"Megdöbbentően bölcs és megrendítően őszinte regény szívfájdalomról, bűnről és szerelemről.
A louisianai Baton Rouge-ban a nyári délutánok tikkasztó hőségében nap mint nap összejönnek a szomszédok, hogy együtt főzzenek, hideg sört igyanak és beszélgessenek. Az itt élők figyelnek egymásra. Amikor azonban 1989 nyarán a tizenöt éves Lindy Simpsont a házuktól néhány méternyire megerőszakolják, kiderül, hogy a látszólagos idillnek is megvan a maga sötét oldala.
Az apró, zárt közösségben több gyanúsított is akad. Például a félelmetes Bo Kern, aki a gimnázium után is a szülei nyakán élősködik; a néhány házzal lejjebb lakó Jason Landry; annak nevelőapja, Jacques, a kétes hírű pszichiáter; valamint a szemközt élő kamasz fiú is, aki a Lindy iránt érzett szenvedélyes, elvakult szerelme miatt kerül fel a lehetséges elkövetők listájára. Sok-sok évvel később ő meséli el nekünk, hogy az életet miként változtatja meg örökre a szívfájdalom, a bűn és a szerelem.
A Fényed ki ne hunyjon egyszerre tárja elénk egy kamasz lelkivilágát, egy erőszakos bűncselekmény lebilincselő történetét, a helybéli családok kusza életét és a mindent felemésztő kamaszkori szerelmet. M. O. Walsh regénye megrendítő regény a család fontosságáról, valamint az emlékek és a megbocsátás erejéről.
M. O. Walsh a louisianai Baton Rouge-ban él. Novellái és esszéi eddig a New York Times, az Oxford American, a Southern Review; az American Short Fiction, valamint a Best New American Voices lapjain jelentek meg. A Mississippi Állami Egyetem bölcsészkarán szerzett diplomát, jelenleg a New Orleans-i Egyetem Kreatív Írás Műhelyének vezetője. Első könyve, a The Prospect of Magic című elbeszélés-gyűjtemény, elnyerte a Tartts Fiction-díjat, valamint bekerült az Eric Hoffer-díj jelöltjeinek döntős mezőnyébe.
"Egyszerre kínzó krimi és a felnőtté válás érzékeny regénye. Egyaránt képes megríkatni... és sikításra késztetni az olvasót, aki fáradhatatlanul próbálja összerakni a kirakós darabjait, és megoldani a rejtélyt. A könyv ereje a pontosan megrajzolt karakterekben rejlik... Egyszerűen nem lehet letenni." (Oprah.com)
"Próbáljunk ellenállni a kísértésnek, hogy együltő helyünkben végigolvassuk ezt a csodálatos regényt. Ízlelgessük ezt az émelyítő louisianai krimit, amely visszarepít minket a gyerekkorba, amikor még naivan mit sem tudtunk arról, hogyan működik a világ. (...) A Fényed ki ne hunyjon megmutatja, hogy fiatalkori élményeink milyen mélyen befolyásolják felnőtt életünket. Az utolsó oldal éppen olyan lenyűgöző, mint az első." (Kathryn Stockett, A segítség című regény szerzője)
"Lenyűgözött a könyv nyelvezetének visszafogott szépsége, akárcsak az elbeszélő bölcsessége és szenvedélye. (...) A szerelemről, a szenvedélyről és a fájdalomról szól. Gyönyörű könyv. Jelentős könyv. Nem tudom eléggé méltatni." (Anne Rice, az Interjú a vámpírral szerzője)"
Oly sok jelentős kritikát kapott ez a könyv - amint ezt idézem fent -, mégis lehet róla újat mondani.
A szerző hangja eredeti, finom, és mégis kíméletlenül őszinte. Nem kendőzi el az igazságot se a tényekkel, se egy kamasz fiú lelkében dúló viharral vagy bizonytalansággal kapcsolatban, ugyanakkor mindezt úgy teszi, hogy az őszinte legyen, de ne elviselhetetlenül, olykor fájó, de ne perspektíva nélküli - még ha annak tűnnek is időnként a dolgok.
Ez a regény egy személyiségfejlődés története, és a saját bűneink mellett mások bűneinek oly módon való bemutatása, hogy rájöjjünk: ez a szál is a jellemfejlődést alakítja, késlelteti vagy segíti - attól függően, hogy hogyan alakulnak a minket körülvevő dolgok.
Szól ez a könyv a megbocsátásról is - arról, hogy a megbocsátás nem mindig megbocsátás; hanem felejtés. Hogy a megbocsátás sokszor tulajdonképpen pusztán annyi, hogy már nem fontosak azok a dolgok, amelyek miatt haragudtunk, vagy amelyek fájtak.
Sok könyv feszegeti az embernek maradni embertelen körülmények között kérdését - ami sajnos annyi-, de annyiféle helyzetet jelenthet! Hogy amikor begyűrűzik a környezetünkbe a bűn, és nem is arról van szó, hogy részünk van benne, vagy hogy hozzánk közelálló követték vagy szenvedték volna el, hanem egyszerűen csak tudomást szerzünk róla - akkor tudunk-e helyesen dönteni, figyelembe véve mások szempontjait, és nem - vagy nem csak - a sajátunkét, képesek vagyunk-e túlnézni saját magunkon, a szorongásainkon, a vágyainkon, és aszerint cselekedni, hogy mi lesz itt a jó azoknak, akik áldozatai az adott cselekménynek. Ez nem könnyű. Nem feltétlenül tudjuk meglátni az ő szempontjaikat - mert mi nem ők vagyunk.
Mennyi, mennyi körülmény alakítja a jellemünket! Csak reménykedni tudunk abban, hogy nem olyan események vesznek minket körül, amelyek torzítják a személyiségünket, és ami által kevesebb esélyt rejthet a jövőnk.
Persze olyan egyszerűnek tűnik, hogy maradjon szilárd és erős az ember minden körülmények között. Csak, attól tartok, ez nem így működik. Ennél sokkal nehezebb és bonyolultabb a dolog. Sokszor kevés az elhatározás és bármilyen jó szándék. Mert nem uralunk mindent. És ennek az elfogadása kemény, kőkemény dolog.
Szól ez a regény elkövetett hibákról és azok jóvátételéről - és arról, hogy ez nem mindig lehetséges. Van, amit nem lehet jóvátenni. Ekkor remélhetjük a megbocsátást - vagy a felejtést.
Kiválóan kidolgozott karaktereket vonultat fel a könyvében a szerző; a mellékszereplők és a mellékszálak is olyan remekül vannak felépítve, hogy ez adja a történet hitelességét.
És ahogy maga az író szögezi le: ez a történet főként a szeretetről szól.
Én viszont leszögezném: ez ne ijesszen el senkit! Nem lózungokat és sablonokat fogunk hallani, de mégis, igen, jelen lesz a könyvben, hogy vannak azok a helyzetek, amikor ha nem működik a megbocsátás és a felejtés sem, akkor a szeretetre hagyatkozhatsz. Az kellene hogy meghatározza a mindennapjainkat, és akkor nem lennének ilyen szörnyű történetek.
Miért nincs több szeretet az emberben? Miért?
Eredendően, amikor megszületünk, van, éppen elegendő szeretet van bennünk, csak azok, akikben (már) nincs, meg fogják határozni az életünket, a jellemünk formálódását, és ennek következtében idővel bennünk is kevesebb szeretet, empátia, együttérzés marad? És ez így öröklődik generációkon át?
Nem tudom.
M. O. Walsh se tudja.
De legalább keresi a választ. És az már fél siker.
Megmutatja, hogy sokfélék vagyunk, sokféleképpen élünk, és nem dönthetünk mindenről - de rávilágít arra is, hogy amiről igen, arról kötelességünk lenne helyesen dönteni. Nem csak a saját szempontjainkat nézve.
Felkínál egy helyes és járható utat. Mert azért, ha nem is mindenről, de millió dologról döntéseket kell hoznunk. És nem valószínű, hogy az a dolgunk, hogy ami számunkra kényelmetlenebb, azt a szőnyeg alá söpörjük, egyszerűen elfelejtsük, magunkkal szemben pedig mindig megbocsátóak és elnézőek - elfogultak - legyünk (mennyire hajlamos erre az ember, nem igaz?), ha ez másnak a kárára van.
Igenis törekedjünk arra, hogy szilárd legyen a jellemünk, és aztán, ha ez kényelmetlenségekkel jár is, ragaszkodjunk hozzá. Ha másnak nem engedünk meg kiskapukat, magunknak se engedjünk meg. Ne mindig a könnyebb utat válasszuk, mert az borzasztó nehézségekkel járhat valaki számára. Egyébként akár a saját magunk számára is.
"Legyetek jók, ha tudtok"? Valami ilyesmi lenne a lényeg? És akkor minden egy kicsit jobb lesz?
Nem tudom.
M. O. Walsh se tudja.
De azt hiszem, valami olyasmit akar mondani, hogy legalább próbálkozzunk vele.
A könyv az Alexandra Kiadótól megrendelhető!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése