"A tízesztendős Verónica szülei holmija közt talál egy fényképet egy kislányról, akit korábban még sosem látott, de ösztönösen nem faggatózik. Az eset után úgy érzi, hogy az otthoni szomorúság, a viták és csendek mögött valami komoly titok, mély fájdalom lappang, amiről senki sem akar beszélni. Évek múltán a kamasz Verónica elhatározza, kideríti, ki lehet az a kislány."
"Clara Sánchez sajátja az elbűvölő stílus és az üde hangnem. Ironikus látásmódjában a melankólia és a kíméletesség elveszi a kegyetlenség élét." (La Nouvel Observateur)
Clara Sánchez iránt elfogult vagyok, amióta olvastam A láthatatlanokat.
De ez a könyv sokkal jobban tetszett annál is.
Miközben olvastam, folyton az motoszkált a fejemben, hogy hogyan lehet ennyire derűs hangnemben megírni egy ekkora drámát?
Ez a könyv semmiképpen sem, a legkevésbé sem krimi, pedig tulajdonképpen bűntényt dolgoz fel - olyat, amelyet az egyén nem tud feldolgozni.
Nem is klasszikus családregény, pedig egy család történetét, életének legfontosabb mozzanatát beszéli el.
Történet egy családról, melyet akaratuk ellenére szétválasztottak.
Sánchez a család minden tagja szemszögéből megjeleníti a drámát, mégis - ahogy az Observateur fogalmaz - megőrzi az üde hangnemet. Hogy csinálja??
Furcsa, mert az ember az egyik családot nézve azt mondja: bízz a társadban! Hidd el, hogy ha úgy érzi, akkor az igaz! Akkor az úgy is van!
De aztán jön a másik család, ahol minden hazugság, és akkor azt kéne mondanod: kételkedj... De nem szeretnéd ezt mondani.
Mert az ember alapvetően bízni és hinni akar - mert az a jó neki.
Mindenki valakinek a gyermeke, de ha szülő is vagy, akkor már nem a gyermek szempontjából szemléled a kérdést, hanem az anya, az apa nézőpontjából.
És az megemészthetetlen.
Aztán a könyv végén elolvastam az utószót, és akkor döbbentem rá, hogy ez a regény az egykori valóságot írta le - amely 'egykori' valóság, de minden egyes történetnek máig tartó és még hosszasan gyűrűző hatása van. Borzalmas. Tudom, hogy a világon sok helyen történtek ilyenek, ezerszámra, de mindig megdöbbent, amikor újabb és újabb ilyen történetekkel szembesülök.
Hogyan képesek emberek ilyesmire? Hogyan győzhetik meg magukat, hogy jót tesznek? Akár a pénzért, akár az erkölcs, akár bizonyos eszmék nevében. Tudom, van, amikor a pénz beszél. Olyankor a közöny az, ami igazán megrázó. De amikor valaki nem pénzért tesz rosszat, hanem mert hiszi, hogy az jó, akkor felmerül a kérdés: hogyan keveredhetnek össze valakiben ennyire a fogalmak, hogyhogy valaki ennyire ne tudja szétválasztani egymástól a jót és a rosszat, a helyest és a helytelent, az erényt és a bűnt?
És hogyhogy egyesek más ember felett állónak képzelik magukat, és eszerint élnek?
Ez a könyv jól példázza azt, amikor a közöny vagy az egymás felett állás téveszméje jóvátehetetlen és feldolgozhatatlan emberi tragédiákhoz vezet.
Nem akarok nagy dolgokat mondani, de tényleg, tényleg vigyázzunk egymásra!
És ne higgyük, ne higgye senki, hogy mások felett állhat, mások életéről dönthet, mert ahhoz csak Egyvalakinek van joga.
Clara Sánchez tanít, figyelmeztet, pedig alighanem nem is ez a célja. Csak láttatni, megmutatni akar valamit, ami létező, és amiről nem tudunk - vagy nem is akarunk tudni.
A kiadótól megrendelhető.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése