Jane Harper: A természet ereje

"Öt nő egy céges túra keretein belül kénytelen-kelletlen nekivág az ausztrál bozóterdőnek. Az egyikük, Alice Russell azonban nem tér vissza, és a kollégái mind máshogyan számolnak be a történtekről.

A szövetségi rendőrként dolgozó Aaron Falkot különösen foglalkoztatja a nő eltűnése, Alice ugyanis korábban informátorként segítette a munkáját. A természet elszigetelt sarkaiba vezető nyomozás során Falk különböző titkokra bukkan, belegabalyodik a túrázók viszonyrendszerének pókhálójába, és próbál rájönni, hogy a belső viszályok elég komolyak lehettek-e ahhoz, hogy gyilkossághoz vezessenek.

Jane Harper 13 évig dolgozott nyomtatott lapok újságírójaként Ausztráliában és Angliában egyaránt. Jelenleg Melbourne-ben él."

___________________

Nem lehet letenni ezt a könyvet, és nemcsak azért, mert hihetetlenül izgalmas és érdekfeszítő, hanem mert ezenkívül is számtalan erénye van.

Először is, szerintem nagyon jó a cím és a borító is, rögtön felkeltette az érdeklődésemet, és tulajdonképpen azt mondhatom, hogy a témakör és a végkifejlet is az átlagostól eltérő, ami mindig kiemelendő.

Ami a legjobban tetszett, az a szerző nagyon könnyed, laza profizmusa, a nagyon pontosan, tűélesen megfogalmazott párbeszédei (ez számomra mindig releváns), az a magabiztosság, amellyel a szöveget kezeli. 

Úgy gondolom, ehhez a fordító is sokat hozzátett, hiszen az olvasóhoz eljutó szöveg milyensége hatalmas részben rajta múlik. Ez jelen esetben Roboz Gábor munkáját dicséri.

Jane Harper karakterei jól formáltak, stílusa érzékletes, érezhető, hogy könnyen, "erőlködés nélkül" ír jól, nem esik nehezére gördülékenyen alakítani a csavarokat és létrehozni feszült helyzeteket. Márpedig a feszültségteremtés ebben a könyvben néhol egészen kiemelkedő; voltak olyan részek, amikbe beleborzongtam, és nem esett jól egyedül lenni az olvasás közben...

Mindamellett pedig, hogy izgalmas, és nem lehet sejteni, hogy melyik szálat fogja kifuttatni megoldásként a végén, vannak benne egészen torokszorító, illetve elgondolkodtató helyzetek, gondolatok is.

Harper nem mellőzi a szülő-gyermek kapcsolat bemutatását, a barátságok alakulását, milyenségét, a bizalom s az egymásra utaltság jelentőségét és erejét (tulajdonképpen ez adja az alapját a történetnek), de szól arról is, hogy múltbéli sérelmek milyen indulatokat gerjeszthetnek hosszú-hosszú évek után is, és hogy az aggodalom vagy a pattanásig feszülő idegek mit képesek kihozni az emberből, amire egyébként soha nem vetemedne.

A fordulatokat egyáltalán nem vitte túlzásba, sőt (és ezt pozitívumként mondom), inkább az emberi viszonyokra helyezte a hangsúlyt:

Hogyan reagálunk váratlan helyzetekre? Megmutatkozik-e az emberség a vészhelyzetben? (Vagy épp ellenkezőleg?) Az észszerű döntés mindig a helyes? 

Netán meglepjük magunkat a saját viselkedésünkkel, nem várt szituációkra adott reakcióinkkal? 

Rá merjük-e bízni magunkat valaki másra? És ha abban a valakiben már csalódtunk egyszer? És ha nincs más választásunk, mert a saját döntéseinkben sem bízunk? 

Bizalom vagy önérzet? 

Közérdek vagy önérdek?

Észszerűség vagy ösztönösség?

Sérelmek és indulatok vagy megbocsátás?

Ők vagy én?

És a fontos kérdések és a feszült helyzetek mellett az a természetes stílus és könnyed elegancia, amellyel az író a helyzeteket formálta, lehetetlenné tették, hogy letegyem a könyvet; ez az a regény, amit olvas az ember végkimerülésig.


A regény ITT megrendelhető.

Luke Delaney: Hideglelés

"Sean Corrigan, a londoni rendőrség tapasztalt nyomozója, karrierje legbrutálisabb ügyén dolgozik. Az áldozat egy fiatal férfi, akivel a saját lakásában, több késszúrással végeztek, ráadásul a különös kegyetlenséggel végrehajtott gyilkosság elkövetője minden nyomot eltüntetett maga után. Corrigan nyomozó sötét árnyakkal teli gyermekkorát is segítségül hívja, hogy bele tudja képzelni magát a gyilkos bőrébe, és az ő szemével lásson. Az ügy azonban egyre szövevényesebbé válik, és a rendőrök hamarosan egy halálos játszma szereplőivé válnak, amelyben egy bomlott elméjű sorozatgyilkos az ellenfelük, aki minden egyes áldozatával más és más módszerrel végez. Corrigan feladata, hogy a látszólag összefüggéstelen ügyek közt megtalálja a kapcsokat, és elkapja a gyilkost, mielőtt az újabb áldozatokra csapna le. 
Luke Delaney, a londoni gyilkossági csoport egykori nyomozója, fordulatokban bővelkedő első regényében bebizonyítja, hogy a nyomozói munka hiteles bemutatása és a thrillerek feszültsége nem zárja ki egymást. A szerző, hús-vér főszereplőjéhez hasonlóan, tökéletesen ismeri a regényben ábrázolt világot. A hatalmas sikert arató Hidegleléssel Delaney rögtön a thrillerírók elitjébe került. A regény a harmadik részénél tartó Sean Corrigan-sorozat első darabja."

_____________________________

Azzal kezdeném, hogy valóban igaz az, megerősíthetem, hogy a nyomozói munka hiteles bemutatása és az izgalmakban, fordulatokban bővelkedő krimi nem zárja ki egymást; sőt!

A szerző nagy hangsúlyt helyez egy olyan munka és olyan világ bemutatására, amelyre egyébként az átlagembernek nincs rálátása. Bepillantást engedett az ezzel a munkával járó hihetetlen feszültségbe, a nyomás mibenlétébe, a kételyekbe és vívódásokba - márpedig számtalan ilyen van: mi van, ha nem találják meg az elkövetőt; mi van, ha nem a megfelelő embert tartóztatják le; mi van, ha túl későn; és eközben folyamatos a nyomás, nagyok - persze jogosak - az elvárások, úgy a főnökeik, mint a társadalom részéről; mi van, ha megoldatlan marad az ügy; mi van, ha túljár az eszükön az, aki életekről dönt; mi van akkor, ha aprócska kis hibák másokat életveszélybe sodornak; és mi van akkor, ha minden olyasmi az ilyen hibák körébe sorolandó, ami nem tárja fel azonnal (!) a teljes igazságot.

Egyszerre mások életére akár végzetesen kiható hiba és egyszerre teljesen természetes emberi tulajdonság lehet az, hogy az ember lassan jön rá a dolgokra, nem azonnal látja meg a teljes képet, vagy elveszik a részletekben, vagy rossz irányban indul; csakhogy vannak olyan munkák - nyomozó, orvos, védőügyvéd, ügyész stb. -, ahol egyszerűen nem lehet hibázni, semekkorát, mert az más életébe kerülhet. Ugyanakkor ez életszerűtlennek tűnik, igaz? Másfelől jogos társadalmi elvárás, igaz? Mindkettő, pontosan. Na most, aki az egyik végén áll a dolognak - jelesül a társadalom -, annak a részéről teljesen jogos elvárás, hogy akin életek múlnak, az ne hibázzon; annak nincs joga hibázni! A másik feléről nézve pedig: nem irracionális egy kicsit az, hogy elvárjuk, hogy valaki soha, de soha ne kövessen el hibát? Attól függ, hogy melyik oldalon állunk, ugye?

Ettől ennyire borzasztó nehéz ez a kérdés, ettől olyan nagy ezeken az embereken a nyomás és a felelősség - főleg a felelősség! -, és ettől annyira érdekes, hogy valaki végre beszélni, írni mert erről!

És szólni mert még másról is ezenkívül, ugyanis a kísértéseket sem titkolja el (amelyek sokszor nem maradnak meg puszta kísértés vagy gondolat vagy ötlet szintjén), amikor egy rendőrnek lehetősége van arra, hogy ha egyértelmű az ügy, de kevés a bizonyíték, akkor kreáljon egyet...

Fontos kérdés a regényben és az életben is ennek a megítélése: jó ez vagy rossz? Jót tesz vagy rosszat az, aki ennek a lehetőségével él?
Bizonyos szemszögből jót, persze, kétségtelenül, ha életeket ment!
a) De ha téved??
b) És hát ez önbíráskodás... amelyben meddig mehet el valaki? Elmehet bármeddig? Hiszen ha rá nem vonatkoznak a szabályok, akkor másra sem; viszont akkor meg nincs megállás ebben.

Csakhogy a kérdést nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy "de ha életeket ment meg vele??".

Tehát egy szimpla krimi is tud felvetni rendkívül komoly morális kérdéseket.

És Luke Delaney mer beszélni erről.

Az is nagyon érdekes gondolat, amikor a sajnálatról ír - mármint a sajnálatról a "gonosz" ember iránt, csakhogy ő erről sem a szokásos értelemben és kontextusban gondolkodik. Már az is eleve merész gondolat szerintem, hogy egyáltalán felveti, fel meri vetni nyilvánosan a sajnálatot mint érzést egy olyan emberrel kapcsolatban, aki a legsúlyosabb bűnöket követi el. De megmagyarázza aztán, hogy mire gondol. Azt mondja, hogy nem az elkövetőt sajnálja, hanem azt a gyereket, akit olyan atrocitások értek, amelyek miatt ez az ember lett belőle.

Szóval e szempontokat tekintve ez egy más típusú regény, mint a hagyományos krimik, hiszen végig bemutatja a történéseket és a vívódásokat a nyomozók szemszögéből is, azonban ezzel párhuzamosan a gyilkos oldaláról is láttatja a dolgokat, az ő gondolatait is közvetíti, vagy megpróbálja közvetíteni. Ez a párhuzam rendkívül érdekes - ugyanakkor elég megrázó is egyben.

A szerző egy olyan rendőrt tesz meg főszereplőnek, aki át tudja érezni a gyilkos érzéseit, azonban ennél a momentumnál nekem egyértelműen lejön, hogy ez fikció, mert bár a szerző nyomozói múlttal rendelkezik, én nem éreztem az írásából átsütni lelketlenséget vagy gyilkos indulatokat. Ezt egyébként pozitívumként mondom, és semmiképpen sem írói hiányosságként. De ám legyen - nevezzük írói hiányosságnak is akár, hogy nem tudja teljes hitelességgel a gyilkos kegyetlenséget éreztetni egyes szám első személyben, hiszen ez közben egyúttal az emberi jellemet mutatja.

Persze nem marad(nak) el a csattanó(k) sem a regény végén, de én mégis úgy érzem, hogy jelen kriminél nem a csattanó vagy a cselekmény vagy az indíték volt a motor, a leglényegibb elem, ahogy az más krimiknél lenni szokott, hanem a - valódi - nyomozói döntések, bakik, "kényszerek", megoldási módok stb., az, hogy hogyan hatnak az életükre a borzalmak, hogyan látják a gyilkosokat, és hogyan látják a saját valóságukat és életüket a rengeteg borzalommal járó munkájuk tükrében. Tehát a végtelenül embertelen helyzetekben megmutatkozó emberi oldal.

A regény ITT megrendelhető.

Holly Goldberg Sloan: 7esével

"Willow Chance egy tizenkét éves zseni, megszállottja a természetnek és diagnosztizálásnak. Nehezen kommunikál az emberekkel, de a fejszámolás mindig megnyugtatja. Williow-t még csecsemőkorában örökbe fogadták, és nevelőszülei mellett minden könnyűnek tűnt, boldog, csendes életet élt egészen mostanáig. Willow világa tragikusan megváltozott, amikor nevelőszülei meghaltak egy autóbalesetben. Így a lánynak egyedül kell szembenéznie egy számára érthetetlen világgal. Szerencsére Willow hamar pártfogókra talál, ám a körülmények nem engedik, hogy új otthonra és új családra is találjon. Elindul az embert próbáló harc, melynek hajtóereje az őszinte szeretet. Megrendítő és egyben felemelő történet arról, hogyan illeszkedhet be egy különc gyerek a világba, és hogyan fogadhatja be őt saját környezete."

______________________

Azt hiszem, ez a könyv nemcsak arról szól, hogy valaki hogyan illeszkedik be a világba, mit tehet azért, hogy elfogadja őt a környezete, és hogyan evickél leküzdhetetlen hullámok között, hanem arról is, hogy a hullámokat gerjesztő vihar közepette, a hajótörés után arra jár-e egy hajó, ami megmenti, van-e mentőmellény, ami fenntartja a vízen, van-e mentőcsónak, amelybe beszállhat, amíg valaki érte jön. Magyarul: nemcsak az a kérdés, hogy be tud-e illeszkedni valaki, hanem az is, hogy a környezete elfogadja-e, befogadja-; közönnyel szemléli, netán óvatosan háttérbe húzódik, mert az nem jár felelősséggel, ha más segít - vagy pedig magához öleli.

Nagyon szép nyelvezettel megírt regény, helyükön vannak a mondatok, a gondolatmenetek, de igen torokszorító olvasmány. 

Holly Goldberg Sloan nagy érzékenységgel nyúl a témához, életszerű szereplőket teremt életszerű reakciókkal, és

bár lehet, hogy a szituáció és a megoldási mód nem tűnik annyira hitelesnek - de hát minden annak tűnik, ami a valóságban tényleg megtörténik??

Hányszor mondjuk azt, hogy ilyen nincs, ilyenek csak a könyvekben meg a filmekben történnek!?

Attól még vannak azok a dolgok. És nagyon is életképesek és saját útjukra indulnak, így egy idő után muszáj hinni bennük meg a szemünknek. 

Egy nagyon szomorú eseményt dolgoz fel az író úgy, hogy a történet végén felcsillantja az öröm, a boldogságra való képesség esélyét. Nem hisz a reménytelenségben, és szükségesnek látja elmondani, hogy aki a reménytelenségben hisz, még az elé is gördülhetnek az akadályokon túl olyan lehetőségek, amelyekkel lehet is, kell is élni, de ha erre az ember képtelennek érzi magát, akkor is fennáll annak az esélye, hogy a remény ölel magához téged, és ha ki is akarsz szabadulni a karjaidból, mert nem akarod már ezt az életet, akkor sem ereszt. 

Michel Bussi: Fekete vízililiomok

"Adott egy kivételesen tehetséges, tizenegy éves festőpalánta kislány, egy szédítően vonzó tanítónő és egy bagolyszemű, idős hölgy, aki mindent tud és mindent lát, a helyszín pedig a Claude Monet-nak oly kedves, normandiai falu, Giverny.

Az Epte folyó partján találnak rá Jérôme Morval helybéli szemész holttestére. A férfit meggyilkolták. Laurenç Sérénac, a toulouse-i rendőrakadémián frissen végzett nyomozó veszi kezébe az ügyet: a szép tanítónő, Stéphanie férjét tartja első számú gyanúsítottnak.

Egyedül az idős hölgy ismeri az igazságot, ő kalauzolja elbeszélőként az olvasót. De vajon milyen igazságra gondol? Hiszen a híres festménysorozat, a Vízililiomok tükörképeiben is összemosódik múlt és jelen, újraélednek gyilkosságok és szenvedélyek…

Bussi regénye is olyan, mint egy lenyűgöző, impresszionista festmény, melynek minden részlete felkelti a kíváncsiságunkat. Apránként fedezzük fel a hol élesen megrajzolt, hol halványan derengő színfoltok mögött rejtőző szereplőket. De ne feledjük: egy kép üzenete akkor tárul fel előttünk, ha kellő távolságból szemléljük a remekművet…  

Michel Bussi 1965-ben született. Jelenleg a legolvasottabb francia krimiszerző. Civilben politológus és a roueni egyetem földrajztanszékének oktatója. 

A Fekete vízililiomok megjelenését követően öt elismerést kapott, többek között a Normandiai Írók Társaságának Gustave Flaubert Nagydíját. Egy csapásra az olvasók és a kritikusok kedvence lett."

 _________________________

Minden soráért rajongtam ennek a könyvnek!

Csodás, különleges, egyedülálló regény, kiviláglik a krimiirodalomból eredeti stílusával, különleges hangvételével és a teljesen páratlan, kiszámíthatatlan, zseniális befejezésével!

Nem is tudom, hol kezdjem, annyi jót tudok sorolni róla!

Hatalmas várakozásokkal kezdtem bele az olvasásba, mert elkötelezett Monet-rajongó és az impresszionista festészet nagy csodálója vagyok. De simán felülmúlta a várakozásaimat is ez a regény, két vonalon is.



Egyrészt, hihetetlenül érdekes információkat oszt meg Bussi Givernyről és Monet-ról, a festő életrajzáról, családjáról, inspirációiról, és arról, hogy mindehhez akkor hogyan viszonyultak a helyiek, akik közül voltak, akik zseninek, mások pedig egyszerűen csak különcnek tartották - és nem értették - őt. Csodásan vezeti végig ezt az ívet, Monet festészetének nagy állomásait, a festményeit övező rejtélyeket, a helybeliek véleményét, a festmények születésének körülményeit. Látszik, hogy Michel Bussi tisztelettel tekint Monet munkásságára, és ezzel a megbecsüléssel szőtte bele a festményeit és a lakóhelyét egy modern remekműbe, méghozzá úgy, hogy

impresszionizmus és kortárs krimi találkozásából egy egészen csodálatos alkotás született. 

Másrészt pedig ott van a cselekmény, a szereplők, a történetvezetés, a szinte élő karakterek, az a világ, amelyben élnek, az a motivációs halmaz, amely vezérli őket, azok az érzések és belső késztetések, amelyek hajtják őket valami felé, ami hol jó, hol rossz, hol fékezhetetlen, hol pedig a tudatalatti mélyére nyomható, a zegzugos padlásra száműzhető, a feledés homályába vesző.

Bussi nem használ nagy szavakat, mégis beleremegnek a falak az erejükbe. Gyakran teljesen jelentéktelen mondatokkal zárja le a fejezeteit, ami szintén ritka megoldás – nem akar mindig nagy hatást elérni, mindenhol nagy várakozásokra késztetni vagy valami csattanót bedobni; tudja, hogy a kevesebb néha több, és ennek megfelelően írja a könyvét, ehhez tartja magát az egész történeten át. A végére hagyja a Nagy Döbbenetet - ami nem marad el... Nagyon nem.

Megmondom őszintén, kicsit tartottam tőle, hogy sejtem, ki a gyilkos és mi az indíték, de még csak a közelében sem jártam az igazságnak. Mindenesetre próbáltam nem elfelejteni, hogy a borítón a Sunday Times mondata azt ígéri: "A modern detektívregény történetének legötletesebb csattanója."

De hogy ekkora csattanó lesz, és hogy egy ennyire intelligens, nívós befejezést választ, az tényleg minden várakozáson felüli.

Megdöbbentő a végkifejlet, bár az egész történet egyébként több szempontból is mélységesen elszomorító. Ugyanakkor nagyon elgondolkodtató is; az ember olvasás közben gyakran leteszi a könyvet, hogy elmélázzon azon, mi hova vezethet, és óhatatlan, hogy a saját életére ne vetítse ki ezeket a gondolatokat és kérdéseket.

Bussi nagy gondolkodó, nagy író, és biztosan állíthatom, hogy aki elolvassa a könyvét, örökre az olvasójává és feltétlen hívévé válik.

Nagy köszönet a 21. Század Kiadónak, hogy ezt a könyvet elhozta hozzánk.

A könyv megrendelhető ITT.

Erlend Loe: A nagy fogás

"Kurt targoncás. Minden áldott nap felül a targoncájára és emelgeti a súlyos ládákat lenn a rakparton. Kurt elégedett, imád targoncát vezetni, igazán élvezi a munkáját. Néha az utcán megtapsolják az emberek, és úgy gondolják, neki van a városban a legszebb targoncája. Kurt egyébként bajuszos, és van egy nagyon aranyos felesége, meg három különc gyereke. Egy nap aztán Kurt talál valamit a parton. Valamit, amit soha életében nem látott még. Valamit, ami igazán hatalmas nagy. Valamit, ami változásokat hoz kis családja életében. Útra kelnek… 
A nagy fogás egy trilógia első része, melyből megismerhetjük Kurt és családja életének vidám és szomorkás pillanatait. A gyermekek és felnőttek számára egyaránt szórakoztató történet Kim Hiorthøy illusztrációjával jelent meg. A szereplők oly népszerűek Norvégiában, hogy a szerző külön színpadi változatot írt, illetve hamarosan elkészül a Kurt-történetekre épülő animációs játékfilm is."

__________________________

Bosszantott ez a könyv.
És nem is értem, hogy mit akart ezzel az író.
A könyv népszerűségének okát sem értem.
Szóba se jöhet, hogy a többi részét elolvassam.
Lapozzunk.