MŰFAJOK szerinti bontás:

2018. február 15., csütörtök

Paula Hawkins: A víz mélyén



Pszichológiai thriller A lány a vonaton bestsellerszerzőjétől.  

A víz mélyén című könyv 2017-ben elnyerte az év könyve díjat thriller kategóriában a Goodreads szavazatok alapján!

A várost átszelő folyóból holtan húznak ki egy fiatal nőt. Néhány hónappal korábban egy sérülékeny tinédzser lány végezte ugyanott, ugyanígy. Előttük évszázadokon át asszonyok és lányok hosszú sora lelte halálát a sötét vízben, így a két friss tragédia régen eltemetett titkokat bolygat meg – és hoz felszínre.
Az utolsó áldozat árván maradt, tizenöt éves lányának szembe kell néznie azzal, hogy félelmetes nagynénje lett a gondviselője, aki most kényszeredetten tér vissza oda, ahonnan annak idején elmenekült, és ahová szíve szerint soha nem tette volna be újra a lábát. A folyóparti ház eresztékei éjjelente hangosabban nyikorognak, a fal tövében susogó víz kísérteties neszekkel tölti meg az egyébként zavartalan csendet.
Paula Hawkins újabb története is megállíthatatlanul sodorja az olvasót a végkifejlet felé, bizonyítva, hogy az írónő nagy ismerője a női léleknek és az emberi ösztönöknek.
A szerző második thrillerére két évet kellett várni. De – ahogy az első olvasók egybehangzóan állítják – megérte.
_______________
Paula Hawkinsnak ez a könyve nekem jobban tetszett, mint A lány a vonaton. Az is tetszett, de a végével enyhén szólva nem voltam megelégedve. 
A víz mélyén végig izgalmas, pörgős volt, nem akarok közhelyes lenni, de tényleg nem tudtam letenni. Annyira jól van megírva az egész könyv, hogy mindig el kellett olvasnom "csak még egy oldalt", mielőtt leteszem másnapig. Aztán így persze simán átcsúsztam a másnapba. 
Jó a sztori, a sztorinak jól kitalált szereplői vannak, a szereplők olyan tulajdonságokkal vannak felruházva, amelyek miatt az olvasó kíváncsi lesz arra, hogy hova fut ki a személyiségfejlődésük; vagy hogy hogyan váltak ezekké az emberekké.
Sokszor eszembe jutott, miközben olvastam, hogy ritkán találkozom ennyire olvasmányos könyvvel, igazi kikapcsolódást nyújtó regény, bár persze sötét tónussal számolnia kell az embernek, amikor egy thrillert vesz a kezébe. Hawkins mégis nagyjából megkíméli az olvasóit, mert annyira azért nem ás mélyre, hogy elriasszon bárkit is, akinek nem olyan magas az ingerküszöbe. 
A végét talán még egy picit lehetett volna vagy felturbózni, vagy talányosabbá tenni, vagy jobban  kibontani, így - ha kérdés nem is, de - némi hiányérzet maradt bennem. Kíváncsi lettem volna a mozgatórugókra, de tudom, ez egy krimi, nem lélektani regény; és kíváncsi lettem volna a részletekre, de azoknak az eldöntését meg ránk, illetve a fantáziánkra bízta az író. 
A krimiszálon túllépve, vannak benne jó gondolatok, amiből látszik, hogy az író tudna mélyebbre is hatolni a személyiségábrázolásban. Talán nem mer, talán nem biztos benne, hogy az olvasók várják-e ezt tőle. Pedig szerintem ezzel nagyon sokat hozzá tudna tenni a történeteihez. 

2018. február 11., vasárnap

Lionel Shriver: A Mandible család 2029–2047



"A közeljövő Amerikájában játszódó, sugárzóan szellemes, éleslátó regény egy valamikori jómódú család négy generációját követi nyomon, amint keresztülbotorkálnak a – nagyon is ijesztően valóságosnak tűnő – országos méretű adósságválságtól romokban heverő amerikai gazdaságot megrázó utórengéseken.

Az Egyesült Államok 2029-ben vérontás nélküli világháborúba keveredik, amely idővel amerikai családok millióinak megtakarítását teszi semmivé. A nemzetközi devizatőzsdén a „mindenható dollár” értéke egyik napról a másikra óriásit zuhan, és helyét egy új globális fizetőeszköz, a bancor veszi át. Az elnök megtorlásul bejelenti, hogy Amerika nem tesz eleget hitel-visszatérítési kötelezettségeinek. Számlái fedezésére a kormány pénzt nyomtat. Ami kevés tényleges valuta a takarékoskodóknál megmarad, azt egykettőre elnyeli az elszabadult infláció.
A Mandible család kilencvenhét éves pátriárkájuk halála után jókora örökségre számított. Miután szülői jussuk semmivé porlad, a kezdeti szimpla csalódás a puszta túlélést jelentő kihívásba torkollik.
Avery ingerült, amiért nem vásárolhat olívaolajat, Florence nővére viszont földönfutóvá lett családtagokat kénytelen befogadni szűkös háztartásába. Nollie nénikéjük, a külföldön élő írónő hetvenhárom évesen egy olyan országba tér haza, amelyre rá sem ismer.
Nollie fivére, Carter azon füstölög, hogy megtébolyodott mostohaanyjukról neki kell gondoskodnia, mert idősek otthonára immár nem telik. Az egykor jobb napokat látott amerikai családot csupán Florence csodabogár tinédzser fia, Willing, a közgazdasági autodidakta menti meg az utcára kerüléstől.

Lionel Shriver többek között a Nagytestvér, a The New Republic, a National Book Award-döntős Ennyit erről, a New York Times bestseller Születésnap után és az Orange-díjat nyert Beszélnünk kell Kevinről szerzője. Újságcikkei jelennek meg a Guardianben, a New York Timesban, a Wall Street Journalben és számos egyéb sajtótermékben. Londonban és a New York-i Brooklynban él."

_________________________


Lionel Shriver legújabb regényében megint olyan gondolatokkal játszik el, amelyek másnak sosem jutnának eszébe. Amikor az ember olvas, időnként megfordul a fejében, hogy a gondolatokkal - és szavakkal - való játszadozás által az írók néha veszélyes játékot űznek. Hiszen az írásaikkal ötleteket is adnak... Néha jókat, néha viszont elég bizarrakat. És nem csak értékeket közvetítenek, hanem a gondolatokat a kimondott szó ereje által úgymond "legalizálják" is. Létjogosultságot adnak nekik.

Ami Shriverről azonnal eszembe jut, az az, hogy elképesztően okos. Egyfelől művelt, tájékozott, széles látókörű nő. Másfelől pedig kreatív, eredeti gondolatokkal, nagyon gazdag fantáziával rendelkező - nagybetűs - Művész. 

Egyszerre provokatőr*, egyszerre Alkotó ember, és egyszerre racionalista, két lábbal a földön álló nő. 

*Csakhogy ő nem férfit, nőt, népet, fajt vagy szimplán emberi tulajdonságokat állít pellengérre, hanem kormányokat, össztársadalmi problémákat, államok működési módját, jól észrevehető félresiklásokat, és finoman (vagy nem is olyan finoman) szól, hogy hé, figyeljetek már oda, nagyokosok, nem látjátok, hogy milyen pocsék irányba mentek?? Ha pedig látjátok: ne legyen kétségetek afelől, hogy mi is látjuk ám!! És nem vesszük jó néven az általatok választott és számunkra diktált irányt.

Fogalmam sincs, hogy közgazdász végzettséggel rendelkezik-e, de egyszerűen hihetetlennek tartom - bár látom, hogy egy-egy könyve írása során milyen mélyen beleássa magát az adott témába -, hogy ilyen szintű ismeretekkel rendelkezzen a közgazdaságtanról, a mikro- és makroökonómiáról, ha csupán autodidakta módon "némi" kutatómunkát végzett.

Shriver minden könyvével kirí a többi író közül azzal, hogy egy jelentős társadalmi problémát vizsgál (de nem akármilyen alapossággal ám!), és annak a társadalmi jelenségnek az emberi személyiségre való hatását. Jelen regényében jelesül azt, hogy a társadalmi és anyagi helyzet jelentős megváltozása miként változtatja meg a személyiséget, az emberek egymáshoz - és önmagukhoz - való viszonyulását, értékrendjét; hogy hogyan éled meg az új élethelyzetet, meg tudsz-e birkózni vele (egyrészt mint létfenntartás, másrészt mint az ép ész megőrzése); hogy kiforgat-e önmagadból; hogy legmélyebb (szerencsés esetben nemes) énedet hozza elő - akinek a létezéséről magad sem tudtál -, vagy egy teljesen más emberré tesz.

Nyilván a körülmények, a körülöttünk élők, a minket körülvevők hatnak ránk, persze, ezt tudja az ember - csak nem túl sokat gondolkodik rajta. Shriver pedig kimondja ezeket a dolgokat, felhívja rájuk a figyelmet, és elgondolkodtat: figyelj - ki is vagy te igazán!? És ez nem mindig az ideális körülmények között mutatkozik meg. 

Érdekes aspektusokra hívja fel a figyelmet, és olyan gondolatokat ír le, amelyek egy-egy fajsúlyos kérdésre is ráébresztenek (vagy legalábbis elmélázol rajtuk), illetve rengeteg olyan mondata van, egy-egy "lényegtelen" mozzanat, amelyek közül kit ez érint meg, kit az; de az a néhány (vagy sok) mondat, ami megragad, egészen mélyre tud hatolni.

Én nagyon élvezem azt, amikor szociológiai kérdéseken át közelíti meg egy író a személyiségfejlődést, ennél kevés izgalmasabb olvasmány van. Néha érdekes, néha meg persze ijesztő teret engedni azoknak a gondolatoknak, amelyekkel Shriver játszadozik; és hát gyakran igen megnyugtató a visszatérés a valóságba. Miközben nehéz kizökkenni a történeteiből.

Komló Zoltán fordítása ismét csak hozzáad a történethez - nem tudom elképzelni, hogy lenne bárki, aki alkalmasabb Shriver könyveinek a fordítására. Minden elismerésem.

E könyvében Shriver újabb elképesztő ötletei megint elrepítenek egy másik világba - és a dolgot az teszi igazán érdekessé és izgalmassá, hogy azt lebegteti a fejed fölött: ez bizony könnyen a te világoddá válhat.


A Gabo Kiadótól megrendelhető!

2018. január 16., kedd

Caroline Solé: Szavazz rám!




"Az emberi szükségleteket öt kategóriába lehet sorolni. Ezen az elméleten alapul most egy új valóságshow a televízióban: Az emberi szükségletek piramisa. Velem együtt 15 000-en veszünk részt a játékban, ám öt hét múlva már csak egyvalaki marad. De mit keresek én ebben az egészben?
Mondjuk azt, hogy Christopher Scottnak hívnak. Mondjuk azt, hogy tizennyolc éves vagyok. Hogy egy darab dobozkartonon lakom, az utcán, Londonban. Végül is tök mindegy, hogy hívnak, hány éves vagyok. Én lettem a 12 778-as számú játékos. Még nem létezem. De baromi nagy a kockázata, hogy valakivé válok, sőt celeb leszek. És ennél rosszabb nem is történhetne velem.
„Egy jelentkezési lapot kellett kitölteni az interneten, és beikszelni egy négyzetet. Jelentkezési díjat nem kértek. Gyanakvóbbnak kellett volna lennem. […]  Akkoriban irtóra nem érdekeltek a szabályok. Csak kattintani kellett, én meg kattintottam. Oké, katt. Kattintottam, mint ezer és ezer más jelentkező, akik előzőleg megpillantották az ötszínű piramisábrás hirdetést, a metróban kiplakátolva, vagy éppen a tévében, ahol folyamatosan nyomatták. De azt senki sem képzelte volna, hogy egy otthonról elszökött, hajléktalan kamasz lesz a játék hőse. A sztár.
Ez a sztár én vagyok. És hogy kivergődjek ebből az őrült történetből, már csak pár órám van, hogy a saját verziómban meséljem el a tényeket, és hogy fordítsak egyet a sors kerekén.”
A 20. század legvégén született, Párizsban élő Caroline Solé szeret a szabadságért küzdő, társadalom peremén élők sorsáról mesélni. Ilyen első regényének menekülő hőse, a kamasz Christopher, aki egy valóságshow szereplője lesz. Szavazz rám! című regénye 2015-ben jelent meg Franciaországban, és számos elismerés mellett elnyerte a Les escales littéraires d’Auvergne és a Enlivrez-vous à Thionville fődíját."
_________________________

Dávid olvasta ki először /az ő olvasmányairól már jó ideje nem írtunk, nem volt idő rá, de hamarosan pótoljuk/, és nagyon tetszett neki, azt mondta, hogy az egyik kedvenc könyve lett.
Mindenképpen ki akartam olvasni én is, és amint befejezte, én is nekikezdtem.

Engem egyébként is érdekel a Maslow-piramis, gyakran eszembe szokott jutni a hétköznapokban, mennyire érdekes megfigyelni az embernek saját magán ennek a működését.

Mindketten egy nap alatt olvastuk ki. Laza, olvasmányos, "haladós" regény - komoly gondolatai ellenére -, a tizenéves generáció nyelvén szól, de gyerekekhez és szülőkhöz egyaránt, és mindvégig a fontos dolgokról, az értékekről beszél - egy olyan kamasz szemszögéből, akinek az alapvető fontosságú dolgok közül semmije sincs meg.

Lehet most itt persze abba belemenni, hogy mik a fontos dolgok és kinek mije van ezekből valójában, de az a lényeg, hogy Maslow mégiscsak egy olyan elvet mondott ki, amely szerint mindenki számára ez bizonyos értelemben egységes, és szerintem alapvetően igaza van. De lehetnek kivételek! Nem akarok példákat mondani. Azonban Solé most mond egyet. Vagy éppen Maslow igazát bizonyítja? Így is, úgy is lehet nézni a dolgot. Mindenki döntse el maga!

Maradtak bennem kérdések a végén, és némi hiányérzet a befejezéssel kapcsolatban, de ezek továbbgondolását ránk bízta az író. Ez a könyvötlet szerintem elbírt volna még egy kicsit bővebb taglalást, de hát Solé szíve joga dönteni erről.

Mi mindenesetre köszönjük neki ezt a könyvet.



Harper Lee: Menj, állíts őrt!




"A 26 éves, már New Yorkban élő Jean Louise Finch Scout meglátogatja az alabamai Maycomban idős apját, Atticust. Még mindig nem enyhültek az amerikai Délt formáló polgárjogi és politikai feszültségek, és a fiatal nő találkozásába szülőföldjével keserűség vegyül, amikor kellemetlen igazságok derülnek ki összetartó családjáról, szeretett városáról és a szívéhez legközelebb álló emberekről. Elárasztják gyerekkorának emlékei, kételyek ébrednek benne, vajon valódi értékek-e azok, amikben eddig hitt. 

A Ne bántsátok a feketerigót! és a Menj, és állíts őrt! érzékenyen megírt történet egy kamaszlányról, majd egy fiatal nőről, egy fájdalmakkal teli, de elkerülhetetlen átalakuláson áteső világról. 

Az 1950-es években született és évtizedekig a fiókban őrzött Menj, és állíts őrt! közelibb képet ad Harper Lee emberi és írói erényeiről. Az eddig egykönyvesnek hitt író most végre közreadta a múlt illúzióival való leszámolás, a bölcsesség, az emberség és az érzelmek humorral, szeretettel, könnyed pontossággal megírt regényét. Megrendítő egyszerűséggel és őszinteséggel idéz fel egy több mint fél évszázaddal ezelőtti kort, amelynek nagyon is van üzenete a mához. Nem csak megerősíti a később alkotott és azonnal világhírt hozó Ne bántsátok a feketerigót! című regény elévülhetetlen értékeit, hanem kiegészíti, hozzátesz, mélyebb kontextusba helyezi az immár klasszikus művet. 

Harper Lee 1926-ban született az alabamai Monroeville-ben. Az 1960-ban megjelent Ne bántsátok a feketerigót! című regénye azonnal világhírűvé vált, egy évvel később széppróza kategóriában Pulitzer-díjjal jutalmazták érte. A történet alapján 1962-ben filmet forgattak Gregory Peck emlékezetes alakításával. A szerző számos kitüntetést, díszdoktori címet kapott, de mindig visszautasította az ezzel járó nyilvános szerepléseket. "Soha nem gondoltam, hogy ekkora sikere lesz a történetnek, olyasmi ez, mintha fejbe vágtak volna. [...] Egy kis elismerésre vágytam csupán, de amint látják, sokat kaptam belőle, és ez ugyanannyira ijesztő, mintha sosem foglalkoztak volna a könyvemmel" - nyilatkozta egy 1964-ben készült interjúban."

_______________

Különböző helyeken sokféle dolgot rebesgetnek ennek a könyvnek a megírásával és kiadásával kapcsolatban, engem mégis (vagy éppen ezért?) érdekelt a folytatás, fel sem merült, hogy ne olvassam el.
Aztán az is kiderült, miután elolvastam a könyvet, hogy nem is folytatás... Nem az a sorrend, amit gondolna az ember.

Tudom, hogy Amerikában (azt nem tudom, hogy mindenhol vagy csak bizonyos államokban) kötelező olvasmány ez a regény, és van is ekként létjogosultsága, ez kétségtelen. A faji kérdésekről szóló mű a világ bármely táján alapmű, de Amerikában még inkább, hiszen az ő életüket, történelmüket taglalja. Azt hiszem, Magyarországon is teljes mértékben megállná a helyét kötelező olvasmányként a középiskolákban. Mindenkinek javára válik.

Nekem voltak benne kezdetben ellentmondásos dolgok, de aztán rájöttem, hogy ezek egyáltalán nem ellentmondások; egyszerűen arról van szó, hogy Lee el akarja mondani, nem feketék-fehérek a dolgok (amely kifejezés ebben a könyvben kétféle értelmet nyer); hogy különböző nézőpontok, szemszögek - hiszen különböző élethelyzetek, ennélfogva különféle igazságok - vannak; és hogy "Fürkész", aki a feltétlen elfogadás mellett áll ki olyan vehemensen, nem látva, nem hallva, éppen ő maga nem képes az elfogadásra: más véleményének az elfogadására, tiszteletben tartására.

Érdekesek voltak ezek az összefüggések, és rádöbbenni, hogy az ember tényleg mennyire nem látja időnként a fától az erdőt; mennyire elvakítanak minket az elveink, holott azok mellett minden körülmények között kiállni nem feltétlenül pozitívum, hanem merevség és empátiahiány, ami komoly következményekkel járhat. 

Néhány idézet a könyvből, ami nagyon megfogott:

"Vajon mit tesz egy bigott személy, ha olyasvalakivel találkozik, aki megkérdőjelezi a véleményét? Nem hátrál meg, és nem hajlik meg. Meg sem próbál odafigyelni az illetőre, csak kirohanást intéz ellene. (...) Gyakorlatilag kijelentetted, hogy: "Nem tetszik nekem, ahogy ezek az emberek viselkednek, így hát nem pazarlom rájuk az időmet." Pedig jobb, ha szánsz némi időt az emberekre, kedvesem, különben sosem nősz fel, és hatvanéves korodban is pontosan ugyanolyan leszel, amilyen most vagy - akkor pedig többé nem az unokahúgom leszel, hanem klinikai eset. Hajlamos vagy arra, hogy egyáltalán ne adj teret az elmédben mások eszméinek, függetlenül attól, milyen ostobák szerinted az emberek."

"Visszatekintve könnyű látni, milyenek voltunk tegnap vagy épp tíz évvel ezelőtt; mindig azt nehéz felismerni, hogy milyenek vagyunk most."

"Az előítéletben, ebben a szennyes szóban, és a hitben, ebben a tiszta kifejezésben akad valami közös: mindkettő ott kezdődik, ahol a józan ész véget ér."

"A barátaidnak olyankor van szükségük rád, amikor tévednek, nem pedig akkor, amikor igazuk van."

"Mindenki annak nevez, aminek akar, amíg tisztában vagyok azzal, hogy nincs igaza az illetőnek."

2018. január 6., szombat

A. J. Waines: Lány egy vonaton



"Az önfejű újságíró, Anna Rothman felismeri az öngyilkosságot - a férje öt évvel azelőtt megölte magát. Mikor a vonaton a mellette ülő lány egy medált dug a táskájába, majd a sínekre veti magát, Anna kínos kérdéseket tesz fel. Minden öngyilkosságra utal, a rendőrség lezárja az ügyet.
A lány, Elly azonban egy sor rejtett üzenetet hagyott hátra, Anna pedig veszélyes küzdelembe fog, hogy felkutassa a lány fél éve elrabolt unokaöccsét, megtalálja útitársa gyilkosát, és megválaszolja azokat a kérdéseket is, melyeket saját múltjával kapcsolatban merültek fel.

A pszichológiai thriller, ami vezette az Amazon sikerlistáját."
________________________

Elkerülhetetlen az összehasonlítás A lány a vonatonnal, és tudom, hogy az lett a sláger, a világhírű könyv, A könyv, de nekem ez sokkal, de sokkal jobban tetszett! Ha már összehasonlítás: "annak" a vége annyira bosszantó volt, annyira klisés; ennek a könyvnek a befejezése pedig meglepő, tényleg olyan, amit nem lehet előre kitalálni.

És akkor most be is fejezem a hasonlítgatást, nézzük csak önmagában ezt a regényt.

Jó a történet, érdekes szálakat kanyarít az író, olyan csavarokat tesz bele, amikre nem lehet tudni előre a választ. 
Az első rész befejezése ritka nagy meghökkenést okozott, olyat, ami tényleg elvétve fordul elő egy könyvben.

Rengeteg kérdést felvetett, és lehetetlenné tette, hogy az ember szünetet tartson az olvasásban. 

Olvastam más kritikában, hogy nahát, miféle "véletlen" fordult elő ebben a könyvben. Én nem tartottam életszerűtlennek, bár meglepőnek igen, persze. De hát annyi véletlen van az életünkben - akkor miért is ne lehetne egy könyvben is?

Nagyon jó krimi, jól van megírva a főbb szereplők jellemrajza, végig nagyon izgalmas volt, gördülékeny, kiszámíthatatlan, kérdésekkel teli, és nem felszínes, hanem könnyed műfaja ellenére fontos témákat feszegető. Remek krimi, és remélem, hogy Waines több könyvét is ki fogják adni Magyarországon!

Letehetetlen!!!!!!!!

2017. december 30., szombat

A 2017-ben olvasott legjobb könyvek

Semmiképpen sem rangsorolva!

Liane Moriarty: Hatalmas kis hazugságok (jól eltalált mondatai, karakterei és a kiszámíthatatlan csattanó miatt)

Robert Galbraith: Gonosz pálya (Rowling sokszínűsége miatt, és mert minden stílusban maradandót tud alkotni)

Scott Turow: Ártatlanságra ítélve (műfajteremtése, hihetetlen igényessége és a nem várt végső fordulat miatt)

Scott Turow: Ártatlan (mert felül tudta múlni még az első, elmondhatatlanul kiváló részt is)

Naomi Wood: Mrs. Hemingway (az érzékenysége, empátiája miatt)

J. K. Rowling: Harry Potter és az elátkozott gyermek (a cseppet sem csökkenő színvonal, az izgalom, a varázslatosság és az eredetiség miatt)

Harper Lee: Ne bántsátok a feketerigót (a társadalom elnyomott rétegei - és mindenki más - iránti érzékenysége okán)

James Herriot: Ő is Isten állatkája (emberszeretete, -tisztelete, állatszeretete, -tisztelete, életszeretete és -tisztelete miatt)


2017. december 29., péntek

E. Lockhart: Szemfényvesztés



A hazudósok szerzőjének új lélektani thrillere.

„Csak egy igazán fontos: hogy bármely pillanatban feláldozzuk azt, akik vagyunk, azért, akikké válhatunk.”
Egy szenvedélyes barátság. Egy megmagyarázatlan eltűnés. Egy gyilkosság, esetleg kettő.
Egy félresikerült szerelem. Esetleg több is, mondjuk három.
Tompa tárgyak, álruhák, vér és csokoládé. Az amerikai álom, szuperhősök, kémek és ellenségeik.
Egy lány, aki nem hajlandó megtenni, amit várnak tőle.

Egy lány, aki nem hajlandó az lenni, aki egykor volt.
__________________

E. Lockhart ismét utolérte önmagát. A hazudósokban szerintem a műfaj legjavát nyújtotta, aztán a Frankie Landau-Banks nem sikerült annyira jól, viszont a Szemfényvesztés igazán eredeti, igényes, izgalmas; tényleg, de tényleg nem tudtam letenni! Addig olvastam, amíg hajnalban már nem bírtam tovább, reggel pedig - tök fáradtan ébredve - folytattam. Nagyon tetszett.

Az idősáv, amelyet használ, abszolút működik, ráadásul az első fejezet után váratlan ez a megoldás, tele vannak meglepetéssel az újabb időintervallumok, sok a fordulat az egész történetben, de nem túlzón, teljesen megtalálja az egyensúlyt, és nagyon, de nagyon szeretem azokat a lényegre törő, totál telitalálat mondatokat, párbeszédeket, amiket használ. 

Tökéletes két ünnep közötti olvasmány, lazításhoz, ébredéshez, elalváshoz, pihenéshez, könnyed kikapcsolódáshoz, de igazából jó a vonaton, a metrón, a 10 perces röpke szünetekben munka közben, szóval olvassátok bármikor, nem fogtok csalódni.

Kidolgozott, érdekes karakterek; kellően eltalált csavarok; olyan vonalvezetés és idősík, amely már önmagában izgalmassá teszi a történetet; kiszámíthatatlan, kiszámíthatatlan bűntények, és..............

Éééés... tartalmat is hordoz magában! 

El lehet elmélkedni ismét a neveltetés, a család, a szocializáció meghatározó erején, a jellemfejlődés mikéntjén és az azt befolyásoló tényezőkön, a beláthatatlan következményeken, azon, hogy mennyire, mennyire mérlegelnünk kell a tetteinket, szavainkat, mert van, amit (mármint azt, ami azzal jár) nem lehet visszacsinálni.

Lockhart a mai young adult, szórakoztató és akár még a krimiirodalomban is üde, eredeti színfolt, kirí a többiek közül, ami kizárólag előnyére válik, és biztos vagyok benne, hogy még sok remek írás fog születni a tollából. Szuper a stílusa, bárcsak több író rendelkezne olyan eredetiséggel, amely neki például a sajátja!

Olvassátok el, tuti, hogy tetszeni fog!


A Ciceró Könyvstúdiótól megrendelhető ITT.

2017. december 27., szerda

Rejtő Jenő: Vesztegzár a Grand Hotelben

Képtalálat a következőre: „vesztegzár a grand hotelben”

"Rejtő egyik legismertebb és legmulatságosabb regénye ez. A Banánoxid nevű találmány vegyi képletének megszerzéséért folyó harc a bubópestis megbetegedés ürügyén vesztegzár alá helyezett nemzetközi közönséggel, minden rendű és rangú szélhámossal szúfolt Grand Hotelben zajlik. Bár az okmány megszerzése csak egypár titokzatos személy érdeke, mégis, a kényszerű bezártság nyomasztó hatására a legkülönfélébb rejtélyes eseményekbe keveredik bele a hotel szinte minden lakója, hogy azután az óriási kavarodásban lelepleződjenek az igazi bűnözők, és fejtetőre állított kalandok során egymásra találjanak az igazi szerelmesek – és az okmány hivatott tulajdonosai, illetve őrzői is."

Emma Donoghue: A csoda



A 19. századi Írország kellős közepén, az ingoványos, tőzegszagú lápvidéken a burgonyavész és a tömeges kivándorlások miatt megfogyatkozott lakosság életét a katolikus vallás, a helyi hiedelemvilág és a csekély élelem megszerzése határozza meg. Ezt a kilátástalanságot ragyogja be egy tizenegy éves kislány, aki valódi látványosságnak számít a környékbeliek szemében. Anna O'Donnell négy hónapja nem vett magához táplálékot. Szülei és orvosa állítják, hogy a kislány nem csaló, hanem maga a csoda. Lib Wright egykor a krími háborúban szolgált ápolónőként. Az ott tapasztaltak megkeményítették őt, gyakorlatias, szkeptikus és cinikus nőként érkezik az aprócska ír faluba, ahol azt a feladatot kapja, hogy leleplezzen vagy minden kétséget kizáróan alátámasszon egy égbekiáltó szélhámosságot. Két hétig kell megfigyelnie Annát. Emma Donoghue legújabb mesterműve két nagyon különböző ember története, akik visszafordíthatatlanul részesei lesznek egymás életének. Érzékenyen megírt pszichológiai thriller a szeretet küzdelméről a gonoszsággal szemben.

______________

Emma Donoghue előző, nagy sikerű regényét csak filmen láttam, de ismerve azt a történetet és elolvasva ezt a könyvet az megállapítható, hogy mindkét történetben egy nagyon zárt világról, annak részeseiről, nagyon különös élet- és családi helyzetekről van szó. 

A kicsit sem szokványos színterek és élethelyzetek adják a cseppet sem szokványos karaktereket, főszereplőket, akik ebben a könyvben is - csakúgy, mint az előzőben - szenvednek. Szenvedésük egyenesen következik abból, hogy olyan helyzetben vannak, amelyből nem tudnak kimenekülni; vagy ha előbb-utóbb sikerül is nekik, sérülések nélkül nem úszhatják meg, nem folytathatják úgy az életüket, mintha mi sem történt volna. Kezdhetnek új lapot, új életet, de olyan sebeket hordoznak, amelyek mindig el fogják kísérni őket.

Kezdetben nem tudtam, hogy hova fog kifutni a történet, olvasva a könyv hátulján, hogy "pszichológiai thriller" és "a szeretet küzdelme a gonoszsággal szemben", hiszen annyira nem így indult. Korrajznak tűnt (persze valamelyest az is), amelyben első látásra "csak" az a különleges, hogy számunkra idegen világban és években játszódik a regény, de aztán kiderült, hogy ennél sokkal többről van szó. 

Nem csupán korrajz, nem csupán thriller, nemcsak jellemfejlődés vagy történelem, hanem a spiritualitás és a hit kérdéseit is feszegeti a szerző, 

mindvégig kritikusan, mindvégig kérdéseket feltéve, kételyeket ébresztve, minden és mindenki iránt, ami és aki a történetben szerepel, ráirányítva a figyelmet olyan dolgokra, amelyek elől és olyanokra, amelyekbe menekülhetünk.

A menekülési útvonalak különbözőek, és nem (vagy nem kizárólag) abból fakadnak, hogy miből menekül az ember. Nem is tudom, hogy mi alapján választja ki az ember a menekülőutat (neveltetés? értékrend? jellem? környezet? lehetőségek? hit?...), és hogy egyáltalán választja-e. Vagy adódik. Az első dologba kapaszkodunk, amibe tudunk? Vagy az utolsóba, amikor már nincs más? Mi alapján dönt az ember?

Emma Donoghue egy választ kínál erre, a milliónyi közül. Nem mondja azt, hogy ez az út a jó vagy az egyetlen, és azt sem, hogy ez az út hibás. Csak megmutat egyet a sokból, és azt mondja, ez is az lehet. Nem is tudom, hogy keres-e válaszokat, vagy csak ösztönöz a válaszkeresésre. De nem lehet anélkül végigolvasni ezt a könyvet, hogy az ember feltegyen magának ezernyi kérdést, miközben a válaszok is csak elméletiek, mert azt, hogy valaki miért egy bizonyos utat választ egy élethelyzetben, csak az az egyetlen ember tudja, de az az érzésem, hogy nagyon gyakran még ő maga sem.


Az Alexandra Kiadótól megrendelhető ITT.

2017. december 16., szombat

Michael Finkel: Igaz történet




Michael Finkelt, a New York Times újságíróját 2002-ben kirúgták a laptól, miután meghamisította egy oknyomozó riport bizonyos részleteit. Miközben arra várt, hogy elbocsátását az újság nyilvánosságra hozza és karrierje végleg romba dőljön, nyugtalanító hírt kapott. Egy Christian Longo nevű fiatalembert, akit saját családja meggyilkolásáért köröztek, elfogtak Mexikóban, ahol új személyazonosságot vett fel: azt állította, ő Michael Finkel a New York Timestól. Finkel természetesen azonnal felkereste Longót, hogy megismerje az igaz történetet – ezzel bizarr és bensőséges kapcsolat vette kezdetét, az újságírói munka pedig szép lassan hátborzongató macska-egér játékká alakult.

Részben emlékirat, részben krimi, részben mea culpa: az Igaz történet mélyen személyes történet gyilkosságról, szeretetről, megtévesztésről és az igazság bizonytalan természetéről. A könyvből 2015-ben játékfilm készült James Franco és Jonah Hill főszereplésével.
________

Amikor először hallottam erről a történetről, azonnal tudtam, hogy el kell olvasnom. Tudtam azt is, hogy nem lesz könnyű, mert a téma annyira ijesztő, nyomasztó, vagy inkább hátborzongató, de még inkább végtelenül szomorú, azonban tudni szerettem volna, milyennek írja le, milyennek ismerte meg a New York Times (volt) újságírója azt az embert, akiben (ahogy ő fogalmaz) a legijesztőbb az - ismerve a tetteit -, hogy egyáltalán nem tűnik ijesztőnek. 
Elmondása szerint kedves, udvarias, intelligens, higgadt embernek látszik (a higgadtság itt nem pozitív jelző, hiszen minden pozitív érzelmet nélkülöző, hidegvérű, kegyetlen gyilkosról van szó), aki szinte mindenkit levesz a lábáról - és még olyan emberekhez is közel tudott kerülni (már a letartóztatása után, a börtönben), akik tudták róla, hogy mit tett!
Mindenképpen szerettem volna tudni - Finkel szemüvegén keresztül -, hogy hogyan csinálja; miért; mi az a személyiségében, amivel le tudja nyűgözni az embereket, miközben tudják róla, hogy a világ legborzalmasabb tettét követte el.

Néhol nem könnyű olvasmány, éppen a fent említett tettek súlya és mérhetetlen borzalma miatt, hiszen egy ilyen történetet nem lehet érzelmek nélkül olvasni, mint egy szimpla krimit, mert amikor az ember tudja, hogy ez megtörtént, amikor tudja, hogy ez az ember a társadalom része volt, ez az ember egy család része volt... Hát, akkor nem nagyon maradnak szavak.

Részben Michael Finkelről is szól ez a történet, az ő életútjának alakulásáról és főként személyiségfejlődéséről, azonban sokkal inkább szól egy olyan hidegvérű, mindent érzelmet, bűntudatot és megbánást nélkülöző emberről, akiről az ügyvédei, a bíró és a hozzá közel álló emberek is mind azt mondták, hogy még nem láttak olyat soha, hogy valaki ilyen érzelemmentesen hajtson végre ilyen cselekedetet. És nem a pillanat hevében volt érzelemmentes vagy higgadt; hanem mindvégig azután is! Soha nem bánta meg a tettét. Egyszerűen nem érdekelte az egész. Ez tényleg értelmezhetetlen egy normális ember számára. És jobb is, hogy nem értjük, ebben egészen biztos vagyok. Fejtegetni sem akarom, mert erre tényleg nincsenek szavak. 

A könyv nagyon érdekes, nagyon olvasmányos (ha lehet ilyet mondani egy ilyen nehéz történetre), és - amennyire ez megítélhető - tényszerű, azonban nem ad mindenre egzakt választ. 

Nem tudjuk meg, hogy "miért". 
Persze válaszokat várnánk, de ahogy belegondolok, tulajdonképpen erre egyszerűen nem kaphatunk választ - 

legalábbis ennél mélyrehatóbbat, pontosabbat nem. Mert egy ilyen ember vajon meg tudná mondani, miért tette? És ha ő nem, akkor hogyan mondhatná meg bárki más? Legyen az pszichológus, szülő, sógor vagy barát. És minél közelebb áll hozzá valaki, nyilván annál értetlenebbül áll a történtek előtt - és annál nagyobb fájdalmat érez.

Nem is tudom, mi ennek a könyvnek a tanulsága, nem is tudom, hogy kell-e levonni tanulságot belőle. Pl. hogy "ilyen emberek is vannak, és teljesen normálisnak tűnnek" vagy "nézd meg, kik vannak körülötted, mert sosem tudhatod..." - de ezek üres frázisok lennének. Az ilyesmire nyilvánvalóan nem lehet rájönni, felkészülni, ezeket nem lehet előre látni. Sajnos ez a sajátosságuk. Ezért történhetnek meg ezek a dolgok.

Az íróról sem tudom pontosan, milyen kép alakult ki bennem. "Őszinteség és mea culpa..." És nem is az a bajom vele, amit a New York Times-nál csinált... Hanem nem tudom hova tenni azt a kettős érzést - mármint annak a pozitív részét -, amit érez ezzel az emberrel kapcsolatban. Mert nem csak a sztorit látta benne. De nem tudom megérteni, hogyan kerülhetett mégiscsak valamennyire közel hozzá, hogyan láthat benne jót is, hogyan volt képes a szemébe nézni, hogyan volt képes arra, hogy bármiféle kommunikációt kialakítson vele. 

Csak részigazságok azok, amelyeknek a birtokában letesszük ezt a könyvet - márpedig a részigazság az igazságot illetően nem sokat ér. Mégis: talán jobb is nem tudni, hogy mi történt pontosan, hiszen már az is, amit az ember tud erről a történetről, fojtogató és nehezen emészthető.

Az Igaz történet lényege talán az, hogy vannak olyan emberek, akik azt hiszik, hogy megvan a maguk igazsága, csakhogy - tudjuk - az annyira ártalmas mások számára, hogy abban bízunk, az ő igazságuk soha nem tud érvényre jutni. Nem hiszem, hogy létezik egyetlen egyetemes igazság, de azt igen, hogy vannak olyan emberek, akiknek az ""igazsága"" olyan ártó, káros és gonosz, hogy csak remélni lehet: soha nem lesz módjuk arra, hogy az ""igazság(uk)"" birtokában legyenek.


A Gabo Kiadótól megrendelhető ITT.

2017. december 6., szerda

Mary Kubica: Ne sírj, kislány!




"Chicago belvárosában nyom nélkül eltűnik a lakásából egy Esther Vaughan nevű fiatal nő. Hollétére a holmija közt talált „Kedvesem…” kezdetű, nyugtalanító levél sem ad választ, sőt, kétségeket ébreszt barátnőjében és lakótársában, Quinn Collinsban azt illetően, hogy vajon Esther tényleg az az ember-e, akinek hitte. 
Eközben egy kis kikötőben a Michigan-tó partján, egyórányi járásra Chicagótól egy titokzatos nő bukkan föl a csendes kis kávézóban, ahol a tizennyolc éves Alex Gallo mosogatóként dolgozik. Azonnal megbabonázza a nő szépsége és bája, ám ami ártatlan rajongásnak indul, rövidesen olyan sötét és fenyegető fordulatot vesz, amire sosem gondolt volna. 
Miközben Quinn válaszok után kutat Estherrel kapcsolatban, és Alex egyre jobban az ismeretlen nő hatása alá kerül, Mary Kubica, a feszültségkeltés nagymestere feszes és magával ragadóan izgalmas történetet tár elénk, mely elképesztő végkifejletbe torkollik, bemutatva, hogy bármilyen gyorsan futunk, és bármilyen messzire menekülünk, a múlt végül mindig utolér…"

________

Mary Kubica ezúttal sem hazudtolta meg önmagát: letehetetlen, színvonalas, izgalmas, pörgős krimit alkotott, amit már megszokhattunk tőle.

Tetszik, hogy alaposan kibontja a főszereplők jellemrajzát, nem sajnálja rá az időt, és nem csupán a történet szálainak összekuszálására, majd kibogozására fókuszál.
Relevánsnak tartja, hogy megértsük, mit éreznek és hogyan élik meg a körülöttük zajló eseményeket a szereplők, akkor is, ha ez a cselekmény fő vonalának szempontjából irreleváns. Igenis fontos a hitelességhez az, hogy az apróbb részletekre is odafigyeljen az író, mert bár ez lényegtelen abból a szempontból, hogy rájöjjön az olvasó, mi is áll a történet hátterében, azonban az átélést nagyon nagy mértékben segíti. Kubica nem tartja pazarlásnak az olvasóknak a csekély, jelentéktelen részletekbe való beavatását, és szerintem sem az. Nekem mindig fontos, hogy minél alaposabb jellemrajzot lássak, és ezt még a teljes mértékben mellékszereplőknél sem tartom fölöslegesnek.

A történet nagyon eredeti, jól felépített, és abszolút nem számítottam arra, amit kihozott belőle. Sejtetni engedi folyamatosan a végkimenetelt - hát, nem az lesz az.
Végig ébren tartotta a feszültséget, éjszakákon át olvastam, nem tudtam letenni a könyvet, remek a stílusa, sosem unalmas vagy vontatott, és a csattanó sem maradt el.

Az előző két regénye is nagyon tetszett, de talán ez volt a legkidolgozottabb, legizgalmasabb, legpörgősebb - bár az mindegyikre jellemző, hogy a vége abszolút meglepő és kiszámíthatatlan.

Kubica regényeiből nem hiányzik a feszültség és a borzongás, azonban mindig jelen van bennük a drámaiság, a színvonalas karakterábrázolás és a lelki mozgatórugók fejtegetése.

Ő is azt a vonalat képviseli a krimiirodalomban, amely megmutatja, hogy e kettő nem zárja ki egymást, sőt: egyik a másiknak tökéletes kiegészítője lehet. A lelki háttér megmutatása rengeteget hozzáad a történethez, és Kubica könyveiben ezt mindig megtapasztalhatjuk.


A kiadótól megrendelhető ITT!

2017. november 27., hétfő

Liane Moriarty: Hatalmas kis hazugságok



„Hadd fogalmazzak egyértelműen. Ez nem ingyencirkusz, hanem nyomozás. Gyilkosság történt.”

Egy iskola valahol Ausztráliában, ahová a szépek és gazdagok hordják a gyerekeiket. A felső középosztály paradicsoma ez, ahol a látszat az úr, ahol azonban a csillogó külsőségek mögött sötét titkok rejlenek…
A történet másik oldalán pedig az ártatlan gyermekek állnak, akik tisztaságukban és naivitásukban szándéktalanul is visszatükrözik szüleik világát, mindazt, amit azok elrejteni igyekeznek. Vajon a zaklatónak a gyermeke is zaklatóvá válik? Vajon az önző kivagyiság gátjai átszakíthatóak? Vajon van esély az őszinte barátságra, érzelemteli emberi kapcsolatokra a felszínes magamutogatás mögött?

„Pokolian jó könyv. Vicces és félelmetes.”
Stephen King

Liane Moriarty (1966) a Hatalmas kis hazugságok című regényével az első ausztrál szerző, aki a New York Times sikerlistájának első helyén debütált. A könyvből készült HBO-sorozat, amely olyan neves színészek főszereplésével készült, mint Nicole Kidman, Reese Whiterpoon vagy Laura Dern, a 2017-es gálán nyolc Emmy-díjat nyert.

_____________

Először a könyvből készült 6 részes sorozatot láttam, de ez a könyv azon kevesek közé tartozik, amelyek a film megnézése után, a történet befejezésének tudatában (hmm...) is ugyanannyira izgalmasak; mintha másodszorra olvasnál egy jó könyvet - másfajta érzésekkel, mint először, hiszen már tudod a végét, mégis újonnan felfedezve dolgokat, más szemszögből tekintve az eseményekre, új összefüggéseket látva meg.

Sőt, lehet, hogy még izgalmasabb ez a fajta felfedezés, az új megvilágításba helyezett kontextusok, szereplők megismerése, amikor az összefüggések más értelmet nyernek, hiszen más szemmel olvassuk a sorokat úgy, hogy már tudjuk, mi következik ezután.

Az írónő végig ébren tartja a feszültséget, ami pedig nem kis dolog akkor, amikor az olvasó már ismeri a sztori végét. De ezt a könyvet egyszerűen nem lehet letenni; annyira jól megírt, olyan hajszálpontosan kidolgozottak a karakterek, és - én erre tekintek mindig a legnagyobb csodálattal egy könyv esetében - olyan pontosak a mondatok, amit időnként még Hemingway is megirigyelhetne.

A könyv mélyre akar hatolni, nem csupán a felszínt kapargatja. Liane Moriarty olyanokat mond ki - vagy mondat ki a szereplőkkel -, amelyek csak motoszkáltak eddig az ember tudatalattijában, és most, hogy szavakká váltak, kifejezést nyertek, ráébredünk a gondolat mélységére, tartalmára, jelentésére és jelentőségére, és annak tudatossá válásával lehetőséget kapunk a változtatásra is.
És ez mindig egy nagy Lehetőség. Nem csupán egy sztori vagy egy jól sikerült regény. Sokszor egy regény sokkal több annál, mint hogy szimplán csak egy regény legyen.

A könyv főként a családon belüli erőszak témáját járja körül, ugyanakkor azért ennél szélesebbre tárja a kaput az olvasó előtt, hiszen ezzel összefüggésben ír a nevelésről, az otthon látott minták hatásáról, a hűségről, a házasságok és a barátságok működéséről, az elköteleződésről, arról, hogy mit teszünk meg egymásért (olykor egymás ellen), az - elsősorban érzelmi - egymásra utaltságról, annak minden előnyével és hátrányával együtt.

Óhatatlanul az ember a filmhez hasonlítgatja a könyvet, és hát vannak eltérések, amelyek a könyv első felében még nem derülnek ki, viszont a második felében azért van egy-két olyan fontos momentum, amelynek esetében nem értettem, hogy miért kellett ennyire eltérni az eredeti történettől. Volt egy jelentéktelenebb szál is, amit szerintem tök fölösleges volt megváltoztatni, de az nem oszt, nem szoroz, viszont az egyik főszereplő esetében igen fontos dolgot változtattak meg a filmben, és nem bírom felfedezni, hogy arra mi szükség volt, mit próbáltak érzékeltetni ezzel - főleg, hogy olyan jellemvonásokkal ruházták fel ezáltal, amelyek miatt egy másik emberré tették.
A végén is van eltérés a cselekményben, de az még belefér - így legalább a könyv meglepetést tartogatott úgy is, hogy a filmből már elvileg tudtam, hogy mi a befejezés.

Egy nagy utazás ez a könyv, amely biztos, hogy mindenkinek mond és ad valamit. Valami olyat, aminek köszönhetően átértékelheti a körülötte vagy benne zajló dolgokat, és így esélyt kap a korrigálásra - a saját és a mások érdekében, ha kell.


2017. november 19., vasárnap

Javier Sierra: A titokzatos vacsora



"1497 fagyos januárja baljós eseményekkel köszöntött Milánóra: gyermekágyi lázban meghal a „Mór” ifjú hitvese; egy zarándokot szíven szúrnak a Szent Ferenc-templomban; Az utolsó vacsorának helyet adó kolostor könyvtárosát felakasztva találják a Piactéren; egy másik domonkos barát ugyanott fölgyújtja magát. A tragikus szálak Leonardo da Vincihez vezetik a pápai titkosszolgálat kiküldött inkvizítorát, Leyre atyát, akit egy névtelen feljelentő már jó ideje riogat titkosított leveleivel, mondván, hogy Milánóban az egyház létét fenyegető eretnek összeesküvés készül. Leyre atya eredetileg csak egy talányos rejtvényt akar megfejteni, hogy megtudja, ki a Vészmadár. A leleményes inkvizítort azonban mindjobban legyűgözi Leonardo mágikus személyisége s a titokzatos remekmű, Az utolsó vacsora, amelyen egy az egyházat alapjaiban megrengető rejtvényt rejtettek el… Okkal gyanúsította-e Róma eretnekséggel Leonardót? Mi volt a Magdaléna-kultusz, és kik voltak a katharok? Kik és miért gyilkolták halomra őket a Sforza-herceg városában? A titok megfejtésre vár… 
A titokzatos vacsora friss, fordulatos, hátborzongatóan izgalmas kalandregény. Javier Sierra 1971-ben született, Malagában él, mára a legsikeresebb spanyol szerzők egyike, akinek művei huszonöt nyelven, több millió példányban fogynak. A titokzatos vacsora Spanyolországban idáig tizennyolc kiadást ért meg. 
„Sierra csupán annyiban hasonlít Dan Brownhoz, mint egy reneszánsz festő egy graffitishez.” Alan Gold"

2017. november 6., hétfő

Fekete Judit: Az őrület határán - Kálmán Lili munkanélküli naplója



"Lili egy menő multinál dolgozik, és talpraesett marketingesként megszokta, hogy minden problémát gyorsan megold. Csakhogy egy nap behívják a tárgyalóba, és bizony, AZT a hírt közlik vele.
Munkanélküli lett.
Nincs mese, ideje új állás után nézni.
Fergeteges rodeó indul a magyar valóságban.
Elgondolkozik, legyen-e belőle aloe vera mlm ügynök, vagy elfuserált cukrász. Sofőr. Virágáruslány. Hallgasson-e a volt kollégára, aki felhívja a Nagy Ötlettel?
Várjon az igazira vagy vállaljon átmeneti munkát? Adja fel az álmait? És az elveit?
Miközben naplót ír, vagy épp lelkesen blogol, mellékesen várja a nagy Őt is, de főleg kicsiket talál.
Ám az Élet gyakran meglepőbb, mint gondolnánk…
A hol szomorkás, hol kacagtató történet üdítő színfoltja a hazai könyvkínálatnak, és lelket feltöltő olvasmány mindazoknak, akik épp hasonló cipőben járnak.

Kövesd Lili történetét és találd meg önmagad!"

_____________________

Fél nap alatt kiolvastam. Ez mindent elmond, ugye? Nem is kell tovább részleteznem. :)
Na jó, azért kifejtem kicsit.

Fekete Judit regénye egy aktuális problémáról szól, amely a társadalomnak bármely rétegét érintheti, és bárki rádöbbenhet egy pillanat alatt, hogy nem tudja, ki ő, hol van a helye és mi a szerepe a világban; továbbmegyek: egész identitása megkérdőjeleződhet, ha elveszíti az állását. 

És akkor mi jön utána? Álláskeresés, nyilván. És identitáskeresés? Pánik? Nagy ötletek? Megalkuvás? Kompromisszumok? Új lehetőségek, motiváló - bár kényszerű - helyzet?

Mindenki másképp éli meg, attól is függően, hogy segít-e neki valaki, mekkorák a tartalékai és a biztonságigénye. A hivatástudata. Mennyire hisz a jelekben. A sorsban. A saját jövőjében. 

Na erről szól ez a könyv, bár természetesen nem tud minden szemszöget láttatni, csak Kálmán Liliét villantja fel, de általa mégis elmondja, hogy azért többfelé is elindulhatsz. Nem csak rajtad áll, mert hát a körülmények mindig meghatározóak, de azért nem árt, ha te is odafigyelsz, és a jóra koncentrálsz.

Fekete Judit stílusa szókimondó, pörgős, laza, nem rejti véka alá a véleményét, és azt is megmutatja, hogy igenis léteznek azok a Nagy Ötletek, amelyeknek a létrejöttéhez, a kiteljesedéséhez bizony olykor a löketet épp valami olyasmi adja, aminek kezdetben egyáltalán nem örültél. 

Tetszett, hogy voltak a témától függetlenül is okos, értékes gondolatai, amelyeket persze mégis a történet menete szült: ilyen például az, hogy ha egyszer csak sok időd lesz, akkor mivé válhat, mit jelenthet számodra az ünnep, a karácsony, ami máskor csak a rohanásról, az őrületről szól; ha belép az életedbe valami nagyobb őrület, akkor az az eddig őrületet kiváló ünnepet esetleg békés, boldog napokká teszi.
Átrendezi a fontossági sorrendet, áthelyeződnek a súlypontok az életedben. Talán kényszerből - de talán jól.

Van íve a történetnek, de nemcsak a sztori vezet valahová, hanem a személyiségfejlődés is nyomon követhető, és ez mindig inspiráló - mindannak, aki olvas, aki ír, aki állást keres, aki boldog a helyén, egyaránt.


A regény megrendelhető ITT!

2017. november 3., péntek

Karin Slaughter: Kegyetlen kötelékek




"Férjek és feleségek, anyák és lányok. Titkok fűzik őket össze, és titkok okozhatják a vesztüket. Az eltűnt lány szerzője egy felvillanyozó, érzelmileg összetett bűnügyi regénnyel tér vissza.

Will Trentet, a Georgiai Nyomozóiroda detektívjét egy építkezésen történt gyilkossághoz riasztják, ahol kiderül, hogy a halott egy egykori zsaru.
A test alaposabb vizsgálata során egyértelművé válik, hogy a vértócsa nem az áldozattól származik. Ez és a véres lábnyomok arra utalnak, hogy lennie kell egy másik áldozatnak is, aki eltűnt és hamarosan meghal, hacsak meg nem találják.
A tetthely, a félkész épület ráadásul egy gazdag, népszerű, hatalommal és politikai befolyással is bíró élsportolónak a tulajdona, akit a világ legdrágább ügyvédei óvnak minden támadástól. Will Trent sem tudta korábban rács mögé juttatni, amikor nemi erőszakkal vádolták.
De a legrosszabb még hátravan. A bizonyítékok hamarosan összefüggésbe hozzák Will nehézségekkel teli múltját az üggyel, s a következmények tornádó erejével söpörnek át rajta.
A szerző mindvégig könyörtelenül fenntartja a feszültséget, és nem veszít a lendületből. A regény tele van ellentmondásos, esendő karakterekkel, és mesterien ötvözi egy rendőrségi nyomozás meg egy lélektani thriller elemeit.
Szárnyaló, felejthetetlen történet szerelemről, veszteségről, megváltásról."
________________

Karin Slaughter ezúttal is egy olyan krimit írt, amely pörgős, eseménydús, letehetetlen, azonban sokkal emészthetőbb, mint a korábbi regénye - ezúttal nem kizárólag "erős idegzetűeknek" ajánlott.

Nehéz témákat feszeget, olyan momentumokat, amelyeknek a következményével számolnia kell az embernek, és együtt élni azzal, akkor is, ha azokat a momentumokat nem ő maga, hanem a körülmények idézték elő. 

Alapos részletességgel fejtegeti az állami gondozásból kikerülő gyermekek gyakran már előre megpecsételt sorsát, egyúttal a család fontosságát, illetve létfontosságát, azt, hogy elkerülhetetlenül rosszabb pályára áll az ember élete, ha nem a családjában és nem megfelelő családban nő fel.

Slaughter hosszasan boncolgatja azt, hogy miként határozzák meg más emberek a gyermek sorsát, értékrendjét, életét, és bár utána már a saját tetteinek a következményeit vállalnia kell, és a felelősséget is mindazért, amit tesz, ugyanakkor nem adatott meg a lehetőség számára, hogy más életet élhessen, másként nőhessen fel, és ezáltal más tetteket hajthasson végre, más döntéseket hozhasson. És ami még megkerülhetetlen ebben a témakörben: hogy olyan embereknek is viselniük kell ezeknek a rossz döntéseknek a következményeit, akik vétlenek, kívülállók, ártatlanok.

A szülő-gyermek kapcsolat meghatározó szerepéről ír elsősorban, de beszél a párkapcsolatok minőségéről és erejéről is, hiszen azok is gúzsba tudják kötni az embert, illetve szárnyakat is adhatnak neki.

Ez a könyv a rossz útra térésről szól (arról az esetről is, amikor arra a rossz útra mások teszik rá az embert) - arról, hogy ahogy telik az idő, és minél tovább jár valaki azon a tévúton, annál nehezebb utána a jót választani. Valaki számára egyenesen lehetetlen - mert önmaga esetleg már nem is tud különbséget tenni jó és rossz között, nem tanította meg neki senki, és bár a cselekedeteiért akkor is felelős, azonban azért, hogy olyan ember lett, amilyen, a felelősség valaki másé, csakhogy annak a másnak talán soha nem kell elszámolnia a tetteivel, és a következményeket nem ő viseli. 

Nap mint nap döntéseket kell hoznunk, hol kisebbeket, hol olyanokat, amelyeknek komoly súlya van, és ez a könyv - azon túl, hogy egy izgalmas krimi - azt taglalja, hogy mekkora felelősség van a döntéseink meghozatalakor a vállunkon, hogy aztán a következményt, amelyet nekünk és a gyerekeinknek és más, tőlünk függetlenül létező embereknek viselni kell, nyugodt lelkiismerettel (egészséges értékrenddel és ép lelkiismerettel rendelkező emberről beszélünk!) vállalni tudjuk. 

A regény megrendelhető ITT.

2017. november 2., csütörtök

Rick Riordan: A villámtolvaj - Percy Jackson és az Olimposziak



"Rick Riordan, a szerző a legújabb amerikai Rowling. Eredeti, friss hang jellemzi – óriási a sikere! A regény alapja a legrégebben futó, legnépszerűbb, legelevenebb szappanopera, a görög mitológia. Mindez vagánysággal, egy "problémás" fiú küldetésével fűszerezve.

A tizenkét éves Percy Jacksont eltanácsolják az iskolából. Megint. Bármennyire igyekszik, úgy tűnik, képtelen távol tartani magától a bajt. De tényleg szó nélkül végig kell néznie, ahogy egy kötekedő kölyök molesztálja a legjobb barátját? Tényleg nem szabad megvédenie magát az algebratanárnővel szemben, amikor az szörnyeteggé változik és meg akarja ölni? Természetesen senki nem hisz Percynek a szörny-incidenssel kapcsolatban; abban sem biztos, hogy magának hisz. Egészen addig, míg a Minotaurusz be nem kergeti a nyári táborba. Hirtelen mitikus lények járkálnak ki-be a lakokba, és Percy görög mitológia könyve megelevenedik. Rájön, hogy az olimposzi istenek a huszonegyedik században is élnek. Sőt, ami ennél is rosszabb, némelyiküket felbosszantotta: Zeusz villámát ellopták, és Percy az első számú gyanúsított. Percynek mindössze tíz napja van arra, hogy megtalálja és visszaadja a Zeusztól ellopott holmit, és békét teremtsen a háborúságban álló Olimposzon."

______________________

Dávid olvasta először ezt a könyvet - és aztán a többi részét is -, és nagyon tetszett neki. Gergő nem annyira rajong a témakörért (görög mitológia), így ő hanyagolta a könyvet is egyelőre.
Aztán megnéztük családilag filmen, és egészen jó volt. Pörgős, izgalmas, igényes, jó színészekkel, kellő ismeretanyaggal - de nem rátukmálósan -, szóval szerintem épp olyan ifjúsági film, ami a mai korosztálynak is tetszik, meg amit a szülők is jó szemmel néznek. :)

Gergő a film után is sokáig még "ellenállt", aztán egyszer csak, nem is tudom, milyen indíttatásból, de lekerült újra a könyv a polcról, a sorozat 1. része: A villámtolvaj - Percy Jackson és az Olimposziak. 12 éves kor fölött ajánlott, kb. 360 oldal, ennek ellenére Gergő - 10 évesen - nagy hévvel és izgalommal olvasta, és én is azt gondolom, hogy olvasós 10 éveseknek remek olvasmány. Bár én eleve elfogult vagyok a görög mitológiával szemben, szerintem ez a témakör mindenkit lehengerel. Mint látjuk, végül Gergőt is megtalálta. :)

Van egy másik könyvsorozat, aminek az első része Gergőnek nagyon tetszett, így biztos voltam benne, hogy ahogy ezzel a Percy Jackson-résszel végez, újra az a sorozat következik, de nem; a Percy Jackson - Szörnyek tengere került le a polcról.
Szuper szünidei időtöltés, én is nagyon ajánlom a gyerekeknek ezt a sorozatot, és a belőle készült filmnek a megnézése is tök jó családi kikapcsolódás.

2017. október 13., péntek

Fredrik Backman: Itt járt Britt-Marie



"Britt-Marie hivatása negyven éven át az volt, hogy makulátlan rendet és tisztaságot tartson sűrűn utazgató és gyakran túlórázó férje körül. Ám útjaik elválnak, s ő, akinek lánykorában volt utoljára munkahelye, minden áron dolgozni akar. Mivel nem válogathat, elfogadja az egyetlen állást, amelyet a munkaközvetítőben ajánlanak neki, és Borgba utazik, ebbe a válság sújtotta községbe. Egy hallatlanul koszos, felszámolás előtt álló ifjúsági otthont kell rendben tartania, éppen neki, aki nem tűr meg semmiféle piszkot és rendetlenséget. Ráadásul, ki tudja, hogyan, hamarosan az ifjúsági focicsapat vezetőjének szerepében találja magát. Pedig nem sok minden áll tőle a focinál távolabb. De Britt-Marie-t nem olyan fából faragták, hogy megijedjen a feladattól: intézkedni kezd, engedélyeket kér be, nyilvántartásokat vezet rendet csinál és rendet tart. Az egyedülálló, messziről érkezett nőből akaratlanul a közösség egyik kulcsembere lesz. És felfigyel rá egy magányos férfi is, Sven, a helyi rendőr. Kérdés, hogy mindez elegendő-e ahhoz, hogy Britt-Marie újra otthonra találjon. Különös tekintettel arra, hogy volt férje is felbukkan a színen...

Történet a második esélyről, a sors kiszámíthatatlanságáról és az evőeszközös fiókok rendjéről. Fredrik Backman harmadik regénye szívszorító és felemelő, romantikus és ironikus, csakúgy mint korábbi művei."

___________________

A férjem kérdezte, hogy miről szól a könyv, amit olvasok, és amikor gondolkodtam, hogy mi is a legpontosabb válasz, akkor arra jutottam, hogy Backman a magányról ír - a magányos emberekről, és arról, hogy ne ítéljük meg túl keményen azt, akit a magány tesz keménnyé.
Ne könyveljük el házsártosnak, kötekedőnek, bármilyennek olyan könnyedén, hanem nézzük meg, hogy miért is lett olyan - vagy hogy egyáltalán tényleg olyan-e, amilyennek mutatja magát. Nézzünk mögé, hogy ki is ő valójában, és a valódi személyiségéről hozzunk értékítéletet. Minden más felszínesség, tévedés, önkényes ítélkezés és légből kapott, téves kritika csupán.

Ha valakiről véleményt alkotunk, ismerjük már meg előbb! Ne legyünk olyan önteltek, hogy azt hisszük magunkról, jogunk van megítélni bárkit egy pillanat alatt, mert mi olyan okosak és tévedhetetlenek vagyunk, hogy úgyis tudjuk, milyen ember ő. Nem tudjuk. Nem tudhatjuk. Ha nem ismerjük, honnan tudhatnánk? És miért nem szánjuk rá az időt, hogy megismerjük? Ha erre lusták vagyunk, akkor ne legyünk olyan nagyra magunkkal, hogy azt hisszük, mi jogosultak vagyunk véleményt alkotni olyan alapon, hogy úgyis igazunk van.

Az idegesítő, házsártos, általunk megítélt ember olykor annyira szerethető, ha a felszín mögé nézünk! És hát a megértés: miért lett olyan, amilyen?
Mert problémája van, megsebezték, ezért álarc mögé bújik? Lehet.
És mi tudunk segíteni rajta?
Ha igen, akkor nosza, tegyük meg.
Vagy fogjuk be a szánkat.
Backman ilyen dolgokat akar közölni velünk.

És most, hogy ezt leírtam, kinyitottam a regényt, hogy mi is az első bekezdése?
Íme:

"Villa. Kés. Kanál.
Ebben a sorrendben.
Britt-Marie tényleg nem ítél el másokat, egyáltalán nem, de civilizált embernek nyilván eszébe sem jutna másképp elrendezni az evőeszközöket a konyhafiókban, ugye? Britt-Marie nem ítél el senkit, de ugyebár, nem vagyunk állatok?"

Humor, irónia, éleslátás - és apró intés, hogy tanulnod kell. Tanulnod kell azt, hogy a másik megítélése ne ítélkezés, ne bírálat legyen. Tanulnia kell Britt-Marie-nak. Tanulnod kell neked. Tanulnom kell nekem. Tanulnia kell Backmannak. Erre szólít fel minket, és erre szólítja fel és emlékezteti újra és újra önmagát. Ami becsülendő. És hasznos. Előrevisz.

Backman eredeti humorát nagyon bírom:

"- Felszámolták a műhelyt. Megtesszük, amit tudunk. De szarni rá! Megmutatom az ifjúsági otthont, jó?
Meglenget egy borítékot, benne a kulcsokkal. Britt-Marie elveszi, Valaki vodkásüvegére néz, aztán a táskáját kezdi szorongatni. Majd még a fejét is megcsóválja.
- Köszönöm, boldogulok. Nem akarom, hogy teher legyen a dologból.
- Nekem nem teher - mondja Valaki, és lazán előre-hátra gurulgat a tolószékével.
Britt-Marie elnézően mosolyog.
- Nem is úgy gondoltam, hogy magának."

"Poharakat is tesz a gyerekek elé. Az egyikük, akit Britt-Marie a világért sem hívna "túlsúlyosnak", de azért úgy néz ki, mintha nagyon sok gyerek üdítőjét megitta volna, vidáman azt mondja, "szívesebben isznak a dobozból".
- Itt ugyan nem, itt pohárból iszunk - háborog Britt-Marie, hangjából hallatszik, alkudozásnak helye nincs.
- Miért? - kérdezi a kisfiú.
- Mert nem vagyunk állatok - tájékoztatja Britt-Marie.
A fiú az üdítősdobozára néz, elgondolkodik egy kicsit, majd megkérdezi:
- Melyik az az állat, amelyik az embernél ügyesebben iszik dobozból?"

"Sami mesél neki egy focimeccsről majdnem egy évtizeddel ezelőtt. Liverpool-Milan meccs volt a Bajnokok Ligája döntőben, amiről Britt-Marie megkérdezi, verseny-e, Sami meg azt válaszolja, kupa, Britt-Marie megkérdezi, mi az a kupa, Sami azt válaszolja, egyfajta verseny, mire Britt-Marie rámutat, hogy akkor akár már az elejétől lehetett volna annak nevezni különcködés helyett."

Tartalmas, ironikus, néhol vicces, néha könnyfakasztó történet - de olyan igényességgel kidolgozva, ahogyan azt Backmantól megszokhattuk.
Jó szórakozást!

2017. szeptember 26., kedd

Agatha Christie: A titokzatos stylesi eset; Függöny

Képtalálat a következőre: „agatha christie a titokzatos stylesi eset függöny”


"Anglia ​kies zöld mezőinek közepén kicsiny falu Styles St. Mary. A nagy parkban álló stylesi kastély lakóit megkímélte a háború – mégsem boldogok. Vasakarattal kormányozza háza népét a kastély úrnője, aki a környék – és a család – bőkezű jótevőjének szerepében tetszeleg, de a zsebpénzt bizony szűken méri szeretteinek. Gőgös szívét azonban egy szép napon ostrommal veszi be a faluba vetődő szakállas idegen, és a kastély úrnője készségesen nyújtja kezét (és pénztárcáját) a nála vagy húsz esztendővel fiatalabb „drága Alfred”-nek. Persze, az ilyesminek ritkán jó a vége… A stylesi kastélyban bekövetkező titokzatos bűnügyet azonban végül sikeresen deríti fel a menekült belga detektív: Hercule Poirot – aki A titokzatos stylesi eset című Agatha Christie-regényben lépett első ízben az olvasók elé, hű tisztelője, Arthur Hastings kapitány társaságában. 

Az első világháború alatt játszódó regény színhelyére, a stylesi kastélyba hívja barátját sok-sok év elteltével az elaggott, de korántsem szenilis Poirot a Függöny-ben; és az őszbe csavarodott, de változatlanul romantikus lelkű Hastings, mint mindig, most is hűségesen engedelmeskedik dicső barátjának. Stylesban most sem honol boldogság; más a tulajdonos, mások az életkörülmények – a hajdani kastély ma fizetővendégek lakhelye –, de az ódon falak között megint csak bűntény történik, és természetesen megint csak Poirot az, aki mindent kiderít – végül, de ezúttal utoljára…"

______________________


Másodszor olvastam ki ezt a könyvet, de már nagyon régen olvastam először, így nem emlékeztem rá. Vagyis emlékeztem: csak nem arra, hogy az a vége, ami. Sőt, nagyon érdekes, mert "emlékeztem", hogy a végén ki öl meg kit, és pont fordítva történt. Furcsa, hogy miért ez a kép élt bennem.

Szerintem a Függöny A. C. legjobb regénye, a csavar miatt egyfelől, másrészt mert megindít a vége, amivel kilóg rendesen a sorból. Megdöbbentő a fordulat, bárhogy akarod kitalálni, nem fog menni, hidd el, szóval ne is próbálkozz vele. Az indíték, a gyilkos kiléte, a mód... Totál rejtély, végig homályban marad minden, ami közelebb vihetne a megoldáshoz.

És hát az olvasmányosság, a karakterek jól ábrázoltsága és a szerethető stílus pedig az A. C.-től jól megszokott, elvárt, jóleső színvonalat nyújtja.

2017. szeptember 13., szerda

Ruth Rendell: Démon képében

Képtalálat a következőre: „ruth rendell démon képében”

"Ráhullt a lámpa fénye, megvilágította üres szemét: azután megtört a fény, s az árnyak játéka félelmet rajzolt az arcára. Arthur nem moccant, de esküdni mert volna, hogy a lány megmozdult. Nincsen számára irgalom, nincs menekvés, semmi sincs, csak a repedezett, pókhálós, ég felé meredő téglafal a háta mögött. 
A zseblámpából homályosan világító, sarki utcalámpa lett. Hirtelen ötlettel kioltotta. Tökéletes csönd, tökéletes sötét. A lány kereket akart oldani. Így kell lennie, mert a fal felé tapogatózva nem találta sehol. Megérintette a nyirkos téglát, s egy csöppnyi víz pergett le az ujjai között. A fal mentén tapogatott előre a lány után, most már nyögött, hangosan, rekedten zihált. Végre megérintette a ruháját, és keze felkúszott hideg nyakára. Melegnek és puhának érezte, mint Bridget O'Neillét. Honnan szakadt fel ez a fojtott, fuldokló kiáltás? A lány hangja volt vagy az övé? – Ezúttal a nyakkendőjével fojtotta meg. Addig csavarta, amíg megfájdult a keze."
________

Ruth Rendell hozta a maga igényes, különleges stílusát ebben a krimiben is. Érdekes mindig arra látni példát, hogy egy szimpla krimiből is milyen sokat ki lehet hozni némi pszichológiai érzékkel, emberismerettel, szépirodalmon nevelkedve. 

Rendellnek ezt a korai könyvét véletlenül fedeztem fel a szüleim polcán a réges-régi krimik között, mert sajnos jelenleg csak 2 könyve kapható, és szerintem a regényei igazi kincsek a krimiirodalomban, mert abszolút a minőségi szórakoztató irodalom kategóriájába tartoznak.

Minden krimikedvelőknek ajánlom, mert a nehezebb pszichotriller hívei és az Agatha Christie-rajongók egyaránt értékelni fogják.

2017. szeptember 3., vasárnap

Ken Follett: Kulcs a Manderley-házhoz

Képtalálat a következőre: „kulcs a manderley-házhoz”

"A nagy sikerű Follett-regény a II. világháború idején játszódik Egyiptomban. 
Mint valamennyi tábori felderítőtiszt, von Mellenthin is lefitymálta a kémek jelentéseit. A diplomáciai pletykákon, az újsághíreken és a puszta találgatásokon alapultak, és legalább olyan gyakran voltak tévesek, mint helyesek, ami azt jelentette, hogy lényegében használhatatlanok voltak. De kénytelenek voltak beismerni. hogy ez a kémjelentés másnak látszik. A kém, akinek a hívójele Szfinx volt, így kezdte az üzenetét: Aberdeen hadművelet. Megadta a támadás időpontját, a benne részt vevő dandárok számát és szerepét, megjelölte a helyeket, ahol támadni fognak, és elárulta a tervezők taktikai elgondolásait."

________

Annak a könyvnek a hátulján, amit én olvastam, egyáltalán nem ez a fülszöveg van, szóval abból semmi nem derül ki se a történetről, se a műfajról, se semmi másról. Az arra enged csak következtetni, hogy ponyva lesz a javából. Hát, végül is az is, de a jobbik fajtából. Mindenesetre olvasható.

Follett már többször okozott nekem csalódást, mint ahányszor nem, de ez a könyve szórakoztató, olvasmányos, izgalmas, és mindezt úgy, hogy nem olyan idegesítő. Kevesebb benne a közhely, a "jaj, ne már"-rész, több az eredetiség, jobb a karakterek kidolgozottsága, mint úgy általában, és még a szálak is egészen kiszámíthatatlan módon bonyolódnak.

Ezzel együtt, asszem, én befejeztem a Follett-könyvek olvasását, mert annyira azért nem volt jó, hogy továbbiakat akarjak olvasni tőle. Laza, egyszerű könyv, többé-kevésbé leköt, de nem olyasmi, amiből többet akarnál.