Karin Slaughter: Az eltűnt lány

"Karin Slaughter egy kifinomult és vérfagyasztó pszichothrillerrel tér vissza, melyben veszélyes titkok, hidegvérrel végrehajtott bosszú és váratlan feloldozás követik egymást az elhidegült lánytestvérek életében, akik kénytelenek összefogni, hogy felfedjék az igazságot két, több mint húsz év különbséggel bekövetkezett, gyötrelmes tragédia kapcsán, amelyek rányomták a bélyegüket egész életükre.

Nővérek, idegenek, túlélők. 

Több mint húsz évvel ezelőtt nyomtalanul eltűnt Claire és Lydia tizenkilenc éves nővére, Julia. A két lány nem beszélt egymással azóta, s mára homlokegyenest eltérő életet élnek. Claire egy atlantai milliomos elkényeztetett felesége lett, míg Lydiát, az egyedülálló anyát egy volt elítélthez fűzi tartós kapcsolat, és alig tud megélni. Egyikük sem tette még túl magát a közösen átélt hajdani borzalmon és szívfájdalmon, s a sebet most kegyetlenül feltépi a sors, amikor Claire férjét meggyilkolják. 

Egy tizenéves lány eltűnése és egy középkorú férfi meggyilkolása csaknem negyedszázadnyi eltéréssel – ugyan mi köthet össze két ilyen eseményt? A túlélő nővérek óvatos fegyverszünetet kötve visszanéznek a múltba, hogy megtudják az igazat, s felfedik a titkokat, melyek oly sok éve romba döntötték a családot. Mindeközben felfedezik a megváltás és a bosszú lehetőségét is ott, ahol a legkevésbé sem várnák."

A Szőke, kék szemű folytatása, mely megvásárolható ITT, s amelyről ajánló olvasható ITT.
Interjú a szerzővel ITT - szerintem inkább akkor olvasandó, ha a könyvön már túl vagy.

Na nézzük...

Van egy olyan ajánló a könyv elején, amely azt írja: "Slaughter olyan mély, sötét helyekre ragadja magával az olvasóit, ahová más szerzők nem merészkednek. Nem ismer félelmet. Az egyik legbátrabb thrillerszerző..."

Ez kétségtelenül így van. Annak minden előnyével és hátrányával együtt.

De mit nevezünk egy krimi esetén előnynek és mit hátránynak? És kinek mi jelenti az egyiket, és mi a másikat?

"Előny"... hmm... Aki szereti a nagyon durva történeteket, annak tetszeni fog. Nekem ez időnként már sok volt. Amikor mondtam a férjemnek, hogy egy nagyon durva krimit olvasok, azt kérdezte: Svéd, mi?
Nos, nem az.
De hadd írjam le akkor a következő ajánlót Slaughter könyvéhez:

"Karin Slaughter húsz svéd krimiszerzőből tizenkilencet legyőz." (svéd könyvkritikus)

Hát le. De jó-e ez?
Merészség-e ez? Bátorság?

Nem ismer félelmet ez az író, amikor ír, az biztos. De biztos az is, hogy sok mindenkinél ez már túl megy egy határon. Mert azért ez nem egy könnyű krimi, nem egy könnyű témakör.

Próbálok tárgyilagos lenni, és összeszedett, amennyire lehet.

Nagyon olvasmányos, nehéz letenni, folyamatosan pörgős, izgalmas. Ez kétségbevonhatatlan. De folyton felmerült bennem a kérdés a téma kapcsán: hogy jut eszébe ilyesmi valakinek? Főleg amikor belement a részletekbe. Hogy a fenébe jut valakinek az eszébe ilyen?
És aztán az a kérdés is felmerült bennem, hogy ha ilyen eszébe jut (de honnan, miért, hogyan??), akkor is: hogy meri leírni??

Ha ez bátorságra vall, akkor Karin Slaughter nagyon bátor nő.

Nem tudom, arra vall-e. Tulajdonképpen bizonyos szinten arra, igen, biztos.

De még mire? Mire vall még, ha valakinek ilyenek jutnak az eszébe?

Aztán olvastam az interjúban, amit sajnos lehet sejteni: becsukhatjuk a szemünket, befoghatjuk a fülünket, de sajnos még ilyen dolgok is vannak, amiket ő leírt... Vannak ilyen emberek...
Így hát talán nem is kárhoztatható ezekért az "ötletekért" - mert lehet, hogy egy bűnügyi aktában olvasta? Nem pont ezt (ezt nem; elmondja az interjúban, hogyan jutott eszébe); hanem "ilyesmit". Akkor viszont azért borzalmas ilyeneket olvasni, mert azt tudni, hogy ilyen megtörténhet vagy netán megtörtént már... nos, az befogadhatatlan. Mert nem akarunk tudni róla, és nem akarjuk, hogy ez igaz legyen!

Szóval ez egy durva krimi, durva részletekkel, durva leírásokkal. Olvastam én már durva krimiket (hmm, azok svédek és norvégok voltak), de ez tényleg "felér" velük.
Akit nem zavarnak, nem riasztanak el a kegyetlen részletezések, annak biztos tetszeni fog, mert valóban izgalmas, folyamatosan történik valami, nem lehet unatkozva lapozni, de azt is el kell mondani, hogy Slaughter kíméletlen az olvasóihoz.
És a szereplőihez.
Ezért, gondoltam, én sem finomkodom vele a véleményalkotáskor.

Nagyon beteg dolgok vannak a könyvben (és ez valóban azért annyira szorongást keltő, mert az ember nem akarja elhinni, felfogni, és nem akar tudomást venni arról, hogy vannak ennyire beteg emberek, akik bármire képesek), egyfelől olyan olvasmányos körítéssel megírva, hogy valóban nagyon nehéz letenni, másrészt viszont keményen feszegetve a határokat, próbára téve az olvasók ingerküszöbét.

Slaughter tehetséges író, az biztos; úgy tudja vezetni a szálakat, hogy tényleg nehezen tedd le a regényt, még így is, hogy irtózol attól, amiről szól.

A téma miatt viszont a véleményem összetett.

Izgalmas regény, olvasmányos, pörgős, nehéz letenni, de a témaválasztás kissé erős - szerintem kevésbé durva részletekkel is abszolút megállta volna a helyét a könyv pusztán a stílusával a legjobb krimik piacán.

Karin Slaughter le meri írni, ami eszébe jut; és mer tudomást venni arról, hogy a világ néha szép, néha borzalmas hely tud lenni.
Aki a sötét oldalára is kíváncsi, az olvassa el ezt a könyvet - de nem lesz könnyű olvasmány, ezt előrebocsátom. Viszont ha belekezdtél, nem fogod letenni, amíg ki nem olvastad; főleg ha a Szőke, kék szeművel kezded.