MŰFAJOK szerinti bontás:

2017. március 30., csütörtök

Scott Turow: Ártatlanságra ítélve



"Rusty Sabich helyettes főügyész egy közép-nyugati nagyvárosban. Amikor kolléganője, Carolyn Polhemus brutális gyilkosság áldozatává válik, főnökük, aki éppen ádáz kampányt folytat az újraválasztásáért, Rustyt bízza meg a nyomozás lefolytatásával. Sürgősen meg kell oldania az ügyet, ha lehet, még a választások előtt. Még mielőtt kiderülne, hogy viszonya volt az áldozattal. Az események azonban csakhamar nem várt fordulatot vesznek, amikor Rusty élete legszörnyűbb rémálmába csöppenve a vádlottak padján találja magát. Az amerikai igazságszolgáltatás útvesztőjében kibontakozó, lebilincselően feszült tárgyalótermi dráma lerántja a leplet az ambícióról, a megszállottságról, a képmutatásról, valamint az ember eredendő gyengeségeiről és legsötétebb titkairól. És mindvégig ott lebeg a kérdés: ki ölte meg Carolyn Polhemust?"

____

Régen láttam a filmet, én is, mint, gondolom, a legtöbben. Időről időre adta és adja a mai napig is a tévé, szóval nem nagyon lehet nem belefutni olykor. Én azért vettem meg ezt a könyvet, mert az ilyen jellegű regényeket nagyon bírom, ÉS nem emlékeztem, hogy ki a gyilkos. Ha emlékeztem volna rá, nem valószínű, hogy elolvasom. Pedig érdemes, mert

igazi irodalmi csemege. 
A szórakoztató műfaj élvonalát képviseli.

Nagy tehetséggel megírt, izgalmas, okos, intelligens; nagyon érdekes megközelítési módokkal és szempontokkal, nemcsak (sőt: főleg nem) a gyilkos személyét kutatva, nem csak egy per eseményeit követve, hanem a személyiségek, a fő- és főbb szereplők lelki síkjait boncolgatva. 

A jogi krimik - nevezzük így akkor ezt a műfajt - egyébként is mindig nagyon izgalmasak, hiszen ha jól van megírva egy bírósági per menete, annak számtalan árnyalata van, mindig új és új aspektusok és nézőpontok villannak fel, és elég nehéz (vagy lehetetlen) igazságot tenni - és szolgáltatni -; és akkor még ott vannak azok az árnyalatok, hogy 'igazságot' vagy 'jogot' szolgáltatni, illetve hogy ugyanaz-e mindenki számára az 'igazság(osság)'. 

Remek könyv, csak egy probléma adódott közben: úgy a négyötödénél beugrott, hogy ki a gyilkos... Próbáltam elhessegetni a kósza gondolatot, mert nem emlékeztem konkrétan a történet végére, csak arra, hogy "hú, valahonnan rémlik, hogy ő lesz az..." De nem tudtam elhessegetni, és ő lett, igen, de azt mondhatom, hogy még így is maradt meglepetés a végére, sőt talán (ezt nem tudom biztosan, mert nem emlékszem a filmre) annak a számára is marad a végére meglepetés vagy talány, aki látta is a filmet és emlékszik is rá, hiszen a regényben rendszerint van valami pluszadalék, -tartalom, ami a filmben nem jelenik meg esetleg mellékszálként vagy - hol lényeges, hol lényegtelen - motívumként sem, miközben pedig olyan hozzáadott érték lehet, ami igenis kell a történet teljességéhez. Nem feltétlenül ahhoz, hogy értsük az indítékot, hanem ahhoz, hogy a lelki mozgatórugókba alaposabban is belelássunk, ha szeretnénk. 

Időnként a kevésbé hangsúlyozott, de mégis a filmben is megjelenő dolgok szerintem nagyon is fontosak, és ha látszólag nem is bírnak nagy jelentőséggel, mégis hiba kihagyni őket, hiszen annyi apró összetevőből jön létre végül a nagy egész! Nem elég a nagy egészet vagy az ahhoz vezető két fő aspektust megmutatni, mert a többi tíz lényegtelennek vélt apró momentum nélkül talán semmi sem történt volna. 

És nemrég derült ki számomra, hogy ennek a könyvnek a megjelenése után húsz évvel született egy folytatás is, hamarosan annak is nekikezdek, csak most a sok krimi után olvasnom kell előbb némi szépirodalmat is. 

2017. március 18., szombat

Rachel Joyce: Ellopott pillanat


"Byron Hemmings hétköznapi reggelre ébred: iskolai egyenruhája a szék hátán hever, a húga veszekszik vele a reggelinél, odalentről hallja anyja cipőjének kopogását a konyhából. Amikor aztán hármasban elindulnak otthonról, és a tavaszi reggel sűrű párája veszi körbe őket, minden megváltozik. Csak egyetlen szörnyű pillanat, és valami olyan váratlan dolog történik, hogy Byron egész élete kizökken. Az édesanyja mintha észre sem venné, de a tizenkét éves Byron érti, hogy attól a pillanattól fogva már semmi nem lehet ugyanaz. Mi történt, és ki az oka? Napok, hetek telnek el, és Byron tökéletes világa megrázkódik. A szüleiben nem bízhat, ezért legjobb barátjával, Jamesszel szövetkezik, és a két fiú tervet kovácsol..."

____

Különös hangvételű, kicsit nyomasztó történet, de ez nem negatív kritika, mert az ilyesmi általában jót tesz egy regénynek, hiszen a szerzőnek nyilván éppen az a célja, hogy ezt a hatást érje el, azért ír arról és úgy, amiről és ahogy.

Letehetetlen olvasmány, pedig szinte senki nem normális benne. Eleinte sokat gondoltam arra, miközben olvastam, hogy életszerűtlen, amikor 'mindenki hülye'; de aztán formálódott a véleményem, ahogy az ok-okozatokról egyre többet megtudtam, és rájöttem, hogy sajnos ez a "senki nem normális" nagyon is életszerű tud lenni.
Sok mindenkinek megvan az oka rá, hogy ne legyen normális.
Ebből következik, hogy ahogy egyre életszerűbbé vált a történet, egyre szomorúbbá is.

Elmondja ez a könyv, hogy minden normális emberből válhat nem normális a körülmények vagy más emberek hatására. Ha élethelyzetek úgy hozzák, vagy mások tettei révén efelé tendál a sorsunk.
És ez így van, csak sokan nem tudunk róla. Pedig nem árt, ha tisztában vagyunk vele. Önmagunk és mások érdekében is. Magunk miatt talán azért, hogy odafigyeljünk arra, amire kell; mások érdekében pedig a megértés és a tolerancia fontossága miatt.

Fontos gondolatokat tartalmaz ez a regény. Főként a mulandóságról szól, és arról, hogy milyen jelentéktelen dolgok, semmiségek dönthetnek el mindent. És akkor a semmiségek valamik lesznek. Mindenek. És ez szörnyű is tud lenni. És ijesztő, nagyon-nagyon ijesztő.

De az ilyen történetek mindig rávilágítanak arra is - és ez a legfontosabb -, hogy figyeljünk és vigyázzunk arra, ami a miénk. 

2017. március 14., kedd

Naomi Wood: Mrs. Hemingway



"A párizsi feleség csupán a történet kezdete volt...

Hadley, Pauline, Martha és Mary. Ernest Hemingway feleségeként mind a négyen tudták, milyen generációjuk leghíresebb, legvonzóbb íróját szeretni, és általa szeretve lenni. Mindannyian azt gondolták, hogy szerelmük örökké tart majd, és mindannyian tévedtek: egyik nő sem volt képes megtartani őt.
A négy részben elmesélt, valódi szerelmes leveleket és táviratokat a történetbe szövő Mrs. Hemingway feltárja a drámai szerelmi háromszögeket, amelyek tönkretették Hemingway házasságait. Az 1920-as évek bohém Párizsától az 1960-as évek hidegháborús Amerikájáig ívelő, a híres "elveszett nemzedék" alakjaival teli regény a szenvedély, szerelem és szívfájdalom lebilincselő története.

Naomi Wood alapdiplomáját Cambridge-ben, mesterdiplomáját és doktorátusát a Kelet-angliai Egyetemen szerezte. A Mrs. Hemingwayt megalapozó kutatása során eljutott a londoni British Librarytől a washingtoni Kongresszusi Könyvtárig, valamint felkereste Ernest Hemingway otthonait és törzshelyeit Chicagóban, Párizsban, Antibes-ban, Key Westben és Havannában. A Mrs. Hemingwayt jelölték Dylan Thomas Díjra, amely az egyik legrangosabb, fiatal íróknak járó elismerés."

"A maguk módján és a maguk idejében Hadley, Pauline, Martha és Mary mind szerették Ernest Hemingwayt. Mindannyian megtapasztalták az udvarlás szenvedélyes napjait, a nyarak letargiáját, a jeges daiquiriket, amelyek a nap egyre koraibb szakaszában kerültek a pohárba. Mindannyian ismerték az árulás fullánkját, ahogy Hemingway közismerten ábrándozó tekintete egy másik nő felé fordult, és mindannyian ismerték az ölelése nyújtotta biztonságot. Tudták, hogyan viseljék el kreativitásának árapályszerű hullámzását, hogyan támogassák, gondozzák, gyógyítsák és segítsék őt. (…) A Mrs. Hemingway finoman szövi össze a tényeket és a fikciót, s magával ragadó, gyengéd bepillantást enged a Hemingwayhez legközelebb állók életébe." (Sephanie Turza)

"Rendkívüli szakértelmet igényel, hogy bárkit rávegyünk egy történet elolvasására úgy, hogy az illető azt gondolja, ismeri a végkifejletet. Ám a Mrs. Hemingway olyan szépen megírt és hatásos, hogy egyszerűen képtelen voltam letenni." (Jojo Moyes)

"Naomi Wood lebilincselő és megvilágító erejű regénye négy különleges nő és az őket szerető, meggyötört irodalmi zseni portréját rajzolja meg. Tévedtek, ha azt gondolták, hogy mindent tudtak Ernest Hemingway feleségeiről, szenvedélyükről és szívet tépő fájdalmukról." (Jennifer Chiaverini)

____

Szomorú történet, és hiába ismeri az ember a végkifejletet, Naomi Wood tud újat mondani róla.
Nagyon egyetértek Jojo Moyes-szal, aki azt mondja, hogy nagy szakértelem kell ahhoz, hogy egy író rávegyen valakit (sokakat!) egy olyan történet elolvasására, amelynek ismerjük a végét. De azért vannak örökzöld témák, amelyekre mindig vevők vagyunk - Hemingway és a feleségeinek élete is ilyen.

Nem hétköznapi történetek, és hiába hisszük, hogy már annyi mindent tudunk róluk, azt gondolom, hogy az a tudás, amellyel erről rendelkezünk, csak a jéghegy csúcsa. 

Mások érzéseit nem lehet megismerni igazán (időnként jobb is), és mások hétköznapjait sem. Csak a látszólagos lényeget, de a hangsúly mégiscsak a mindennapokon van. 

Amikor a feleségek vártak Hemingwayra, amikor vártak arra, hogy az övék legyen, majd amikor már az övék volt - mármint házasságban éltek -, akkor pedig arra vártak, hogy hazatérjen hozzájuk (valaki mástól). Szörnyű lehetett. Reméltek, hittek, bizakodtak, féltek. És én elhiszem, hogy közben Hemingway is remélt, hitt, bizakodott és félt, de közben megbántott másokat (időnként a feleségei is - mármint amíg még csak a szeretői voltak, igen, ők is nagymértékben hozzájárultak az "aktuális" feleség bántásához) (már az is szörnyű, hogy egy ilyen mondatban az "aktuális" szónak helye van, de sajnos attól még igaz), viszont nem hiszem, hogy ő boldog volt eközben.
Tudjuk, hogy szorongott, elismerésre vágyott - még többre és többre -, önbizalomhiánnyal küzdött, pedig tulajdonképpen megkapott mindent és mindenkit, amit és akit csak lehetett. De ez is kevés volt ahhoz, hogy boldog és elégedett legyen.
Vajon a gyerekkora miatt? Az volt akkora visszahúzó erő, ami nem hagyta, hogy valóban örömét lelje az életben?

Az utolsó felesége a könyvben azt mondja valakinek Hemingwayről: "Sajnálom, hogy maga mindig is a kegyetlenebb oldalát látta. És le vagyok nyűgözve attól, hogy ennek ellenére is szerette." Ez egy fontos dolog.


Hemingwayt szinte mindenki szerette. Azok is - sőt: főleg azok -, akikkel pedig egyáltalán nem bánt jól. 

Aki eleget olvasott már Hemingway életéről, az megtalálja a magyarázatokat a viselkedésére. Hogy miért bánt úgy a nőkkel, a feleségeivel, ahogy; hogy miért volt neki fontos, hogy részt vegyen a háborúban; hogy verekedjen; hogy minél férfiasabb tevékenységekben vegyen részt (pl. pamplonai bikafuttatás stb.) és bizonyítson; hogy vadásszon, és minél nagyobb vadat terítsen le.
Aki olvasott már Hemingway gyerekkoráról, az tudja, hogy mit próbált kompenzálni vagy pótolni ezzel. Vagy hogy mi miatt alakult úgy a személyisége, hogy ezek váltak a legfontosabbakká neki.
De a magyarázat nem egyenlő a mentséggel.
Borzasztó mély sérüléseket okozott másoknak, és ezeket nem tudta - és valószínűleg nem is próbálta - jóvátenni.

Ki tudja, ezek közrejátszottak-e abban, hogy ilyen remekműveket alkotott? És fontos-e ez egyáltalán?
A művészet - a valóban maradandó alkotások létrehozása - felmentést adhat? Valaki szerint igen.
De kérdezzük meg erről azokat, akik Hemingwaynek vagy a művészetének az áldozataivá váltak. Miközben, azt gondolom, ő maga is az volt.

Az kétségtelen, hogy zseniális, egyedülálló tehetséggel megáldott író volt, a feleségei pedig hihetetlenül erős és bátor nők voltak. Meghozták a maguk áldozatát, és nem hiszem, hogy elég jutalom volt számukra ezért az, hogy Hemingway feleségei lehettek néhány éven át. Az áldozat, amit hoztak, valószínűleg akkor érte volna meg, ha a feleségük is maradtak volna. De ebben már önmagában benne van a paradoxon, tekintve, hogy több nőről, több feleségről beszélünk. És onnantól kezdve, hogy Hemingway az elsőt elhagyta, és jött a következő, már lehetetlenné vált az, hogy mindenki boldog legyen.

2017. március 12., vasárnap

Beck Weathers, Stephen G. Michaud: Túléltem az Everestet



"1996 májusában egy elszánt amatőr elindul, hogy megmássza a csúcsok csúcsát, a Mount Everestet. Sokan döntenek így azon a tavaszon, professzionális és műkedvelő hegymászók egyaránt - de ebből az expedícióból alig páran térnek vissza. Nyolcan életükkel fizetnek a legnagyobb álomért. 
El kell telnie csaknem két évtizednek, hogy Beck Weathers, ez a merész és makacs ember megírja saját visszaemlékezéseit a tragikus kalandról. Bár korábban profi hegymászók tollából már több híres könyv született az expedícióról, Weathers beszámolója annyiban más, hogy nem szakmailag igyekszik feltárni az okokat, nem elemez, nem vizsgálódik. Ő személyes benyomásain és egész élettörténetén keresztül, egyszerű szavakkal beszél a fanatizmus határát súroló szenvedélyéről, bevonva az emlékezésbe családtagjait és közeli ismerőseit is. A jeges mozaikokra széttöredező történetben döbbenten olvashatjuk, hogyan hagyták magára a hóban társai, mert halottnak hitték. (Minthogy az is volt.) A klinikai halálból ugyan visszatért, de lefagyott, elhalt végtagjait, eltorzult arcát adta az Everestért, szinte rituális áldozatként...
Néhol hátborzongató, de egyúttal nagyon is emberi hangú olvasmány a Túléltem az Everestet. Végső erőpróbákról, akaratról, kitartásról, hitről és szenvedésről szól - a test és a lélek határmezsgyéjéről."

____

Soha nem értettem, hogy miért jó ez. Hogy miért jó úgy csinálni bármit - ami nem életbevágóan fontos, nem másokért történik, nem létszükséglet, pusztán öncél, hobbi -, amivel az életét teszi kockára az ember. 
Soha nem értettem, miért gondolja bárki, hogy joga van kockára tenni az életét, amit kapott. Ha pedig családja van, akkor ez hatványozottan igaz. De azt gondolom, mindenképpen. Hiszen ha netán házastársa, gyermekei nincsenek is - de szülei mindenkinek vannak! Nincs joga senkinek ilyesminek kitenni a szüleit, a feleségét, a férjét, a gyermekét, csak azért, hogy ő adrenalinhoz jusson, büszke lehessen a saját teljesítményére, dicsőséget vagy hírnevet szerezzen, vagy növelje az egóját.

Annyiféle csodás teljesítmény van, amihez hihetetlen erő, akarat, idő, tudás stb. kell, miért pont olyat választ az ember, amit lehet, hogy nem él túl?
Nem értem.
Soha nem értettem.

Beck Weathers sokat ír ugyan erről, de ettől még nem értem jobban. A motivációit igen, de mivel ebben a könyvben a családja is megszólal, mégis úgy érzem, hogy bár megvan rá a magyarázata, hogy miért tette, miért kereste a veszélyt, az adrenalint, és mit próbált kivédeni - vagy mi elől menekült - ezzel, mégis: a feleségét hallgatva azt gondolom, hogy a családját ez egy cseppet sem vigasztalja vagy kárpótolja. A lehető legkevésbé sem.
És most már ő is érti ezt. Ami nagy dolog. Ugyanakkor: ami megtörtént, azt már nem tudja visszacsinálni.

Az ember ebből a könyvből újra szembesül azzal, hogy mekkora a természet ereje - hogy a hegy, az időjárás az ember s az ember akarata, ereje fölött áll. Az elhatározása vagy a szándéka mit sem ér, ha az időjárás nem kegyes hozzá.

Azt hiszem, mindannyian hallottunk már Weathers túravezetőjének a történetéről, amit itt most nem szeretnék leírni, mert olvasni is úgy olvastam, hogy nem akartam belemélyedni, nem akartam elképzelni, el akartam felejteni, gyorsan elolvasni és továbblapozni, mert annyira fájdalmas és torokszorító még gondolni is arra, ami történt.

Ez a regény ráébreszti az embert arra, hogy milyen kevésen múlhatnak a dolgok. Életek! Családok sorsa. És hogy milyen nagy dolgokon múltnak dolgok: például lelkiismereten. Amikor valaki visszamegy egy másik emberért, nem hagyja magára, pedig tudja, hogy akkor egyikük sem jut le a hegyről. És mégis megteszi.
Ezek szörnyű dolgok. Borzalmasak. Nem is tudom, felfoghatók-e ésszel.

Csakhogy azok, akik nekivágnak az Everestnek, tudják ezt, és mégis megteszik. Miért? Nem azt kérdezem, hogy a dicsőség vagy a kalandvágy vagy mi egyéb miatt; hanem azt, hogy mindez miért írja felül a családtagjaik érzéseit, vágyait, félelmeit. Az ő önfeláldozásukat, azt, amit ők vállalnak azzal, hogy a szerettük otthagyja őket, és több hónapra elmegy, kockára tenni az életét.


Őket megkérdezi valaki? Ők dönthetnek? Nekik miért nincs beleszólásuk abba, ami az ő életükre ugyanannyira kihatással van, mint annak az életére, aki nekivág a hegynek? 

Ez a könyv legalább ugyanannyira szól Beck Weathers lelki fejlődéséről, mint az Everesten történtekről. És szól arról is, hogy amit a családjának kellett átélnie az évek, évtizedek során, arról senki sem kérdezte meg őket, és azon már nem változtathat az sem, ha Weathers most már éretten gondolkodik, és az sem, hogy az Everest kemény leckét adott neki.

Mire jó ez az egész? Ismét nem arra vagyok kíváncsi, hogy mekkora büszkeséget ad, és elszántságot, kitartást stb. követel; nem. Hanem hogy tényleg olyasmi ez, ami nem pótolható mással? Olyan érzéseket ad? Amik mindennél fontosabbak? Amik megérnek bármit? Biztos ezt csak az értheti, aki már járt ott. De mi van azokkal, akik már nem mondhatják el, hogy mégsem érte meg? Akik megbánták, de már késő volt, hogy máshogy döntsenek? Akiknek az egész családjának az élete romba dőlt, mert ők kitették magukat ennek a veszélynek, és elvesztették ezt a csatát?
Hol van itt az igazság és az észszerűség? Jogunk van ahhoz, hogy az életünket ilyen könnyen feltegyük egy lapra, és kitegyünk másokat is annak, hogy emiatt örökké nyomorultul éljenek?

Ezek olyan kérdések, amikre nem tudom, hogy egyáltalán létezik-e válasz. Nem hiszem, hogy engem meg lehetne győzni. De ez nem is fontos. Az a fontos, hogy mindenkinek, aki életveszélyes kalandra vállalkozik, elsősorban azokra kellene gondolnia, akiket otthon hagy rettegve élni, akiket kitesz annak, hogy az egész életük arról szóljon, hogy féljenek és imádkozzanak azért, vajon a szerettüket látják-e újra. Szerintem senki nem tehetne ki ennek más embereket.

És ez a könyv arról szól, hogy miért teszik meg mégis. Hogy milyen érzéseket ad ez nekik, amelyek mindent, de tényleg mindent felülírnak az életükben. A családot, az életösztönt, a biztonságot... 

Én elolvastam ezt a könyvet, de továbbra sem értem: miért?

2017. március 10., péntek

Franck Thilliez: Pandémia

Franck Thilliez: Pandémia

"Amandine, ahogy minden áldott reggel, aznap is bezárja maga mögött a vastag üvegfalakkal kettéválasztott lakás ajtaját, és elindul a párizsi Pasteur Intézetbe. Az a munkanap azonban más, mint a többi… Amikor a fiatal mikrobiológus nő egy riasztás nyomán megérkezik a marquenterre-i vadrezervátumba, zavarba ejtő látvány fogadja: három elhullt hattyú lebeg a víz színén.
A meudoni erdőben lemészárolnak egy férfit és a kutyáját, a közeli tóból pedig előkerül egy zsák, amely négy férfi csontmaradványait tartalmazza.
Mindeközben egy olyan ismeretlen típusú influenzajárvány üti fel a fejét a francia fővárosban, amely még a legelszántabb, legedzettebb rendőröket is ledönti a lábáról. Franck Sharko és Lucie Henebelle újabb kegyetlen erőpróba elé néz…

Az eredetileg mérnök végzettségű Franck Thilliez 1973-ban született. 2004-ben publikálta az első regényét, és azóta gyakorlatilag évente jelentkezik új kötettel. Ismert és sikeres szerző, a megújuló francia bűnügyi regényirodalom fiatal és termékeny képviselője, akinek a műveit a világ tizenöt országában olvassák. Forgatókönyvíróként is ismert."

„Elsődleges célom természetesen az, hogy szórakoztassam, megborzongassam az olvasót, hogy hozzájuttassam ahhoz az adrenalinfröccshöz, amelyre vágyik, de mindeközben meggyőződésem, hogy egy jó thrillernek ismereteket is kell közvetítenie.”
Franck Thilliez

________

Hihetetlenül izgalmas könyv, és érdekes, és letehetetlen, és eszméletlenül jól van megírva, és...
Lenyűgöző és el sem tudom képzelni, hogy egy ilyen könyv megírását mekkora kutatómunka előzheti meg. Rengeteg ismeretanyagot közöl amellett, hogy szórakoztat, elborzaszt, kikapcsol és elgondolkodtat egyszerre. 

Nagyon nagyra becsülöm Thilliezt és minden olyan írót, aki rászánja az időt - méghozzá nem keveset - arra, hogy tájékozódik, informálódik, tanul, ismereteket, adatokat gyűjt (és közöl) azért, hogy a regény valóban hiteles legyen - akkor is, ha az "csak" egy krimi.

Folyamatosan érzékelhető a regény mögötti elképesztő mennyiségű kutatómunka (ami hihetetlen időráfordítással és energiabefektetéssel járhat annak a számára, aki teljesen járatlan ezekben a témákban) a vírusokról, a föld alatt futó csatornahálózatról, a rendőrségi, orvosi és a laboratóriumokban zajló munkáról - hát nem egy felszínes mű, az biztos. Mélyebb gondolkodásra késztet, mintsem azt egy krimitől várná (vagy mint ahogy azt megszokta) az ember.

Hiteles fikció... Hmm...

Én régen nagyon szerettem az "orvosi krimiket" (azt hiszem, így hívtuk a kategóriát), de ez már nem az a régi típusú "orvosi krimi". Azok között is akadtak nagyon jók és izgalmasak, de ez már más stílust és talán más színvonalat is képvisel.
Egyrészt a már említett kutatómunka miatt, másrészt azért, mert az internet és a tévé eláraszt minket információval, és ez gyakran nem csömört okoz, hanem éppen ellenkezőleg: további információéhséget - ami lehet valós információ vagy pusztán csak elmélet, elmélkedés, a "mi lenne, ha" irányába való elkalandozás.

Hiszen a sajtó is rengetegszer, ha belegondolunk, nem híreket tálal, hanem teóriákat (tálal - vagy gyárt). És hát belemegyünk ebbe a játékba. Nos, az ilyesfajta krimik is ezt csinálják - 

hogy illeszkedve a valós napi hírekhez (adott esetben az újra és újra aktuálissá váló járványtémához) felveti a kérdést és bedob egy témát, hogy mi lenne, ha így és így történne... És azt hiszem, mi, olvasók, örülünk annak, hogy ezzel gondolatban, egy könyv olvasása során játszhatunk el, és nem kell a valóságban tépelődnünk, aggódnunk rajta. Miközben azért időnként tépelődünk és aggódunk rajta.

(Az csak hab a tortán, hogy egy erről szóló regényt mekkora érzés influenzásan olvasni...)

Az igényes krimik kedvelőinek nagyon ajánlom, de néha nem könnyű olvasmány, ezt is tegyük hozzá, mert szembesít azzal, hogy a világ nem pont olyan, amilynnek látni, tudni szeretnénk.