Michel Bussi: Anya nem mond igazat

 

"Nincs megfoghatatlanabb, mint egy gyermek emlékei.

Malone három és fél évesen azt állítja, az anyja nem az ő édesanyja. Képtelenségnek tűnik, Vasile, az óvodapszichológus mégis hisz neki. Rajta kívül azonban mindenki kételkedik Malone igazában.

Vasile-nak gyorsan kell cselekednie, segítséget kell szereznie. Hiszen Malone emlékei máris kezdenek elhalványulni.

Egyetlen szalmaszálba kapaszkodnak. Vajon kicsoda Malone?"

_______________________

Mindig is úgy gondoltam, hogy Michel Bussi az egyik legeredetibb gondolkodó a kortárs írók között, aki páratlan tehetséggel rendelkezik, és ez a könyv most ráerősített erre, vagy úgy is mondhatnám, hogy bebizonyosodott, hogy igazam van. 

Hihetetlenül okos, intelligens, elképesztő fantáziával megáldott ember, 

aki olyan gyönyörűségesen tekervényes történeteket sző, amelyekhez nehéz felérni bárkinek. Író legyen a talpán, aki utol akarja érni.

Szépírói tehetség, csavarok, összekuszálódott szálak, hatalmas meglepetések, csattanó utáni csattanók, és kifogyhatatlan tárháza a magvas gondolatoknak.

Kicsírázó és szárba szökkenő, majd nagyon szépen kibontakozó és lecsengő, nyugvópontra érő cselekmény.

Az egész történet ráadásul nagyon megindító, miközben nagyon-nagyon izgalmas is egyszerre. Látod a gyermeket, látod az anyát (?), látod az apát (...), felteszed a kérdéseket, amelyeket senki nem válaszol meg, látod a pszichológust, látod a rendőrt, látod az összefüggéseket, majd meglátod, hogy nem jól láttad. Bussi támogat, majd rájössz, hogy az orrodnál fogva vezetett, udvariasan maga elé tessékel, de elbizonytalanodsz, hogy mi vár rád, amikor belépsz az ajtón.

Én a lekötelezettje vagyok, amióta olvastam a legelső könyvét (majd a másodikat és a harmadikat...), de újra és újra meg tud lepni, nem(csak) a csattanóival, csavaraival, hanem leleményességével, példátlan tehetségével, eszével, képzelőerejével, mert mindig még többet ad annál is, mint amit vársz tőle.

Látszik, hogy rendszerint alaposan beleássa magát az adott téma szakirodalmába, legyen az pszichológia vagy festészet, nem enged a minőségből, minden szinten a legtöbbet akarja nyújtani az olvasónak, és aki ilyen elszánt, eltökélt és tehetséges, az csakis sikerrel járhat. 

Szívbe markoló kezdet és vég, a kettő között pedig tömény izgalom - kihagyhatatlan krimi a legigényesebb fajtából, a műfaj kedvelőinek kötelező olvasmány!

A regény megrendelhető ITT.

Lina Areklew: Hamu és korom

 

"Fredrik Fröding Európa legszörnyűbb hajókatasztrófájának, a M/S Estonia komp 1994-es tragédiájának túlélője, akinek egész további életére árnyékot vet, hogy szüleivel együtt öccsét, Niklast is elvesztette a hajószerencsétlenségben. Felelősnek érzi magát, mert képtelen volt megakadályozni, hogy egy hullám elragadja a fiút, ám a lelke mélyén úgy érzi, testvére mégis túlélte a katasztrófát. Felnőtt életét végigkíséri ez a trauma. Folyamatos, gyógyszeres pszichiátriai kezelésben részesül, kevés sikerrel – bár rendőrtisztnek készült, csak adminisztrátorként kap munkát, és időnként „megpillantja” Stockholm forgatagában a testvérét. A történet is egy ilyen találkozással indul. Az utcán meglátja Niklast, amint a híres Ceder szállodalánc tulajdonosával, Adammal tárgyal, majd eltűnik a szállodában. Fredrik Ceder nyomába ered, egészen Ulvö szigetére követi, majd egyre nagyobb bajba keveredik. A szálak egy régi gyilkossághoz, a sziget sötét múltjába vezetnek."

__________________________

Végre egy skandináv krimi, ami nem a minél több vérről, erőszakról és brutalitásról szól, hanem 

az ottani életérzést átadva higgadt és mérsékelt tud maradni, miközben okos, rengeteg kérdést felvető, talányos, izgalmas, elgondolkodtató, és hatalmas csattanót tartogat.

Tudjuk, hogy a skandináv krimiknek sajátja a mértéktelen kegyetlenség (bár megjegyzem, a legdurvább krimit nem skandináv, hanem angol szerző tollából olvastam), de ez a könyv nem ilyen, és ettől valósággal megkönnyebbül az ember: lám, lehet úgy is letehetetlen krimit írni, hogy nem a minél több vér a könyv központi eleme! Sőt!

Lina Areklew elsőkönyves író, de máris tudja, hogy mi tesz jót egy könyvnek: megválaszolja a megválaszolandó kérdéseket, de néhányat nyitva hagy, és az olvasóra bízza annak továbbgondolását, hogy azok a szálak vajon hova vezetnek. 

Nyilván találgat az ember, hogy ki a gyilkos, ki mit miért tesz, és persze vannak sejtései, sőt teljesen biztos benne, hogy jó helyen tapogatózik - de ekkora meglepetésre nem számít a végén. Akár jó helyen keresgélte a megoldást, akár nem, tulajdonképpen mindegy, mert az író mindenkit félrevezet.

Nagyon tetszik ezen túlmenően, hogy 

továbblép a krimisíkon, és a szereplők személyiségjegyeit is boncolgatja, továbbá hogy árnyalja a képet, több szemszögből láttatja az eseményeket, 

és hogy a gyanúsítottak és a rendőr ugyanannyira fontos tényezők számára, nem helyezi egyiket sem a másik elé, amikor magánéletükről, nehézségeikről van szó, melyekkel az események sodrában meg kell küzdeniük.

Van tehát hatalmas csattanó, de nincs olyan lezárás, amely mindent szépen elrendezne: a szereplőkre van bízva a hogyan tovább. Érdekes lenne tudni, hogy bizonyos olvasók hogyan képzelik el egyes könyvek folytatását: nyilván ki így, ki úgy, de vajon valaki miért így és más miért úgy? De az erről való találgatás messzire vezetne.

Mindenesetre ez egy kiválóan megírt regény, nagyon izgalmas, fordulatos, eredeti ötletekkel és megoldásokkal - skandináv krimit kedvelőknek és nem kedvelőknek egyaránt a tetszésére lesz, szóval mindenképpen ajánlom elolvasásra.

A regény megrendelhető ITT.

Georges Simenon: A mérgezés

 

"Idilli vasárnap délután a vidéki Donge-villa napsütötte teraszán. Egy kecses kéz arzént perget François Donge kávéjába. A férfi életben marad, de élete legnehezebb kérdésére kell választ találnia: miért akarta megmérgezni őt a felesége, Bébé, akinek mindent megadott?

Ebben a regényben nem a tettes kiléte a kérdés, hanem a tett miértje. Folyik ugyan nyomozás, de leginkább a lelkekben és a múltban. Hogyan történhet meg, hogy két ember élete, akik boldoggá tehették volna egymást, vakvágányra fut?

Georges Simenon ismét bizonyítja, hogy egy lélektani regény is lehet éppen olyan izgalmas, mint a legfordulatosabb detektívtörténet."

___________________

Egyfelől felüdülés volt ez a regény a sok mai brutális krimi között, bár az is igaz, hogy ez kevésbé bűnügyi történet, mintsem inkább lélektani regény, másfelől azonban ez is megterhelő, csak másképpen, hiszen amikor a változtathatatlant próbálja megfejteni az ember, és a miértet boncolgatja, miközben úgy tűnik, hogy hiába a rádöbbenés, a felismerés, már késő, az is rendkívül mélyre tudja vinni az olvasót.

Ez a könyv egy férfi utazása saját lelkébe és elméjébe, aki próbálja megérteni önmagát és a feleségét, s azt, hogy eddig mindez miért nem sikerült neki. Hogyhogy eddig, oly sokáig nem látta a nyilvánvalót?? Hogy nem vette észre a napnál is világosabbat?? Ő sem érti, de tudjuk, hogy igen, van ilyen: nem látjuk a fától az erdőt, vagy egyszerűen önzésünkben önmagunktól nem látjuk a másik embert.

Miközben a főszereplő egyre inkább megérti a feleségét, úgy egyre inkább nem érti önmagát.

Igen, előfordul, hogy visszatekintünk önmagunkra, és azt kérdezzük, teljesen értetlenül nézve múltbéli tetteinket: miért?

Tökéletes jellemábrázolással hozza közelebb a szereplőket az olvasóhoz Simenon, 

a feleséget úgy, hogy alig találkozunk vele, és mégis értjük, ismerjük, és nemcsak tudjuk, de érezzük is fájdalmát, amely a tettéhez vezetett; a férjet pedig tépelődésein keresztül, amelyek közben egyre távolabb kerül önmagától, attól az embertől, aki még néhány nappal azelőtt is volt, és egyre közelebb egy új emberhez, aki lenni akar, és aki remél. 

És hát vitathatatlanul szól ez a regény arról is, hogy milyen kevés kell egy vagy több élet félresiklásához; milyen hihetetlen mértékben függünk másoktól, mások akaratától, érzelmeitől; mennyire ki vagyunk szolgáltatva még akkor is, ha mindent a legjobban teszünk. 

Önzés, árulás, vagy egyszerűen csak az egymásra nem vagy nem eléggé odafigyelés, a másik félreértése, apró vagy hatalmas tévedések vezethetnek el egy olyan tragédiához, amely többek - vétlenek - életére kihat. Holott ha hátralépnénk egyet, vagy magunk helyett a másikra figyelnénk, nem következne be, megelőzhető lenne a baj, és boldogan élhetnénk - és a körülöttünk lévők is. Minden másképp alakulna mindenki számára. Jobban. 

Simenon bemutat egy nőt, aki gyilkolni kész, és egy férfit, akinek önzősége oly ellenszenves, hogy már-már az ember azt mondja: ó igen, hát ezért... Aztán minden megfordul, amikor ez a férfi hátrahőköl saját magától. A felismeréstől, hogy ki is ő. Mi is így vagyunk vele. És akkor egyszeriben minden megváltozik. Minden nézőpont, minden tett miértje és súlya. Jelentése és jelentősége. 

Ahogy a férj meglátja a feleségét, úgy igazán, akkor meglátja saját magát is, életében először, és akkor feltárul az igazság: hogy mi vezetett el ehhez a szörnyű végkifejlethez; és talán azt is megtudhatjuk, hogy van-e ebből kiút. 

Simenon persze nem akarja a szereplőktől elvenni a döntés jogát, így némileg bizonytalanságban hagyja az olvasót; de ne legyenek kétségeink: könnyel eljöhet az a pillanat, amikor már nem mehetnek ugyanúgy - kényelmes szőnyeg alá söpréssel és félrenézéssel - a dolgok tovább. 

Ha Simenon erősségeit akarja felsorakoztatni az olvasó, hirtelen rádöbben, hogy ez nem is olyan könnyű, hiszen végtelen a sor: jellemrajz, mondanivaló, tanítás, izgalom, tömörség, érdeklődés a valódi emberek iránt, bátorság, hogy kimondja, amit más nem mer, csodás tehetség... Mondatai magával ragadnak, nem engednek el, és amilyen nehéz olvasni a szereplők fájdalmát, olyan nehéz a könyv végén útjukra engedni is őket. 

A regény megrendelhető ITT.