MŰFAJOK szerinti bontás:

2018. május 17., csütörtök

Camilla Läckberg: Jéghercegnő




"A fiatal nő a kádban feküdt. Körülötte a vízen jéghártya csillogott. Csuklói felvágva, a kövezeten vérfoltok. Így találnak rá a holtan is gyönyörű Alexre, akiről csakhamar kiderül, hogy nem magával végzett, hanem gyilkosság áldozata lett. Vajon kinek lehetett útjában ez a kiskorától fogva különösen viselkedő, visszahúzódó nő, akit férfiak és nők egyaránt csodálattal vettek körül? Arra lehet számítani, hogy hamar meglesz a tettes, hiszen a színhely egy tengerparti kisváros, ahol mindenki mindenkit ismer. Vagy csak úgy tűnik… Patriknak, a rendőrtisztnek és Ericának, az írónőnek azzal kell szembesülnie, hogy fogalmuk sem volt, kikkel élnek együtt, milyen titkokat rejtegetnek a takaros házak, s hogy ki volt valójában az áldozat, akit pedig gyerekkoruktól ismerni véltek."
______________________

Camilla Läckberg első könyve a Jéghercegnő, és ami elsőként eszembe jut róla, az az, hogy abszolút, teljes mértékben kiszámíthatatlan és megjósolhatatlan a vége, pedig az író felcsillant - de csak nagyon óvatosan - lehetőségeket, hogy ki lehet a gyilkos, de nem terelgeti az olvasót semerre, nem vezeti (félre se) azzal, hogy valakire rátereli a gyanút, és az összefüggéseket, az indítékokat sem láttatja egészen a végkifejletig.

Nagyon izgalmas, olvasmányos stílusú és olyan "igazi" skandináv krimi - amilyet vár ettől a műfajtól az ember.

Läckberg pályafutása azóta is töretlenül ível felfelé, talán ennél a regényénél még kicsit látszik - ha nem is a stílusát kereső író, mert nem, a stílusa már itt is rendben van, hanem - az, hogy ez egy igazi első könyv, annak minden előnyével természetesen, nevezetesen arra gondolok, hogy úgy adott bele mindent a történetbe, a kidolgozásba, ahogy - amilyen lelkesedéssel, hévvel, szenvedéllyel, energiával - jellemzően nekiáll egy író az első könyvének.

Egy kérdést nem bontott ki ugyan, ami engem nagyon érdekelt volna, de mivel ennek a történethez egyébként nem volt köze, ez igazán megbocsátható. Egyszerűen arról van szó, hogy felkeltette az érdeklődésemet egy gondolat, és szívesen olvastam volna róla többet.

A krimiszálon kívül fontos kérdésekkel foglalkozik (gyermekvédelem, családon belüli erőszak), és nagyon tetszik, hogy időt szánt a szereplők családi viszonyainak a kibontására is. Én ezeket kimondottan fontosnak tartom és kedvelem bármilyen típusú könyvben.

Örültem, hogy "skandináv volta" ellenére nem gyomorforgató, nem az ingerküszöböt feszegető, más hasonló jellegű könyvekhez e téren felzárkózni akaró regény, hanem megmarad egy olyan szinten, ami teljesen belefér mindenkinek, és teljes mértékben az indítékra, a mozgatórugókra, a múltban történtekre, a történésekhez vezető okokra és a nyomozás izgalmaira helyezi a hangsúlyt.


Az Animus Kiadótól megrendelhető ITT.

2018. május 7., hétfő

Harlan Coben: Ne engedj el!


"Napoleon „Nap” Dumas New Jersey-i kisvárosi detektív egész világa romba dől, amikor gimnazista korában ikertestvérét, Leót és Leo barátnőjét, Dianát holtan találják a vasúti síneken, majd szerelme, Maura szakít vele, hogy aztán minden magyarázat nélkül kámforrá váljon. Mi történhetett ezen a tragikus napon? Lehetséges, hogy a két sötét rejtély összefügg, vagy csupán a vak véletlen tette tönkre Nap életét? 

Tizenöt évvel később Nap megdöbbentő jelre bukkan, amikor egy rendőrgyilkosság helyszínén megtalálja Maura ujjlenyomatát. Az áldozat, Rex Canton ráadásul nemcsak közös osztálytársuk volt, de Leóval együtt egy titkos diákkör tagja is. A szálak mindinkább összekuszálódnak, amikor a társaság egy újabb tagjának vész nyoma. Napben gyanú ébred: talán csak nem ahhoz az elhagyatott katonai bázishoz van köze a szörnyűségeknek, amely iránt a kör tagjai élénken érdeklődtek?

Ahogy Nap egyre mélyebbre ás a múltba, válaszok helyett újabb és újabb nyugtalanító kérdések buknak a felszínre. Valakik mindenáron meg akarják akadályozni, hogy fény derüljön ama bizonyos nap titkára – talán mert hátborzongatóbb, mint azt Nap legrémesebb álmaiban gondolta volna…

Szerelem, gyilkosság, összeesküvés: Harlan Coben a tőle megszokott bravúrossággal szövi a Ne engedj el! cselekményének szálait, miközben az emberi lélek legsötétebb bugyraiba kalauzolja olvasóját.

HARLAN COBEN napjaink egyik legnépszerűbb krimiírója. Eddig megjelent több mint húsz regényét, köztük a méltán népszerű Myron Bolitar-sorozatot a műfaj gyöngyszemeiként tartják számon: könyveit eddig negyven különböző nyelvre fordították le, és közel ötvenmillió példányt adtak el belőlük világszerte."
_______________________

Mint azt már sokszor leírtam itt, jelenleg a kedvenc krimiíróm Harlan Coben, aki ezúttal sem okozott csalódást.

A már tőle megszokott (várt és elvárt) színvonalat hozta most is, azonban most egy komolyabb témát vett elő.

Érdekessége a könyvnek, hogy Coben egy saját gyerekkori emlékéből, egy akkor legendának gondolt - később aztán kiderült, hogy mégsem az volt - történetből bontotta ki a cselekményt, természetesen utána már a saját kénye-kedve szerint csűrve-csavarva azt. 

A téma elgondolkodtató és mindenképpen érdemes arra, hogy komolyabban vegyük, mintsem egy szimpla krimit, 

ugyanakkor a nehéz momentumokat és a feszültséget szokásához híven az író humorral és remek párbeszédekkel oldja.

Nagyon bírtam a könyvben Myron Bolitair megjelenését, szuper ötlet volt Cobentől.

A csattanó természetesen nem marad el, és nemcsak abban a tekintetben, hogy ki(k) is áll(nak) a bűncselekmények mögött, hanem rendkívül érdekes az indíték (nem gondolnál rá), és az, hogy tényleg végig ötleted sincs, hogy hogyan is függenek össze egymással a dolgok (a történetbeli nyomozónak is ez okozza a legnagyobb fejtörést - hát te sem fogod megfejteni, biztosíthatlak róla).

Coben minden regényében jól érzékelhető a profizmus, a zsigerből írás, az ösztönös tehetség, ugyanakkor a kemény munka is, miközben olyan gördülékenyek a mondatai, mintha oda sem figyelt volna, úgy vetette volna papírra mindet. 

Ez csak látszólag ellentmondás, de valójában egyáltalán nem az. Igazi tehetség, aki nem sajnálja a ráfordított energiát, kutatómunkát, és nem sajnálja belefeccölni a melórészt a könyveibe, nem akarja letudni a lezárásokat valami könnyebb, kényelmesebb megoldással. Nem tudom, hogy sokat agyal-e a végkifejleteken és a csavarokon vagy ezek is jönnek neki könnyedén.

Viszont érdekes az, hogy ez a kiforrott stílus nem csupán az időnek, az eltelt éveknek és a sok megírt könyvnek köszönhető, hanem ez már az első könyveinél is megfigyelhető volt. 

Tehát a színvonal maradt, de mindig tud valami újat, valami pluszt beletenni.

A Jaffa Kiadótól megrendelhető ITT!

2018. május 5., szombat

Jane Corry: Vértestvérek




"Három kislány iskolába indul egy napsütéses, májusi napon. Egy óra múlva az egyikük halott.
Tizenöt évvel később találkozunk a két túlélővel, Alisonnal és Kittyvel. Nagyon különböző életet élnek. Kitty egy otthonban lakik, nem képes beszélni, és nincsenek emlékei a balesetről, sem a tragédia előtti múltról. Alison rajztanár, első ránézésre teljesen normális nő. Ám ez csupán a látszat, ami megtévesztő lehet. Amikor állást vállal egy börtönben, végre fény derülhet az igazságra.
Valaki figyeli őket, és bosszúra készül… Vajon kit akar megölni?
Jane Corry ismert angol újságíró, az Oxford University kreatívírás-tanára."
____________________________

Ez megint az a könyv volt, amit 2 nap alatt olvastam ki, mert egyszerűen nem lehetett letenni. Pedig van más dolgom is, nem csak olvasni, higgyétek el :), de inkább olvastam hajnalig, mintsem hogy félrerakjam 1-2 napra.

Remek, gördülékeny, olvasmányos stílusban íródott, és külön pozitívumnak tartom, hogy emészthető formában írja meg az egyébként emészthetetlent az író.

Hiszen rendkívül nehéz életeket, élethelyzeteket, sorsokat tár elénk, de úgy, hogy ne vesszünk el abban, hogy milyen borzalmas lehet így nélkül, mert az a cselekmény rovására menne. Ez pedig elsősorban mégiscsak egy krimi. Nem is akármilyen. 

Mindenképpen erőssége a könyvnek, hogy nemcsak a jelenlegi helyzetekhez vezető okokat boncolgatja, hanem a személyiségek alakulását is, és hogy a különböző személyiségjegyek, a másokhoz való hozzáállás mikéntje hogyan vezette el ahhoz az élethez a szereplőket, amelyet jelenleg élnek. 

Jane Corry tudja, hogyan kell úgy írni, hogy az olvasót magába szippantsa a történet:

bőven vannak benne fordulatok, meglepőek az indítékok, és az utolsó lapokon még egy nagy csavarral tetézi az unalmasnak már addig sem nevezhető könyvet.

Érdekes - bár szörnyű - belepillantani egy olyan ember életébe, akinek hézagosak az emlékei, de amik vannak, még azokat sem tudja szavakkal kifejezni. Márpedig valaki egyre csak arra vár, hogy hátha egyszer csak ez az ember szavakba tudja önteni a gondolatait, hogy fény derülhessen a titokra, más pedig éppen az ellenkezőjéért szurkol...

Érdekes az is (és becsülendő, hogy az író ennek utánajárt), hogy miként változnak meg valakinek akár az alaptulajdonságai is egy fejsérülés után; illetve külön érdekessége a könyvnek, hogy bepillantást nyerhetünk abba, milyen új technikai-orvosi vívmányok állnak már rendelkezésre arra, hogy olykor megoldják annak a problémáját, ha valakinek józan gondolatai vannak, "csak" a beszédkészsége veszett el.

Tehát egyfelől megrázó könyv azért, mert borzasztó nehéz élethelyzetekről szól; másrészt megrázó könyv azért, mert megmutatja, hogy egyetlen aprócska, másodpercnyi döntés - de még csak döntés sem kell hogy legyen, csak egy pillanatnyi indulat, egy villanásnyi düh! - hány ember életét változtathatja meg végzetesen és örökre. Ijesztő és gondolatébresztő. 

Maradjunk higgadtak és toleránsak. Ne engedjünk a dühnek. Örüljünk az életünknek. Ne hagyjuk, hogy elragadjon az indulat, egy pillanatra se. Becsüljük meg azt, amink van. 

Olvassunk jó könyveket. És legyünk boldogok, hogy ezek a történések csak a regényeinkben vannak, amiket utána feltehetünk a polcra, és azt mondhatjuk: ez egy nagyon jó krimi volt, de hála az égnek, hogy most már várhatom a kiadó következő könyvét. :)


A 21. Század Kiadótól megrendelhető ITT.

Nógrádi Gábor: PetePite; Papa, ne már!

Képtalálat a következőre: „nógrádi petepite”

"A tizenegy és fél éves Pete Péter arra ébred, hogy alig fér el az ágyon. A takarója alól két szőrös láb kandikál ki, a keze óriási, a hangja mély és reszelős. Úgy tűnik, Pete Péter, azaz Pite egyetlen éjszaka alatt felnőtt, és pont olyan lett, mint az apja. Ráadásul apukája, dr. Pete Ádám is átváltozott, és a megszólalásig hasonlít a fiára. Sőt a megszólalás után is. Így aztán apa és fia egy cipőben járnak. Illetve egymás cipőjében. Pite suli helyett munkába indul. Ádámot pedig várja az iskolapad. De vajon helyt tud-e állni Pite egy komoly munkahelyen? És hogyan boldogul Ádám a gyerekek között? Egyszer majd jót nevetnek ezen az egészen, ha már visszaváltoztak. De vajon visszaváltoznak-e valaha?

A kötet elnyerte AZ ÉV GYEREKKÖNYVE címet (2000), valamint Nemzetközi IBBY-díjat kapott (2002). A NAGY KÖNYV versenyében a 100 legkedveltebb regény közé került!"
Nógrádi Gábor: „Valóban ez a könyv volt a legsikeresebb, a legtöbb díjjal jutalmazott. No, meg benne van néhány tankönyvben, és kötelező számos iskolában. Mégsem vagyok biztos abban, hogy ez a legjobb regényem. Egyébként is: egy regényről nemigen lehet kimondani halálos biztonsággal, hogy ez a legjobb. Ádámnak ez a legjobb, Zsuzsának az, Aninak amaz. Én például a Petepite lányos változatát, Az anyu én vagyok című könyvet jobban kedvelem.
A Petepitét, és ezt már sokszor elmondtam, azért írtam meg, mert gyerekkoromban szerettem volna felnőtt lenni gyorsan. Ma pedig inkább gyerek szeretnék lenni. Persze mai gyerek!
Az apa-fiú vagy az anya-lány cseréjének a történetét nem én írtam meg először, és még utánam is sokan meg fogják írni. A sztorit könyvről könyvre adják az írók, s meg lehet írni újra tízszer, hússzor, százszor is. Ez nem számít lopásnak. Egyetlen feltétel van csak: jól kell megírni. Remélem, ez nekem sikerült…”


Kapcsolódó kép

"Samu szereti Papát. Szereti, ha háromszáz kilométerre van tőle, de megőrül, ha csak három méterre. Mert a Papát nem lehet kibírni. A Papa mindenbe beleszól. A Papa mindent jobban tud. A Papa fontoskodik. A Papa vénember létére csajozik. A Papa ölelget. A Papa gyógyít. A Papa Samu elé megy az iskolába. A Papa botrányt csinál a múzeumban. A Papa árulkodik. A Papa nem kopogtat. A Papa egyszerűen CIKI! Mióta a Papa Samuékhoz költözött, szerencsétlen Samunak egyetlen nyugodt pillanata sincsen. Még a fürdőszobában sem. Ezt nem lehet kibírni! Segítség, a Papa jön… A Papa itt van… És itt marad örökre. Papa, ne már!"
Nógrádi Gábor: „Természetesen magamról mintáztam a Papát is, aki Nyíregyházáról, a szülővárosomból költözik fel a lánya családjához Pestre, és magamról mintáztam Samut is, aki voltam valamikor, gyerekkoromban. Mert bizony ilyen gátlásos, szorongó, mindentől félő kiskamasz voltam. És ilyen erőszakos, mindenkinél okosabb, mindenkinek tanácsot adó Papa vagyok most. Nem mondhatom, hogy nehéz volt megírni ezt a könyvet. Csak beszélgetni kellett magammal. A mai magamnak a régi magammal. Elárulom a titkot: minden könyvem így készül. Minden szereplő én vagyok. Beszélgetünk, vitatkozunk, veszekszünk, verekszünk. Sőt, még gyilkolászunk is, mint a Marci könyvekben. Remélem, a Papa, ne már! főszereplőiben sok nagypapa és sok unoka magára ismer. És ezek a kis humoros helyzetek segítenek abban, hogy még jobban megszeressék egymást minden hibájukkal együtt.”

________________________

Gergő "régen" (1-2 éve) nagyon sok regényt kiolvasott, ami engem nagyon elégedetté tett. :)
Mostanában inkább képregényeket szeret olvasni (Garfield a nagy kedvenc, amit abszolút megértek egyébként), illetve a kicsi korában olvasott meséket olvassa újra, amiket még én olvastam neki, és amiket mindketten nagyon szerettünk. Ezek jó része még az én gyerekkoromból való: Pitypang, a hiú oroszlán; A három kiscica; A világ leggazdagabb verebe stb.; de vannak köztük olyanok is, amiket már én vettem neki: Pettson és Findusz-könyvek, Kung Fu Panda stb. Ezt sem bánom - csak olvasson.

A múltkor viszont úgy érzékeltem, hogy kicsit túl sokat pötyög a telefonján, és rászóltam, hogy most már aztán tessék letenni azt a telefont és olvasni!
Erre letelepedett a kanapéra a PetePitével, és nagy "megsértődésében" csak akkor kelt fel onnan, amikor véget ért a könyv. (Minden túlzás nélkül.)
Hurrá!
Teljesen magával ragadta Nógrádi stílusa.
Aztán jött a Papa, ne már!, és azzal is ugyanez volt a helyzet.

A nagyobbik gyerkőcöm, Dávid tavaly szintén kiolvasott kb. 6 Nógrádi-könyvet, neki is nagyon tetszik a stílusa, az olvasmányossága, a humora és a mondanivalója. Azt, hogy

úgy közöl fontos dolgokat, hogy látszólag nem akarja ezt tenni. Csak mesél. 

Úgyhogy ifjúságiregény-fronton Gergőnél ezek mennek mostanában.

2018. május 1., kedd

A. J. Finn: Nő az ablakban

NÅ‘ az ablakban


"Anna Fox egyedül él New York-i otthonában, egy üresen kongó nagy házban, ami egykor boldog családi élete színtere volt. Férje és lánya nincsenek már vele, agorafóbiával küzd, napjait azzal tölti, hogy idegenekkel csetel a laptopján, régi filmeket néz, túl sokat iszik, és a szomszédjait figyeli.
Amikor Russellék beköltöznek a szemközti házba, még inkább felerősödik benne a vágy, hogy újra együtt legyen szeretteivel. Aztán Anna meglát valamit az ablakból, amitől ingatag világa omladozni kezd. Tényleg látott valamit, vagy csak a képzelete játszott vele? És milyen következményekkel jár, ha megvádolja új szomszédjait? A Nő az ablakban feszült és fordulatos hitchcocki thriller a Hátsó ablak stílusában. A könyv jogait negyven országban adták el szerte a világon, és a 20th Century Fox készít belőle filmet. Megjelenése után egy héttel egyből a New York Times bestsellerlistájának élére ugrott. „Finn megalkotta az új évezred noirját, igéző karaktereivel, megdöbbentő fordulataival, gyönyörű stílusával és egy mesélővel, akivel szívesen elkortyolgatnék egy üveg pinot noirt. Talán kettőt - nagyon sok kérdésem lenne hozzá.” Gillian Flynn

______________________

Ez A. J. Finn első könyve, de máris nagyon várom a következőt!

A stílusa magával ragadó, már-már szépirodalmi.

A Nő az ablakban ugyanannyira a lélek mélységeit boncolgató regény, mint krimi keszekusza szálakkal és csavarokkal, nagy kérdésekkel, kételyekkel, elgondolkodtató mondatokkal és értelmezésekkel. 

Vajon mi az, ami tényleg az, ami; és mi az, ami csak annak látszik? Vajon mi a valóság és mi a képzelet? Mi a mozgatórugó itt és ott? Mi az, ami megtörtént, és mi az, ami csak "akár meg is történhetett volna"?

Mint krimi rengeteg kérdést vet fel a történet, ugyanakkor ennél is sokkal többet a háttérszál, ami valójában szerintem mellékszálból fő sodronnyá lépett elő, ami akár tudatos döntés az író részéről, akár csak "a véletlen műve" (így adódott? hozta magával egyik sor a másikat?), de rendkívül megrendítő az egész könyv, nem könnyű, azt már most el kell mondanom.

Az író stílusa elsősorban az, ami teljesen magával sodort: azok a pontos mondatok! Azok a tűéles megfogalmazások! Az a látásmód! Azok az ívek és kanyarok a gondolatmenetekben! Ami mindvégig életszerű és következetes, és megrázó és szomorú. Túlságosan is az.

Az az érzékenység, az a vesébe látás, az az emberismeret, az a lélektani tudás és az az ösztönösség, amellyel Finn rendelkezik... 

Te jó ég, ki ez az ember, és hol volt idáig? Tudom persze, olvastam, hogy mely lapokban ír, tehát gyakorlata van e téren, nem a semmiből pottyant az irodalom világába, mégis: nem kellett volna a regényírással eddig várnia, igazán nem kellett volna.

Engem elsodort ez a könyv két perc alatt (túlzás nélkül, mert már a második oldalra kiderült, hogy a stílusa milyen eredeti, kiforrott és lenyűgöző), és aztán egyre csak sodort tovább.

Ilyen mélységekre, ilyen gyönyörű stílusra, ilyen hátborzongatóan szomorú történetre, ilyen megrázó fordulatokra, ilyen hemingwayi pontosságú és érzékenységű mondatokra nem számítottam - nem számíthattam -, olykor nehéz is volt megküzdeni vele. 

Kíváncsian várom, hogy a következő regényeiben tudja-e majd tartani (esetleg fokozni?) ezt a szintet, színvonalat, de biztos vagyok benne, hogy igen. Remélem, hogy már írja a következő regényét.

A fordító munkáját is meg kell említenem, minden elismerésem Babits Péternek. Végig azt éreztem, hogy azonnal ráhangolódott Finn stílusára, és pontosan úgy ültette át magyarba a mondatait, ahogy azokat Finn, ha tudná, magyarul megfogalmazta volna.


A regény az Alexandra Kiadótól megrendelhető ITT.

2018. április 28., szombat

Karin Slaughter: Apja lánya



"A nemzetközileg is elsőrangú sikerkönyvszerző döbbenetes új regénye a vérfagyasztó krimi és a magas szinten tartott lélektani feszültség szárnyaló, lenyűgöző keveréke.

Fegyverrel kényszerítenek az erdőbe két lányt. Az egyik elfut, a másik ott marad… Huszonnyolc évvel később. Charlie apja nyomdokaiba lépve maga is ügyvéd lesz; ő a jó gyerek, igazi apja lánya. Mikor újra lecsap az erőszak Pikeville-ben, a borzalmas tragédia az egész várost megrázza, és Charlie egy rémálom kellős közepén találja magát. Nemcsak hogy ő az első, aki a helyszínre érkezik, de az eset felidézi szörnyű emlékeit is, melyeket oly nehezen sikerült elfojtania az évek során. A felkavaró igazság azzal a bűntettel kapcsolatban, mely csaknem harminc éve tönkretette a családját, nem maradhat örökre eltemetve. A csavaros, fordulatos, érzelmekkel teli és együttérzéssel megírt történetből végtelenül izgalmas regény kerekedett."
________
Slaughter stílusa az évek előrehaladtával és az újabb és újabb könyvei születésével finomodik, formálódik, mélyül, és nem durvul; nem úgy akarja felülmúlni önmagát és a korábbi könyveit, hogy - lévén, krimit ír - több erőszakot vagy brutálisabb jeleneteket tesz a regényeibe, épp ellenkezőleg: a cselekmény mellett (vagy akár azt kicsit háttérbe tolva, és ezt a legjobb értelemben mondom) a személyiségfejlődésre, a szereplők jellemének kibontására, mozgatórugóik fejtegetésére helyezi a hangsúlyt.

Ezt én fontosnak tartom egy könyvben, mert engem sosem csak az érdekel, hogy ki tette és miért, hanem hogy a felszínen látható indíték mögött milyen egyéb indíték lappang még: milyen tulajdonság, sérelem, múltbéli titok, amely oda vezetett, hogy a dühöt, a csalódást, az érzelmeket, az indulatokat tett követi.

Ebben a regényben is az egyes családtagok közötti kusza szálakat bogozza - s vele együtt az olvasók is -, és láttatni próbálja, hogy kiből mit vált ki egy esemény, és hogy egy-egy mozzanat hogyan tudja meghatározni az ember egész életét és kapcsolatait. Azt gondolom, hogy bármilyen fajta regényben érdemes foglalkozni ezzel.

Nem mindegy, hogy miért vagyunk azok, akik. Igen, érdemes foglalkozni vele, mert akkor talán lehetünk mások is. Másmilyenek - jobbak, nyugodtabbak, empatikusabbak, erősebbek. Ha értjük magunkat. Érdemes időt szánni rá.

Szóval én szeretem, ha egy író is ezt teszi. Ha időt szán arra, hogy elgondolkodjon azon - és hogy megmutassa az olvasóknak -, egy-egy szereplőjét miért teremtette olyannak, amilyennek. Ez mindig hozzátesz a történethez, ha jó az ábrázolás. Ha át van gondolva; ha következetes (na nem mintha mindig felfedezhető lenne a személyiség alakulásában a tiszta logika és a következetesség); ha nem csak a felszínt kapargatja. 

De mindemellett persze azért ez mégiscsak egy krimi, tele izgalmas jelenetekkel, olvasmányosan megírva, ahol pörögnek az események, nem marad el a nem várt fordulat, és végig együttérzésünket, borzongásunkat, megértésünket, sajnálatunkat és egyéb érzelmeinket hozza felszínre vagy teszi próbára.


A Kiadótól megrendelhető ITT.

2018. április 17., kedd

Dan Brown: Eredet


"Robert Langdon, a szimbolika és a vallási ikonológia harvardi professzora a bilbaói Guggenheim Múzeumba érkezik, hogy részt vegyen egy felfedezés bemutatásán, amely „mindörökre megváltoztatja a tudományokat”. Az esemény házigazdája Langdon barátja és egykori tanítványa, Edmond Kirsch, a negyvenéves tech-mágnás, akit káprázatos találmányai és merész előrejelzései az egész világon vitatott figurává tettek. A mai este sem kivétel: azt állítja, hogy egy megdöbbentő áttörést jelent be, amelynek messzeható következményei lesznek.
Ám Langdon és a több száz vendég legnagyobb döbbenetére, az esemény még azelőtt tragikus véget ér, hogy igazán elkezdődhetne. Langdon kétségbeesett menekülésre kényszerül a múzeum igazgatónőjével, Ambra Vidallal. Barcelonába szöknek, és veszélyes kutatásba kezdenek egy jelszó után, amely megnyitja Kirsch titkát.
Langdonnak és Vidalnak meg kell találnia az utat a város labirintusszerű átjáróiban egy olyan ellenséggel szemben, amely minden fordulónál egy lépéssel előttük jár. A nyomot, amelyet követnek, csak rejtélyes szimbólumok és többértelmű modern művek jelölik, de Langdon és Vidal sorra megfejti a nyomravezetőket, és végül szemtől szembe kerülnek egy világrengető igazsággal, amely rejtve maradt – egészen mostanáig."
_________________________

Nagyon vártam, hogy elolvashassam, de tényleg, alig vártam, hogy megérkezzen a könyvvel a futár! Hihetetlenül izgalmas a téma, nagyon szerettem volna minél előbb beleásni magam.
Szerintem a vallás és a hit az egyik legérdekesebb téma a világon, és amilyen új látószögből ezt Dan Brown boncolgatja, az hihetetlenül izgalmassá teszi az egyébként is rendkívül sokrétű témakört.

Bár vannak a szerzőről negatív vélemények a neten, én azt gondolom, hogy egyszerűen nem kell akarni belekötni - nem a tudományos "tévedéseit" kell keresni (ez a fő kritika vele szemben), hiszen ő nem tudományos könyveket ír, hanem regényeket! Fikciót, egy "így is lehetne" változatot, és erre kell nyitottnak vagy fogékonynak lenni, ezt nem kell se elfogadni, se elutasítani, egyszerűen csak el lehet játszani a gondolattal, hogy mi lenne, ha. Ez egy regény, nem kell - bár lehet - belemagyarázni többet;

ne a szavait forgassuk ki, hanem az elméleteit gondoljuk tovább! 

Érdemes, higgyétek el. Nagyon okos gondolatai vannak, és ennél pontosabban ki sem lehetne fejezni, meg sem lehetne fogalmazni azokat.

Ezt a regényt egyébként is kuriózummá teszi, hogy részben Budapesten játszódik - néhol elég érdekes, ahogy az író az USA magyarországi nagykövetségétől kapott információk alapján Budapestről ír...

Dan Brownnak nagyon eredeti (itt most abszolút nem a szóval akartam játszani, ez tényleg véletlenül jött...) ötletei vannak, és remekül formába is tudja önteni ezeket; minden elismerésem. Igazán különlegesség és üde szín a mai szórakoztató irodalomban.

Tetszik az is, amiket a művészetről ír. Egyáltalán ahogy megközelíti azt. 
Például:

"A modern művészetben sokszor többet számít az idea, mint a kivitelezés. Például bárki képes egy negyvenperces szimfóniát szerezni, amely csak egy akkordból és csendből áll, de Yves Klein volt az, akinek ez az ötlete támadt."

Bárcsak ezt többen megértenék!

És az emberi esendőségről:

"Abban a reményben tartjuk jól a testünket, hogy a lelkünk majd követni fogja."

A megértésről (a remek "I+XI=X az hamis" példán keresztül):

"Néha csak annyit kell tenni, hogy perspektívát váltunk, és megláthatjuk a mások igazságát."

Folyton meg kellett szakítanom az olvasást, mert annyira érdekes dolgokról ír, hogy mindig utána kellett néznem alaposabban, hogy mi hogy is van a különböző vallásokban, a vallástörténetben, részletesebben, mélyebben meg akartam ismerni. Már önmagában ez is hatalmas erénye a szerzőnek, hogy olyan dolgokra irányítja rá a figyelmet, amelyekkel egyébként nem foglalkoznánk! Közhelyesen, de helytállón: "Az élet nagy kérdéseire..."
Amikkel, igen, tényleg érdemes foglalkozni. "Legalább" gondolatban. Gondolatban, mert a gondolatainkat, érzéseinket, döntéseinket követik a tetteink. És ez viszi előre a dolgokat. 

És másik két, összefüggő és nagyon elgondolkodtató idézet:

"Az evolúció előnyben részesíti a vallást. A vallásos közösségekben jobb az együttműködés, mint a nem vallásos közösségekben, ezért az előbbiek a fejlődőképesebbek." 
"A vallásgyakorló kultúrák tovább maradtak fenn a történelemben, mint a nem vallásosak. A félelem egy mindentudó istenség ítéletétől mindig elősegíti a helyes magaviseletet."

Van min gondolkodnunk... Dan Brown gondoskodik is erről időről időre; én néhány oldalanként leálltam 20 percre az olvasással, hogy végiggondoljam, amiket írt - hogy elfogadjam vagy kételkedéssel fogadjam, netán felülbíráljam azt...

Néha hiányoltam egy-egy fontos momentumot, de aztán mindig rájöttem, hogy én szaladtam előre - ezekre rendre rátért később, semmit sem hagyott figyelmen kívül, csak nem akarta elsietni, egyszerűen megfelelő időt hagyott mindennek.

Rendkívül érdekes olvasmány, nem hétköznapi konklúziókkal, 

rengeteg olyan gondolattal, amelyekben érdemes elmélyedni, még akkor is, ha a végkövetkeztetéssel netán nem is ért egyet az ember. Nem az egyetértés a lényeg... Valahol írja is a könyvben, ezt sajnos nem jegyeztem fel magamnak, de valami olyasmit, hogy a párbeszéd a lényeg és nem a konszenzus.
Igen, a párbeszéd - és a Gondolkodás! A Megértés...
Ezek előfeltételei egyébként a konszenzusnak szerintem - vagy mindenesetre jó alapkövei -, és ha nincs is valamiben egyetértés, ha mi nem pont úgy gondoljuk is, ahogy ő, akkor is olyan felvetésekkel találkozunk a regényben, amelyekkel ha foglalkozunk - párbeszéd formájában másokkal, vagy akár önmagunkban -, az csakis előrevihet.


2018. április 2., hétfő

Harlan Coben: Maradj mellettem



"Amikor váratlanul felbukkannak a múlt árnyai, három ember számára az amerikai álom egyszerre rémálommá válik…

Megan tipikus kertvárosi anyuka, van két tökéletes gyermeke és egy tökéletes férje, boldogan élnek tökéletes házukban. Megan mégis egyre elégedetlenebb az életével. Nosztalgiával gondol vissza arra az időszakra, amikor korántsem volt minden ennyire tökéletes körülötte…

Ray egykor tehetséges fotós volt, de negyvenéves korára zsákutcába jutott az élete, és a magukat celebnek képzelő, gazdag kölykök bérbe vehető paparazzójaként keresi meg a mindennapi betevőt. Egy napon azonban felsejlik egy alak a múltból. Valaki, aki miatt minden félrecsúszott…

Broome nyomozó képtelen szabadulni egy megoldatlan ügytől. Tizenhét éve próbál a nyomára bukkanni egy helyi családapának, aki egyik napról a másikra megmagyarázhatatlanul eltűnt. Már ő maga sem hisz abban, hogy valaha megtalálja a megoldást, amikor váratlanul történik valami…

Ahogy felgyorsulnak az események, mindhárman rájönnek, hogy bármilyen mélyre temették is titkaikat, a múlt sosem halványul el teljesen, és egy nap mindenkinek szembe kell néznie tettei következményével. Az élet napos oldalát pedig csak egy hajszálvékony vonal választja el a sötétebbik felétől…"

________________________


Újabb Harlan Coben-krimit volt szerencsém elolvasni, és mint tudvalevő, én elfogult vagyok Cobennel kapcsolatban. De tényleg jól ír, nagyon jól!

Ez egy régebbi regénye, 2013-ban jelent meg Magyarországon, de nekem csak most sikerült hozzájutnom.

Remek krimi, pörgős, izgalmas, szórakoztató, egy nap alatt kiolvastam, ez megint a letehetetlen kategória, ahogy az már tőle megszokott. Picit talán kiforratlanabbnak éreztem, mint az azóta megjelent regényeit, de a jól ismert stílus, a szellemesség, a fordulatok kárpótoltak ezért.

Őszintén szólva azt hittem, hogy itt nem lesz nagy csavar a végén, sőt valahogy úgy alakította a szálakat, hogy annyira ne is izgasson a "ki", inkább a mozgatórugók voltak érdekesek végig. Nem csak a gyilkosság miértje, hanem a többi szál: ki miért olyan életet választ, amilyet, ha választhat másikat is stb.

Ijesztő az is, hogy mennyire befolyásolják a körülmények és a körülöttünk lévők az életünket. Nem csak a döntéseinken múlnak a dolgok, nem; nem csak a hozzáállásunkon, az érzelmeinken, az értékrendünkön; és ez elgondolkodtató, ráébreszt az értékekre, akkor is, ha egy krimiben boncolgatják a témát, komolyan mondom.

Cobent továbbra is az egyik legjobb krimiírónak tartom, és nem csupán a cselekményeinek fordulatossága, hanem főként humora és párbeszédeinek eredetisége okán. Ajánlom minden krimikedvelőnek!

2018. március 29., csütörtök

Colson Whitehead: A föld alatti vasút



"Cora rabszolga egy georgiai ültetvényen, az élete maga a pokol – és talán senkinek sem annyira, mint neki. Anyja ugyanis magára hagyta a fiatal lányt, ráadásul barátai sincsenek, hiszen a rabszolgákat nem csupán az ültetvényesek sanyargatják, de azok is gyötrik egymást, kegyetlenül, brutálisan. Cora végül arra jut magában, hogy nincs más lehetősége, mint a szökés. Amikor először hall a föld alatti vasútról, erről a rabszolgák északra menekítésével foglalkozó titkos szervezetről, elhatározza, hogy bármi történjék is, útnak indul. Azt azonban nem is sejti, milyen hosszú és gyötrelmes lesz ez az út… 
Colson Whitehead fordulatos, megindító regénye, A föld alatti vasút (The Underground Railroad) az 1800-as évek Amerikájába viszi az olvasót, ahol rabszolgatartók és abolicionisták feszülnek egymásnak szóval és tettel, s ahol a szökött rabszolgák és segítőik büntetése kínhalál – a feketék élete ugyanis sokak szemében nem annyira értékes, mint fehér embertársaiké. A kötet az elmúlt év talán legnagyobb irodalmi szenzációja és egyik leghangosabb köny​v​sikere volt, melyből a hírek szerint az Oscar-díjas Holdfény című film rendezője, Barry Jenkins készül sorozatot forgatni."
________

Mindig időszerű.

Talán néhány idézettel mutatnám, hogy miért, amiket aztán nem is kell túlbeszélni. Magukért beszélnek.

Ahogy Whitehead egyik szereplője a rabszolgatartókról mondja:

"A félelem hajtja ezeket az embereket, még a gyapotból nyerhető vagyonnál is inkább. A fekete kéz árnyéka, amely visszaadja a kölcsönt."

Ez azért erősen elgondolkodtató, és nagy igazság. És azt hiszem, korántsem csak a feketékre vonatkoztatható. A nagy általánosságokban megfogalmazott mondatok rendszerint igazak, vagy van jelentős igazságtartalmuk. Hát igen. Ahogy ennek is. 

És szerintem nem is csak kölcsönvisszaadásról lehet beszélni, nem. Hanem másfajta félelmekről, olyanokról, amelyek megelőzték az egészet. Rabszolgává tenni valakit, tehát még mielőtt keletkezne bámifajta visszaadandó kölcsön - miféle félelem és uralomvágy hajtotta ezeket az embereket? Szokás, persze, kényelem, igen, és hogy akkor ez volt a természetes. Ühüm. De mi még? 

És a kegyetlenség? Azt mi váltja ki? És eltűnik a korral vagy a társadalmi állapotok átalakulásával? Vagy továbbgyűrűzik, csak más formában? Azt hiszem, nem vész el, csak átalakul. És ez túl ijesztő és nagy horderejű gondolat ahhoz, hogy most ezt fejtegetni próbáljam. 

És hol vannak - mindig, minden korban és helyzetben - azok az emberek, akik segíthetnének? Vannak, igen; de többen vannak azok, akik tehetnének, de nem tesznek. 
Miért?
Részben ők azok, akik így akarnak hatalmat. Így... Milyen szánalmas...
És vannak azok, akik maguk is félnek. A következményektől. A "sajátjaiktól". Milyen szomorú... Mert hát igen, van félnivalójuk. Borzasztó. Hogy a jóknak is meg kellett alkudniuk. 'Muszáj úgy élni, ahogy ők akarják - ha élni akarsz.' Nem segíthetsz. Persze nem ők az elsődleges áldozatok, de szerintem valamelyest azért ők is azok. Hiszen értékrendjüket, elveiket, akaratukat, ösztöneiket - például akár a segíteni akarás ösztönét - kellett feladniuk az életben maradásért. Hogyan lehet így ép lelket megőrizni? 

A rabszolgák pedig... Borzasztó arra gondolni, hogy így kellett élniük emberek tömegeinek. Felfoghatatlan. Külön-külön nézve is. A fizikai bántalmazások, a kiszolgáltatottság, a családok szétszakítása stb., ez mind-mind külön is megemészthetetlen. És mégis így kellett élniük. Ha nem akartak, akkor is élniük kellett. Vagy élni akartak, de akkor meg azt nem lehetett. 
Nincsenek rá szavak. 

Néhány idézet tényleg kommentár nélkül: 

"Néha jobb a hasznos önáltatás, mint a haszontalan igazság."

"Minden, amit megtapasztaltunk, azt súgta, a szabadság káprázat. És mégis itt vagyunk."
"...ez a hely is önáltatás. És mégis itt vagyunk."

"Újdonság vagyunk a világ történetében, nincs minta rá, hogy mivé válhatunk."

"...a jövendő szolgálatába készültek állítani történetük valahány tanulságát."

"A világ aljas, de az embernek nem muszáj aljasnak lennie, ha nem akar."

Igen, a maga módján mindig aktuális és időszerű ez a téma (is). Mélyen elgondolkodtató és elmondhatatlanul borzalmas annak az igazságnak a kimondása, hogy: minden ember egyenlőnek teremtetett, amíg úgy nem döntenek valakik, hogy te nem vagy ember. Tényleg nehéz szavakat találni, mert erre nincs megfelelő...

Az ember csak remélni tud.

Ők is reméltek, de ki tudja, meddig és mit. Volt, hogy már nem volt mit remélni. És azután hogyan tudtak élni?

Hitkérdésekbe nem mennék bele, de nem tudom, hogy anélkül ez az egész témakör tárgyalható-e, emészthető-e, még akkor is, ha nem keresed a miértet. Csak a hogyant. Az is épp elég. Az is elég ahhoz, hogy azt mondd, az elviselhetetlent ha el kell viselni, akkor mégis hogyan tovább.


A 21. Század Kiadótól megrendelhető.

2018. március 7., szerda

Sarah Pinborough: 13 perc



"13 percig halott voltam.
Nem emlékszem, hogyan kerültem a jeges vízbe, de egyet tudok: nem baleset volt.
És nem akartam öngyilkos lenni.
Azt mondják, tartsuk magunkhoz közel a barátainkat, az ellenségeinket viszont még közelebb, de tizenévesen nehéz közöttük különbséget tenni. A barátaim szeretnek, tudom, hogy így van. De ez nem jelenti, hogy nem próbáltak megölni."
13 perc lebilincselő történet manipulációról, félelemről, gyilkosságról és az igazság erejéről. Mellbevágó olvasmány, és amikor letesszük, óhatatlanul elgondolkodunk: vajon mi magunk igazán ismerjük-e az embereket, akik a legközelebb állnak hozzánk.   
A könyv szerzőjét a magyar közönség a Ne higgy a szemének! című pszichológiai thriller kapcsán ismerhette meg.
A könyv filmes jogai már elkeltek.
__________________

Véletlenül akadtam rá erre a könyvre, nem olvastam Pinborough előző regényét - bár ezután már kíváncsi vagyok rá -, egyszerűen egy szórakoztató, izgalmas krimit kerestem.
Megkaptam.
De többet is kaptam ennél.

Bár úgy gondolom, ez elsősorban "YA-regénynek" minősül, de mégis szól bármelyik korosztálynak.

És mennyire más dolgokat mond és jelent valószínűleg korosztályonként mindenkinek! 

Alighanem egy tizenéves úgy olvassa: 'hát igen, ez az iskolai élet: ki a menőbb, kinek a posztjait lájkolják többen, és miért is nem értik meg ezt azok, akik nem értik? miért nem értik ezt a szüleink?'
A következő generáció pedig arról, hogy a tizenéves ezt gondolja, ezt gondolja: Istenem, ez mennyire szomorú...

Az értékrendet óhatatlanul előtérbe helyezi a szerző azzal, hogy betekintést enged egy középiskola népszerű lánycsoportjának hétköznapjaiba (ennél a kérdésnél is el lehetne időzni, hogy mitől is lesz valaki népszerű - megérne egy külön gondolatmenetet), és megmutatja, micsoda felszínesség és tartalomnélküliség uralhatja olyan emberek életét, akik ennél sokkal többre vihetnék, sokkal többre lehetnének képesek - mármint sokkal több érzelemre, megértésre, szolidaritásra! Mindarra, ami a felszín alatt van!

Ijesztő és elmondhatatlanul szomorú, hogy milyen gonoszak tudnak lenni az emberek. Már ilyen fiatal korban is. Gyakran felmerül bennem a kérdés, hogy vajon tudatában vannak saját kegyetlenségüknek? A kegyetlenségük erejének és következményeinek? És élvezik ezt, mert hatalmat biztosít a számukra? (Bármilyen kétségbeejtő is ez - hatalom, jóságos ég, miféle hatalom...) Vajon hányan vannak azok, akiknek ez fontos, akiknek ez meghatározza az életét, és azon túl, hogy "hatalommal" (a kegyetlenség hatalmával, a kegyetlenkedés rosszul értelmezett "jogával": "bántom, mert megtehetem") ruházza fel őket, legyezgeti a hiúságukat, még tovább torzítja a személyiségüket?!

És tényleg, tényleg mennyire el tudja uralni az ember életét - azt hiszem, óhatatlanul és észrevehetetlenül; egyszerűen belesiklanak oly sokan, mint egy kád habos vízbe... - az érzéketlenség, sőt a manipulatív viselkedés. És ennek csak részben okozója az, hogy a közösségi média korát éljük. Mert hát nem kell igazodnunk és asszisztálnunk ahhoz, ami rombol. De azért bizonyos szempontból mégis együtt járnak. Ami nem azt jelenti, hogy fészbúk meg instagram nélkül nem létezik manipulatív és sekélyes viselkedés, hanem azt, hogy ezek az oldalak (és azok az életformák és érzések, amelyek felé ezek terelnek) mit "termelnek ki", vagy inkább: mit segítenek kitermelni - milyen viselkedést, milyen érzéseket, milyen tetteket, milyen értékrendet, milyen beállítódást - és mire sarkall(hat)nak. Óvatosan fogalmazok, mert nyilvánvalóan az általánosítás tévedés lenne, ugyanakkor én most arról beszélek, amiről a könyv beszél.

Persze nem arra akarok kilyukadni, hogy emiatt lesz valaki szociopata vagy pszichopata, nem. Emiatt biztosan nem lesz az. A könyv sem erre utal. Hanem arra, hogy legalábbis nem segít a dolgon az, ha nem valóságos, csupán online életet élünk. Se a mi dolgunkon nem segít, a mi személyiségünkhöz nem tesz hozzá (sőt! sőt!), sem pedig a körülöttünk lévők dolgát nem teszi könnyebbé.

Mert mi lesz azokkal, akik nem népszerűek? Akik kívül maradnak - rekednek - a "Körön"? Gondol rájuk valaki? Mármint valaki olyan, aki az ő helyzetüket könnyebbé, jobbá tudja tenni!

Szóval ilyen szempontból nagyon is elgondolkodtató az egész téma és mindaz, ami a könyvben zajlik, azon túl, hogy egy jó és izgalmas krimi. Érdemes mögé nézni.

Pinborough különböző szemszögekből mutatja be az eseményeket, tulajdonképpen az összes fontos szereplő szemszögéből, amivel jól tudja csűrni-csavarni a szálakat. Mindegyikének érdemes mögé nézni.

Érdekes dolgokat talál az ember, ha elszánja magát, hogy lejjebb megy a jól láthatónál.


A 13 perc a kiadó honlapján megrendelhető!

2018. március 3., szombat

Yrsa Sigurðardóttir: Gének


Egy fiatal reykjavíki családanyát brutális kegyetlenséggel meggyilkolnak, aminek tanúja lesz hétéves kislánya is. A bűntettet hamarosan újabb követi, és bár a módszer ugyanaz, a rendőrség semmiféle kapcsolatot nem talál az áldozatok között.
Az ügy koronatanújaként szereplő kislányt a gyermekvédelem gondjaira kívánják bízni, ám végül egy pszichológus, Freyja veszi őt ideiglenesen magához, és ezzel ő is bekapcsolódik a vizsgálatba. Alaposan megnehezíti a dolgát, hogy kifejezetten utálja a nyomozást vezető tisztet, Huldart, aki nemrégiben megesett egyéjszakás kalandjuk után faképnél hagyta.
Eközben egy ifjú rádióamatőr különös, számokból álló üzeneteket fog, amelyekről hamarosan kiderül, hogy nem mások, mint a gyilkos nyomai.
Vajon sikerül feltörni a kódot még a következő gyilkosság előtt? Mert nagyon úgy tűnik, hogy lesz következő…
A magyar olvasók által már ismert és kedvelt Yrsa Sigurdardóttir ezzel a könyvvel került be a skandináv krimiszerzők élvonalába. Munkáját több díjjal is elismerték.
A vérfagyasztóan izgalmas történet oldalról oldalra űz minket a végső, megdöbbentő fordulatig.
A könyv a háromrészes  Freya & Huldar esetei sorozat első kötete.
_____________________

A skandináv krimik élvonalába tartozó regény a Gének, mert azért ebben a kategóriában is vannak jobbak, kevésbé jók és középszerűek - hát ez a legjobbak közé tartozik.

A skandináv krimik már-már alapkitételének - miszerint szókimondó, nem kendőzi el a részleteket, izgalmas és erős - teljes mértékben megfelel, de jóval túl is megy azon, ugyanis egy nagyon nehéz témát tár elénk az első oldalakon, amelyből mindannyian többfajta következtetéseket vonunk le már a történet legelején.

Részben véleményt alkotunk azokról, akik közül - sejthető - az egyikük a történet középpontjában fog állni (bár fogalmunk sincs, hogy mi módon); együttérzünk vele amiatt, amin keresztül kell mennie.
Másrészt pedig amikor megtörténik az első gyilkosság, megszűnik az együttérzésünk, és iszonyat és félelem lép a helyébe.

Ez a bizonyos néhány első oldal sok kérdést felvet, és elindítja az ember gondolatait bizonyos irányba. Nem valószínű, hogy jó irányba. Én végig biztos voltam benne, hogy legalábbis kapiskálom a megoldást. 
Persze abszolút nem. 

És nem kicsi a csattanó a végén. Huhh. Elképesztő történet. 

Aminek ereje abban is rejlik - mint sok skandináv kriminél, de talán ez az izlandiakra hatványozottan igaz -, hogy egy olyan környezetben játszódik, amely nagyon más, mint a miénk, más az életmód, a felfogás, a szemléletmód, és nem kis döbbenetemre, amint ez most kiderült a könyvből, rendkívül más a törvénykezés és az ítélkezés is. Erről csak fél oldal szólt a könyvben, de mégis számomra nagyon sokat hozzátett a sztorihoz, a véleményemhez; illetve mélyen elgondolkodtatott, a regénytől teljesen függetlenül is.

Izland sajátosságairól, az emberek különcségéről, de talán nem is ez a jó szó, inkább tőlünk való különbözőségéről, látásmódjáról és - ezt már több izlandi írónál megfigyeltem - önkritikájukról nagyon érdekes olvasni. A különcséget először ki is húztam, ahogy leírtam, mert azt gondoltam, nem ez a legjobb kifejezés; aztán éppen annak okán hagytam benne végül, mert ők maguk, az izlandi szerzők szokták ezt bátran kimondani - ahogy aztán a mondat második felében írtam: rendkívül önkritikusan; de valószínűleg józanul -, hogy valamilyen szempontból különcök, vagy különbözőek, másképp gondolkodnak (a törvénykezésük, amit említettem, szintén abszolút ezt támasztja alá), szóval emiatt arra jutottam, hogy nyugodtan nevezhetem így őket, hiszen ha ők így látják magukat, akkor biztosan így is van. És ez már önmagában is érdekessé tesz egy olvasmányt, amikor egy tőlünk idegen világba, kultúrába, szemléletmódba nyerünk bepillantást.


Az Animus Kiadótól megrendelhető.

2018. február 15., csütörtök

Paula Hawkins: A víz mélyén



Pszichológiai thriller A lány a vonaton bestsellerszerzőjétől.  

A víz mélyén című könyv 2017-ben elnyerte az év könyve díjat thriller kategóriában a Goodreads szavazatok alapján!

A várost átszelő folyóból holtan húznak ki egy fiatal nőt. Néhány hónappal korábban egy sérülékeny tinédzser lány végezte ugyanott, ugyanígy. Előttük évszázadokon át asszonyok és lányok hosszú sora lelte halálát a sötét vízben, így a két friss tragédia régen eltemetett titkokat bolygat meg – és hoz felszínre.
Az utolsó áldozat árván maradt, tizenöt éves lányának szembe kell néznie azzal, hogy félelmetes nagynénje lett a gondviselője, aki most kényszeredetten tér vissza oda, ahonnan annak idején elmenekült, és ahová szíve szerint soha nem tette volna be újra a lábát. A folyóparti ház eresztékei éjjelente hangosabban nyikorognak, a fal tövében susogó víz kísérteties neszekkel tölti meg az egyébként zavartalan csendet.
Paula Hawkins újabb története is megállíthatatlanul sodorja az olvasót a végkifejlet felé, bizonyítva, hogy az írónő nagy ismerője a női léleknek és az emberi ösztönöknek.
A szerző második thrillerére két évet kellett várni. De – ahogy az első olvasók egybehangzóan állítják – megérte.
_______________
Paula Hawkinsnak ez a könyve nekem jobban tetszett, mint A lány a vonaton. Az is tetszett, de a végével enyhén szólva nem voltam megelégedve. 
A víz mélyén végig izgalmas, pörgős volt, nem akarok közhelyes lenni, de tényleg nem tudtam letenni. Annyira jól van megírva az egész könyv, hogy mindig el kellett olvasnom "csak még egy oldalt", mielőtt leteszem másnapig. Aztán így persze simán átcsúsztam a másnapba. 
Jó a sztori, a sztorinak jól kitalált szereplői vannak, a szereplők olyan tulajdonságokkal vannak felruházva, amelyek miatt az olvasó kíváncsi lesz arra, hogy hova fut ki a személyiségfejlődésük; vagy hogy hogyan váltak ezekké az emberekké.
Sokszor eszembe jutott, miközben olvastam, hogy ritkán találkozom ennyire olvasmányos könyvvel, igazi kikapcsolódást nyújtó regény, bár persze sötét tónussal számolnia kell az embernek, amikor egy thrillert vesz a kezébe. Hawkins mégis nagyjából megkíméli az olvasóit, mert annyira azért nem ás mélyre, hogy elriasszon bárkit is, akinek nem olyan magas az ingerküszöbe. 
A végét talán még egy picit lehetett volna vagy felturbózni, vagy talányosabbá tenni, vagy jobban  kibontani, így - ha kérdés nem is, de - némi hiányérzet maradt bennem. Kíváncsi lettem volna a mozgatórugókra, de tudom, ez egy krimi, nem lélektani regény; és kíváncsi lettem volna a részletekre, de azoknak az eldöntését meg ránk, illetve a fantáziánkra bízta az író. 
A krimiszálon túllépve, vannak benne jó gondolatok, amiből látszik, hogy az író tudna mélyebbre is hatolni a személyiségábrázolásban. Talán nem mer, talán nem biztos benne, hogy az olvasók várják-e ezt tőle. Pedig szerintem ezzel nagyon sokat hozzá tudna tenni a történeteihez. 

2018. február 11., vasárnap

Lionel Shriver: A Mandible család 2029–2047



"A közeljövő Amerikájában játszódó, sugárzóan szellemes, éleslátó regény egy valamikori jómódú család négy generációját követi nyomon, amint keresztülbotorkálnak a – nagyon is ijesztően valóságosnak tűnő – országos méretű adósságválságtól romokban heverő amerikai gazdaságot megrázó utórengéseken.

Az Egyesült Államok 2029-ben vérontás nélküli világháborúba keveredik, amely idővel amerikai családok millióinak megtakarítását teszi semmivé. A nemzetközi devizatőzsdén a „mindenható dollár” értéke egyik napról a másikra óriásit zuhan, és helyét egy új globális fizetőeszköz, a bancor veszi át. Az elnök megtorlásul bejelenti, hogy Amerika nem tesz eleget hitel-visszatérítési kötelezettségeinek. Számlái fedezésére a kormány pénzt nyomtat. Ami kevés tényleges valuta a takarékoskodóknál megmarad, azt egykettőre elnyeli az elszabadult infláció.
A Mandible család kilencvenhét éves pátriárkájuk halála után jókora örökségre számított. Miután szülői jussuk semmivé porlad, a kezdeti szimpla csalódás a puszta túlélést jelentő kihívásba torkollik.
Avery ingerült, amiért nem vásárolhat olívaolajat, Florence nővére viszont földönfutóvá lett családtagokat kénytelen befogadni szűkös háztartásába. Nollie nénikéjük, a külföldön élő írónő hetvenhárom évesen egy olyan országba tér haza, amelyre rá sem ismer.
Nollie fivére, Carter azon füstölög, hogy megtébolyodott mostohaanyjukról neki kell gondoskodnia, mert idősek otthonára immár nem telik. Az egykor jobb napokat látott amerikai családot csupán Florence csodabogár tinédzser fia, Willing, a közgazdasági autodidakta menti meg az utcára kerüléstől.

Lionel Shriver többek között a Nagytestvér, a The New Republic, a National Book Award-döntős Ennyit erről, a New York Times bestseller Születésnap után és az Orange-díjat nyert Beszélnünk kell Kevinről szerzője. Újságcikkei jelennek meg a Guardianben, a New York Timesban, a Wall Street Journalben és számos egyéb sajtótermékben. Londonban és a New York-i Brooklynban él."

_________________________


Lionel Shriver legújabb regényében megint olyan gondolatokkal játszik el, amelyek másnak sosem jutnának eszébe. Amikor az ember olvas, időnként megfordul a fejében, hogy a gondolatokkal - és szavakkal - való játszadozás által az írók néha veszélyes játékot űznek. Hiszen az írásaikkal ötleteket is adnak... Néha jókat, néha viszont elég bizarrakat. És nem csak értékeket közvetítenek, hanem a gondolatokat a kimondott szó ereje által úgymond "legalizálják" is. Létjogosultságot adnak nekik.

Ami Shriverről azonnal eszembe jut, az az, hogy elképesztően okos. Egyfelől művelt, tájékozott, széles látókörű nő. Másfelől pedig kreatív, eredeti gondolatokkal, nagyon gazdag fantáziával rendelkező - nagybetűs - Művész. 

Egyszerre provokatőr*, egyszerre Alkotó ember, és egyszerre racionalista, két lábbal a földön álló nő. 

*Csakhogy ő nem férfit, nőt, népet, fajt vagy szimplán emberi tulajdonságokat állít pellengérre, hanem kormányokat, össztársadalmi problémákat, államok működési módját, jól észrevehető félresiklásokat, és finoman (vagy nem is olyan finoman) szól, hogy hé, figyeljetek már oda, nagyokosok, nem látjátok, hogy milyen pocsék irányba mentek?? Ha pedig látjátok: ne legyen kétségetek afelől, hogy mi is látjuk ám!! És nem vesszük jó néven az általatok választott és számunkra diktált irányt.

Fogalmam sincs, hogy közgazdász végzettséggel rendelkezik-e, de egyszerűen hihetetlennek tartom - bár látom, hogy egy-egy könyve írása során milyen mélyen beleássa magát az adott témába -, hogy ilyen szintű ismeretekkel rendelkezzen a közgazdaságtanról, a mikro- és makroökonómiáról, ha csupán autodidakta módon "némi" kutatómunkát végzett.

Shriver minden könyvével kirí a többi író közül azzal, hogy egy jelentős társadalmi problémát vizsgál (de nem akármilyen alapossággal ám!), és annak a társadalmi jelenségnek az emberi személyiségre való hatását. Jelen regényében jelesül azt, hogy a társadalmi és anyagi helyzet jelentős megváltozása miként változtatja meg a személyiséget, az emberek egymáshoz - és önmagukhoz - való viszonyulását, értékrendjét; hogy hogyan éled meg az új élethelyzetet, meg tudsz-e birkózni vele (egyrészt mint létfenntartás, másrészt mint az ép ész megőrzése); hogy kiforgat-e önmagadból; hogy legmélyebb (szerencsés esetben nemes) énedet hozza elő - akinek a létezéséről magad sem tudtál -, vagy egy teljesen más emberré tesz.

Nyilván a körülmények, a körülöttünk élők, a minket körülvevők hatnak ránk, persze, ezt tudja az ember - csak nem túl sokat gondolkodik rajta. Shriver pedig kimondja ezeket a dolgokat, felhívja rájuk a figyelmet, és elgondolkodtat: figyelj - ki is vagy te igazán!? És ez nem mindig az ideális körülmények között mutatkozik meg. 

Érdekes aspektusokra hívja fel a figyelmet, és olyan gondolatokat ír le, amelyek egy-egy fajsúlyos kérdésre is ráébresztenek (vagy legalábbis elmélázol rajtuk), illetve rengeteg olyan mondata van, egy-egy "lényegtelen" mozzanat, amelyek közül kit ez érint meg, kit az; de az a néhány (vagy sok) mondat, ami megragad, egészen mélyre tud hatolni.

Én nagyon élvezem azt, amikor szociológiai kérdéseken át közelíti meg egy író a személyiségfejlődést, ennél kevés izgalmasabb olvasmány van. Néha érdekes, néha meg persze ijesztő teret engedni azoknak a gondolatoknak, amelyekkel Shriver játszadozik; és hát gyakran igen megnyugtató a visszatérés a valóságba. Miközben nehéz kizökkenni a történeteiből.

Komló Zoltán fordítása ismét csak hozzáad a történethez - nem tudom elképzelni, hogy lenne bárki, aki alkalmasabb Shriver könyveinek a fordítására. Minden elismerésem.

E könyvében Shriver újabb elképesztő ötletei megint elrepítenek egy másik világba - és a dolgot az teszi igazán érdekessé és izgalmassá, hogy azt lebegteti a fejed fölött: ez bizony könnyen a te világoddá válhat.


A Gabo Kiadótól megrendelhető!

2018. január 16., kedd

Caroline Solé: Szavazz rám!




"Az emberi szükségleteket öt kategóriába lehet sorolni. Ezen az elméleten alapul most egy új valóságshow a televízióban: Az emberi szükségletek piramisa. Velem együtt 15 000-en veszünk részt a játékban, ám öt hét múlva már csak egyvalaki marad. De mit keresek én ebben az egészben?
Mondjuk azt, hogy Christopher Scottnak hívnak. Mondjuk azt, hogy tizennyolc éves vagyok. Hogy egy darab dobozkartonon lakom, az utcán, Londonban. Végül is tök mindegy, hogy hívnak, hány éves vagyok. Én lettem a 12 778-as számú játékos. Még nem létezem. De baromi nagy a kockázata, hogy valakivé válok, sőt celeb leszek. És ennél rosszabb nem is történhetne velem.
„Egy jelentkezési lapot kellett kitölteni az interneten, és beikszelni egy négyzetet. Jelentkezési díjat nem kértek. Gyanakvóbbnak kellett volna lennem. […]  Akkoriban irtóra nem érdekeltek a szabályok. Csak kattintani kellett, én meg kattintottam. Oké, katt. Kattintottam, mint ezer és ezer más jelentkező, akik előzőleg megpillantották az ötszínű piramisábrás hirdetést, a metróban kiplakátolva, vagy éppen a tévében, ahol folyamatosan nyomatták. De azt senki sem képzelte volna, hogy egy otthonról elszökött, hajléktalan kamasz lesz a játék hőse. A sztár.
Ez a sztár én vagyok. És hogy kivergődjek ebből az őrült történetből, már csak pár órám van, hogy a saját verziómban meséljem el a tényeket, és hogy fordítsak egyet a sors kerekén.”
A 20. század legvégén született, Párizsban élő Caroline Solé szeret a szabadságért küzdő, társadalom peremén élők sorsáról mesélni. Ilyen első regényének menekülő hőse, a kamasz Christopher, aki egy valóságshow szereplője lesz. Szavazz rám! című regénye 2015-ben jelent meg Franciaországban, és számos elismerés mellett elnyerte a Les escales littéraires d’Auvergne és a Enlivrez-vous à Thionville fődíját."
_________________________

Dávid olvasta ki először /az ő olvasmányairól már jó ideje nem írtunk, nem volt idő rá, de hamarosan pótoljuk/, és nagyon tetszett neki, azt mondta, hogy az egyik kedvenc könyve lett.
Mindenképpen ki akartam olvasni én is, és amint befejezte, én is nekikezdtem.

Engem egyébként is érdekel a Maslow-piramis, gyakran eszembe szokott jutni a hétköznapokban, mennyire érdekes megfigyelni az embernek saját magán ennek a működését.

Mindketten egy nap alatt olvastuk ki. Laza, olvasmányos, "haladós" regény - komoly gondolatai ellenére -, a tizenéves generáció nyelvén szól, de gyerekekhez és szülőkhöz egyaránt, és mindvégig a fontos dolgokról, az értékekről beszél - egy olyan kamasz szemszögéből, akinek az alapvető fontosságú dolgok közül semmije sincs meg.

Lehet most itt persze abba belemenni, hogy mik a fontos dolgok és kinek mije van ezekből valójában, de az a lényeg, hogy Maslow mégiscsak egy olyan elvet mondott ki, amely szerint mindenki számára ez bizonyos értelemben egységes, és szerintem alapvetően igaza van. De lehetnek kivételek! Nem akarok példákat mondani. Azonban Solé most mond egyet. Vagy éppen Maslow igazát bizonyítja? Így is, úgy is lehet nézni a dolgot. Mindenki döntse el maga!

Maradtak bennem kérdések a végén, és némi hiányérzet a befejezéssel kapcsolatban, de ezek továbbgondolását ránk bízta az író. Ez a könyvötlet szerintem elbírt volna még egy kicsit bővebb taglalást, de hát Solé szíve joga dönteni erről.

Mi mindenesetre köszönjük neki ezt a könyvet.



Kiegészítés március 7-én:

Gergőnek a kezébe akadt a regény. Lefeküdt az ágyra, és elkezdte olvasni. És olvasta és olvasta. Nem tudtam, kivegyem-e óvatosan a kezéből, mert nem az ő korosztályának íródott. De úgy gondolom és azt tapasztaltam, hogy egy 10 éves megszűri életkorának megfelelően, ösztönösen, hihetetlenül okosan és bölcsen, mi az, ami ebből még nem "neki való", és mi az, ami pedig számára is fontos és értékes gondolat lehet ebből. Ez persze nem minden könyvre igaz, de ez a könyv még belefért. (Van, amit azonnal kivennék a kezéből természetesen.) De ebbe a történetbe - vagy inkább, azt hiszem, a stílusba - annyira belefeledkezett, hogy addig nem kelt fel az ágyból, amíg nem végzett vele. Egy ültő (fekvő) helyében kiolvasta. Caroline Solé tud valamit, meg vagyok győződve róla.

Harper Lee: Menj, állíts őrt!




"A 26 éves, már New Yorkban élő Jean Louise Finch Scout meglátogatja az alabamai Maycomban idős apját, Atticust. Még mindig nem enyhültek az amerikai Délt formáló polgárjogi és politikai feszültségek, és a fiatal nő találkozásába szülőföldjével keserűség vegyül, amikor kellemetlen igazságok derülnek ki összetartó családjáról, szeretett városáról és a szívéhez legközelebb álló emberekről. Elárasztják gyerekkorának emlékei, kételyek ébrednek benne, vajon valódi értékek-e azok, amikben eddig hitt. 

A Ne bántsátok a feketerigót! és a Menj, és állíts őrt! érzékenyen megírt történet egy kamaszlányról, majd egy fiatal nőről, egy fájdalmakkal teli, de elkerülhetetlen átalakuláson áteső világról. 

Az 1950-es években született és évtizedekig a fiókban őrzött Menj, és állíts őrt! közelibb képet ad Harper Lee emberi és írói erényeiről. Az eddig egykönyvesnek hitt író most végre közreadta a múlt illúzióival való leszámolás, a bölcsesség, az emberség és az érzelmek humorral, szeretettel, könnyed pontossággal megírt regényét. Megrendítő egyszerűséggel és őszinteséggel idéz fel egy több mint fél évszázaddal ezelőtti kort, amelynek nagyon is van üzenete a mához. Nem csak megerősíti a később alkotott és azonnal világhírt hozó Ne bántsátok a feketerigót! című regény elévülhetetlen értékeit, hanem kiegészíti, hozzátesz, mélyebb kontextusba helyezi az immár klasszikus művet. 

Harper Lee 1926-ban született az alabamai Monroeville-ben. Az 1960-ban megjelent Ne bántsátok a feketerigót! című regénye azonnal világhírűvé vált, egy évvel később széppróza kategóriában Pulitzer-díjjal jutalmazták érte. A történet alapján 1962-ben filmet forgattak Gregory Peck emlékezetes alakításával. A szerző számos kitüntetést, díszdoktori címet kapott, de mindig visszautasította az ezzel járó nyilvános szerepléseket. "Soha nem gondoltam, hogy ekkora sikere lesz a történetnek, olyasmi ez, mintha fejbe vágtak volna. [...] Egy kis elismerésre vágytam csupán, de amint látják, sokat kaptam belőle, és ez ugyanannyira ijesztő, mintha sosem foglalkoztak volna a könyvemmel" - nyilatkozta egy 1964-ben készült interjúban."

_______________

Különböző helyeken sokféle dolgot rebesgetnek ennek a könyvnek a megírásával és kiadásával kapcsolatban, engem mégis (vagy éppen ezért?) érdekelt a folytatás, fel sem merült, hogy ne olvassam el.
Aztán az is kiderült, miután elolvastam a könyvet, hogy nem is folytatás... Nem az a sorrend, amit gondolna az ember.

Tudom, hogy Amerikában (azt nem tudom, hogy mindenhol vagy csak bizonyos államokban) kötelező olvasmány ez a regény, és van is ekként létjogosultsága, ez kétségtelen. A faji kérdésekről szóló mű a világ bármely táján alapmű, de Amerikában még inkább, hiszen az ő életüket, történelmüket taglalja. Azt hiszem, Magyarországon is teljes mértékben megállná a helyét kötelező olvasmányként a középiskolákban. Mindenkinek javára válik.

Nekem voltak benne kezdetben ellentmondásos dolgok, de aztán rájöttem, hogy ezek egyáltalán nem ellentmondások; egyszerűen arról van szó, hogy Lee el akarja mondani, nem feketék-fehérek a dolgok (amely kifejezés ebben a könyvben kétféle értelmet nyer); hogy különböző nézőpontok, szemszögek - hiszen különböző élethelyzetek, ennélfogva különféle igazságok - vannak; és hogy "Fürkész", aki a feltétlen elfogadás mellett áll ki olyan vehemensen, nem látva, nem hallva, éppen ő maga nem képes az elfogadásra: más véleményének az elfogadására, tiszteletben tartására.

Érdekesek voltak ezek az összefüggések, és rádöbbenni, hogy az ember tényleg mennyire nem látja időnként a fától az erdőt; mennyire elvakítanak minket az elveink, holott azok mellett minden körülmények között kiállni nem feltétlenül pozitívum, hanem merevség és empátiahiány, ami komoly következményekkel járhat. 

Néhány idézet a könyvből, ami nagyon megfogott:

"Vajon mit tesz egy bigott személy, ha olyasvalakivel találkozik, aki megkérdőjelezi a véleményét? Nem hátrál meg, és nem hajlik meg. Meg sem próbál odafigyelni az illetőre, csak kirohanást intéz ellene. (...) Gyakorlatilag kijelentetted, hogy: "Nem tetszik nekem, ahogy ezek az emberek viselkednek, így hát nem pazarlom rájuk az időmet." Pedig jobb, ha szánsz némi időt az emberekre, kedvesem, különben sosem nősz fel, és hatvanéves korodban is pontosan ugyanolyan leszel, amilyen most vagy - akkor pedig többé nem az unokahúgom leszel, hanem klinikai eset. Hajlamos vagy arra, hogy egyáltalán ne adj teret az elmédben mások eszméinek, függetlenül attól, milyen ostobák szerinted az emberek."

"Visszatekintve könnyű látni, milyenek voltunk tegnap vagy épp tíz évvel ezelőtt; mindig azt nehéz felismerni, hogy milyenek vagyunk most."

"Az előítéletben, ebben a szennyes szóban, és a hitben, ebben a tiszta kifejezésben akad valami közös: mindkettő ott kezdődik, ahol a józan ész véget ér."

"A barátaidnak olyankor van szükségük rád, amikor tévednek, nem pedig akkor, amikor igazuk van."

"Mindenki annak nevez, aminek akar, amíg tisztában vagyok azzal, hogy nincs igaza az illetőnek."

2018. január 6., szombat

A. J. Waines: Lány egy vonaton



"Az önfejű újságíró, Anna Rothman felismeri az öngyilkosságot - a férje öt évvel azelőtt megölte magát. Mikor a vonaton a mellette ülő lány egy medált dug a táskájába, majd a sínekre veti magát, Anna kínos kérdéseket tesz fel. Minden öngyilkosságra utal, a rendőrség lezárja az ügyet.
A lány, Elly azonban egy sor rejtett üzenetet hagyott hátra, Anna pedig veszélyes küzdelembe fog, hogy felkutassa a lány fél éve elrabolt unokaöccsét, megtalálja útitársa gyilkosát, és megválaszolja azokat a kérdéseket is, melyeket saját múltjával kapcsolatban merültek fel.

A pszichológiai thriller, ami vezette az Amazon sikerlistáját."
________________________

Elkerülhetetlen az összehasonlítás A lány a vonatonnal, és tudom, hogy az lett a sláger, a világhírű könyv, A könyv, de nekem ez sokkal, de sokkal jobban tetszett! Ha már összehasonlítás: "annak" a vége annyira bosszantó volt, annyira klisés; ennek a könyvnek a befejezése pedig meglepő, tényleg olyan, amit nem lehet előre kitalálni.

És akkor most be is fejezem a hasonlítgatást, nézzük csak önmagában ezt a regényt.

Jó a történet, érdekes szálakat kanyarít az író, olyan csavarokat tesz bele, amikre nem lehet tudni előre a választ. 
Az első rész befejezése ritka nagy meghökkenést okozott, olyat, ami tényleg elvétve fordul elő egy könyvben.

Rengeteg kérdést felvetett, és lehetetlenné tette, hogy az ember szünetet tartson az olvasásban. 

Olvastam más kritikában, hogy nahát, miféle "véletlen" fordult elő ebben a könyvben. Én nem tartottam életszerűtlennek, bár meglepőnek igen, persze. De hát annyi véletlen van az életünkben - akkor miért is ne lehetne egy könyvben is?

Nagyon jó krimi, jól van megírva a főbb szereplők jellemrajza, végig nagyon izgalmas volt, gördülékeny, kiszámíthatatlan, kérdésekkel teli, és nem felszínes, hanem könnyed műfaja ellenére fontos témákat feszegető. Remek krimi, és remélem, hogy Waines több könyvét is ki fogják adni Magyarországon!

Letehetetlen!!!!!!!!