Alex Barclay: A sötétség háza

"New Yorkban egy gyermekrablási kísérlet drámába torkollik. Nem csupán a család, de Joe Lucchesi nyomozó számára is, aki lelövi a bűnözőt. Lucchesi családjával együtt elmenekül egy időre a nyomasztó nagyvárosból, és egy csendes, írországi faluba, Mountcannonba költöznek. Ám amikor tinédzser fiuk barátnője hirtelen eltűnik, egy sokkal félelmetesebb rémálom veszi kezdetét, mint amit maguk mögött hagytak. Joe nem tud tétlenül várni, igyekszik segíteni a helyi rendőrök munkáját, de ellenségesen fogadják, főleg mivel a fia, Shaun az első számú gyanúsított. Ráadásul a fia folyamatosan hazudik, sehogy sem akar összeállni a kép. Aztán váratlanul felbukkan egy újabb nyom, mely meglepő módon Joe régi életébe, a lelőtt gyermekrablóhoz, illetve annak társához vezet. 
Joe rémülten döbben rá, hogy a borzalmas események mozgatórugója talán éppen ő maga. Talán az ő nyomát követve jutott el a gyilkos ragadozó ebbe a békés falucskába. 
Mit tehet, hogy megvédje a fiát és a családját? Mit tehet, hogy előbbre vigye a nyomozást a fiatal lány ügyében? Mit tehet, hogy higgyenek neki a rendőrök?"
_____________________

Mindenféle szempontból - jellemrajz, cselekmény stb. - középszerű. Egyszer el lehet olvasni, de azért nem tartozik a krimik vagy bármilyen kategóriájú könyvek élvonalába. A sok nyomdahiba pedig elég zavaró. Szóval olvasható, de közepesnél többet ne várjunk tőle, mert akkor csalódni fogunk.

Fredrik Backman: Mi vagyunk a medvék

"Van egy város valahol az erdő közepén, ahol a tél hosszú, az emberek pedig kemények, mint a jég. Nincs se turizmus, se ipar, se munka, de a remény még pislákol. Van ugyanis valami, ami mindenkit érdekel. Amihez kivétel nélkül mindenki ért. Ez pedig a hoki. Aki azt hiszi, hogy az csak egy játék, nagyon téved. A hoki itt maga a remény.

Ebben a szezonban mindenki a Björnstad Hockey juniorcsapatába veti minden bizodalmát. Egy maroknyi tizenévesbe, akikre hatalmas felelősség nehezedik, mert esélyesek arra, hogy visszahozzák a játék és a város dicsőségét.

Fiúk és lányok, apák és anyák története ez a könyv. Egy csapat története, amely mindennél fontosabb. A férfiasságé és a csoportszellemé. A tehetségé. Családoké. És egy bűntetté, amely olyan hullámokat gerjeszt, akár a vízbe dobott kő.

Mennyire fontos a győzelem? Mit érünk a csapatunk nélkül? Mit bír ki egy barátság? Hogyan védhetjük meg a gyerekeinket? Backman Björnstad-sorozatának első része egészen más, mint amit a szerzőtől megszoktunk, mégis hihetetlenül ismerős. Ezt a történetet meg kellett írni. Mert nemcsak a björnstadiakról, de rólunk is szól, mégpedig húsbavágóan. Aki egyszer belépett Backman világába, az nehezen szakad el tőle."

________________________

Backman mindig, mindig tud olyan gondolatokat mondani vagy akár olykor csak sugallni, amelyek újfajta igazságokra vezetnek-döbbentenek rá, addig nem ismert összefüggéseket láttatnak meg, és mindig olyan új aspektusból világít rá a dolgokra, amilyen nézőpontból nem biztos, hogy megnéznéd azokat. 

"A legrosszabb dolog abban, hogy hatalommal bírunk mások élete felett, az, hogy néha tévedünk."

"Amikor mint csapatkapitány visszatért Björnstadba egy majdnem megnyert döntő után, ami bejuttatta volna őket az ország legelőkelőbb bajnokságába, az apja kikiáltott a konyhából: "Majdnem? Egy csónakba nem lehet majdnem beszállni, öcsi! Vagy a csónakban ülsz, vagy a vízben. És ha a többi töketlen is a vízben lubickol, kurvára senkit nem fog érdekelni, hogy utolsóként estél bele.""

"Néha az élet nem hagyja, hogy megválaszd a küzdelmeidet. Csak a társaságodat."

Backman egyedülálló hang a kortárs skandináv szépirodalomban, ötleteivel, az általa megteremtett helyzetekkel, karakterekkel, helyszínekkel, iróniájával és öniróniájával, megmutatva különböző valóságokat, amelyek akár létezhetnek vagy létezhetnének is. 

Nagyon kedvelhető és egyáltalán nem kedvelhető karaktereket ír meg, de sosem feketén-fehéren, hanem mindig mindegyiküknek megmutatja a jobbik/rosszabbik oldalát is - úgymint bátorság, sebezhetőség, gyengeség, félelmek stb. -, és sosem hagy minket kétségek között azt illetően, hogy miért lett olyan az illető, amilyen. Elmondja, hogy mi az oka a karakter milyenségének, és hát ezt nem is kell hogy a képzeletünkre bízza, hiszen nála illetékesebb tudója nincs ennek a titoknak.

És amikor már ránk bízta a "titkot", hogy az általa létrehozott szereplő miért olyan, amilyen, akkor utána már nekünk kell megfejtenünk, vagy inkább fejtegetnünk, hogy vajon a szereplőnek a kapott puttonnyal mekkora ráhatása van önmaga tetteire, ergó: mekkora ráhatásunk van (nekünk, mindannyiunknak) a saját életünkre, a saját döntéseinkre; mennyiben áll módunkban a puttonyunkból kipakolni ezt-azt, és más tulajdonságokat, viselkedésformákat rakni bele a kipakoltak helyett, vagy netán a miénk lett, a sajátunkká vált egyszer régen egy érzésvilág, és azzal fogunk kezdeni valamit, hol jót, hol rosszat. Ennek a megítélése - hogy mennyiben a döntéseinken és mennyiben a kapott értékrendünkön-szereteten-viselkedésmintákon múlnak a tetteink - már az olvasó feladata.


Az Animus Kiadótól megrendelhető ITT.

Sarah Pinborough: Ha addig élek is

"Sarah Pinborough újabb, nagy sikerű thrillerében megint azt csinálja, amihez a legjobban ért: tökéletesen félrevezeti az olvasót...

Tucatthrillerek unásig ismerős nyitójelenete: egy nő kilép egy kapcsolatból, mert fizikailag fenyegetve érzi magát és gyermekét az apa súlyosbodó alkoholizmusa miatt. A férfi elborult aggyal tajtékzik, és kezét ökölbe szorítva bosszút fogad.

A következő jelenetben évekkel később látjuk viszont a nőt és gyerekét, és mivel tapasztalt thrillerolvasók és -nézők vagyunk, tudni véljük, mi fog történni: a középosztálybeli emberek szép, szolid élete romba dől, amikor utoléri őket a múlt. És nyilván meg is hal valaki. Pinborough regénye pontosan úgy indul, mint a többi, hasonló történet, de nem úgy folytatódik... Nagyon nem.

A szereplők titkokat cipelnek, amelyek persze idővel összefonódnak. A múlt valóban romba dönti a szép, szolid életeket, de egészen másképp, mint ahogy azt vártuk. A borzalom fokozatosan tárul elénk, és mire ráébredünk, hogy Pinborough ismét csőbe húzott bennünket, már késő kihátrálni: ebből csak előre menekülhetünk..."

 ______________________

Krimikedvelőknek kötelező olvasmány, mert tényleg mást nyújt, mint amire számít az ember - és hát miért olvasunk krimit, ha nem ezért, nem igaz? 

Folyamatosan fenntartja a borzongást, a kíváncsiságot, a figyelmet, és sosem tudja az ember, hogy kivel hányadán is áll... Az író először szépen kibontja és ábrázolja a jellemrajzokat, és közben nem siet kibontani a cselekményt. Ezt jó értelemben mondom. Fokozatosan tárja csak elénk, újabb és újabb meglepetéseket okozva. Mintha a cselekmény bontaná ki önmagát. Icipici írói segítséggel. 

Az író közben inkább azokat a kérdéseket járja körül, hogy: ismerjük magunkat? Tudjuk, hogy mit miért tettünk? Meg tudnánk tenni azt újra? Tudunk azonosulni egykori önmagunkkal? Ismerjük a múltunkat? Tudjuk, hogy most mit miért teszünk? Vagy csak cselekszünk ösztönösen, azonossá válva és azonosnak maradva azzal, akik egykor voltunk? Van kilépési lehetőség egykori önmagunkból? Hátra tudjuk hagyni régi életünket? És a régi énünket? Kell hogy hátrahagyjuk azt? Kell hogy azonosuljunk a rossz tetteinkkel, mert azok már mi vagyunk? Azonosak vagyunk a cselekedeteinkkel, vagy le tudjuk vetkőzni a hibáinkat azáltal, hogy kimondjuk és elhatározzuk, mi nem azok vagyunk, amiket megtettünk? Ha levetkőzzük régi énünket, mi marad belőlünk? Nem tesszük meg, mert félünk, hogy akkor nem fogjuk tudni, kik vagyunk? Értjük azt, akik voltunk? És egyáltalán: kell-e értenünk?...

Pinborough remekül végigvezeti az olvasót ezeken a kérdéseken, tépelődésre késztetve, önmagunknak feltett kérdésekre sarkallva, elgondolkodtatva, és nem engedve, hogy ne válaszoljuk meg magunknak a kényes kérdéseket. Nem ad egzakt válaszokat! Nem is teheti - mindannyian mások vagyunk. 

A regényben ad egyfajta választ - és azzal sem kell azonosulnunk, ahogy a hibáinkkal sem. Ki kell javítani azokat, de nem fogadhatjuk el a kijavításra való törekvés nélkül, hogy mi azok vagyunk, olyanok vagyunk, aki folyton hibázik és kész ("ez van, ilyen vagyok, mit tehetnék?"), mert ha ez megtörténik, annak vágya nélkül, hogy jobbá váljunk, akkor belesüppedünk ebbe és nem fogunk törekedni a jóra. Azt hiszem, többek között valami ilyesmit próbál elmondani nekünk. Miközben úgy ír, hogy lehetetlen letenni a könyvét, annyira izgalmas, annyira olvasmányos és fordulatos!

Pinborough a saját maga által feltett kérdésre ad egy egzakt választ (egyértelmű a végkifejlet), de úgy, hogy közben érzékelteti, ez csak egy lehetőség. Annyi más út van még! És hát azok közül (mindig, mindig) választanunk kell. Ez már rajtunk áll. 

Az ő szereplői is választanak egy utat, és amíg mi boncolgatjuk az érzéseinket, ő végigvisz a cselekményen, míg hirtelen szembetaláljuk magunkat a szereplők olyan döntésével, amit nem, személyesen nekünk nem kell elfogadnunk - de hogy meg fogunk döbbenni rajta, tapasztalt krimiolvasóként is, abban teljesen biztos vagyok. 

A regény megrendelhető ITT.

Szerb Antal: Utas és holdvilág

"Mikor döbbenjen rá egy férfi, hogy nem adhatja föl ifjúsága eszményeit, és nem hajthatja fejét „csak úgy" a házasság jármába, ha nem a nászútján? Szerb Antal regénybeli utasa holdvilágos transzban szökik meg fiatal felesége mellől, hogy kiegészítse, továbbélje azt az ifjúságot, amely viszszavonhatatlanul elveszett. A szökött férj arra a kérdésre keresi a választ, hogy a lélek időgépén vissza lehet-e szállni a múltba, vajon torzónak maradt élet-epizódokkal kiteljesíthető-e a jelen, és megszabadulhat-e valamikor az ember énje börtönéből vagy hazugnak gondolt „felnőttsége" bilincseitöl? Az Utas és holdvilág a magát kereső ember önelemző regénye. Mihály, a regény hőse hiába akar előbb a házassága révén konformista polgári életet élni, s hiába szökik meg ez elől az élet elöl, a regény végén ott tart, ahol az elején: mégis bele kell törnie mindabba, amibe nem akar. „És ha az ember él, még mindig történhet valami" - ezzel a mondattal zárul a finom lélektani részletekkel megírt, először 1937-ben megjelent regény, amely első megjelenése óta hatalmas világsikerre tett szert."

___________________________

Időtálló, letaglózó, magával sodró, reménykeltő, reményektől megfosztó, a sorsban való hitre buzdító, a döntések erejét cseppet sem méltató, a kiszolgáltatottságot kidomborító, szomorú, kiváló jellemrajzokat felvonultató, a jellemeknek az életutat illetően meghatározó mivoltát megkérdőjelező, az életben való kiábrándultság és a fel-felvillanó reményszikrák fázisait felsorakoztató remekmű...

Jacques Rémy: Ha a világon mindenki ilyen volna

Igazi régi vágású könyv, annak minden erényével és minden, a jelenlegi könyvpiaci termékektől való különbözőségével együtt. Természetes, hogy ma már másfajta regények íródnak, de olyan jó, hogy a régi könyvek másfajta értékeket, szemléletmódokat, történeteket, érzésvilágokat is megőriztek az utókor számára.

Különböző helyszíneken játszódó regény, amely több sorsot, többféle életet - a kutatóintézet orvosától a csempészen át a hajóskapitányig - bemutat, és szembesíti az olvasót azzal, hogy mennyiféle probléma van, és hogy mindenkinek meg kell küzdenie a magáéval. Ki ezért küzd, ki azért, általában az emberek élete nem fenékig tejfel, és talán a más nehézségeit nem látjuk, talán az nem is érdekel minket, nem találkozunk azzal vagy csak nem akarunk tudomást venni róla, de a sajátunkkal meg kell küzdenünk, az elől nem menekülhetünk el.

És a már sokszor emlegetett döntések - dönthetünk így, dönthetünk úgy; és van, hogy tudjuk, melyik a helyes döntés (és esetleg nem azt választjuk), és van, hogy fogalmunk sincs, melyik az.

Ennek a könyvnek a története sok embert sodor nehéz és kényszerít jelentős döntési helyzetbe, ami alól nem vonhatják ki magukat. Vállalniuk kell a döntésük súlyát és felelősségét és az azzal járó következményeket.

Benne van Rémy soraiban a sors elfogadása, a családtagok döntésének elfogadása, a félelmek, a kiszolgáltatott helyzet a tengeren, és sok egyéb dolog, az is, hogy ahova születtünk, az a hely és körülmény hozza magával óhatatlanul is azokat a problémákat, amelyekkel meg kell küzdenünk. Ez nem egyszerű, de nem mindig, nem mindenről dönthetünk.

Jacques Rémy az alapértékeket és az esendőséget is elénk tárja, bizonytalanságainkat, rettegéseinket, és utat mutat, hogy próbáljunk felülkerekedni a félelmeinken. Ehhez elénk tárja a reményt is, amire mindannyiunknak olyan nagy szüksége van.

Mary Higgins Clark: Csak a dallam él tovább

"A New York Times bestseller szerzőjét, akit Amerikában „a feszültségteremtés királynőjeként” emlegetnek, nem véletlenül tartják Agatha Christie utódjának: 100 millió eladott példánnyal a valaha volt legnépszerűbb szerzők egyike. 

Legújabb, nagy sikerét tartja kezében az olvasó, mely ugyanúgy felkerült a világ minden fontos sikerlistájára, ahogyan a korábbi könyvek többsége is.

A fiatalon megözvegyült Lane Harmon, az ötéves Katie édesanyja lakberendező, fényűző otthonokba bejáratos. Egy alkalommal, amikor főnöke megbízza, hogy rendezzen be egy szerény sorházat, meglepve tapasztalja, hogy a megbízó nem más, mint egy híres-hírhedt pénzember felesége. A férj, Parker Bennett, két éve tűnt el a Karib-tengeren hajózva. A cégben lévő ötmilliárd dollárral együtt…

Vajon él-e még? Vajon köze van-e a milliárdokhoz? És vajon mit tud a feleség?

Lane egyre jobban belebonyolódik az ügybe, és egyre közelebb kerül Bennették fiához, míg végül már megszállottan próbálja bizonyítani a család ártatlanságát.

Azzal azonban nem számol, hogy ezzel magát és kislányát is veszélybe sodorja…

Botrány, csalás, árulás és szerelem – Mary Higgins Clark mesterien mesél, és a feszültség egyre csak fokozódik.

Lélegzetelállító történet, az olvasók és a kritikusok szerint a szerző életének egyik legjobb regénye. 

Mary Higgins Clark közel ötven könyv szerzője, melyeknek többsége, köztük az elmúlt tíz év termése, sohasem jelent meg magyarul."

„Romantikus, feszült, élvezetes… Clark mindig meglepi az olvasót.” – PublishersWeekly

_________________________

Éppen egy egészen laza, könnyed regényt kerestem, amikor megláttam ezt a könyvet, és rögtön megrendeltem. Nem csalódtam:

igazi kikapcsolódást nyújt, olvasmányos, lendületes, sodró erejű, letehetetlen. 

Tetszett az is, ahogy Clark a karaktereket megrajzolta, az esendőtől a nemtörődömig, a szenvedőtől a szenvtelenig, és megjelenítette az elszántságnak több fajtáját, több motivációját. Hiszen annyiféle okból és annyiféle értelemben lehet elszánt az ember! Kit mi mire késztet, kit mi hajt előre, mi vezérel - ezeknek széles tárházát felvonultatja az író ebben a könyvében.

Bár ez szórakoztató irodalom, azért vannak benne nehéz és elgondolkodtató kérdések, amiken elmélázik az ember. Mit tenne, ha...

Nyilván ugyanabban a helyzetben mindenki valami mást tenne. Neveltetésétől, múltjától, értékrendjétől függően. Ez teszi olyan érdekessé a dolgot. Hogy ami az egyiknek természetes, az a másiknak elképzelhetetlen - és fordítva. 

Már az elején is vannak meglepő fordulatok, és a történet végét sem lehet megjósolni, több verziót is el tudtam képzelni, de Clark egy másfajta befejezéssel állt elő, mint amire számítani lehetett (szerintem).

Úgyhogy aki könnyed kikapcsolódásra, olvasmányba belefeledkezésre vágyik, annak nagyon tudom ajánlani ezt a könyvet.


ITT megrendelhető.

James Herriot: Állatorvosi pályám kezdetén

"James Herriot írásai változatlan népszerűségnek örvendenek az egész világon, jóllehet történetei a 20. század közepének Angliájában játszódnak. Ebben a kötetben a pályakezdő fiatal állatorvos legelső éveit felidéző novellák szerepelnek.

Az egyes fejezetek rendszerint egy-egy farmernél tett látogatást, kalandos, nem egyszer izgalmas műtéteket, kezeléseket örökítenek meg. Bepillantást nyerhetünk a yorkshire-i farmerek életmódjába, megismerkedhetünk sajátos erényeikkel, hibáikkal, de feltárul előttünk három fiatal állatorvos magánélete is. Herriot önmagát sem kíméli, amikor őszintén beszámol tévedéseiről, nevetséges helyzeteiről. Kitűnő ember- és állatismerete, humánuma és humora átsüt könyvének minden fejezetén."

________________________

Én eleve elfogult vagyok James Herriottal kapcsolatban, ugyanakkor semmiféle elfogultságra nincs szükség ahhoz, hogy az ember rajongjon a munkásságáért és ámulva, belefeledkezve olvassa a könyveit. 

A fülszövegben az van, hogy "írásai változatlan népszerűségnek örvendenek az egész világon, jóllehet történetei a 20. század közepének Angliájában játszódnak". Nekem erről az jutott eszembe, hogy éppen azért, mert ott és akkor játszódnak; ez teszi olyan különlegessé, egyedivé, bájossá és szerethetővé a történeteit, hiszen ezek csak akkor, abban a korban és csak ott, azon a vidéken tudtak így megtörténni; ma már sokkal előrehaladottabb a tudomány annál, mintsem hogy ilyen történeteket mesélni lehessen.

Egyfelől hála Istennek, persze, hiszen az orvosoknak sokkal több eszköz, gyógyszer, tudás áll rendelkezésére ahhoz, hogy segítsenek az állatokon, ugyanakkor talán a kor előrehaladtával ki is veszett valami abból a szemlélet- és látásmódból, ami akkor jellemző volt. Bár lehetséges persze, hogy ebben tévedek, lehet, hogy ezt azért gondolom így, mert Herriot úgy írja le a történeteit, ahogy; talán akkor sem volt ennyire általános az a látásmód, humor és életszeretet, amellyel ő rendelkezett. Egyszerűen ő a pozitívumokat látta az eseteiben, saját tévedéseit kifigurázta vagy beismerte, dicsőségeit, sikereit pedig őszinte örömmel - és nem önelégültséggel - fogadta; és alighanem minden korban ugyanilyen nagyszerű történetekkel tudna előállni, ami köszönhető annak az öniróniának, állatszeretetnek, humánumnak, annak a fantasztikus lényeglátásnak, megfigyelőképességnek, humornak, valamint nem utolsósorban a vidék és az ott élők szeretetének, na meg persze íráskészségnek, ami őt jellemezte. 

Külön erénye a történeteinek, hogy nemcsak az állatokról ír, hanem a vidékről és a farmerekről is, azok nehézségeiről, életéről, sajátos viselkedésükről, gondolkodásmódjukról, és mindezt olyan szeretettel és tisztelettel teszi, amit olvasóként csak értékelni és becsülni lehet. 

Ezért mindenkit biztatok arra, hogy olvassa el a könyveit, legyen akár gyermek vagy felnőtt, fiú vagy lány, szeressen bármilyen műfajú könyveket, mert az a természetesség, ahogy Herriot elmeséli az eseteit, mindenkit le fog venni a lábáról.


A kiadótól ITT megrendelhető.

Ivana Trump: Így éltünk mi

"Ivana Trump, az Amerikai Egyesült Államok 45. elnökének exfelesége, az egykori cseh síelő és gyönyörű modell Csehszlovákiából menekült el a kommunista rezsim és egy szerelmi bánat elől, míg végül New Yorkban telepedett le. Ivana itt ismerte meg Donald Trumpot, akitől három gyermeke született: az ifjabb Donald, Ivanka és Eric. A gyerekeire és cseh családi örökségére büszke nőből az évek során céltudatos üzletasszony lett, aki képes volt a pénz csillogó világában, a szenzációhajhász média állandó kereszttüzében állva magabiztos, kiegyensúlyozott és ambiciózus gyerekeket nevelni.

A személyes hangvételű, színes képekkel illusztrált könyv őszinte, hiteles és politikától mentes visszaemlékezés anyaságról, szerelmi csalódásokról, karrierről és kitartásról."

______________________________

Minden egyes sorát élveztem ennek a könyvnek. Pedig Ivana Trump oldalanként verte ki a biztosítékot. :) De rajongok az életrajzokért, és azoknak pont az a lényege, hogy akármilyen is az ember, akiről szól, az abban a könyvben világosan megmutatkozzék. Hát ez a könyv kétséget sem hagy Ivana személyisége felől. De ő büszkén vállalja magát, ambícióit, törekvéseit, és ezt nagyon bírtam benne.

Nem olvastam még olyan életrajzot, amelyben valaki ennyit dicséri magát, és ez máris érdekessé és egyedülállóvá tette ezt a könyvet. Ennyi önfényezés... hát, jóból (önbizalomból) is megárt a sok, de végül is tényleg - szinte - mindig elérte, amit akart; és szerintem a "szinte" az, amit ezzel az öntömjénezéssel kompenzálnia kell.

Például rengetegszer hangsúlyozza, hogy ő mennyire szuper anyuka, és ez biztosan így is van, hiszen valószínűleg remek a kapcsolata a - már felnőtt - gyerekeivel, és a szeretetteljes, bizalmas kapcsolat őt igazolja. Ugyanakkor más mércék szerint jó anya egyik vagy másik édesanya - mert nem ugyanazt tartjuk helyesnek vagy követendőnek. (Egyébként azzal a világon semmi problémám nincs, hogy ő jó anyukának tartja magát, biztosan az is; némi ellenérzést az vált ki, hogy ezt minden oldalon leírja. "Bezzeg én!", "Bezzeg az én gyerekeim!")

A különböző mércéknél mire gondolok? Egy napig volt "szülési szabadságon". (Egy napig, igen.) Utálta a terhességet. Soha nem szoptatott. (Nem volt összeegyeztethető a munkarendjével...) A Ferrarijába a gyerekeknek tilos volt beülni. Külön reggelizőhelyiség volt a szülőknek és a gyerekeknek, és a gyerekeknek tilos volt a szüleikébe belépni...
Hát oké...
A fene se akar ítélkezni, de - mondom - az a probléma, hogy ő minden oldalon elmondja, hogy az a tuti, ahogy ő csinálja... És akkor az ember önmagában lázadozni kezd.

Viszont rendkívül érdekes azokról az elképzelhetetlenül pazar körülményekről olvasni, amelyek között élt, amelyekbe belecsöppent, és arról a kontrasztról, amilyen körülmények közül jött. Kiválóan megmutatja mindkettőt, bár azért a luxust egy kicsit jobban... Részletesen ír több ezer négyzetméteres otthonaikról, jachtjáról, nyaralásaikról, ami igencsak másfajta világ, mint amilyenben élünk, és amibe - bár az ember nem vágyik rá - mindenképpen érdekes ily módon belepillantani. És ahogy erről a luxusról ír (és ahogy elmagyarázza, hogy miért is járt neki ez, hiszen ő főállásban dolgozott!!!!), az adja a könyv élvezeti értékét, és roppantmód szórakoztató. 

Nem vagyunk egyformák. Szerencsére. A körülményeink sem azok. És nem minden önéletrajzíró szerény vagy álszerény. Ivana kimondja (lépten-nyomon), hogy ő egyszerűen mindenben szuper. És higgyétek el, ez tényleg nagyon szórakoztató! Szóval feltétlenül érdemes elolvasni ezt a könyvet!

Főleg, hogy azért nemcsak az ő kiválóságáról szól, hanem betekintést enged egy olyan életbe, amelybe egyébként senki sem láthat bele.

Például hogy mennyire mást jelent az ő körülményei között az iskolába indulás logisztikája! Azt mondja, el sem tudjuk képzelni, mekkora logisztikát követel, amikor a három gyerek három különböző iskolába jár.
Oké, gondoltam, ebben igaza van.
Majd leírja: minden reggel három külön sofőrrel három különböző limuzinnak kellett iskolába vinnie őket! El tudjuk képzelni ezt??
Nem, nem tudjuk elképzelni, Ivana...

A nevelési elvein is jókat derültem. Hogy a gyerekei tisztában legyenek azzal, hogy mindenért meg kell dolgozni, és hogy a jacht anyué (nem közös), a Ferrari anyué (nem közös) stb., nehogy azt higgyék, hogy valami munka nélkül az övék, anyu első osztályon utazott ugyanazon a gépen, amin a gyerekei a turistaosztályon, hiszen ők nem dolgoztak meg az első osztályra szóló jegyért!
Nekem ez baromságnak (fölöslegesnek, értelmetlennek) tűnik, miközben több ezer négyzetméteres házakban, privát óceánpartokon nőttek fel és limuzin hordta őket iskolába, de lehet, hogy egyszerűen ilyen körülmények között nem volt más módja arra, hogy érzékeltesse velük, nem minden adatik meg csak úgy. Nem tudom.

Érdekes (és talán törvényszerű, hiszen mi más módon tegye?), hogy mivel a gyerekei ilyen elképesztő gazdagságban és luxusban nőttek fel, hogyan próbálta őket a földön tartani, milyenfajta szigorú szabályokkal. Viszont azt tényleg becsülöm benne, hogy mindent megtett ezért, és hogy igyekezett tartani az egyensúlyt a nem szokványos körülmények között. Nem sok lehetősége volt rá, hiszen amiben éltek, az már eleve behatárolta az ő szigorkodásának a lehetőségeit is. 

De amikor ezután leírja, hogy ő másfajta értelmet adott a "helikopterszülőnek" - helikopterrel hordta a gyerekeit... (Nem poénnak szánja.)

Nagyon, de tényleg nagyon szórakoztató!!!!!!!! (Nincs irónia abban, amit írok, komolyan így gondolom, rendkívüli módon élvezhető könyv!)

De tulajdonképpen úgy tűnik, működött a módszere (szigor a luxusban), le a kalappal, hiszen a gyerekei egyetemet végeztek, és bár az apjuk mellett, de dolgoznak, családot alapítottak, és nem azzal volt tele a bulvársajtó kamaszkorukban, hogy drogoznak vagy szállodai szobákat törnek össze, mint más sztárcsemeték esetében.

Mindenesetre a nevelésről szóló fejezetcím is beszédes: "Így nevelj Trumpokat!"
Mit is jelent ez? Milyen nevelési elveket? Milyen célokat? Hogy mit is tartott szem előtt a gyermekei nevelésekor, és mit akart elérni?

Ja, és a könyvnek külön sava-borsa, hogy amikor magát dicséri, akkor utána a (már felnőtt) gyerekei is mindig leírják pár sorban, hogy "anyu tényleg szuper"! Hát ettől kész voltam, fantasztikus.

Büszke a következetességére, de közben egy bekezdésen belül keveredik önellentmondásokba. Akartam példákat hozni erre, de inkább nem, mindenki olvassa el maga!

Nem hiszem, hogy lehetne különbözőbb a világképünk, de azt gondolom, hogy talán (talán, de nem biztos) az életkörülmények is alakítják a világnézetet. Vagyis biztos, hogy alakítják, de talán nem törvényszeűen ennyire. Bár fogalmam sincs. Hogy mennyire változik a személyiség a luxus hatására. Nem tudom. Nem is akarom tudni.

Megjegyzem:

Ivana Trump nem provokatőr. 

Ő teljesen komolyan gondolja minden kimondott szavát.

Viszont hihetetlenül erős nő, hatalmas céltudatossággal, becsvággyal, önbizalommal, és úgy gondolom, valóban jól kommunikálta az elképzeléseit (a gyerekei, a beosztottjai, a sajtó stb. felé), és tett is azért, hogy ő legyen "Ivana", nem ártott senkinek, nem vett el senkitől semmit, és saját ambícióin kívül, sajátos körülményei közepette a jóra, a maximumra törekedett.

Ereje, méltósága és életigenlése (sopánkodás helyett) példátlan. 

Elismerés illeti érte.

Ezt muszáj idéznem tőle, annyira tetszik! "Minden sikeres nő mögött van egy sokkos állapotban lévő férfi."
Ő ebben látja a válása okát.
Hát nem tudom.
Viszont mivel a sajtóból szerzett ismereteim szerint a válás részleteiről nem beszélhet (ez része a megállapodásuknak), ezzel kapcsolatban csak találgathatunk.
Itt valóban szürke folt van, a megállapodásukról egy szót sem szól a könyvben, és volt férjéről egyetlen negatív szót sem ejt. Biztos nem véletlenül.

A könyv megírásában Valerie Frankel segített neki; nem tudom, hogy ez a briliáns stílus melyikük munkáját dicséri, de remekül sikeredett!
László Zsófia fordítása pedig csak hozzátesz ahhoz, hogy a könyv stílusa kifogástalan legyen, és hűen tükrözze Ivana Trump cseppet sem hétköznapi személyiségét.


A Partvonal Kiadónál megrendelhető!

Jostein Gaarder: A narancsos lány

"Szerelem, világmindenség, élet és halál - olyan dolgok, melyekről egy apának beszélgetnie illik tizenöt éves, már-már felnőtt gyermekével. Georg azonban négyéves sem volt, amikor elvesztette apját. A beszélgetésre különös módon mégis sor kerül közöttük. Hol az apa, hol a fia szólal meg az élet nagy kérdéseiről, homályba vesző családi emlékek és jelen idejű események felelevenítése közben. A Sofie világa szerzőjének újabb világsikerét 37 nyelvre fordították le."

_________________________

Egy eredeti hangon megírt könyv az elmúlásról, az emlékekről, az embereket egymáshoz fűző dolgokról, a félelmekről, annak a nehézségéről, amikor nincsenek együtt azok, akiknek együtt kellene lenniük.

Torokszorító, szívbemarkoló, ahogy a fiú olvassa az apa hozzá írt szavait, akire alig emlékszik. Ahogy az apa hangját halljuk, aki fél elmenni, és nem akarja itt hagyni a fiát.

Ebben a könyvben is megmutatkozik az, hogy milyen apróságokon múlnak nagy dolgok. Az ember fel sem fogja, nem is gondolkodik rajta - pedig akkor talán jobban figyelne a történésekre. Bár aminek meg kell történnie, így is megtörténik. Azok a véletlen találkozások, azok a csekélynek tűnő elhangzó szavak vagy epizódok úgyis megtörténnek, ha így kell hogy legyen. Akár elmélázunk ezen, akár nem.

A tanulság inkább az, hogy használjuk ki az időt, jól használjunk ki minden egyes másodpercet, ami megadatik. Nincs ennél fontosabb, amit tehetnénk.

Így is hiányozhatnak dolgok, de ne kelljen bánnunk semmit, amit mi nem tettünk meg, ne mulasszuk el azt, ami utána úgy fog hiányozni, hogy közben csak rajtunk múlt...

Gayle Forman: Eltévedtem

"A Ha maradnék szerzőjének újabb New York Times bestseller-listás műve.

Megrendítő… ha készen állsz egy újabb érzelmi K.O-ra, ez a te könyved!

Egy kis híján végzetes baleset egyetlen nap leforgása alatt sorsközösséget teremt három idegen között.

Freya a hangját vesztette el első önálló albumának felvétele közben.

Harun szökni készül, menekül mindentől és mindenkitől, akit szeret.

Nathaniel egyetlen hátizsákkal és szörnyű tervvel érkezett New Yorkba, mert már nincs vesztenivalója.

Telnek az órák, és egyre-másra lepleződnek le a titkaik, és lassan ébredezik bennük, hogy saját veszteségeikből, bánatukból egyvalami jelenthet kiutat: ha osztoznak a másik fájdalmában, ha segítenek a másik kiútját megtalálni.

Gayle Forman legújabb regénye, az Eltévedtem megrázó, sőt katartikus történet a szerelem elvesztéséről, a szerelem megtalálásáról, az önismeretről és az önámításról."

“Csodásan megkomponált szerelmes dal minden fiatalhoz, aki valaha keresztülgázolt a félelem vadonján, és végül a tisztáson találta magát.”

Jacqueline Woodson, a Brown Girl Dreaming többszörös díjnyertes szerzője

________________________

Gayle Forman megint egy elgondolkodtató, talán inspiráló, de mindenképpen nagy kérdéseket feszegető regényt írt a 16-20 éves korosztály számára. (Nyilván elsősorban a lányok lesznek fogékonyak a témára.)

De azt hiszem, a szülőkhöz is szól, ha meg tudjuk hallani a hangját. Hiszen elég egyértelműen - de nem szájbarágósan - taglalja a családból hozott muníciók és terhek milyenségét, lehetséges következményeit, beszél arról, hogy visszük, vinnünk kell magunkkal az otthon kapott fékeket, sérelmeket, bántásokat, félelmeket (és persze a stabilitást, a békét, a pozitív gondolkodást is), nem tudunk szabadulni ezektől. 

Beszél az ellensúlyokról, és arról, hogy nem mindig tudjuk magunkban megteremteni a dolgok kiegyensúlyozásához szükséges érzéseket, vagy magunk körül az ehhez szükséges feltételeket.

Beszél a magányról, és a közösségi média korában a lájkok jelentőségéről - és arról, hogy hogyan függ össze ez a kettő. Hogy aki magányos, az a lájkokból próbálja megszerezni a pozitív sztrókot (ajánlom az erre vonatkozó szakirodalmat vagy szakcikkeket), vagy éppen ellenkezőleg: hogy miként vezet elszigetelődéshez az, ha az életünket, a kapcsolatainkat a közösségi médiában akarjuk megélni.

Ennek okán talán nem is helyes az a megfogalmazás, hogy Forman szól a lájkok "jelentőségéről", találóbb az a kifejezés, hogy a lájkok "funkciójáról". De én azt gondolom, hogy a funkciót, amire elvileg szolgálnának, sem töltik be a lájkok, nem képesek rá (mert nem arra használjuk őket, amire kellene, illetve sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonítunk nekik, mint szabadna vagy mint indokolt lenne); és szerintem nem is arra lettek kitalálva, hogy boldoggá tegyenek minket.

Irreális elvárásokat támasztunk a lájkokkal és a lájkot nyomókkal szemben. Nem dolguk boldoggá tenni minket! Ez nem így működik. Azt hiszem, mi értelmezzük félre azt, hogy minek mi a funkciója.

Nem minden értünk van. Nem minden rólunk szól. És nem ennyire egyszerű megtalálni a boldogságot, de még csak az örömöt sem, ahhoz nem elég egyetlen gombnyomás. (Mikor fogjuk fel végre, hogy "a dolgok nem gombnyomásra működnek"?)

Persze ez a könyv nem csak erről szól. Hanem szól a másságról, az elfogadásról, még a vallási meggyőződéseket is érintve, de nagyon emészthető, könnyed formában. De hát nem árulok el mindent, tessék elolvasni!

Néhány idézet, kedvcsinálónak:

"A gyávaság és az önzés néha annyira fárasztó."

"Ugye, mindenki ismeri azt a szólást a békáról a fazékban? Hogy ha a békát forró vízbe dobjuk, nyomban kiugrik, de ha langyos vízbe tesszük és fokozatosan melegítjük a vizet, addig-addig alkalmazkodik, míg elpusztul.
Apa úgy döntött, elvégzi ezt a kísérletet, hogy lássa, igaz-e. Fogott egy békát a patakban, beletette egy fazék vízbe, és egészen takarékra állította a lángot. A tűzhely mellett állt, és beszélt a békához. Meg volt róla győződve, hogy a béka kiugrik a fazékból, ha a víz kényelmetlenül fölmelegedett számára, de az csak ült ott jámboran, és úszkált körbe-körbe.
Amikor abbahagyta az úszást, apa kivette a fazékból és kivitte a szabadba, de már elpusztult. Apa nagyon csodálkozott, hogy megölte. A víz nem is forrt fel, csak nagyon meleg volt. Apa nagyon elcsendesedett, és hosszú órákra a szobájába zárkózott, töprengve. Amikor előjött, hamuszürke volt az arca. - Nem akartam - suttogta.
Rájöttem, én vagyok a béka a fazékban. Az egész életem volt a példa erre, felismerhettem volna, de csak az egyedül töltött két hét ébresztett rá, hogy megfőttem."

ITT megrendelhető.

Bill Clinton, James Patterson: Az elnök eltűnt

"Amit csak egy elnök tudhat.

Amit csak egy elnök tehet meg.

Amikor az egyetlen lehetőség – elképzelhetetlen…

Az elnök eltűnt.

Thriller, amit csak egy elnök képes megírni.

 2018 egyik legjelentősebb könyves szenzációja Bill Clinton és James Patterson könyve, Az elnök eltűnt. A nagyszerű thriller egy olyan eseményről szól, ami bármikor megtörténhet, és amelyet nem hagyhatunk figyelmen kívül.

A szerzők egy olyan fenyegetést vázolnak fel, amely nem csupán a Fehér Házat érinti, hanem egész Amerikát. A nemzetet elborítja a félelem és a kétségbeesés. Kiberterrorizmusól suttognak, kémkedésről, árulóról a kabinetben. Maga az elnök is gyanúsított, nem sokkal később pedig egyszerűen eltűnik…

A regény döbbenetes módon világít rá az Egyesült Államok belső működésére és sebezhető pontjaira. Ez az utóbbi évek legautentikusabb, leghátborzongatóbb története, tele olyan információkkal, melyekről csak egy egykori főparancsnok tudhat. Ugyanakkor naprakész, hiteles olvasmány is, melyről még évekig fognak beszélni"

"Az álomcsapat összeállt… Clinton belső titkai és Patterson ragyogó történetmesélése teszik ezt a regényt az évtized politikai thrillerévé." – Lee Child

 

A kiadó szerint „sajátos elegye lesz intrikának, feszültségnek, globális drámának, olyan színfalak mögötti titkokkal elegyítve, melyekről csak egy amerikai elnök tudhatott – eddig.

Maga Clinton elragadtatással beszélt a közös munkáról: „Leírni, milyen az élet a Fehér Házban, hogyan mennek a dolgok valójában – igazán remek szórakozás. Jimmel pedig csodás együtt dolgozni, mindig is ő volt a kedvencem.”

 ________________

Az első könyv, amit James Pattersontól olvastam, de hogy felcsigázta az érdeklődésemet, az kétségtelen - úgy a regényei, mint a kiberterrorizmus általi fenyegetettség témája, a nemzetbiztonsági munka sokrétűsége, a döntéshozatal hatalmas jelentősége, nyomása és lelki terhe (nehéz helyzetekben!) és a politikai manipulációk iránt egyaránt.

Rendkívül jó könyv, mert egyfelől hihetetlenül izgalmas krimi, másfelől nagyon fontos és nagy horderejű kérdéseket feszeget, a nem megszokott oldalról, ezenkívül pedig olyan gondolatokat ad át, amelyeket megéri továbbszőni, olyan szemszögeket láttat, amelyek politikai irányultságtól függetlenül tényleg érdemesek a továbbgondolásra. 

Hogy Clinton mennyiben vett részt a regény megírásában, és hogy ki fogalmazta meg a könyvben fellelhető politikai érveléseket és beszédeket, azt nem tudom, de hogy kiválóak a maguk terén, az megint csak elvitathatatlan.

Ijesztő egyébként, amiket felvetnek ebben a regényben, fogalmam sincs, hogy mennyire járnak a realitás talaján, de az tuti, hogy hatalmas munkája van a nemzeteknek abban, hogy az ilyen dolgoktól
- a "középkortól" - megóvják az embereket; mindazt, amit elért eddig az emberiség, a technikai vívmányokat, a kényelmet, a betegellátást, a jólétet, az együttérzést, a biztonságot, a rendet stb. A legfontosabb dolgokat. Persze, persze, ez egyébként sincs meg maradéktalanul, oké, de nem is erről van szó. Hanem hogy megvan ezeknek a lehetősége. És a könyv eljátszik azzal a gondolattal (bár azért ez nem egy önfeledt, csupa móka játék), hogy mi lenne, ha magát a lehetőséget, ennek az esélyét venné el valaki tőlünk. Hátborzongató már csak a gondolat végigvezetése is, hogy mindez hova vezethetne.

Egy idézet a könyvből:

"A modern kor egyik leginkább ironikus aspektusa, hogy az emberi faj fejlődése milyen erőssé és egyben mennyire sebezhetővé tett minket. Minél nagyobb a hatalom, annál több a sebezhető pont is. Önök teljesen jogosan azt gondolják, hogy hatalmuk csúcsán vannak, hogy sokkal több mindent megtehetnek, mint annak előtte. Én azonban a sebezhetőségük csúcsán látom magukat. Ennek oka a függőség. Társadalmunk teljes mértékben a technológiától függ."

"...függünk valamitől, aminek nincs alternatívája."

Teljesen el tudtam vonatkoztatni egyébként attól, hogy mi a véleményem vagy miket olvastam eddig Bill Clintonról, semmilyen irányban nem befolyásolt a regény olvasásakor az ő személye; de talán ez azért van, mert bevallom, úgy gondolom, hogy azért a történet megírásában Pattersonnak volt oroszlánrésze. Persze lehet, hogy tévúton járok, és Clinton zseniális történetmesélő, ezért is sajnálom, hogy nem lehet arról tudni semmit, hogy melyiküknek mekkora része van a regény elkészültében.

Letehetetlen könyv, helyükön lévő párbeszédekkel, értékes gondolatokkal, különböző szemszögek megmutatásával, csavarokkal, fordulatokkal, az érzelmi és politikai szálakra is hangsúlyt helyezve. Teljes mértékben a szórakoztató irodalom legminőségibb vonalát képviseli. Ajánlom mindenkinek, aki kedveli a krimiket és a politikai témákat csűrő-csavaró történeteket.

Megrendelhető ITT.

Sofia Lundberg: Az elveszett nevek füzete

"Egy ember életébe annyi szeretet, boldogság és szomorúság belefér.
Ha időt szánunk rá, hogy meghallgassuk. Doris 1928 óta ugyanazt a címes füzetet használja. Ebben szerepelnek mindazok, akikkel élete során találkozott. Most egyedül él Stockholmban, a bastugatani lakásában. A füzetben szereplő legtöbb ember neve áthúzva, mellette ott áll: meghalt. Doris magányát mindössze a szociális gondozók látogatása, valamint húga unokájával, az Atlanti-óceán túloldalán lakó Jennyvel való beszélgetései szakítják meg. Egy szép napon Doris elkezd írni a címes füzetben szereplő barátairól, hogy Jenny, az egyetlen ember, aki emlékezni fog rá, örökölhesse az emlékeit is. Az elveszett nevek füzete megható történet, amely mély érzelmekkel írja le mindazokat az élettapasztalatokat, amelyeket egy idősebb ember magában hordoz. A történet átível egy hosszú, megpróbáltatásokkal teli életen, elrepíti az olvasót a tovatűnt idők Párizsába, New Yorkba és Stockholmba."

_________________________

Egy őszinte és bátor könyv, ez jutott eszembe elsőként róla. Aztán az, hogy megható és szomorú. Szorongást és reményt keltő egyszerre. 

Ez a regény az elmúlásról szól, az élet kuszaságáról, bonyolultságáról, a teljes és nem teljes, szomorú életekről, a búcsúzás nehézségeiről. Nemcsak az itt maradók szemszögéből láttatja ezt a nehézséget és fájdalmat, hanem bátran beszél arról a félelemről és szorongásról, amit az kelt, hogy az ember tudja: elmegy, és mindaz, ami utána marad, ami hozzá tartozott, ami ő volt, a semmibe veszik. Az emlékek - az emlékek is a semmibe vesznek. És ez ijesztő, sosem gondolkodtam még ezen. 

Az ember tudja, de nem mélázik el ezen. Hogy mindaz a megélt esemény, érzés, minden, amin keresztülmentünk, ami végtelenül fontos volt, ami az élet volt maga, az egyszer megsemmisül, és más számára semmit sem fog jelenteni. Az emlékek örökre a semmibe vesznek. Más tudni sem fog róluk, mert aki igen, az is semmivé válik egyszer. (Arról nem is beszélve, hogy több ember közt megélt esemény valószínűleg más-más emlékként marad meg mindenkiben. Két ember számára egy dolog, egy nap, egy érzés korántsem feltétlenül ugyanaz az emlék.)


Hát ez az, amit a könyv főszereplője, Doris nem tud elengedni - hogy ami az ő élete volt, azt magával vigye, és az emlékei, amik voltak, soha többé ne legyenek. 
Nem tudom, hogy valóban oldhatja-e a szorongást, a félelmet, ha az ember átad mindebből valamit annak, aki itt marad. Mert akkor azt érezheti, hogy nem vész el ő maga teljesen - valami itt marad belőle. Nem tudom, hogy ez könnyebbé teszi-e a dolgot. De hogy ezt a gondolatot érdemes bogozgatni, abban biztos vagyok. Még akkor is, ha az agyunk számára felfoghatatlan, hogy mit is jelent mindez, hiszen nem tudjuk, hogy hova megyünk, mi lesz velünk, erre szolgál a hit, de talán életünk legfélelmetesebb, legbizonytalanabb pillanatában egy pici biztonságérzetet adhat, ha valamit itt hagyunk magunkból. 


Ha az ember továbbfűzi ezt az egészet, valóban ijesztő, ha jobban belegondolunk. De ez a regény helyettünk gondolta ezt végig, és úgy tette, hogy azt el tudjuk fogadni. 
És hogy ne tudjuk letenni a könyvet. Együtt érezzünk. Tépelődjünk. Elfogadjunk vagy elvessünk gondolatokat. Szórakoztatni is akar a szerző, de azért nem annyira. Inkább 

rávesz, hogy olyanokon gondolkodj, amiken magadtól nem szeretnél. 

Egyébként az író a kisebb dolgokban is őszintén beszél. Ki mer mondani olyan dolgokat, hogy a szépség gyakran megkönnyíti a dolgokat. Nem mondja azt, hogy ugyan már, a szépség semmi. Épp az ellenkezője: azt mondja, hogy a szépség valami. Utakat nyit meg. Kényelmet biztosít. 
De a végkövetkeztetés mégsem meglepő: egy gyönyörű nő, akit hiába csodáltak, nem lehetett boldog. Ez nem azt jelenti, hogy valaki vagy szép, vagy boldog! Hanem hogy a kettőnek semmi köze egymáshoz. 
Igen, ki meri mondani, hogy bizony, ha szép vagy, kitárulnak előtted a kapuk. De hozzáteszi, hogy ha belépsz azokon, az az égvilágon semmit sem jelent. 
(Sőt...?? De ez a gondolat újabb irományokat érne meg, amit viszont hagyjunk máskorra, bár az is hordoz magában mély tartalmakat, és abból is milliónyi elméletet lehet felállítani, de alapvetően ez a könyv azért mégsem erről szól. Nem ilyen egyszerű a dolog.)

A megbánás nagyon megindító a könyvben. És nem is csak azt bánhatja az ember, amit ő maga megtett vagy nem tett meg. Hanem végtelenül bánhatja azt, ha az élet nem tett meg valamit, ami őt boldoggá tette volna. 

És a döntések, jaj, mindig a döntések... Hogy mi minden múlik egy-egy apró döntésen. És hogy gyakran semmi sem múlik rajta. 

Hogy egyetlen rossz döntés, és minden romba dől. 

Vagy csupa jó döntés, és azok mit sem számítanak.

Ijesztőbbnél ijesztőbb gondolatok.

És miközben ez egy bátor könyv, aközben egy romantikus hangvételű regény, ami nagyrészt a szerelemről szól. 

Most esetleg valaki legyint: jaj, ne, már megint, ez olyan közhelyes...

Pedig nem az. 

Ki meri azt állítani, hogy az nem határozza meg az ember életét? 

Gyakran a legfontosabb, életre szóló döntéseket az alapján hozzuk meg. 

Hát akkor hogyan lehetne ennek kisebbíteni a jelentőségét?

És az utolsó pillanatokban hogyne gondolna arra az ember, akit talán a legjobban szeretett? 

Sokféle gondolatra sarkall és sokféle érzést ébreszt ez a regény, amelyekkel - bár alighanem magunktól ezt nem tennénk meg - kár lenne nem szembenézni. 

A regény ITT megrendelhető.

CRISTINA DE STEFANO: Oriana - Egy nő (Az újságíró, a lázadó, a legenda.)

"Oriana Fallaci hírhedten rossz természete sokszor beárnyékolta azt a tehetséget és elkötelezettséget, ami a 20. század második felének leghíresebb olasz újságírójává tette. A törékeny termetű, mégis hatalmas belső erőkkel bíró Oriana antifasiszta érzületű, szegény családban született, Firenzében. A középiskola után már egy napilap szerkesztőségében dolgozott, és pár év múlva elfoglalta helyét az akkoriban még férfiak uralta újságírói szakmában.
Az ötvenes években felfedezte Amerikát, s hamarosan a hollywoodi dívák és a NASA űrhajósainak köreiben forgolódott. 1967-ben Vietnamba utazott, ahol ő volt az egyetlen olasz haditudósító nő. Bár korának temérdek hírességét mikrofonvégre kapta, és a világ legfontosabb politikai személyiségeivel készített interjút, mindig is írónak tartotta magát. Tabuk nélkül, szabadon élt.

Cristina De Stefano kiadatlan feljegyzések, levelek és temérdek interjú segítségével rekonstruálta e korát megelőzően modern, bátor és szabad nő izgalmas és megható élettörténetét."
______________________

Rendkívül érdekes, izgalmas, szívszorító, olvasmányos életrajz ez Oriana Fallaciról. Aki elolvassa ezt a könyvet, azonnal megrendeli Fallaci regényeit, mert Cristina De Stefano kielégíthetetlen kíváncsiságot ébreszt az olvasóban Fallaci életútja iránt.

Nagyon elgondolkodtató könyv, amely bepillantást enged abba, hogy Oriana mennyire színes és különleges életet élt, de folyton felveti a kérdést az olvasóban: vajon boldog volt-e? Vajon hányszor tudta a magánéletében megkapni és megélni azt, amit szeretett volna? Vajon szakmai sikerei mennyire tudták kárpótolni azért, hogy oly sokszor egyedül volt?

A pályafutása egészen egyedülálló, amelyhez tehetsége, eredetisége és talán a kor is hozzásegítette, amelyben fiatal volt, ugyanakkor érzékelhető a belőle áradó magány, és az ember újra és újra felteszi magának a kérdést, hogy vajon ő úgy zárta-e le az életét, hogy azt mondhatta magának: ez így volt teljes. Azonban jól látható az életrajzból, hogy nem dönthetett. Ahogy ez általában így van az életben. Nem dönthetett, és ez végtelenül szomorú. Nem dönthetett arról, hogy magányos lesz-e, mert amikor szerelmes volt, és odaadta volna mindenét azért az emberért és egy másfajta életért, és talán mindenről lemondott volna, akkor a döntést a másik ember vagy az élet hozta meg. És ez mélységesen elszomorító.

Végig ámulattal és sokszor nehéz szívvel olvastam az életrajzát. Szerelmének tragédiáit, útkeresését, elképesztő pályafutását és sikereit, bátorságát, határozottságát, céltudatosságát, erejét. 

A talentum, amelyet kapott, rendkívüli, és jól is tudta használni, kamatoztatni tehetségét és lehetőségeit. Ebben is profi és maximalista volt. 

Egyedi látásmódja és az, hogy meg is merte fogalmazni gondolatait, csak még különlegesebbé teszik őt. 

Ahogy a nőkről és a nőket érintő kérdésekről gondolkodott (nem a klasszikus emancipációs felfogás szerint), ahogy a vallásról gondolkodott, és ahogy hangot mert adni ezeknek, az mindig figyelemfelkeltő, azonban 30-40 évvel ezelőtt még jobban felhívta magára ezzel a figyelmet.

Kivívta sok ember haragját is. Talán gyakran joggal. De azt gondolom, soha nem rossz szándékból mondta, amit mondott, hanem mert nem értette, hogy miért ne mondhatná el az ember, amit gondol - főleg, ha jót akar vele.

Amiket a Távol-Keletről ír, a nők ottani helyzetéről, és amiket mondani mert nagyhatalmak vagy diktatúrák vezetőinek - azt nem hiszem, hogy sokan meg merték volna tenni. És tulajdonképpen megtehette mindezt úgy, hogy bármiféle következménnyel járt volna. Azt hiszem, ez is a tehetségére világít rá - hogy kőkemény, ellentmondást nem tűrő kritikákat tudott megfogalmazni úgy, hogy abból ne legyen baj. (Na jó, egy-két apróbb malőr, például diplomáciai incidens előfordult, de ezek megoldhatók, feloldhatók voltak. És nem is biztos, hogy rosszat tettek az akkori helyzetnek.)

Olyan helyzetekbe pillantott be és általa az olvasói is, amilyenekbe - főleg akkor - még kevesen: háborús helyzetekbe - éles helyzetekbe is haditudósítóként! -, diktátorok gondolatmeneteibe, elnyomott nők sorsába, gazdagok privilégiumaiba, politikai foglyok elviselhetetlen gyötrelmeibe. 

Nem hiszem, hogy mindez nem hatott ki a személyiségére - nyilván hatott rá, formálta őt. De senki sem tudja megmondani, hogy ez tette-e olyan emberré, amilyen volt, vagy magánéleti kudarcai, fájdalmai; netán a kettő felerősítette vagy éppen kiegyensúlyozta egymást?!

A szavai és az élete egyaránt megrendítőek, egyéni látásmódja időnként lelkesítő és inspiráló, dühe nagy erőket gerjesztő, szomorúsága lehangoló, életútja felejthetetlen, szívbe markoló, hagyatéka - írásai, gondolatai és előrejelzései - ámulatba ejtők, írói pályájának érdemei pedig elvitathatatlanok. 

A könyv ITT megrendelhető.

Amy Lloyd: The Innocent Wife – Az ártatlanság börtönében

"Szereted.
Bízol benne. Miért félsz hát tőle ennyire? Húsz évvel ezelőtt Dennis Dansont letartóztatták és bebörtönözték egy fiatal lány brutális meggyilkolásáért és több lány rejtélyes eltűnéséért. Most egy dokumentumfilm készül róla, hogy felderítse a valóságot, és kiszabadítson egy ártatlanul elítélt embert. A film hatalmas vihart kavart az interneten. Ezer mérföldnyire, Angliában, Samantha az eset megszállottja lesz. Levelezni kezd Dennisszel, és egykettőre elvarázsolja a férfi vonzereje és a felé irányuló kedvessége. Hátrahagyva régi életét, hamarosan hozzámegy, és kampányolni kezd férje szabadon bocsátásáért. Amikor azonban a kampány sikert hoz, és Dennis kiszabadul, Sam olyan dolgokra jön rá, melyek gyanakvással töltik el. Lehet, hogy a férfi nem is olyan ártatlan? De vajon akarja-e tudni az igazat egy szerető feleség? Vajon akarunk-e szembesülni a brutális valósággal mi, olvasók? A Daily Mail első regényekhez kiírt versenyének győztese, Amy Lloyd The Innocent Wife című könyve briliánsan megírt, lebilincselő pszichológiai thriller"
____________________

Rendkívül izgalmas krimi az elsőkönyves Amy Lloydtól, aki - ez azonnal kiderült - mestere a feszültségteremtésnek és a kiváló, döccenők nélküli, következetes történetvezetésnek. 

Az író egyaránt ért az élethű karakterek megteremtéséhez, a feszültség folyamatos fenntartásához, a jókor jó helyen bevitt ütésekhez, és ahhoz, hogy a minden logikát nélkülöző tettek leírásakor a szálak mégis logikusak maradjanak, már ha lehetséges az ilyesmi.

Hiszen teljesen kiszámíthatatlan, hogy bizonyos dolgokra ki hogyan reagál, de ebben a könyvben sosem éreztem azt, hogy egy adott reakció ne illene bele a sztoriba. Mert a feltétlen bizalomért lehet-e hibáztatni bárkit? És ha a bizalom meginog, akkor lehet-e azért kárhoztatni bárkit, hogy onnantól kezdve mindig, mindenben kételkedik? Árulásnak tekinthető-e a bizalmatlanság? Egyáltalán: mi tekinthető árulásnak? Mármint a maguktól értetődő dolgokon kívül. Az elhallgatás? A hazugság? A bizalmatlanság? De ha a bizalom csak önámítás vagy tévedés? És még továbbfűzve a gondolatot: mi van, ha a bizalmatlansággal eláruljuk a másikat, a kapcsolatot, ugyanakkor esetleg az oktalan bizalommal meg önmagunkat vagy az értékrendünket? És közben nem tudhatjuk, hogy mi az igazság... És: hova vezet az igazságkeresés? Erre nincs egyfajta, egyértelmű, minden esetben érvényes válasz. Nem is tudom, talán ez a legrosszabb az egészben - hiszen borzasztóan megnehezíti a döntést.

És a döntések, igen... Ez a kérdés újra és újra előkerül a különböző könyvek kapcsán. Hogy mennyire ijesztő, hogy soha nem tudhatjuk, mi a helyes döntés. Mivel jár. Mit okoz. Mit okozna vagy mit okozott volna egy másfajta döntés. Ez már önmagában is egy olyan kérdés, amit a végtelenségig lehetne továbbgondolni, és mégis csak elméletekre futná...

Amy Lloyd több fontos témát is taglal egyszerre, bár a hangsúlyt végig az alapszituációra helyezi (bűnös-e a férfi), de azért a házasságról, a családi kötelékekről, a barátságokról, a bizalomról, a döntésekről, a bűnről, a kitartásról, a hűségről, az alapértékekről is fontos kérdéseket vet fel.

Mellékesen érinti a bírósági tárgyalások, az ítélkezés és a halálbüntetés kérdését is, és bár csak érintőlegesen nyúl hozzá ezekhez a témákhoz, mégis rendkívül egyedin és elgondolkodtatón. 

Az eredeti cím már maga is gondolkodásra késztet, hiszen igencsak kétértelmű... Mert hát ki(k)re is vonatkozik? Ki(k) is a megszállott(ak)?  Ki(k) az ártatlan(ok)? És ki(k) nem az(ok)? Vagy senki sem az?

A bizalom kérdésével sok könyv foglalkozik, rendszerint nem direktben, csupán egy fő téma köré fonva, de mindig kulcskérdés, ha jobban belegondolunk. És mennyire nehéz kérdés! Sokszor nem is olyan magától értetődő, és nehéz, nagy kérdéseket vet fel a megingása. A helyessége vagy helytelensége. Bízni jó. Bízni fontos. Bízni talán létfontosságú. De mi van, ha - és ez többféleképpen is értelmezhető, azonban most jelen könyvnél maradva - valakinek az életébe vagy a létbiztonsága vagy önazonossága elvesztésébe kerül? Borzasztó nehéz kérdés, és azt hiszem, hatalmas dolgoknak, erőknek és tetteknek a mozgatórugója, kiváltó oka. Életeket eldöntő dolgoknak. Ne becsüljük alá a jelentőségét.

Összességében Az ártatlanság börtönében egy letehetetlenül izgalmas krimi, és közben egy torokszorító olvasmány többféle fájdalomról, felfoghatatlan fájdalmakról és kezelhetetlen helyzetekről, kiszámíthatatlan végkifejlettel és csattanókkal, megválaszolhatatlan kérdések nyitva hagyásával, és valamifajta furcsa érzéssel, ami az elolvasása után a gyomrunkban marad.


A regény ITT megrendelhető.

Camilla Läckberg: Eltitkolt életek

"Patrik Hedström nyomozó felesége, Erica Falck, döbbenten fedez fel egy náci érmet és egy véres gyermekruhát elhunyt édesanyja hátrahagyott holmija között. Erica mindenképpen tudni akarja, hogyan kerülhettek ezek a tárgyak a padlásukra. Felkeres egy idős történészt is, akit nem sokkal látogatása után brutálisan meggyilkolnak. Erica és férje vállt vállnak vetve folytatja a nyomozást, amelynek során a második világháború legsötétebb napjainak titkai kerülnek a felszínre, középpontban Erica családjának történetével. S még ma is élnek emberek, akik nagyon nem örülnek a múlt bolygatásának, olyannyira, hogy valaki egy újabb gyilkosságtól sem riad vissza."
_________________________

Egyszerre nagyon izgalmas krimi, ugyanakkor témájából (témáiból) adódóan nagyon torokszorító történet.
Ennek két oka is van.

Egyfelől a második világháború borzalmai, amiről nem tudom, hogy lehet-e eleget írni. Nem tudom, hogy lehet-e eleget beszélni róla ahhoz, hogy soha többé ne történhessenek ilyen dolgok, vagy ez egyszerűen nem ezen múlik. Nem (nem csak?) ezen múlik, tudom, de vajon ha beszélünk róla, ha emlékezünk rá, azért valamit, valamicskét elérhetünk vele? Fogalmam sincs. Camilla Lackbergnek sincs. De elszántan ír róla, mert azt gondolja: ne feledjük, mi történt, mert ha emlékezünk, akkor talán azzal távol tudjuk tartani magunktól, hogy újra megtörténjen.

Másrészt a családi kapcsolatokról ír, amik olyan, de olyan nehezek és fájdalmasak is tudnak lenni. A gyermek élete, aki nem szeretetben nő fel; az egyes emberek élete, akik nem tudják, honnan jöttek, kik ők; azoknak az élete, akik nem tudják, hogy kik a családtagjaik, miért lettek olyanok, amilyenek, kik voltak egykor, mi van a múltjukban, és kik ők a jelenben, kikké váltak, és ez hogyan hat ki mások életére. Nagyon nehéz kérdések, nem tudom, hogy meg lehet-e birkózni ezekkel a dolgokkal, a válasznélküliséggel; nem tudom, hogy aki meg tudja ezt tenni, az hogyan csinálja.

Ezt a két kérdést járja körül az író, a maga olvasmányosságával, szórakoztató stílusával, néhol könnyeden - hiszen azért ez mégiscsak egy krimi -, máskor viszont borzasztó szívbemarkolóan.

Nagyon érdekes volt A hableány előzményeinek megszületéséről olvasni pár mondatot a könyvben, nagyon izgalmas, amikor látszólag egyáltalán nem összefüggő történetekben valahogyan mégis összeérnek a szálak.

Egy idézet a könyvből, még az első témára visszatérve (anélkül, hogy elárulnék bármit):

"Az olyan embereket, mint (...), ijesztőnek találta. Nem láttak árnyalatokat, nem láttak változatokat. Már első látásra készek voltak valakit célpontnak tekinteni a puszta megjelenése alapján. (...) Évszázados hiedelmek, amelyek csak egyetlen utat, csak egyetlen embertípust ismernek el, minden más kiátkozott, s mint ilyen, a világrendjüket fenyegető. (...)-féle emberek mindig is léteztek. Emberek, akik azt hitték, hogy az övék az ész és a hatalom és az erő, hogy meghatározzák a normát."

Camilla Lackberg nem fél egy álláspont mellett egyértelműen letenni a voksát, és élesen fogalmazni, ha szükségét érzi. 

De közben nem feledkezik meg arról, hogy voltaképpen egy krimit ír, és ennek megfelelően megtartja az egyensúlyt; 

csak a kellő mértékben adagolja a történelmet, de a szálakat és a történetet a gyilkos kilétének és a miértnek a felderítése vezeti.


A könyv ITT megrendelhető!

Teresa Driscoll: Rajtad a szemem

"Ella Longfield kihallgatja két sármos fiatalember beszélgetését, akik kamaszlányokkal flörtölnek a vonaton. Nem gondol semmi rosszra, míg rá nem döbben: a srácok nemrég szabadultak a börtönből. Anyai ösztöne azonnal riadómódba kapcsol. A telefonért nyúl, ám történik valami, ami megállítja…Másnap arra a hírre ébred, hogy eltűnt az egyik lány, a gyönyörű, zöldszemű Anna Ballard. Egy évvel később Annát még mindig nem találták meg. Ellát bűntudat gyötri amiatt, hogy nem cselekedett, és nem ő az egyetlen, aki képtelen elfelejteni a történteket. Valaki fenyegető leveleket küldözget neki – leveleket, melyek azt jelentik: komolyan féltenie kell az életét. Majd az eltűnés évfordulóján felhívást tesznek közzé, melyből kiderül, hogy Anna barátai és családja valószínűleg elhallgatnak valamit. A lány legjobb barátnője, Sarah nem mondta el a teljes igazságot arról, hogy mi történt pontosan azon az éjszakán – és a szülőknek is megvannak a maguk titkai. Vannak, akik tudják, hol van Anna – de nem árulják el. Viszont figyelik Ellát." 

Az elmúlt év egyik legsikeresebb pszichológiai thrillere, mely hónapokkal a megjelenése után is az eladási listák élén szerepel.

___________________________

Letehetetlen, olvasmányos, remek stílusban megírt krimi, ami nagyon nehéz kérdéseket feszeget. Az alaptéma eleve hátborzongató, de a szerző elindult azon gondolatmenet mentén is (amivel én még nem találkoztam krimiben), hogy egy szemtanú életét hogyan változtathatja meg az, amit látott. És nemcsak azáltal, hogy esetleg direktben következményei vannak annak, hogy "rosszkor volt rossz helyen" - vagy jókor jó helyen?? -, hanem hogy a személyiségére, a lelkére miképp vetül rá annak az árnyéka, aminek a tanúja volt.

Az író a szereplők által sokat foglalkozik a döntésekkel - amikor nem tudjuk, hogy melyik a jó és melyik a rossz, éppúgy lehetséges mindkettő; és amikor a következményekből kiderül, hogy nem a jót választottuk. (Persze azt nem mindig tudhatjuk meg, hogy mi lett volna, ha a másikat választjuk, csak gondolhatjuk vagy sejthetjük.) Vagy hogy azt választottuk, csak (még?) nem tudunk róla. Annyi, de annyi szálon fut az élet - és nincs ellenpróba. Rendkívül nehéz kérdések ezek, amikkel nem fél foglalkozni a szerző.

Felveti azt a kérdést, amikor kérkedünk magunk előtt azzal, hogy mi különbek vagyunk, mint mások, velünk ilyen és ilyen nem fordulhat elő, hiszen mi jobban csináljuk a dolgokat, vagy mert - azt gondoljuk - bizonyos dolgokat mi sosem tennénk meg; ezzel is nagyon, de tényleg nagyon óvatosnak kell lenni.

Driscoll is foglalkozik azzal a kérdéssel, nem egyedüli szerzőként, de egyedi módon, amikor nem becsüljük meg eléggé azt, amink van, vagy megbecsüljük, de ezt nem tudatosítjuk magunkban, nem mondogatjuk magunknak nap mint nap, pedig folyton éreznünk kellene és tisztában lennünk vele! Igen, a napi aprócseprő problémák mellett is! Vagy azok mellett még inkább – hálásan, hogy csak aprócseprők, leküzdhetők! És igen, ez szerintem igenis életszerű: hálásnak lenni azért, amink van, folyton.

Driscoll sokat foglalkozik a mások iránt érzett empátia kérdésével. Hogy mit jelenthet valaki életében, személyiségfejlődésében az együttérzés, és milyen borzalmakat okozhat annak a hiánya.

Tehát bár ez egy krimi, de amint látjátok, valójában sokkal több annál. 

Ír a szerző a másokra való odafigyelés fontosságáról, a családon belüli erőszakról, és többféle módon, többször is óvatosságra int! 

Tehát - a teljesség igénye nélkül sorolva fel a fentieket - tényleg nagyon fontos kérdéseket vet fel, de nem erőlteti ránk a gondolatait. Csak elindít egy gondolatmenetet, ráirányítja a figyelmet meghatározó dolgokra, és úgy, hogy arra tényleg mindenképpen oda kell figyelned. 

A krimivonal pedig nagyon érdekes, mert egy idő után kezdtem úgy érezni, hogy lehet, hogy mások nem sejtik, de én azért már eléggé biztos vagyok benne, hogy (legalábbis az egyik ügyben) ki a tettes... Hát meg kell hogy mondjam, nem kicsit tévedtem, ennél messzebb nem is járhattam volna az igazságtól, és szerintem egyszerűen kitalálhatatlan, sejthetetlen, hogy ki áll a dolgok mögött...

Szóval a hatalmas csattanó sem hiányzik a könyvből, és a mélységek sem, amelyek hozzáteszik azt a pluszt a történethez, ami mindig minden kriminek jót tesz.


A könyv ITT megrendelhető!

Katie Nicholl: Harry - Életút, veszteségek, szerelmek

"Mióta alig tizenkét évesen elveszítette édesanyját, Harry herceg mindannyiunk szíve csücske. Ezért is nyert bocsánatot az összes sokat taglalt ballépéséért - kezdve a barátja születésnapján viselt náci jelmezen, az éjszakai klubokban való lazításon át, egészen a Las Vegas-i közjátékig. Mára a herceg leszámolt múltja démonaival, kialakította szerepkörét a királyi családban, sőt, megtalálta jövendőbelijét. Szerelmük Meghan Markle amerikai színésznővel valóságos forgószélnek minősül a királyi családban, ám Harryről még soha nem sütött így a boldogság.

A windsori kastélyban 2018 májusában kötendő frigy révén Meghan az első színes bőrű, elvált asszony, aki beházasodik a királyi családba. Nem is különbözhetne jobban a kékvérű arisztokratáktól, akikkel a herceget korábban összeboronálták. Harry édesanyját, Diana hercegnét bizonyára felvillanyozná, hogy kisebbik fia túllép a királyi sablonokon, éppen úgy, ahogyan ő. Diana megmondta a fiainak, hogy szerelemből házasodjanak, és Harry követi a tanácsát. Ahogy a bátyja, Vilmos herceg, ő is közrendű feleséget választott: házassága remélhetőleg éppen olyan szerencsés lesz, mint Vilmosé. Történelem íródik a királyi házban, és mi közvetlen tanúi lehetünk."

____________________________

Mennyire más egy ilyen könyvből, életrajzból tájékozódni egy híresség (legyen az rocksztár vagy herceg) mindennapjairól, mint a bulvársajtóból!
Milyen más képet mutat az egész!
Hiszen a bulvársajtó leközöl egy tényt, amit megítélünk valahogyan, netán mélységesen felháborodunk rajta, vagy empátiát érzünk, vagy megbocsátást, de a mögöttes okok sejtése nélkül alkothatunk-e véleményt reálisan?

Nyilván egy könyv is vajmi kevés egy ember megismeréséhez, mégis mást mutat a kép. 

Más, amikor arról is ír a szerző, hogy valami miért történt vagy hogyan történt valójában, na főleg ha még meg is kérdezi az illetőt, hogy elmondhassa a saját álláspontját, védekezhessen, érvelhessen, elmagyarázhasson, megértethessen. 

Lehet, hogy akkor sem fogunk egyetérteni vele, de legalább megismertük mindkét fél véleményét, és akkor máris van lehetőség objektívebben ítélni.

Mint minden életrajznál, ennél is ez a helyzet - azonnal árnyaltabb lesz az eddig ismert kép, hiszen megláthatjuk az embert, esendőségeivel, gyengeségeivel, sérüléseivel, fájdalmaival együtt, és nemcsak egy arcot egy magazin hasábján, egy csalóka főcímmel és leaddel, néhány felületes sorral; 

ítélkezni alighanem így sincs jogunk, de már közelebb járhatunk az igazsághoz, amikor kialakítjuk a véleményünket. 

Mindig szerettem az életrajzokat, és ahogy ebbe belekezdtem, döbbentem rá, hogy milyen régóta nem olvastam már egyet sem.

Tetszett, hogy az író és a "főszereplő" betekintést engedett olyan dolgokba is, amiket a bulvársajtó nem közöl, de túlzásba sem vitte a "feltárást", kitárulkozást. 

Tetszett, hogy megmutatta az emberi oldalakat, azok hibáival, vétségeivel együtt, nem szégyellve vagy elfedve azokat, hanem rámutatva, hogy vannak hibák, de azok helyrehozatala a lényeg.

Tetszett, hogy nem próbált hamis képet kialakítani senkiről, nem átallotta leírni azt sem, ha valami bizony nem volt hízelgő valakire nézve, de úgy, hogy

az nem sértette az illető méltóságát! 

Tetszett, hogy végig szórakoztató volt, fenntartotta az érdeklődésemet, úgy, hogy nem is tudtam róla, hogy ennyire érdekel ez a téma. :)

Tetszett, hogy nem vájkál senki magánéletében, múltjában, mégsem kendőzi el azokat a dolgokat, amelyek a nyilvánosságra is tartoznak (abból eredően, hogy a királyi család élete óhatatlanul a nyilvánosság előtt és az emberek érdeklődésére számot tartva, figyelmének középpontjában zajlik, ami tulajdonképpen rendjén is van).

Az író empatikus, jó megfigyelő, toleráns, tiszteletben tartja a magánszférát, de leírja mindazt, amire az emberek kíváncsiak.

Nagyon érdekes olvasmány, ajánlom mindenkinek.


A Kiadótól megrendelhető ITT.