született és évtizedekig a fiókban őrzött Menj, és állíts őrt! közelibb képet ad Harper Lee emberi és írói erényeiről. Az eddig egykönyvesnek hitt író most végre közreadta a múlt illúzióival való leszámolás, a bölcsesség, az emberség és az érzelmek humorral, szeretettel, könnyed pontossággal megírt regényét. Megrendítő egyszerűséggel és őszinteséggel idéz fel egy több mint fél évszázaddal ezelőtti kort, amelynek nagyon is van üzenete a mához. Nem csak megerősíti a később alkotott és azonnal világhírt hozó Ne bántsátok a feketerigót! című regény elévülhetetlen értékeit, hanem kiegészíti, hozzátesz, mélyebb kontextusba helyezi az immár klasszikus művet. 

Harper Lee 1926-ban született az alabamai Monroeville-ben. Az 1960-ban megjelent Ne bántsátok a feketerigót! című regénye azonnal világhírűvé vált, egy évvel később széppróza kategóriában Pulitzer-díjjal jutalmazták érte. A történet alapján 1962-ben filmet forgattak Gregory Peck emlékezetes alakításával. A szerző számos kitüntetést, díszdoktori címet kapott, de mindig visszautasította az ezzel járó nyilvános szerepléseket. "Soha nem gondoltam, hogy ekkora sikere lesz a történetnek, olyasmi ez, mintha fejbe vágtak volna. [...] Egy kis elismerésre vágytam csupán, de amint látják, sokat kaptam belőle, és ez ugyanannyira ijesztő, mintha sosem foglalkoztak volna a könyvemmel" - nyilatkozta egy 1964-ben készült interjúban."

_______________

Különböző helyeken sokféle dolgot rebesgetnek ennek a könyvnek a megírásával és kiadásával kapcsolatban, engem mégis (vagy éppen ezért?) érdekelt a folytatás, fel sem merült, hogy ne olvassam el.
Aztán az is kiderült, miután elolvastam a könyvet, hogy nem is folytatás... Nem az a sorrend, amit gondolna az ember.

Tudom, hogy Amerikában (azt nem tudom, hogy mindenhol vagy csak bizonyos államokban) kötelező olvasmány ez a regény, és van is ekként létjogosultsága, ez kétségtelen. A faji kérdésekről szóló mű a világ bármely táján alapmű, de Amerikában még inkább, hiszen az ő életüket, történelmüket taglalja. Azt hiszem, Magyarországon is teljes mértékben megállná a helyét kötelező olvasmányként a középiskolákban. Mindenkinek javára válik.

Nekem voltak benne kezdetben ellentmondásos dolgok, de aztán rájöttem, hogy ezek egyáltalán nem ellentmondások; egyszerűen arról van szó, hogy Lee el akarja mondani, nem feketék-fehérek a dolgok (amely kifejezés ebben a könyvben kétféle értelmet nyer); hogy különböző nézőpontok, szemszögek - hiszen különböző élethelyzetek, ennélfogva különféle igazságok - vannak; és hogy "Fürkész", aki a feltétlen elfogadás mellett áll ki olyan vehemensen, nem látva, nem hallva, éppen ő maga nem képes az elfogadásra: más véleményének az elfogadására, tiszteletben tartására.

Érdekesek voltak ezek az összefüggések, és rádöbbenni, hogy az ember tényleg mennyire nem látja időnként a fától az erdőt; mennyire elvakítanak minket az elveink, holott azok mellett minden körülmények között kiállni nem feltétlenül pozitívum, hanem merevség és empátiahiány, ami komoly következményekkel járhat. 

Néhány idézet a könyvből, ami nagyon megfogott:

"Vajon mit tesz egy bigott személy, ha olyasvalakivel találkozik, aki megkérdőjelezi a véleményét? Nem hátrál meg, és nem hajlik meg. Meg sem próbál odafigyelni az illetőre, csak kirohanást intéz ellene. (...) Gyakorlatilag kijelentetted, hogy: "Nem tetszik nekem, ahogy ezek az emberek viselkednek, így hát nem pazarlom rájuk az időmet." Pedig jobb, ha szánsz némi időt az emberekre, kedvesem, különben sosem nősz fel, és hatvanéves korodban is pontosan ugyanolyan leszel, amilyen most vagy - akkor pedig többé nem az unokahúgom leszel, hanem klinikai eset. Hajlamos vagy arra, hogy egyáltalán ne adj teret az elmédben mások eszméinek, függetlenül attól, milyen ostobák szerinted az emberek."

"Visszatekintve könnyű látni, milyenek voltunk tegnap vagy épp tíz évvel ezelőtt; mindig azt nehéz felismerni, hogy milyenek vagyunk most."

"Az előítéletben, ebben a szennyes szóban, és a hitben, ebben a tiszta kifejezésben akad valami közös: mindkettő ott kezdődik, ahol a józan ész véget ér."

"A barátaidnak olyankor van szükségük rád, amikor tévednek, nem pedig akkor, amikor igazuk van."

"Mindenki annak nevez, aminek akar, amíg tisztában vagyok azzal, hogy nincs igaza az illetőnek."

A. J. Waines: Lány egy vonaton

"Az önfejű újságíró, Anna Rothman felismeri az öngyilkosságot - a férje öt évvel azelőtt megölte magát. Mikor a vonaton a mellette ülő lány egy medált dug a táskájába, majd a sínekre veti magát, Anna kínos kérdéseket tesz fel. Minden öngyilkosságra utal, a rendőrség lezárja az ügyet.
A lány, Elly azonban egy sor rejtett üzenetet hagyott hátra, Anna pedig veszélyes küzdelembe fog, hogy felkutassa a lány fél éve elrabolt unokaöccsét, megtalálja útitársa gyilkosát, és megválaszolja azokat a kérdéseket is, melyeket saját múltjával kapcsolatban merültek fel.

A pszichológiai thriller, ami vezette az Amazon sikerlistáját."
________________________

Elkerülhetetlen az összehasonlítás A lány a vonatonnal, és tudom, hogy az lett a sláger, a világhírű könyv, A könyv, de nekem ez sokkal, de sokkal jobban tetszett! Ha már összehasonlítás: "annak" a vége annyira bosszantó volt, annyira klisés; ennek a könyvnek a befejezése pedig meglepő, tényleg olyan, amit nem lehet előre kitalálni.

És akkor most be is fejezem a hasonlítgatást, nézzük csak önmagában ezt a regényt.

Jó a történet, érdekes szálakat kanyarít az író, olyan csavarokat tesz bele, amikre nem lehet tudni előre a választ. 
Az első rész befejezése ritka nagy meghökkenést okozott, olyat, ami tényleg elvétve fordul elő egy könyvben.

Rengeteg kérdést felvetett, és lehetetlenné tette, hogy az ember szünetet tartson az olvasásban. 

Olvastam más kritikában, hogy nahát, miféle "véletlen" fordult elő ebben a könyvben. Én nem tartottam életszerűtlennek, bár meglepőnek igen, persze. De hát annyi véletlen van az életünkben - akkor miért is ne lehetne egy könyvben is?

Nagyon jó krimi, jól van megírva a főbb szereplők jellemrajza, végig nagyon izgalmas volt, gördülékeny, kiszámíthatatlan, kérdésekkel teli, és nem felszínes, hanem könnyed műfaja ellenére fontos témákat feszegető. Remek krimi, és remélem, hogy Waines több könyvét is ki fogják adni Magyarországon!

Letehetetlen!!!!!!!!